diff options
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 3 | ||||
| -rw-r--r-- | 77669-0.txt | 6854 | ||||
| -rw-r--r-- | 77669-h/77669-h.htm | 7194 | ||||
| -rw-r--r-- | 77669-h/images/cover.jpg | bin | 0 -> 255512 bytes | |||
| -rw-r--r-- | 77669-h/images/i001.jpg | bin | 0 -> 195083 bytes | |||
| -rw-r--r-- | 77669-h/images/i002.jpg | bin | 0 -> 190763 bytes | |||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 |
8 files changed, 14064 insertions, 0 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..6833f05 --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,3 @@ +* text=auto +*.txt text +*.md text diff --git a/77669-0.txt b/77669-0.txt new file mode 100644 index 0000000..630bcaa --- /dev/null +++ b/77669-0.txt @@ -0,0 +1,6854 @@ +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77669 *** + +AZ „ÉLET“ KÖNYVEI + +RÁKOSI JENŐ + +A MAGYARSÁGÉRT + +BIBLIOTHECA VITAE + +AZ ÉLET KÖNYVEI + +SZERKESZTETTE AZ „ÉLET“ ÍRÓIBÓL ALAKULT SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG + +RÁKOSI JENŐ + +A MAGYARSÁGÉRT + +KIADTA + +AZ „ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZV. TÁRS. + +BUDAPEST 1914 + +– MINDEN JOG FENTARTVA – + +A BEKÖTÉS ÉS CÍMLAP RAJZÁT ZÁDOR ISTVÁN KÉSZÍTETTE + +„ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG + +Budapest, I., Fehérvári-út 15/c. + + + + +Egy szó a többiek elé. + +Az újságíró az bizony olyan, mint egy könnyelmű, délceg, gondtalan _Don +Juán_: szeretkezve csatangol rendetlen muzsájával keresztül-kasul az +élet berkein és szórván szerelmét, egyre hagyogatja el e szerelem +gyümölcseit… Azután egy napon jön az _Élet kiadótársaság_ (mint a +számonkérő _Végzet_) és összeszedi az elhagyott porontyokat, kimosdatja, +ki is fésüli, sorakoztatja glédába és helyet kér nekik, sajnos ott, ahol +aki helyet kér, mérlegre is tétetik és megméretik… + +Állják-e ezek a legények a megméretést, nem tudom. (A kiadók lelke +rajta.) Látom, hogy sorakoztatásukban se rend, se rendszer, se +kronológia, se semmi. Legföljebb egy kis tárgyi rokonság azok közt, akik +mint egy csoportba verődve, csoportban követik az előző csoportot. De +mind lármás, jókedvű, őszinte, Istenben bízó kamasz. Mondjam-e, hogy +szeretetreméltó? Nekem az. Mert nem hazug egy se, nem bántja a másét egy +se, szereti a világot és ami csak van benne, mind és mind szeretné, ha +más is szeretné. Hitvallása valamennyinek – felekezeti külömbség nélkül +–, ami a bűnös apjoké: a _magyarság_, amelyért élni-halni kell s +amelyért élni-halni érdemes. + +Balatonföldvár, 1914 július 23.-án. + +_Rákosi Jenő._ + + + + +A magyar glóbusz. (1882.) + +Olvasóim azt kérdezik: mi az? Az egy bécsi találmány s magyarul annyit +jelent, hogy „az úrhatnám magyar“. A magyar, aki nem fér meg a bőrében. +A magyar, akinek szűk a világ. A magyar, aki, ereje még nem levén arra, +hogy meghódítsa magának a földgömböt, legalább csináltat magának +törvényhozásilag „magyar glóbuszt“. Persze arról volt csak annak idején +szó, hogy a magyar iskolák használatára szánt papiros-pépglóbuszok – +magyar felírásokkal készíttessenek. Ez épp oly természetes volt, mint +az, hogy ezért a német roppantul megharagudott, mivel hogy azelőtt a +glóbusz is csak németül járta nálunk. A németek tehát, minthogy egyebet +sem tehettek azzal a szesszel nevettek német-világszerte rajtunk, hogy +mi úrhatnám hóbortunkban már az egész glóbuszt Magyarországgal akarjuk +telepingálni. Annyival könnyebben nevethettek, mert hiszen számunkra +csakúgy ők liferálják most a magyar glóbuszt, mint liferálták annak +előtte a németet. Övék a haszon és a nevetés, mienk csak a glóbusz. +Régen németül, most magyarul verik egy kicsit a fejünkbe és egy kicsit a +fejünkhöz. + +De nem olyan nagy oktondiság az, amilyennek a németek kitalálták. Hiszen +csak uralkodásról van szó, arról, hogy hány emberen uralkodik a magyar. +És ha az „ember“ szót nem filantropikus értelmében vesszük, (némelyek +már-már a macskát is, de a majmot bizonyosan e fogalom alá veszik,) +hanem határokat vonva a két király: az indulat és az ítélet birodalma +közt, csak azokról beszélünk, akik az utóbbinak polgárai: lélekben, +tudásban, ízlésben művelt elemei az emberiségnek, akik felett uralkodni +nem a pallos jogával, hanem a szellem hatalmával lehet csak: akkor, nos +akkor a magyar glóbusznak nem is olyan nagy híja lesz. Ki csak ama +részei esnek a föld kerekének, amelyeken az európai műveltség ízlése nem +parancsol. + +Négy fő iránya van a világnak: kelet, nyugat, dél és észak. Négy hódítót +küldök én ki most innen a Duna völgyéből: egyet, aki megbűvöli a +szemeket; egyet, aki megbűvöli a füleket; egyet, aki megbűvöli a +szíveket; egyet, aki bűbájjal veszi meg az egész embert és kelet, +nyugat, dél és észak fogja hirdetni a magyar dicsőséget. És kell-e több +ennél ahhoz, hogy egy ideális magyar glóbusz gyönyörét élvezzük itthon +mi szegény magyarok? + +Amely nép az emberiség művelődésében, a rettentő küzdelemben a +tökéletesedés felé e tökéletesedésnek négy fő csúcsát érinti, amely nép +négy héroszt ád egy század szellemi harcának hőskölteményébe; amely nép +a nagyság mértékét négy alakban betölti teljesen: az a nép, ha kicsi, ha +nagy, az elsők közt ragyog, részese a jelen legfőbb dicsőségének, biztos +zálogával bír egy reményteljes jövőnek, tényezőivel a nagyságnak. Abban +a népben a kor nyavalyái tehetnek rombolást, az anyag ereszthet belőle +vért, egy brutális ellenség ideig-óráig rátaposhat, de életéhez nem fér +semmi hatalom. Annak a népnek tehetsége, teremtő ereje adja meg a jogot +a helyre, melyet elfoglal a glóbuszon. Arra a népre szüksége van a +világnak, mert nála nélkül jelene kisebb volna, mint amekkora. + +Ha a magyart a mult század német törekvései képesek lettek volna +kiirtani, akkor a jelen század megfosztatott volna dicsősége egy +részétől, attól a résztől, amely Európában fénnyel most borítja a magyar +nevet… + +Mondjunk hát himnuszt annak, aki közeleg a távol nyugatról, kit mesés +híre előz meg útján, kit ünnep fogad, ünnep kísér, ahova bemén és +ahonnan távozik, aki egyetlen most a világon minden élőtársa között: +mondjunk himnuszt Munkácsinak, aki ecsetével a szemet bűvöli, ahogy +százévek óta nem bűvölte senki. + +Hódítva járja ő be a világot s a magyar glóbusznak hódít művészetével. + +Mondjunk másodszor dalt az ősz mesternek, akit Európa „királynak“ +tisztel, ha oda ül ama tökéletlen hangszerhez, hogy csodát tegyen rajta +és uralkodjék a megbájolt füleken: ünnepeljük az ősz mestert, aki az +imént tette lábát a honi földre e szókkal: „Érzem, érzem, sehol sem +vagyok otthon, csak itt.“ Mondjunk dalt a dalosnak, mondjunk dalt Liszt +Ferencnek, aki hódít amerre jár, hódít a magyar glóbusznak. + +És mondjunk mesét arról, aki már Európának meséli faja történetét, népe +erényeit, hibáit, szokásait, reményeit, bánatát; mondjunk mesét arról, +aki zsenijével kitört a gátakon, melyek a mi nyelvünk és az idegen +nyelvek közt fennállnak, kinek ajkáról patakzik az elbeszélés ezüst +folyama és bejárja határainkon túl az idegen határokat, szeretet, +érdeklődés, figyelem és bámulat tárgya; ékes szavú hírnök a magyarról, +értékes szószóló, kedves barát a családokban; hódító harcos megvető és +gőgös, rágalmas és cudar ellenségek ellen; becsülethozó kiküldöttje a +magyar szellemnek, amely tagadóit százfelé elnémítja s helyet nyer +idegen szívekben, idegen családok tűzhelyén, mint a legkülönb idegen +mérkőző fele: mondjunk mesét Jókai Mórról, ki hódít tisztelőket, +hivőket, rajongókat a magyar glóbusz dicsőségére. + +De halkan beszéljünk a negyedikről, aki dalos, mint bárki, akinek +halhatatlanságot adott a lant, aki mély, mint a görög bölcs, szerény, +mint a nagyság és igaz, mint Arany. + +A másik három zsenije egyesül a negyediknek fölséges harmóniájában, +harmonikus nyugalmában. + +Ilyen a magyar glóbusz! Milyen vajjon a bécsi? + + + + +A nemzeti nyelv. + +Ma az egész vonalon a nyelvért, vagy legalább a magyar nyelv jegyében +folyik a harc és a küzdelem. Az iskolában hathatósabban ápolják a +nemzeti nyelvet és irodalmat. Számos irodalmi társulat és kör alakul +ebből a célból. A kultúregyesületek a nemzeti nyelv terjesztéséről egyre +növekedő eredménnyel iparkodnak gondoskodni. + +Azt szokták mondani, hogy az Isten azzal különböztette meg az embert az +állattól, hogy földíszítette a nyelv adományával. Ez, azt gondolom, nem +szabatos megkülönböztetés. Az Isten csak hangot adott, a levegőn élő +minden állatnak, az emberi állatnak is. Az állat a hangot kiformálta +nyelvvé. Aki megfigyelte az állatokat, tudja, hogy azoknak is van +nyelvük, de a nyelv kifejező tehetsége igen korlátolt. Csak jeleket +tudnak egymásnak adni, tudják néha egymást gyönyörködtetni hangjuk +modulációival s meg tudják értetni érzéseiket s ösztöneiket. + +Az ember azonban az ajándékba nyert hangját odáig fejlesztette, hogy +nemcsak mindezt kifejezni és megérteni tudja, hanem ki tud fejezni +fogalmakat és gondolatokat is, és ez tette őt a világ urává. Világos +ebből, hogy az Isten temérdek ajándéka közt a nyelv a legbecsesebb. +Ezzel és csak ezzel tette az emberre nézve lehetővé, hogy iparkodhassék +ő hozzá hasonlatosnak lenni. + +Ha már most az egész emberiségnek legfontosabb tulajdonsága a nyelv +képessége, úgy világos, hogy az emberiség tagjaira: a nemzetekre nézve +is áll, hogy legdrágább kincsök a nyelvük. + +Az egyén legdrágább kincse az élete. Minthogy pedig a nemzet a nyelvében +él, világos, hogy a nemzet élete a nemzet nyelve. Vele él, vele hal, +nála nélkül megszűnt lenni, megszűnt egyéni életet élni és fölveszi +annak a nemzetnek egyéniségét, amelynek fölvette a nyelvét. + +A nyelv keletkezését alig lehet másképpen képzelni, minthogy egy csoport +ember, mely tán törzzsé verődött össze, a maga körében érzései és +benyomásai ösztönére, a természettől nyert hangból tagolt hangokat +alkotott és ezeket lassan, hosszú századok, sőt évezredek alatt +kifejlesztették az egymást követő nemzedékek azzá, amit ma művelt +nyelvnek nevezünk. + +Semmi sem világosabb annál, minthogy ebben a munkájukban őket érzékeik, +ösztöneik, érzésük, hajlandóságuk, ízlésük és gondolkozásuk vezette. +Ebből pedig következik az, hogy természetesen tehát a nyelv hű képe, +mása, következménye, alkotása és kifejezése valamely nemzet ösztöneinek, +hajlamainak, érzéseinek, ízlésének, gondolkozásának, azaz egész +egyéniségének és jellemének. Bizonyos tehát kettő: 1. hogy amely nemzet +elvesztette a nyelvét, az lassan-lassan kivetkőzik a saját ösztöneiből, +a saját érzéseiből, saját izléséből, a saját gondolkozásából; 2. hogy az +egyén, aki nyelvileg gyermekkorától kezdve beleolvad egy nemzetbe, az +benne növekedvén e nyelvben, nyelvével együtt felveszi a nemzet egész +karakterét is. Mert minden fogalmát, minden vágyát, minden gondolatát, +minden ízlését a nyelv segítségével kelti agyvelejében életre, melyben +tehát egy nemzeti lelki és értelmi élet keletkezik. + +Itt kell megemlítenem azt, hogy mily kegyetlen veszedelem rejlik abban a +fonák divatban, mely fájdalom, annyira el van terjedve nálunk, hogy +gyermekeinket már zsenge korukban iparkodunk idegen nyelvekre tanítani. +Innen van az, hogy a pór nép minden tanulás és útbaigazítás nélkül +klasszikus tisztaságában tudja megőrizni a nemzeti nyelvet s a +nyelvtudomány kénytelen hozzája iskolába járni, hogy törvényeit +megállapíthassa, míg viszont a műveltebb osztályok ajkán, noha +grammatikát és szintaxist tanulnak az iskolában, megromlik a nemzeti +nyelv. És innen van, hogy mentül feljebb megyünk a társadalom rétegein, +annál romlottabb és tökéletlenebb nyelvtudást találunk, úgy, hogy +elmondhatjuk, hogy a magyar nyelv tökéletlenül tudása egyenes arányban +van a mentül több idegen nyelv tudásával. + +Irtóztató vétek és kárhozat, hogy a magyar családokban éppen a leányokat +oktatják idegen bonneok és nevelőnők, noha éppen a magyar nyelv a +világon a leggyönyörűbben hangzik minden nyelvek között női ajkakról, +éppen az egész világon a magyar nők azok, akik a legpongyolábbul és +leghanyagabbul beszélik a saját nyelvüket. Nálunk a legnagyobb +műveltségnek tartják az idegen nyelv tudását. Franciaországban, +Németországban a legnagyobb s legtűrhetetlenebb műveletlenségnek a +nemzeti nyelv pongyolaságát vagy tökéletlenségét tartják. Az angolra +nézve, mely tudvalevőleg a legbüszkébb, a legönérzetesebb s +leghatalmasabb nemzet, ez a kérdés egyáltalán nem is létezik, mert az +angol egyáltalán nem tanul és egyáltalán nem beszél még a külföldön sem +idegen nyelvet. + +Igaz, mi számban és hatalomban kisebbek vagyunk és a gyakorlati élet +erősebb kényszert gyakorol mireánk, mint az angolra, németre és +franciára. De ez ellen van egy nagy erősségem! A tudományok, úgy az +elvontak, mint a modern, gyakorlati tudományok ismerete sokkal +fontosabbak és abszolute fontosabbak egy nemzetre nézve, mint a nyelvek +tudása. + +Kapunk-e mi magyarok úgy a tudományokon, mint a nyelveken? Minden anya, +aki szeret azzal kérkedni, hogy a fia meg a leánya már ír és beszél +németül és kitünően ejti ki a franciát, méltatlankodó bosszúsággal +beszél a zsúron arról, hogy az oktondi professzor az ő drága fiacskáját +elbuktatta a haszontalan latinból, a szamár fizikából és a fölösleges +magyar nyelvtanból, mert hiszen magyarul a Zsuzsi szobaleány is, bár +kissé parasztosan, de jól tud, bár soha hírét sem hallotta a +grammatikának. A Zsuzsi szobaleány jól tud magyarul, a kisasszonykája +ellenben nem tud jól. + +De ez csak egy kis kirándulás elkeseredésem tág mezejére. Mert az angol +hatalmát nem az gyarapította meg, számát nem az sokasította meg, hogy +megtanult minden tagja két-három nyelvet a magáén kívül, hanem az, hogy +a magáét kiművelte, hozzá ragaszkodott, azon művelte a tudományt és +irodalmat rendületlen hittel és ebből nyert nemzeti ereje csodás +terjeszkedő és hódító hatalommal ruházta fel, intenzív gazdálkodást +folytatott a maga nyelvével, mi külterjes gazdálkodást folytatunk idegen +nyelvek segítségével. + +De visszatérek kirándulásomból tárgyamhoz és fölteszem a következő +kérdést: hol kell a nyelvben a nemzeti jellemet és jellemalkotó erőt +keresni? Kétségkívül nem a nyelv anyagában, vagyis a szavakban. A nyelv +anyagába jellemző momentumok csak az érzékek által jutnak, de ezek nem +nemzeti sajátságok, csak egyszerű érzékelések, hangfestések, vagy +szóbeli megérzések. Például a villám villan, ami épp úgy kifejezi az +elektromosság elsülését a felhőkben, mint a német Blitz és blitzen. A +dörög az égzengést szinte utánozza, mint a maga fogalmát a dübörög, +berreg, susog, stb. a német Donner, zischen, a francia tonnerre és +chuchoter stb. De ezek egyikében sincsen semmi, amit nemzeti momentumnak +mondhatnánk. Hiszen ha teszem a kenyeret kunyar-nak vagy konyar-nak +hívnók, az éppen olyan magyar volna, mint a kenyér, mert igazság szerint +ebben a szóban, mint száz másban semmi sincsen, ami megmondaná, hogy +miért hívjuk mi kenyérnek azt, amit a latin panis-nak mond. A szókincse +tehát fontos és érdekes, inkább azonban esetleges anyaga egy nyelvnek, +nem benne kell a nemzeti momentumot keresnünk. Hiszen van arra is példa, +hogy egy-egy nemzet teljesen kicseréli a szókincsét és még sem változik +meg maga s megmarad annak, ami volt. Ilyen nemzet vagy inkább törzs van +Afrika nyugati partján, egy vad nép, amely a maga szókincsét teljesen +kicserélte a jövevény kereskedő angol nép szókincsével, de azért a saját +nyelvén angol embernek érthetetlenül beszél. Ilyen még, hogy messzebbre +ne menjünk az oláh, amely régi szókincsét szintén odaadta az V. +évszázadi rusztikus latin nyelv szókincseért cserébe, de azért nem lett +latin nép maga s nyelve sem lett latin nyelv. A magyar nyelv is temérdek +idegen elemet olvasztott fel magába, az angol éppenséggel három-négy +nyelv anyagát szedte föl magába – majdnem egyenlő arányban – mégis +egyetlen, eredeti és nemzeti. A nyelv nemzeti jellemét alkatában, +strukturájában, szerves részében kell keresnünk, amelyben megszűnik az +esetleg és a logika s az agyvelő rendszeressége lép előtérbe. A nyelve +anyagát úton-útfélen fölszedi az ember, a nyelve szerkezetét ellenben +megalkotja. Megalkotja külső behatások alatt is, minő a klíma, amely +ilyen vagy amolyan életmódra kényszeríti vagy csábítja: +terméketlenségével munkára, pazar termésével henye életre; nomád, +pásztor vagy házépítő földmívességre, vadászatra, halászatra és így +tovább. Az életmódja szerint lesz közlékeny vagy hallgatag, büszke vagy +alázatos, kalandos vagy békeszerető, gondtalan vagy takarékos, +találékony vagy lusta eszű s így tovább. Mert másnak fejlődik az, aki az +örökös nyár égövén tölti életét, másnak, aki hideg zónákban lakik és +ismét másnak, aki fölött forró nyár és jégfogú tél váltakozik. Másnak, +akit termékeny föld táplál, másnak, aki csak legelővel rendelkezik +barmok számára és megint másnak, aki sovány talajból alig tud valami +táplálékot kicsikarni s vízre kénytelen bocsátkozni, mint halász, vagy +fenevadakra kell vadásznia, hogy meleg ruhára tegyen szert. És valamint +egyénisége, elsőbben testi ügyességei, azután lelki diszpozíciói eképpen +az adott életviszonyai szerint fejlődnek ki, azonképpen azután kezdetben +néhány hangból, néhány szóból álló nyelvanyagának uralkodó lelkülete +szerint fejleszti ki a belső szerkezetét: kapcsolásait, kötéseit s +mindazt, amit az ember alkotóerejétől vagy képességétől a nyelv nyer. +Egy-egy ilyen embercsoport tehát testi-lelki életével szoros +összefüggésben alkotja meg a szerszámát, a lakását, a ruházatát, mind +ennek díszítését és ezzel párhuzamosan a nyelvét. Ha elsokasodik és +állami szervezetet is tud magának adni, akkor nemzetté lesz és amit +megtart abból, amit kezdettől fogva maga alkotott, az neki nemzeti +sajátsága, mondjuk: nemzeti civilizációja. + + + + +A nyelv kultusza. + +Vannak nemzetek, melyek mindenféléből szeretnek egyet-mást mutatni s +amelyeknek e szerint igen gazdag nemzeti civilizációjuk van. A modern +élet az árú, a gondolat, a művészi és ember-anyag nagy forgalmával, +tömeges kicserélésével ráteszi pusztító kezét kivált a fejlődésnek +kezdőbb állomásán lévő nemzeti eredetiségekre, de viszont jobban meg is +becsüli, ami kiválóbbat produkál egy-egy idegen nemzet! Hiszen nem +látjuk-e például napjainkban a kínai és japáni civilizáció betörését az +európai civilizációba kivált a művészet és ipar terén? Még nem sokan +vették észre csak azt is, hogy a mi szecessziós irányunk anyja a japán +művészet. A nemzeti egyéniség a maga külsőségeiben, ruházatban, +szerszámban, a mindennapi élet eszközeiben, építkezésben, szokásban, +díszítésben mind jobban-jobban elvész és elkeveredik s a keverék +általános lesz. A magyar úri öltözködés már itthon is csak parádé, de +mint huszáregyenruha tartja magát a külföldön is és a zsinórozást +egyszer-egyszer fölkapta a párisi divat is. Ez olyan, mint mikor egy-egy +szavunkat átveszi a francia nyelv, pl. ezt a szót, hogy: kocsi. Ki kell +azonban mondanunk, hogy egy-egy kialakult nemzeti nyelv, minthogy benne +egész históriai érzés és gondolat világa a nemzetnek nyert kifejezést, +nem egyéb mint élő és szerves képe magának a nemzetnek: gondolkozásának, +alkotásainak, filozófiájának, politikai észjárásának és egész +jellemének. Ez a mély értelme van annak, hogy nyelvében él a nemzet. + +Mert egy nép, melyet az idők viszontagságai megfosztottak mindentől, +amit keletkezése óta létrehozott, vagy gonosz körülmények +megakadályoztak mindannak a létrehozásában, amire különben képes lett +volna: ez a nemzet, ha különben képes volt megőrizni önalkotta nyelvét: +kedvezőbb időkben újra diadalra juttathatja önalkotta nyelvét; diadalra +juttathatja nemzeti karakterét és újra megalkothatja nemzeti +civilizációját. Ennek egyetlen biztos és csalhatatlan útja pedig nem +más, mint a nyelve kultusza. + +Koncentrálni kell nemzeti nevelését a nyelvére. Minden agyvelőt a saját +nyelvével kell impregnálnia, hogy a nemzet beszélő szervei minden idegen +nyelv használatára tökéletlenekké váljanak: nemcsak beszélni, de +gondolkozni is kizárólag anyanyelvén tanuljon, hogy e nyelv törvényei +szerint gondolkozzék és minden más nyelven fogalmazott gondolat neki +idegen és tökéletlen legyen. Ez úton lesz nemzetivé a tudomány, az +ízlés, a művészet, az inspiráció és az emberi alkotás minden tényezője. + +Ez – a nyelv egy nemzet kezében – az az épületkő maradék, amelyből a +művész meg tudja konstruálni az egész épületet: a nemzet kizárólag a +nyelvéből meg tudja konstruálni, helyre tudja állítani civilizációja +nemzeti stílusát. + +Mindezeket elgondolván, megalakul elmémben az a sejtelem, hogy micsoda +ránk, magyarokra a nyelvünk. Sokat hallunk a nemzeti géniuszról, de +sehol sem találjuk megfejtését e fogalomnak. Nos a nemzeti géniusz +inkarnációja a nemzeti nyelv. A magyar nemzeti géniusz a magyar nyelv, +elannyira, hogy a mi nemzeti géniuszunk jobban, elevenen munkál abban az +idegen bevándorolt házaspár gyermekében, aki kizárólag a magyar nyelvben +nőtt emberré, mint abban az ősi családból eredt magyar úrban, aki idegen +nyelveken szedte magába műveltségét. + +A nemzeti nyelv által él a nép, mint a keresztség indelebilis karaktere +által a keresztények egy lelki közösségben: nemzeti kötelékben, érzései, +vágyai, eszméi és öntudata egységességében. + +A legtisztább, legeredetibb, leglogikusabb és legérdekesebb nyelv +Európában a magyar. Mindezt szerkezetére és törvényeire nézve értem. +Hozzátehetem, hogy nyilván eredetére nézve is a legrégibb. Az összes +európai nyelvek közelebbi vagy távolabbi atyafiságban vannak egymással. +Közös eredetük kimutatható. Egy sincs azonban köztük, mely szerkezetében +oly egységes és kizárólagos volna, mint a magyar. + +A legegyszerűbb eszközökkel éri el a legfőbb célokat, amelyeket a nyelv +szolgál. És ha elemezzük, elemei közt ugyanazokat a jellemző +tulajdonságokat, sajátságokat és törvényeket találjuk, melyeket magában +a magyar emberben és környezetében. + +Mindnyájan látunk olasz, francia és német falvakat. Ismerjük az olasz +házépítést sok zege-zugával, sarkával, csücskével, grádicsával, mely már +a régi római világból származott le. Már akkor a ház elül tangó volt, +belül tetigi, a hátulja tactum. Ugy változott, csavarodott mint az igéje +mikor hajlítják. Igaz, hogy a klima szükségeinek megfelel, de ez csak az +adott helyzet, abba építi bele az olasz a karakterét. Művészetnek az +építészetben is átvette a római ember a görögöt, lakóházat a maga +képére, nyelve törvényei szerint alkotott magának. + +És ki nem ismeri a gót stílust és az ónémet házépítést, a maga +tornyocskáival, fülkéivel, erkélyeivel, kiugrásaival, beszögelléseivel, +ducaival és százféle tagoltságaival! És ki ne tudná, hogy a német és +franciának két nagy mestere épp úgy beszél, mint ahogy épít, ide-oda +szökő hangsúllyal, elnyalt s elharapott szótagokkal, a magánhangzók +kétségbeejtő variációival, a mássalhangzók hihetetlen elköszörülésével, +úgy hogy ezeket a nyelveket jóformán kétszer kell megtanulni: egyszer +írásból, egyszer hallás szerint. Mind a két nyelv cifrázatai megvannak a +két nyelv históriai ruházatán is; megvan a nyelv karaktere magán az +emberen is: a francia éneklő deklamációja, pózos viselkedése; a német +nehézkessége és pátosza nyelvéből ered. Ezeken a nyelveken nem lehet +másképpen beszélni és kell hozzá épp úgy mint az olaszhoz, +gesztikulálni, szinte hadonázni, sőt arcokat vágni. + +Jól jellemzi nemcsak az embert, de a nyelvet is a két ember, aki +csikorgó tél idején bemenekül a csárdába. + +A német belöki az ajtót s végigugrálva a szobán, kezét-lábát dobálva +hajtogatja: Szapperlott, kalt, kalt, kalt! A magyar belép, megáll, +körülnéz, végigsimítja bajuszát és szól: Jó idő van! + +Mert nézzenek meg egy magyar parasztot, a maga nyugalmával, mélyen ülő, +lesből nyugodtan néző két szemével, csendes mozdulataival, szinte minden +gesztus nélkül; egyszerű ruhájával, amely sem színben, sem formában nem +kérkedik; kivált a bő gatya szépen rakott ráncaival, amely szemérmesen +elrejti az ember formáit és erejét egyaránt: olyan nyugodt, plasztikus, +világos, vonzó jelenség, minőt a világ parasztjai közt nem találunk. +Azután kevésszavú, tagolt, lassú, értelmes beszéde! És eszejárásának +egyszerű, logikus volta. + +És nézzék meg a magyar falut: egy házsor vagy két sor ház szembe, vagy +négy sor, kettő keresztbe, kettő hosszat, vagy a falu és város nagysága +szerint nyolc-tíz vagy több parallel sor, de mind egyenes, hogy végig +lehet rajta látni, csak kényszerűségből kanyarodik meg valamely +akadálytól. + +És nézzék meg a magyar paraszt házát: az utcára a lakórész, hozzáróva a +kert felül a gazdasági rész, az istálló is, egy végben hosszat, legvégül +tán a tyúkól vagy a kutya vacka. + +És nézzék meg a magyar nyelvet hozzá, amely nem cifrázza magát +hangsúlyokkal, épp oly kevéssé, mint az ember beszédét gesztikulációval; +hanem mint ahogy a lakóházrész elől van, azután hozzárovódnak a más +célokra szükséges részek – megüti az első szót és sorakoztatja +méltóságos tempóban a többit. És nem kever egymáshoz nem illő +magánhangzókat, hanem vonzatja hangtörvénye szerint a felhangúakat +felhangúval, az alhangúakat az alhangúval. És a mássalhangzókat +keletkezési helyük szerint szereti egymásután glédában látni és ha +idegen szót vesz át, amelyben egymásután sorrendben olyan mássalhangzó +van, melyek közül az első a torokban, a második a nyelv hegyén, a +harmadik a szájpadlás körül születik, akkor inkább összecseréli a +betűket, hogy úgy következzenek egymásután a szájban, ahogy a +szájüregben keletkeznek és a kolerából a nép csinált korelát s a paraszt +szívesebben mondja, hogy Králi, mintsem azt, hogy Klári, az utóbbiból +még inkább Kalárit csinál. + +És ha egymáshoz viszonyba hozza a szókat, hogy gondolatokat termeljen, +egyszerű ragozással teszi, nem töri át a szót, hogy _ich mag_-ból _ich +möcht_-et csináljon, hanem elül ereszti a szót magát – mint ahogy az +utcára kiépíti a háza lakórészét, – azután hozzátoldja a ragot, mint a +házához a mellékhelyiségeket és végigragoz és a legjelentéktelenebb +viszonylatot is raggal fejezi ki, mint ahogy házához odaragasztja a +tyúkólat, a kutyavackot vagy a kis faragószínt a gazda. + +Az alpesi német is egy födél alá visz mindent, de nem egymásutánban, +hanem egymás mellé, egymás közé és egymás fölé is, hogy az ember nem +tudja, a gyermekeire nyit-e rá egy-egy ajtón vagy a borjas tehenére. + +A magyar ember falujának és lakóházának nyilt egyenes, egy vonalban +egymáshoz rótt képe van, meg nyilt, egyenes világosan tagolt nyelvében. + +E nyelv nyugodt, méltóságos, ünnepies strukturájában megvan a magyar +paraszt megfontolt, önérzetes jelleme, egész megjelenése. A magyar +paraszt nem beszél énekelve, nem deklamál, csak a koldusa reszketteti a +szót és cifrázza a mondókáját, hadd legyen ajakán a nyelv is nyomorék és +szánalomraméltó, mint maga a koldus. A magyar ember nem gesztikulál, nem +szeleskedik, épp úgy, mint ahogy szavát nem hangsúlyozza, vagyis nem +szótagra vet súlyt, csak értelmi hangsúlyt a szóra, amely mondatában +fontos. + +És e magyar nyelv szerint kell kifejlődnie a magyar színművészetnek, a +magyar színpadi pátosznak és az egész előadó stílusnak. A magyar +szónoklati remek a Deák Ferencé. Az ő beszédeinek egyszerű, természetes +szerkezete, gyönyörű nyugalma, bölcs világossága és okoskodásának remek +nyiltsága, egyenessége és realitása felel meg a magyar nyelv +szellemének. A magyar zeneművészet csak a kísérletek állomásán van még. +Addig ne is álmodjunk nagyobb föllendülésről, amíg a magyar nyelv teljes +tudásával impregnált elme és lélek nem hoz magával megfelelő zenei +talentumot. + +A magyar szobrászat, festészet, építészet, keresi még önmagát. Amíg e +téren küzdő művészeink külföldre járnak, mielőtt a magyar nyelvben és +benyomásaiban megtökéletesedtek volna – csak külsőségben, díszítésben s +mellékességekben fogják magyarságukat fitogtatni. Iróink, szépíróink nem +tudnak szabatosan magyarul, azért lesznek oly könnyen rabjává minden +erősebb, külföldi írói talentumnak. Megrészegednek Zolán, az olasz +veristákon és norvég ködével borított Ibszenen, mert már 15 éves +korukban elszakadtak a magyar irodalom hagyományaitól, a vele való belső +viszonytól, mielőtt még magyarságuk elérte volna pubertársát, ilyen +korban liaisont kötöttek már idegen irodalmi hölgyekkel, mielőtt örök +frigyre léptek volna a magyar múzsával s mielőtt elvégezhette volna +elméjükön fölavató művét páratlan nyelvünk csodaereje. + +Tudjuk, hogy nagy civilizációk gőgös katonái lenézik és szívesen +becsmérlik a magyar nyelvet. Szegények, nem tudják miről beszélnek. + +Most folyik egy 5–6000 év előtti civilizáció romjainak kiásása. A +nyugati szerencsés nemzetek tudósai izgalmas mohósággal és emberfölötti +türelemmel iparkodnak titkait megfejteni. Ma még csak odáig jutottak, +hogy két táborra oszolva azon villonganak, hogy a 6000 évvel ezelőtt +mint egy nagy civilizáció eszköze virágzott szumír nyelv rokona, őse +volt-e vagy sem a magyar nyelvnek. Egyikök kimondta, hogy a tudományt +meg sem lehet fejteni a magyar nyelv tanulmányozása nélkül. + +Ha a németnek sikerült volna, amire annyi erőt pazarolt, a magyar +nyelvet a föld színéről kiirtani – ma tudósai lámpával keresnék +maradványait, tán üvegházakat állítanának tenyésztésére, hogy legyen +eszközük behatolni oly eltemetett világokba, amelyek megelőzték a +biblikus időt, ahova a maguk nyelvével eljutni nem tudnak. + +De azért vagyunk mi itt, azért hirdetjük az igét, hogy a világnak ez a +kincse, a magyar nyelv soha ki ne vesszen. Istennek e gyönyörű ajándéka +örökké éljen, a magyar fajnak e remek alkotása Isten és a magyar nemzet +dicsőségére éljen és szolgálja az emberi faj dicső és nagy érdekeit. + + + + +A purizmus. (1894.) + +„Anonymus“ aláírással egy jó emberemtől cikket kaptam erről a kérdésről, +amely az idegen helyesírást védelmezi az én helyesírásommal szemben. +Tisztelt barátunk azt mondja szerényen a bevezetésében, hogy ő nem +jártas a tollforgatásnak csupán mechanikai részében (vagy mekhanikai?) +teszi hozzá zárójelben. + +Eddig két idegen szót hozott forgalomba: „Anonymus“ az egyik, +„mechanikai“ a másik. Az egyiket latin helyesírással írja, a másikat +vegyesen latinnal és magyarral. Én mind a kettőt magyarral írtam volna: +_anonimusznak_ és _mekánikainak_ és se nem ch-val, se kh-val. Mért +legyek én különb és kegyeletesebb a franciánál, amely azt írja: +_mécanique_. + +De ez a kis példa is azt bizonyítja, hogy az ellentábor voltaképpen nem +ellentábor, mert éppen úgy ír, mint én, csak kevesebb bátorsággal, +kevesebb következetességgel, tudósnak akarván, de nem tudván lenni, mert +a szükség parancsol s kényszeríti arra, hogy felállított elve ellen +vétsen lépten-nyomon. Barátom cikkelyében erre nézve még a következő +idegen szókat találom ekképpen írva: vindikalok, korrekt, +kozmopolitizmustól. Miért nem vindicálok, correkt és kosmopolitismus? +Vagy ha már kozmopolitizmus és korrekt, akkor miért nem anonimusz? Mert +hisz tudva van, hogy az elsőbbikben a latin s-t magyar s-nek, az +anonimuszban pedig sz-nek ejtjük. + +A kérdés az: miért írunk voltaképpen? A felelet pedig ez: Mert nem lehet +mindent élőszóval elmondani. Mi célja van tehát az írásnak? +Helyettesíteni az élőszót. + +Lehet-e ehhez képest más a feladata, mint hogy az élőszót híven +helyettesítse, vagyis hogy azokat a hangokat rögzítse meg, amelyeket a +fül hall az ajakról? Nyilván nem lehet. További kérdés: Ha egy idegen +nyelv szavait kell megrögzítenünk, mily eljárást követünk? Mást-e, mint +hogy a magunk beszédebeli hangjegyekkel rögzítjük annak a szónak +hangképét? Azt hiszem, nem mást. Mert különben mást olvasunk belőle ki. +Olyan dolog, mintha kútágas helyett csizmahúzót rajzolnánk le. Senki sem +fogja a kútágast belőle kinézni. Minek hívják a britt drámaírót? +Világos, hogy Sekszpirnek. Aki tudja, erről is ráismer; aki pedig nem +tudja, bolonddá van téve, ha rákötjük a Sákszpejáre nevet, csupán azért, +mert azok számára, akik angolul olvasnak, a betűk értékéhez képest +Shakespearenak kell ezt a hangképet lepingálni, hogy Sékszpir jöjjön ki +belőle. + +Világos előttem az, hogy akik e kérdésről vitatkozunk, nem értjük jól +egymást. Erről meggyőz Anonimusz úr cikkelye is. Ő azt hiszi, hogy az is +megtörténhetik, hogy az a magyar, aki az én írásomból a Sékszpirt +ismeri, ha azután meglátja valahol leírva Shakespearet, azt fogja hinni, +hogy ez két személyiség. És azt kérdi tőlem: nem mulatságos ez? + +Nem uram, ez nem mulatságos. Ennek egyáltalán nincsen jelentősége. Ez az +ember magyar ember, minden körülmények közt tudta jól a britt költő +nevét és ha valakinek megírta, az is jól jutott a költő nevének +birtokába. Ha meglátja valahol a Shakespeare nevet, abból, ami róla +mondva van, ráismerhet az emberére is és megtudja azt is, hogy miképpen +írják ezt a nevet az angolok. Ebben semmi mulatságos dolgot nem látok. +Az pedig, hogy ne gondoljam azt, hogy jómagunkkal tehetetlenek vagyunk +és szánkba kellene rágni a szót, mint a kisgyermeknek a falatot és hogy +a kultúra (miért nem cultura?) mind tágabb körökben és intenzívebben +(miért nem intensivebben?) terjed köztünk és lépést tart vele a +nyelvismeret is, ezt én vigasztalásnak el nem fogadhatom, komolynak meg +még kevésbé. + +Magyarországon beszélünk össze-vissza magyarul, szerbül, oláhul, tótul, +horvátul, németül. Hány nyelvet tanuljunk még hozzá, hogy minden idegen +szót – csak az európai nyelveket is! – helyesen tudjuk leírni s az +idegen helyesírásból helyesen tudjuk elolvasni? + +A kultúra és a nyelvismeret sohasem terjedhet odáig, hogy bármely nemzet +nagy tömege mást ismerjen, mással éljen, mint a maga kultúrájának +közvetítő eszközeivel. Tudhat Magyarországon négy millió ember németül, +egy millió franciául, százezer angolul, százezer olaszul, ezer +spanyolul, ötszáz dánul, de senki sincs, aki ezt mind valamennyit tudja, +tehát egyik vagy másik esetben minden olvasót, az ország összes millióit +kisegítem, ha az én helyesírási metódusom szerint adom ajakára az +ismeretlen, vagyis – mert idegen betűértékkel leírt – tehát reá nézve +olvashatatlan szót. + +És még ez is: mindazok közül, akik magyarul írni és olvasni tudnak, +hányan vannak – legalább is 50%, aki magyarul sem tud korrektül és +hibátlanul írni. Mily haszonnal írom én le ezeknek az idegen helyesírású +szót? Hiszen a hírlapok – írástudó emberek munkája is tele vannak +helytelenül írott idegen szókkal. A legképtelenebb helyesírási hibákkal +van forgalomban nálunk egész tömege az idegen szóknak. Nem is említve, +hogy a legcifrább kiejtése dívik szerinszerte, egy-egy szóról kétféle is +s az igazi még sincsen közte. + +Egy komoly ellenvetést lehetne felhozni ellenem s ez az, hogy külföldön +is a napi forgalom neveit idegen helyesírással írják. Ez igaz. Egy +francia színlapot tudok, azon ott áll ez a szó János. A francia újság +azt írja Munkácsy; az első francia színpad hősnője Reichenberg k. a. A +Figaró azt írja a Neue Freie Presse után: Herr von Hegedus (ü-je nincs). +Ez mind igaz, de van egy nagy különbség a dologban. Ez az, hogy míg mi +nagy képpel keressük grammatikában és lekszikonban, hogy hogyan kell +kiejteni egy-egy idegen szót vagy nevet, addig a franciára nézve nem +létezik idegen szó vagy név, az mind e neveket franciának nézi és veszi +és a színlapról azt olvassa, hogy Zsanosz, az újságból azt, hogy +Mönkakszy, hősnőjét Résambér k. a.-nak hívja, a Figaróból pedig a mi +képviselőink nevét így olvassa ki, hogy Er von Ézsdüsz. + +Ha ön, tisztelt olvasóm, vagy ellenfelem, egy francia embert megkérdez +az iránt, hogy miképpen írják ők az idegen szókat, akkor a francia +elbámul és azt mondja: Idegen szó? Mi az? A francia nyelvben nincsen +idegen szó. A francia ember tehát mindent a maga betűinek értéke szerint +olvas el s ezt egészen természetesnek tartja. Ránézve egyáltalán fel sem +merül az a kérdés, hogy a maga helyesírásával írja-e az idegen szókat +vagy sem. Neki Auber, Berger, Meyerbeer, Dreyfuss, Singer, Hegedűs és +Munkácsy – mind kifogástalan francia szó. Azt mondja Obé, Berzsé, +Dréfüsz, Szenzsé, Ezsdüsz. Éppen mint ha mi azt mondanók (betű szerint +olvasva) Dumasz, Tha-ke-ra-y, Whi-te, ahelyett hogy Dümasz, Zekére, +Veit. Ez a nagy különbség abban, ha mi írunk mások helyesírásával és ha +mások írnak a mi helyesírásunkkal. A francia könnyen elvan a mi +nagyságaink nélkül. Nem tartozik műveltségének teljességéhez, hogy +jeleseinknek tudja a nevét. Nekünk azonban tudnunk kell az ő története +nagy neveit, irodalma hőseit és művészeit. Igy az angoléit, az olaszéit +és a többi. + +Az pedig tiszta dolog, hogy a francia és az angol neveknek, melyeket egy +életen át tanulunk, a felét sem tudjuk korrektül kiejteni. Micsoda +önámítása ez a műveltségnek? Ha hozzászoknánk a kiejtésük szerint való +írásukhoz, legalább tudnók az egyiket pontosan. + +Anonimusz úr cikkében előfordulnak ezek a mondatok: + +„A keserű érzésben, a mi nagyjaink nevének eltorzítása miatt a +külföldön, magam is teljes mértékben osztozom, de ez még nem ok arra, +hogy Munkácsy, Jókai szép magyar nevéből Mounkaatchy-t és Yaukai-t +torzítsunk egy pár léha francia kedvéért és minden egyes nemzetnek az ő +módja szerint. + +Az ő igazi tisztelőik tudják nevüket helyesen kiejteni is. + +Sőt ellenkezőleg, arra fektessünk különös nyomatékot, hogy e dicső nevek +érintetlen tisztaságukban maradjanak és így váljanak a magyar nemzet +dicsőségének hírhordozóivá! Őrizkedjünk az úgy is ijesztően terjedő +kozmopolitizmustól!“ + +Mit jelent az, hogy egy pár léha francia kedvéért eltorzítsuk a mi szép +magyar neveinket? Ki tanácsolja azt? Én csak azt mondom, hogy nem mi +írjuk nekik, hanem ők bár írnák maguknak a mi neveink hangzását az ő +betűjegyeikkel. Ha u-t kell írniok, hát azt a jegyet, amely náluk +jelenti az u-t. Ekkor legalább tudnák, hogy minek hívnak bennünket. +Hiszen az a torzítás, amit ők művelnek a mi neveinkből, amikor a mi +helyesírásunk szerint leírt nevet az ő helyesírásuk szerint olvassák. +Héguéduche helyet Ezsdüszt olvasnak a Hegedűsből. És mi a +kozmopolitizmus abban, ha én meg akarom tanítani a becsületes magyar szó +igazi hangzására az idegent és mi nemzeti legyen abban, hogy az én +helyesírásomból olvasson ki az idegen értelmetlen, hamis hangokat: ezt +nem tudom. + +Egyébiránt azt konstatálom, hogy az idegen szók rendszere az összes +európai nagy nemzetek közül csak a német nyelvben van meg. Mi inkább +szolgai, mint értelmes tanítványai a németnek, sok egyéb cókmókkal ezt +is átvettük tőle. Ki nem tudja az adomát, amely a három nagy nemzetnek: +az angolnak, franciának és a németnek tudós módszerét jellemzi. +Feladják, hogy könyvet kell írni az oroszlánról. Az angol tudós fogja +magát, elmegy a sivatagba, a tanyáján keresi fel, megfigyeli, kitanulja +a puszták királyának szokását, természetét s úgy ír róla könyvet. A +francia kimegy a párisi állatkertbe s ott ismerkedik meg témájával. A +német összeszed minden könyvet, amely Herodottól maig íródott az állatok +királyáról, áttanulja s ebből ír új könyvet. Hiányzik az adomából a +magyar tudós. Megmondjam-e keserűségemben, mit tenne a magyar tudós – +kivéve Herman Ottót –, ha az Akadémia ezt a pályakérdést kitűzné? – +Fogná magát és lefordítaná kivonatosan a német könyvét. + +Mert mi mindenben a némettel pendülünk egy húron. A francia s az angol a +természetet vizsgálja, a német a könyvet. A francia s az angol beutazza +a világot s megírja, amit látott. A német megkritizálja, amit a francia +és az angol megírt s átszedi a török, a japán és kínai neveket francia +helyesírással, mi meg átvesszük a némettől. A francia az óvilág összes +görög és latin isteneit, hőseit és dolgait átfranciásítja, mert nem tűri +meg nyelvében az idegent. Azt írja: Orace, Andromaque, Thesée, Diáne, +Ciceron, Jove és úgy ejti ki, hogy Orász, Andromak, Tezé, Dián, +Sziszerón, Dzsov. Mi pedig írjuk: Horátius, Andromache, Theseus, Diana, +Ciceró, Zeusz, Jupiter és ejtjük vegyest magyarosan és latinosan. A +francia és angol elfogadják a modern nevek eredeti (idegen) helyesírását +(nyilván kénytelenségből, mivel csak írva s nyomtatva kapják), de +következetesen angol és francia kiejtéssel mondják ki. Mi is elfogadjuk +az idegen nevek idegen helyesírását, de kinevetjük vagy lenézzük +egymást, ha rosszul írjuk le, ami sokszor és kinevetjük egymást, ha +rosszul ejtjük ki, ami majd mindig megtörténik. És ezt mi tudományos +álláspontnak tartjuk. És ezzel harmadszor is rászolgálunk arra, hogy +kinevessük egymást és magunkat. + + + + +Nemzetiségi kérdésünk. + +Ez az állam, mióta Árpád bejövetelével megalapíttatott, sok rázkódáson +ment keresztül. A magyar uralmat ismételve érték katasztrófák, ezer év +óta megesett az, hogy az állam szuverénitását legázolták a tatárok; +letiporták a törökök, eltaposták a németek és volt itt tatárvilág, volt +törökuralom, volt német fönnhatóság. De egyszer sem volt sem román, sem +tót, sem szerb. Az idegent mindig a magyar döntötte meg és helyébe is +mindig az éledt fel újra. Hogy lehet abban kételkedni, hogy az államnak +szükségképpen magyarnak kell lennie? Tudom, azt mondják, hogy régen nem +volt nemzetileg magyar; állami nyelve latin volt stb. De mit tesz ez? +Régen úgy volt, ma nem úgy van. Mert régen minden civilizáció nyelve a +latin volt, de a nemzetek elejtették a latint s helyébe tették a +magokét. Mi is helyébe tettük a magunkét. Nem a törököt, mely egyszer +leigázott bennünket, sem a németet, mely szintén leigázott bennünket, +annál kevésbé olyanok nyelvét, akik sohasem igáztak le bennünket, hanem +a magunkét, a magyar nemzetét, a magyart. Ez oly egyszerű, oly +természetes, mint a lélegzés. + +Most jönnek a konzekvenciák: természetes, hogy ezen tanítjuk +értelmiségünket, természetes, hogy iparkodunk mindenkit reá megtanítani, +mert mindenkinek szüksége van reá e hazában s e hazának viszont szüksége +van mindenkire. Aki pedig nem tud magyarul, az a nemzet értelmi nagy +munkáiban hasznavehetetlen és magára nézve a boldogulás egyik elsőrendű +fegyvereivel szegényebb azoknál, akik tudnak magyarul. Vesztes a nemzet +vele, vesztes vele az egyén is. + +De senki se higyje, hogy ez a mi nemzetiségi kérdésünk! ez csak a mi +etikai alapunk ebben a harcban. Ez csak azt bizonyítja, hogy a nagy +igazság a részünkön van, még pedig a hármas igazság: a történelem +igazsága, a politikáé és a jogé és ez adja belső, erkölcsi erőnket. + +A nemzetiségi kérdés egészen más dolog. Az korunk vezérlő és mozgató +érzülete. És tudjuk, hogy a kor mozgalmai, ha elkapták az elméket, nem +respektálnak semmit: se történelmet, se jogot, se igazságot. Kitűzetnek +célnak és eszközévé lesznek minden egyéb emberi törekvésnek és +szenvedélynek. Bűnnek és erénynek egyaránt. Szolgálatukba áll a rajongó, +zászlajára tűzi a hivő, odaszegődik a számító, a haszonlesés, a +pályakereső, a szerencsehajhász; eszköznek s célnak használja felváltva +a politikus és így tovább. Az eszme a személlyel összekeveredik, hol +megnemesíti, hol beszennyezi egymást a kettő. Cavour egységes Itáliát +csinált vele, Bismarck egységes Németországot, Oroszország él vele +otthon, hogy egységes orosz nemzetet teremtsen, külföldön, hogy egységes +államokat megbontson. Egy vakmerő kópé állást szerez magának vele s +esetleg sikkaszt és tovább áll. Ismétlem, célja lesz az embereknek s +céljaik eszközökké alacsonyíttatnak le általok. És ebben a képében kell +a politikus embereknek vele leszámolni: semmi érzelgés, semmi +képmutatás, ha szabad kérnem. A dolgot respektálom, az emberére gyanus +szemmel nézek. Egy állam, amely idegen ajkú – nem az állam nyelvén +beszélő felekezeteknek autonómiát ad, azt biztosítja s ad hozzá +templomban és minden egyházi, társadalmi, politikai, gazdasági stb. +egyesületükben szabad nyelvbeli használatot; mely megengedi intézetek, +színházak, iskolák és egyesületek ápolását minden nemzetiségnek: ez az +állam nem vádolható azzal, hogy ellenséges érzülettel van a nemzetiségek +iránt. A magyar országgyűlés kiszabadítja az oláh egyházat a szerb +egyház körmei közül. Míg együtt voltak, egymást gyűlölték s nem értek rá +a magyart gyűlölni. A magyar állam megszabadította egyiket a másiktól, +mindegyiknek biztosította autonómiáját és szabadságát s most mind a +kettő a magyar államnak opponál. Ilyen csak ott fordul elő, ahol az +állam, akár hagyományból, akár kénytelenségből méltányosságot gyakorol. +Oroszországban, Németországban ilyesmire példa nincs, ott minden +kisebbség sanyargattatik, erőszakkal pusztíttatik, még kisajátítás által +is. + +És van-e vajjon újságolvasó ember Magyarországon, aki ne ismerné az +erdélyi oláh pénzintézeteket és a túrócszentmártoniakat? Ott az +egyesület és a halmozott pénzerő nemzetiségi célokat szolgál. A föld +kerekségén az meg nem tűretnék sehol. Itt meg van tűrve, de még +bocsánatot is kérjünk hozzá, hogy magyar kultúr egyesületet hozunk +létre, holott oláh, tót és szerb hasonló egyesületek is vannak? + +A magyar államnak, mint minden más államnak, csak egy kötelessége van: +hogy mivoltának, magyar voltának következményeit levonja s polgárai +anyagi és erkölcsi érdekeinek becsületes őre legyen. Ami e kötelességei +teljesítésében gátolná, azt nem szabad tűrnie. Senkinek a nemzetiségét +nem bánthatja; de senkitől sem szabad eltűrnie az országnak erkölcsi +feldarabolását és szétszakgatását, nemzetiségi jelszók alatt. Nem szabad +eltűrnie a nemzet egységének szétbontását érdekcsoportokra, a részek +ellentétbe helyezését egymással nyelvek szerint, az összetartozandóság +érzetének meglazítását. Magyarán mondva: az államra nézve nemzetiségi +kérdésnek nem szabad lenni. Nagyszívű és nagylelkű idealisták tévedése +juttatta e monstrumot a mi törvénykönyvünkbe. Az állam állam és magyar +itt. Féltékenyen kell őrködnie állami attributumainak integritása +fölött, elsősorban magyarsága fölött. Ettől függ, hogy képes legyen +őrködni polgárainak érdekei, jóléte s jogai fölött is. S hogy miképpen +tudja megóvni mind a kettőt, aszerint él vagy enyészik más államok +között; gyarapszik mások rovására, vagy bukik mások gyarapodására. +Hasonló a feladata más országoknak: déli határainkon Szerbia és +Oláhországnak, de – otthon. A nemzetiségi kérdés megoldása a műveltség, +az erő, az okosság és a bölcs kormányzás kérdése csak. Szabadságot adhat +a magyar állam – és ád is – egyformát mindenkinek; nemzetiséget csak +egyet adhat: a magyart; mert nem Szerbiát, nem Romániát, nem Tótországot +van hivatva alkotni és felvirágoztatni, hanem Magyarországot. Nem +magyarajkú alattvalóinak ád egyházi autonómiát, egyesületi jogot, szabad +szót, szabad sajtót s a nyelv szabad használatát mindezekben. Aki bárhol +többet remél ennél, fordítson hátat Magyarországnak; de tudni kell, hogy +aki Csehországban cseh korcsmában németül beszél, azt igen hamar +megverik; Zágrábban az utcán hölgyek, mert magyarul beszélnek, fiatal +emberek által inzultáltattak: Oroszország erőszakosságairól hallgatok; +Posenben a papot, aki temetésnél lengyel beszédet mondott, börtönbe +hurcolták és Észak-Amerikában, a szabadság hazájában, ahol a németek +száma milliókra, a különféle nemzetiségeké százezrekre megy, a más, mint +angol nyelven írt szerződés nem perelhető. + +Tételeim tehát ezek: nemzetiségeink vannak, de nemzetiségi kérdés nincs. +Az államnak vannak jogai és kötelességei; a polgároknak szintén. Az +állam őrködik azon, hogy ki-ki jogait élvezhesse, kötelességeit +teljesíthesse; a polgárok őrködnek azon, hogy az állam is ezt tehesse és +tegye is, azért szabadok és van alkotmányuk. Nemzetiségi jogcímen +privilégiumot alattvaló nem élvezhet. Nemzetisége, amely jellemét +megadja, melyhez jogok és kötelességek vannak kötve, csak az államnak +van, mert anélkül el nem lehet. Az egyes polgárra nézve mindegy, akár +magyarnak, akár románnak, akár horvátnak, akár szerbnek vagy tótnak +vallja magát. Az államra nézve nemcsak, hogy nem mindegy, de sőt +lehetetlen, hogy más legyen, mint magyar. Egynek pedig kell lennie. + +E szerint nemzetiségi kérdés, amely kényelmesen el nem fér a mi +alkotmányunk keretében, nincsen, nem is jogosult; ami van, az +csinálódik, okoz több-kevesebb kellemetlenséget és alkalmatlanságot; de +el fog múlni, mint etikai tartalom nélkül való törekvés. + +Ha azonban valaki azt állítja, hogy van olyan is, amely a mi alkotmányos +szabadságunkba bele nem fér: akkor az nem nemzetiségi kérdés már, hanem +hazaárulás. Azt nem megoldani, hanem megsemmisíteni kell. Mert az nem +testvériséget akar, hanem háborúságot. + + + + +Hazafiság és művészet. (1896.) + +Egy berlini színésznő szerepelt itt fővárosunkban, nagy hatást tévén a +színházi habitüékre, ami át szokott ragadni a közönségre is. +Nevezetesebb annál, hogy egy német színésznő ma Budapesten még 10–12 +telt házat csinál egy végben, ezúttal az, hogy a magyar hírlapok (a +Budapesti Hirlapot kivéve) valósággal kultusszal vették körül e német +apostolt, sőt majdnem hajba kaptak rajta. A hajbakapás veszedelme úgy +támadt, hogy egyik lap megfelejtkezve konnexióiról a hazai művészettel, +föltétlen hódolást vitt az idegennek lábai elé, de másnap, nyilván +szeretetreméltón megintetvén, megfelejtkezését azzal kívánta jóvá tenni, +hogy az idegen művésznőt alaposan lehordta, kollégáit pedig, akik csak +azt cselekedték, amit ő, megleckéztette léha udvarlásukért az idegen +múzsa körül. Ez viszont egyik helybeli német újságíró kollégánkat +csábította arra, hogy a kérdést elvi szempontokra emelje s prelekciót +tartson a művészet nemzetközi természetéről. + +Most a hóbortos vendégszereplésnek vége van s ránk nézve elérkezett az +idő, hogy elvi oldalát e dolognak kissé meghányjuk-vessük. + +A színésznő, aki itt vendégszerepelt, egy kassai zsidóleány, tehát +magyar, aki úgy került a németek közé, hogy keveselte a stipendiumot, +amelyet a magyar színésziskola kínálhatott neki. Bécs többet ígért, +tehát Bécsbe ment s német színésznő lett. Most Berlinben udvari +művésznő, aminek nincsen jelentősége. Nem mintha ott is ne lehetne +egy-egy jó színész, de Berlin színészete általában a német színészetben +nem számít, nem fokmérője a művészetnek. Másod-, harmadrendű vidéki +színtársulatok képességei vannak ott a színészet élén. Ez egy +különösség, de tény, hogy Bécsé e tekintetben az elsőség, azután jön még +vagy öt német város és csak azután Berlin, színészetének művészi értéke +tekintetében. + +Emiatt azonban lehetett volna a kassai hölgy igen nagy művésznő; nem ez +az oka, hogy nem volt. Ő az oka, hogy Berlin színészi átlaga fölé nem +emelkedett. Legfényesebb művészi adománya egy kifogástalan termet, +azután jön egy érdekes fej, most egy hosszú sor középszerű tehetség és +végül egy jól kidolgozott gyakorlat, mely termetet, fejet és +alárendeltebb művészi adományokat egzecéroztat. Ezért lelkesült két +héten át Budapest és magyar sajtója. + +Ez megnyugvásunkra szolgál, mint jellemző körülmény. A kassai kisasszony +– akármint játszott is – vendégszereplését igen jól rendezte el. Ebben +föltétlen elismerés illeti a művészetét. Még azt a gyémántot is +elvesztette, amelyet minden ilyen utazó művésznő el szokott veszteni: +még a legnagyobb is, aki egyszernél többször lép föl valahol, elveszti +Patti, elveszti Sarah, elveszti Nilsson stb. Sarah – ahol már egyszer a +gyémántot elvesztette – másodesetben már vérhányást kap a harmadik +felvonás után és görcsöket. De azért végigjátsza szerepét őrjítő +halálmegvetéssel és elragadó bágyadtságot hozván magával, ha +kitapsolják. Ez a gyémánt-elvesztés a szentpétervári iskola. Ott van az +az egyetem, ahol a művészi svindlérség doktori diplomáját szerzik az +adeptusok. + +Nem tartozunk azok közé, akik a nemzeti színháznak különben jelentékeny +tehetségeit, vagy akár kész művészeit is ízléstelen kultusszal veszik +körül. Azt hiszem, nem is vagyunk föltétlen kegyeikben becsvágyó +szépeinknek. De hidegebb természetünknek sem bocsátanók meg azt a +megfelejtkezést, hogy nemzeti színházunk székvárosában ünneplésre méltó +művészetnek hirdessünk egy színészi rutint, mely közhelyekkel dolgozik, +középszerűséggel merészen provokál s egy-két színészi fogás birtokában +magát isteni titkok tulajdonosaképpen viseli. Ha a mi színésznőinkben +csak annyi művészi tőke volna, amennyi e körünkből gazdag anyagi és +erkölcsi jutalommal eltávozott kassai kisasszony összes vagyonát +kiteszi, igen nagy volna a mi szegénységünk. + +Mi volt tehátlan oka mégis a nagy sikernek? + +A rendezés, amely temérdek embert tudott érdekkörébe vonni és levette az +összes fővárosi sajtót a lábáról s ez utóbbi vagy nem tudta fölismerni, +vagy nem merte nyilván kimondani a vendég-művész értékét. + +És most a tények: egy magyar leány, akinek nem elég az anyagi jutalom, +amellyel a magyar művészet (vagy művészete magyar nyelven) kecsegteti, +beáll németnek, és célját eléri. De egy nap azt veszi észre, hogy neki +ez nem elég. Eljő tehát Magyarország fővárosába, föllép s Magyarország +fővárosa lába elé borul, anyagi és erkölcsi kincseit odarakja elpártolt +leánya lába elé. És a kassai kisasszony azzal a megnyugtató tudattal tér +vissza a német császár fővárosába, hogy élete föladatát, születése +kötelességeit, földi hivatását nem tévesztette el: Magyarország +igazolta, sőt megjutalmazta azért, amit tett. + +A kassai kisasszonnyal ugyan mit sem vesztett Magyarország művészete, ez +az én meggyőződésem, de szereplésével Budapesten kegyetlen csorbát +szenvedett a mi erkölcsünk. + +Én senkivel sem perlek. Kultiválja mindenki a német múzsát tetszése +szerint; de én e kultuszt együgyűnek és bűnnek tartom a mi +fővárosunkban, ha a magyar sajtó és a magyar előkelőségek gyakorolják. +Noblesse oblige. Bismarck expropriálja a lengyeleket, mi ünnepeljük az ő +előörseit. Utóda bolond lenne, ha még egyszer meg nem próbálná bennünket +is – expropriálni. Mert mi szörnyű nagy hazafiak vagyunk, ha bajban +vagyunk, ha tatár dúl, török deportál és német fojtogat; de mikor a +magunk urai vagyunk, hordozzuk mindenkinek a sleppjét, ha csak egy szép +termetű kassai német-magyar zsidóleányét is. Nincs más föltételünk +hozzá, mint hogy a kaszinó menjen az oktalanságban elül. + +Az egész epizódnak a fejére tette a csörgősapkát egy helybeli német +újság, mely a magyar hírlapok ama kis viszályát, mely ez ügyben, mint +soraim elején megírtam, támadt, elvi szempontok alá vonta s eképpen írt: +„Ha önök síkra szállanak a tételért, hogy magyar színésznő nem beszélhet +németül, akkor ki kell vonniok azt a végső következtetést is, hogy a +nemzetiség megóvandó minden téren az utolsó konzekvenciákig. Nemde? +Bizonnyára, felelik önök. Nos, akkor minden magyar születésű művész csak +magyar könyveket írhatna, csak magyar képeket festhetne és csak magyar +dalokat szerezhetne. Már most, ha önök ezt helybenhagyják, akkor – hogy +csak a legnagyobbakról szóljak – el is ítélik Széchenyit, Lisztet, meg +Munkácsyt. Széchenyi művei legnagyobb részét németül írta, Liszt német +dalokhoz komponált zenét és Munkácsy Münchenben német képeket festett. +De Liszt oratóriumai, Munkácsy mesterművei sem állhatnának meg az önök +kritikája előtt. A szentek, kiket Liszt dicsőített, nem voltak magyarok, +Milton és Mozart, kiket Munkácsy festett, szintén nem születtek a Tisza +és Duna közén.“ + +Visszautasítom mindenek fölött a kétségbeesett logikát, melyre ez az +okoskodás fűzve van. A művészetekben mindenesetre kiváló értékű a +nemzeti momentum. Hogy ez abból állana, hogy egy magyar festő ne +festhessen képet csak olyról, aki Magyarországon született és a magyar +zeneköltő és poéta ne dicsőíthessen csak magyar nemzeti szenteket: ezt +csak olyan szent gondolhatja és hirdetheti, akinek semmi sem szent, +legkevésbé a józan ész. + +A kérdés, mely föl van vetve, ebből áll: ha egy magyar születésű művészi +képesség idegen nemzet szolgálatába lép, és ott becsületet vall, +tisztesség neki is, nekünk is (a szegényeknek, akik a gazdagnak becseset +adtunk, bár nem rajtunk mult, hogy ne adjuk), de nekünk, akik nemzeti +munkánkból az erőt elvesztettük, kár is. Azonban el tudjuk viselni, sőt +némi keserűséggel vegyes hivalkodásra is képesek vagyunk, ha lelkileg és +szellemileg magokat expatriált jeles honfitársainkról beszélünk. Nem +tesz különbséget a személyre nézve, ha ez a költészet, tudomány, vagy +színművészet terén történik is; de objektíve az igen nagy különbség, +mert ez reánk nézve szőrin-szálán elveszett, míg a képíró, a zeneíró +ecsetével dolgozik és a hangokkal, amelyekben megél a magyar lélek és +jellem. A német nyelvben, mint művészi anyagban ez nem él meg. + +De józanul az egyéntől elviselhetetlen áldozatot – sem anyagit, sem +erkölcsit – nem szabad követelnünk. Ha valaki több dicsőségre szomjaz, +mint amennyit mi neki adhatunk, vagy ha több pénzre éhez, mint +amennyivel mi szolgálhatunk, az ám menjen Isten hírével, semhogy egy +egész életen át étlen-szomjan itthon sanyarogjon. Ezért még hazafi is +lehet. Mert hiszen nem mindenki képes áldozni is, hát még nagyot áldozni +a hazáért. Tehát nem gáncsoljuk. Menjen Isten hírével. Örvendünk, ha nem +voltak reményei csalókák s vágyai, melyek kivitték, beteljesednek. + +Hanem két föltétele van a mi ilyetén megnyugvásunknak: első, hogy ott, +ahol van, a fajának s hazájának becsületére váljék; a másik az, hogyha +megnyerte a nagy világ tapsát és pénzét, hát – érje is be vele s ne +vágyjék a hazaira, melyet megvetett, mert keveselte. Itthon az +önérzeteseknek és híveknek csak botránykozására van szereplése. Ami +tapsot és pénzt itt kap, az egy demoralizált nemzeti közérzet gyászos +forrásaiból ered. + + + + +A szabad sajtó 50. születésnapján. + +Ne ámítsuk magunkat, amíg mi bent ifjú lélekkel ünnepét üljük a +sajtószabadságnak, addig ott künn sokan járnak és pedig azok, akiknek +gondolatát tett követheti, azzal a gondolattal, hogy nem érkezett-e el +ideje annak, hogy a sajtószabadság gyámság alá helyeztessék? + +Mit kell e jelenségről gondolnunk? Azt-e, hogy az emberek +megcsalatkoznak ideális várakozásukban, vagy azt, hogy nem az emberek +ítélete a hibás, hanem a sajtó, amely nem felelt meg a maga feladatának? +Vagy azt kell-e végre gondolnunk, hogy nem azok, akik nekünk +sajtószabadságot adtak, nem a sajtó intézői, hanem azok a gyarló +emberek, akiket újságíróknak nevezünk, hibásak abban, hogy a +sajtószabadság népszerűsége megrendült a mai nemzedékben? + +Én azt hiszem, hogy mind a három hibás és hogy mind a három ártatlan. + +Azok az emberek, akik valamikor vérük ontásaig lelkesedtek a +sajtószabadságért, azért lelkesedtek, mert látták a rab sajtót, mert +érezték, hogy a rab sajtó éles kard a hatalom kezében, mellyel szemben +védtelenül, fegyvertelenül áll a nép, ők hát a védtelen állapotból +sóvárogtak a fegyverért, a szabad sajtóért, az ideáljukért. + +Azóta elmult 50 esztendő. Aki nekünk akkor ideálunk, imádott +menyasszonyunk volt, azzal immár ötven év óta közös háztartásban élünk. +Tiszteljük, szeretjük; bájait, erényeit megszoktuk, ellenben apró hibái, +hiányosságai az idővel mind tűrhetetlenebbeknek látszanak nekünk, mert +más lelkesedni, elragadtatásban küzdeni, halálba, vészbe rohanni az +imádott ideálokért és más mindennapi prózai munkában, vesződségben, +aprólékos bajokkal, súlyos gondokkal birkózni, megőrizve ott az ideált. +Más az, amikor egy intézmény ideálképpen vágyainkban él, mint alig +elérhető cél lebeg előttünk, képzeletünk által fölpiperézve és más az, +midőn megvalósítva polgári életünkben, mint a mindennapi nagy gépezetünk +egy része fungál, rendes szolgálatot tesz, néha jót, néha rosszat, néha +kedvünkre valót, néha kedvünk ellen valót. + +Ki mondja, hogy nem szép és kívánatos dolog az arany? Gazdaggá teszi az +embert, de elszánt, lázas álmokra csak azt serkenti, akinek nincs, aki +küzd érte, a képzeletében rajzolja ki magának az üdvöt, amit élvezni +fog, ha lesz: míg az, akinek van, lelkesedés nélkül, vagy éppen unottan +számlálja, nem becsüli, néha eltékozolja és azt hiszi, tán boldogabb +volna, ha nem volna és most is küzdhetne érte. + +Ez a nagy közönség a szabad sajtóval szemben. Talán képes lenne +elprédálni csodálatos kincsét. De tudom, ha elveszítené egy napon, újra +hadba indulna érte, hogy visszaszerezze magának vére, élete árán is. + +De talán maga a sajtó hibás abban, hogy szabadságának becsülése +megrendült az emberek szívében? A szabadsajtó is emberi intézmény, az +sem lehet a gyakorlatban tökéletlenségek nélkül. + +De mikor az ember olyan körülmények közé van helyezve, hogy élete, javai +és szabadsága biztosítása végett botra van szüksége, botra, amelyre +támaszkodik, botra, amellyel dolgozik, botra, amellyel védekezik: +lehetnek-e annak a botnak olyan kényelmetlenségei, amelyekért eldobná +magától? + +Ha a szabad sajtónak kényelmetlenségei vannak is, éppen úgy feje és +főorgánuma az minden más szabadságnak, mint fejünk a testnek. Ki látott +már olyan embert, aki azért, mert feje nem formás, vonásai tökéletlenek, +arca bőre szeplős, ezen úgy akart volna magán segíteni, hogy – +leoperáltatja fejét a testéről. + +Igy járna az, aki vakságában a sajtó szabadságához nyúlna azért, mivel +hogy ez is csak emberi intézmény és bírja a szabad ember erényei mellett +a szabad ember hibáit, bűneit is. + +Mi nekünk, mi a világnak ma a sajtó? + +Akik vérüket öntötték ötven év előtt, hogy nekünk ezt a kincset +megszerezzék, nem is sejtették meg azt a jelentőséget, amelyet ez +intézmény elérhet. Nézzék meg azt a szerény, kezdetleges alkotmányt, az +első szabad prést ebben a hazában, melyből az első szabad szó +Magyarországon kirepült. Ami ma a Londonból Konstantinápolyba közlekedő +villámvonat, ami az utcákon száguldó villámoskocsi az atyáink meséiből +ismert delizsánchoz képest, az ez a kis gép ma a mi rotációs +szörnyetegeinkhez képest. + +Iszonyú mennyiségben, kimondhatatlan gyorsasággal, összekötve egyest +egyessel, osztályt osztállyal, nemzetet nemzettel, világrészt +világrésszel röpköd széjjel az újságpapiros, mindennap újra hírt, +világosságot, tájékozást, tudást, érzületet hordva minden házba. + +Az emberiség minden vívmányát születése első percében közkinccsé teszi +az újság. + +A tudomány tőkéit, melyekhez könyvek útján nagy költséggel jutott a +jómódú ember, ma aprópénzre váltja az újság és szegénynek, gazdagnak +nyújtja egyaránt, Ezres bankót ritka ember lát, százassal sem igen +dobálózhatnak. Az újság krajcárokra váltja az emberiség szellemi +kincseit és úgy osztja szét, mert a krajcár a kunyhóba is el tud jutni. + +A modern újságban Krisztus csodája ismétlődik meg mindennap, de +félelmesebb kiadásban. Krisztus urunk öt kenyérrel 5000 embert lakatott +jól. Az újság tíz- és százezreknek terít mindennap asztalt dús szellemi +lakomára. + +De csak a szabad sajtó. + +A régi hatalmasok, mert arra, hogy igazságot halljon, mindenkinek +szüksége van: a régi hatalmasok maguknak udvari bolondot tartottak, +akinek szabad volt megmondani az igazat és ezért fizették. Aki elpártol +a szabad sajtótól, az a legdrágább pénzért bolondot tart magának, hogy +hazudjék neki. + +Gondolhatják egyesek, hogy a szabad sajtó is hazudik. Igaz. De hisz +emberek vagyunk mi újságírók is, önökkel testvérek, testvérek emberi +erényben és emberi bűnben egyaránt. + +De a szabad sajtónak választása van abban, hogy igazat akar-e mondani, +vagy inkább hazudik. És ki az a botor elvetemült, aki hazudnék, ha megél +az igazságból?! + +Ellenben a rab sajtónak nincsen választása: hazudnia kell a hatalom +parancsából. + +És ezzel itt vagyok az újságíróknál. Ezekre is azt kell ismételnem, hogy +az újságírók is csak emberek. Azoktól sem szabad mást, mint emberi +dolgot várnunk és azoknak is meg kell engednünk, sőt el kell viselnünk, +hogy emberi hibák nélkül ne legyenek. + +A sajtó immár nem is tudom hányadik nagyhatalom. Azt mondják a hetedik, +ne tessék hinni, mert a szabad sajtó az első nagyhatalom a világon. A +többi nagyhatalmak egész biztossággal csak a népek zsebéhez férnek +hozzá. A szabad sajtó hozzáfér az emberek lelkiismeretéhez. Micsoda +rengeteg dolog, micsoda iszonyú befolyás ez az újságíróra nézve, aki +rendszerint nem olyan bölcsőben ringott, amilyenben a világuralom +örökösei pihennek. Mennyi jellem és kötelességérzet, lelkesedés és +önzetlenség kell ahhoz, hogy e hatalommal a kezében szerény és +nagyobbrészt szegény polgári állásban meg ne tántorodjék az újságíró, +hogy ne csak a hatalmát gyakorolja, önkénye, szeszélye és tetszés +szerint, hanem a kötelességét mások iránt is teljesítse. + +Le a kalappal uraim az újságírók zaklatott céhe előtt. + +Az újság, a szabad újság az egyetemes emberiségnek a legelső és +leghathatósabb jótékony intézménye. Nemcsak a gyámoltalanokon segít; +nemcsak a közjótékonyságot szolgálja; nemcsak a humánus és hazafias +célok megvalósításában vezérkedik, hanem az egyes, a város, a nemzet, az +emberiség összes javait, erkölcsi, szellemi és anyagi érdekeit munkálja. +Az igét hirdeti, az eszmét kürtöli, a szabadságot védi és a végítélet +trombitájának erejével rázza meg igazságával az embereket. A kalmár, a +gazda, a mesterember, a cseléd, a tudós, a családapa mind éntőlem vár +tanácsot és útbaigazítást. A gazdag nálam keresi meg, hogy hova vigye a +pénzét, a szegény éntőlem kérdezi, hogy hol szerezze meg a mindennapi +kenyerét, az ingadozó éntőlem vár irányt és erőt, az érzület ítéletet és +táplálékot; a politikus gondolatot és segítséget: ez irtóztató sokaság +reggel a kezébe veszi a lapját és kiolvassa belőle azt, ami az én +agyvelőmön éjszaka keresztül szűrődött és mikor átolvassa, akkor +megvirradt neki, lát és tudja, hányadán van és biztosan megy a munkára, +tudja hová menjen, hogyan szolgálja érdekét, családját és a hazát. + +A nemzet minden gondja, gondolata, téveteg érzülete mindennap mintegy +rátámaszkodó botját keresi az én lelkiismeretemben, az újságíró +lelkiismerete szózatában és e lelkiismeretben megfürdik reggel és ezzel +megy küzdelembe érdekeiért, hozzátartozóiért. + +Ez az újságíró manapság, de csak a szabadsajtó újságírója, mert nem az a +nagyobb rabság, mikor láncot csörget valaki a kezén, ha igazság van a +szívében: nagyobb rabság az, mikor aranylánc van a nyakán és hazugság a +szívében. + + + + +Költészet. + +Költő a szó szoros értelmében az, aki a nyelv mint anyag segítségével az +élet jelenségeit és nyilatkozásait valamely határolt, valamely +tökéletességre törekvő formában elejbénk tárja. Ugy van, hogy az életnek +mindig csak töredékét adja, de amit ad, formainak egésznek kell lennie, +tartalmilag legalább annak látszania, ha tökéletes akar lenni. Ebből +világos, hogy egy költőnek öntudatosságra van szüksége. Tudnia kell mit +akar, ismernie kell föladata célját és a céljának legjobban szolgáló +eszközöket. De hogy ez még nem lényeges benne, újra meg újra, mintha +tapasztalnám. Sőt ha meg sem volna írva, hogy „intendum dormitat atque +Homerus“, még akkor is a legnagyobbaktól vett példákkal könnyen tudnám +bizonyítani – teszem azt Petőfiből –, hogy a leglényegesebb +tulajdonságok egyike a költőben mintha bizonyos naívság lenne, amely oly +dolgokra viszi őt, minőket a kisebb, de kritikaibb, tán mondhatnám +műveltebb szellem mindig elkerül. A legnagyobb költőknek a lénye, mintha +közvetlen érintkezésben volna egy-egy nép összességének lelkével, +mintegy megnyilatkozása annak. Épp oly széles, épp oly mély, szélesítve +és mélyítve inkább egy évezeres lét sorsváltozásai és a természetes élet +kezétől való formálás, mintsem tanulás, ismeret, fölvilágosodás és +művelődés által; de amily mély és széles, épp oly naív, gyermekes és +közvetlen is. + +Szinte lehetetlenségnek látszik, hogy valaki, a legnagyobb tehetség is +újat teremtsen; sőt az erőnek erejével való újabb teremtés törekvése, +úgy tetszik inkább a kisebb elmék vesződsége. A nagy elmék rendszerint a +meglévő irodalmi anyagot dolgozzák újra, csak a haladottabb időt és +saját géniuszokat viszik bele a régi anyagba. Az újszerűt, az újnak +látszót a múlékony tehetségek hajhásszák. És mi az eredmény? Az, hogy ez +az újnak látszó, ócskaság lesz 24 órák alatt, az a régi pedig új marad +évszázadokon keresztül. Mert óh, tanult ízlésű költő, akárhogyan kerülöd +a poétai közhelyeket, az ars poetica ismert frazeológiáját: a holdat, a +hajnalt, a csillagokat, a harmatot, a napsugárt, a csalogányt, a +pacsirtát: tudd meg, nem ez a fő. + +Ezek nélkül épp oly rossz lehetsz, mint velök. Egy igazi költő sem félt +még tőlük, sőt valamennyi csak úgy szórja ritmikus soraiban +kifogyhatatlan bőkezűséggel s azzal a naívsággal, mintha ő szórná +először. A különbség a jó és nem jó közt, helyesebben az igazi és nem az +igazi közt, hatásban az, hogy az igazinál minden ócskaság újnak látszik +s a nem igazinál az újnak látszó sem tesz rád benyomást, ami pedig a +készletből van véve az éppenséggel receptszerű, unott, avas és fád. + +Van az embernek adva egy tehetség, amit a vers vagy más költött mű +lelkének szeretnék nevezni. Hogy ez mi, azt meghatározni általánosságban +talán lehetetlen is. A versköltőnél a dalolás tehetsége. Egy külső és +belső muzsika, amely a kifejezés, a verselés, az érzelem, a gondolat és +a tárgyak egy-egy csoportozatából támad, mindez konkrét esetekben +egyenként bírálható és méltatható, általánosságban nem tudom e +tárgytalanságot megfogni. Akiben megvan a dalolás tehetsége, az kinyitja +a száját és a poétai művekből ezerszer ismert szók és sorok oly +közvetlen kedvességgel sorakoznak ajakán, hogy melódiájuk elbájol s +lelkünk vagy szellemünk enyelgésének vagy gyönyörködésének kész tárgya +lesz. Hibák, botlások, döccenések, tökéletlenségek épp oly kevéssé +zavarják élvezetünket, mint egy kis leány kedves megjelenésének részbeli +tökéletlenségei – egy fitos orr, egy szeplő, egy gödröcske, egy +harmóniát bontó külön vonás, kisebb-nagyobb száj stb. + +Az erős, dalíró tehetségek tulajdonsága, hogy egy naív lélek +merészségével írnak meg dalokat, melyeket már ezerszer megírtak, +csinálnak hibákat, melyeket ezeren elkerültek; azután keresés nélkül +találnak új és mintegy véletlenül produkálnak formailag is virtuóz +dolgokat. Nem akarják a hibát, nem akarják a virtuozitást, nem akarják +az újat, nem akarják a régit, hanem ami megihleti őket, azt elmondják +dalban, mintha ők találták volna föl s beleteszik a lelket, amely +magukban van s ezzel övék lett elvitázhatatlanul a dal is. + +Az igazi poéta lényét nem lehet teljesen kideríteni. Tehetségének végső +szálai ott vesznek el a természet titokzatosságai közt. Ez a lélek +nemzőképessége, mely megtermékenyül és szül. Minden igazi költő művében +megvan a formán és a tartalmon kívül a halhatatlan lélek, úgy mint a +gyermekben, amely születik. Nem gondolat, nem esemény, nem hangulat, nem +tett, nem érzés, hanem egy erő, amely mindezzel elbánik, a poémát +megalkotni látszik és mindenesetre áthatja. + +A költemények ama sokasága, mely nincs hangulat, esemény tett, érzés, +gondolat nélkül, de híjával van nemzője e lelkének, az hasonlít a +gyermek- és emberutánzatokhoz, a szebbnél szebb bábukhoz, viaszk és +egyéb figurákhoz és élő emberekhez is; de csakis hasonlít, nem az, csak +elmés báb és nem élő lelkes alkotás. A halhatatlan rész, a lélek +hiányzik belőle. + +Szép érzéseket, szép gondolatokat, elmés történeteket, bájos képeket, +muzsikás nyelvet sokan tudnak; de teljes embereket, igaz történeteket +drámában s elbeszélő költeményekben, az emberi szív természetes +megnyilatkozását dalban, a lélek önkénytelenségét versben: ezt csak a +legnagyobbak és a népdalok tudják. És minden jó vers, a dal, igazában +egy-egy egész ember, olyan, mintha elejbénk lépne egy ismeretlen oly +szókkal ajakán és oly helyzetben, hogy szaváról és magatartásából +meglátnók lelke valóját és megismerkednénk vele. Innen van, hogy egy ily +verset egyszer olvasva, sohasem feledünk el, régi ismerősünk marad +minden időkig. Más verset, szépet is, jót is, százat is olvasunk és +elfelejtünk s újra olvasva sem jut eszünkbe, hogy immár olvastuk. + + + + +Gyermekirodalom. (1891.) + +A laikus ember nem is gondolja, mily fogas kérdés ez a gyermekirodalom +kérdése. Hiszen egy különben teljesen tudatlan dajka, mint egy bűvös +hatalom, úgy bilincseli magához a gyermeksereget, ha rákezd egy +tündérmesére, vagy valamelyik elmés Csalóka Péter, Hőköm Mátyás, Bolond +Istók adomára. + +De éppen itt van a dolog bibéje. Nem tudás kell oda, hanem tehetség. +Azokat a dajkameséket sok évi – tán százados – forgalom öntötte abba az +alakba, amelyben nemzedék adja nemzedéknek, dajka dajkának. Azok úgy, +ahogy a rátermett mesélő száján élnek, klasszikus irodalmához tartoznak +a naív népköltésnek. Élve szállnak nemzedékről nemzedékre s elterjednek +s ahol alkotó erejű, de parasztnak, vagy dajkának maradt talentum kezébe +kerülnek, megtollasodnak, kibővülnek, gazdagodnak és formásodnak. Ha +pedig valamely irodalmi nagyság teszi rájok a kezét, akkor Fausztok, +Szentivánéji álmok és Csongor és Tündék lesznek belőlük. + +Tehátlan állapítsuk meg elsőbben is azt, hogy a gyermekirodalom +műveléséhez épp úgy, mint máshoz más, különösen ehhez való tehetség +kell. Nem mindegy, akárki ír a gyermekeknek. Nem minden, különben derék +talentumú író van arra is hivatva, hogy a gyermekek számára írjon. Lehet +valaki igen kedves írója hölgyeknek vagy férfiaknak vagy öregeknek, de +teljesen híjával lehetnek azoknak a tulajdonságoknak, amelyek képessé +tennék arra, hogy tudjon gyermekek számára is írni. Egy szóval nem elég +ebben akarni. Mert ez az akarás legtöbb esetben csak azt eredményezi, +hogy az illető gyermekes lesz és affektált, hozzá tudálékos, de nem lesz +sohasem azzal az igazi, eleven hatással a gyermekekre általában, melynek +maradandó hatása van a lélekre. + +Az iskolakönyvek egy része szintén ez alá a szempont alá esik. +Természetesen nem gondolom, hogy a trigonometria tanító könyvét a +gyermekirodalom szempontjából kell megítélni. De állítom, hogy az ábécés +könyv, a számítás elemeiről szóló könyv, az olvasó és még más könyvek +ebbe tartoznak. Némelyik könyv végig az egész gimnáziumon. Vonzónak, +bilincselőnek kell lennie. Hiszen az irtóztató dolog, hogy nyilvános +oktatásunk már zsenge korában megutáltatja a gyermekekkel a tanulást, +holott az ember egész élete nem egyéb szakadatlan tanulásnál. Hiszen +minden ismeret nélkül jön a világra, elsőbben is megtanul járni és +tudjuk, mily makacs kitartással és erőszakossággal tanulja meg. Nem +lehet tőle visszatartani. Kétségbeesett kísérleteket tesz és hányszor +ijeszti holtra a szegény elfoglalt mamákat vakmerőségeivel. A járás után +megtanulja mindjárt a legnehezebbet a világon: a nyelvet minden +csínjával-bínjával, minden misztériumaival, legkényesebb törvényeivel és +legtöbb szabálytalanságaival. És ezzel szemben áll az az őrületes +valóság, hogy oktatási rendszerünk nem képes nyolc álló esztendeig az +ifjúságot legfogékonyabb és legtanulékonyabb korában a latin nyelvre +megtanítani. Hiszi, hiheti valaki, hogy itt másban lenne a hiba, mint a +könyvben és a módszerben? + +Mert hiszen a gyermek főtulajdonsága a kíváncsiság. A világra hozzá +magával csodaszerkezetét, a mindent befogadni képes agyvelőt, tisztán, +szűzen, mint egy fehér lapot. És lépten-nyomon ír rá valamit és folyton +azzal foglalkozik, hogy lásson, amit nem látott, halljon, amit nem +hallott és ráírja fehér lapjára. Mert hiszen még semmit sem látott, +hallott s rengeteg látni és hallani valója van. Ámulva nézi egyiket a +másik után a tudás fokozódó vágyával és kíváncsiságával. És mi ezt a +vágyat nem használjuk fel, hanem oly rendszerbe erőszakoljuk, melyben +egy év alatt kimerül és kín lesz neki tudásának szaporítása. + +A titok tehát: a gyermek szellemét és lelkét haszonnal foglalkoztatni. +Helyzetét kihasználni, úgy, hogy lelke ne belefáradjon, hanem inkább +beleszeressen a foglalkozásba, melyet neki nyújtunk. + +Az iskolát kiegészíti a gyermekirodalom. Már most azonban ezt a +gyermekirodalmat teljesen megrontotta egy fonák felfogás két irányban. +Az irány az, amely erkölcsjavító tendeciával ír, és kínál a +gyermekvilágnak könyveket. Könyveket jó és rossz gyermekekről, melyek +szembeállíttatnak és együgyű szándékossággal egy hamis és nem létező +világot festenek a gyermek elé. Semmi sem természetesebb, mint hogy a +gyermekek ezekben az olvasmányokban vonzóbbaknak találják a csintalan +gyermekeket és unalmasnak a jókat. Mert kiérzik a könyv szándékát és nem +veszik komolyan. És azzal a világgal, amelyben élnek, ezek a +szentimentális, túlzott érzékenységű és keresetten erkölcsös dolgok merő +ellentétben vannak. A gyermek, akárhogy őrzik is, otthon, házon kívül +érintkezik másokkal, cselédekkel, pajtásokkal, iskolatársakkal, +felnőttekkel, különböző dolgokat, véleményeket és ítéleteket hall és +igen hamar rájön, hogy igazán nem úgy folyik a nevelés, a világ, ahogy +az ő erkölcsös könyveiben meg van írva, hanem egészen másképpen. +Kíváncsiságával azután affelé fordul, amelyet – nem adnak a kezébe. + +Mindezek szerint a gyermekirodalom nem esik más megítélés alá, mint a +felnőttek számára írott könyvek. Amit gyermekeknek írunk, egyazon +törvények szerint kell írnunk. A különbséget a gyermek eszében és a +felnőtt ember eszében és felfogásában kell és szabad csak keresnünk. +Vannak tárgyak, amelyek meghaladják az ifjúság elméjének az erejét; +vannak kérdések, helyzetek, viszonyok, melyeket nem érthet meg, van +stílus, amely idegenné teszi neki azt is, ami legjobban neki való. Igy +tehát egyet-mást ki kell választásunkból küszöbölnünk, ha gyermekek +számára írunk. Amit azonban írunk, azt a való élet viszonyaiból, az élet +igazságaiból és igazságtalanságaiból kell vennünk, nem egy hazug, nem +létező, csinált erkölcsökből rájuk tukmált világot kell elejbök +festenünk. Az élet keveréke a legjobb keverék. Eziránt érdeklődik a +felnőtt is, meg a gyermek is és ennek befolyásai tesznek rájok erős, +átalakító hatást. + +Én előttem az irodalom, a költészet nem egyéb, mint az élet művészi +feldolgozásban és ennek kell lenni a gyermekirodalomnak is, ha jó akar +lenni. + +Egy másik irány, amelybe beletévedtek azok, akik az ifjúságnak írnak, az +ismeretterjesztő irány. Ez ellen kifogást nem teszek, csak óvatosságra +intem művelőit. Felnőttek számára is írnak ily regényeket csillagászati, +földrajzi, etnológiai, arkeológiai stb. keretben. De mindenki bizonyos +lehet benne, hogy az érdeklődés tárgya itt sem az ismeret, nem a +tudomány, hanem a történet, amelyet szolgál. Igy be lehet csempészni +kerülő úton nagy emberbe és gyermekbe egy és más hasznos tudnivalót, de +gondolja meg minden ember, hogy hasznosabb tudnivaló nincsen, mint az +egyensúlyos jellem és lélek. Ezt munkálja a jeles irodalom általában. A +többit vele, mellette, sőt benne is könnyen megtanuljuk, ha a tanítás +módszere nem fárasztó és erjesztő, hanem ellenkezőleg az, aminek lennie +kell: edző és serkentő. + + + + +Modern versek. (1898.) + +Sokat el-eltünődöm én mostanában a versen. Egy egész csomó új +verseskönyv hever körülöttem. Olvasom, hol egyiket, hol a másikat. Alig +van olyan, hogy egyet-mást ne találnék benne: formai és tartalmi +kedvességeket, érzést, ötletet, képeket. De alig van olyan, melynek +olvasása vonzana, vagy lekötne, fáraszt és nem pihentet mindenik. Ami +kevés elméletet tudok, abból egyikre is, másikra is rá tudnám +bizonyítani, hogy derekas poéta; de csak a mások számára. Magam +kételkedve nézem Apolló adeptusait, mert ha a könyv törvényét meg is, de +a magam gyönyörűségét nem tudom bennök megtalálni. Enélkül pedig nem +hiszek sem a poétának sem a szabálynak. Viszont, ha a gyönyörködésem +teljes, ott üdvözlöm a költőt, ha tudomásom elégtelenségével nem tudom +is megbizonyítani a mivoltát és kikeresni a jussát. Jártam én így már +emberekkel. Ujabban Kupa Árpáddal is; de mások hajlandók ugyan benne sok +mindenfélét megdícsérni, csak éppen azt vonakodnak benne meglátni, ami +engemet úgy elkapott benne. Mit csináljak? Kétkedéssel nézzek magamra is +– már mint másokról való ítéletemre? – Ezt nem tehetem, mert akkor le +kellene mondanom magamról és magam helyébe tenni az iskolát, a szabályt. +És kénytelen volnék íróban és költőben keresni – nem a magam örömét és +gyönyörűségét, hanem – a szabályt. Ez pedig igen sivár és vigasztalan +foglalkozás lenne. Megmaradok hát eddigi módszeremen, annál is inkább, +mert van rá csalhatatlan próbám, amelynek időnként mindig alája vetem +magamat. + +Ez a próba: Zrinyiász, a Két szomszédvár, az Iliász, a Nibelungének, a +Székely balladák, a magyar népdal, Petőfi, Csokonai és Arany, +Aiszkülosz, Arisztofánesz, Claude Tillier, Göthe, Kralyevics Markó, +Molière, Shakspere s még néhány író és munka. + +Ezekre mindig szomjazom. Ha a kezembe veszem, nem is teszem le, míg újra +el nem végeztem. Mindig újjászületek, megifjodom, meggazdagszom tőlük; +mindig újra meggyőződöm, hogy a világ legszebb és legnagyobb dicsősége +halhatatlan írónak lenni. Hogy nincsen a világtörténetben esemény, amely +egy-egy ilyen munkának a megírásával fölérne; hogy az emberiség +legnagyobb jótevői ezek az írók. + +És meggyőződöm még egyről s ez most rám nézve a fontos: meggyőződöm +arról, hogy föltétlen és korlátlan a fogékonyságom aziránt, ami jó az +irodalomban. Akiket hát én megdícsérek, nyugodtak lehetnek az iránt, +hogy rászolgáltak a dícséretre, ha mások ellent is mondanak. Kell +valaminek lenni bennök abból, ami naggyá teszi az írót, mert én bennem a +visszhangot fölverték. Bírálónak lehetek igen rossz, médiumnak, +mondhatom teljesen megbízható vagyok. + +Ebből származik azt hiszem az is, hogy mint tehetségek fölfedezőjének +szélesebb körökre elterjedt rossz hírem van. Tudniillik semmi képességem +nincsen arra, hogy gyönyörűségemet találjam az oly írókban, akik nagy +formai műveltségükhöz eredetiséget és mélységet a tartalomban nem +nyertek, ellenben vonz és érdekel a formai tökéletlenségben is a +tehetség minden komolyabb jele. Az idén akadémiai pályabíró lettem +volna, de a szerencse éppen akkor ütött el ettől a tisztességtől, amikor +már a pályázó összes 26 tragédiát végig elolvastam. Az eredmény ez: +unott s fáradt lélekkel vergődtem keresztül azokon a műveken, amelyeket +a pályabírák megdícsértek és megjutalmaztak (bizonyos hogy nekem is, ha +köztük maradtam volna, azt kellett volna megjutalmaznom) ellenben nagy +érdeklődéssel olvastam el három darabot, amelyet a pályabírák alig +emlegettek föl. Ezek szerzőjére sokkal kíváncsibb vagyok, mint a +nyertesekére. Fájdalom, alkalmasint sohasem fogom a nevöket megtudni. De +a meggyőződésem az, hogy ezeknek kell az első csoport formai +tökéletességeit elsajátítaniok, (ami lehetséges is), hogy jó drámaíróink +legyenek. Amazok, a nyertesek sohasem szerezhetik meg azokat a +tulajdonságokat, amelyek emezekben vannak, mert ezeket Isten adja, nem a +gyakorlat. De hát a versek! Hogy manapság olyan nehéz sora van a +versnek! A próza, ha közepes is, csak eltartja valahogy az emberét. A +verselők méltán panaszkodnak azon, hogy a kor mostoha irántok. Persze +úgy van. A tévedés azonban az lenne, ha azt gondolnók, hogy ez az időn +mulik. Én azt sejtem, hogy a poéta urakon és a mesterségök természetén +múlik. + +A vers az a gondolatközlésnek szokatlan, előkelő, ünnepies formája. A +közönséges forgalomba nem való, csak ha egy kicsit magát lealacsonyítja. +Manapság pedig az írás, a gondolatközlés szabadsága, az olvasóközönség +nagy elterjedése folytán, mikor nem kiváltságos köröké az irodalom, +hanem mindenkié, az utcáé is, mikor fönnt fogy, lent pedig szaporodik a +közönség: a próza és a prózai válfajok hamar megtalálják az érintkezést +a modern tömeggel. A vers nem találta meg. Versíróink antikvált +észjárású emberek, verseik anakronizmusok. Olyan versíró nincs, aki egy +csapásra magához rántaná, fölgyújtaná az egész nagy közönséget; aki van, +az a régi nemzedékek poétáinak eszejárása és világnézete szerint dalol; +a mult idők poétáinak modorában írja verseit, azok hagyományát őrzi, +fegyvertárát forgatja, azok szemével nézi, ha egyáltalán nézi az új +világot. Még témát sem talál újat. Minden megváltozott: a gőz, a villám +lett úrrá, iszonyú mekanizmusok foglalták el állat és ember helyét; az +elmék egyensúlyt vesztve új rendet keresnek, a poéta megmaradt +berkeiben. Művelt emberek lévén, tele a régi írott munkák ismeretével, +mi ezt is tudjuk méltányolni, de nem ez az, ami hivatva lehet elragadni +bennünket. Ezt csak az igazi modern poétától várhatjuk, akinek +gondolatából, szavából, képéből, fölfogásából és érzéséből a mai élet +kiált át hozzánk. + +Igaz, hogy ma az írás művészete is meg van tévedve épp úgy, mint a többi +művészet. Irás, festés, képfaragás, mind ott van, ahol a zene: nincs +melódiája, csak akkordjai vannak, csak hangszerelés a mestersége. +Visszament a kezdet kaoszába és még nem formálódott ki belőle új +mivolta. Nincsenek gondolatai, csak sejtelmei; nincs mondanivalója, csak +ösztöne, hogy beszéljen. A vers még ennyire nem szakadt el – talán +szerencséjére – a régi világtól; de azért kevésbé is jött forgalomba, +mert könnyebben lehet nélkülözni, mint a többit, ez a malőrje. Ünneplő +ruhája nem szükséges, hogy mindenkinek legyen; hétköznapi ruha nélkül +senki sem lehet el. + +Meg fogja-e találni helyét, célját, ahol szolgálatot tehet, avagy a +szalon csecsebecséinek henye szerepében marad-e? Ki tudja. Még +vezércikket nem olvastam verset, bár nagyon jól el tudom képzelni, hogy +az sem lehetetlen. Már némely lapban találkozunk vele heti rovat +képében. Szatírikus, tréfás, elmés, legtöbbször írónikus, igen sokszor +tetetett, rendszerint jó verselés: ebből áll. Költészetnek nem mondható, +csak a ruhájában jár. De helyes ösztön szerint való kísérlete annak, +hogy a vers, a költészet helyet és szavazatot kapjon az élet +küzdelmében. + +És kimondjam-e, ami igaz? Ez, ha sikere lesz, először történik meg a +világon. Nem mintha egy-egy versnek, időközönként valamely poétának +döntő hatás vagy nagy szerepe ne akadt volna az események alakulásában. +De a költészet kelendőségéről, divatjáról, a költők sikeréről szóló +legendák csakis legendák. Mindig az volt a költő szerepe, ami ma: +kielégítetlen vágy, csonka elismerés, küzdés, nélkülözés, sóvárgás a +dicsőségre, küzdés az elismerésért és elmaradt jutalom. Uri vagy +fejedelmi protekció, egy-egy mecénás tartotta a költőt. Remeket alkotni +s éhen halni, halhatatlanságot biztosítani s elzülleni: ez bizony az +irodalomtörténetben sűrűbben ismétlődik, mint a föltétlen dicsőség és +elismerés. Olvassátok, oh poéták dicső elődeiteknek az életrajzát is. A +legritkább esetben kellett a poéta a maga korának, aki némileg kellett, +ritkán volt az érdemesebb. Zrinyit észre se vették Gyöngyösi mellett. A +régi világ nem is volt úgy berendezve, hogy a költő nagyobb hatást +tehetett volna a közönségre. Gondoljátok meg a mi ideális korszakunk +viszonyait: az Auróra-kört. Mi volt az? Néhány poéta és egy pár száz +előfizetője az almanaknak. Berzsenyi verseit a központi papnevelő +növendékei adják ki. Ha verseiből kellett volna megélnie, dicsőségét ha +kellett volna kamatoztatni, mi lett volna belőle? Igy is melankólikus +lett. Ha ellenben ma talál valaki jó dolgot írni, huszonnégy óra alatt +országos nevet csinálunk neki mi újságírók és exisztenciája biztosítva +van. Állást kap ujságnál, magánvállalatnál, megválasztják képviselőnek. +Ebből a versíró sincs kizárva. Csak tudjon annak a nagyközönségnek +dalolni, amely ma az újságok körül szellemi közösségben él és mindenre +figyel, ami történik. + +De hát mi az a jó vers? Ez a nagy kérdés és fájdalom, mi, akik +elmélkedünk, mindig csak arról tudjuk megmondani, jó-e, rossz-e, ami már +megíródott. Receptet új versre nem tudunk adni. De recept szerint nem is +igen tudunk írni. Mert igaz ugyan, hogy ami jót írtak, az minden időre +jó és az egyszersmind recept is; de minden időnek megvan a maga derengő +vágya, megvan lelkében lappangó gondolata, megvan ki nem mondható baja. +Kell tehát meglennie költőjének, aki a derengő vágynak kifejezést tud +adni, a lappangó gondolatot megfogalmazza, a ki nem mondható bajt ki +tudja mondani. Ez azután a kor embere. Aki pedig a régi receptre ír jót, +azt a műkritikusok megdícsérhetik, de az nem a publikum embere, +legföllebb az akadémiáké. + +De nehogy valaki azt értse ebből, hogy politikai vagy társadalmi, vagy +nem tudom miféle témáról kell ennek az új világnak dalolni, hogy poétává +avatódjék valaki. A modern világ csak más-más színben mutatja esetleg az +örökkévaló emberi tulajdonságokat. Tenger dolog van, amely évezredek óta +az emberi szív és elme érdeklődésének elsőrendű tárgya és az is marad +mindvégig. Ahhoz azonban, hogy ezek megéneklésével, melyekről már annyi +ezer év óta szól a poéták dala, ma még meg lehessen ragadni a +közönséget, igen erős költői egyéniség kell. Hiszen mi folyton olvassuk +és emlegetjük a régieket. Ezekkel szemben egyesek daloló vágya és +verselő ügyessége nem elég nekünk. Azt gondolom, ez a tömérdek iskola, +amely egymással hajba kapva dulakodik előttünk: az idealizmus, a +realizmus, a naturalizmus, a verizmus, a szimbolizmus, az +impresszionizmus, a dekadens irányzatok minden egyéb faja nem egyéb, +mint az aránytalanság szüleménye az írók tehetsége és képzettsége közt. +Több mindebben a spekuláció, mint az inspiráció. A műveltség fegyverével +dolgoznak, nem a tehetségével. Nincs találékonyságuk, közvetetlenségük, +nincs képzeletük és ihletük, tehát mindenféle raffinériával +helyettesítik e hiányokat. Nincs mondani és nincs mesélni valójuk, tehát +magyarázattal és módszerrel pótolják azt, amijök nincsen. + +A jó költő tele van képekkel. Nem képletes beszédet értek, hanem +valóságos, reális, megrajzolható képeket. Ujabban szerencsére ismét +divatba jött, ami régen igen szokásos volt, a könyveket illusztrálva +kiadni. De fájdalom, ezt a divatot nem belső szükség hozta létre, hanem +a képelőállítás teknikájának igen könnyűvé és olcsóvá lett a módja. +Immár nem fa-, réz- és acélmetszetek, hanem cinkofotografiák és +heliogravűrök és eféle mekánikus másolatok. De meg kell nézni e csinos +és tetszetős illusztrációkat: épp úgy nem képek, mint ahogy festőink +kiállításában nem látunk igazán képeket. Ötletek, impressziók és +legfőképpen úgynevezett hangulatok, amit nem is lehet megmondani, hogy +micsoda: sejtelem, borulat, köd, szóval valami, aminek se formája, se +eleje, se vége, se közepe; valami megfoghatatlan, valami általános. Az +egyéniség beolvadása a közbe. Sokkal természetesebb és jellemzőbb, mert +benső lényök azonosságán fekszik, amikor a modern poéták művét +megzenésítik. A zenét is csak sejtelemmel lehet magábavenni. De a modern +megzenésítés is olyan, hogy egyszer a muzsika a fő, egyszer a textus. +Egyszer ez homályosítja el azt, egyszer amaz homályosítja le ezt. +Programmzene. A zenét a szövegből véljük megérteni, mert ha nem +képzelünk hozzá hajnalhasadást, erdőzúgást, égiháborút (ami csatazaj, +vagy korcsmai verekedés is lehet), akkor egyáltalán nem tudjuk, hogy mit +képzeljünk vagy gondoljunk, mert arkitektonikus, művészi egészet, +melódiát nem kapunk. Majd ismét úgy érezzük, hogy most értjük csak a +poétát, mikor az idegizgató akkordok és hangfestések zaklatnak +bennünket. Pedig mind a két esetben meg vagyunk csalva. A versre nézve +megcsalt bennünket a muzsika, a muzsikára nézve bolonddá tett a vers. Ez +is a tehetség elégtelenségének a raffinériája, még pedig két +szövetkezett elégtelenségé: a muzsikusé és a nyelvművészé. Egyik sem +tudja gyakorolni a maga hatását, hát ketten gyakorolnak egy harmadikat: +a hangulatot. Ez a szó, mint művészeti műkifejezés a németből jött +hozzánk. Mert Stimme hang, hat Stimmung hangulat. Pedig ich bin nicht +gestimmt, annyi, mint nem vagyok jó kedvemben, vagy konkréte valaminek a +kedvében. Nem vagyok adakozó kedvemben, mondja III. Rikhárd, mikor +fölrúgja Hesztingszet. De már a szegény borongós Reviczky Gyulának Az +élet hangulat. Ő bizony ennek a ködbe veszett lelkű világnak a poétája +volt, melyben a képzetek vonalait – kontúrjait – nem lehet meglátni. +Melyben nem rajzolnak, csak színt festenek, de azt is csak elmosódót, +mindig szürkével erősen keverve, nehogy határozott találjon lenni. + +Milyen különös, hogy a mai nagyon is számító világban, melyben a +kereskedőelv dominál, a kétszer kettő, mint a pozitívság kánona ridegen +uralkodik, a szórakozásban a kézzelfoghatóságokon kapunk – a művészet +komolyabb mezején mindenütt a határozatlanság, az ingadozás rabjai +vagyunk és az emberek az élet pozitivizmusából tömegesen menekülve a +spiritizmusban, a szimbolizmusban állítják helyre értéktelen +egyensúlyukat. És ez imbolygásból az az íróké és költőké, ami gyönge és +erőtelenség van benne. Miért, mert a közönségüknek utána járnak, nem +előtte. Ők udvarához tartoznak és nem prófétái, vagy legalább +fejedelmei. Nem viszik a közönséget, hanem lantot verve kísérik erkölcsi +becsípett állapotában. Nehéz is hát, de meg méltatlanság is lenne a +modern poétákról szigorú bírálatot írni. Majd talán máskor több +szerencsével próbálhatjuk meg. + + + + +Magyar zene. + +Ismételve olvastam holmi méltatlankodást azon, hogy az opera +igazgatósága ahelyett, hogy kiaknázta volna egy magyar zeneszerző +operájának a sikerét, inkább sietett hegyibe ereszteni egy európai hírű +külföldi darab perzselő konkurrenciáját. Az bizony igaz, hogy ez nem sok +barátságos indulatról tesz tanuságot. De a magyar opera szerzője legyen +nyugodt, az opera igazgatósága önnönmagának sem jobb barátja, mint neki. +Ha tudna vagy akarna az opera vezetősége a maga érdekeiről jól +gondoskodni, ilyet éppenséggel nem tenne és nem tenne sok egyebet sem. +Többek közt nem erőszakolná a darabokat, melyek neki sikert ígérnek, a +szezon haldokló végén és a nagyhét bőjti napjaiban, hanem olyankor +rendezné diadallal kecsegtető csatáit, amikor egy ily diadal kiaknázható +az egész évadon keresztül, kedvező benyomásával, természetes jókedvével +beragyogná egy egész év eshetőségeit. + +Most hiába veri le _Toldi_ a cseh bajvívókat iszonyú erejével, egy +talián komédiás futásba kergeti őt magát egész hadával együtt. A +_Bajazzókat_ nyilván mindenki fogja látni akarni s az emberek +bosszankodni akarnak, ha a színlap mást hirdet, még ha Toldit is. De +sokáig sem egyikben, sem másikban nem fogunk gyönyörködni, mert hiszen +mindössze még egy hónap az opera évadja, azután nyugszol, mint a szász +asszonyság mondja, a _Háromszéki lányokban_. + +Azonban én azt hiszem, nemcsak a színház nem teszi meg helyesen a +kötelezettségét oly eseménnyel szemben, minő a Toldi előadása, mink írók +is hátralékban vagyunk valamelyest. Zenebírálóink egy-egy tárcában +beszámoltak róla s azután _nyugszol_. De sőt ugyanakkor a +képviselőházban vita támadt a magyar zene tanításáról a Zeneakadémián, +amelynek igazgatója a _Toldi_ szerzője és se abba a vitába Toldi bele +nem került, se vele kapcsolatosan a házon kívül valamely vizsgálat +tárgya nem lett. Szóval: ott is beszéltek, azután – nyugszol. Hogyan, +hát nem érdekel minket ez a dolog? Mikor Milanóban Verdit és Mascagnit +viszik a lámpák elé, hónapokkal előbb mozgósítva van egész Európa +figyelme, sőt a tengerentúli országoké is; hallatlan munkája folyik az +érdeklődés felkeltésének és utána egy évig meg nem szűnik a dob műve, +amíg csak minden halandó tudomásul – és minden épkézláb színház meg – +nem vette az új csodát. Mi nem hogy kiaknáznók a sikert és a mű +tanulságait, hanem az olasz bunkóval leütjük a magyart s nem hogy másra +nézve kecsegtetőnek mutogatnók, inkább mindent – részben elkövetünk, +részben elmulasztunk – arra nézve, hogy mások azt higyjék, nemcsak hogy +magunknak nem kell a magunké, de még csak nem is érdekel bennünket. +Jobban érdekel az idegen. + +Pedig ez a Toldi nagyon érdekes és tele van tanulsággal. Soha kiáltóbb +illusztrációját a magyar zenéről folyt vitának találni nem lehet, mint +amilyen a zeneakadémia igazgatójának e műve. De nehogy valaki +félreértsen, tegyük ide mindjárt, hogy a magyar zene tanítása alatt +senki se sejtse azt a föltevést, mintha a magyar zenének más törvényei +lennének, mint bármely más nemzeti vagy nemzetközi muzsikának. Erről szó +sem lehet. A zenének egyetemes törvényei vannak, aki zenetudós, aki a +zene elméletét tudja, annak elég egy-két magyar kompozíciót, nehány +magyar népdalt megismernie, hogy tudja, mik a magyar zene +megkülönböztető tulajdonságai. A magyar zene e tulajdonságai +természetesen tanulás tárgya az akadémián, valamint kell hogy előadják +ott a magyar zene történetét, fejlődését és elemezzék anyagát, jellemző +ismertetésben részesüljenek jeles muzsikusaink és – mint ahogy a +költészettan tanítja a műfajokat – azonképpen létezvén zárt magyar zenei +formációk, ott ahol a gavotteról, nocturneről, a polonnaiseről, a +mazurkáról, a Chopin-keringőről magyaráz a tanár a növendéknek: ott a +magyar hallgató, toborzó és egyéb magyar kompozíciók, szimfónikusok és +mások lehetetlen, hogy szeretet és figyelem tárgya ne legyenek. Id. +Abrányi Kornélnak tudok oly remek magyar kompozícióját, hogy a +legelegánsabb külföldi mesterek hasonló fajú művei mellett fénnyel +megáll és hatással. Czinka Pannától hallottunk tavaly Káldy Gyula +történeti koncertjén oly munkát, mely finomságával, melódiájával, +energiájával szenzációt csinált a zenekedvelők széles köreiben s ma a +szalonok kedves darabja zongorára téve. + +De nemcsak e zárt műfajokból állónak kell gondolnunk a magyar muzsikát. +Hiszen talán az építőművészet törvényei is nem kevésbé egyetemesek, a +mint a zeneművészetéi. Mert tudtommal kétszer kettő minden nemzetnél +négy, a négynek a négyzete 16, az egyenes vonal sehol sem görbe, az ív +sehol sem egyenes. Hogy az egyetemes törvényeken belül mégis van görög +építészet, gót és mór építészet, ki meri tagadni? Hát a képírás? Hát az +olasz, a spanyol, a német Madonnák, a hollandus Madonnái? Pedig a festés +és rajzolás törvényei is egyetemesek. Van a nemzetek alkotó +tehetségeiben valami különös, amely az egyetemes törvényeken túl +alkotásaikban kifejezésre jut. Ez a valami adja ki a nemzeti stílust. Ha +pedig bármely ágában is a művészetnek a nemzeti motívumok az illető +művészet tudományos és tanító anyagában fel nem dolgoztatnak, akkor +világos, hogy a nemzeti momentum az illető művészeti ágból, ha már +megtalálta oda az útját, újra kipusztul, ha még meg sem találta, soha +bele nem juthat. + +Ezekből látszik, milyen vétkes és botránkoztató felületesség az, amely a +sarkantyús oroszlánnal falatja fel hazai zenénk kezdetleges anyagát és +szellemét. Ehez járul, hogy zeneakadémiánk szelleme, iránya, tehát +zenénk fejlődésének sorsa egy kiválóan művelt zenetudós kezébe van +letéve, aki most bocsátotta szárnyra második operai kompozícióját s akit +méltán csak e műveiből lehet megítélni. Ha a szándék és a jellem +tisztasága és a rendkívüli zenetudomány elég volna ez állás betöltésére, +keresve sem találhatnánk különb embert Mihajlovics Ödön úrnál. És rendes +körülmények közt egy virágzó magyar zeneirodalom keretében nem is +kellene más feltételek után nézni. De a mi körülményeink közt kész +szerencsétlenségnek kell mondanunk, hogy azok a tényezők igazgatják +zenénk sorsát, melyek Hagbart és Signe és Toldi zenéjének szelleméből +szólanak hozzánk. + +Nevezzük nevén a Wagner-iskolát. Egy túltengett, zsenialitásában +túltengett német elme rontotta meg a mai nemzedéket szertelenségeivel, +melyekből rendszert csinált. A legszilajabb ellenmondás van ez iskolában +összeházasítva. Az operát elnevezte zenedrámának, mintha bármely +elnevezés is kiforgathatna egy műfajt a maga törvényeinek éltető +föltételeiből. Az elnevezés onnan eredt, hogy a muzsikát állítólagos +alárendeltségéből ki akarta emelni és egyenrangú tényezőjévé tenni a +színpadi előadásnak. Ez már egy alaptévedés. A színpad nem az a porond, +ahol a muzsika, mint muzsika arat diadalt. Ott a színdarab, az akció, a +cselekvés, az érzések és szándékok szembeállása és az emberek sorsa kéri +érdeklődésünket muzsikával vagy anélkül. Világos, hogy itt mi a fődolog +és mi az alárendelt rész. Világos, hogy csak a bomlott muzsikuselme +gőgje az, mely ott is egyenrangúvá akarja tenni a muzsikát, ahol az az +egyenrangúsítás hiba. A színpad félig koncertteremmé van ezen az úton +devalválva. Az előadás nem koncert már és nem opera: ez a zenedráma. +Ennek az ideálnak a követésében meg kell törni a leghatalmasabb +tehetségnek is, mert nem lehet két fődolog egy dologban, hogy van dráma +zenekísérettel, a melodrámától az operáig, vagy van zene, melybe emberi +hangok is vegyülnek, zeneszámba menvén (IX. szimfonia. A teremtés. +Requiem, misék) vagy zene esetleg pantomimikus akcióval. Mindez nyújthat +zavartalan érdeklődést és élvezetet. Ezeken kívül esik a zenedráma. Ez a +képtelenség a modern realizmus álláspontjára teszi a muzsikát s a +legmisztikusabb romanticizmusba löki a színpadi költészetet. Mert nem +engedi meg az énekelt muzsikát, hanem követeli a zenélő filozófiát és +akciót. A végtelenségig megsokasítja a hangszereket és a legképtelenebb +feladatokat rójja rájok, de kizárja a zenekarból a legszebb hangszert: +az emberi torkot. Ennek csak kiabálni, deklamálni szabad a zenéhez, vele +zenélni nem szabad. Ez a realizmus ebben az irányban: beszélve énekelni, +mert énekelve beszélni nem természetes. De akikre e feladatot rója, azok +a mitosznak ködös képzelt és képtelen alakjai. Mentül nótásabb és +furcsább, annál jobb. Mert hiszen, ha egy frakkos hős énekelne így +másfél óráig, azzal nem lehetne az erdei madarat meg a tűzokádó sárkányt +megszólaltatni. Bűvös sapka, meg bűvös kard, lovas walkirok és egyéb +csodák kellenek ehhez a zenei valósághoz és óriások, hattyúk és +rajnabeli kincsek meg törpék; Hagbartok meg Szignék. + +És most jön Toldi, a zenedráma. De mi lett itt a mi jó Toldinkból! +Természetesen ó-német és új-wagneri recept szerint se a magyar mondának, +se Ilosvaynak, se Aranynak egyetlen egy jellemző motívuma nem maradt meg +rajta. Egy szentimentális szerelmi történet lett a történetből, egy +fogadalmas trubadur lett a hőséből. + +Abból a vaskos, naív, magyar Toldiból megfelelő operát írni, ahhoz egy +kissé vaskosnak, naívnak és magyarnak kell lenni. Ahogy Mihalovics +fegyverkezve van, írt belőle Hagbartot és Szigfridet, felfogása, modora, +stílusa kompozíciója és struktúrája elannyira idegen, hogy a nevek +szinte komikusak az emberre. Toldi csak hazai termék, de nem magyar +opera, éppen oly kevéssé, mint ahogy Lenau nem magyar költő, úgy +viszonylik ahhoz a Toldihoz, kit Arany János lelke alkotott, mint +Grillparzer Ein treuer Diener seines Herren című darabja Bankbanusról, +Katona József Bánkbánjához. + +A magyar gondolkodás, a magyar érzés adománya és eredetisége kell hozzá, +hogy valaki magyar zenét írjon. Az egyetemes zenei műveltség ehhez nem +elég. + + + + +A magyar író. + +Mikor egy boldogtalan testvérünk a tollban méregpohárral fejezte be +pályafutását, mely kecsegtetőn indult és szürkén végződött, a róla írt +búcsúztatókban – szinte valamennyiben – keserű sorok voltak olvashatók a +magyar író vigasztalan sorsáról. A tanulság mindenütt ez: ha más +nemzetnek szolgált volna tehetségével, ezrek, százezrek, ha nem éppen +milliók (forint vagy frank) jutalmazták volna s nem kell vala arra +jutnia, amire jutott mint magyar. Egy előkelő tehetségű kollégám +éppenséggel ki is dolgozta a témát e cím alatt: „Egy elzüllött élet.“ A +cikk tartalma ez: a magyar társadalom nem tartja fenn íróit, mégis +megharagszik reájuk, ha tehetségüket politikába, újságírásba, vagy az +irodalomnak is jövedelmezőbb formáiba viszik kamatoztatni, holott másban +van „tehetsége java, ebben tudna halhatatlan műveket teremteni, ha +meglenne hozzá élete kényelme, nyugalma“. A magyar társadalom követelni +látszik e szerint a halhatatlan műveket de nem adja meg hozzá a +kényelmet, vagy csak a nyugalmat is. + +Van-e e panaszokban igazság? van is, meg nincs is. Mert termettek ugyan +kényelemben és nyugalomban is halhatatlan művek; de túlnyomó nagy száma +a halhatatlan műveknek kényelmetlenségben, nyughatatlanságban, nyomorban +és kétségbeesésben termett. Nyugalom, kényelem és halhatatlanság; pénz +és babér közt semmi összefüggést nem látok. Ilyen szempontból a panasz +teljesen jogosulatlan. És nincsenek-e más nemzeteknél is elzüllött nagy +tehetségek és nincsenek-e nálunk olyanok, akik boldogultak? És más +nemzeteknél azok-e mindig a leghalhatatlanabbak, akiket közönségük +kegyével és kincseivel elárasztott és nem lehetne-e nálunk Petőfi, aki +halhatatlanságát sanyarú sorsban szerezte, művei után ma szerencsés +anyagi körülmények közt elő ember? És nem hagyott-e Arany János, a +halhatatlan, vagyont az örököseire? + +Meg vagyok győződve, hogy nálunk minden szakasztott azon mód megy és +fejlődik, mint bárhol a világon, t. i. a viszonyok törvényei szerint. +Amit negyven millió francia tesz, azt teszi aránylag a tíz millió +magyar. Egybe kell vetni a számot, a helyzetet, a viszonyokat s ha +levonjuk az eredményt, azt hiszem, éppenséggel nem utolsó helyen állunk +mi magyarok Európában. Ebből persze nem az következik, hogy érjük is be +ennyivel, hanem az, hogy nem szabad igazságtalanul gáncsolni, +méltatlanságokkal bántalmazni a nemzetet s követeléseket támasztani +ellene látszólagosságokkal, hanem szabad és kell a helyzetet igazságai +és törvényei szerint megítélni s iparkodni kell e szerint fejleszteni s +előbbre vinni. Ebben pedig két főeszköz áll rendelkezésünkre: +kizárólagosabb magyar nevelést kell adnunk újabb nemzedékünknek és +komolyabban kell vennünk nekünk íróknak a feladatunkat. + +A szegény halottal, kiről megvan a véleményem, nem akarok már feleselni; +de ha nem ismertem volna is, tudnám az életrajzokból, hogy ő is ült a +szerencse tenyerén, volt kényelme is, nyugalma is, de nem tudott vele +mit csinálni. Lélektani igazság, hogy semmi sem csábítja el könnyebben +az embert attól a kincsétől, amelyhez nyomorúsága idején mint erkölcse +foglalatjához, mint reményei összességéhez, mint élete fenntartójához és +céljához ragaszkodott, egy szóval eredeti tehetségének ápolásától, mint +a kényelem s a nyugalom, melyre hirtelen szert teszen. Nézzétek meg a +szegény ördögöt, akinek nincs annyi módja, hogy nyomorult kedvesét, aki +osztozik vele nélkülözéseiben, feleségül vegye: amint örökség vagy a +szerencse kereke által gazdagságra jut, hű kedvesét szereti leghamarább +elhagyni s nem magához, hanem módjához keres illőbb feleséget. Ritka +kivétel, aki másképpen cselekszik. Az emberi természetben rejlik az. +Irígylitek a franciákat, amiért íróikat – már mint néhányát – +elhalmozzák kényelemmel és nyugalommal; de a legelőkelőbb francia +újságok egyike irígyli tőlünk Berczik Árpád romlatlan tollát, amiért nem +robotol egy blazírt publikumnak, mint az elhalmozott francia írók, akik +pedig nálunk is keresettebbek, mint Berczik. A fiatal írónak vannak +rendszerint ideáljai. Kevés akad olyan, aki ideáljainak meghódítva, +magához rántsa a közönséget. A nagyobb rész olyan, hogy maga szalad a +közönség után kegyét, tetszését keresve. Aki ezek közül szerencsés, az +tesz szert legelőbb nyugalomra és kényelemre irodalmi munkassága után. +Halhatatlanságra ritkán. Életet, ha megszűnt írni, nem művei, hanem az +irodalomtörténet ad neki halála után. A közönség pártolásának ritkán van +tehát köze egy-egy halhatatlan munkához. Az ember magában hordozza +fejlődése törvényeit. Az élet rendes eseményei, adományai és csapásai: +szegénység, gazdagság, boldogság, boldogtalanság, öröm és gyász, +nyugalom és zaklatottság ellenkező eredményeket szülnek más-más +egyéneknél. Egyet tönkre tesz a felkapottság, egyből a névtelenség +csikarja ki a halhatatlan művet. Egyet termékennyé a nyomorúság, némává +a bőség. Egyéniségünkben rejlik a sorsunk. Az anyagi jólét is relatív +fogalom. Ami egynek elég, az másnak csak étvágygerjesztő. Ami ezt +munkára serkenti, az mást tétlenségre csábít. Szűnjetek meg tehát a +közönséget zaklatni a pártfogás hiányának panaszával. Ugyis hasztalan, +mert a közönség nem egy ember, akit megszorítani és megzsarolni lehet. +Senki nem veszi panasztok magára, csak terhére vagytok vele +olvasóitoknak. Ebben a panaszban mindig rejlik valami a gondolatból, +melyet ide írok: sajnálom, mintha ezt mondanátok: sajnálom, hogy +magyarnak születtem. Ha német volnék, angol vagy francia, dúsgazdag +ember volnék tollam után. + +Nos, meglehet, az volnál, meglehet, nem volnál. Sehol sem szaladgálnak +tömegesen a dúsgazdag írók s mondásod legvalószínűbben egy tetszelgős +önámítás vagy egy sértő kifakadás nemzeted iránt. Csak egy bizonyos, +hogy magyar, író és ezzel elégedetlen vagy. Tőled függ, hogy vagy az +egyikről vagy a másikról, elégedetlenséged kettős forrásáról lemondj: +Vagy nem tőled függ? Büszke vagy magyarságodra? Akkor viseld panasz +nélkül következményeit. Szereted múzsádat? Akkor becsüld meg, öleld +krajcáros kifakadások nélkül, ne hányd szemére, hogy elégséges hozomány +nélkül esküdtél vele össze. + +És én nem is hiszem, hogy a közönség nagyobb pártfogása s az írók +fényesebb anyagi helyzete egyenes arányban állana az irodalom +tartalmasabb fejlődésével. Én az ellenkezőt hiszem, azt, hogy egészben a +nagyobb irodalmi forgalom beiszapolja, sikérebbé teszi az irodalmi vizek +medreit s még a nagyobb tehetséget is a halhatatlanság szolgálatától +elcsábítani képes a napi ízlés, a mulandóság szolgálatára. Igaz, hogy a +modern életnek nagyobb szüksége van már a nagyobb forgalomra, mint a +nagyobb mélységre, épp úgy, mint ahogy el lehet az iparművészet kézi +remekei nélkül, de nem lehet el többet a gyárak tömeges termelése +nélkül. A nagyobb mélység szolgálatára megvan a multak öröksége, a +nagyobb részt nyugalom és kényelem nélkül termelt remekek. + +Nagy fogalomra, mindig nagyobbodóra szüksége van tehát az irodalomnak, a +nemzetnek, ha előre menni akar; de nem éppen a magyar író-világnak, mely +kétségkívül van olyan helyzetben, hogy emiatt se elzüllenie, se szép +feladatait kudarctól féltenie nem kell. + +Én sohasem láttam statisztikai számítást arról, hogy egy nemzet +intelligenciájának hány százaléka esik az irodalom pártolóira; de meg +vagyok győződve, hogy aránylag mi is állunk úgy, hogy az európai +középszámítás alá nem esünk. Hogy ez az írók szükségletét vagy éppen +vágyait nem mindig elégíti ki, az természetes, mert minden író egy ember +és egy egész ember szükségleteit és vágyait hordozza magában, akár tíz +millió embernek ír, akár ötvennek; akár Párisnak, akár Budapestnek; akár +a francia városoknak, akár a magyaroknak. És Magyarországon van még egy, +ami másutt sokkal kevésbé van meg. Itt az író ember, ha némileg komoly +és megbízható, könnyebben jut álláshoz, mint bárki és bárhol. A színház, +akadémia, a múzeum s hasonló nyilvános intézetek, hol szerény, hol jobb +állásokkal kínálkoznak; a zsurnalisztika tűrhető kenyeret ád: a +magánintézetek, még pénzvállalatok is nem ritkán szívesen fogadják az +írót; a képviselőházba könnyen küldi a választó a toll embereit, kiket a +pártok is szívesen látnak. Egy komoly író gyorsan jut oly jövedelemhez +Magyarországon, mely száz, sőt kétszázezer koronányi tőke kamatainak +felel meg. Mivel szerezte? Irói voltával. Néha érdeme, néha +kvalifikációja sincsen egyéb, mint hogy jó verseket ír, jó novellákat, +színdarabot s a többi. Megélni egy szóval meglehet a magyar írónak. Ha +nincs más vágya, mint hogy egy csendes, tisztességes, becsületes +kényelmű otthonban nyugalmat találjon halhatatlan munkák írására: erre +van mód bőven Magyarországon. + +Aki itt se kényelmet és nyugalmat nem talál, se halhatatlan munkát nem +ír, az ennek maga az oka, oka nem a magyar nemzet. Egyet tanuljon meg +minden magyar író idejekorán: se megélni, se meggazdagodni ne múzsája +után akarjon. Kedvét, örömét, pihenőjét, gyönyörűségét, édes izgalmát +keresse a vele való foglalatosságban, ne kenyerét, borát és pecsenyéjét. +Pattanjon fel Pegázusára, ha megszállja egy útnak a vágya a csillagok +közé, de ne fogja a nemes szárnyas lovat az ekéje elé, sőt még csak az +akadémiákba se istállózza be, mert ott meg a más ekéjét kell húznia. Igy +megeshetik, hogy tolla bizonyos gazdagsággal árasztja el gazdáját; de +bizonyos, hogy eképpen úrrá teszi őt egy tisztességes és nemes +értelemben Magyarország; és egyesek így sem fogják a katasztrófát +elkerülni, melynek tényezői a lényükben vannak. Az irodalom pedig így +fog legfüggetlenebbül, legáldásosabban, legbecsesebben fejlődni s a két +faktor: irodalom és közönség eképpen fogja legüdvösebben hatását +egymásra gyakorolni. Egyik se lesz a másiknak se zsarnoka, se +rabszolgája. + + + + +A dráma szabályairól. (1898.) + +Mi a dráma? + +A dráma egy költött vagy valóban megesett történet, amelyet a költő, az +élet önkényesnek tetsző árjából kiválasztva, mint önálló egészet +előttünk látszólag újra megtörténtet, élő személyek (színészek) +közvetítésével egy erre a célra megkonstruált és fölszerelt helyen +(színpad) és meghatározott időben. + +Mi ebben a lényeges? + +Első a történet. Történetnek kell lenni. De nem mindegy, hogy milyennek. + +2. Az élet szakadatlan árjából és önkényességéből kivett történetnek, +amely tehát nem önkényes többé, hanem logikus és nem töredékes, hanem +egész, amelynek eleje és vége van. + +3. A történet látszólag újra történik, megismétlődik előttünk, vagyis +látjuk, halljuk keletkezni, kifejlődni és befejeződni, szem- és fültanui +vagyunk. + +4. Hogy nem igazi hősein, hanem a történet előadására vállalkozott és +erre képes más személyeken látjuk a történetet megesni. + +5. Hogy nem igazi színhelyén, ahol megesett vagy megeshetett, hanem egy +ilyen előadásokra külön kitalált helyen, a négyszögletes, festett +falakkal és egyéb kellékekkel ellátott szűk, meghatározott színpadon +látjuk a történet megismétlődését. És végre: + +6. Hogy nem mint az életben napokig, hónapokig vagy évekig, hanem +egy-két óra határán belül esik meg mindaz, ami az életben néha egy-egy +emberéleten, néha évszázadokon keresztül fejlődött. + +Ebből a hat tételből csörgedezik a dráma minden szabálya. + +Ezek között a feltételek között vannak külsők nemde és belsők. A költő +mozgásba hozza előttünk alakjainak testét, beleteszi egy festett világ +környezetébe, ez a külső; de megnyitja nekünk a belsőt is, az illetők +lelkét, azt a világot, amely ha igaz, akkor mi hovahamarabb igaznak +látjuk tőle azt a festett külső világot is. Ellenben ha a lelki világ +föltárásában hazudik a költő, akkor minket a legrealisztikusabban +kiállított színpad is el nem ámíthat, képzeletünket munkára nem +serkenti, illúziót mibennünk nem kelt. Ebből világos, hogy mi a drámában +a fődolog. Semmi más, mint ami fődolog ebben az istenalkotta világban, +amelynek a színpad hű tükre: az Igazság. + +De ezzel csak nagyot mondottunk, sokat még nem, megmagyarázni pedig nem +magyaráztunk meg semmit. Mert fölemelkedik kétezer éves sírjából Pilátus +és ránk szegezvén téveteg szemét, azt kérdezi: Mi az igazság? + +Az emberek, mikor okoskodnak, azt hiszik, hogy az igazság az arányos ok +és okozat, hogy az érdem és jutalom a bűn és büntetés egyensúlya. + +Isten mentsen attól, hogy ezt a kegyetlen tételt elfogadjuk. Még az +életben is csak a büntető törvénykönyv van abban a kellemes helyzetben, +hogy a vétek, kihágás és bűntett ekvivalensét meg tudja határozni +bírság, elzárás, börtön, államfogház, fegyház, hivatalvesztés és kötél +alakjában. Már az erény és az érdem jutalmazására az életnek nincs +kódexe. + +De ki nem tudná közülünk azt a római bölcs mondást, hogy ha ketten +ugyanazt cselekszik, az azért nem ugyanaz. + +Az a drámai igazság, melynek megismerését itten keressük, nem egyéb, +mint a költői elhitetés drámai eszközeinek helyes alkalmazása, melynek +eredménye, hogy a színpadi játékot, vagyis valószínűségeit ugyanazon +érzelmekkel fogadjuk, melyeket bennünk fölkeltenek az élet valóságai. + +A színpadon semmisem való: a deszka nem a világ, a dekoráció nem szoba, +nem erdő, nem tenger; a színész nem az, akinek alakját magára ölti; a +méreg, amit isznak, nem méreg, a halál nem halál, minden csak látszat. + +Mi tehát az, ami velünk e látszatot valóságnak veteti? + +Semmi más, mint a belső igazság és a külső valószínűség. + +E két pólus között terül el a drámairodalom egész tömege, változatos +műfajainak sokasága. Mondhatnám, hogy az egyik pólus Aiszkylosz +tragédiája, a másik pólus a francia bohózat remek alakisága. Amaz csak +igaz, emez csak valószínű. A két tulajdonság vegyülékéből kerül ki +minden többi műfaj. Szabálynak állíthatjuk: mentül hatalmasabb az író az +igazságban, annál kevésbé kell vigyázni a külső valószínűségre; +megfordítva, aki nem az emberi természet nagy törvényeit mozgósítja akár +víg, akár szomorú történetben, annak annál találékonyabb bonyolító +ügyességgel és külső valószerűséggel kell dolgoznia. + +Igen sokszor halljuk egy-egy drámaírótól valamely kifogásolt alakja vagy +története védelmében azt a mondást, hogy híven vette emberét és +cseledetét az életből, ismerte az embert. + +Ez értéktelen híú védelem. Ha százszor megtörténik valami, mind a +százszor joga van mindazoknak, akik ott nem voltak, akik nem látták a +dolgot megtörténni, kételkedni abban, hogy csakugyan úgy történt-e, mint +ahogy elbeszélni halljuk. + +Itt van a Dreyfus-tragédia. Megdöbbenve vettük tudomásul, hogy a katonai +bíróság árulásért elítélt egy tisztet. Első megdöbbenésünkben felocsudva +kérdeztük: nem hogy mi alapon ítélték el, hanem hogy miért lett áruló +Dreyfus? Előkelő, dúsgazdag család ivadéka. Haszonért nem tette, nem +kellett tennie. Francia katona, aki, noha zsidó volt, ami karriérjét +megnehezítette, mégis a vezérkarban dolgozott, tehát nem kevésre vitte. +Erkölcsi jutalmat is különbet árulásáért nem várhatott. + +Mi oka lehetett tehát az árulásra? Senki semmi okot, semmi erkölcsit, +semmi anyagit, sem személyeset nem talált s a közönség ösztönszerűleg +nem bíráinak kezdett hinni, hanem az ő ártatlanságában. + +Ha az életnek is úgy sarkába bocsátjuk kételkedésünket: mennyivel +erősebben a színpadnak! Ott a költő nemcsak azt tartozik velünk +elhitetni, hogy amit mint fejlődő történetet elejbénk tár, az való, +hanem azt is, hogy a befestett vászon mennybolt és erdő, a színpad +szabad tér, a tőr, melyet ellenfelére emel, gyilkol, a semmi, amit +megitat vele, ölőméreg, Márkus Emilia nem Márkus Emilia, hanem Ofélia +vagy Marianne, vagy Melinda. És ott nekünk szívdobogást kell +elszenvednünk, el kell érzékenyednünk, rettegnünk, borzadnunk, sírnunk +kell. + +Minderre csak akkor vagyunk képesek, ha a költő belesodort bennünket +történetének motívumaival (ami az ő igazsága) történetének az +illúzióiba. Nem valóságokkal viszi ezt véghez, hanem valószínűségekkel. +Nem látunk semmi valót, hanem amit látunk, valónak érezzük. + +És ne méltóztassék azt gondolni, hogy ez valaha másképpen volt és hogy +mostan a realizmus, naturalizmus és verizmus korában nem így lenne. A +művészet, a dráma lényege ma is ugyanaz, ami máskor volt. Két dologban +van különbség. + +Elsőbben is a színpad technikai művészete igen nagyot fejlődött és a +legbonyolultabb feladatok teljesítésére vállalkozik és képes is. + +A másik különbség az, hogy a modern írók a drámai összeütközéseket, a +művészet anyagát fölfedezték a közönséges mindennapi élet embereiben is +és azt is földolgozzák. A nagy indulat és a nagy akarat föltalálható +mindenütt, az nincsen álláshoz, ranghoz, születéshez kötve. Ezzel együtt +mint realizmus följutott a színpadra, a mindennapi viszonyok rajza, mint +verizmus az ember mindennapi, közönséges lelki életének a festése. + +De jól méltóztassék e dologban különbséget tenni. Mindez csak az örökké +érvényes drámai szabályok keretében érvényesül és nyer becset. Aki ezek +ellen vét, azt sem realizmusa, sem verizmusa meg nem menti a bukástól. +Akármily fotografikus hűséggel viszi a mindennapi életet színpadra – ezt +nevezik miliőnek – ha története nem valószínű és ha motívumai nem +érvényesek – művészete értéktelen, bukása, mint mondani szokták: több +mint bizonyos, tehát legalább is valószínű. + + + + +Bánk bán.[1] + +Katona Józsefet semmi sem kárpótolhatja azért, amit az élet tőle +megtagadott. De amíg írni és olvasni fognak magyarul, irígyelni is +fogják tőle, hogy róla és művéről Gyulai Pál könyvet írt. Katona vérző +sorsa volt, hogy korából kimagasló tehetségét nem látták meg. Koszorúját +senki sem tépte meg, mert részben elfogult, részben korlátolt szemű +korának nem volt számára koszorúja. Azóta egyesek tettek lábaihoz +babérleveleket. Gyulai font csak teljes koszorút halhatatlan halántékai +körül. + +A babonás hit egy nemével hirdetik Magyarországon már évtizedek óta, nem +hogy minden drámáink sorában Bánk bán áll első helyen, hanem hogy e mű +drámai remek, amely a nagy brit költő művei után a világirodalomban is +az elsők között kér helyet. Én is e hitben nőttem fel s gyermekes +áhítattal, majd betéve tanultam meg a művet, mielőtt megértettem volna. +Később, érettebb ésszel, iskolázott elmével nézvén előadásait, olvasván +szövegét, hézag támadt hitem és benyomásaim között. Kétkedővé lettem s +körülnézve úgy találtam, hogy igen sok hallgatag társam van a +kétkedésben. A nagy véleményben, mely Bánk bánról dogmaképpen száll +nemzedékről nemzedékre, azt kezdtem belátni, több része van a nemzeti +hiúságnak, mint a meggyőződésnek. Azért minden kétkedő társamnak melegen +ajánlom Gyulai Pál könyvét. Ez a könyv meg fogja rá tanítani, hogy a +hit, melyben Bánk bánra nézve fölnevelkedett, nem tárgy és ok nélküli +babonaság. Katona nagy, a legnagyobbak társaságába illő nagyság és műve +méltán büszkesége nemzetének. E tételnek bizonyítására Gyulai éppen oly +lelkesedéssel indult meg, mint amily sikerrel éri benne célját. Egy +becses munka érdemeit, szépségeit, jelességeit több élességével az +elmének, szeretetével a szépnek és gondjával a szeretetnek szemen szedni +alig lehet. Nincs mű a magyar irodalomban, amely ily kritikai +készséggel, ily lelkiismeretes alapossággal vizsgáltatott, boncoltatott, +elemeire szétszedetett s imét egész formájába vissza- és +összeillesztetett volna. Mint az órás a művet szétszedi, hogy +összességében és részeiben egyaránt megítélhesse: így bánt Gyulai Bánk +bánnal. Találékonyság, szellem és kritikai elme dolgoznak benne két +kézre. Aki valaha Bánk bánnal foglalkozott, akár hogy feldolgozza, akár +hogy valamely feldolgozott Bánkot kritizáljon: mind kirukkol Gyulai +könyvében szolgálatot tenni Katona dicsőségének. Katona és Gyulai +karöltve halhatatlanná tesznek a magyar irodalomban honi és idegen +neveket, amiért valamiképp e tárggyal tulajdonosaik foglalkoztak. Egy +szép és becses monográfia e könyv, szép és becses szolgálatot téve a +nemzetnek s irodalmának egy kérdésben, amely e szolgálatra rá van +szorulva. + +Mert Katona nagyságáról, Bánk bán becséről meggyőző képet rajzol ugyan +eléd Gyulai, de könyv, még Gyulaié is, el nem enyészti a nagy tényt, +hogy a mű maga nem oly hódítóképes, mint egy jelentékeny esztétikus, +kezében e művel. + +Engem évek óta nyugtalanít Bánk bán kérdése, mert igen nagy +fogékonyságom mellett is színpadi művek iránt, azt kell mindig +tapasztalnom, hogy Bánk bánnak második és ötödik felvonásán kívül minden +része engemet hidegen hagy. A békétlenek jelenete vonzó és érdekes, Bánk +katasztrófája megrázó és tragikus, előzményei azonban nem érdekesek, +szépségeik, becses tulajdonságaik mellett is fárasztók. + +Gyulai érdekesen hordja össze az okokat, amelyek Bánk irodalmi és +színpadi sikerének útjában álltak keletkezése idején. Ma ő a teljes +sikert föltételezi. Én magamra nézve tagadom s csak részben ismerem el. +Természetes tehát, hogy Gyulai e kérdésre sem terjeszkedett ki és +természetes, ha viszont engem ez izgat, hogy erre is iparkodom felelni, +amennyiben egy rövid tárca keretében képes vagyok rá. + +Annak keresem okait, hogy miért a tragédia, amelynek becséről Gyulai +könyvet ír, anélkül, hogy még ki is merítené benne minden tényezőit, rám +csak csonka hatással van? Okait keresem, hogy e mű fejleményei, +története, jeleneteinek egymásutánja és akciója, cselekvényének +peripeciái nem érdekesek, nem feszítők, nem melegítők, nem bírnak más +nagy tragédiák ama lebilincselő érdekével, mely a nézőt megragadja, +magával sodorja, fokozatosan emelkedő izgalomban tartja egész odáig, +ahol a tragikus katasztrófa erejével ismét helyreállítja nézőjének +megbomlott erkölcsi egyensúlyát. + +Meglehet, magam állok e véleményemmel, hogy Bánk tragédiája csak részben +érdekes, mint színpadi akció; de ha éveken át kénytelen vagyok érezni +ezt, érdemes okait keresnem a darabban is. Ez okok közül azt hiszem +főhelyen áll az, hogy a darab külső meséje, története tényleges +következményei belső tartalmának, szegényesek, jelentéktelenek és +mellékutakon folynak, nem a tragédia főmedrében. Nem csodálatos-e az, +hogy Bánk Katona drámájában, kivéve a II. felvonást és a IV.-nek egy +jelenetét, folyton csak magával küzködik, híreket, impressziókat vesz +mellékszemélyektől? Nem csodálatos-e, hogy a drámai ellenőrökkel +személyes érintkezésbe nem jő, saját föltevései, sejtelmei, gyanui azok, +amelyekkel perelni kénytelen, ha Izidóra, vagy Biberach, vagy más +mellékes szereplő valamely hírt nem ád neki? Nem csodálatos-e, hogy a +rajta esendő gyalázat veszélye, tényezői, komoly gyanuja is közelébe sem +férhet; ő se hozzá nem tehet, se belőle el nem vehet, – alig támad e +veszély, már meg is esik rajta a sérelem? Nem csodálatos-e, hogy hozzá +méltó ellenfelével az egész darabon át csak egyszer találkozik, vele +csak egyszer száll szemtül szembe, akkor, mikor meg is öli? Bánk sorsa +Melinda katasztrófájáig nyughatatlanságot kelt; de a megdöbbenés, a +félelem tragikus érzéseinek elüljárása nélkül jutunk el a jelenethez, +amelyben Melinda térden fekszik férje előtt. + +Azt hiszem, e kifogásokat úgy lehet formulázni, hogy Bánk bán fényesen +van koncipiálva, fényesen van tragikus alaknak rajzolva is, de hatás +nélkül van megkomponálva. Koncepciójának hatalmas volta magyarázza meg +tragikus bukásának megindító erejét; tévesztett kompozíciója azt, hogy +első részei nem teszik meg a Katona zsenijéhez méltó hatást. + +Gyulai Pál könyvének egyik legszebb lapja az, amelyen Bánk tragikumának +elemeit sorolja el. „Ime Bánk tragikuma, úgymond, ki önbíráskodva +nemcsak a társadalmi rend ellen támadt fel, hanem önmagának erkölcsi +létalapja ellen is. Midőn meggyalázott becsületeért bosszút áll, +egyszersmind meggyalázza mindazt, min becsülete megnyugszik, méltóságát, +hitét, politikai elveit, büszkeségét. A nádorból törvénytapodó, a király +kegyeltjéből felségsértő, az alkotmányos férfiúból forradalmár, lovagból +nőgyilkos, a büszke úrból megalázott szerencsétlen lesz. Külső és +belsőképp egyaránt bukik.“ + +Ime, az éles kutató elme, amely Katona bánkjának összetett jellemét +alkotó elemeire bontotta, most azt mutatja meg, hogy a tragikus bukásban +mindez alkatelemek is derékon törtek. A halottnak nemcsak szíve repedt +meg, hanem keze is eltört, lába is eltört, agyveleje is szétloccsant, +minden porcikája külön is összezúzódott. Egyet persze nélkülözök +Gyulainak e szellemes lajstromában: Melindát, Bánk véghetetlen szerelmét +és ez téteti velem a kérdést: az-e valójában Bánk tragikumának +kimerítése, amit Gyulaitól kapunk? És az a megrázó, az a szívhasító +jajgatás, melybe a nagy úr Melinda holtteste felett kezd, melyiket +siratja az itt felsorolt veszteségek közül, melyek közt Melinda csak a +meggyalázott becsület örve alatt juthat egy kis helyhez? + +E hős fegyverei kétségkívül e hős jellemének alkatrészei. Hogy e részek +a harcból, melybe a hős indul, több-kevesebb veszteség nélkül nem jönnek +vissza, az bizonyos; de hogy a tragikum mind e jellemvonások gyászos +kudarca legyen, ez előfordulhat, de nem szükségképpeni és nem is +kriteriona a tragikumnak. – Ez benyomásom szerint nem is éppen Bánk +tragikuma, bár tagadhatatlanul sorsa; de mindez megtörténhetik valakin, +aki azonban más tanulságokat vonhat le magának az eseményekből s nem +lesz tragikus alakká, nem lesz megalázott szerencsétlenné, hanem esetleg +Endre trónjára ül és uralkodni fog. Miért nem történhetik meg Bánk +bánon: ez a Bánk tragikuma. + +A tragikumot nem szükség érteni ahhoz, hogy érezni, hatását befogadni +képesek legyünk. Ez a hatás pedig mindig ugyanaz: ha gonosztevő a hős, +ha rokonszenves irányban támad fel: a tragikum a kizökkentett erkölcsi +egyensúlyt állítja szívünkben helyre. Ha tehát e végső hatása mindig +ugyanaz, akkor kell lényege számára valamely egységnek is léteznie, kell +egy formulát találni, mely a fogalmat minden körülmények közt fedezi, +formulát, amely fedezi Bánk, Lear és III. Richárd tragikumának fogalmát +egyaránt. Sok jeles elme e formulát a tragikai bűn vagy bűnhödés és +bukás kifejezéseiben találja meg. E meghatározás engemet azonban +nyugtalanít. Én azt hiszem, az emberi küzdelem e problémáját nem lehet +ilyen matematikai egyenletté redukálnunk. Ha mégis tesszük, akkor a +legkevesebb, amit kívánnunk kell az, hogy az egyenlet két része egymást +minden külön esetben fedezze, a bűn és büntetés egymásnak megfeleljen, +hogy a büntetés helyes arányban legyen a bűnnel. De így áll-e a dolog? A +kívánatos vég a csata zajában-e az, amit a szörnyeteg III. Rikhárd +büntetésképpen érdemel, holott Lear király nem szenved, nem tűr +kevesebbet, szánalmas halállal hal meg, király is volt és se vér nem +tapadt kezére, se semmi szándék is olyan, amit Rikhárd tömegesen +elkövetett? + +Igen, bukás a tragikum, de korántsem egy „drámai bűnért“, vagy +vétségért, melyet a hős elkövet, hanem az illetőnek egész mivoltáért. +Előttem soha semmi sem definiálta jobban a tragikumot, mint a népies +mondás, melyet nem ritkán hallunk gyermekek ravatala mellett: Nagyon is +jó volt, nagyon is okos volt, nem e világra való volt: magához vette az +Isten. + +A szuperlatívus a tragikum. A tragikum a nagy szóban rejlik. Nagy jóság, +nagy szépség, nagy érzés, nagy akarat, nagy gonoszság, külön-külön, vagy +csoportosan egy alakban nagy események s nagy indulatok színjátékában, +harcban az élet lehetőségeivel; egy rendkívüli hős kénytelen +megsemmisülése önnön rendkívüli tulajdonságai által drámai akcióban: ez +a tragikum. A rendkívüli mint áldozata a rendesnek. A nagy, amely +jogaihoz nem juthat abban a világban, amelybe tétetett. Ez a tragikum. +Bánk bán tragikuma, amely megsemmisülésre viszi őt: az ő nagy szíve, +nagy szerelme, becsülete, hűsége, idealizmusa abban a szívtelen és önző, +fajtalan és becstelen, tolvaj és haszonleső világban, mely a kisebbekből +összeesküvőket csinál, ő belőle pedig tragikai hőst. + +Ebbeli fölfogásomból következik, hogy Gertrudis királyné ártatlanságára +a Melinda elleni merényletben nem fektetek oly nagy súlyt, mint Gyulai s +amit fektetek, más szempontból teszem. Gyulai azt hiszi, Bánk bán +tragikuma feltételezi Gertrudis ártatlanságát, vagyis az ártatlanság +nélkül Bánk tragikuma elesik, vagy legalább is hiányos. + +Ez előttem elfogadhatlannak látszik. Sőt Gertrudis ártatlanságával nem +is vagyok olyan nagyra. Nem mintha azt állítanám, hogy a királyné mégis +tényleg kezére játszott Ottónak, hanem mert minden kétséget kizár, hogy +Gertrudis ha nem is erkölcsi szerzője, de erkölcsi oka Melinda esetének. +Ő a nap ez udvar csillagrendszerében. Ő belőle származik minden törvény, +amely ott uralkodik. Az ő súlya, tekintélye, erkölcse, akarása, +nem-akarása tesz lehetővé, vagy lehetetlenné mindent. Ha nem öccse +követi el a gazságot, a tett árnyéka még akkor is visszaesik őreá. Ottó +itt alig több, mint egy tulajdonsága a királynénak, melyet külön személy +képvisel, de melyért a felelősség őreá esik vissza. Hogy a költő a +királynét személy szerint kimentette az alkalomcsinálás cudarságából, az +véghetetlen erkölcsi finomságára, erejének ritka érzetére mutat (nem +szorult rá!); de merném az állítást kockáztatni, hogy nem Bánkra való +tekintettel cselekedte. Királynéja díszét mentette meg, darabja fényét +emelte és hőse méltó ellenfelét óvta meg ezzel műve számára. Ha +részesévé teszi Gertrudist a merényletnek, csak egy aljassággal rontotta +volna meg azt az alakot, amely úgy, ahogy most van s ahogy Gyulai +kitárja, Katona halhatatlanságának része. Terhelve amaz ocsmánysággal, +foltot ejtene a királyné Katona művén is. De Bánk tragikuma nem +csökkenne, az ugyanez maradna, mert ha Gertrudis nem dobta is Melindát +sajátkezűleg fajtalan öccse karjai közé: a bujaság amaz üvegházát, +amelybe átültetve Melindának el kellett hervadnia, a királyné építette. +Ami történt, az ő bűne, csak ő tehette volna, hogy ne történjék… + +De nem feleselek tovább. Ez az újságíró tragikuma. Mohón élvezi egy +becses könyv száz lapjának kilencvenkilencét és a sátán arra ösztökéli, +hogy a századik lappal feleseljen, mikor nyilvánosan beszél a könyvről. + + + + +Madách. (1883.) + +Mint egy nagy üstökös – mondták akkor – jelent meg a magyar irodalom +egén Madách a maga korszakos munkájával. Az Ember Tragédiájával. Ma a +merényletek korában közérdekűbb, ha azt mondjuk, hogy mint egy merénylő +bombája röpült a tömegbe. Arany János, kinek ítéletétől a szerző függővé +tette műve sorsát, Arany, ellensége a nagy szavaknak, ezeket írta róla: +„Az Ember Tragédiája úgy koncepcióban, mint kompozícióban igen jeles mű, +irodalmunk legjelesebb termékei közt foglalhat helyet… fogadja leghőbb +köszönetemet a gyönyörért, melyet nekem műve által okozott, a fényért, +melyet költészetünkre deríteni hivatva van.“ + +Miből áll vajjon ez a fény, melyet egy mű valamely irodalomra derít? +Abból-e, hogy e nagy idő alatt három szerény kiadást ért? Abból-e, hogy +megjelenésekor hivatott és nem hivatott kommentátorok megrohanták, +megvizsgálták, kideríteni iparkodtak, hasonlít-e valamihez és mihez? +Goethe Faustjának van-e és mi része születésében? Abból-e végre, hogy +amióta újdonsági ingere megszűnt, esztétikusaink és kommentátoraink +ízlése izgatva, kíváncsisága vonzva, ítélete próbára téve nincsen +általa? + +A korán elhunyt nagyság születésnapjának ötvenedik fordulója volt 1873 +január 21.-én. Mily pompás alkalom összes műveinek kiadására, +ragyogásának fölélesztésére: hadd gyakorolja fényderítő hatását +költészetünkre. + +Azonban erre se akkor, se később senki sem gondolt. Madách fényének +hatását nem látom. Iróink, kritikusaink, politikusaink, műkedvelőink +mind tele vannak idézetekkel, hivatkozásokkal. Heinet, Goethét, +Horáciust, Schillert, még Shakespearet is, de ezt csak németül, – +borúra-derűre idézik másokkal egyetemben; úgy látszik azonban, hogy +valamennyit inkább csak mások idézeteiből, mint idézni valót ismerik, +hasonlóan ama zsidó gavallérhoz, aki esztétikai műveltségének nagy +öntudatával ült a színházban s mikor a színpadon marquis Posa a +kegyetlen Fülöp lábaihoz veté magát, fölkiáltván: „Sir, geben Sie +Gedankenfreiheit“ (Sir, adjon gondolatszabadságot) – megvetéssel dűlt +székében hátra: „Alte Geschicht!“ – Nem új! mondá. Mert ezt a mondatot +és még száz mást Schillerből rég betéve tudott, anélkül, hogy valaha Don +Karlost olvasta volna. A németek és a franciák mulattató formában szemen +szedték nagy írók mondásait, s értéküket így aprópénzre váltva legalább +részben forgalomba hozták Madách szentenciái alusznak békén, mert csak +olyanok idézhetnék, akik művét szorgalmasan olvasnák. Szikrái gyakorlati +használat végett nincsenek kiszedve. Idézeteket Madáchból nem is hall, +nem is olvas az ember. + +A népszerű és nem népszerű felolvasások divatja se volt sohasem +virágzóbb mint most. Akad-e a sok felolvasó közt egy is, aki egy kis +villanyos kiállítást rendezne Madách fényének fókuszából, egy kis +kultusz tárgyává iparkodnék tenni a kincset, melyhez oly váratlan +örökségképpen jutottunk egy negyed századdal ezelőtt? + +Mindenki az érdeklődés divatos tárgyai után kapkod, mintha nem bíznék a +saját képességeiben s hatását tisztán tárgyától várja. Ha így múlik el +még egyszer 25 év, Beőthynek, aki már annyi jeles írót felfedezett, +öregségében kell felfedezni s újra világra hozni Madáchot… + +Pedig mily érdekes, mily feszítő tárgya a kutatásnak, a magyarázatoknak, +a méltatásnak, filozófiai, széptani, etikai fejtegetéseknek! És szinte +világos, hogy enélkül, ily közvetítő munka nélkül sokáig hiába kell +várni a fényre, melyet e mű költészetünkre deríteni Arany szavai szerint +hivatva van. Avagy fény alatt azt kell-e értenünk, hogy alkalomadtán +dicsekedhetünk vele, hogy van egy mű irodalmunkban, melyet ugyan kevesen +és ritkán olvasnak, melyről egészben fele annyit sem beszélnek, mint +híres külföldi remekekről, de amelynek összehasonlítását például +Fausttal a legélvezetesebb szellemi és lelki foglalkozások közé lehet +sorolni s melyet összehasonlítani vele érdemes is, lehet is abbeli +minden aggály nélkül, hogy becse megcsökken. Mert Faust csak annyival +különb, amennyivel Goethe maga és pályája különb Madáchnál; de az Ember +Tragédiájának eredetisége, önálló becse az összehasonlítás által csak +nyer, a két mű mindenik gyarapodva, erősödve hagyja el az összehasonlító +kritika tüzét. Mentül felületesebben foglalkozunk a két művel, annál +nagyobb a hajlandóság bennünk a kettőt azonosnak, az egyiket eredetinek, +a másikat ez által inspiráltnak – ha nem éppen másolatnak venni, de +mentül tüzetesebben, mentül behatóbban vizsgáljuk egyiket a másikon, +annál fényesebben revelálódik előttünk mindeniknek eredetisége, még +találkozó, érintkező pontjaikban is, mert az élesebb szem hamar ki fogja +találni, hogy csak azokról lehet szó. + +Példányom, amelyből én a napokban újra meg újra elolvastam Az Ember +Tragédiáját, 1863-ból a második kiadásból való, tehát 20 éves. Én magam +akkor, mikor vettem, azaz megjelenésekor szintén éppen 20 éves voltam. +Emlékezem, mily mohón olvastam, emlékezem, mennyire el voltam telve +dicsőséggel, emlékezem – s ha nem emlékezném, meggyőznének róla az +olvasás közt megjelölt ama helyek, melyek akkor nagyobb hatást tettek +rám, – de emlékezem, hogy mennyire – nem értettem meg azt, amit nem +szűntem meg olvasni és másoknak is felolvasni. Szerencséje Goethének, +hogy már nem élt. Én ugyan nem hittem volna neki, hogy nem ebből írta +Faustját. Minthogy azonban a dolog, ha ilyesmiről szó lehetett, csak +megfordítva eshetett volna meg, beértem azzal, hogy mint mások, nálamnál +okosabbak és idősebbek, én is felolvadjak a „magyar Faust“ dicsőségében. + +Azután jöttek más dicsőségek, más érdekek s húsz esztendőbe került, míg +ismét visszatértem a régi tárgyra. + +Istenem, ugyan az én kétszer 20 esztendőm nem csak parabola-e? Nem +volt-e az egész magyar közönség egy 20 éves ifjú, aki duskált a hirtelen +jött dicsőségben, élvezte azt és nem a szellemet, amely reáborította a +fényt? És nincs-e okom hinni, hogy e közönség egy bizonyos értelemben +még ma is húsz esztendős? És hogy sokkal lassabban és sokkal későbben +is, mint én, üti meg a 40-et? A nemzetek s a közönségek nem érnek s +öregesznek meg oly gyorsan, mint az egyedek. E szerint a közönségre +nézve még nincs itt a Madách-olvasás második korszaka, ha csak +kettejökre, tudniillik Madáchra és a közönségre bízzuk a dolgot. + +Szerencsére azonban e kettő közt van egy harmadik: az irodalom. Ahhoz +fordulok. Nem veszik észre az Akadémián s a Kisfaludy-társaságon s a +Petőfi nevéről nevezett egyesületben is, hogy most író nemzedékünket nem +érdekli vagy nem eléggé maga az irodalom felhalmozott anyaga? Szakmányos +ismertetések és kritikák időnkbeli mulandó művekről: ezt produkálják +azok, akik esztétikával foglalkoznak. A magyar halhatatlan írók +halhatatlansága igen szomorú halhatatlanság. Tanító könyvekben emlegetik +őket iskolás fiúknak: ennyi az egész. A nagyokat, a felnőtt embereket +francia, német, olasz s más nagyságok tündöklésével foglalkoztatják. +Vörösmarty, Arany, Petőfi, Madách remekeinek közvetítésére, méltatására, +alkotó törvényeik kikutatására, szellemök forgalomba hozására – nincsen +magyar széptani litteratura. + +Egy-egy életrajz megiratva s azután fennhéjázással agyonkritizálva: +semmi több. Egy kutató szellemnek az Ember Tragédiája valóságos +kincsesbánya. Nem egy, hanem három érdekes könyvet írhat róla, anélkül, +hogy távolról kimerítené, s háromszor érdekesebbé tett vele egy könyvet, +melynek becsét s nemcsak érdekességét fokozta. + +Madách egyike volt a legérdekesebb jellemeknek, könyve a legbecsesebb +tíz könyve közt foglal helyet a magyar litteraturának; az író már-már +húsz éve halott és a közönség s az irodalom birtokában a nagy mű három +sovány kiadásának, híjjával van Madách többi műveinek! Pedig ki az, aki +csak egyszer is olvasta az Ember Tragédiáját és izgató vágyat ne érezne +legalább bepillantani ez írói szellem egyéb fogantatásaiba? + +És azt hiszitek, ebben az irodalom nem bűnös? Csak az bűnös. A közönség +s irodalma közt is folyton foly egy birok, egy küzdés, az irodalom +vezérei intézik a csatákat. A közönségnek az írói tábor által +elszakasztott minden jó diszpozíciója egy-egy csatavesztés; minden jól +felhasznált pillanat és alkalom egyben egy-egy nyert csata. A +közönségnek van joga feledni és hálátlannak lenni, _ha tud_, ha az +irodalom engedi. + +Madách elhanyagolása vétek és kár egyaránt. Ki fog először síkra +szállani, hogy megengesztelje a vétket s pótolni iparkodjék a kárt? Az +első hivatottat üdvözölni fogom, mint aki folyamatba teszi az elektromos +áramlatot abban a rendkívüli battériában, amely „hivatva van fényt +deríteni költészetünkre.“ + +Ha azonban az irodalmi szcenírozók megfeledkeztek Madáchról, bezzeg nem +felejtkeztek meg a színpadi szcenírozók. Egyszerre három felől is +olvassuk, hogy Molnár György, Paulay Ede és Kovács Gyula foglalkoznak, +sőt tán el is készültek az Ember Tragédiájának színpadra való +alakításával. + +A színpad alkalmas eszköz irodalmi művek terjesztésére, +népszerűsítésére. De odavaló mű-e Madách filozofikus költeménye? Én nem +hiszem. Meg vagyok győződve, hogy ott mint különösség fog hatni részben, +egészének értelméből ki fog vetkőzni. Számos idevágó okaimat ezúttal +elfojtja a tér, melyből kifogytam. Csak azt kívánom még ide tenni, hogy +ha mégis nem akar a Nemzeti Színház a kényes kisérletről letenni, nyissa +meg a keblét igazán s kérje be a másik két művész átdolgozását is. Ilyen +kényes dologban nagyon jól, fegyverezetten kell a porondra menni. A +színpadi berendezést se ügyességgel, se tapasztalással, se fantáziával +nagy földön nem győzi úgy senki, mint Molnár. S mikor egy vakmerő +kísérletről van szó, melyben a vesztes végre is se nem Molnár, se nem +Kovács, se nem Paulay maga, hanem igen könnyen – Madách is lehet, akkor +a legagyobb óvatosság a legnagyobb becsület. + + + + +Arany János.[2] + +Nekem itt Arany Jánosról kellene beszélnem. Elmagyaráznám honnan jött, +ki volt, mit alkotott és hová ment. De ha jól megfontolom a dolgot, be +kell látnom, hogy azok, akik a hallgatóság padsorait elfoglalták, +legalább is tudnak annyit, ha nem többet Arany Jánosról, mint én. Mert +hiszen mi itt már a végeken vagyunk. Hajdanvaló Hunyadi János gubernátor +híres végvárában, Temesváron. + +Gondolja-e valaki, hogy a török dúlás idejében a jeles és nagyhírű +kormányzó vitézei javát a budai vár ünnepeire küldte volna táncolni és +mulatni, nem pedig inkább a végekre törököt verni, dicsőséget és babért +aratni? + +Bizonyára úgy volt a dolog, hogy Temesvár utcáit akkor is a magyar +dicsőség válogatott katonái rótták. Itt csöngött a java legényeknek a +kardja, itt hangzott a szava, itt jártak-keltek azok, akik a magyar +becsület legbiztosabb, legfanatikusabb, legönzetlenebb katonái voltak. + +Ha pedig így volt régen, így kell a dolognak lenni ma is, amikor nem a +kard, nem az ágyú hirdeti a magyar nemzet ügyét, hanem a művészet, az +irodalom, a tudomány és a polgári munka. + +Ez újkori fegyvernemnek legjobb, leghívebb, legfanatikusabb katonái ma +is itt kell, hogy legyenek, a végeken, ahol a nagyobb erőre, a nagyobb +tisztességre, az önzetlenebb, önfeláldozóbb, öntudatosabb, a nehezebb +munkára van szükség. Gondolom, hogy mi, akik e munkában a cifrább, +hivalkodóbb s könnyebb munkájú központon hadnagyok vagyunk, itt önök +között, tisztelt temesvári magyar hazafiak, csak közlegényszámba +mehetünk. + +Önöknek az Arany Jánosuk, a Petőfijök, a Vörösmartyjok, a Zrinyijök, a +Katonájuk úgy a zsebökben van, mint akármelyik művelt magyarnak. Senki +ezekről önöknek újat mondani, ezekről önöket kitanítani hivatva nincsen. +Ha én mégis abban a tisztességben részesülök, hogy Arany János címén +szólhatok önökhöz, óvakodni fogok, hogy olyat beszéljek, amit mások +talán még jobban is tudnak, inkább az ünnepet fogom magasztalni, mely +bennünket magyar hazánk e dicső pontján ma összehozott. + +A katholikus anyaszentegyház, ha Isten dicsőségére templomot vagy +kápolnát épít, az új hajlékot rendesen fölajánlja valamely szentnek, sőt +vendégül fogad más szent vagy boldog alakokat is, hogy az épület falait +képükkel földíszítse. A patrónusé marad az oltárkép. + +Az idők viharában a szentek ilyetén kultusza soknemű támadásnak volt +kitéve; de ez a dolog oly mélyen gyökerezik az emberi szívben, az +emberek hajlandóságában, hogy soha kiirtható nem volt s ahol az egyik +formájában eltörölték, visszajött diadalmasan másik formában. Tudvalevő, +hogy a protestántizmus eltörölte a szentek vallási tiszteletét. +Templomaiban nem is találjuk képeiket, szobraikat; de aki valaha +megfordult a londoni óriási szent Pál gyönyörű templomában, benépesítve +találja falait, sarkait és fülkéit szobrokkal, domborművekkel és képes +ábrázolatokkal. + +Nem a vallás, de a nemzet szentjei ezek, igaz hívei és nagy hazafiak, +érdemes alakjai az angol históriának. De van-e ebben különbség? Nem +szükséges a kanonizáció ahhoz, hogy valaki igazi szent legyen. A kath. +egyház szentjei az emberiség hősei, a szentpálbeli szentek egy nemzetéi. + +És nem igaz-e, hogy szívünkhöz nemcsak a legdicsőbb szentek állnak +közel, hanem az anyaszentegyház által nem kanonizált ama szentek is, +akik a magunk históriájából, a mi fajunkból kerültek, közvetlen Isten +közelébe, hogy szószólóink, pártfogóink legyenek. + +Pár évvel ezelőtt Oberammergauban jártam, a híres passziójáték +megtekintésére. Onnan kirándultam egy pár helyre, hogy megnézzem a +boldogtalan II. Lajos bajor király által épített fantasztikus +várkastélyokat, melyekben kép, szobor, műipar és építő művészet dolgában +tömérdek kincs van fölhalmozva. + +Az egyik ily kastélyban a néhai királynak van egy pazar fénnyel, aranyos +ragyogvánnyal díszített trónterme, egyik végében magas állványon a +trónnal. A trónfeletti széles falon pedig az összes európai +dinasztiákból eredt szentek arcképe van, aranyos mezőn életnagyságban. + +Hogy dobogott, hogy ujjongot az én szívem, amikor itt konstatáltam, hogy +e tekintetben sem ült dicsőbb dinasztia Európa trónján, mint az +Árpádoké, akik a maguk lelki gazdagságából négy szentet ajándékoztak a +kath. egyháznak. + +Egy másik dinasztia se többet kettőnél, sok egyet se, a mi vérünk +négyet: szent István, szent László, szent Imre és thüringiai szent +Erzsébetet. Ott ragyog képük a bajor király káprázatos tróntermének a +falán és hirdeti fajunk dicsőségét, erényét, fényét és képességeit. + +A temesvári értelmiség vezérelemei kápolnát építenek a nemzeti irodalom +kultuszának. Ezt a kápolnát földíszítik a nemzeti irodalmi kultusz egyik +legnagyobb alakjának a nevével és képével, melyet úgyszólván a kápolna +oltárképévé avatnak. + +A nemzeti térítés nagy művének valósággal egy stádiumát jelezi ez az +esemény itt a Délvidéken, melyet egy nagy nemzeti szerencsétlenség +kikapcsolt a magyar géniusz uralma alól és mely most lelkes férfiak +vezetésével azt lehet mondani visszatér apái hitére, a magyar nemzeti +kultúra szent árnyékába. + +Ennek a nagy eseménynek, e nemzeti hitújításnak külső kifejezője ez a +mai ünnep. Védőszentjéül, pátronusául a mozgalom magának Arany János +vonzó és megható alakját választotta. + +Ebben a választásban valóságos inspiráció vezette: nem a Szózat költőjét +választotta, aki félkezében a régi dicsőség káprázataival, félkezében a +nagyszerű halál iszonyatos rémével rázta meg a nemzetet, hogy álmából +ébredjen, tettre serkenjen és az élethez való jogáért síkra szálljon az +újkor küzdő fegyvereivel. + +Nem is az egünkön pörkölő hévvel sistergő meteorként elsuhant Tirteuszt, +a szilaj csaták izzó dalnokát, a szabadság halált kereső hősét szemelte +ki magának, aki szent őrületében a napsugárból font magának ostort, hogy +megkorbácsolja vele a világot; hanem választotta a világ legszerényebb +zseníjét, a méla költőt, az objektív lirikust, aki nyugalmas, mint a +magyar róna, szílárd, mint a nap a zeniten, mély és magas, mint a kék +levegő a zeniten álló nap s az alföldi róna közt és épp oly tiszta, +átlátszó és világos, mint ez a levegő; aki bölcs, mint egy pátriárka s +aki naív, mint egy gyermek; aki gondolkozásában és képzeletében épp oly +merész és egyenes vonalú, mint a sas röpte, egyéniségében pedig oly +igénytelen és félénk, mint a bokorban búvó kis madár; aki zavartalan +szeretetet, tiszta gyönyört kínál, azzal vonz, azzal hódít és azzal köt +magához. + +Aki hevével senkit sem tipor le, ellenben égi adományával mindenkit +felemel. + +Választotta azt, aki mint az éj bús vándora, a hold úgy futotta be +pályáját: csillagot hagy maga mögött, amerre jár, reszkető fényét +bocsátja a sötét földre és titokzatos félhomállyá varázsolja az +éjszakát, hol, amire fénye esik, kidomborodik plasztikus +tökéletességgel, de nem szakad el környezetétől, hanem rejtelmesen, +misztikusan beléje olvad. + +Arany János halkan lép, szerényen jár, egy-két barátja bizalmas körében +vidám és tréfás, nagyobb társaságban, ha ugyan belesodorja a balsors, +hallgatag és borus. Kedves hangszere a gitár, amely neki beszédes, jó +barátja, zsongva kíséri versei ritmusát és összeköti neki az emberi +beszédet, az ő páratlanul szép, egyszerű, világos, lágy és édes magyar +nyelvét a zene hullámzó ritmusával, hogy neki megfejtse a magyar +prozódia titkait. + +A tekintete tétovázó és szinte bizonytalan, ha az embereket nézi; de +csodás erejű, átható, ha a természetbe néz, és varázstükör, ha az emberi +lélekbe tekint vele. Soha magyar író mélyebben nem látott bele abba a +feneketlen tengerbe, melyet emberi léleknek mondunk, mint az ő réveteg +szeme. + +Dalai, balladái, elbeszélő költeményei egy külön Magyarország területét +népesítik be. Históriánk egy részét, a magyar népét, ha nép és história +merőben kiveszne, az ő műveiből rekonstruálni tudná egy hivatott +történetiró. Mert az ő versei dokumentumok. Nemcsak az ő egyénisége van +bennök megörökítve, hanem a magyar népé is, és az is, hogy a magyar nép +milyennek látta magát a jelenben és milyennek látta a históriáját. + +Vörösmarty a festő, Arany János a szobrász a költők között. Pályafutása +– az időben – a legrettentőbb és a leghálásabb volt, amivel kora a +művészt csak megkínálhatja. + +Látta a negyvenes évek küzdelmét, amely szatírákra hangolta szemlélő +természetét; látta a 48-i époszt irtóztató katasztrófájával, mely +megdermesztette a képességeit; és látta az ébredést és versenyt alkotott +az alkotókkal. S mikor a király és nemzet kibékült s az életnek +visszadott nemzet reménye az egekre szállt: őt az esemény alkotó +erejének teljességében találta, egymagát a nagyok közül. Az akkori +országos örömhöz tartozott, hogy a királyi kegy a nemzet dalnokáról sem +feledkezett meg s Arany János mellére tűztek egy Szent-István-rendet. A +költő megdöbbenve fogadta a nem várt kitüntetést s mikor megtudta +barátaitól, hogy ezt a dolgot már el nem kerülheti, leült s megírta e +sorokat: + + Kibékültek, határt jártak, + A legényre jó sort vágtak. + Engem is most ez a sors ért, + Elviselem a hazáért. + +Ma a rádium és hélium korában az elemeknek se szeri se száma. A régi +világ szerényebb volt a szükségeiben, beérte három főelemmel: a tűzzel, +a levegővel, a vízzel. A mi költői szentháromságunkat –, akik igaz, hogy +annyiban különböznek a keresztény egyház Szentháromságától, hogy nem +csak személyök szerint vannak hárman, hanem lényegökben is: ezt a mi +költői szentháromságunkat én e három régi elemhez hasonlítom. + +Vörösmarty, a magyar nemzet költője hasonlatos a levegő proteuszi +természetéhez: mint a lehelet gyöngéd, mint a szellő játszi, mint a +vihar tombol és száguld, ha az istenek haragra, indulatra indítják. + +Petőfi Sándor, a szabadság költője a tűz, mint bájosan lobogó gyertya a +szegény házában, mint világító fáklya a szeretet és szabadság +szolgálatában, mint romboló tűzvész érzelmeinek szent és félelmes +fölgerjedésében és mint kitörő vulkán és mindent elborító láva, ha +gyűlölete csatázik. + +Arany János, a magyar nép költője a víz: amely lágyan öleli oceán +képében az egész földet és mint pára járja be éltetve a mindenséget; +neki ellent semmi sem állhat, sem a leggyöngédebb szervezet, sem a +legkeményebb szikla. Nem ereje teszi ellenállhatatlanná, hanem +gyöngesége, őszintesége, hűsége és igazsága. Mert a víz, a mindenek hű +tükre: ami bele néz, az néz ki belőle vissza, akár a virágszál, akár az +emberi arc, akár az égboltozat. + +Az elmult évszáz a magyar költészetnek hőskora volt. Megnyitották a +századot Csokonai, Berzsenyi, majd jött a két Kisfaludy és Katona +József. Egész hegykoszorúja a dicső talentumoknak, mint ahogy körülöleli +gyönyörű sík hazánkat, a Kárpát hegység védő koszorúja, úgy sorakozik a +költők serege fölöttünk és körülöttünk, – mi epigonok félelemmel és +áhítattal tekintünk föl rájuk és fölöttük emelkedik – mint Tátra, Fátra, +Mátra – költői nemesi címerünk három bércóriása. + +A nagy nemzeti katasztrófából, amely a magyarság e dicső félszázados +korszakát bezárta, a három közül csak egy hozta át a mi munkánk korába +alkotó erejét épen és csorbítatlan. Az, akit a tűzhöz hasonlítottam, +elégett a katasztrófa tüzében, az, akit az éltető léghez hasonlítottam, +mikor elült a vihar s a balsors és rabság fojtó éjszakája borult ránk, a +téboly éjszakájának rabja s martaléka lett. + +Akinek a tehetségéhez a hasonlatot az áldott, éltető, termékenyítő +vízről vettem, diadalmasan vitt át az újabb korba. Mert a víznek nincsen +akadálya, ha nem hömpölyög, mint a folyó, ha nem zúg és hány hullámot, +mint a tenger, akkor mint pára vándorol és mint harmat hull a szemekre, +a virágra, a búzavetésre és üdít és éltet és termékenyít. Ember föl nem +tartóztathatja, hatalom meg nem állíthatja, zsarnok bilincsekbe nem +verheti. + +Arany János a csüggedés, a kétségbeesés napjaiban is szólt s szavának +csoda harmatja reményünk eltaposott csíráját új életre keltette. Mert +szent volt minden szava. S a nemzeteket az önérzete dicsőség tartja fönn +ellenségeinek körében. + +Temesvár nemzeti társadalma Arany János égisze alá helyezte hazafias +küldetését, amelyre vállalkozott, amelynek útjára indult, mikor az Arany +János Társaságot megalapította. + +E kép méla tekintete kíséri lépteit. Arany János szelleme ihleti meg +lelkét. Békés, áldásos szellemi munkája – mint a víz a vetést – +megtermékenyíti a fogékony lelkeket, fogékonyságuk mértéke és természete +szerint; egyszer mint fenségesen tova hömpölygő folyó, egyszer mint +csacska patak, egyszer mint zuhogó zápor, mely összemossa, ami egymással +rokon, egyszer meg mint termékenyítő langyos májusi eső; egyszer mint +harmat, mely a hajnal rózsás ujjáról hull alá, egyszer mint pára, melyet +a suhanó felhő hajt izzó homlokokra, tikkadt tagokra, kifáradt +tájékokra. + +Tükrözzék e vízben ragyogó napként mindenha Magyarországnak és az +érdemes városnak: Temesvárnak elmulhatatlan dicsősége. + + + + +Gyulai Pál. + +A hely, melyet irodalmunkban Gyulai elfoglal, igen díszes és előkelő. +Ezt az előkelő helyet Gyulai nem az Istenektől kapta ajándékba, hanem +kiérdemelte, megszolgálta becsülettel maga. Ez a polgári életben a +nagyobb dícséret, melyet rá mondani lehet, de a Parnasszus +arisztokratikus világában a születés adja a nagyobb fényt. Fiatal +korában, vagy fiatal kora bizonyos éveiben majd minden ember poéta! +Megénekli, ami vonza, amíg az élet érdekei ki nem csalják ifjúsága +ábrándos berkeiből a gyakorlatibb foglalkozások tisztásaira vagy éppen +országútjára. Gyulai hivatás szerint nem költő. Ő mintha csakis az +ifjúság ez általános édes hajlamát vitte volna át élete többi szakaiba +is és amint egyéb képességeit ritka mértékben kiművelte, azonképpen +tökéletesítette magában ezt a képességét is. Mindig szerette a szépet, +mint kritikus kutatta, mint ember élvezte és nem tudott arról lemondani, +hogy poéták módjára alkotásaiban is részt vegyen. E nemes ambíció +föladatai, megoldásának fegyvertára. Gyulainál lényeges dolgok híjával +volt és maradt; olyanokéval, melyeket szeretet, gond, odaadás, lelki és +elmebeli nagy műveltség: Gyulai Pálban tündöklő erények csak részben +pótolhattak. Az igazi, a hivatásos poétának dalos kedve, +önkénytelensége, naivitása, közvetlensége hiányzik Gyulaiból; viszont +nem jellemzik az ő múzsáját az erősebb tehetségek túlzásai sem, úgymint +egyoldalúság, elfogultság, szenvedély, hatalmas tényezők sok merészebb +költői alkotásban és persze sok, de rendszerint nagyszabású botlások +forrásai is. Invenciója hasonlít ahhoz a szerencsétlenhez, aki mindig +csak akkor talál meg valamit, mikor már a másik lehajol érte s +tapasztalásait fantáziája sem kiegészíteni, sem feldíszíteni nem elég +erős. Legszerencsésebben inspirálja őt a kész minta, legyen az népvers, +vagy gyermekmese vagy más költő egy-egy műve. Késznek formában, +kompozícióban késznek kell annak lenni, ami őt szerencsésen inspirálni +akarja. Szíve nagyon fogékony, de mintha saját szerelme, saját öröme és +búja elfogódottá, elfogódása ügyetlenebbé tenné őt a maga ügyében. + +Szubjektív költeményei nem állják ki a versenyt többi testvéreikkel. +Poétasága 12. évébe esik – a kötet első verse alá tett évszámtól +számítva – szerelmi verseinek egy sorozata és Gyulai, mintha kezdő poéta +lenne újra, 12 évi poétai mult után! A nagy érzés az igaz poétát +szózatosabbá, Gyulait szóban szegényebbé, hebegővé, ügyetlenebbé teszi. +Neki mintha éreznie is eszével kellene, ha azt akarja, hogy verse +sikerüljön. A tárgy, az anyag, amíg nem vers, költő képességeit +csökkenti. Ellenben felfokozza, ha megfelelő formában látja és képessé +teszi hasonló mű létrehozására. + +1846–1881-ig vannak a kötetben versek. Harmincöt éves költői +pályafutásnak eredménye e kötet. Fogjuk – kvantitatíve – ahhoz, amit +egy-egy költő írt s meg fogjuk látni, hogy egy igazi költő öt éves +pályán többet ír, mint Gyulai harmincöt év alatt írt. Nem mintha azt +mondanám, hogy aki legtöbbet ír legkülönb, nem is gáncsképpen, csak mint +jellemző vonást hozom fel. És azt állítom, hogy igazi költői lélek +folyton és szakadatlanul teremt. Benne van a lélek, amely hajtja, amely +nyugodni, pihenni nem engedi s egymásra nőnek a kötetei. Ir jót, +gyengét, nagyszerűt, selejtest, vegyest, egyforma kedvvel, belső +kényszerűséggel, amíg vénája el nem apad s maga el nem hallgat +végképpen. Minden izgatja, inspirálja, amit lát, amit hall, amit érez, +amit gondol s benyomásainak eredményeképp bőven szórja adományait, +tehetsége és hivatása gyümölcseit, megbájolni a világot. Egy erős és +eredeti költő 35 éves pályájának minden eredménye mindenha egy-egy kis +könyvtár. Mily hideg és megfontolt viszony költő és múzsa közt, amely e +nagy időn át oly meddőséget mutat. Egy-két vers egy évben, ennyi az +egész. Bölcs számítás-e, bölcs önismeret-e ez nála vagy öntudatlan +karakterisztikon? Mindenik esetben jellemző; oly abstinencia, minőre a +nagy szerelem nem képes, tehát Gyulai viszonyában múzsáihoz a nagy +jelzőnek nincs helye. Viszont mindenik esetben erény is. A nagy költő +írhat sokat, írhat temérdeket, legrosszabb versében is van egy-egy +szakasz, egy-egy sor, kép vagy ötlet, mely zseníjére vall. Aki tehetsége +szerint nem nagy, annak okos mértékkel kell írnia, ökonomikus maga +koncentrálásával, ha nem akar üres rímkovács és szószaporító lenni. De +tehetség dolgában nem csak legnagyobbjainknál kisebb Gyulai; kisebb +olyanoknál, akik nemcsak elismerésben, irodalmi állásban, de írói +értékben is viszont nálánál kisebbek. Mivoltának ez a pontja rám nézve +legérdekesebb. Midőn kénytelen vagyok belátni, hogy költői tehetségei +másod-, harmadrendűek, föltalálása kevés, imaginációja szárnytalan; +gondolatai, képei, formai érzelmeinek kifejezésére nélkülözik az +eredetiséget; sőt maguk az érzelmei inkább egy művelt szentimentalizmus, +mint mélyebb s igazibb érzések benyomását teszik; egy múzsa, akit +lendületes, őszinte táncos kedvben, ihlett divinációban, alkotó erejű +megnyilatkozásban sehol sem látok: mi az akkor, ami őt a magyar +Parnasszuson disztingvált költővé teszi, méltóvá az elismerésre, méltóvá +arra, hogy a nemesebb ízlés híveinek kedves auktora legyen, különbé +többeknél, akik Istentől többet kaptak szép hivatásukhoz és +sokkal-sokkal különbé valamennyinél, aki csak annyi tehetséggel maradt +meg a költői pályán, mint ő? Gyulai kritikus elme. Kritikai működésében +jobban felhevül, mint hogy ha lantja húrjait veri. Igazságát, mint +kritikus annyira szereti, hogy szívesen lesz érte akárhányszor +igazságtalan is. Poétai ihlet sohasem ragadja el se túlzásra, sem +igazságtalanságra; kritikai kedve akárhányszor. Verseiben is a nagyobb +hatás ott van, ahol emberek, viszonyok, politika vagy érzések felett +ítél, másszóval, ha mint poéta is megereszti kritikai fékszavát, ha +kritikát ír versben. Ezt pedig nem ritkán cselekszi, cselekszi egy +kiművelt nemes ízlés lelkiismeretes vezérlése alatt, a legtisztább, +legpallérozottabb stílban, féltékenyen őrködő műgonddal. Cselekszi +bőséges szabadsággal Romhányiban s azt teszi éppen Romhányit legkülönbé +Gyulai minden művei között, hogy benne legszabadabb tért enged írói énje +legerősebb tehetségének. Itélet, ízlés, gond a formában, gondolatban és +kifejezésben; tudás, a gondolkodás emelkedettsége és a lélek nagy +műveltsége a tartalomban, az igazságnak, a jónak szeretete a +karakterban, íme a ritka erények, melyek Gyulai poétai értékét sokkal +magasabbra emelik, mint ahol tehetsége áll. + +Három főcsoportba oszthatók az ő verses művei: 1. Alanyi versek és +kisebb eredeti kompozíciók, melyek együtt egészben gyengébb oldalát +mutatják Gyulai egyéniségének. 2. Más művek impregnációja folytán +keletkezett versek, úgymint a népköltések, gyermekmesék hatása alatt +irottak. E téren vannak egyes darabjai, melyek talán versenytárs nélkül +állanak irodalmunkban, fölülmúlva csak mintáik által. 3. Az a rész, hol +műveiben a boncoló, a kritikai elem szélesebb tért foglal el: ide +tartoznak szatírikus versei s mindenek felett Romhányi, melyet saját +tapasztalásaiból, az életből vett adataiból szőtt, de idegen költőtől +tanult modort, hangot és Kisfaludy Sándortól kért kölcsön strófákat +hozzá. + +Romhányi Gyulai legérdekesebb műve. Kiválóan érdekessé, sőt annak idején +aktuálissá nem politikai részei tették, hanem szatirikus kitérései. +Gyulai a kritikus szerepel itt, mint verses elbeszélő. Énekszóban, síma, +szép, kellemesen csergedező énekszóban gyakorolja minden untalan, +aránylag példátlan szépséggel sajátabb tehetségét. És e kedves +funkcióján annyira fölhevül, hogy közbeszúrva, észrevétlen, lírája is +igazabban csendül és nagyobb lendülettel szól, mint hogy ha csak +„dallani“ készti valamely körülmény vagy érzés. Ehhez járul a tiszta +forma, a fölényes gondolkozás, finom lélektani észleletek, egy +egyensúlyos objektivitás, éles megkülönböztetés és találó megfigyelés, +melyek nem túlzó, de nem is keserűség nélküli szatirikus kitéréseinek új +meg új táplálékot hordanak fel; dologi és személyi ellentéteket elkövető +méltányossága, szeretete az igazságnak, a hazának és saját ostorozott +fajának, hozzá az ő melankolikus egyéniségének közbeszólásai méla +rezignációval: íme az elemek, melyek változatossá, vonzóvá, élvezetessé +és becsessé teszik ezt a verses regénytöredéket. A forma tisztasága és +egyszerűsége, a gondolkozás és nyelv eleganciája és a fölényes szellem +Gyulainak egyébiránt minden versében erénye, mely néhol teljesen +takarja, néhol meg szerencsésen pótolja a költői véna hiányát. + + + + +Greguss Ágost. + +Hallgatói az egyetem bölcsészeti karán, mikor tíz éves tanárságának +fordulóját ünnepelték meg, arany tollat nyújtottak át neki. Ő ez arany +tollal megírta utolsó művét – végrendeletét. + +Két évi haldoklás után halt meg a mosolygó beteg. A borus decemberi nap, +mikor felvirradt, néma ajakkal, csukott szemekkel találta őt. Nem is +derült ki egész nap. Szürkén, ködösen, lélekzetfojtón ült a fővároson, +hideg, nyirkos, embervesztő lehével. + +Akit legméltóbban temettünk volna kikeletkor, rózsanyílás idején, mikor +a természet harmattal, virággal hinti be a sírokat, zöld füvet gyorsan +fakaszt friss hanton, mosolygó élettel serényen takarja az enyészet +helyeit: a harmonikus, szép élet csendes kedvű hősét, a szerény +mosolygót, az idealista filozófust a tél kísérete követi velünk utolsó +útjára. + +A halál kaszája kegyetlen éllel pusztít vetéseinkben. Alig sirattuk el a +legnagyobbat, a nagy kéri újra könnyeinket. Méltán fordítja le +irodalmunk nemtője a gyászfáklyát: az erény fekszik, az irodalmi erény a +ravatalon. Nem a törvényalkotó lángész, a tehetségbeli nagyság, nem a +hérosz, akinek élete küzdelmekkel, alkotásokkal gazdag és akit halála +tesz nagyobbá; hanem a lelkes író, a munkás, a kitartó, a búvár szellem +a gondolkodásban, az ízlésben és a műveltségben és mindezek nemességében +megállás nélkül előre törekvő munkás mintaképe. + +Tüskés külseje – mint sok különös gyümölcsfaj, melyet a természet +szeszélye hoz létre – édes tejű magot: egy szelíd, derült, talán naív +lelket rejtett magában. + +Széles homloka, torzonborz szőke haj által koszorúzva, nemes +gondolkozásnak vala székhelye, sovány csontos arca nem tett magában +biztató benyomást, de két nagy kék szeme barátságosan világított be e +különös vonások groteszk szögeibe; hangja merev, nyelve nehéz, mosolya +első látásra szarkasztikus volt. De úgy kellett lenni, hogy minden +ellentétes legyen rajta. A kemény hang és a szinte dadogó nyelv egy +tiszta, síma, folyékony és világos stílust, szorosan megformulázott +gondolatokat közvetítettek; faun-vonásainak szelíd szőke hajból adott a +természet keretet; éppen nem simulékony bajsza árnyából nem bocsátott ki +szúrós szót, gunyoros mosolya a jóindulat, a jóság, szívesség, +jótékonyság kíséretében jelent meg pajzán tündérnek. Mintha az +elérzékenyülés ellen szabadította volna rá tréfálkozó biztosítéknak. Jó +és nemesszívű ember volt, az volt érzésénél, gondolkozásánál, elveinél +fogva, melyeket széptani dolgozataiban hirdetett, élete viselt dolgaiban +mindenha követett. + +Eredeti teremtő erő nem hajtotta őt, inkább a minták vonzották. +Szemléleti hajlam, kiváló megfigyelő és méltató képességekkel; mint +esztétikus kevesebb bíráló, mint ismertető kedvvel, mint filozófus egy +kissé poéta és mint költő inkább egy kissé filozófus. Alapos tanulás, +kiváló műveltség és a szépnek meleg, sőt rajongó kultusza: ezek voltak +munkásságának főtényezői. Az esztétika és filozófia terén is nagyobb +alkotások ambíciója nem vonzotta. Tankönyv a szép mesterségről, egy +monográfia a balladáról és a Shakespeare pályájáról írott kötetek, mely +utóbbiakban természetesen töméntelen idegen anyagot dolgozott fel: ezek +íme nagy munkái. Versei a lélek erényeinek apotéózisa, tiszta forma, +nemes gondolatok, elmésség, kedves tréfa és vidám bölcsesség által +értékesek. Az irodalomnak nagy vesztesége van a szegény szenvedő +halálában. Egy fáklyahordónk dőlt ki, aki sokat bevilágított tiszta +lángjával és sokaknak. Barátja embernek, állatnak, természetnek, +szeretettel szólt mindenről. Szerette tárgyát, szerette művészetét, +szerette hallgatóját. Ki az, aki őt hallgatta, aki életét nézhette, aki +egy könyvét elolvasta – mert ez mindenik ugyanaz – és aki őt magát meg +ne szerette volna? + + + + +Salamon Ferenc. (1892.) + +Tudós volt, komoly tudós, tele a tudás szeretetével és szerénységével. +Semmit sem vitt magából a piacra, sohasem játszott hossz-ra a nevével és +egy lépést sem tett híréért, melyért csak dolgozott, ami nagy sor, de +nem elég manapság. Hírlapíró is volt. Még pedig a javából való, de ott +is a foglalkozását szerette és szolgálta, nem a nevét, nem a hírét, nem +a személye hatását. Az ötvenes évek óta írt újságot, de talán valamely +külső szükségesség nélkül sohasem írta semmi dolga alá a nevét. Az +újságírásban elvből tartotta a névtelenséget. Nem csoda, ha a mai +reklámos világban száz üres név szélesebb körökben ismeretes, mint az ő +súlyos, tartalmas, drága neve. Pedig ez a név a legértékesebbek közé +tartozik a magyar művelődés történetében. Természete, vérsége, +személyének külsőségei és nehézkessége okozták, hogy hivatásának +korlátain innen maradt működésében és alkotásában. Tehetsége sokoldalú +volt, de elemeire bontva, mind atyafiságban állt egymással, amiben +dolgozott. Ha egy szóval kellene megjelölni az ő kvalifikációját, azt +mondanók, hogy Salamon Ferenc a halhatatlan újságíró volt. Mi magunk is +újságírók ezzel a legnagyobbat mondtuk. Mert hiszen mi egyéb az +újságíró: moralista, politikus, történetíró. Törvénye az igazság +szeretete. Salamont ez töltötte el. Egész lénye az igazság szeretetétől +volt áthatva s ebben rejlett nagy ereje úgy is mint történetírónak, úgy +is mint újságírónak. A divatos újságírásnak azt a nemét, mely +hallomásokból ír rémtörténeteket, titkokat fürkész és ajtókon +hallgatózik, megvetette egyszerű szittya vérének egész melegével. +Csodálatos, szokta mondani, hogy a mai újságírók csak az iránt +érdeklődnek, amit bizonyosan nem lehet tudni s elhanyagolják vagy meg se +látják azt, ami – kedves formulája: – napnál világosabb. Természetesen, +hogy mi apróbbak az előkelő álláspontra, szép mesterségünk e legnemesebb +felfogására mindig fel tudjunk emelkedni, ahhoz híjával vagyunk az ő +eredeti, nagy elméjének. Ő semmiről sem tudott írni, amit meg nem nézett +a szemével, meg nem tapogatott a kezével. De amit megnézett és +megtapogatott, abba tudott új, eredeti felfogást belevinni; abból +kikobozta a törvényt, a gondolatot és új lett, ami réginek, ismertnek +látszott. Az apróbbak új és ismeretlen és hallatlan dolgokat hajhásznak; +ő a régi látszatból a valódi tartalmat hüvelyezte ki. Igy tett mint +újságíró, így mint történetíró. Módszere aritmetikus volt, mindig +egyenletekkel dolgozott. Az ismertből kereste ki az ismeretlent. +Csodálatos gyanakvása volt mint történetírónak minden iránt, amit +emberek instruáltak. Az okmányok hitelére nem igen támaszkodott. A +természet munkái, a mesterségek munkái, a kő, a föld, a víz, az éghajlat +és az emberi természet törvényei voltak a fegyverei: ezekből írta +történeti munkáit. Ez az ő saját módszere volt eredeti, szellemes és +ellenállhatatlan. Kegyetlen a kritikája régi följegyzések, krónikák és +adománylevelek értékéről. Hányszor fordult egy-egy kő, vagy ércdarabhoz, +hogy az emberek megírt hazugságai ellen megvédelmezzék. Innen van +fejtegetéseinek az élettel, a színnel, a valósággal teljes volta. +Történeti munkái mind egy-egy regény érdekességét e módszertől nyerik. Ő +maga a matematikát dicsőítette tanítómesterének. Attól szerette meg az +igazságot – valószínűleg igazságáért szerette meg azt – s attól vette +rendszerét. Mint 48-as honvéd bujdosnia kellett, nevelőnek állt be s +akkor foglalkozott a tudás ez ágával s innen származtatta elméje +diszciplinált voltát. Mint újságíró foglalkozott a nevelés kérdéseivel +is. Egy felettébb érdekes cikksorozatot írt, mely utóbb különlenyomatban +is megjelent a hetvenes években, a Reform c. újságban. Ebbeli tanításai +mind a saját tapasztalásából voltak merítve. Egy siketnéma fiú volt a +növendéke s ő kitalálta a módját, hogy rendkívüli sikert ért vele, egy +lénnyel, akitől a tanulás két főeszköze: a hallás és a beszéd képessége +meg volt tagadva. Ki beszélhetett illetékesebben pedagógiáról, mint a +tanító, aki ily iskolát járt ki sikerrel? Ujságírói pályafutását, mint +kritikus kezdte. A Kisfaludy Társaság csak most egy-két éve adott ki +tőle két kötet ily dolgozatot. A legvonzóbb és legtanulságosabb +olvasmány irodalomkedvelők és írók számára. A hatvanas években ment át a +politikára. A Pesti Naplóban a bécsi dolgok rovatát kezelte s állandó +harcot folytatott a bécsi újságokkal. Érdekes polémia, sistergő +csatározás volt az s a legkelendőbb olvasmánya az akkori közönségnek. A +kiegyezés alatt érintkezett a vezérlő politikusokkal, akik nemcsak +meghallgatták észrevételeit, de értékesítették is. Tudom, hogy azt +tartotta, hogy a delegációk néma közös ülésezése az ő ötlete. Tudom, +hogy ez iránt mások is fenntartják apasági igényöket: de ő reá nézve a +dolgot tőle magától hallottam. A kiegyezés után a hivatalos lap +szerkesztője lett. Nem becsvágy nélkül vállalkozott ez állásra, de +becsvágya igen sok nehézségbe ütközött, mert a hivatalos lap a +diszkréciók kegyetlen kötelékeivel volt guzsba csavarva. Csakhamar meg +is érte, hogy e lap eltiltatott minden hírlapírói közléstől. + +Elviselte a dolgot, mert abba az időbe esik nagy vállalata: Budapest +történetének a megírása. Ez az ő legnagyobb – fájdalom befejezetlen – +műve, melyet úgy készített, mint az az építőmester, ki egy monumentális +épülethez maga kénytelen követ fejteni, téglát égetni, maltert keverni, +tervet készíteni és kőművesmunkát végezni. A módszer, az anyaggyűjtése, +a tárgy fölszedése, alapozó munka és fölépítmény: minden az ő keze +munkája. A főváros területét, környékét bejárta, fölmérte, megvizsgálta +föld felett és föld alatt. Volt geológus, hidrológus, indzsellér, +topográfus, archeológus és Isten tudja mi hozzá. Ámulattal nézi az ember +azt az óriási szélességét a talentumnak, amelyre csak egy teremtett +újságíró képes, melynek színekben, tartalomban, anyagban gazdag +eredménye az ő nagy műve. Nem krónikát beszél ő el, nem valamely +történetet, félig mások nyomán hazudva, félig magától képzelve; hanem +megszólaltat hegyet, völgyet, követ és vizet, felépít hajlékot és +várost, de reális anyagból; megszólaltat egy-egy szerszámot, egy kardot, +egy sarkantyút, egy gombot, egy-egy pénzdarabot, föltámaszt egy-egy +embert megdöbbentő valódiságában, lelket idéz elejbéd, egyszóval +valóságot és igazságot. Ahol e kettőre nem akad, ott nincs érdeklődése: +ott nem épít, hanem rombol. Rombol meséket, pusztít mende-mondát, +semmivé tesz képzelgést és hazugságot. Ő eddig a klasszikus történetíró +a magyar történettudományban. A mult idők lehét, letűnt idők lelkét az ő +munkáiból lehet kiérezni. Régi történeteink elbeszélve megvannak +összefüggésben több jeles író tollából. Magyar történelem, amely +tudományszámba menne, az nincsen. Történelmi felfogást Salamon könyvéből +lehet tanulni. Aki az ő művét haszonnal olvassa, több magyar történelmet +tud, mint aki a többi Magyarország történelmeit betéve tudja. + +A publicisztika munkáiba ellenállhatatlanul sodorta őt 1870-ben a +francia-porosz háború. A Reform az akkori áramlattal szemben egymaga +pártolta az összes magyar lapok közül a poroszok ellenében a franciákat. +Ez irányhoz csatlakozott ő is és egyik félelmes ereje volt az +irányzatnak. + +Azóta nagyobb újságírói hadjáratban nem vett részt, de összeköttetéseit +fenntartotta s ápolta s a Budapesti Hírlapnak a későbbi években is +gyakran volt vendége, természetesen nem politikai cikkel. Néhány év óta +egyetemi tanár volt. Ez volt élete keserűsége. Lemondással, +elcsüggedéssel lépett mindenkor a katedrára. Gyűlölte az élőszóval való +előadást. Inkább öt óráig írnék, mintsem hogy egy óráig beszéljek, +mondta, valahányszor az egyetemre való útjában betért hozzám, vagy +másutt volt találkozásunk. De azért csak eljárt kötelességtudón, bár +mélyen megvetette azt is, amit előadott, mert általános magyar +történelmet kelle hirdetnie, azért ott is vonzó, eredeti és érdekes +volt. + +Alacsony, zömök ember, tömött tagokkal, rövid nyakkal. Négyszegletes +feje benn ül két válla közt, göndör, most már erősen szürkülő haj ad +arcának keretet. Homloka szűk, orra lapos, eleven két piciny szeme távol +áll egymástól, ritkás szakáll és bajusz borítja az állát. Valóságos +tatár arc; de oly jóízű barátságos mosolygása volt, hogy ezt a különös +arcot vonzóvá tudta tenni. Szíve lágy és jó volt, mint a kenyér. Adta is +szívének jóságát mindenkinek, aki közelébe jutott, mint ahogy a jó apa +osztja ki családja közt a felszelt kenyeret. Szerény volt jelleme, jó +volt a szíve, nagy volt az elméje. És semmivel se fukarkodott, +mindenéből bőven adott. Keresményéből, tudásából, jó szívéből és +hatalmas talentumából egyeseknek és nemzetének, amelynek dísze és fénye +volt. + + + + +Erkel Elek. (1893 június 11.) + +A Népszínházon fekete zászló leng s halálát hirdeti egy művészi +pályafutásnak, amely ott kezdődött és ott végződött. Erkel Elek, a +nagynevű Erkel-család egyik sarja, méltó nevére, a Népszínház megnyitó +napján, 1875 okt. 15.-én állt mint karmester először a közönség előtt. +Azt lehet művészi pályája kezdetének mondani. Azelőtt végigment azon a +praktikus iskolán, mely minden Erkel-fiú iskolája volt. Tanult otthon +muzsikát, amelynek minden elemével már veleszületett, azután verte az +üstdobot, a nagy dobot, meg a cintányért a Nemzeti Színház zenekarában. +A nemzeti színházi nagy dob mellől került a magyar zenevilág Lexije a +Népszínház karmesteri pulpitusa elé. A története e dolognak nincsen +érdekesség nélkül. A Népszínház első igazgatója az új színház +személyzetének szervezésében volt és meglátogatta az öreg Erkelt, akivel +éppen egy házban lakott, de egy emelettel fölebb. + +– Az egyik fiát óhajtanám elkérni, így szólt a látogató a mesterhez, aki +az Erkelek udvariasságával és diplomatikus előzékenységével fogadta. – – +A fiamat? Melyiket? + +Akkoriban járta a Ripacsos Pista dolmánya és különösen a Falu rossza. +Azért említem a kettőt együtt, mert mindenikhez Erkel Gyula +szerkesztette a zenét igen nagy ügyességgel és megfelelő szerencsével. +Azonkívül csinált épp akkortájt muzsikát a Csongor és Tündéhez is. Ezek +olyan munkában mutattak nagy hajlandóságot, aminőt az ember egy +külvárosi színház karmesterétől vár. Világos, hogy Erkel Gyula van arra +hivatva, hogy az új színház karmestere legyen. Ezeket az öreg úr +meghallgatta és egy kis ide-oda beszélés után pár napi időt kért. +Ezalatt kétségkívül haditanácsot tartott a család, mert az Erkelek +egymás nélkül semmit sem csináltak, még operát sem. Pár nap múlva Erkel +Ferenc visszaadja a látogatást az igazgatónak és így szól: + +– Odaadom a fiamat, de nem a Gyulát, hanem az Eleket. + +– Igen? – mond az igazgató – de én Eleket nem ismerem, csak azt tudom, +hogy most van a nagy dobnál. + +– Való, hogy ott van, de az nem tesz semmit. A nagy dobhoz kell a +legjobb muzsikus. Anélkül a dob és cintányér nem muzsika, hanem lárma! + +– Jó – felelé az igazgató –, ha Erkel bácsi azt mondja, hogy Eleket +adja, akkor bizonyos, hogy Elek odavaló, tehát viszem Eleket. + +És azóta Erkel Elek halála napjáig szolgálta a Népszínházat és míg +egészségét bírta, szolgálta az Erkelek zsenialitásával, kitartásával, +diplomatikus hallgatagságával és udvariasságával a szolgálatban. A +legkitünőbb karmesterek közül való volt. A színésznek félsiker volt, ha +Erkelt látta maga előtt. Oly könnyedén, oly biztosan vitte a szólistát, +kóristát és zenekart, mintha csak bűvös ereje lett volna karjában és +pálcájában. Sokszor azt hittem, hogy mindenki, aki színpadon van, valami +titkos szállal van az ő pálcájához kötve. Csodálatos módon tudott +összezsugorodni és fölegyenesedni a helyén. Az énekes nyugodtan nézte +nagy fejét. Bizonyos volt benne, hogy amint rákerül a sor, hogy bele +kell vágnia, Erkel szeme hozzá röppen és pálcája megszólaltatja +hangszálait a kellő pillanatban. Addig hiába kereste a karmester szemét. +Ugy bujkált az a színpadi tömegben, hogy éppen csak azt látta meg, akire +az ének sora rákerült. Különös adomány ez. Hallom, hogy Erkel Sándor is +bírt vele. A Népszínháznak oszlopos tagja volt Elek, de én azt hiszem, +az operának is és bármely előkelő zenevállalatnak oszlopos tagja lett +volna. + +Erős, nagy lomha test volt. A ruha úgy állt rajta, mint a fogason. +Járása nehézkes volt, majdnem esetlen, mint egy elefánté, de ez a +szétmálló tömeg a karmesteri székben könnyű, ruganyos, előkelő volt. +Taglejtése esztétikus, határozott és bájos vonalakban járt a hullámzó +zene felett, egy néma zene maga is. Erő és szépség volt e ritmikus +mozgásban s a mód, ahogy karnagyi botját tartotta s egy pár kézmozdulata +tipikus lett, eltanulták kollégái is. + +Mint zeneszerző három nagy kísérletet tett a Népszínháznál, három +operettel, de kevés szerencsével, ami azonban nem a talentumán múlott. +Erkel Elekre nézve csak a kotta létezett. Ha oly korban születik, +amelyben a specifikus magyar muzsikának, a polifonikus kompozícióknak +van kelete, akkor, azt hiszem, kifejlődött volna kompozitori tehetsége +és ő maradandó művekkel tett volna bennünket gazdaggá! De az Erkeleknek +a zenei zsenijök mellett még egy igen nevezetes zsenijök volt: a kiváló +érzék az élet praktikuma iránt. Az érdekekkel kérlelhetetlenül +leszámoltak. Az öreg maga meghajolt a Wagner-divat előtt, mert uralkodó +erejét nem tagadhatta és elhagyva sikereinek mezejét, ahol eredeti +természete érvényesült: wagnerista lett fényes tudásával és csatát +vesztett csata után. Elek konstatálta magában, hogy az operettnek van +nagy kultusza és operettet írt, holott annyira sem érdekelte ez a dolog, +hogy akár csak el is olvasta volna a librettóját. + +Ő megírta zenéjét anélkül, hogy tudta volna, hogy a história miről +traktál. Elolvasta kénytelen-kelletlen a megzenésítendő verseket és +amiről szólt a vers, az vezette őt a – hangszerelés brilláns +kezelésében. A librettóval nem törődött, vele néha a legvastagabb +ellentétbe keveredett. Oly egyoldalúan csak muzsikus volt, hogy – nem +maradván meg a tiszta muzsika mellett – mint operaszerző csak félsikerek +dicsőségét élvezhette. + +Igazi dicsősége volt a népszínművek felbokrétázása dalokkal. A +Vereshajú, a Sárga csikó, a Piros bugyelláris ebbeli örömének aranyideje +volt. A legszemetesebb forrásokig elmenni egy-egy dalért, az neki +élvezet volt. Élete zenében folyt le, teljes egyoldalúságban. A +közdolgokból is alig érdekelte valami. Ujsággal keveset élt. Beszédében +felettébb óvatos volt és inkább az ujját leharapta volna, semminthogy +felebbvalójának olyat mondjon, amiről tudta, hogy nem fog neki tetszeni. + +Tökéletes színházi diplomata volt. + +Kollégáival megesett, hogy sértő nyilatkozatra ragadtatta el magát, de +csak a karmesteri székben és ott is mindig máshova nézve, mint ahova +beszélt. Az ilyennek is az lett a vége, hogy vacsorát fizetett annak, +aki megbántotta, vagy dühbe hozta és addig rimánkodott az ügyelőnek – a +színpadi porkolábnak –, amíg le nem törülte azt, akit ő iratott fel a +panaszkönyvbe, ahonnan a színházi bíróság elé kerül az ember. + +Sok érdeme és érdemes multja van a Népszínház körül, méltán hirdeti +gyászát a fekete zászló. Agglegényi hanyag életet élt, komolyan a +színházon és a muzsikán kívül semmivel, még magával sem törődött. Azt +kell mondanunk, hogy a színház több hasznát vette neki, mint ő a +színháznak. Tehetsége nem jutott érvényre, elkallódott, széthullott, +mint ő maga, aminek oka, ami különös zeneéleti viszonyunk. Egyénisége +nem élt külön önálló életet, hanem csak része, mintegy orgánuma volt egy +zenész családnak, az Erkeleknek, akik együtt tesznek ki egyet és +felolvadnak mind az öreg úrban, akinek egyénisége dominálta a családot. +Csak a dirigensi zseni érvényesítette magát Elekben és Sándorban, mert +elvégre dirigálni nem lehet kollégiálisan, mintegy családi tanácsból. + +A színháztól és énekeseitől szép koszorút érdemelt Elek és őszinte +bánatot, mert az ő acélkezét sokáig fogják sínyleni azok, akik jótékony +erejéhez hozzá voltak szokva. + + + + +Versek és versírók. 1893 június 17. + +Furcsa dolog manapság a vers. Akárhányszor hallja és olvassa róla az +ember, hogy divatját multa, mai világnak nem való, de nem is kell e +szóval és gondolattal való játszadozás. Egyébre van ma gondunk egyfelől, +másfelől a realizmus és naturalizmus világában a feszes, fűzött, kimért, +nem természetes forma, minő a vers, lehetetlen, hogy általánosabb +érdeklődéssel találkozzék. Naív lelkek és akadémiák bogara az immár, a +modern világ ízlésében nincsen jó helye. + +Biz ez ha így van, igen sanyarú dolog. Mert ha igaz is, hogy általában +az emberek ma nem igen kapnak a versolvasáson, mégis abban nem változott +semmi, hogy a versírásnak ma is csak annyi bolondja van, sőt tán több +is, mint akármikor lehetett. A poéták különös népe tehát ellentétben +lenne kora különös hajlandóságaival, ez a következtetés, de én azt +gondolom, hogy hamis következtetés. A vers maga oly szép, oly elmés +dolog, hogy – ha sikerült – soha értékét és érdekességét el nem +vesztheti. Közönségének meg kell lennie a társadalom minden rétegében: a +műveletlenben épp úgy, mint a műveltben. A jó versköltés oly ritka és +oly előkelő adomány, az emberi képességek közt oly kiváló, hogy +lehetetlen a többi embernek iránta közönyösnek lenni. A versköltés +követeli jogait a művelődés legkezdőbb állapotában. Csodás +tökéletességre emelkedik a civilizáció fejlődésével. Lehetséges volna az +emberi művelődésben oly kort elképzelni, amelyben az emberi ízlés +elveszíthetné fogékonyságát az emberi elme e nemes és finom alkotásai +iránt. + +Én azt hiszem, ez lehetetlen. + +Semmi, ami az abszolut jóra törekszik, ha megüti a mértéket, divatnak +alávetve nincsen, hanem örök életet él. Egy különbség azonban van a régi +és mostani idő közt, a régi alatt értvén azt, melyről a mai poétai +nemzedék azt hiszi, hogy a költők aranykora volt a maihoz képest, mely +állítólag semmi fogékonyságot sem mutat a rímjátékosok ügyessége iránt. + +Régebben elszigeteltebb és korlátoltabb életet éltek az emberek. A sajtó +rendőri felügyelet alatt volt. Még az események is csak nagyon +megrostálva jutottak festék alá. Politikával, közügyekkel, nagyok és +kicsik magaviseletével és cselekedeteivel csak hallomásból, kávé mellett +foglalkozhattak az emberek. A polgári élet is szépen meg volt +rendszabályozva, a céhek őrködtek jogaikon és döntöttek egyének +sorsáról. Az emberi szellem kétharmadrésze parlagon hevert, tétlenségre +volt kárhoztatva s természetesen arra vetette magát, amire lehetett. +Képzelhetetlen odaadással foglalkozott a színházzal (igaz, hogy kölcsön +kérve és adva a könyvet, vagy lemásolgatva tartalmát, a szépliteratúrai +termelést.) Egy mai poétának sem tanácsolnám, hogy cserélje fel korát +amaz ideális idővel, amikor az emberek úgy el tudtak andalodni sok +középszerű versen, lemásolgatták egymástól és irígyelték a költő +dicsőségét. Szegény és szomorú idő volt az a költőkre egyénileg. Ma +igaz, hogy az emberiség figyelme és érdeklődése hétezer felé van osztva +a modern élet nagy versenyében, de az emberiség is aránytalanul több, a +sajtó szabad, a tudás és kutatás szabad és a verseny szabad. Óriási +tömege a vállalatoknak foglalkoztatja a szellemi munkásokat. Forgalomba +jő sok középszerűség, elaprólékosodik nem egy talentum, az irodalmi élet +nem sejtett mértéket ölt, a műveltség, az ízlés nagy arányokban terjed +és habár ma is megvan – még jobban és jutalmazóbban, mint bármikor volt +– a közepes képességeknek is a közönsége, mégis a verselőket szigorúbb +mértékkel mérjük. Ez azt jelenti, hogy száz ügyeskedőt hagyunk szaladni +pályáján anélkül, hogy fölbabérkoszorúznók, viszont összeköttetés, +véletlen, divat és az irodalmi piac sajátossága akárhányat sikerhez +juttat, amelynek értéke nincsen műveiben kifejezve. Ha pedig versírók +nem képesek oly sikerekre szert tenni, minőt óhajtanak és minőnek +szerencséjében más irodalmi ágak, nevezetesen regény-, tárca- és +színműírók sűrűbben részesülnek, ennek nem az az oka, hogy a vers ma nem +kell a közönségnek. A hiba a versírókban van, nem a közönségben. Csak +akadjon poéta, aki a mi korunk tartalmát tudja megfelelő becsű formába +önteni, poéta, aki eltalálta a tárgyat, formát és hangot, aki gyermeke +idejének s egyszersmind megfelelő tehetség: ez nyitott országutat fog +találni. A vers igen finom és kényes portéka. Elverselni a régi témákról +régi mód szerint: erre akad elég ügyeskezű ember. Nagy talentum, aki +rímes beszéddel bele tud markolni érdeklődésünk eleven világába, ki a +kapcsolatot az örökkévalóság és a mi életünk között megtalálja és +helyreállítja: az még mindig kerestetik. Én szeretek minden elibém +került verset elolvasni, nem mulasztom el belepillantani a +verskötetekbe, melyek elibém kerülnek. Temérdek ügyes emberünk van, sok +a biztató tehetség; de a mélyebb, filozófikusabb lélek, a képzettebb +elme, az alapos tudás, ami, hogy a költői talentum babért nyerjen, ma +mind elengedhetetlen, alig akad itt-ott elszórva egyenkint, együtt éppen +nem. + + + + +Munkácsy Mihály. + +Fiatalon ment külföldre és hányódások, kétségek és lélekbontó válságok +után kivívta korszakos talentumával neve számára a világraszóló hírt. Ki +istápolta, ki emelte, ki tartotta őt fenn? Bizony mindnyájunktól ott +mehetett volna tönkre anyagilag és erkölcsileg. De bezzeg reklamáltuk +rögtön magunknak, amint fénye először kitört és bevilágított egész +világrészt. Azonban akkor sem volt még vége az ő küzdelmének. Még akkor +egy nagy és végzetes meghasonlásnak jöttek reá fekete napjai. Ebből is +csak a maga lelkének nagy ereje és tehetségének zsenije vezérelte ki. +Nagy alkotásai úgy következtek, ahogy az évek jöttek reá. Semmit sem +kért senkitől, a maga erejéből ment fel a halhatatlanok társaságába. A +civilizált világ ünnepelte őt. Ünnepeltük mi is, de némelyek megbánták, +mert mikor végre nekünk is festhet valamit (nem nábobjainknak, mert erre +csak az angol és amerikai magánembereknek van pénze, hanem a nemzetnek), +ekkor szemére hányták, mondván: „nem mondhatja, hogy honfitársai nem +tömjéneztek neki s nem ugrálták körül akárcsak a Buddha szobrát, +valahányszor csak hazajött“. + +Igen szomorú látvány ez. Mert igaz, hogy Munkácsy, a művész, könnyen +ellehetne Magyarország nélkül. Ellenben Munkácsy, a magyar ember nem tud +ellenni hazája nélkül. Minden igaz léleknek szüksége van erkölcsi +egyensúlyához a – hazájára. De ha mi aszerint kezdjük el a haza fiait +taksálni, ahogy 8000 koronás ajándékot adnak, vagy nem adnak a nemzetnek +és hogy becsületes munkájok megéri-e, vagy sem ellenértékük árát: akkor +hányan maradunk jó hazafiak? Igazán szép kívánság: az ember művészetével +szerezzen hazájának hírnevet és becsületet; de ez nem elég, vegye még +meg drága ajándékkal és olcsó munkával hozzá a jogot, amely mindenkié +lenne talán egyformán, aki vétkesen el nem játszta: a jogot, hogy +hazafisága kétségbe ne vonassék nyilvánosan! + +Az is baj, hogy ideje nagy részét Párisban tölti. Természetesen, +illetlen dolognak tartjuk, ha egy magyar mágnás magyarországi dús +jövedelmeit Párisban vagy Bécsben költi el. Ha azonban egy magyar ember +bármely ágában a foglalkozásnak valahol a világforgalmat adóztatja meg +magának tehetsége, szellemi felsőbbsége, találékonysága segítségével, ha +csak hazájától el nem szakad: büszkeséggel fogjuk honfitársunknak +vallani. A képzőművészeteknek nem európai empóriuma Budapest. Itt azt a +hírnevet nem elérni, de még fenntartani sem lehet, amelynek élvezetében +van ma Munkácsy s mely minekünk, magyaroknak több becsületet kamatoz, +mint hogyha magát a művész azokból a viszonyokból, a művészi fogalmak +ama középpontjából kiszakasztva, hazajönne beleilleszteni magát a +szerény keretbe, amellyel mi szolgálhatunk neki. Én imádom a Balatont és +bámulom a cethalat; de nem megyek annyira imádatomban, hogy a Balatonban +akarjam megtelepíteni a cethalat. A Balaton nem nyerne vele, a +tengerjáró cethal pedig nem állaná ki a kis víz kisszerű viszonyait. + +A virága azonban minden kritikának, amellyel jelen korunk s a magyar +civilizációnak e fényességét illetik, a következő kérdés: „Nem lehetett +volna-e azt a nagy képet egy igazán hazai festővel megfestetni, aki +olcsón és jól megcsinálta volna s a többi termeket a többi nevesebb +művészek alkotásaival benépesíteni? Ha a kétszázezer forintot húsz jeles +művész közt felosztjuk, jut mindegyikre. + +Mintha csak csizmáról lenne szó. A jelszó: „olcsón és jól“. Lehet a mi +hazai, a mi itthon lakó művészeinkre nézve ezeknél lealázóbb sorokat +írni? És félek, hogy e megalázó gondolat művészi körök inspirációjából +íródott meg. + +Nem fognak azonban e sorok engemet arra csábítani, hogy művészeinket, +akik itthon, vagy bárhol vannak, kisebbítsem. Igen jeles, igen szép +gárda az, amely az ecsetet forgatja a nemzet dicsőségére. De fájdalom, +való, hogy e jelesek közül is többen, alig, vagy éppen nem találják meg +törekvéseik kellő föltételeit a hazai viszonyokban. És bizonyos, hogy e +pontban mindenkinek jogában áll a maga anyagi és erkölcsi érdekeivel +leszámolni s aszerint rendezni be az életét. Igy van az, hogy kevés +jelesünk van itthon, sok jelesünk van külföldön. Mindenki aggódva +gondolja magában, hogy Benczur Gyula kiváló talentuma nem képes +elégséges hatást gyakorolni hazai környezetére egyfelül és viszont nem +termékenyül meg tőle megfelelő alkotásokra. Mert itt korlátolt és +kicsinyes a művészi élet és az érdeklődés a művészet eleven élete és +fejlődése iránt. + +Oly talentumnak, mint a Munkácsyé, itt nincsenek meg az élete +föltételei. Neki a nemzetközi művészi forgalomban van a helye, amely +értékét taksálja. De viszont, ha arról van szó, hogy műveinek hol van +helye: akkor a magyar nemzet fővárosát illeti az első szó. +Képzelhetetlen az, hogy itt egy monumentális középület épüljön, képekkel +diszíttessék és abból Munkácsy hiányozzék. Akit e nemben a magyar nemzet +jelenleg legnagyobbnak produkált, azt, mikor nagyot alkot, nem lehet +nélkülöznie. Az országháznak nemcsak fődísze, hanem főhíressége is az a +kép lesz, amelyet Munkácsy fest a falaira. A kép árát el lehet osztani, +ha el lehet osztani e mester tehetségét is művésztársai közt. Ha régen +így gondolkoztak volna, akkor az olasz nagymesterek képeit hiába +keresnők ma Itália középületeiben és templomaiban. Akkor a krónikákban +az volna megírva, hogy X. városa drágálta Rafaelt és más – különben „jól +és olcsón“ dolgozó hazai művészekkel festtette képeit. Magyarország +kultúrájának történetéhez tartozik, Budapest és a magyar nemzet +becsülete megkívánja, hogy aki legtöbbre vitte művészetében magyar +ember: annak művei a nemzet birtokában elégséges számban legyenek. Aki +magyar azt látni akarja, az ne legyen kénytelen idegen országba menni; +aki idegen látni akarja, kénytelen legyen Budapestre jönni. Hogy a +becsületet és díszt, ami ebben rejlik, mennyivel fizette meg a nemzet, +az mellékes. Mentül fényesebben jutalmazza egyik legnagyobb fiát: annál +büszkébben mondhatja a magáénak. Én valóban a gondviselés egy +szeretettel teljes vonását látom abban, hogy a millenniumra adott nekünk +egy Munkácsyt, megfesteni nagy epopoeánk végső képét, a honfoglalást. + + + + +Az Isten-ember. + +Nézem, nézem azt a nagy képet a Műcsarnokban s amint szemem áhítattal +csüng a kép megindító főalakján, forr fejemben a gondolat, amelyet a +nézők csoportjának egyik felére nézve épp oly könnyen eldönthetővé tesz +vallásos hite, mint másik felére nézve hitbeli szkepszise. Amaz látja +Munkácsy Krisztusában az Istent s ebben keresi a kép dicsősége és +nagysága döntő momentumát; emez csak a názáretbeli hitújító +tragédiájának hősét látja benne, az Istent nem, csak az embert s azért +mondja a felfogást újnak, az ábrázolást korszakalkotónak vagy +iskolaalapítónak. + +A két csoport közt áll – Pilátus és azt mondja: hol van az igazság? + +Mondjuk ki mindjárt, az igazság a festő zsenijében van, aki +ellenállhatlanul ragadja meg a hivőt s a hitetlent; aki a vászonra +varázsolt alakját fel tudja ruházni mindama tulajdonságokkal, amelyek +képesek egyfelől praokkupált fogalmakat a legmagasztosabbról +kielégíteni, képesek másfelől abban, aki vallásos praokkupáció nélkül +járul e kép elé a tragikus momentum, vagyis a fenséges benyomását +fölkelteni. + +E hatással szemben a képre magára nézve fontosságát veszti a vitatkozás +arról: hogy a művész felfogása és kivitele szerint mint Isten-ember +áll-e a képen Krisztus alakja, vagy úgy, mint ember. Mindenkit megihlet +a kép, mindenki leborulhat előtte áhítatosan. Az egyik imádja benne +Istenét, a másik az emberi képességet, nagyságot, végső sorban – magát, +mint embert, Munkácsyhoz épp úgy hasonlót, mint – Krisztushoz, az ő +felfogása szerint. + +A képnek egyik fővarázsa az, hogy egyfelől csodásan tiszta, világos és +félremagyarázhatlan az ábrázolt cselekmény ama momentuma, amely benne +feltüntetve van, másfelől főalakja hatásának egyetemessége kérdésemnek +misztikus függőben hagyása által megóva, sőt biztosítva van. Bűvös +félhomálynak mondanám, ami e képben e kérdésen dereng, félhomály, +amelyen áthatni teljesen nincsen hivatva az emberi szem; félhomály, +amely nem vesz el az alakokból semmit, sőt amely árnyaikat növeli, az +illuziót táplálja, a képzeletet termékenyíti, mely adott esetekben egyik +leghathatósabb tényezője a művészetek hatásainak. + +Hogy Munkácsy kereste ecsetével azt a Krisztust, aki művészálmaiban neki +megjelent, mutatja az a körülmény, hogy vázlatai között nem kevesebb, +mint négy Krisztusfej van. Rokon mind a négy, de nem ugyanaz. Aki a +képen van, az a hatodik. Az ötödik nincs sehol, mert az a képen volt, de +átfestette a mostanivá. Átfestette, mint annak idején olvastuk némely +francia műbíráló abbeli ítélete folytán, hogy Krisztus isteni része +hiányzik belőle. Ebből az következnék, hogy a mostaniból nem hiányzik s +ezzel a keresett felelet meg volna adva, ha ismét szemben nem állanának +azzal a véleménnyel, melyet e sorok elején idéztem s mely azért helyezi +a képet minden Krisztus-kompozíciók fölé, mert az embernek adja vissza a +jogát, nagyobbá tévén őt, úgyis mint hitalapítót, úgyis mint szenvedőt, +úgyis mint vállalata véres áldozatát az által, hogy isteni mivoltától +megfosztja. + +Mi tekinthető vajjon ebben a perben döntőnek? Mi az, ami nemcsak a +művész szándékát, hanem eredményét is mindenkire nézve világossá tegye? +Mert nem elég esetleg tudnunk, hogy a festő Istent akart-e festeni, vagy +sem, emberi alakban. Meglátnunk, megismernünk kell, hogy azt festett-e? +Mi tehát a festett Isten csalhatatlan ismérve a szimbolikus +attributumokon kívül, melyekkel más művészek alakjaikat ellátni szokták? +Mi, ami a pert kétséget kizárólag eldönti? Miről ismerjük meg egy képen +az Istent, akinek fejét dicsfény nem környezi, ki mennyei környezete +nélkül van ábrázolva s oly helyzetben, midőn kárhozatos szenvedélyek +diadalt ülnek rajta, kezeit megkötözik s tehetetlenül hurcolják +„Ponciustól Pilátusig“? + +Valóságban semmi, csak a hatás, melyet reánk tesz. Minthogy pedig a +hatás sokszor sok-, a jelen esetben kétféle, de olyan kettő, mely +megformulázva egymást kizárja, annál fogva csak azt az igazságot +tanuljuk meg, hogy a hatás tényezőihez, melyek a képben rejlenek, +járulnak, hogy az eredményt módosítsák, azok a tényezők, melyek a +szemlélőben vannak. + +E szerint kutatásunk eredménye ismét nem volna több, mint az, hogy +akinek szívében benne van a Megváltó Isten, az a képben is megtalálja +Őt; akinek szívéből hiányzik, az a képen sem keresi, sőt éppen +negációjában találja élvezetét. + +Kerüljünk más oldalról a kérdésnek. Nézzük, mi volt a művész föladata és +mi állt művészetének rendelkezésére, hogy céljához segítse. + +Tegyük fel, hogy feladata volt megfesteni a szenvedő Istent. Akik előtte +vállalkoztak ez alak lefestéséhez nagy mesterek, azok három tényezőből +alkották meg Krisztus fejét: a hagyományból, a fogyatékos leírásból, +melyek alakját, arca, haja, szakálla színét – nem is mindig egyformán +hagyták az utókorra; azután a felséges arcból, melyet mint ideált +maguknak e hagyományok fölhasználásával megalkottak; végül a felvett +szituáció kifejezéséből az arcon. + +Munkácsy nemkülönben eképpen tett. Az ő Krisztusában, nem tekintve +egyéni különbségét, – csak egy általános vonás hiányzik, amely a +többiben megvan: a lemondás vonása. Az ő Krisztusa éppoly magasztos, +éppoly ihletett, éppoly dicsőült, mint bármelyik elődjeé, de nem oly +rezignált. Szeme világol, fölemelt homloka impozáns, öntudata – mint +szava a tenger hullámainak az Irás szerint – fölötte lebeg és parancsol +itt a szenvedélyek feléje csapkodó habkoronáinak. Ellentétben áll-e ez +isteni voltával? Nem gondolom. Ellenben azt hiszem, e kép becsét +mértéktelenül csökkentené, ha nem így volna. A kompozíció mozgalma, az +alakok egy részének támadó szenvedélye, a helyzet, mely a művész által +fölvétetett, követelik Krisztus állását, fejtartását, szemének bűvös és +uralkodó világítását. Ez nagyon emberi vonás ugyan, de nem emberibb, +mint mikor azt mondja vért izzadva az „Isten“: „múljék el tőlem e +pohár“. És éppen ez a vonás teszi nélkülözhetővé a dicsfényt, az +immunitásának e jelvényét az emberi indulatok e tolongásában a földön, +sőt e vonás ereje nagyobb, általánosabb és közvetlenebb, mint a glória, +mely persze viszont szándékát teljesen világossá tette volna, ha +Munkácsy odafesti. + +És vajjon miért nem festi oda? És azzal, hogy oda nem festette nagy +elődjei módjára, abbeli szándékát dokumentálta-e, hogy Istent nem, csak +embert akart festeni? Vesztett volna-e a kép, ha odafesti? Megannyi +kérdés, melyre nem tudok egyenesen felelni. + +A festőnek mindenképpen csak az emberi alak áll rendelkezésére arra, +hogy Istent fessen. Módjában van mindent összeszedni egy ideálba, ami az +ember megjelenésében magasztos, fenséges van. De ha a legmagasztosabbat, +a legfenségesebbet festette is, az mindig csak a legmagasztosabb ember +marad. Az Isten a Genezis szerint a maga képére teremtette az embert, a +művész viszont a maga képére teremti az Istent. Semmi testrészt, ami +emberen nincsen, oda nem festhet, semmi kifejezéssel, semmi lelki +tulajdonsággal arcvonásban, testtartásban, amelyet emberről nem ismer, +fel nem ruházhatja. Bármily tökéletesen fesse tehát, ismét csak a +legtökéletesebb embert festette, sohasem az Istent, kit nem emberi +tulajdonságról kell, lehet és szabad Istennek felismerni, hanem isteni +tulajdonságokról, amely azonban csak szimbolikusan festhető le vagy csak +eredményében, mert csakis a léleknek tulajdonsága, ereje és hatalma. + +Fesd az Istent, aki mindenhatóságát, természetfeletti erejét tettben +gyakorolja és nem fogsz vitát kelteni szándékaid felül. De ha fested +Istent, amint packázik rajta az emberi nyomorúság, alig van másod a +dicsfénynél, ami szándékodat világossá teszi a mai szkeptikus világban. +Hogy Munkácsy elmulasztotta vagy elkerülte Krisztusára dicsfénnyel +isteni volta bélyegét rásütni, lemondott az illuzió s útbaigazítás egy +sokat használt és igen kényelmes eszközéről: ezzel csak kivette képét a +katexochen egyházi képek sorából, anélkül, hogy profán képpé tette +volna. Ezzel tovább csak komplikálta amúgy is rendkívüli feladatát, de +fönntartotta magának vele az általánosabb hatás lehetőségét. Ha kereste +az istenit a maga Krisztus-ideáljában, nem a külsőségben kereste, hanem +abban, hogy a megváltó tanaihoz, emberi sorsához, megrendítő +tragédiájához méltó alakot állítson Pilátus elé, alakot, akinek látása +ebben a környezetben megtegye a nézőre a halálnak és föltámadásnak +együttes hatását; alakot, akiben a szenvedőt és győzőt látjuk egyszerre, +töviskorona és dicsfény nélkül is. + +Ebben kereste és ebben meg is találta! És amíg a világ kihirdeti és +hiszi a bibliai Krisztus isteni voltát, addig látni is fogja Munkácsy +Krisztusában az Istent. + +Nem volna érdekesebb dolog, mint egy oly művelt ízlésű embert állítani e +kép elé, aki a biblia-történeteket nem ismeri. Akire tehát a kérdés, +melyet feszegetek, nem létezik! Aki a képen kénytelen volna felismerni a +tömegek bősz szenvedélyéből, az írástudók gyilkos gyűlöletéből és a bíró +kishitű habozásából a vádlott veszett ügyét. Az mondaná meg csak nekünk, +hogy e kép a világ tragédiáját ábrázolja; az mondaná meg, hogy a +tragikus momentum ecset által soha megrázóbb kifejezést nem nyert, mint +e Krisztus-alak és fej által e környezetben. A tragikus momentum pedig a +legfönségesebb, amire ember emelkedik lelki tulajdonságok nagysága +által; az a momentum az erkölcs, az igazság diadala a halálban a +társadalmak, érdekek szabványai ellen való harcban; az a momentum +diadala annak, ami az emberben fönséges, örök, halhatatlan, tehát azonos +az Istenséggel. + +Ime Munkácsy Krisztusában az Isten. + + + + +Szigeti József. + +A gyermeket ritkán érdeklik a természeti tünemények. A világ a +gyermeknek egy adott keret, amelybe beleszokik, attól a pillanattól +fogva, hogy látni kezd. A természet periodikus tüneményei ehhez a +kerethez tartoznak. Figyelme inkább az esetlegességet keresi és +különösen a nagyok dolgának szeret a sarkában járni. Én gyermekkoromból +nem emlékszem arra, hogy természeti tünemény nagyobb hatást tett volna +rám. Ama gyönyörű romok is, melyek a zalamegyei hegység ormait +koronázzák, csak akkor kezdtek vonzani, amikor már Kisfaludy Sándor +regéit ismertem. Addig jobban érdekelt a kavicsos gödör, ahol játszani, +vagy a puszta téglaszín, ahol megint játszani, néha egyikben is, +másikban is fürdeni lehetett. + +Csak egy ilyen dolog volt, ami különösebben érdekelt: az őszi köd. Az a +reggeli páraság, amely hűvös őszi reggeleken lomhán heverész a faluban. +Meg-megszakadozva óriás darabokban, ide-oda imbolyogva, hogy szinte +bujkálni lehet benne. Ezt gyakran nézegettem. Mulatságos és különös +volt, mikor egyszerre csak valami sötétséget láttam a méhében, amely +mozgott, lassan emberi formát vett fel, végül kilépett a homályból. +Ember közeledett felém. Rémesebb volt, mikor az én irányomból ment +valaki a köd felé. Most belép, a sarkán átvág és innét rája süt a nap. +Azután pár lépés után megint belelép és tovább megy és elveszti +körvonalai élességét, majd az egész formáját és immár csak egy sötét +folt marad belőle, mely tovamozog, végre eltűnik: elnyelte a köd. + +Hetek óta minduntalan a szememet kísérti ez a gyermekkori benyomásom. +Hetek óta látok egy kedves alakot a végzetes köd labirintusa felé +haladni, ballagni. Már ott van. Már az egyik ködtömeg sarkán áthatolt. +Ismét rásüt az édes napfény. Megáll. Mintha visszanézne. Én rám néz?… +Kire néz? Mindnyájunkra?… Vidámság ül a szemében szomorúsággal +ölelkezve… De minő káprázat! Azt mondtam egy kedves alak? Hiszen én +kettőt látok, sőt hármat… ötöt… tizet, egy egész mozgó tömeget. Minden +egyes alakon ugyanaz a fej, ugyanaz a szomorúság mindeniknek a szemében, +vidámsággal összeölelkezve. Mintha utolszor nézne ránk vissza, hogy +belépvén a ködbe, a köd elnyelje az életet. + +Ime most lép be, akinél vígabb cimborát, kedvesebb gazembert, munkásabb +henyélőt, a gyávaságban hősebb fickót, elmésebbet és szemtelenebbet ki +tudja, mikor látunk újra. Vesszen el minden gyáva pimasz! És a hideg köd +ráborul Falstaff hájtömegére, elnyeli furfangos nagy fejét, eltemeti +nagy szívének elpusztíthatatlan nagy vidámságát. Nem fogom többé +viszontlátni halhatatlan fiatalságodat jókedvű öregem! + +De la Souche úr, hogyan, ön is megy? Kedves nyaralójából, az ön édes +gyötrelmeinek kényelmes kis tanyájából, a Nők iskolájának az egyeteméből +kilép, bele a ragadozó őszi ködbe? Óh, hiszen önnek, ha jól sejtem, +szarvai vannak, tépje foszlánnyá e rút ködöt, fujjon rá kifáradhatatlan +beszédű tüdejéből… Hogyan, ön megrázza álfürtös fejét?… Menni kell? +Isten veled Ágnes… és belép a ködbe és szétfoszlik… Miért nézném meg még +egyszer a Nők iskoláját, csak ezt a ködöt látnám s Molière vidámságai +könnyet csalnának a szemembe érette, akinek most már csak mozgó árnyékát +látom, eltűnőfélben, örökre. + +S ki integet ott felém, hosszú kampós római botjával? Te vagy fejedelmi +Agrippa? Jókedvű, derék, fényes római lélek, öreg Meneniuszom? Viszed +fehér szakálladat a szürke ködbe? Hiába mentetted meg Rómát a Mons +Sacran egy adomáddal? Isteni humorod elől nem tér ki az éhes köd? Egy +toppantásodra, egy tekintésedre kővé meredtek a volszkus strázsák +Aufidiusz sátra előtt… Csakugyan elmégy? Futó tekintetet vetsz miránk +vissza. Szemrehányó tekintetet? Hogyan, te fényalak, mintha már nem a +szemedben, nem a lelkedben fészkelne olimpusi származású jókedved, hanem +iszákban a hátadon vinnéd magaddal a szennyes ködbe, mely befogadja +patyolattógás alakod, a bíbor pretextussal. Tudod-e, hogy tőled búcsúzva +Koriolántól búcsúzom és nagyszívű anyjától… Egy egész világomat viszed +magaddal… Isten veled… + +És Meneniusz Agrippa után megy Poloniusz, Poloniusz után Sass István +uram és Sass István után egész sora a halhatatlan alakoknak, kiktől +örökre szóló búcsút veszünk, + +Egy emberben nem lehet többet veszteni. Ezt jelenti az, hogy Szigeti +József megválik a színpadtól. Megválik? Nem, megvált. Mosolyogva, +nevetgélve, zsörtölődve mendegélt, egyszerre csak ott volt a csalfa köd +szélén, csak ott vettük észre a játék fordulatát. Az öreg Faun az ő +meghasonlott mosolyával ránknyilazott és belépett. Még látom elmosódott +kontúrjait, még a fülembe csendül egy-egy szava, de mindenen, amire +emlékezem, túl sír az őszi szél fuvalma, amely megmozdítja a ködöt, +amellyel együtt ingadoznak, lebegnek a távolodó alakok s amely fülembe +sírja: + +Nem fogjuk többé látni halhatatlanságodat, jókedvű öregem! + + + + +Tamássi József. 1892 szeptember 8. + +Jelen színésznemzedékünk egyik legeredetibb és legizmosabb tehetsége +haldoklik e pillanatban s életének leszerelt mécse tán ki is alszik +akkorra, mire én az utolsó pontot vetem e róla szóló kis megemlékezés +végére. + +Harminckét esztendeje, hogy először láttam. Hidassy színigazgató +társulatánál játszott Sopronban, mint népszínműénekes, a hozzá méltó s +azoknak, akik látták, elfelejthetetlen, élete virágjában letört Szőlőssi +Ninával. Ifjúsága tüzében állott, alig hogy csak odahagyta a veszprémi +szűrszabóműhelyt, ahonnan a muzsa kiszólította; délceg, temperamentumos, +szilaj s egy meleg bariton hang birtokában már akkor föltétlenül +uralkodott a színpadon, amely megnépesedett, mihelyt ő rálépett, mert +élet, melegség, akarat jártak a kíséretében. + +Ez 1860-ban volt. Nyolc-kilenc évvel később a városligetben, az +állatkert táján egy deszkából jól-rosszul hevenyészett fedetlen arénában +játszott Kőmives színtársulata. Ez ütött-kopott kompániában fedezte fel +Szerdahelyi Kálmán Tamássi Józsefet s kijárta szerződtetését néhai +Radnótfáy Sámuel intendánsnál. Nem ezek és nem Tamássi hibája, hogy +babér nem azonnal termett az ő homloka számára. Az ő szakmájabeli +darabok nem műszerepek. A műfaj maga, amelyben szerepei voltak, mint +költemény anyagánál és strukturájánál fogva is nem elég erős arra, hogy +a nagyobb műveltségű közönséget magában érdekelje. Hasztalan minden +hivalkodás, hiú erőlködés: a népszínmű sorsa föltétlenül a népdalhoz és +az énekesnőhöz, mint régen mondták: a vodvilistánéhoz van kötve. Ennek +igazinak kell lennie, hogy a népszínmű divatja el ne halványodjék. +Déryné, De Caux Mari, Hegedüsné, Blaha Lujza: ez a népszínmű története. +Ami közben van, nem számít. Ily közbeeső időben került fel Pestre +Tamássi. Bognár Vilma, Eötvös Borcsa, Helvey Ilka próbálták több +kevesebb szerencsével daluk szárnyára venni a pusztulásnak indult +műfajt, de siker nem követte őket. Tamássi ritka és frappáns tehetsége +sem tudott a dolgon segíteni. Ekkor, gondolom 1871-ben, jött fel +Debrecenből égi adományaival Blaháné, föllépett a Tündérlakban s a +forduló pont egy csapásra beállott. Most is előttem van az az este. A +közönség nem is álmodta, hogy voltaképpen nem Blahánét fedezte fel +akkor, hanem Tamássit. Eltelt Blaháné kedves, vonzó alakjával, szelíd, +szemérmes lényével, édesen csendülő dalával és nem látta meg, hogy +viszont Blaháné rajta feledkezik széles jókedvű játékostársán, ámul +változatos játékán, elmés találékonyságán, humoros tréfaságain, +egyszerűségén, természetességén, jóízűségén s engedi magát vinni, +ragadni és ott találja meg voltaképpen magát, ott lepleződik le előtte a +saját művészete, mellyel azóta is uralkodik a fővárosi közönség szívén. +Azt lehet mondani, hogy Tamássi játéka volt az a varázsvessző, melynek +érintésére kipattant a temérdek kincs, amit ma Blaha Lujza művészetének +mondunk. Akkor, mintha hályog esett volna le szép szeméről s mintha +hallottam volna felkiáltani: Aha, itthon vagyunk már! + +Igy lett a fővárosi színházjáró közönség szemében egy fogalommá a +„Tamássi meg a Blaháné“ és a népszínmű új lendületet vett. + +Legkülönösebb tulajdonsága volt Tamássinak, hogy alakjainak jelentőséget +tudott adni. Ugy felállította emberét a színpadon mindjárt első +megszólalásával, hogy a benyomás róla tiszta és határozott volt és az +illúzió teljes. Hangja korán megrongálódott, de a népdaloknak oly +mesteri deklamációját tudta, melyet wagneri művészetnek lehetne +neveznünk. A dal az ő ajakán nem közbevetett éneklés volt, hanem a +darabhoz tartozó szöveg. Épp úgy megjátszotta, mint a prózáját. És bár +egészben parlagi fejű ember volt, azt hiszem, esztétikáról nem sokat +hallott harangozni, de oly művészi inspirációval dolgozott, amely méltán +ámulatba ejtette a legkövetelőbb kritikus nézőt is. + +Mert ha azt mondom, hogy dalait eljátszotta, azalatt nem azt kell +érteni, mintha belegesztikulált, járt-kelt s prózát csinált volna a +versből és a melódiából. Ellenkezőleg, más volt a játéka itt, más ott és +nem kevésbé változatos az egyik, mint a másik. Láttam őt egy népdalban +furulyával végigrohanni a színpadon (Vagyok olyan legény, mint te. +Csikós.) és láttam őt mozdulatlanságban elmondani dalát (ugyanott a +Magasan repül a daru). Amabban félelmet keltett, ezzel könnyekre +facsarta a szívedet. + +Művészete teteje a Rokkant huszár, a Csikós és a Falu rossza volt. Mind +a három elsőrendű színészalkotás volt tőle, a remek szoborművek hosszú +láncolata mindenik. A népszínművek hőseinek vala a hőse ő. Más +darabokban, mint epizodista jeleskedett és nevezetesen a Nemzeti Színház +Shakespeare-előadásain mint nép, mindig adott egy-egy jóízű, vérmes igaz +figurát. + +A szerencsétlenség akkor ütötte le, mikor már azon gondolkozott, hogy +átmenetet keressen az öregebb szerepekre. Tett is egy-két próbát és +világos volt, hogy itt is, ha anyagot kap, csak emelkedni fog. A sors +azonban halt-ot kiáltott feléje. Most pár éve, mikor a Betyár kendőjé-re +öltözködött a Népszínházban, szélütés érte, melytől balfele megbénult. +Csendes visszavonultságban élt azóta máig, amikor másodszor rohanta meg +a veszedelem, hogy leterítse. Elsőbben elszenvedte a halált, amikor +elvesztette a színpadot, most annak tán csak árnyékával vívódik. Mert a +mostani csak a testét öli utána akkor megölt lelkének. + + + + +Lukácsy Sándor. + +Ma egy igen szép kritikát olvastam vonatkozással Lukácsy Sándorra, +legújabb darabjára, a szobrászokról s kőfaragókról, a színműköltőkről s +a színdarabcsinálókról, a művészekről s a mesteremberekről s végül a +kritikusokról, akik kétféle mértékkel mérnek. „Amint a kőfaragó – +úgymond az a kritika – sírköveivel a mulandóság szolgálatában áll, úgy a +drámacsináló is bizony csak az enyészetnek dolgozik.“ És a nyomorultak, +akik elől a halhatatlanság kapuja eképp bezáródik, még egyébként is +kikapnak. Gúnnyal, megvetéssel ostoroztatnak az igazi kritikus által, +akinek szempontja egyesegyedül a szépnek az a képzete, melyet meg tudott +magának szerezni. Akiről tovább mondva van, hogy „mellékes körülmények: +az irodalom napi érdeke, a pénztár viszonyai és más effélék, ítéletére +befolyást nem gyakorolhatnak“. + +És suhog a szegény kőfaragó, a szegény Lukácsy feje felett az +„egyesegyedül szép szempontjának“ kegyetlen vesszője, amiért legutóbb +Arany János „Ágnes asszonyát“ tette csúffá egy népdrámában, ma meg Jókai +„Uj földesurá“-hoz folyamodott. + +Hol végződik az irodalomban a kőfaragás, hol kezdődik a szobrászat? +Meddig dolgozik valaki az enyészet s hol kezd a halhatatlanság számára +dolgozni? Talán nem is szükséges vizsgálni; úgysem a vizsgálat, hanem az +idő dönti el, hozzá oly idő, melyet mi meg nem érünk. Hogy egyébként a +jó kőfaragó mindig többet ér, mint a rossz szobrász, az előttem nagyon +világos. Ha világos nem lett volna, Szigligeti Ede nemzeti kőfaragóink +céhmestere, valamint Csiky Gergely egy másik szerencsés kőfaragó érdemes +liferánsai a gyors enyészetnek, már megtanítottak volna rá. De boldog +Isten! Mivé is lennénk az életben temetőinkkel, házaink, kutaink, +udvaraink, kapuink s egyéb mindenféle épületeink díszítésével, ha a +kőfaragók becses céhe beadná a kulcsot? Mivé lennénk színházaink, +politikai, szépirodalmi lapjaink és füzeteink, könyvpiacunk, összes +irodalmi táplálékunk szükségleteivel szemben, ha becsületes kőfaragóink +megtagadnák a szolgálatot, ha a nyírottfejű puritán kritikusok máglyáira +rakatnának a boldogtalanok, ha szilenciumba tétetnének, amiért csak +középtehetségű emberi erényekkel dicsekszenek s nem jönnek a +halhatatlanság kiváltságával a világra? + +„Az opportunitás a politika kiváltsága, a művészeti kritika mit sem tud +róla“, mondja emberünk erre, átmenetül oda, ahol a kőfaragók után +ezeknek jóakaratú bírálóit készül magasztos szempontjával „csúffá +tenni“. + +Mindezek az idézett mondatok azonban közönséges közhelyek. Tanító +könyvben, ahol először el voltak mondva, helyesek. De az élet mindennapi +fogalmának tárgyaival s jelenségeivel szemben nagyképűen hangoztatva, +csak magasröptű tudálékosságok. A színház és termékeinek szerepe a mai +modern életben egészen más ítélő szempontok alá esik. Nem mintha a dráma +vagy a művészet szabályai megváltoztak volna, de rendeltetésük annyira +kibővült, hogy a viszony a mai s amaz időbeli dráma közt, midőn e műfaj +színrehozatala csak sátoros és nemzeti ünnepek váltakozása, költői +remekek versengése volt, annak a viszonynak felel meg, melynek valaha +csak leírása egy egész ember életébe került s amaz újságlap egy száma +közt, melyet ma egy óra alatt ezer meg ezer példányban bocsát a gép az +olvasó közönség rendelkezésére. + +A modern életnek szüksége van hírlapjaira, regényeire s színházaira. +Párisban egypár millió újságlap jelenik meg mindennap s negyven színház +nyitja meg minden este kapuit a közönség számára. A negyven közül +egy-kettő akad, mely hetenként egyszer áldoz a halhatatlanságnak, a +többi az enyészet számára dolgozik. Igen sok fenkölt lelkű és tanult +kritikus tesz a színházak körül ott is napi szolgálatot. De senkinek sem +jut eszébe fölnyalábolni a szobrászt és agyonütni vele a kőfaragót. Ott +is van emberhalál, igaz. Ma kivégeznek egy rossz szobrászt, holnap egy +rossz kőfaragót. De azért, mert valaki csak kőfaragó és nem szobrász, +azért nem esik bántódása. + +A „művészeti kritika“ fönkelt pártatlansága, opportunitás nélkül +valósága igen szép és nemes dolog, mikor nagy mesterek műveibe +elmerülve, keresi-kutatja az örökké szépnek a törvényeit, okulására és +gyönyörűségére a halandóknak. De ha kimegy a mindennapi szükséglet által +magának megteremtett szellemi vásárra s a gyors forgalom váltakozó +termékét veszi szemügyre – fel- s letünedező darabjait külvárosi +színházaknak, újságlapoknak szegény tömegeit – és nem hajlandó semmi +„mellékes körülmény“ által, sem az „irodalom napi érdeke“, sem a +„pénztár viszonyai“, sem „más effélék“ tekintetbe vételét megengedni; +akkor ugyan megóvhatta magának azt a lélekemelő öntudatot, hogy „meg +tudta különböztetni a drágakövet a csillogó üvegtől“, de nem győzte meg +a világ ép érzékű részét arról, hogy az legyen a fődolog, hogy ezt meg +tudják különböztetni, nem pedig az, hogy megkülönböztetésünk mellett +képesek legyünk a szellemi piac minden termékét, az üveget úgy, mint a +gyémántot, becse, haszna és szükségessége szerint méltányolni és +szolgálata jutalmához hozzájuttatni. És minthogy annyi drágaköve nincs a +világnak, hogy mindenkinek a fülébe, a nyakára, az ujjára jusson, +ellenben mindenki akar magának díszt, vagy a fülére, vagy az ujjára, +vagy a mellére, vagy mindenüvé, ahova tehető: ennélfogva az, ami – ha +üvegből, ha más értéktelen anyagból – a drágakő formájára van faragva s +ahelyett csillogni, villogni, az embereket gyönyörködtetni van hivatva +és e hivatásának bizonyos mértékig meg is felel, az az örökkévalóságra, +halhatatlanságra mint egyed nem tarthat ugyan számot, de nemében örök +időkön át fog élni és a mindennapi életben becsesebb szolgálatot tesz és +a forgalomban nagyobb értéket képvisel, mint maga a drágakő. + +De álljunk meg, mert még betaláljuk bizonyítani, hogy a rossz színdarab +többet ér, mint a jó színdarab, pedig csak azt bizonyítjuk és állítjuk, +hogy az a pártatlan kritika, amellyel itt szemben állunk, voltaképp csak +egy irígy vén leány, aki az erényt botnak használja, nemhogy +rátámaszkodjék, hanem hogy üsse-verje vele a keze ügyébe került +fiatalokat. Mert az olyan elviselhetetlen, különösen az erényes vén +leányokra nézve, hogy a fiatal leány szemet szúr és tetszik, noha lám az +orra tömpe, a füle nem kicsiny, az ajka biggyedt s még mit tudom én, +hányféle hibája van. A vén leány egy lélegzetre elmondja mind, még meg +is szerzi mindeniket. Ami pedig a leányban a fiatalság, az az íróban a +tehetség. Az olyan kritikusra elviselhetőbb, ha egy tehetségtelen írót +lát, akinek nincs más érdeme, minthogy elkerüli a nagy hibákat, mint az +olyan, akit az eleven tehetség nem ment meg a nagy hibáktól és +tévedésektől. + +Lukácsy Sándor, amint én ismerem, pedig sokat a veséibe néztem, tehát +gondolom, hogy némileg ismerem, igen jelentékeny színműíró tehetség. +Azonban egy teljesen demoralizált tehetség. Fejlődése minden idejét az +élő irodalomtól elszakadva, vándorló vidéki színpadok napi szolgálatában +töltötte el úgyis mint színész, úgyis mint művezető, úgyis mint író. +Hevenyészett, alaposan meg nem gondolt munkára volt múzsája hivatva s a +könnyűség, mellyel dolgozott e tekintetben, épp úgy csábította őt magát +excesszusokra, mint igazgatóit arra, hogy visszaéljenek szolgálatkész +képességeivel. Igy a fölületesség az okokban, a külsőségek +predominációja mindenben, az ízlés parlagisága a tréfában, úgy mint a +komoly részekben, amit eleintén tán csak a gyors munka könnyebbsége +végett engedett meg magának, az idők folyamán második természetévé lett, +vagy tán oly hiba volt kezdetben, amelyet nagy elfoglaltságában nem ért +rá észrevenni magában, annál kevésbé kigyomlálni tehetségéből. + +Nehogy valaki Tóth Ede példáját hozza fel nekem, mint aki szintén +hasonló viszonyok között élt s mégis ott írta meg a Falu rosszá-t. A +különbség a feltételekben igen nagy. Lukácsy (ezt maga nem hiszi +magáról, de mindenki mondja róla) csakolyan rossz színész volt, mint +Tóth Ede; de amellett oly becses tag volt minden színigazgatóra nézve, +hogy mint színész is elsőrangú számba ment – egyéb tulajdonságainak +okáért. És mint színműíró kapós és kelendő volt Magyarországon. Az ő +színműveit 15–20 év óta széltiben játszák Magyarországon s mielőtt +Népszínház volt, egy helybeli német színházban Lukácsynak egy +népszínműve 100 előadásnál egy évben többet megért. Mit látunk ellenben +Tóth Edéről? Tóth Ede alig tudta a vidéken többre vinni, minthogy az a +harmad-negyedrendű társulat, amelynél éppen volt, egy-egy színdarabját +nagynehezen előadta. Tóth Ede volt – ha tetszik a hasonlatra visszatérni +– akkor a rossz szobrász, Lukácsy volt a jó kőfaragó. Tóth Ede sorba +bukott igazgatóival s darabjaival együtt s majd hogy el nem pusztult +mindenestül; Lukácsy egy-egy hevenyészett népszínművel újra meg újra +lábra állított egész társulatokat. + +Egyre-másra készítette a düledező társulatok számára a támasztó +oszlopokat, mint szerény kőfaragó. Persze többet tett a mások, többet az +egész vidéki színészet megélhetéséért, mint a maga halhatatlanságáért. +Sorsa nem kedvezett neki oly értelemben, hogy csendes, megfontolt, +ellenőrizett működésben előrehaladva, tanulva tisztulhasson és +emelkedhessék, mint mások szerencsésebbek. Az ő múzsája a lázas, +szakadatlan, hamar munkában, hogy triviálisan fejezzem ki magam, inkább +károsodott. Eredeti adományait megtartotta, de azok is annak az ízlésnek +az irányában bokrosodtak meg, amelyet tulajdonosuk szolgált; a vidéki +színpadok ízlése által dirigálva, a drasztikus hatások, aktualitások +kiaknázása, lokális színek, szenzációs események feldolgozása, egy +primitív közönség kedvekeresése: ezek voltak az iskola, melyet Lukácsy +múzsája kijárt. Itt hibáitól sem ért rá megszabadulni, melyek el is +harapóztak rajta derekasan, úgy, hogy aki abban a helyzetben van, hogy +nem enged ítéletébe „mellékes körülményeknek“ beszólást, kezében +Arisztotelesszel, Horáccal és Lessinggel mindennap háromszor agyonütheti +őt. Azért azonban az, akit agyonütnek, nem mindig kevesebb ember a +gyilkosnál, néha éppen csakis fegyvertelenebb. Amily helyes annak a +„megismert szépnek“ az ő gőgös, pártatlan mértéke ott, ahol elvontan +irodalmi értékű munkáknak osztályozásáról van szó, épp oly mértéktelen +pártosság ott, ahol a munkáló irodalom felett bíráskodik minden +tekintettől függetlenül. Aki mögött mecenások, akadémiák, vagy nem tudom +mik állanak, az ám düllessze ki a mellét, vesse meg a profanum vulgus +tapsát s írjon a halhatatlanság számára könyveket, melyek a közönségnek +nem kellenek, melyeket azonban az akadémiák kiadnak és megfizetnek. De +akit gyermekkorától kezdve nem kísér pályáján ilyen szerencse, az +kénytelen korának írni, kénytelen kortársai, kénytelen közönsége +tapsában keresni jutalmát és exisztenciája föltételeit. Az ilyen +fejhajtva veszi el, szerényen, magát megadva, a fönkelt tudós abbeli +ítéletét, hogy csak kőfaragó és nem szobrász, csak mesterember s nem +művész s csak színműcsináló s nem drámai költő s vigasztalást keres és +talál egy érdekes könyvnek az előszavában, amely a napokban megjelent. +Egy kötet kritika elé van ez az előszó írva s az van mondva benne, hogy +szerzőjük azért adta ki, hogy majd a késői maradék ebből a kritikából +értesüljön arról, korunknak mily színműírói voltak. Mert ők, akik drámai +termékeikkel ezidőszerint ellátják színpadjainkat, mind meg fognak +halni, az enyészet számára dolgoznak „mint a kőfaragó a temető számára“, +de örökké fog élni és róluk hírt adni jövendő nemzedékeknek – a +kritikusuk. + + + + +Csatai Zsófi. + +Nem tündökölt a Népszínház deszkáin, mint primadonna, de sok és becses +szolgálattal kötelezte le egyszer a közönséget, másszor igazgatóit. +Játszotta a saját szerepeit, melyeknek száma nem csekély s melyek +korkülönbség nélkül osztattak neki; sőt nemcsak kor-, hanem minden egyéb +különbség nélkül: egy-két szónyi és sok ívnyi szerep, víg és szomorú +szerep, fiatal és öreg szerep, énekes és nem énekes szerep, az mind nem +tett különbséget. Emellett játszotta mások szerepeit. Ha valaki elment +az intézettől, az előadást Csatai Zsófi tette lehetővé, ki azok közé a +színésznők közé tartozott, kiket a hasznos jelzővel kell kitüntetni. Nem +ékítés, nem cifraság, nem is szembetűnő oszlop az épületen, hanem fontos +szeg, amelyet nem igen látni ugyan, de amelyet nélkülözni nem lehet. +Kitünő erényei az elhatározott temperamentum, kiváló értelem, előkelőség +modorban, megjelenésben és alakban, nagy passzió és az iskolától és +színészi hagyományoktól független eredetiség. Marquis-néja (A franciák +Milanóban) bármely előkelő színpad szalónjának díszére válik; az +éhenhaló fiú (Grant kapitány gyermekeiben) a realisztikus előadás oly +éles és igazi vonásaival volt ábrázolva, menten minden színpadi +pátosztól és szenvelgéstől, hogy belső beccsel bíró ábrázolásnak volt +mondható. + +Csatai Zsófi előkelő család ivadéka és szenvedélye vitte a színpadra. +Igazi neve Korizmics. Anyja (kit nemrég vesztett el) egy németországi +bárócsalád leánya. Zsófi – más hely nem lévén akkor üresedésben – a +Népszínháznál, mint karbeli kezdte meg működését. Első önálló szerepét a +„Kis herceg“ egyik apródjában kapta. A sors azonban, mintha fejébe vette +volna, hogy megtöri szenvedélyét a színészethez. Már hosszabban +betegeskedő atyja aznap délután halt meg, amelyen Zsófinak első szerepét +kellett játszani. A gyászeset híre oly későn érkezett a színházhoz, hogy +nem lehetett már másképpen intézkedni, kényes is volt, habár csak +kicsiny szereplésről volt is szó, egy fontos újdonság első előadását az +utolsó percekben megmozgatni: az árvává lett újonc kénytelen volt +játszani, amíg atyja ravatalon feküdt. Színész sorsa, katona sorsa! Első +sikerét a fiatal színésznek a magán való uralkodás és az összes +érzéseinek fölzendült birodalmán való uralkodás művészetében kellett +aratnia. + +Sem ő, sem más nem hitte volna akkor, hogy ez az eset ismétlődni fog +vele a népszínháznál édesanyja halálakor. Ezúttal a „Hoffmann meséi“ +kerültek színre. Az első előadás el is ment szerencsésen, a másodikra +meghal édesanyja, egy igen kedves és jó öreg asszony, aki németes +kiejtéssel felettébb folyékonyan beszélte a magyar nyelvet. Hogy a +helyzet még élesebb legyen, Zsófinak egy haldokló leány édesanyjának +szellemét kellett ábrázolnia. A szerep énekes lévén, nem lehetett a +dolgon másképpen segíteni, minthogy Zsófi a kép keretében, ahol a +szellemnek feltűnnie kellett, kiöltözve, kifestve a szerep kívánalmai +szerint megjelent, de a szerepet Vadnay Vilma énekelte le a szellemalak +mögé bujva kottáról. Bizonyára erős lélek kell ily kínos helyzeteknek +elviselésére! Erős szeretete a művészetnek is, hogy a háborgó érzésekkel +megbirkózni, távolállók ítéletével szembeszállni képesek legyünk… + + + + +Klárné Angyal Ilka. (1892.) + +Hogy hol született, hol lépett először a világra szóló deszkára, hol +ment férjhez és mikor, azt akkor írjuk meg, ha nekrológot kell róla +írni, ami valószínűleg még igen soká lesz. Most csak művészete +nekrológját kell megírni, mert itt az a csoda történik, hogy egy kitünő +művész, anélkül, hogy jubilált volna, 53 éves korában végképp +visszavonult dicsősége színteréről. És ha még naiva vagy heorina vagy +efféle volna. De egy úgynevezett komikáné, aki éppenséggel nem öreg ma +sem, ámbár sohasem is volt fiatal. Mert hiszen mostani szerepkörében +működik a fővárosi közönség előtt, a Népszínház megnyitásának napja óta, +tehát éppen 17 év óta. + +Angyal Ilka abból a kitünő dunántúli típusból való, amely asszonyban +ritkán kerül a szemünk elé, de férfiúban ott volt Kerkápoly Károly és +itt van Eötvös Károly személyében. Okos és ravasz asszonyi jósággal +enyhítve; jó szemmel mindenre, ami körülötte történik, hivatásában +mester, rejtett tűzzel hevül, de a hideg, nyugalmas számítás látszatával +külsején, elágazó tehetséggel, amely nem ritkán egy másnak útjában áll s +nem ritkán elaprózza az emberét. + +A fiatalos szerepkörre hiányzottak Klárnéból a külső feltételek. Arca +nem volt se szép, se bájos _leánynak;_ de kifejező és jellemző volt +korosabb alakok számára. Jóság és erő osztoztak vonásain és tekintetén, +ha mozgósította szívét. Hangja érdes, nehézkes volt. De oly egyszerű és +őszinte, oly természetes tudott lenni beszédében, oly átható és világos +a nézésével, hogy minden kifejezés, amire szüksége volt, rendelkezésére +állt. Egy hosszú képcsoportozatot lehetne az alakokból összeállítani, +amelyek 17 éves pályafutását jelölik és elmulhatlanok azok előtt, akik +fogékonyak ama mesterkéletlen színpadi alkotások iránt, amelyek +látszólag önmaguktól, fáradság nélkül, mintegy önkénytelen szülemlenek, +de voltaképpen a legigazibb színészihlet teremtvényei. A Dráma a tenger +fenekén című látványosság puritánjától a Vereshajú groteszk szolgálójáig +oly hosszú skála van, mint a pedantériától a bukfencig. Mi minden ott +fekszik közötte! Sokasága a jó, a furcsa, a kedves, az érzékeny, a víg, +a zsémbes, az okos, az együgyű, a bolondos asszonyoknak és +asszonyságoknak, akikbe Klárné lélegzetet fútt, hogy éljenek. Ezeket +búcsúztatja ma tőlünk a Proteusz-képű Fóti Dorkában örökre. És +búcsúztatja azt a másik talentumát, amely manap már éppen a ritkaságok +közé tartozik, hogy alakjait, már külsőleg is, oly frappáns +jellegzetességgel állította ki, hogy immár beszéltek, még mielőtt +megszólaltak volna. Minden kicsi szerepéhez a parasztöltözködést nagy +művészettel gyakorolta. Haja – pedig nem is mutogatni való nagy – de +számtalanszor kitünően forgatott fegyvere volt. Úgy nekifésülködött +egy-egy szerepéhez, ha epizód volt is, hogy a Desdemónák se különben. +Valamerre életében járt, mindig nyitva volt a szeme és sohase vittek el +mellette látatlanba semmit és ha az ember egy eredeti öltözetdarabot +vagy egy ruhadarab viselésének a módját vagy fejviseletet vagy akármit +látott rajta s megkérdezte hogy honnan szedte ezt a pompás dolgot, +könnyen kapott olyan feleletet: Hja, kedves uram, most húsz esztendeje +láttam itt vagy ott a vásáron. Húsz esztendőre is eszébe jutott, ha +belevágott abba, hogy tökéletesebbé tegye művészete látszatát. + +Ebből megértheti az olvasó azt is, hogy miképpen lett Klárné színműíró. +A jó szeme, a hű megfigyelése tette azzá és nem siker nélkül. És még +hozzá mindig megvolt az a jó ízlése, hogy nem írt magának szerepet a +darabjában. Ha játszott bennök, kénytelenségből esett meg rajta. + +Mindezek fölé: Klárné hű és megbízható tagja volt a társulatnak mindig, +melynek keretében élt, szeretetreméltó kollégája társainak, megbízható +barátja barátainak, önzetlen, lemondó és szerény a magánviszonyaiban. + +Most visszavonul nyilván egy kissé, megbízhatatlan egészsége miatt, mely +a művészélet izgalmait nehezen viseli. Szerény penzió vár reá s egyetlen +vágya, hogy a falusi magányba, ahová igyekszik, magával vigye a +fejőstehén árát. Kollégái és barátai, akik fájó szívvel búcsúznak tőle, +magukra vették a vágya gondját. Abonyi nem csinált még népszínművet +kedves elbeszéléséből, melynek címe: Az özvegyasszony tehénkéje. Klárné +elmegy, utolsó szerepét e meg nem írt darabból választja. Ott fog élni +tehénkéivel, népszínműbeli alakjainak illúzióiban. Hányszor fogja +megsimogatni tehénkéjét, hányszor fog ráborulni, hogy könnyeit hullassa +rá, gondolva arra, ami elmult, amit időnap előtt itt hagyott: a lámpák +fényét, a darabok izgalmát, a közönség üdítő látványát és a taps éltető +zaját és minket, akik szerettük? + + + + +Ifjúkori emlékeimből. + +Atyám gazdatiszt volt a Szegedyeknél, s én Acsádon születtem, közel +Szombathelyhez, Vasvármegyében. Innen Eötvösre költöztünk, ami már +Zalavármegye s én ott éltem le boldog gyermekkoromat. + +E rózsás időszak minden bájos emléke odaköt s ma is órákig tudok +elandalodni játszóhelyeink vonzó képein. Azt hiszem, senkinek oly +kedves, mozgalmas, élvezetes gyermeksége nem volt, mint nekünk, a +Szegedyek gyönyörű pusztáján, Eötvösön. + +A szabadságharc után kerültem el az atyai háztól először iskolára… +Sárvárra. Ez ismét Vasmegye. Innen Kőszegre. Még mindig Vasmegye. + +Innen nagy diáknak Sopronba. + +Diákemlékeim kedves, felejthetetlen teátruma s első színhelye az +ébredező fiatal embernek, aki valamelyes érintkezésbe jön a világgal. + +Hányszor jártam meg tengelyen az utat Zalából Vasmegyén át Sopronba ez +idő alatt! + +De 1860-ban vége lett a diák-dicsőségnek, a sors felkapott s vaskézzel +ledobott – Somogyba. + +Gazdasági gyakornok, majd írnok lettem ott s egy pár friss, vidám és +tanulságos esztendőt töltöttem ottan. Sok jó barátot hagytam ott, nem +kevés értékes tapasztalást hoztam magammal, mikor onnan el, Budapestre +jöttem, szembeszállni az élettel. + +Szívem ifjúságom szép napjainak emlékéből élt s erős szálakkal volt +kötve mindenüvé, ahol gyermekente jártam. + +Hálás természetem átölelte mind a négy vármegyét s mind a négy vármegye +egy kissé atyám és anyám lett. + +Partikularizmus, osztályság és felekezetiség ismét igen nagy divatját +éli napjainkban. Micsoda-párti, mely országból való, mely vidéki, mi +felekezetbeli: ezek a kérdések érdeklik a kort, holott csak egy fontos +és érdemes kérdésnek volna szabad ma lennie, ennek: magyar-e valaki, +vagy nem? + +A részeknek el kel enyészni az egészben. + +Nem kell megsemmisülni, hanem oly értelemben, hogy az összesség +szolgálatában harmonikus egységgé olvadva, a szilárd konstrukció +benyomását tegye a csak ideális kötelékekkel eggyé kapcsolt összesség. + +Ez pedig olyformán történik, hogy minden rész az egésznek jellemét és +közérzését ölti magára. + +Mert az emberi természetre nézve lehetetlen valamit szeretni, ami +illetetlen hagyta szerető szerveit. + +Mindenkinek szülőfalva a hazája, hazája pedig az ország, melyben +szülőfalva fekszik, mely faluja nyelvét beszéli. + +Én szülőfalvamból elsodortattam s szeretetem megilletődött ama helyek +által, amelyeken mint gyermek bolyongtam, ahol beszélni tanultam, a +világ bájaira megnyilt a szemem, ismereteire megnyilt az elmém. + +Ez nekem a négy vármegye képében a Dunántúl. Az eötvösi puszta, a +kőszegi hegyek, a soproni iskola, a somogyi jó barátok, a gyönyörű +Balaton, a romok, melyeket Kisfaludy Sándor megénekelt, a Szalavölgye, +melynek regényes korszakát ismertem Deák házával, a Csányiak, a +hosszúfalusi Horváthok viselt dolgaival; a szeszélyes bújósdit játszó +Fertő, a rengeteg Bakony. Ezekben imádom én a hazát. + +Mindenütt másutt ez országban vendégnek érzem magamat, s csak ahol +magyar szót hallok, ott csordul könny a szemembe, feldobog a szívem, +mert büszkén érzem, hogy íme – ez is Magyarország. + + + + +A mi diáktanyánk. 1891 május 31. + +Abban az időben, melyre most gondolok, Thaly Kálmán még híres poéta +volt. Ezt abból tudom, mivelhogy akkoriban minden reggel, diákmise +végén, amíg a többiek az imádságot mondották „pro imperatore nostro“, én +térdenállva egy csöndesen magamban elsuttogott Miatyánkot küldtem az +Isten trónjához, oly fohász kíséretében, hogy valamikor oly poétává +engedjen az Isten lennem, amilyen most Thaly Kálmán. + +Oh mennyei naivitás, óh szűzhit, óh áldott ifjúság, óh szent és szép +remények kora! + +Ebben az időben voltunk lakótársak Csukássi József és én, soproni +diákok. Jóval több immár, mint harminc esztendeje. Ő az ev. liceumba +járt, én a bencések gimnáziumába. A véletlen valahogyan összesodort +bennünket egy jómódú polgárcsaládnál, ahol egy kis szoba volt kettőnk +lakása. Az élet, melyet ott folytattunk, olybá tűnik fel ma előttem, +mint egy remek kompozíciójú falfestmény, melyet félig elmosott az idő. +Hol kezdődnek a vonalak, hol végződnek, szinte csak sejteni lehet már; +de bájoló a hajlásuk itt, kedves a találkozásuk amott; egy helyen a +tökéletesség egy része, amott csak a töredéke, az egésznek bűbáját +inkább érezni lehet, semmint látni, kimutatni és föl is tüntetni +valamely harmadik személy számára. + +Diákok lettünk volna s egész bizonyos, hogy rendesen eljártunk az +iskolába; de a tanulásunkra semmit sem emlékezem. Csak azt az egyet +tudom, hogy én csináltam néha az ő latin penzumát, ő pedig az én szabad +fogalmazásaimat. Mert igen eleven szellemű fiú volt s én feltétlen +hódoltam írói talentumának. Tudom, hogy kettőnknek volt egy flótája és +kettőnknek egy hajsütővasa. Mind a kettőt én kezeltem ügyesebben s én +többször égettem el az ő haját, mint ő az enyimet. Ami a flótát illeti, +azt mind a ketten csak sanyargattuk. + +Ketten nagyon hamar megszerettük egymást s mások, nevezetesen az ő +kollégái, ugyancsak megszerettek minket kettőnket is. Lakásunk gyorsan +valóságos diákkaszinó lett. Az Olympus felhői nem lehettek sűrűbbek, +mint e szobában a dohányfüst, se az érzelmek szárnyalóbbak az istenek +tanyáján, mint a mienken. Hiszen akik odajártak velünk együtt, mind az +Olympuson túl jártak vágyaikkal, kivévén mikor tarokkoztunk. A nagyobb +rész a színészdicsőségre vágyott. Szinte mind azok akartunk lenni s azt +hiszem, a bolondok házához jobban hasonlított tanyánk, mint egy +tisztességes Olympushoz, mikor egyszer híre jött, hogy E. Kovács Gyula – +gondolom Beregszászon – beállott színésznek. Volt közöttünk egy legény, +tán Kéry Kálmán, aki valahol Kovács Gyulával járt iskolába. S a +történet, hogy íme egyik kollégánk volt kollégája, akit mi már e +lépésénél fogva is testvérnek s olybá vettünk, mintha mindnyájan jártunk +volna vele valahol iskolába: tehát a történet, hogy egyik kollégánk +kollégája elég bátor volt s átugrotta a Rubikont, ez minket mód nélkül +fölizgatott. Napokig csak Kovács Gyula boldog bátorságáról +beszélgettünk. Mi magunk bárhol jártunk, mindenütt ezt a Rubikont láttuk +magunk előtt, mindig az ugrásra készültünk. Szerencsére egyikünk sem +ugrotta át. Nagyon magas volt a partja: félelmünk szüleinktől. Ez +visszatartott mindnyájunkat, de annál féktelenebbül dőzsöltünk vágyában. + +Akkoriban Sopronban csak német színészet volt. A bécsi német színészek +szerettek oda lejárni klasszikus repertoárjukkal. Persze mind ott +voltunk egy-egy shakespearei estén s azután megszereztük a könyvet, +természetesen németül, mert hiszen magyar fordítása még akkor nem volt +és úgy, ahogy Sopronban megtanultunk németül: iszonyú +fáradhatatlansággal deklamáltuk éjjel-nappal III. Rikhárdot. + +Hol vannak, akik e kedves diákélet hősei voltak? Visszaemlékeztek-e ama +napok naív verőfényére most, hogy Józsit, akkori örömeink s illúzióink +egyik társát, örök pihenőre kísértük? + +Perlaky Kálmán képviselő urat ott láttam a gyászolók közt. Kéry Kálmán +mint szavaló őszinte bámulatunk és naív irígységünk tárgya; Vörös Pista +a társaság Adonisza, az ő irígyelt barna fürtjeivel, hozzá mestere a mi +nyakgatott hangszerünknek: a flótának. Koch Adolf, Binder J., Torkos +László és a mi két saját külön Saphirunk Lessner és Veisz? És a Szigethy +testvérek? És a többiek? Harmincöt év óta járunk azóta a külön-külön +utakon. Akit messze se sodort közülünk egymástól a sorsa, annak is olyan +nagyon régi dologszámba megy mindez, hogy szinte idegenen jár el egymás +mellett. + +Minket, akik a kis tanyán a hosszúsoron gazdák voltunk, minket tartott +együtt a gondviselés: Józsit és engem. Mi is egy darabig távol voltunk +egymástól, de vágyaink közössége, amely ifjúkori barátságunk kötötte, +kézen fogva vezetett át az életen, idehozott bennünket a fővárosba +egyazon ügy szolgálatában. Sőt egy majdnem csudás fordulattal egy +tanyába tett bennünket szürkülő hajjal: a Budapesti Hirlap-ba. Hajsütőre +immár nem volt szükségünk, de ha nem is flótánk, egy volt a nótánk. Ami +játék, ifjúkori vágy illúzió volt: a soproni kis tanya művészi +ábrándjai, az önképzőköri becsvágyak, a diákújság zsengekori kísérletei: +itt férfias munkaképpen, életcél, komoly szolgálatképpen, a haza oltára +körül ismétlődött és eltart a sírig. + +Mi ketten ifjúkori ábrándjainkat láttuk és szerettük egymásban. +Melyikünket nem temettek el tegnap? + +Nincs szebb dolog, mint a lelkes ifjúság. Nincs édesebb, mint a lelkes +korból eredt barátság. Az újabb keletű szakadósabb. Egy rokon lélekben +ifjúsága illúzióit s tisztaságát bírja emlékül az ember s benne, ha +elveszti, többet veszít, mint egy embert, mint a barátot magát. + +De minden veszendő, ami földi. + + + + +Komócsy József. + +Oh ábrándok és nélkülözések tündérideje!… de nem, nem fogok verselni… + +Másodéves jogász voltam. Kedves barátommal, akkor negyedéves, most +polgármester egy határvárosban, egy zöldfa-utcai házacska első emeletén +laktunk. Konyhán keresztül jutottunk egy csizmadiaműhelybe, abból a +szobánkba. Gazdánk felesége egy érzékeny hölgy vala, akinek tekintete és +sóhajtásai azt látszának mondani, hogy többet várt a sorstól egy +csizmadiánál és két diák-kvártélyosnál. El is neveztük őt tragikus +sujszternénak, mert sorsát megadással viselte, sőt szabad óráiban +mosással foglalkozott. Bútorai nagyon rosszak voltak. Az egyik ágy +ismeretségünk első napjaiban beadta a kulcsot. Igaz, hogy a csikorgó +hideg ellen, mely ellen siker nélkül küzdöttünk úgy, hogy fölváltva +megénekeltük, fánk nem lévén, a díván matracával takaróztunk, ami nekünk +is, de kivált az ágy roskatag alkotmányának lett nehéz és végül +elviselhetetlen. Dideregve bár, de élveztük reményteljes ifjúságunk +előnyeit, amelyek képesekké tettek bennünket mindennek nélkülözésére, +amink nem volt. + +E rovatba a fűtőanyagon kívül néha az ebéd is tartozott; a vacsora, a +reggeli pedig szinte rendesen. + +Egy este szokatlanul későn jött haza az én lakótársam; de apró fekete +szemei éppen oly szokatlanul tündököltek szemüvegei alatt. Rendkívüli +dolgokat beszélt nekem egy költőről, akivel a kedvező sors +megismertette. Kellemes, nyájas, adomás, élces, jóízű ember. Élete, bár +még ifjú, kalandos; kalandjait fűszeresen beszéli el vacsora közben, +azután egyszer-egyszer elmond egy szép verset. A vers szép, ahogy +elmondva van, gyújtó, megihlető. Beszéltem neki rólad is (én rólam!), +azt mondta, vigyelek el, és úgy tovább. Persze, hogy nem maradt egyéb +hátra, mint két napig nem ebédelni, hogy egy vacsora ára kiteljék a +költő társaságában. Milyen buta lehettem akkor elfogultságomban! Pedig a +vacsora a „présben“ volt, ahol a Rici, a Marici és más tündérek hordták +fel a sertés nyelvet és más nemzeti eledeleket a fiatalságnak. + +… Ez 1864–65-ben volt… Többször is vacsoráltunk eképp együtt, de +különösen barátaim… Ezek egyikénél, aki ezidőszerint egy másik +határvárosban törvényszéki elnök, vacsora előtt összegyülekeztünk… Ott +költemények olvastattak fel… Én e dologból kettőre emlékszem. Az egyik +az, hogy én hetekig hordtam a zsebemben egy verset, azzal a szándékkal, +hogy ott elmondom, de sohasem volt elég bátorságom hozzá. Ha az akkori +barátom megvolna, meg vagyok győződve, hogy most is a zsebében volna az +a szerencsétlen vers, mely úgy kezdődött, hogy: + + „Őszi szél, őszi szél + Fa levelét tépi, + És fehér dérruhát + Ad helyette néki…“ + +A másik, amire emlékszem, egy románc-féle, amelyet Komócsy elszavalt. Az +ő verse volt, címe, úgy hiszem „éjféli esküvő!“ Roppant hatással volt +ránk s ma is azt hiszem, hogy ebben a fajban e versnek nem sok versenyző +társa akad. Ma sem csodálom, hogy őszi szelemmel és fehér dérruhámmal +ezután nem mertem kirukkolni… + +Most már az őszi szél a fejünkről tépi és fehér dérruhát ad néki… + + + + +Legkedvesebb könyveim. + +Ha jól megnézem a dolgot, úgy sejtem, többet tanultam a rossz +könyvekből, mint a jókból. Mert az utóbbiakat élveztem mohón, az +előbbiekkel magamban disputáltam és elveimhez jutottam. A mai világban, +azt találom, az a szerencsétlensége van nevelésünknek, hogy a világ +remekeiről minden tudnivalót tudunk, mielőtt még magukat a remekeket +értenők. Én is dobálóztam Katonával, Shakespearerel és más nagy +dolgokkal, mielőtt a magam ítéletével tudtam volna róluk ítélni. Az +embernek tömérdek dologtól kell megszabadulnia, hogy saját impresszióit +megtalálhassa. És a remekírók értelmetlen kultuszától (az iskolákban), +hogy nem tudjuk őket unalmasságuktól megfosztani. Mert megunjuk, mielőtt +értjük és megszabadulunk tőlük maguktól, de unalmasságuk tudata elkísér +bennünket egészen a sírunkig. Hiába akad egy-két ember, aki visszatérvén +rájuk, fölfedezi őket; nem hiszünk neki. + +Meg tudok sok könyvet és munkát nevezni, amely rám erős hatással volt. +Ilyen Goethe: Wilhelm Meisters Lehrjahre, amelyet ifjúságomban +számtalanszor olvastam, de mindig csak addig a fejezetig, melynek címe: +Die Bekenntnisse einer schönen Seele. Ezen túl nem volt a könyv többé +vonzó. A regény második részébe ifjúkoromban bele sem fogtam. + +Inkább mindig elülről kezdtem, de megvallom, hatását nem annyira +jelességével gyakorolta rám, hanem anyagával; a színészélet, W. Meister +alakja, romantikus epizódjai, dramaturgiai fejtegetései: mindez igen +belevágott az én álmomba. Azt hiszem, mikor titkos szenvedély a színház +iránt arra csábított, hogy mint diákgyermek kínálkozzam statisztai +szolgálatra a soproni színháznak és én Laertesz néven iratkoztam be: a +Laertesz nevet nem Hamletből vettem (bár már akkor recitáltam belőle), +hanem Goethe regényéből. Shakespearet akkor olvastam, néztem, betéve +tanultam, de az igazság az, hogy kötelességem szerint bámultam és +imádtam. Hogy értettem volna, arról szó sincsen. Ez az oka annak, úgy +gondolom, hogy Shakespeare hatását magamra nem tudom ellenőrizni. Hogy +megvan, nem tagadhatom, de úgy tetszik nekem, hogy nem frissítő, éltető +italképp vettem, mikor szomjuhoztam (mert akkor emlékezném a hatásra), +hanem a pórusaimon lopózott be, mint a levegőben levő vízpárák, amelyek +mindig körülvesznek, anélkül, hogy tudnók. Engem is kora ifjúságom óta +Shakespeare így vett körül. Nagy impressziót tett rám a Zrinyiász, a Két +Szomszédvár, a Nibelung-ének és Homér két éposza. A sorrendet ezekben +nem tudom megállapítani. Zrinyi egy időben majdnem mindennapi +olvasmányom volt. Az Iliásznál arra emlékezem (30 év körül), hogy +iszonyúan elteltem vele s utána lesujtó könnyűnek találtam Arany +époszait, melyeket azért vettem elő, hogy megzavart lelki egyensúlyomat +helyreállítsam. Nem mentem semmire, ekkor került a sor a Nibelungokra, s +ez egészen lefoglalt ismét. + +Mikor Ezopus című darabom tárgya forgott a fejemben, azt gondoltam +egyszer, minthogy az antik világban járok, meg kellene nézni, miként +írtak vígjátékot ezek a régiek. Elővettem Arisztofaneszt. Alig értettem +(görög és latin szövegben). Elővettem Terentiust, hidegnek találtam, +fogtam Plautuszt, ez volt rám erősebb hatással. + +A görög tragikusok közül legkorábban Euripidesszel barátkoztam meg. +Utána Szofoklesz kezdett tetszeni. Negyven éves jól elmultam már, mikor +(nem tudom hányadszor, addig siker nélkül) Aiszkülöszt vettem a kezembe. +Iszonyúan megragadott, annyira, hogy három-négy darabját csak úgy privát +élvezetemre, a fiókom számára lefordítottam. Igy jártam Arisztofanesszel +is, amelyet korábbi hiú kísérletek után újra fölvettem, mikor Arany +összes műveiben megjelentek. Olyan rendkívül megkapott, hogy pauza +nélkül olvastam végig az összes meglevő darabjait, sőt amit meg lehetett +kapni német fordításban, úgyis megszereztem s úgy is végigolvastam. Ezek +a dolgok tanítottak meg arra, hogy az olvasmányok kor szerint +válogatandók meg. És oktalanság az ifjúságot a nagy klasszikusok +egészével gyötörni. Azokból csak a fiatalság számára szedett kivonatokat +lehet haszonnal forgatni iskolában és fiatalabb korban s csak annyit, +amennyi érdeklődésüket táplálja, kíváncsiságuknak megfelel. Ezzel beléje +oltódik az ifjúságba egy eleven mag, amely később sok esetben +kicsirázódik. Az eddigi rendszer ellenben megöl egy fiatal eleven magot +az iskolában. + +Elméleti munkából semmit sem tudok fölemlíteni, filozófiával, fájdalom, +nem foglalkoztam, az esztétikai munkák türelmetlenné tettek, Grünwald +Béla munkái, Shakespeare király-drámái, Masznyik Szent Pál apostol +története tettek rám legnagyobb hatást. + +De soha semmiféle könyv nem tett rám oly hatást, mint Szent Genovéva +története, gyermekkoromban. Lehettem 12 éves, mikor olvastam. Emlékezem +rá, egy magányos szobában voltam. A diványra könyökölve olvastam, +kimondhatatlan izgalomban. Mikor pedig oda értem, ahol a kis Szigfrid +anyja, Genovéva biztatására térdelve összeteszi a kezét s az égre +tekintve így szól: „Istenkém, köszönöm neked, hogy nekünk az epret +adtad“, – vége volt minden férfiasságomnak, az ajtóhoz rohantam, +ráfordítottam a kulcsot, azután a divánra borultam s remegő testtel +bömböltem gyermeki szívem megindultságából. + + + + +Német városok. (1898.) + +A nemzetközi sajtószövetség választmánya június 14.-én tartotta meg +kongresszuselőkészítő ülését Heidelbergában. Én azzal az eltökéléssel +mentem oda, hogy onnan, ha már azon a vidéken vagyok, lerándulok Bonnba. +Bonn mellett Endenichben van tudvalevőleg Munkácsy Mihály: meglátogatom, +megnézem, ha lehet s végve hitelesen elmondom a magyar közönségnek, hogy +van, mint van ott a szegény művész valósággal. El is mentem, ott is +voltam, de nagy utam összes eredménye egy szál virág, melyet Hayden dr. +szanatóriumának az udvarán szakítottak. Munkácsyt nem láttam. A doktor +igen ridegen kijelentette, hogy betegéhez csak a legközelebbi +atyafiságot bocsátja. Barátjai számára nem létezik többé Munkácsy. +Távolról sem látható? kérdeztem. Sehogysem, felelé a doktor. De talán +elmondhatná állapotát? Nem mondhatom el, olyan ez, mint a hivatalos +titok ránk orvosokra nézve. Tehát semmi? Hiába jöttem ennyire? Hiába. Ha +Munkácsynétól hozott volna fölhatalmazást, akkor megtehettem volna. – +Annyit mondott, hogy fizikai állapota most jobb, mint valamivel ezelőtt +volt. + +A szanatórium több épületből áll. Betegei egy nagy nyári téglaépületben +vannak, legalább azt gondoltam, mikor e rácsos ablakú emeletes házat +láttam, egy szép, de nem nagy kertben. Semmi megjegyzést a doktorral +szemben nem engedtem meg magamnak. Bocsánatot kértem +alkalmatlankodásomért s eljöttem. Nem fogom többé látni, ha csak nem +ravatalon. Nekem könnyebb, hogy ott voltam s talán jobb, hogy nem +láttam. A tragédiák ihletett festője összeroskadt a saját tragikus +nagyságának a súlya alatt. Az ő Milton-képére gondoltam, mikor kiosontam +a csöndes intézetből, a vak Miltonra. Neki a lelki szemei borultak el, +melyekkel belenézett a halhatatlan alkotások titokzatosságaiba. +Napvilágra hozta onnan a remekek sorát, hogy mi is lássuk, de ott hagyta +cserébe lelki szemevilágát. És nem ülnek mellette leányai, nem ül +mellette senki. Tragédiájának utolsó jelenetében agonizál s körülötte +ápolók és doktorok vannak s nem azok, kiknek szerepük volt a +tragédiában. Az élet rendszerint így végez a nagyokkal. A kicsik +rendszerint övéik karjában, szeretteiktől búcsúzva múlnak el. Erre +találta föl a görögök fantáziája Prometheusz meséjét, aki a +halhatatlanság tüzét ellopta s alkotott, ami csak istenek munkája s +meglakolt érte szörnyen. Mert halhatatlan művet alkotni annyit jelent, +mint az istenek dolgába beleavatkozni, s hányan tehetik ezt az istenek +sujtó bosszúja nélkül?! + +De elég egy eredménytelen útról. + +Az alkalom jó volt arra, hogy megnéztem néhány nyugati német várost. +Ezekről fogok röviden beszámolni. Ezeknek a német városoknak jellemző +vonása, hogy pazarul szeretik magukat fölvirágozni. A gazdag embernek +kertje van, a szegény ember az ablakát rakja tele virággal. Hiedelberga +valóságos kis paradicsom. A felfutók minden faja lepi el a falakat. +Felszalasztják, a törzsét szépen óva, a második, harmadik emeletre s +egy-egy erkély néha valóságos lugas. Mind e városok tele vannak előkelő +vendéglőkkel és természetesen a vendéglők utassal. A Rajna ott van s úgy +szólván országútja is, meg célpontja is az utasnépnek. Van mindenütt +régi város és van új. A régi igen festői meg érdekes, az új mind olyan, +mint az Epreskert-utca, az Andrássy-út külseje a körtéren túl. + +Heidelbergát természetesen nem kell felfedezni a magyar olvasó számára. +A Neckar partján, hegységtől védve szűken fekszik. Védett helyzete +enyhévé teszi a klímáját még télen is és buja növényzetet nevel neki. A +fölötte emelkedő hegység derekát óriási reneszánsz kastély gyönyörű +romjai koronázzák meg, három emeletes ablaksorral. Az ablakon keresztül +ragyog a kék ég. Az újságírók tiszteletére a város főpolgármestere +ünnepet rendezett, mely ebből állt: délután 4 órakor fényes ebéd volt a +Prinz Karl vendégfogadóban. Este felé kocsikon felkerekedve a +hegyoldalon, a romokon keresztül elmentünk a Neckar ellen fölfelé, +kompon átkeltünk a víz jobb partjára, betértünk a heidelbergabeliek egy +mulatóhelyére s ott sört ittunk (vagy úgy tettünk német gazdáink +kedvéért, mintha innánk, mert ott sokat kell inni) s mikor besötétedett, +kompokra szállva egy német daloskör kíséretében leereszkedtünk +Heidelberga felé. Amint a város alá értünk, eldördült egy mozsár és a +romok kigyúltak. Mikor a század elején a francia invázió felégette a +várost és a várat, az lehetett olyan látvány. Mint egy iszonyú tűzvész, +olyan volt a rom a hegy oldalán. Minden zugában kívül és belül +görögtüzet égettek és a vöröslő füst gomolygott a falak körül. Szinte +vártuk, hogy bedűljön a tűzben meredező óriási fal. S mikor hamvadni +kezdett, akkor két-három bárkán és a nagy ötbolthajtásos kőhídon tündéri +tüzijáték gyúlt ki s elborított eget, földet és vizet, kígyózó, +sziporkázó tűzesővel, csillagcsoportokkal és mindenféle fénnyel. Egész +Heidelberga a hídon és a partokon volt, egy tömeg csónak és bárka is +tele volt; merő tündérség volt az egész. Szinte rösteltük volna, mi +tizenegyen újságírók, ha nem tudtuk volna, hogy mi bizony csak ürügy +voltunk. Az egész dologról tizenegy újságíró révén megannyi ország +értesül és dícséri Heidelberga bölcs és találékony előljáróságát. Hogy +pedig a fény és szeretetreméltóság a figyelmünket a dolog lényegéről el +ne terelje, a főpolgármester úr dugott is mindegyikünk málhájába egy +igen szép, érdekes és becses képeskönyvet – Heidelbergáról. + +Mainz városánál ültem hajóra a Rajnán. Erről eszembe jut Gréc. Egy +barátunk, aki nem tudja, hogy Graz városát a magyarok e század derekáig +mindig Grécnek mondták, régibb irodalmunkban is csak Gréc volt mindig s +én apámtól, aki dunántúli ember volt, sohasem hallottam mást csak +Grécet, sőt tudom, hogy ennek a szép stíriai városnak eredeti neve is +Graetz, még pedig Bayrisch-Graetz volt, mert bajor telepítés, szemben +Windisch-Graetz-cel, amely vend telepítés: ez a barátunk egy hozzám +intézett levélben megkorhol bennünket nemcsak a Gréc-ért, de még a +Bécsért, sőt a Boroszlóért, meg a Jászvásárért is. Csak mi bolond +soviniszta magyarok adunk az idegen helyeknek más nevet, egész Európa +respektálja az eredeti neveket. + +Bizony ez tévedés. A cseh ember sem mond Wient, a francia Viennet, az +angol Viennát mond. Mainzot a francia Mayancenak, Münchent, Münichnek +mondja. A német Firenzet Florencnek, Veneziát Venedignek nevezi, +ugyanezt a francia Venice-nek, a magyar Velencének. Ebben a dologban +nincsen logika, csak szokás, könnyebbség és véletlen. Antwerpen – +Anvers, Lüttich – Liège, Köln – Cologne. Ha hiba, hát hiba. De +valósággal úgy ragaszkodik minden nemzet ahhoz, amit szokása vagy +nyelvjárása szentesített, mint a gyermek édesanyja szokásaihoz. Kedves +és bájos az mind. Hiszen mi magyarok egymásnak mondjuk, csak meg is +értjük talán egymást. Ha a nyelv őfelségének tetszett az egyik forma és +nem tetszett a másik: mi ragaszkodjunk bátran ahhoz, ami a mi +nyelvünknek tetszett. Elvégre minket ungárnak hív a német és nem +magyarnak. Viszont magamagát deutschnak mondja, azonban nem tilthatja +meg a franciának, hogy ne allemandnak, az angolnak, hogy ne germánnak, a +norvégnek, hogy tüszknek hívja őt, nekünk, hogy németnek nevezzük, az +olasznak meg, hogy tedesco szóval éljen. Ime egy nemzet számára hat név +Európában. Pedig van még több is róla. Ezzel szemben mi sovinisztának +gyalázzuk magunkat, mert eleink, meg nem háborítva az újságok által +eredeti helyesírásban közölt, gyakran elolvashatatlan hely- és +személy-nevei által, szuverén jog szerint nyelvünkhöz és beszélő +orgánumunk alakzatához formáltak szót és nevet, amit hallottak, sőt +csináltak másikat is, ha könnyebbségükre esett. Nem tagadom, az ismeret +kiterjedtebb most, mint régen volt, de bizony a tudás kevesebb. Elménk +és jellemünk vizének a fölülete szélesebb lett, de mélysége vesztett. +Régen, ami idegen belehullott, el is veszett, föloldódott benne. Ma már +olyan sikér ez a víz, hogy meglábolja mindenki, keresztülgázol rajta, +vagy benne is marad – még csak vizes sem lesz, nem hogy szervesen +beleolvadna. Sovinizmus dolgában bizony az utolsók vagyunk Európában, +még pedig mint lóversenyen szokás mondani, igen rossz utolsók. + +Mainztól Koblenzig mentem a Rajnán. Láttam vagy egy tucat várromot és +láttam a Loreley-sziklát. Olyan komor, fölséges, szívdobogtató, félelmes +része, mint a mi Kazánszorosunk, nincsen ennek a szép útnak. De egy +dolog Rüdesheimtól végigvonul rajta: a hasznos, karonfogva a széppel. +Sűrű hajóközlekedés a vizen, vasút végig a jobb és balpartján a Rajnának +és kitünően kezelt terraszos tagozatban ültetett szőlő váltakozva – +várromokkal egész hosszában. Erdő, vadon, regényes szakadék – sehol +semmi. Csak kitünően kezelt szőlő és jól elhelyezett rom. Mindenik bő +forrása a jövedelemnek: a rajnai bornak és a rajnai turistáknak, folyik +ott a szüret egész nyáron vígan a vizen, ősszel a hegyoldalban. Van is +pénz és hotel bőven, az embereknek jó kedve van, barátságos, szíves, +előzékeny nép lakja a városokat, + +Koblenzben elmentem a színházba. Nem a rendes színházban játszottak, +hanem egy förtelmes bódéban. Vasszerkezetű boltívek bedeszkázva, a +deszka fehérre festve, egy pár ívlámpa lógott le a közönség feje fölé. +Egyébként semmi dísz az egészen. Egy nagy puszta pajta. Karzatok nélkül, +iszonyú üres tér köröskörül a fejünk fölött. Minálunk egy menazsériát +megszólanánk, ha ilyen helyen csinálná a dolgát. Ott az emberek vígan +szivarozva és sörözve élvezték az előadást, melyet egy kölni társaság +produkált kölni külvárosi (plattdeutsch) dialektusban. Én igen keveset +értettem belőle, csak éppen a meséjét vettem ki. A darab címe volt: Az +égből cseppent hadnagy úr. Ennek annyi köze volt a darabhoz, hogy a +negyedik fölvonásban léghajón szállt le a hadnagy úr – aki eddig elő sem +fordult a darabban – imádottja udvarába. Az utolsó felvonásban a +táborban egymásé is lettek a szerelmesek s a darab egy tablóval +végződött, amelynek közepén a hármas szövetség állt – Ferenc József +ifjúkori maszkájában a közös hadsereg uniformisában, azután épp így +olasz katonának az olasz király és közbül a német császár. Ehhez lelkes +dalt énekeltek a Gotterhalte muzsikájára. + +Bonnban, amely megint egy valóságos virágos kert, megmutatták Beethoven +szülőházát és azt a nyaralót, amelyben a német császár lakott, mikor +jogot tanult, mint bonni studió. + +Köln nagy és érdekes város. Pezsgő élet van az utcáin. Szép utcája, +amelyben a legélénkebb forgalom van, szűk és silány. De éjfélig jár +rajta rajokban a kölni ember. Itt is elnéztem a színházba, persze ez is +nyári színház. A Carré-féle cirkuszt alakították színházi célokra. +Cirkusznak elég szép hely, színháznak kevésbé. A legnevezetesebb rajta +az, hogy be van építve a házak közé és külsőleg semmit sem különbözik a +többi háztól. Érdekes az is, hogy amíg a kölni bennszülöttek Koblenznek +játszanak, a kölnieknek a berlini Carl-Schulze-Theater társasága +játszik. Előadtak ezen a címen: Egy veszett éjszaka, egy összelopkodott +tákolmányt. Fölismertem benne a Rózsaszínű dominókat s egy Labiche-féle +bohóság egy mulatságos helyzetét. Ami ezenkívül volt benne, annak sem +értelme, sem összefüggése nem volt. + +De persze Kölnben a dóm a híresség. Abban töltöttem el legtöbb időmet. +Sehol templomban a színes ablakok e pompáját és ragyogó hatását nem +láttam. Külsőleg a milanói nagytemplom megkapóbb gazdagság, +változatosság, formák dolgában. A kölni dóm híres a tornyai +magasságáról, de azt találtam, hogy korántsem látszik oly magasnak, mint +amilyen valóban. Ez pedig, azt gondolom, onnan van, hogy lenn a két +torony nagyon széles, fönn pedig aránylag hirtelen csúcsosodik ki és +ettől eltörpül, mintha nem is torony lenne. + +Majna Frankfurt nagy város, külsőleg is, forgalma szerint is. A régi +városból egy igen szép rész van meg benne: a Römerberg, a +császárválasztó házzal. Az az építési mód, ahogy a frankfurtiak s +általában a délnyugati németek házaikat építették, az utcára állított +tűzfallal homlokzatnak, nem volt alkalmas monumentális építkezésre. Mit +tettek hát, mikor császárválasztó házat építettek a birodalom számára? +Négy házat építettek, négy tűzfallal az utcára, négy tetővel. Csak belül +volt egy az egész. A császárház egy kis térre nyílik, de abban az +időben, midőn zeg-zugutcákat és sikátorokat szerettek az emberek, igen +nagy lehetett. Itt volt a népünnep és az ökörsütés, mikor +császárválasztás volt. Ezen vonult a menet a templomba. Köröskörül ma is +állanak a régi házak, mind három-négy-öt ablaksorral s ablak ablakon. +Miért ez a csupa ablak? Azért, mert a látványosságokat e téren az +emberek látni akarták. Képzelem, hogy ez a rengeteg sok ablak hogy meg +volt rakva kíváncsi emberfejjel, mikor lent császárt koronáztak és ökröt +sütöttek, a most is ott álló szökőkútból pedig vékony csöveken – bor +csurdogált a tolongó szegénység kupájába! + +A házakat régen úgy építették Frankfurtban, hogy minden emelet egy-egy +fél méterrel kijebb könyökölt az utcára. A házaknak pedig oldalt csak +egy közös faluk volt, ahhoz hozzáépített a szomszéd. Ez a nem is széles +választó fal azután tűzvédő falnak túlemelkedett a háztetőkön, sőt +kirúgott végig elül is az utcára. Most is még sokan a régi mód szerint +építenek, de egészben kelendőbb a modern, európai sablón-építés itt is. +Megnéztem Rothschild, a frankfurti Rothschild szülőházát. Ezt a házat a +bankárkirály eredetisége pompájában restauráltatta s ez a ház most +megtekintésre méltó látványosság. Frankfurtban is elmentem a színházba. +Itt még a Frankfurter Schauspielhausban játszottak, de, uramfia, míg +Kölnben nyolckor kezdték az előadást – persze lumpoknak való léhaságot +produkálva –, addig itt fél hétre volt téve a kezdés és az előadás véget +ért háromnegyed kilenckor. Még világos nappal volt, mikor kijöttünk a +színházból. Az idő a kényes és kényelmes spieszeknek szólt, a darab nem. +Egy elég sikamlós francia bolondságot játsztak igen jól. Ellenben +másnapra Hamlet volt hirdetve, amelyet hogy nem láthattam, azért +sajnálom, mert Poloniusz szerepében Szikra nevű honfitársunk volt +fellépendő, aki valamikor operett-tenorista volt s úgy a hetvenes évek +végén néha még megszállta az a gondolat, hogy visszatér – magyar +színésznek. Nem tudom, milyen a feje most szegény Poloniusznak, de +bizonyos, hogy ma nem játszaná Poloniuszt, ha visszatért volna +magyarnak. + +A színház mindenütt jól tele volt. Ezek az emberek szeretnek mulatni. De +mégis legtelibb ott volt, ahol amellett – sörözni is lehet. A sört +mindenütt nagyon szeretik Németországban. Az asszonyok igen lenéztek +minket, idegeneket, még a tudós és művelt Heidelbergában is, hogy annyit +sem tudunk inni, mint ők. Ami pedig a politikát illeti, a délnémetek a – +spanyolok pártján vannak. Mikor pedig a vasút berobog egy-egy állomásra, +vagy a hajó megáll: akkor 50–60 darab német kisasszony kiugrik a +kocsikból, nekiesik a pályaház falának, melyet íróasztalnak használ, +megír egy-egy féltucat Ansichts-Kartet, azaz levelező-lapot az illető +helynek, vagy valamely hírességének ábrázolásával s bedobja a +postaszekrénybe, azután eszik valamit, iszik rá egyet és újra vasútra ül +és robog tovább. A bicikli őrült divatban van az egész vonalon. Az +asszonyok is karikáznak, de szépet nem láttam köztük. A szépek inkább +gyalog járnak és lehetőleg lassan mennek. Ez a jó van ránk nézve, azt +hiszem, a biciklisportban. + + + + +Lenau. + +Olvastam községekről, melyek víz partján lakva abból élnek, amit a folyó +más népektől leúsztat s amit ebből kifogniok sikerül. Bizonyos +tekintetben minden nemzet ilyen község. Áll a víz partján, halászva +arra, ami más nemzetekből oda úszik. Előfordul néha, árvíz idején a +törvényes úsztatás. Ilyen árvíz volt nálunk a Bach-korszak. Akkor +védekezve az ár veszedelmei ellen, se rá nem értünk, se kedvünk nem volt +kihalászni, amit az iszapos hullámok reánk sodortak; akkor tömegesen +szálltak partra, akik a vizek sodrán hozzánk közeledtek s el is leptek +bennünket tömegesen. Nem kis bajunk volt nekünk az a civilhad, amely +megszállta – hivatalainkat; de az idő elmult, elmosta rólunk a terhet s +ki merné ma tagadni, hogy amaz idők szerencsétlen vándoraiból számos +derék – magyar családdal szaporodtunk meg? + +A második nemzedékben tiszta, jó és hű magyarokat adtak a hazának azok, +akik ellenséges lábbal léptek volt sanyargatott földünkre. + +A névmagyarosítók nem csekély száztólija kerül ki ama bejött nemzedék +ivadékaiból. + +A katonaság is ama fajok közül való, amely hasonló prédát úsztat a parti +halászok kezeügyébe. Akiről soraim szólnak, az is ezen a réven úszott +le, de fájdalom – vissza is úszott megint. + +Csak születni, gyermekkorát leélni fogatott ki a vizekből, gyümölcsözni +visszaszármazott újra forrásához. + +Dr. Sonnenfeld Zsigmond írt egy érdekes könyvet Lenau Miklósról, +századunk első felének nagy feltűnéssel működött magyar születésű német +költőjéről. + +Nikolaus Niembsch von Strehlenau katonaszüléktől származott magyar +sótári tiszt gyermeke, született Csatádon, nevelkedett Budán, majd +Tokajon, ismét Budán, mígnem családja elszegényedvén, Bécsbe került +nagyszülei keze alá s ezzel visszakebeleztetett németnek, bár ő magát +mindig magyarnak vallotta s Sonnenfeld úr véleménye szerint költői nagy +hatásának egyik tényezője is lett a magyar mivolta. A benyomások, +melyeket Tokajon nyert, a tiszai tájak képei varázshatású elemei lettek +Lenau költeményeinek. + +A költő Lenau ami érdeklődésünktől távol áll. Költészetében nincsen is +éppenséggel semmi belőlünk, sem ami reánk vonatkoznék. Érzékeny magyar +tárgyú versei is a regényes cigányról, a Tiszáról, a délibábról, – +éppenséggel nem magyarok. Tartalmilag és jellem szerint pedig egész +költészete távol áll a mi lelki, szellemi és érzelmi világunktól. A mi +akkorbeli költőinket más tárgyak lelkesítették, hegedűjök más hangokat +sírt a nemzet elé, irányuk másfelé fordította a közönség figyelmét, +érdeklődését: semmi közösség köztük és Lenau között. Akár mint ember, +akár mint művész – idegen volt hozzánk, csak külsőleg a születés és +néhány itt töltött esztendő véletlene kötötte hazájához, melyet szívesen +emlegetett, melyhez elvben ragaszkodott is, de melyhez minden mélabús +érzékenysége mellett is sohasem vágyódott, sohasem vonzódott. Az én +hitem szerint ezért végzetesen meg is lakolt. Mert szinte bizonyosnak +tartom, hogy sorsa, ha íróink és költőink akkori nemzeti harcának +részesévé lesz, e konkrét célú küzdelem életének biztos célt, elérhető +feladatot, úgyszólván mindennapi foglalkozást ád magasztos hivatás +mellett. Harcos szelleme megtalálja a legnemesebb harctért s nem +kénytelen magamagában s maga ellen folytatni dúló csatákat, amelyek +borzasztó vesztét s állandó boldogtalanságát okozták. A magyar poéták +működése összefüggésben volt a nemzeti törekvésekkel, sőt része volt, +cselekvő része a közéletnek, érintkezett, szövetkezett más ágaival a +nyilvános életnek, nagy költők egyenkint, majd csoportban, végre – mint +akadémia politikai tényezők voltak. A harc menetét, fejlődését majd +kudarc, vereség, majd ünnep és diadal jelezte állomásonként. A költői +babér itt a hazafi cserkoszorújával egybefonódva nyújtatott az érdemnek. +Képzeljük bele e viszonyokba Lenau egyéniségét. A kétes értékű harcok +helyébe vallás és filozófia közt, melynek csataterévé lelkét tette +ellentmondó végső következtetésekkel, ellenkező célokkal egyes műveibe: +itt a haza, a szabadság, az ember közvetlen érdekei és javai mellett! +Lenau a maga lelki küzdelmeiben akármily eredményre jutott, mindig maga +volt a megvert fél, mert a két küzdő principium – benne lakott s egymást +ostromolva mindig maga csak a költő lelki egyensúlyát, békéjét +pusztította, míg végre is férfikora derekán feldult idegei az – őrültek +házába vitték őt. Oly viszonyok közt, ahol nemcsak szentimentális +asszonyok és még szentimentálisabb férfiak tapsának dolgozott volna, +hanem ahol egy-egy műve népeket megmozgató, hatalmakat megrettentő +cselekedet lehet vala… + +Konkrétebb anyagú és irányú munkásság mellett szinte a bizonyosság egy +nemével feltehető, hogy élete is másképpen fejlődött, alkalmasint +másként véget is ért volna, ha másutt nem, hát a 49.-i csatatereken, +melyeknek golyói már anélkül csaptak be a döblingi tébolyházba, hogy az +ő lelke éjszakáját megzavarták volna. Ezeket azért érintem, mert +sajnosan nélkülözök dr. Sonnenfeld szellemes könyvében egy ily irányú +fejezetet. A könyv, melyet ő írt, minden érdekessége mellett nem eléggé +a magyar közönségnek van írva. Konstatálni kellett volna, mit vesztett a +nemzet a csatádi sótiszt fiában s mit vesztett Lenau, vesztvén szülei +hazáját. Mily végzetes s lehetetlen élet egy jelentékeny költő élete, +akinek nincsen hazája. + +És sajátságos, hogy Lenau, akit se belső szükség, se eleven szeretet nem +kötött a földhöz, amelyen született, aki csak művészete szerencsés +segédeszközeinek használta abbeli előnyét, hogy magyar nap sütött +bölcsőjére és ifjúságára, külsőleg szerette fentartani magyar voltát. +Szeretetreméltó és barátságos volt magyar jövevények iránt; gyermekkora +kedves benyomásait őrizte és ápolta és az osztrák és német abszolutizmus +polgári szabadságát élvezte, keserűséggel emlegette, amit nem ismert +csak felületesen, a magyar alkotmányos szolgaságot, szabadságot kívánva +a szegény jobbágynépnek, de az osztrák cenzura nevetséges zaklatásaitól +azzal a hivatkozással szabadult meg, hogy magyar alattvaló. + +Kitünő hegedűjátékos volt, a Rákóczi-indulót oly virtuozitással húzta, +hogy egyszer Amerikában, egy különben hidegvérűnek ismert amerikai az +induló hallatára székéről lelkesülten felugrott, kiáltva – „Hurrah +magyar!“ Magyarokat szeretett magyarul megszólítani, noha csak +fogyatékosan beszélt már férfikorában hazai nyelvén; leveleibe is +testvéreihez vegyített magyar megszólításokat. Midőn először utazott +Württembergbe, sógorának egy terjedelmes levélben megírta útja +benyomásait. E levélben találjuk a következő érdekes és elmés sorokat: + +„Igaz, hogy az itteni kitünő földmívelés jó benyomást tesz annyiban, +hogy az ember a lakosokat jómódúaknak képzeli, de mégsem tagadhatom, +hogy másrészt kicsinyes benyomást is gyakorolt reám. Az emberek itt +tolakodó koldusok módjára mindenre ráteszik a kezüket, hogy a +természetet kizsákmányolhassák. Látod, kedves öregem, itt megint a +magyar ember szól belőlem. Mégis van valami nemes azon hanyagságban, +mellyel Pannonia földmívelője vetőmagját a sekély barázdába hinti, +szőlőtőkéit már nyeséssel rendbe hozza, azután könnyű szívvel megy haza +és pipára gyújt. A szép tokaji hegyek fesztelenségükkel, egymástól +messze álló tőkéikkel, a közbe-közbe ültetett gyümölcsfákkal, sokkal +szebb látványt nyújtanak, mint a badeniek lépcsőzetes lejtőikkel, szűk +helyre szorított tőkéikkel. Magyarországon az egész földmívelés a +természethez intézett szerény kérés, szíves meghívás, hogy telt kezekkel +jöjjön gyönyörű adományaival; a németek a jó természet-anyát azonnal +torkon ragadják és oly iszonyúan fojtogatják, hogy orrán-száján +kicsordul a vér.“ + +Bizonyára igen elmés s költői illusztrációja a különböző viszonyoknak, +melyeket a költő nem ismer. + +Lenau életében egy drámát kezdett írni, azt sem fejezte be. Egy fiatal +költőnek, aki művét előadás végett beadta a bécsi udvari színházhoz, ezt +mondá: „Ne tegye, ne adja legjobbját a bámészkodó sokaságnak, a +bódénak.“ Főleg a németekről hitte, hogy nem való nekik a dráma, +minthogy sokkal többet gondolkoznak, semhogy a cselekvésben örömet +találhatnának. + +„Inkább tudok képzelni – mondá – magyar drámát, mint németet. Ott még a +történelemben, úgy mint a jelenben is léteznek önálló alakok, őseredeti +emberek, szilajak, jók, kik azonban a vérontástól mégsem féltek.“ + +Itt is csak a jelenséget látta, nem egyszersmind az okot is. +Magyarországon volt egy nyilvános önállóság, eredetiség és szenvedély az +emberekben; ott ahol ő élt, a németeknél, volt polgári rend, policáj és +spekuláció. A fenségesebb emberi tulajdonságok, az akarat: szilenciumban +voltak. + +Beckkel, a szintén magyar születésű német költővel volt egyszer Bécsben +találkozása. Kettejök hazájára kerülvén a beszéd sora, Lenau +elragadtatással kiálta fel: „Élj szép magyar hazám! Szeretlek minden +hibáddal együtt!“ S minekutána anyja hibáit eképpen kegyesen +megbocsátotta, azok ellen fordult, kik azt beszélték róla, hogy +szülőföldjéről mitsem akar tudni. + +„Száradjanak ki a gyalázatos nyelvek – mondá ezúttal igaz magyar átokkal +–, egy percig sem tagadtam meg hazánkat s még sokkal kevésbé árultam el, +noha mindig inkább durván bántak velem, semmint barátságosan. Mit tudott +a külföld Magyarországról, mielőtt mi voltunk? Mindennap áldottam úgy az +országot, mint a népét. Vajha lehetne már magyar népről is beszélni; de +én eddig csak urakat és szolgákat ismerek. Lesz-e valaha jobb állapot?“ + +Mikorra ez a „jobb állapot“ bekövetkezett, Lenau egy költői dicsőségben +éppen úgy, mint emberi csalódásokban gazdag, aránylag rövid élet után a +téboly martaléka lett. + +Mit tudott a külföld ő előttük rólunk? + +Henye kérdés, értéktelen kérkedés. Mit tud rólunk a külföld, mialatt itt +persze a külföld ama része értendő, melynek Lenau dalolt, mit tud rólunk +ő utána? Mivel hálálja meg, hogy a század egyik legjelentékenyebb német +költőjét tőlünk kapta, mi neveltük neki? + +Azzal, hogy Csatádon Lenau nevével a többi alsómagyarországi német +községekben azzal a civilizációval, melynek egyik fénye a magyar +származású költő – jelenik meg a Schulverein, izgatni, keresztes hadat +hirdetni ellenünk –, Magyarország, ama haza ellen, melyet Lenau „minden +hibájával együtt“ úgy szeretett, hogy a nyelvüket átkozta meg, aki tőle +elszólni iparkodott. + +Hát érdemes volt…? + + + + +Oberammergau. + +Aránylag igen hosszú neve ez egy kis bajor községnek, amely világraszóló +hírre tett szert azzal, hogy immár közel négyszáz éven át hagyományosan +ápolja, őrzi és fentartja játékát Krisztus kínszenvedéséről. A régi +misztériumokból tisztult és fejlődött ki az oberammergaui passió +bizonyos tökéletességére a maga nemének. A színpad históriája azt +tanítja, hogy úgy a régi görög időben, valamint a kereszténység idejében +is a dráma a vallásos misztériumokból alakul ki profán művészetté. +Vagyis a szülőanya belehalt abba, hogy életet adott gyermekének. A +gyermek: a keresztény dráma hallatlan tökéletességre fejlődött, fejére +nőtt összes irodalmi testvéreinek, a többi műfajoknak; mint irodalmi +foglalkozás is a legjutalmazóbb; mint a dicsőség osztogatója minden +írónak a legkívánatosabb, mert a legeslegnagyobb közvetetlenséggel +osztja a babért. De, ismétlem, anyja életén vette meg ezt az +elsőbbséget, mert a misztérium megsemmisült, csak az irodalomtörténetben +él, mint a holt nyelv a grammatikájában, mint a kiveszett állat +spirituszban, a kiveszett növény lepréselve. Tenyészni nem tenyészik +sehol. + +Én azonban ezt a tanítást, amelyet az irodalom professzorától tanul meg +az ember, ezúttal megszorítom. Ott jártam Oberammergauban, megnéztem a +passió főpróbáját s azt kell róla mondanom, hogy az a tökéletességre +fejlődött misztérium. Négyszázéves történet, fejlődés, tisztulás +változása nélkül a lényeges ismérveinek. Az maradt lélekben, ami volt, +ami esetlegességeiből is a lényegéhez tartozik, mint teszem azt, a +játszók – az is a régi maradt. A falubeli nép játsza úgy, hogy teszem +azt, a házigazdám néhai atyja ezelőtt tíz évvel Judás volt, a házigazdám +a kórusban tenort énekel, a kocsisom, akivel a játék utáni napon +Hohenschwangauba utaztam, az előadáson Sámsont ábrázolta egy élőképben; +egy müncheni barátom pedig éppenséggel szűz Máriáéknál lakott. A +községnek 1200–1300 lakosa van s ebből az előadáson 700 körül van a +színpadon, jóformán a falu épkézláb népe. Csak az apróbb gyerekek, az +öregek, betegek, cselédek, nyomorékok maradnak ki a játékból. Magából +abból a családból, ahova engemet szállásoltak, hárman játsztak. Reggel +nyolc órától fél tizenkettőig a színpadon voltak, fél kettőig minket +szolgáltak ki az asztal körül, fél kettőtől hétig ismét a színpadon +voltak, mert ennyi ideig tart Krisztus kínszenvedésének csodálatosan +megható játéka májustól szeptember végéig minden vasárnap és ünnepnapon, +minden tizedik esztendőben. + +Az oberammergauiak polgári foglalkozása a képfaragás. Farag az egész +lakosság. Gazdaságuk nincsen, mert a bajor havasok ama völgye, amelyben +a község fekszik, három oldalról el van zárva, csak egy oldalról van +nyitva, de ez az egy az – északnyugati oldal. Szántani, vetni, aratni +ott nem lehet. Csak éppen rétjei és legelői vannak, de mérsékelten ez +is. Faragó szerszámukkal keresik a kenyerüket s minden tizedik +esztendőben eljátszák Krisztus kínszenvedését. A faragás elég +tisztességes kenyéradó a hegyi lakók szükségét tekintve, de a +passiójáték világra szóló hírt szerzett nekik. Házigazdám, Anton Lechner +uramnak, a néhai híres Judásnak egyik asztala körül ültünk, egy kedves +newyorki asszonyság a leányával, egy csikágói szeretetreméltó +kisasszony, egy szanfranciskói katholikus pap és én. Elég messziről +jöttünk mind, hogy a főpróbát megnézzük. Rajtunk kívül volt még ott ez +alkalommal vagy 2000 idegen. A nézőtéren voltunk közel 4000-en. Ennyi +ülőhely van ugyanis benne és hézagot keresve is nehezen lehetett +találni. A helyárak 10, 8, 6, 4 és 2 márka, egy márka 120 fillér. +Legtöbb a tíz márkás hely s így egy tömött ház bevétele fölrúg 28 ezer +márkára. A környék népe úgyszólván vallásos gyakorlatnak nézi e +játékokat és néha processziókban jár el rája. A teljesen +ágrólszakadtakat ingyen bocsátják be, erre is vannak helyek, amelyek +nincsenek a 4000 ülőbe beszámítva. Egy-egy esztendőben 27 előadás van +rendesen. De gyakran megesik, hogy valamely ünnepen kétannyi nép jön, +mint amennyi belefér a nézőtérbe s ilyenkor a következő napon +megismétlik a játékot. + +A játékos esztendőben és a játék előtt majdnem egy évig, összesen +mintegy húsz hónapig szünetel minden polgári munka s ilyenkor az egész +falu a játékra készül. Van a falunak rajziskolája, ének- és +tornatanítása. Minden, ami a játékhoz kell: az összes jelmezek, mind a +faluban készül. Egy éltes, odavaló leány áll a szabóműhely élén. Ő +szabja ki a jelmezt s a falubeli leányok varrják. De valamint az előadók +nem képzett színészek, ő sem tanult szabó. Tehetsége van a szabóságra, +mint Lang Antalnak alakja, hangja, lelkülete, szíve a Krisztus +szerepére, a másiknak a Judáséra, egy fiatal leánynak szűz Máriáéra. +Mert Mária, a szűz anya nem lehet – vénleány. A polgármesterük tartja +kezében az egész rendet. Evidenciában van minden gyermek, hogy kiből mi +válik. Némely 12–14 éves gyermeknek az álma, hogy 10 év mulva Krisztust +játszhassa és az autoszuggesztio alatt, melyet áhítatos becsvágya rája +évek során át gyakorol, fejlődik a gyermek. Talán még a szakála is +aszerint nő ki. Mert az oberammergaui játszók nem maszkírozzák ki +magukat, mint a színészek. Sem festéket, sem parókát, sem semmi eféle +kisegítőt nem használnak, hanem úgy növesztik és viselik a hajukat, úgy +gyakorolják a járásukat és egész maguktartását, ahogy az alak +megkívánja, akit tízévenként játszaniok kell. A mester a rendezőjük. Ő +válogatja össze a ruhák színét és ő állítja össze az élőképeket az +ótestamentumból, amely a passió egyes következendő részeit +szimbolizálják. Van zenekaruk és énekkaruk és a karbeliek éneklik, hol +egyik, hol másik, némelyik igen fényesen a magánrészeket. Nem kevesebb, +mint 27 énekrész és prológszavalat van egy előadáson. Ezt mind +tanulgatják hónapokkal az előadások megkezdése előtt. Az idei ciklusra +tavaly februáriusban kezdték meg a tanulást. Bevételök – belépőjegyekből +– lehet 4–5 százezer márka. Ebből fedezik beruházásaikat, a tiszta +jövedelem kétharmada közcélokra megy, egyharmada a játszók között +osztódik szét, azaz közel hétszáz ember közt. Ez tavaly azt jelentette, +hogy Krisztus személyesítője kapott 2000 márkát, a kisebb (gyermek) +szereplők húsz-húsz márkát. A közbülesők jelentőségük szerint +jutalmaztatnak. Mind ez igen szegény jutalom másfélévi munkaszünetért, +mely idő alatt nemcsak nem dolgoznak maguk, hanem vevőik is másfelé +néznek, úgy, hogy mire újra munkába kezdenek, vevőjük száma erősen +megapad. De ez kiegyenlítődik a forgalom által. Mert mindenkinek van +kiadó szobája, sokaknak terített asztala; azután fotografiában, faragott +munkában s minden egyébben esik ilyenkor kinek-kinek gazdag vásárja. + +A közcélok alatt kell érteni vízvezetéket, kanalizációt és közkórházat, +amit építettek. A jó oberammergauiak mind e három intézmény nélkül +elehetnének. De a nagy idegenforgalom szükségessé teszi ez egészségügyi +intézményeket. Ők maguk kórházba is csak elvétve kerülnek, de mondták +nekem, ha véletlenül valamely utasembert a látogatók közül baj érne: azt +csak el kell látni illendően. + +Beruházás alatt értendő a színpad, a nézőtér, a kiállítás, amely az idén +vagy 130 ezer márkába került, maga a prológus olyan hímzett szövetű +ujjast visel, amelynek métere 60 márka és a szükséges műhelyek, a +zenekar, énekkar, iskola stb. föntartása. Az idén építették a fedett +nézőteret, amely 200.000 márkájukba került. Azelőtt fedetlen volt s +megesett, hogy a hirtelen jött jégeső iszonyú pánikot okozott a +közönségben. A játszók egy része teljesen ki van téve most is az idő +viszontagságainak s akárhányszor megesik, hogy szakadó esőben játszák +végig rendületlen nyugalommal fenséges játékukat. + +A telep maga két részből áll: a nézőtérből és a színpadból. A nézőtér +egy nagy, téres, egyszerű, négyszögletes deszkaalkotmány vasíveken, de +elvakolva. Külseje grafito-alakokkal van díszítve: egy-egy szent, +templomi stílusban. Az ülőhelyek alkalmasan eltagolva erősen emelkednek +hátrafelé, úgy, hogy minden sor kényelmesen ellát az előző sorok fölött. +Leghátul egy pár páholy van nevezetesebb, vagy előbbkelő személyiségek +számára. Ha ez nem akad, akkor huszonöt márkáért bárki megveheti az +előadásra. Hátul a páholyok körül a fenmaradó nagy falon kétfelül két +kép van ügyes ecsettel festve: az egyik a közeli ettali bencésklastrom, +híres búcsújáró hely; a másik az oberammergaui passiók régi primitív +játszóhelye. A nézőtér elülső része nyitva van s vele szemben áll a +színpad. Középen a szorosabban vett színpad szintén egy négyszögletes +hosszúkás, mély ház, zsinórpad nélkül; mélysége körülbelül két színfal. +Itt váltakozik a díszlet, itt játszódik le a jelenetek egy része, itt +vannak az élőképek. E színpadnak van nagy előtere, melyre a játszók a +szükséghez képest ki is jönnek. Oldalt kétfelül csatlakozik e színpadhoz +egy-egy nagy kapu, melyen keresztül Jeruzsálem utcáiba látni; a kapu +után következik mintegy 45 foknyi szögben egy-egy görög oszlopcsarnokos +ház, vagy tíz lépcső magasan az egyik, a nézőtől balra Pilátus palotája, +a másik, a jobboldali Kaifás lakóháza. E házakhoz ismét szögletben úgy a +jobb-, mint a baloldalon oszlopos folyosó, pompás falmezőkkel. E +folyosókból lépnek föl a prológus és a karok, jobbról és balról és egy +hajlott sorban fölállnak a színpad peremére, középen a prológus, jobbról +a basszus és alt, balról (a nézőtől) a tenor és szoprán. Mindez – +színház, a függönye, a kapuk, a két ház és a folyosók elég élénken, de +ízletesen vannak díszítve, úgy, hogy a szem kellemesen jár ide s tova +rajta. + +A közönség áhítatosan üli meg s tömötten a padsorokat. Taps nincsen. +Színpadi hatások a mai drámai teknika értelmében nincsenek. +Magábaszállás, áhítat, könnyhullatás a hatás. + +Az előadás tárgya Krisztus kínszenvedése: Jeruzsálembe való +bevonulásától kezdve egész mennybemeneteléig az evangelisták előadása +szerint. A játék minden jelenetét megelőzi a prológ, az ének és egy vagy +két élőkép az ótestamentumból, amely Jézus életének előadásra kerülő +mozzanatát szimbolizálja. + +A darabot, ha szabad annak nevezni, amelyet most játszanak, az odavaló +pap rótta össze és egészítette ki az idők folyamán kialakult +szövegekből. Ő költötte a prológust is és az énekszöveget. A prológust, +amely himnuszi hangban, kizárólag antik verselésben célzásokat tartalmaz +az elkövetkezendő képekre s a jelenetre, följajdul vagy fölujong a +tartalom ihletétől, fenségétől: egy méltóságos fejedelmi alak mondja el +nemes egyszerűséggel, kiváló értelemmel és rajongó hittel. Ez az ember, +akit csak Christus Mayernek hívnak Oberammergauban, mert harminc éven át +háromszor játszta Krisztust és mindeneknek, akik látták, felejthetetlen. +A prológust követi az ének, az ének alatt föltárul az élőkép. + +A legzseniálisabb és legszebb dolgok közé tartozik néhány e képek közül, +amit valaha láttam. Semmi az operai és egyéb színpadi káprázatos +tündérségekből ehhez nincsen fogható. Mert itt világításbeli hatások +nincsenek. Amennyi és ahogyan a napvilágból véletlenül ráesik, annyi a +világítás. Itt tisztán a remekül tagolt tömeg, a zseniálisan állított +csoport, a fenséges színharmónia, a közönséges nappali világosság +nyugalma és az ember ihlete, mártíriumos szilárdsága dönt. Nyolc éves +gyermekek percekig, mint az acélkapcsok, úgy állják helyöket. A profán +színpad raffinériájának nyoma sincs. Ez a klasszikus festői remekművek +egyszerűségét, biztosságát, varázsát és keresetlenségét adja nekik. +Sohasem láttam olyan szépet ebben a nemben, mint a képet, amelyben a +zsidókra a pusztában a manna hull. Test testen, fej fejen, egy meg nem +szakasztott tömeg emberből, asszonyból, gyermekből. A tömeg gyönyörűen +eltagolva színekkel és egy-egy – nem tudom másnak mondani – kontra +állással, ami abból áll, hogy valaki egy váratlan elhajlással, háttal +vagy fekve van beillesztve és a képből Mózes és Áron kiemelkedő alakja. +Csodásan szép, harmonikus, tömeges és nyugodt kép. A gyermek olyan +biztosan állja benne a helyét, mint a meglett ember; a szem éppen oly +szilárdan állja szerepét, mint a kar s a láb. + +Nem tudtam levenni a szememet az én Sámsonomról, akiben másnap +kocsisomra ismertem. Félig dűlt helyzetben, magát hátra vetve, fogta +jobbjával a repedező oszlopot, szemét pedig kimeresztette az űrbe, hogy +szinte tündöklött nagy világos két szeméből a világtalansága. Körülötte +a rémület csoportjai, amelyekre rászakadandó volt a királyi palota +padmalya. Nevezetes zseni lakik abban az egyszerű emberben, aki ezeket +az ő egyszerű társait ilyen tökéletességek kész anyagává tudta +megihletni. + +Az utolsó vacsorában, bár az elrendezés más, megelevenedik az ember +előtt da Vinci képe. Remek az apostolok ruházata, mindenik két-két +színben s e színek csoportosítása az asztal körül. Judás ruhája éppen +oly elmés, mint szerencsés, sárga sárgában, de ez már nem élőkép, ez +jelenet, amely a cselekményhez tartozik. + +Magáról az előadásról szeretnék egy nagy szót mondani. Mindenek után, +amit tanultam s amit magamnak elképzeltem, az volt az illúzióm ezen a +nevezetes vasárnapon, amelyen reggel nyolctól (másfélórai ebédidejét +leszámítva) este fél hétig a színházban ültem, hogy egy klasszikus +ógörög tragédiai előadást nézek. Nem egy színpadi szórakozás, hanem +valamely nemesebb tartalmú ünnep ez. A görögök mitoszbeli hőseik, +félisteneik szenvedését, gyásszal és irtózatokkal telt kiengesztelő +sorsát nézték, nagy ihletű költők szövegét hallgatták a szabad ég alatt, +reggeltől estig, napokon át, nemzeti ünnepre gyűlve, nem professzionátus +színészektől, hanem a szerző által összeválogatott és betanított lelkes +barátoktól és ihletett emberektől. + +Itt is. Azt a történetet, amelyet mindnyájan tudunk. Az újtestamentom +szövegéből századokon át kialakult dialógokkal, melyeket megihletett +szívű emberek formáltak, kiegészítettek és kiválogatott, e szöveg +hitében fogant, született és nevelkedett emberek mondanak el rajongó +lelkük közvetetlenségével és lelkes szeretetével. Ez emberek olyan +szilárdak a hitükben, mint az evangélisták, akiknek könyveiből nőtt ki a +szöveg. Azt merném mondani, hogy ez az egyszerű, keresetlen, naív könyv, +amiben semmi sincsen, amit ne tudnánk, de amiben minden új, ami van, +igazságától és hitétől, egy nagy alkotás. A misztérium kialakulva +műfajjá, naívságát megmentve tökéletességgé. Olvasmánynak is élvezet, +imádságos-könyvnek is a legjobbakból való. + +A játékról mit mondjak? Súgójuk nincsen. Ugy mondja mindenik a szöveget, +mintha ő találná föl. Mindenik szereplőnek a szavába, mintha hallottam +volna beledobogni a szívét. Természetesen, vannak jobbak és gyöngébbek. +A fiatal 25 éves Lang először játszotta Krisztust. Mondják, hogy messze +elmaradt elődjétől. Ezt mondták Máriára is. Én mégis azt gondoltam, hogy +itt-ott a régibbek talán szebben mondtak valamit; valamely +tulajdonságukban jobban találtak föladatukhoz, de őszinteségben, hitben, +lelki elváltozásukban és ihletükben a maiak is föladatuk színén vannak. +A mostani fiatal Krisztus az első szereplés izgalmával, föladatának +megilletődésével, szerepének kiáradó, isteni teljességével jött és +iszonyú őszinteséggel emelkedett föl a keresztfáig s megrendítő volt +rajta a halál. A vér kiment az arcából, a szeme megtört, a teste +csuklóiban megoldódott s mintha elszálló lelkének szárnycsapása lett +volna, úgy hallatszott a közönség sóhajtása végig a tömegen. Az ember +szíve félelmesen dobogott arra a gondolatra, hogy mi lehetett 1900 évvel +a Golgotán, amikor most, egy közönséges ember egy bajor faluból, magát +beleképzelve az Istenember helyzetébe és másolva szenvedését és halálát, +aki sem nem Egressy, se nem Garrik, hanem egy tanulatlan képfaragó +ember, csak hite és ihlete segítségével így megrendíti a sokaság szívét. + +De mégis, egy korlátozásom van. Nem hiszem, hogy mindenkinek ugyanaz ez +a passió, ami nekem volt s azoknak, akik velem nézték. + +Azt gondolom, háromból egy szükséges; vagy a lélek és elme naivitása, +vagy egy felsőbbrendű műveltség, vagy végre az, hogy az ember, +akármilyen is a műveltsége, Jézusát már a szívében odavigye magával. + +És ezt nem felekezeti szempontból értem, mert azt gondolom, hogy +manapság, mikor az európai emancipáció folytán a zsidók is a keresztény +társadalom kötelékében élnek és nem külön kötelékben, Krisztus lelkének +és tanításának szeretete nincsen egyházhoz kötve és felekezethez. + +Egy azonban bizonyos, hogy a mai fölületes és cinikus műveltség +szerencsétlenei számára elrejtett kincs ennek az előadásnak a bája és +hatalma. + +Most már csak egyet és mást kell elmondanom, ami kiegészíti vagy +megmagyarázza azt, amit a minap írtam a bajor falu előadásairól. +Mindenekfölött azt szeretném kiemelni, hogy Krisztus kínszenvedéseinek +ez előadásában semmi teatrálikus hatás nincsen, leszámítva a pazar +kiállítást ruha dolgában. Ez valóban udvari színházi luxus, finom, +szolíd kelme, fényes, aranyos és históriai oly értelemben, hogy a nagy +egyházi festők képeiről van nagyrészt mintázva. Maga a darab inkább +epikus természetű s egymásután adja az új testamentom ismert jeleneteit: +Krisztus bevonulását Jeruzsálembe szamáron impozáns néptömeg +kíséretében, a kufárok kiűzését a templomból, a bethániai idilli +jeleneteket (búcsú) és Jézusnak írral való megkenését Mária Magdolna +által; Krisztus utolsó útját Jeruzsálembe; az utolsó vacsorát; a +szinédriumot, mely elvégzi Jézus halálát; Jézust az olajfák hegyén; +ezután a jeleneteket Annáh, Pilátus és Heródes előtt, a törvénylátást, +Kaifás által, aki halálra ítéli Jézust; majd Krisztust a börtönben, ahol +megcsúfoltatik; Júdás kétségbeesését és öngyilkosságát; Krisztust, amint +a saját keresztjét viszi, a Golgotán, a keresztről való levételét; +föltámadását és mennybemenetelét. + +Drámai izgalmak csak azokat a jeleneteket borítják el, amelyekben a +farizeusok Pilátustól ítéletük megerősítését iparkodnak kierőszakolni. A +többi jeleneten mind csak megilletődés ül, bensőség, áhítat, megindulás, +meghatottság és néma fájdalom, a színpadon éppúgy, mint a nézőtéren. De +hogy ez egyszerű, keresetlen jelenetek, melyekben csak az történik +szemünk láttára, amit már mindnyájan ismerünk gyermekkorunk óta, mily +hatással közlődnek a nézővel, annak külső mértéke az, hogy reggel 8-tól +este fél 7-ig ott ülünk, teatrális emóciók, taps és egyéb járulékai +nélkül a közönséges színháznak, ott ülünk és lessük az utolsó szót s az +utolsó képet is. + +Az ember azon csodálkozik legjobban (amíg nem látta a dolgot), hogy a +színjátszás mai raffinált virtuóz képességei mellett, melyeket bőven +élvez a modern közönség, miként érheti be a világ minden részéből +összesereglett, tehát igen világlátott sokaság az egyszerű oberammergaui +faképfaragók játékával, amelynek bizony semmi köze, sem semmi rokonsága +nincs a Novellik és Sarahk izgató művészetével. + +A feleletet az ember csak ott a helyszinén találja meg. + +Ez az egész, menetében, párbeszédeiben, fejleményében, motívumaiban oly +igen egyszerű és természetes, megható történet csak igen egyszerű és +természetes eszközökkel oly szép és fenséges és csak teljesen rokon a +lélekben és elméjükben is igen egyszerű és természetes emberekkel, akik +előadják. Nem színészi tudományukkal győzik, hanem megfelelő +előkészületük – az értelmes és őszinte beszéd – mellett azzal, hogy +teljesen beleélik magukat darabjuk kultuszába és őszinte hittel, +meggyőződéssel és érzelemmel elmondják a járásukkal-kelésükkel járó +szöveget. Egészben művésznép az igaz, amely az elemi iskolai +tudnivalókon kívül rajzolni, muzsikálni, énekelni és tornát tanul s a +foglalkozása is művészet. A lakosság általános foglalkozása a +képfaragás. A szobrászi állás, szép vonalak, egyszerűség és báj +természetükben van, évszázados gyakorlat után szinte velük születik. +Ilyen plasztikus művészi eszközök az ő színészi eszközeik is. +Keresetlen, egyszerű, természetes, őszinte mint a képfaragás, mely a +legegyszerűbb dolgok: _a vonalak_ szépségétől és korrektségétől függ. +Teljes összhang van tehát a darab kompozíciója, a története, az emberek +lelki és elmebeli világa és mindennapi foglalkozása között. + +A színészet technikájában sokszor föltették és vitatták, de soha el nem +döntötték a kérdést, hogy a színésznek, aki sírást színlel, szabad-e +vagy kell-e igazán sírnia, aki meghatottságot játszik, meghatottnak +kell-e igazán lennie. Oberammergauban ez a kérdés nem vitás. Ott a +játszóknak az érzelme lélegzetvételükkel jár ki s be az ajakán. Ott +semmit sem játszanak, ott mindent átélnek a játszók és mikor Krisztust +leveszik a keresztfáról, az a Krisztus fizikailag él ugyan, de lelkileg +meg van halva és a néző nem veszi észre, hogy fizikailag él. Borzalmas +meghalást, megdöbbentőt, megigézőt láttam akárhányat nagy művészektől. +Igazán halott embert színpadon életemben csak egyet: Lang Antalt a +keresztfáról való levételekor és anyja: Szűz Mária ölében fekve. Oly +mély és igaz volt ez a benyomásom, hogy egyetlen bántó dolog volt benne, +a sok mesterséges vérfolt, mely a testére volt festve, holott ezenkívül +semmi színpadi segítő eszközt, se arcfestéket, se parókát nem +használtak. A színlelt vérfolt sértő volt az egész ember és alak lelki +és testi igazságán. + +Van az oberammergauiaknak gyakorló színpaduk is, amelyen közbe – a +passió közé eső években – maguknak és a környéknek játszanak. Van erre +egy pár hazafias darabjuk és egy pár népszínművük. Nagy sajnálatomra +ebből semmit sem tudtam megszerezni s ezeket nem vonhatom bele ítéletem +okai közé. Csak olybá vehetem, hogy ezeken gyakorolják beszédüket, +mozgásukat, úgy, hogy 10 évről 10 évre a nagy alkalom ne találja őket +gyakorlat nélkül. + +Az oberammergaui játék eredete egy fogadalom 1633-ból, amikor olyan +pestis pusztított ott, hogy három hét alatt az akkor kisded faluból +kihalt nyolcvannégy lélek. A pestis ellen fogadta föl a falu +előljárósága, hogy ezentúl minden tizedik esztendőben előadja Krisztus +kínszenvedésének a tragédiáját, mint ahogy a régi okmány mondja: die +passions-Tragedi Zu Ehren dess bitteren Leyden und sterbens Jesu Christi +zu halten und zu Exhibiren. + +1634-ben volt az első játék s azóta tart rendesen, kivéve ha háború +megzavarta. Igy az 1870.-i német-francia hadüzenet már játék közben érte +az oberammergauiakat. Abba is hagyták a játékot, de 1871-ben lejátszták +a megzavart esztendő tartozandóságát. + +A pap, a polgármester, a faragómester, a tanító s a zenetanárok rendezik +és intézik ezt a csodás vállalatot. + +* * * + +A mult vasárnapi főpróbára a falu előljárósága a müncheni írói és +újságírói egyesület közbenjárásával hívta meg az európai sajtót. Ez +egyesület kitünő elnöke Schaumberg dr. meghívását egy kirándulás +tervével tetézte a néhai Lajos bajor király tündérváraiba, melyek azon a +vidéken vannak. Vagy száznegyvenen a sok százból, aki Oberammergauban +összesereglett, elmentünk Schaumberg dr. és Wetzstein müncheni +hírlaptulajdonos kalauzolása mellett e kirándulásra; a bajor nép +zsenijének élvezetéből a fantasztikus lelkű bajor király alkotásaiban +gyönyörködni. Megnéztük a linderhofi nyaralót, a miniatur Versaillest, +amely megdöbbentő pazarsággal dicsőíti XIV. és XV. Lajos királyokat. +Minden az ő ízlésükben van, minden őket ábrázolja, korukat, embereiket, +szeszélyüket, ünnepeiket: festmény, szobadísz, bútor, minden, minden, +minden. Képzelhetetlenül fényes, drága, szeszélyes, fejedelmi, terhelve +arannyal, ezüsttel, márvánnyal, drágakővel, bíborral, bársonnyal, +hímzéssel, műtárgyakkal kigondolhatatlan sokaságban, egész az +ebédlőasztalig, amely a padlóba sülyed és megrakva jő fel. Egy +mesterséges csepegő kőbarlang villamos világítással, vízeséssel, tóval +és festménnyel; egy a párisi kiállításon vásárolt mór kioszk +fantasztikus ragyogással; vízművek játéka, szobrok, lépcsők és +gloriettek; kábító látvány, melyből alig tud az ember magához térni a +régi egyszerű kápolnában, ahol egymaga szűk falak közt lakik az Isten, +míg a nyaraló csodás, észvesztő szobasorában egymaga bolyong a király. + +Ezt gondoltam magamban s ez a gondolat mind metszőbben fészkelte be +magát az agyamba, amint szobáról-szobára mentem, amelyekben a legutolsó +szék árán meg lehetne venni egy bajor parasztházat: hányszor nem +kiáltozhatott ez a szerencsétlen király arannyal hímzett bíborágyával és +pamlagaival szemben állva: adjatok egy ágyat, amelyen egy kicsit +henteregni, egy diványt, amelyen kényelmesen elnyújtózkodni lehet! + +Hochenschwangauban az új Neuschwanstein gyönyörű fellegvár fenn a +sziklán éppen ilyen, csakhogy itt a német monda kultusza a fő s a +mellékdísz: a Szigurd, a Parcifallegendák képben, szoborban, faldíszben, +mindenben. A keleti fejedelmek, az Ezeregy éjjel tündérsége, egy a +világtól elzárkózott király fantasztikus álmai megvalósítva, terem terem +után csodánál csodább. Hihetetlen a mai modern világban. Mintha egy +régi, egy elmult rendből menekült volna ide a XIX. századba a régi +századok bolygó lelke. + +Régi várakat: a gúláktól kezdve a mi középkori várainkig, ha látok, egy +elmult világ rendje elevenedik meg előttem; a fáraók rabszolgái, a mi +középkori eleink jobbágyai nélkül ily alkotások lehetetlennek látszanak. + +Ime azonban itt egy király az egyenlőség forradalma után, a szocializmus +ébredő századában szemébe nevet világrendnek, időnek, multnak s jelennek +s megcsinálja az elmult századok passióit modern eszközzel: a pénz +iszonyú tömegével. Környezete megrettenve nézi a pazar szeszélyt, +módokat keres, hogy segítsen a bajon és íme a nép, amely misztikus +szeretettel nézte titokzatos királyát, suttogni kezd, gyülekezik, +fegyverkezik, hogy körülvegye, megvédje és szökésében segítségére +legyen. S egy végzetes pillanatban ez a mesébe való király az orvosa +elől, akinek hűségében nem bízik, menekülve a stahrembergi tóba gázol. +Az orvos utána siet, hogy kivezesse, a király birokra kél vele s +mindkettőt örök halálos öleléssel fogja át a hullám. + +Alançon hercegasszony valamikor menyasszonya volt ennek a királynak. De +az ideális férfi megcsalatkozott menyasszonyában s örökre elfordult +nemcsak tőle, hanem minden asszonytól. És a gondviselés, ez a rettentő +poéta az egymásnak szánt, de egymástól elfordult két lelket, hogy a +halálban se találkozhassanak, – az egyiket vízbe temeti, a másikat +emésztő tűzbe, a párisi bazárégésbe. + +Sokfelé el van terjedve II. Lajos király arcképe azon a vidéken. +Szerették, mert a sokaság mindig vonzódik a szertelenhez, a +kimagyarázhatatlanhoz, a titokzatoshoz. Ma éppenséggel lelkesedéssel +beszélnek róla, mert szeszélyes alkotásai, amelyeknek fényében, mint +arannyal kivert kriptában szörnyű magányosságban élte napjait, – most +meg vannak nyitva a világ kíváncsisága előtt s benépesítik a vidéket +utas emberekkel. Mikor a király meghalt, az udvar elsápadt hátrahagyott +adósságainak szörnyű listáján. Azóta azonban turistáktól belépődíj +fejében a kastélyokért beszedtek 17 millió márkát. És ezt mindig +bővebben fogják szedni úgy, hogy a szerencsétlen király pazarlása végül +ma üzletnek is fényesen beválik. + +Arcképét, pedig általában igen szép férfi hírében volt, valahányat +láttam, nem találtam szimpátikusnak. Én alkotásaiban láttam az ő valódi +képét. Mintha nem olyan királynak képzelte vagy érezte volna magát, +akinek uralkodó-jogai és kötelességei vannak: akinek népét kell vezetni, +hogy boldoguljon: hanem mintha az álmodozó gyermekfantáziában élő király +lett volna, akinek a király fogalma, hatalma, dicsősége és egész valója +aranyruha, gyémántkert, ezüstpalota, fény és káprázat s amit csak egy +szertelen, csapongó képzelet az éj sötétségéből magának ragyogást elő +tud varázsolni. Művészei, magányos színháza, várai, kastélyai, +egyedülvalósága és korlátlan akarata voltak az ő királysága, nem pedig a +sörös Bajorország. + +Magyarországra kettő emlékeztet e tündérkastélyban: Benczur Gyula két +képe Linderhofban és Szent István és Szent László király alakja a +neuschwansteini vár tróntermében, ahol az elefántcsontból tervezett, de +el nem készült trón fölött való körfalat a kereszténység hét szent +királyának festett alakja díszíti. + +Magyar hazánk az egyetlen ország a világon, amelynek trónján két szent +viselte a koronát. Szent Istvánról még egy nagy kép is van e roppant +fényben tündöklő teremben: amint a pogány magyarokat a keresztény hitre +téríti. + +Müncheni újságíró-kollégáink iránti hálás gondolattal zárom le e +soraimat, amiért meghordoztak bennünket abban a tündérségben, amelyben +tündöklenek a bajor nép, a bajor hegyi vidék és a legszerencsétlenebb +bajor király álomlátásai. + + + + +Banquo szelleme. + +Megnéztem „Macbeth“ fölelevenített előadását, élveztem a gondot, melyet +reáfordítottak, de sajnosan vettem, hogy a jó szándéknak áldozata lett +Banquo kísértő lelke, melyet kihagytak. Aki netán nem tudja a +történetet, annak íme itt elmondom az idevágó részt. + +Banquo és Macbeth csatát nyernek, mint hadvezérek Duncan király számára. +A nap hőse kiválóképpen Macbeth. Mikor a két hadvezér a csatatérről +eljő, egy pusztás helyen három boszorkány üdvözli s Macbethnek egy +méltóságot ígér, melynek birtokosa még él és királyi koronát; Banquónak +azt, hogy maradékai lesznek királyokká. A két hadvezér nemsokára +találkozik Duncan királlyal, aki elhalmozza őket magasztalásaival, +Macbethre ráruházza a boszorkányok által ígért méltóságot és bejelenti +nála látogatását, hogy ott tölti a következő éjszakát. + +Macbeth megrendül a boszorkányok egyik jóslatának gyors beteljesedésén s +ezt kezességnek veszi arra, hogy másik ígéretök sem marad puszta szónak. + +Ez izgalmak, nagyravágyásának sarkantyúja és felesége ösztökélései +ráviszik a tettre: megöli királyi vendégét s csakugyan király lesz. Mit +ér azonban neki a korona, ha nem magának s maradékainak szerezte lelki +nyugalmának árán, hanem Banquo utódai számára. E hánykolódás veszi arra, +hogy bérelt gyilkosokkal megöleti Banquot és fiát. A gyilkosok megölik +Banquot, de fia, Fleance, elmenekül. Ezt jelentik a gyilkosok +Macbethnek, éppen akkor, mikor az új király maga köré gyűjtötte híveit, +hogy megvendégelje őket. Iparkodik is mindenki az új uralkodó kegyében +járni, tömegesen jöttek el Skócia nagyjai a királyi vacsorára s le is +telepedtek. Csak Macbeth széke üres még, mert ő egy titkos ajtó küszöbén +suttog a két gyilkossal, akik neki Banquo haláláról hozzák a jó, Fleance +megmeneküléséről a rossz hírt. + +– Jól van, menjetek – mondja Machbeth. – Majd holnap még beszélünk +erről. + +Most a királyné szólítja férjét, hogy üljön vendégei közé. Lennox úr is +mondja: – Nem tetszenék felségednek közibénk ülni? S rámutat az üres +székre. E pillanatban megnyílik a föld vagy a fal és a megölt Banquo +lelke odaszáll az üres székre és reá ül. Macbeth azonban a kínálgatók +felé fordulva megszólal: + +– Itt volna országom minden dísze, ha még Banquo kedvelt személye is itt +lenne. + +– Távolléte ígéretének értékét csökkenti csak. Tessék felség +megtisztelni bennünket királyi társaságával! – mondja Rosse lord. + +És most Macbeth a széke felé fordul és indulna; de elképedve tántorodik +meg és a megrettenéstől nyitva maradt ajkán e szók szaladnak ki: „az +asztal teli van“. + +– Sir, itt van az ön számára fenntartott hely! + +– Hol? + +– Itt, jó uram. Mi az, ami így fölindítja fenségedet? + +– Ki tette velem ezt közületek? + +– Mit, jó uram? + +De e kérdést Macbeth már nem hallja, hanem a kísértetnek ő reá szegzett +tekintetével kezd perelni: „Nem mondhatod, úgymond, hogy én tettem: +nekem hiába rázod véres fürteidet!“ + +Zavar támad erre a teremben, az urak felugrálnak, a királyné marasztalja +őket. Hogy így, úgy, ez rendes baja, ne is figyeljenek reá. Majd +férjéhez fordul: + +– Hát férfi vagy te? + +– Az, még pedig oly bátor férfi, aki szembenéz olyannal, amitől +elképedne az ördög is! + +A királyné férjével, Macbeth a látománnyal perel, mely csakhamar el is +tűnik s az egész társaság s a király is összeszedi magát a királyné +biztatására s újra asztalhoz ülnek. Macbeth poharat töltet s vakmerőn +újra Banquora köszönti, mondva: „bár itt lenne“. Erre a kísértésre újra +megjelenik. + +– El – ordítja Macbeth, el a szememből! Takarjon el a föld! Csontodban +nincs velő, a véred hideg; nincs akivel rám meredsz, a szemednek fénye. +És így tovább, míg a kísértet újra eltűnik s a vendégség feloszlik. + +Erről a jelenetről van szó, melyből kettőt emelek ki: a kísértetet nem +látja senki, csak Macbeth, a többi mind csak az üres széket nézi. +Macbeth pedig az egész jelenet alatt nem mondja szóval, nem mondja +célzással sem, hogy kit, mit lát. Azt, hogy kit, mit lát, a skót +vendéguraknak nem is kell tudni; de annál szükségesebb, hogy tudja a +néző, ha ez nem tudja, a jelenet minden közvetlen erejétől, rémes +borzalmasságától, konkrét tartalmától meg van fosztva. Aki Macbethet +először látja és olvasásból sem ismeri, az tisztára nem is sejtheti, mit +bolondozik Macbeth az üres székkel. + +Lehet, hogy különösebbnek tartja egy-egy becsvágyó színész csak olyanok +számára játszani, akik igenis ismerik Shakespeare műveit; de ez tévedés. +Mert nem egynek vagy másnak, de mindenkinek kell játszani. És a teljes +igazság mindenkinek igazság, a féligazság pedig sokak számára +érthetetlen, a többiek számára pedig csak féligazság. Még akik +Shakespeareből tudják is, hogy oda az üres székre Banquo szellemét kell +gondolni: azok is meg vannak fosztva a szolgálattól, melyet szemök van +hivatva tenni képzeletüknek. Képzelniök kell, amit láthatnának. A nézőt +már meglepte és fölizgatta a megjelent kísértet, mielőtt Macbeth +meglátta volna. Kiki felismervén Banquo szellemét, előkészítődik, várja, +lesi izgalommal és kíváncsisággal Macbeth megrettenését és kitörését, ha +majd ez is meglátja, amit a néző már lát. E nagy és félelmes jelenet meg +van fosztva nagyságának és félelmességének főtényezőjétől, ha a kísértet +nincs ott, mert meg van fosztva világosságától elsőbben is, másodszor +pedig érzéki voltától. + +Tudom, szeretnek hivatkozni Macbeth másik látományára, arra, mikor a hős +a gyilkosságot elméjében forgatja s a levegőben egy tőr képét látja. +Akinek gondolkozása csak ez analógia kitalálásáig mélyedt bele +Shakespeareba, az ne magyarázza, még kevésbé merje korrigálni +Shakespearet, aki utasításaiba beleírta, hogy a szellem jő, leül és +eltűnik, de nem írta meg, hogy a levegőben egy tőr tűnik fel. + +Miért írta meg az elsőt, miért nem kívánta a másodikat? + +Mert az elsőre a színpadi világosságnak, a néző képzeletének és a +jelenet borzalmas hatásának szüksége volt, a másikra mindezeknek nem +volt szüksége. + +A magánbeszéd, melyben Macbeth tőrt lát, éjjel, titokzatos sötétséggel +mondódik el, egy pillanatban, amikor tudjuk, hogy Macbeth mit forgat +szívében, tudjuk, hogy felesége miért ment be s várjuk tőle a +csengetyűjelt a gyilkosságra. + +A helyzet borzalmasságát emeli a tomboló vihar, égzengés és villámlás. +Csupa izgalmas momentum, mely fogékonnyá teszi a lelket minden +különösségre. + +Ellenben a másik jelenet egy víg királyi banketten történik. Nagy +társaság, fényes kivilágítás, derült arcok, pompa, bor és párolgó +ételek. Víg pohárcsengésre, muzsikára, táncra és mulattató közjátékokra +is számíthatunk. Csak egy gondolat bántja a királyt: él-e még Banquo? A +bérelt gyilkosok jönnek és ebben is megnyugtatják őt. Nem egészen, de +mégis. Most már hát ő is mulathat kedvére. Hívják is vendégei, biztatja +felesége s ekkor ő odafordul, sajnálja, hogy kedves embere Banquo, nem +örülhet velök és… + +A vidámság e mozgalmas képében ki gondol oly fordulatra, ki van rá +elkészülve, hogy a király üres székébe a most megölt Banquo véres árnya +üljön be? + +Nincs-e mulhatatlan szüksége az érzékek segítségére a figyelő léleknek, +hogy a nagy ugrást sikerrel megtehesse Macbeth-tel együtt? + +És még egy nagy különbség. + +Láttuk, hogy a lakomát zavart kísértet se mint kísértet, még kevésbé +mint Banquo megnevezve nincsen az egész jelenet alatt, úgy, hogy a +vendégek nem is sejtik, miért háborog úgy a király. A tőr jelensége +egészen másképpen van. Amint Macbeth szólásra nyitja ajkát, ezt mondja +rögtön: „Tőr az, amit ott látok?“ + +Bezzeg nem mondja amott: „Kísértet az, vagy Banquo lelke az, amit ott +látok?“ De nem elég, hogy ennyit mond, még le is írja: „Kezem felé +fordítva markolatja.“ De az sem elég, hanem folytatja: „Mégis látom… épp +úgy, mint ezt, melyet ím kirántok!… Most meg vércseppek vannak rajta…“ +stb. Vagyis: minden kitelhető módon eteti képzelőtehetségünket, mikor +erre van bízva, hogy elejbénk is a tőrt odarajzolja a levegőbe. Mikor +pedig nem tartja elégnek a néző képzeletét, akkor igénybe veszi érzékeit +s azoknak adni táplálékot, megjelenteti, amit láttatni akar. + +Végre én is tudom, hogy mai napság kísértetek nincsenek s hogy némely +tudós azt mondja, hogy a látomány csak Macbeth felgerjedt lelkének a +szüleménye. Azonban azt is tudom, hogy boszorkányok már Könyves +Kálmánunk idejében sem voltak, mégis a mi jó Dugonicsunknak az +édesanyját még a mult évszázadban égették el Szegeden, mint boszorkányt. +Sőt mi több, Macbeth előadásán, amelyből a kísértetet kitörülte a +felvilágosodás, ugyane felvilágosodás meghagyta a boszorkányokat és a +többi fantasztikus látományokat. + +Ezen a címen azt hiszem vagy mindent ki kell hagyni, ami a felfogásba +ütközik, vagy semmit. Egyet kihagyni, mást megtartani, csak jobban +rontja azt, ami megmaradt. Ha hiszünk a boszorkányokban, könnyű hinnünk +a kísértetekben is. Ha nem hisszük a kísértetet és kivetjük, csak annál +bajosabb hinni a boszorkányt, akit megtartottunk. + +Én azonban megtartom a kísértetet is, a boszorkányt is és elvetem a +modern felfogást. Nem mintha a magam részéről hinnék a hazajáró +lelkekben. Ezen én túl vagyok, de tudom a katekizmusból, hogy Isten +teremtette a maga képére az embert. Ellenben tudom a történelemből, hogy +az ember a maga képére teremtette az Istent, úgy értve, hogy minden +népnek a földkerekén megvan a maga fogalma az Istenről és a +természetfölötti lényekről. Isten teremtette a világot és az embert; az +ember pedig viszont nem szűnt meg teremteni, hogy a teremtésbeli +hézagokat, melyekbe elméje el nem ér, a maga módja szerint benépesítse. +Igy teremtette a kísérteteket, boszorkányokat, tündéreket stb. + +Hogy ma már igen sokan nem hisznek se tündért, se boszorkányt, se +kísértetet: mit tesz az? Hiszen sokan már Istent se hisznek. Ellenben +igen sokan még mindig hisznek Istent és igen sokan még egyéb +természetfölötti lényeket is. A költő pedig a maga céljaira nemcsak az +Isten közvetlen teremtéseit használja, hanem mindazt is, ami közvetlen +az emberi elme és képzelet alkotása s csak közvetve Istené. + +A kérdés az, miképpen használja? Végre is csak kétféle ember van a +világon; olyan, aki hisz a kísértetben és olyan, aki nem hisz a +kísértetben ugyan, de tudja, hogy mások hisznek benne. Az elsőfajta +hajmeresztő borzalommal nézi Banquo szellemét; a másik fajtára nézve +pedig úgy áll a dolog, hogy ő oly ember történetét látja maga előtt, aki +hisz a kísértetben, látja őt legválságosabb pillanataiban, a többek közt +szemtül-szembe a kísértettel. Senki sem kívánja a hitetlen nézőtől, hogy +Banquo lelkét kísértetnek nézze, még kevésbé, hogy egyáltalán higyjen a +kísértetekben. Csak elégítse ki kíváncsiságát amaz emberek körül, akik +boszorkányokkal és kísértetekkel vesződnek. + +És biztos, ha sikerül a színpadon mozgó alakokat nem X és Y színésznek, +hanem Macbethnek és Banquónak néznie és érdekeik harcába belesodródnia: +akkor borzalom és izgatottság fogja megszállni Banquo kísérteties +árnyának megjelenésekor csak úgy, mint Macbethet, akár hisz különben a +kísértetekben, akár nem. Ellenben a jelenet érzéki hatása elvész a +hitetlenre nézve is, ha e szellem valósággal ott meg nem jelenik s csak +a színész borzadálya játsza el konkrét tárgy nélkül a háborgó +lelkiismeret játékát. + + + + +Shylock Párisban. (1890 január 11.) + +A franciáknak tudvalevőleg megvan a maguk nemzeti drámájok, megvan hozzá +a stíljök s ami nem ebben a keretben adódik nekik, az iránt művelt +közönségük süket és vak. Ezt nem gáncsból mondom, sőt inkább dícséretül +és igen nagy adag irígységgel a keblemben. Az a közönség, melynek +magának külön ízlése nincsen, az lehet igen művelt, de sohasem nemzeti. +Ilyen fájdalom a mienk, kezdve az akadémián, le egészen a hírlapi +kritikáig, mert itt mindenben az idegen eredeti formákat, az idegen +szellemet s az idegen stílt követelik. Miért? – Mert magyar formájok – +leszámítva a népdalt – nincsen. Itt fordítónak, ábrázoló színésznek, +felváltva kell magyarnak, németnek, angolnak, franciának, spanyolnak +lenni. Shakespeare stilizálta a római hősöket Plutárk felfogása szerint, +de Róma utcáit benépesítette a régi London csőcselékeivel. + +Ezeket azért modom el, hogy rámondhassam: ilyen értelemben kell venni +azt, hogy E. Harancourt úr átdolgozta Shylockot. Ez tudniillik azt +jelenti, hogy az angol eredetiből átstilizálta úgy, mintha francia +lenne. Mi is kénytelenek volnánk úgy tenni, ha nekünk egy történetileg +fejlett drámairodalmunk lenne és ha egy ennek nemzeti ízlésében fejlett +közönségünk volna. + +Ezzel, ha tudniillik e kettőnk volna, járna egy harmadik is. Járna egy +nemzeti ízlés és iskola szerint itélő kritikánk is. És igaz, hogy +jelesebb kritikusainkban van még meg legjobban a nemzeti ízlés keresése +és az aszerint való ítélés törekvése. De ez félszeg marad a produkáló +irodalom szegénysége mellett s nem fejlődik az élettel tovább, hanem +marad eredeti példái mellett, melyekhez magát kötötte s nem képes tőlük +szabadulni s észrevenni az újabb fejlődéseket, saját önállóságának a +hiánya miatt. Ezért az idegen termeléssel szemben is önállóság nélkül +van s ítéletében az iskolai tanítás mellett marad. Ott van, ahol volt, +amikor iskoláját végezte és önálló kutatással nem járult irodalmunk +kritikai anyagának gyarapításához. + +Mindez „előszó“ egy francia kritikához Shylockról. Nem kisebb ember, +mint Sarcey, a „Temps“ jeles kritikusa és a mostani francia kritikusok +közül a legkitünőbb, írt egy tárcát a velencei kalmárról s ezt mondja +benne: „Nekem úgy tetszik, a mű eszméje az, hogy a legcsunyább, a +megvetésre legméltóbb s a legszégyenletesebb, ami a világon van, az a +pénz és a pénz szeretete; és hogy nincs boldogság és méltóság a földön +más, mint ha pénzben az, akinek van, osztozik azokkal, akinek nincs; +hogy a pénz fujja belénk a gyűlöletet és a gonosz szenvedelmeket; és +hogy csak azok érdemesek a szeretetre, akik nem törődnek a pénzzel és +hogy a szerelem, minden jók között a legfőbb jó“. + +És e bevezetés után foglalkozik Sarcey Shylock gyűlöletével és idéz +három kitünő tekintélyt, ki a velencei uzsorás esetével foglalkozik s +mind azt tartja, hogy az egy szánandó, tragikus sorsú ember. + +A híres Heine éppenséggel azt véli, hogy Porciát kivéve a zsidó az egész +darabban a legtisztességesebb ember. + +Francia emberünk e fölfogással száll szembe s ezeket mondja: + +„Bizonyos az, hogy Shakespeare Shylockját fel lehet ruházni e +karakterrel, valamint magának Moliérenek szövegéből indulva ki Arnolfból +(Nők iskolája) lehet csinálni egy szánalomra érdemes embert és +Alszeszt-ből (Mizantrop) szerelmest, kinek szerencsétlenségén +elérzékenyül és megilletődik az ember. Én azonban azt hiszem, hogy +Shakespeare a maga uzsorásából egy szertelen figurát (groteszk +monstrumot) akart csinálni, kinek orrára csak úgy hull a szörnyű +fricskák tömege.“ + +Azután ezt mondja Sarcey: + +„Eszerint e darab, amint ma mondanók: egy – operett vagy ha jobban +tetszik: tündéries operett, e fenntartással, hogy a tér, mely a mi +operettünkben a zenének van szánva, itt a költészeté, még pedig +Shakespeare költészetéé.“ + +„Kicsoda, micsoda az a Porcia, kibe Basszánió szerelmes s kit szerelmese +fölkeresni indul Belmont nevű tartományában? Egy operettkirályné. Atyja +mikor meghalt, három dobozt hagyott rá: egy aranyost, egy ezüstöst és +egyet ólommal cifrázva. A három közül egyben van a hercegkisasszony +arcképe. A kisasszony minden kérőjének választani kell a kis dobozok +közül s ha nem találja el az igazit, elesett minden reménytől, sőt le +kell mondania egész életére arról, hogy megházasodjék. Mi ez, ha nem az +operettek eszköze? Avagy nem látjátok, mint közeledik kíséretével és +muzsikaszóval a mór fejedelem s mint teszi kezét az aranyos dobozra, +melyben nem talál csak egy verset, mely őt nevetségessé teszi!“ + +„Csak így jár a többi kérő is; mind csak ürügy a felvonulásokra, +muzsikára, színpadi rendezésekre. De végre megjő Basszánió, Basszánió a +mi összes tündérmeséink ifjú hercege, aki hála a háromezer aranynak, +melyet számára Antonió Shylocktól vett kölcsön, képes volt magát +fölszerelni s kiállítani. Szeretni szeretik, mert szép, mert fiatal, +mert szerelmes. Persze így nem is csalódik. Kinyitják előtte az +ólomládácskát, melyet választott és szerelmi lázát felséges versekben +leheli ki. A mi színpadunkon kavatinákban és duókban párolgott volna ég +felé!“ + +„Ne keressetek a darabban, akár operetteinkben se józan észt, se okot. +Mese, mese, mess kenyeret az egész. A két szerelmes egymásé lesz, amikor +egy eset ismét elválasztja őket, amely megint csak az operettet keríti +fölül, mint mindaz, ami még hátra van.“ + +Basszániót értesíti levélben Antonió, ki jót állt érte Shylocknál, hogy +hirtelen tönkrement, hat hajóját vesztvén hajótörés által. Shylock +sürgeti követelését: mert ki van kötve, hogy ha a 3000 arany nem +fizettetik meg lejáratra, az uzsorásnak joga van egy font húsát venni az +adósának. Antonió tehát halál fia, mert az uzsorás a szíve táján fogja +fölvágni.“ + +„Tetszik érteni, nemde? – hogy – éppen mint operettjeinkben mindenki, +úgy a színpadon, mint a nézőtéren úgy tesz, mintha komolyan venné a nagy +hühót. Pedig mindenki jól tudja, hogy amint a gyermekek mondják – „nem +igazán“ van. Ezek afféle szörnyűségek, minőket a képzelet csinál +magának, hogy mulasson. Muszáj is lesz ebből kitalálni.“ + +„És ki is fognak egy oly fogással, melynek egy mértföldnyire érzik az +operettszaga! Basszánió, ki a szomorú hírt vette, odahagyta fiatal +feleségét lakodalma napján, hogy segítségére siessen jótevőjének és +barátjának. S mit csinál Porcia? Fejébe veszi, akár csak Hervé és +Offenbach hősnői, hogy férfinak öltözködik, felölti az ügyvédek tógáját +és parókáját és elmegy Velencébe a nagytekintetű tanács urak elébe +védeni Antóniót a rettenetes zsidó követelése ellen. Nem vagyunk-e +nyakig az operettben?“ + +„Shylock ugyan hiába forgatja bőszen a szemét; hasztalan szórja az +adósára dühös fenyegetőzéseit és feni saruja talpához a kést, mellyel +mellét fel fogja vágni: senki a teremben, látva az ügyvédek padján a +kedves Porcia szőrtelen arcát, egy pillanatnyi nyughatatlanságot nem +érezhet. Az embert elringatja ez a mulatságos tündérmese s az ember lesi +a fordulatot, mely le fog csapni a kötni való gazra, aki nem tudja, hogy +van valami, ami a pénznél sokkal hatalmasabb, sőt hatalmasabb mindennél: +a szerelem.“ + +„Kiki tudja, mily fortéllyal él Porcia. Gyermekes dolog, de mit tesz az! +Shylocknak joga van testéből kivágni az őt megillető font húst; de csak +oly föltétellel, hogy egy csepp vérét nem onthatja. Mert azt, aki +velencei nemes ember vérét ontja, halálos büntetés éri. Ettől Shylock +megzavarodik. A csufolódás minden oldalról csak úgy hull egyenesen a +görbe orrára s ő megy szégyenkezve, kísérve az ott levők karénekétől.“ + +„A pénz embere lerakva, megalázva, letorkolva, visszakergettetett egy +krajcár nélkül a Ghettójába; a szerelem pedig átadja magát szíve +örömének.“ + +Ennyit vettem ki Sarcey kritikájából, hogy hozzáfűzzem még a +következőket: egy előkelő szellem, egy önállón ítélő ízlés, akit nem +kötöz meg a hagyomány, az iskola és mások bármily tiszteletre méltó +tekintélye: így ítéli meg ezt a zseniális darabot. Avagy oly helytelenül +cselekszem-e én, hogy már évek óta biztatom becsvágyó hazai rendezőinket +és ambiciózus művészeinket, hogy vessék le Shylock patétikus palástját, +nyírják meg tragikus szakállát és adják vissza a gyönyörű alkotást +természetes jogainak, melyektől az olcsó hatást vadászó színészet és az +olcsó dicsőséget élvező szentimentálizmus megfosztotta, egyszersmind +igazi erkölcsösségétől is megfosztván a művet. Mert egy tragikus alakkal +úgy bánni, mint ahogy Shylockkal bánnak e darab végén, szégyenletes, +erkölcstelen és alávaló dolog. Igy csak egy vígjátéki figurával lehet és +szabad bánni. + +Aki pedig rossz néven venné a maga pedánsságában a francia kritikustól +azt, hogy nem is vígjátéknak, hanem operettnek mondja a híres tragédiát, +annak jusson eszébe, hogy a franciáknál, ahol oly zseniális emberek, +mint Offenbach, Lecoqu, Planquette stb. álltak az operette szolgálatában +s hol akadémikusok írtak operettszövegeket: e műfaj több becsületben +áll, mint másutt, ahol elég egy jó régi francia darabot ízléstelenül +megcsonkítani, hogy operettszöveg számba menjen. + + + + +Coquelin. + +A francia nemzeti színház kitünő művésze, az idősb Coquelin, európai +körútjában, melynek célja, hogy nemzeti különbség nélkül összeszedje az +összeszedhető „frankokat“, eljutott mihozzánk, ahova egyszer mint +hajótörött vetődött. A Népszínház volt akkor a deszkaszál, melybe +kapaszkodott, hogy tova ússzék. Uszott is mind a kettő: ő is meg a +színház is. Most az Operaház pompásabb termében ütött tanyát a hírneves +francia ember s bemutatta magát és társaságát a „Párisi“ című +vígjátékban. + +A páholyokat vegyes társaság töltötte meg, mind valamennyit a +zsufolásig. Öt emberen alul alig volt páholy. A földszint székei azonban +végzetesen üresek voltak. Külsőleg tehát az intendáns úr vállalata a +franciákkal nem nagyon kecsegtető. És az erkölcsi eredményről sem +könnyebb beszámolni, mint az anyagiról. + +Ez az ötletekkel, szellemmel és epigrammatikus fordulatokkal teli +vígjáték ma lepergett, anélkül, hogy tízszernél többször hallotta volna +az ember a közönséget mosolyogni. Taps nyilt színen egy se volt, az első +és második felvonás után mérsékelt kihívás, a harmadik után semmi. +Tévedne azonban, aki azt hinné, hogy ez a novemberi fagy Coquelint és +társaságát jellemzi, s nem a közönséget. Én Istenem, e közönség túlnyomó +nagy része olyan emberekből állt, akik franciául nem a fülükkel +tanultak, hanem a szemökkel (könyvből) vagy a legjobb esetben egy német +gouvernante-tól. Hol van ezek halló szerve attól az iskolázottságtól, +mely lehetővé tegye, hogy a szédületes francia színpadi társalgást +folyékonyan megértse? Én valóban csak feliből-harmadából értettem a +vígjáték dialógusait. Pedig a színészek látszólag iparkodtak itt-ott a +tempóban, hangerőben és egyes szók ejtésében is a nézőtér sivár térbeli +mértékeihez alkalmazkodni. Talán tíz százalék volt olyan a színházban, +aki úgy megértette a színészeket, mintha magyarul beszéltek volna. Innen +a feltűnő hidegség. + +Mert ami Coquelint illeti, – de látom, azt kívánják tőlem, mondjam meg, +ki jobb? A hazai művészet-e vagy a párisiak a „Párisi“-ban? Én, bár azt +hiszem, hogy egy „Budapesti“ című darabban a mieink épp annyival +volnának különbek, mint amennyivel természet szerint különbeknek kell +lenniök a párisiaknak a „Párisi“ című darabban, – mégis nem fogom magam +egy ízléstelen, céltalan és komoly tárgy nélkül szűkölködő +összehasonlításra csábítni engedni. Mondok ennyit: a különbség ezek és +azok közt az, ami a magyar nyelv és magyarok, meg a francia nyelv és +franciák közt van. S minthogy én a magyarnak minden lélekzetét, +köhintését, hangját és hanghordozását értem; a franciának pedig alig +felét, rám nézve a mieink sokkalta jobbak. Egyébiránt a mieink játszák a +maguk iskoláját, a franciák is a magukét. Ez utóbbi pedig a következő: +hogy verses és patétikus darabjaikban egy hagyományos, meglehetősen +természetellenes melódián énekelnek, ellenben a prózai darabban oly +utánozhatatlan természetességgel és tökéletességgel beszélgetnek, melyet +csak kettő tesz lehetővé: föltétlen uralkodásuk beszélő szerveik felett, +vagyis a tökéletes beszélni tudás és a föltétlen uralkodás a szerep +felett, vagyis a tökéletes szereptudás. Ez a kettő lehetővé teszi azt, +hogy oly elfogulatlanul, oly egyszerűséggel, oly változatossággal, oly +vonzón beszélgessenek, hogy a nézőnek úgy tetszik, mintha titkon +hallgatná ki őket, általuk nem is sejtve. És a jelenet egy csodás +valóság benyomását teszi. A beszédnek nemcsak értelem szerinti tagolását +és hangsúlyozását kapja az ember, hanem a folyton munkáló, impressziókat +nyerő, vibráló, szeszélyes lélek minden hangulata, a legnagyobb és a +legkisebb, rezg, zúg, csörög a beszélgetésben. Kimondhatatlan +változatossága a beszélgetésnek, melyben hang, kéz, fej, szem, száj, az +egész test részt vesz. Amely nem akkor kezd beszélni, amikor megszólal, +hanem mindig beszél, folyton, akárki viszi is a szót. Ezt a francia +művészetet, hogy miképp kell szólni, figyelni, felelni, beszélni és +beszélgetni, miképp kell mindezt mostan érdeklődve, zavarban, figyelve, +szórakozottan, célzatosan, haragban, indulatban, kedveskedve stb. – ezt +a francia művészetet láttuk ma a francia társaságtól, többé-kevésbé jól +minden tagjától, brillánsul, mint egy ideálját a mesterségnek, egy külön +művészi individualitás birtokában a mestertől, Coquelintől, aki különben +egy alacsony, kissé nagyfejű emberke, tele szellemmel, +szeretetreméltósággal és temperamentummal. Kora körülbelül annyi, hogy +egy közel harminc éves fia is játszik a társaságban, melynek különben +nem legjobb művésze, hanem legvonzóbb jelensége egy C. Raynard nevű +hölgy, egy csöpp teremtés, szinte jelentéktelen, kezdetben azt hiszi az +ember, hogy csunya és formátlan, de csakhamar belátja, hogy +ellenkezőleg: egy bájos, kedves lény, érdekes lágy vonásokkal, mélységes +szép kék szemekkel és szelíd bájjal egész lényén. + +A hatás, melyet Coquelin előadásai a mi közönségünk ama részére tettek, +amely a franciákat látogatta, igen nagy volt. Színészeink még +babérkoszorúval is szolgáltak neki ezüstből, mintha kárpótolni akarták +volna azért, hogy a nagy közönség nem méltányolta tömeges megjelenésével +a nagy franciát. Pedig ez nem is a nagy közönségen mult, hanem inkább a +nagy árakon. + +Erkölcsi hatásával Coquelin meg lehetett elégedve. Az talán nagyon is +nagy volt. Én legalább mindig megijedek egy kicsit, amikor azt látom, +hogy egy idegen nemzetbeli művészet föltétlen elismerésre talál, sőt +föltétlen élvezet tárgya minálunk. Mert ezt lehetne ugyan nagy +műveltségünknek is tulajdonítani, de attól tartok, nem annyira nagy +műveltségünk előnye, mint inkább a nemzeti műveltség, a nemzeti +egyéniség, az eredeti ízlés teljes vagy nagymérvű hiánya ez bennünk +művészeti dolgokban. Attól tartok, hogy műveltségünk, már ami van, +éppenséggel nemzetközi és teljességgel nem magyar. Innen van, hogy az +egekig ragad bennünket Rossi és olasz társasága, ma; holnap a +meiningeniek vagy egy-egy hírneves német művész az idevaló német +színészek keretében, holnapután pedig a franciák játéka és így tovább. + +Milyen másképpen volna ez, ha például Budapest olyan magyar város volna, +amelyben egy sereg magyar színtársulat szolgálná a magyar művészetet s +minden bennszülött fülében a magyar nyelv melódiája megfészkelné magát, +mielőtt idegennel megbarátkozhatnék halló érzékünk. Igy, ahogy +szerencsétlen állapotunkban vagyunk, már gyermekente megrontják fülünket +idegen idiomák, franciául, németül tanulunk, mielőtt magyarul tudnánk, +mint a füttyös madár, amely fiatalon más füttyösök társaságába kerül és +saját melódiája iránt közömbös lesz és keverékzenét énekel. És serdülő +korunkban korcsmában, kávéházban, csarnokokban, színházban német, +francia és más előadásokból minden fajta idegen nyelv hangtani törvényei +honosulnak meg fülünkben, hol a magyaréinak kellene uralkodóknak +lenniök. S míg az igazi műveltség abból áll, hogy egy adja teljes +élvezetünket, a többit meg méltányolni tudjuk, addig mi úgy állunk, hogy +valamennyit élvezzük, de az egyet se, a honit se tudjuk méltányolni. + +Boldog franciák, nekik kiterjedt önálló színészetök, színészetöknek +hagyománya, nagy történeti fejlődése, irodalma és iskolája van. Nem is +képes a francia mást élvezni: se színészt, se színművet, se modort, se +művészetet, csak franciát. Még Shakespearet is, ha odaviszik, +lefordítják nemcsak francia nyelvre, hanem francia formákban francia +szellemre is. A mi művészetünk története nem magyar: német darabokat, +német modorban játsztak színészeink, kik közül a legnagyobbak még ötven +évvel ezelőtt is a német pátosz bilincseiben voltak. Csak lassan kezdett +a magyar színművészet saját súlypontjára áthelyezkedni s egyensúlya még +ma is csak labilis. + +A színművészet súlypontja pedig a nyelv. A csira, amelyből kinő: a +nyelv. Fejlődésének regulátora a nyelv. Iskoláját, amellyé lesz, a nyelv +hozza létre. A nyelvnek alkotó elemei: a hangzók és mássalhangzók +természete: súlya és időbeli értéke; a szók és mondatok hangsúly +szerinti törvénye. Ezekhez símul, ezek szerint alakul a beszéd, a +deklamáció. Ahol nem ezekhez alkalmazkodik, ott természetellenes. Mint +mikor a negyvenes évek egy kedvelt színésznője a bécsi császári +színházba menvén iskolába, hazajött, elkezdett magyar nyelven németül +játszani és rögtön vége volt. S mint mikor a hatvanas években egy nagy +tehetségű magyar színész huzamosan tartózkodott Párisban s elvakítva a +francia iskola fényességei által, hazajött és franciául játszott +magyarul: onnan kezdődött meg a hanyatlása. + +Coquelin előadásaiban a francia iskola mesterségét és művészetét +egyaránt lehetett látni. Coquelin maga külön egyéni nagy talentumával +kapcsolatosan produkálta a francia iskola tökéletességét. Társaiban +váltakozva jöttek napfényre ez iskola tökéletességei és hátrányai. +Hátrányai persze ránk, nem-franciákra nézve. Mert a franciákra nézve +azok is előnyök. Igy lett, hogy egyik nap egyik-egyik társát Coquelinnek +jeles színésznek tartottuk, másnap kontárnak néztük. A francia iskola +két végletben ágazik el: egy tökéletes természetességben, egyfelül ott, +ahol a társalgás, beszélgetés, feleselés stb. hangulatainak fokán marad; +ha ellenben fölebb melegszik az indulatok, nagyobb érzelmek fokára, egy +különös éneklő modor, a patétikus verses darabokban egy valóságos, a +hagyomány által szigorúan őrzött melódia. + +Már most a francia színésziskolában a növendékek kettőt megtanulnak: a +tökéletes beszélgetést és a hagyományos éneklést együtt az egész +klasszikus játékrenddel. A kettő körülbelül úgy viszonylik egymáshoz, +mint a próza és a költészet. + +Ezen alapszik Coquelin szellemes tanítása is, melyet az írói körben +felolvasott s melyben a művészet nevében azt követelte az ellen, amit ő +naturalizmusnak mond, hogy a művésznek épp úgy nem kell valóban sírnia a +színpadon, mint ahogy nem kell valóban részegnek lennie, ha részeget +játszik. Megengedem, hogy nem „kell“ tagadnom, hogy ne lehetne, sőt, +hogy ne lenne egészben véve ez a jobb. Hamlet színészlegénye legalább +valódi könnyeket ontott Hekubáért. De vajjon nem sír-e, avagy nem +nevet-e valóban Coquelin úr a színpadon? Igenis nevet, valóságosan nevet +s nem fél a nevetőgörcstől, úgy mint attól, hogy ha sírna, elvesztené +hatalmát önmaga fölött. Mégis ő neki, a francia színésznek, igaza van a +tanításában. Ő valósággal nevet; mert a nevetés próza és ebben az ő +iskolája a természetest tanítja. Ellenben nem sír igazán, mert a sírás a +költészet, a magasabb affektus, amelyben az ő iskolája a +természettelent, az éneket, a melódiát, a művészi formák közt tagolt, +hullámzó deklamációt tanítja, melyhez az iskolázott mesterséges sírás +illik, nem a közvetlen, természetes sírás. A francia színész, akinek +egyénisége nem rombolja le az iskola korlátait, többé-kevésbé +megmelegszik a saját játékában, de eksztázisba nem jő, inspirációja +nincsen, csak teljesen öntudatos hatalma. + +Midőn azonban azt mondom, hogy a francia deklamáció természetellenes és +éneklő, azt kell alatta érteni, hogy nekünk. A franciának az a +természetes és a francia kétségkívül a mi deklamációnkat fogja éneklőnek +találni. + +A különbséget a nyelv teszi. + +A francia nyelv magánhangzóinak időbeli értéke roppant elasztikus, a +szóbeli hangsúly változékony és szeszélyes: nem a gyökérre esik +okvetlen, hanem akárhányszor a ragra. A hangzók átmeneti, összekötő, +elsimító modulációkban használtatnak. Minden példa nélkül könnyeddé, +kecsessé, folyékonnyá teszi a nyelvet, tehát mindenek felett gyorssá, s +a gyorsaság a szédületességig fokozható. A francia nyelv és a +temperamentum egymásra hatását keresheti ezen a réven, akit ily kérdések +érdekelnek. Engem elsőbben ez érdekel: a francia színész nem azért +beszél gyorsan, mert tudja a szerepét; hanem azért kell tudnia szerepét, +mivel nyelve rohamossága, fürgesége törvénnyé teszi rendes beszédben a +gyorsaságot. Szereptudás nélkül franciául sehogy sem lehet játszani. Más +nyelven még jól is lehet játszani szereptudás nélkül. A prózát tehát +gyors, friss, elegáns tempóban természetesen mondja a francia iskola. A +szárnyas beszédben, a tartott beszédben fokozottan érvényesül a +magánhangzók időbeli értékének elaszticitása: aminek a prózában kis +értéke van, könnyen még kisebbet kap; aminek semmi értéke sincs, a +prózai beszédben értéket kap; aminek nagy értéke van, sokszorozott +értékkel ruháztatik fel s mikor verset kell ezenképp mondani, akkor az +alexandrinus ritmusa szabályozza az értékkel való ilyetén elbánást s egy +valóságos melódikus éneket hoz létre, mely már-már tipikus a híres +darabokban, mert őrzi a hagyomány; ha ellenben prózában kell nagyobb +indulatokat festeni, akkor a francia deklamáció az, amit mi álpátosznak +nevezünk. A francia amorozó szerelmének fokát azon lehet megmérni, hogy +hány „é“ értéke van a hangjában, mikor ezt „je vous aime“ így mondja +„zsö vuzéééjme“. Ami a vígjátéki színésznek „mon secret“ („monszkre“) a +titkom, az a drámainak monszkreeej! + +A nyelvek hasonlítanak a folyadékokhoz s úgy viszonylanak egymáshoz, +mint a víz, olaj, eleven kéneső stb. egymáshoz. A francia a kéneső, a +maga ángolnatermészetével. + +A magyar nyelv, mely minden másnál kényesebb úgy hangzóinak teljes +értékére, valamint mássalhangzóinak tisztaságára, a lassú nyelvek közé +tartozik. A magyar nép jelleme ünnepies, méltóságos, szónokias. A magyar +színész is hamar szónokias. Aki jól akar beszélni magyarul, annak minden +magánhangzót teljes értékében kell mindig kimondania, de annál többet +sem engedhet meg magának. Egy á mindig csak egy á. Akárhogy imádja is a +hős hőnőjét, nem imádhatja egy á-nál többet. A francia a negyedik +felvonásban már legalább négy ó-val adorálja (zsö vuz adooór). A francia +minden érzelmét ama szótagba fekteti, azt azután cifrázza is szerelme +hevéhez képest; a magyar szó részeit nem mozdíthatja ki rendes, +mindennapi arányaiból, nem mondhatja a szót versben másképpen, mint +prózában, indulatban másképpen, mint hidegen, a szó minden szótagja +mindig megköveteli ugyanazon értékét és tiltakozik minden +értékgyarapítás ellen is. A magyar színész tehát az egész mondatba vagy +az egész szóba teszi érzelmét és nyelve törvényeinél egy iskolát alapít, +amely a természetes beszédet hirdeti minden skáláján az indulatoknak. A +pátosz az emelkedett, de természetes beszéd; közel áll a szónoklathoz, +de mégis teljességgel nem az, céljánál, helyzeténél fogva nem az; de sok +magyar színész nem tudja elkerülni ezt a zátonyt. Gyorsan játszani +magyarul is lehet, de csak relatív gyorsasággal. Aki francia gyorsaságot +erőltet, magyarban, az már nem gyorsan beszél, hanem hadar. + +Már most nézzünk vissza példáért Coquelinra. A francia művész legnagyobb +hatása volt: a társalgási vígjáték, a Molière-féle Mascarille és a +deklamációk. A magyar közönséget hidegebben hagyta a drámai szereplés és +Tartuffe. Más szóval: tetszett, ahol iskolája szerint természetes volt, +ami a mi általános törvényünk; csak tudását csodáltuk, de hatását +repudiáltuk, ahol iskolájának deklamatórius, nekünk természettelen +feladataiban láttuk. Ide vág a melódikus alexandrinekben elmondott +Tartuffe is. + +Valaki, aki tán nem jól értett meg, mert meglehet, hogy e kényes +tárgyban minden igyekezetem mellett is nem tudtam magam elég világosan +kifejezni, azt mondhatná, hogy hiszen a deklamációk nagyrésze is +patétikus, miért tetszhetett tehát ez az ő előadásában? Felelet: azért, +mert az nem színészet, az nem egy előttünk álló alaknak helyzetéből s +érzelmeiből kifolyó beszéde, hanem rendszerint egy történet, amelyet +nekünk egy kitünő elbeszélő elmond, előttünk a maga módja szerint +hangjával festve a festenivalókat és imitálva a megszólalókat. Coquelin +itt tehát egy harmadik személy, aki nekünk reprodukál valamit. Mint +színész azonban első személy, akit sorsában vergődni látunk, aki +előttünk megnyilatkozik, akiben nem a színészt, nem a virtuózt, nem a +művészt kell látnunk, hanem azt az embert, akinek alakjában föllép. +Attól tehát azt kell várnunk, hogy érzelmeinek oly hangon, oly +hanghordozáson adjon kifejezést, amely nekünk természetes, amelyben mi +amaz érzelmek valódiságára ismerünk; máskülönben nem hiszünk az +embernek. Mikor pedig nem hiszünk, akkor a színész elvesztette a +hatását. Igy igazi, teljes, föltétlen hatása egy nemzeti nyelvének +romlatlan műveltségében élő nemzet fiaira csak a nemzeti művészetnek +lehet. Idegen művészet csak a kongruens részekben tehet teljes hatást; +aki élvezni tudja az idegent (nem mondom méltányolni, mert ez műveltség +dolga), de aki őszintén élvezni tudja, ott is, ahol az idegen nyelvének +törvényei a mienktől eltérő művészi törvényeit alkotja meg az +előadásnak: abban a nemzeti ízlés szűzessége meg van rontva, abban az +anyanyelv melódiája meg van bontva, annak, hogy úgy mondjam, +kozmopolitikus füle, kozmopolitikus lelke van. Meggyőződéseiben és +magaviseletében lehet jó hazafi, de lelkében hazátlan. + + + + +Homér. + +Én ugyan Frommer úrnak ígértem meg, hogy ha lehet, írok róla valamit +ezen a helyen. Mert Frommer úr egy talpraesett börzeszótárt készített, +amely ugyan több, mint aminek magát mondja, mert valóságos kis +kereskedelmi zsebszótár, de hát legyen a mai világban olyan is, aki nem +kevesebb, hanem több annál, aminek magát mondja. Éppen kapóra is jött ez +a szótár, mert akkoriban jelent meg a piacon, amikor a budapesti börze +elhatározta, hogy ezentúl magyarul fog adni és venni, kínálni és +keresni. + +A szótárnak Simonyi Zsigmond jeles nyelvtudósunk írta meg az útlevelét +és okos embernek ez elég is. Ha Simonyi dícséri, az azt jelenti, hogy +Frommer úr ezzel az első, kezdő lépésével eljutott odáig, ahol +munkájáért tisztesség és elismerés illeti meg. Én tehát abbeli bajos +helyzetemet, hogy nem tudtam eleget tenni kedvemnek, nem tudtam róla itt +bővebben írni, amint szerettem volna, azzal ütöm el, hogy e +vallomásommal vezetem be mondanivalómat Baksay Sándor +Homér-fordításáról. + +És egy pontban én bennem össze is ütődik a kettő. Dícsérném Frommerben, +amit Baksayban gáncsolni fogok. Mert lám, az ember néha akkor +következetes, ha következetlen és kénytelen ugyanazt az elvet egyszer +elejteni, egyszer feltartani, hogy elvhű maradhasson. Ennyi paradoxont +régen írtam le egy lélekzetre. + +Frommer úr többet magyarosít a maga szótárában, mintsem kívánatosnak, +vagy tán hasznosnak látszik, Baksay kevesebbet. A kereskedés, kivált a +pénzforgalom igen nagy részében nemzetközi természetű. Mi természetesebb +tehát, mint hogy ama teknikus kifejezései, melyek szintén nemzetköziek, +melyeket pénzre, portékára, kereskedelmi viszonyokra és jelentésekre +egyformán használnak a különféle európai nemzetek, azok megmaradjanak +nálunk is, legföllebb némi módosítással, melyet a magyar kiejtés kíván. +Ezek helyettesítése magyar szókkal céltalan, mert a kelleténél jobban +elválasztja a magyar kereskedést a többi kereskedővilágtól. + +Ime: mért nevezi Frommer Rudolf úr a maga könyvét Tőzsdei zsebszótárnak? +Mért nem Börze szótárnak? A börze könnyű szó nekünk is, azután rá lehet +ismerni olasz és francia testvéreire. A tőzsde pedig magyarban is rossz +szó, ha szinte forgalomban van is. + +Az azonban igaz, hogy ez az elv bizonyos mértékig érvényesül Frommer +könyvében. Mire új kiadást ér, valószínűleg diadalmaskodni fog teljesen. + +Ez az elv a gyakorlatiasság elve, amely diktál mindenütt, ahol a +közönséggel lép érintkezésbe akár a tudomány, akár a művészet, akár +valami felsőbb értelmi foglalkozás. + +Most áttérek Homérre. Mikor arról van szó, hogy forgalmat kell csinálni +akár pénznek, akár árúnak, akár eszmének: akkor a forgalom törvényei +döntenek. Ha Homért kell forgalomba hoznom, piacomat kell +tanulmányoznom. + +Baksay Sándor, ez a kedves, okos, szép elméjű poéta az Iliászt akarja a +magyar litteratúrában forgalomba hozni. Mit jelent ez? Azt talán, hogy +nagy tudománnyal átplántálni a görögöt – formát és tartalmat – a magyar +nyelvbe és kinyomatva átadni az Akadémia, vagy egy könyvkiadó egereinek, +minekutána a tudós filológusok jól megbámulták és megdícsérték? + +Ez is lehet valakinek a becsvágya, de nem ez az útja annak, hogy Homér +forgalomba jöjjön. Homért forgalomba hozni annyi, mint a szívesen +olvasott könyvek közé iktatni. Elterjeszteni az olvasó közönség körében. +Megszerettetni egy nemzettel, népszerűvé tenni, hogy ízlés, erkölcs, +lelki tisztulás és megnemesedés tényezőjévé legyen a nemzetben. + +Én még ma is azt gondolom, hogy egy-egy normális agyvelejű fiatal ember, +ha az elemi iskolák tudását elnyerte, igen művelt, okos, munkaképes és +használható emberré nevelődik, ha az összes reálismeretekből csak némely +formákkal és alapokkal ismerkedik meg húsz éves koráig, ellenben az +Iliászt vagy az Odisszeát megtanulja betéve jól, teljesen, folyékonyan. +Természetesen, magyar emberről lévén szó, kizárólag Baksay fordításában. +Meg vagyok győződve, hogy ez a fiatal ember több filozófiát, morált, +világnézetet, világismeretet, emberszeretetet és bölcsességet fog tudni, +mint középiskolánk bármely végzett növendéke és az életbe +fegyverezettebben lép azoknál, akik a gimnáziumokból kikerültek. Friss, +rugalmas elméje lesz, vállalkozó és pezsgő életkedve. Lénye tele lesz +esztétikai érzésekkel, az emberi természet ismeretével; a nemesebb +indulatok vágyával; a férfias vetélkedés, tisztaság, szerénység, alázat +példái lelkébe lesznek oltva: az emberek becsülése, megítélése, a korok +tisztelete, a haza szeretete mind elevenebb példákban vésődik elméjébe +és el nem marad tőle az életben. Csodás kincs, ha egy ily világraszóló +alkotás elevenen él a tudatunkban. + +Érdeklődés, a tudás vágya, egy a legfelsőbb képességeig kiművelt +emlékező tehetség, terheletlen elme áll rendelkezésére az ilyennek s +játszva győz meg minden további tudni- és tanulnivalót. Az elme minden +tehetsége gazdagon táplálkozik egy ilyen sokoldalú remekmű teljes +befogadásától és ritka munkaképességre, világosságra, egyenességre, +természetességre művelődik ki. + +De ez kitérés. Térjünk a témánkra. Homért forgalomba hozni annyi, mint +kedvessé tenni a magyar olvasó előtt. Érthetővé, élvezhetővé. Világos, +hogy nem nevelhetem ki a magyar közönséget oly nemzetközivé, hogy a +spanyol munkát spanyol formáiban, a franciát franciában, a németet +németben élvezze, Homéroszt pedig hexaméterekben és korüthájolosz, +pannükiói stb.-féle összerovásokban. Magyar verses köntösben, epikai +versben, magyar epikai nyelven kell visszaadni Homéroszt. A fogalmak, +jelzők értékegyenét kell adnunk, nem pedig a nyelvünket görög +szóalkotásokra ficamítanunk. Ahogy szép hegedűszóval mi mesélni +szoktunk, úgy kell megismételnünk Homér elbeszéléseit. Utána kell +költenünk, hogy egész pompájában fejlődjék ki előttünk a férfi, az +esemény, az érzés, az eszme; nem pedig természetéből kivetkőztetve +nyelvünket, gyötörni magunkat, az olvasót és mesterséggel megölni a +lényeget. Ami nem természetes, az lehet ideig-óráig divat; de mulandó +nem természetes formában a legnemesebb alkotás is. Minden nyelvnek +megvan a maga melódiája s ez megszabja a poétai formák törvényét is. Nem +minden formában helyezkednek el a szók és a gondolatok egyforma +könnyűséggel és kényelemmel. És legkeresetlenebbnek, legegyszerűbbnek, +legtermészetesebbnek kell lenni a formának ott, ahol egy nagy föladat, +nagy terjedelemben oldódik meg. Nagy kényelem kell az elbeszélő +költészetnek forma tekintetében, ahol könnyen, szabadon folyik az +elbeszélés, a nyelv legtermészetesebb medrében; mert színben, +indulatban, mélységben, mozgásban nagy változatosságra van szüksége. Ezt +nem képes nyújtani természetével nem teljesen egyező formákba szorítva, +sőt erőszakolva. Semmi sem győz meg bennünket erről jobban, mint +Vörösmarty utolérhetetlen hexamétere. Mily fény, mily pompa, mily +gördülékenység! Mily csodás képességei a poétának és a mi tündérszép +nyelvünknek. És mily hideg, mily hamis, mily nem magyaros, mily idegen +pénz mégis. Csodálva csodáljuk és nem élvezzük, nem isszuk be mohón, +mint a jó italt, csak nézzük tündöklő fényét a pohárban, mint valami +oldatét. + +Olvassuk Baksay Iliászát és csupa szín, csupa melegség, csupa magyarság +még az érzésben is. Milyen nevetséges affektáció az az alakhű fordídás. +Csak olyan művekre alkalmas, amelyek nem valók arra, hogy az újabb +irodalmakba reális értéknek átplántálódjanak. Csak régi-régi +irodalomtörténeti, kultúrhistóriai jelentőségük van. Ide sorolom +Arisztofáneszt. Arany János, aki egy pár Horácius-verset örökbecsű +magyar versnek fordított le, ami lehetetlen Horácius formáit megtartva, +érezte, hogy Arisztofánesszel nincs mit csinálnia az olvasó közönségnek. +Annak élvezéséhez iskolázottabb irodalmi műveltség kell, jóformán csak a +műveltebb íróké és ama kis köré, mely ilyen műveltségre szert tesz, ha +nem is író. Ezek számára fordította Arany a görög komédia mesterét. + +Sajnálom, hogy Baksayt cserben hagyta a bátorsága a nevekkel szemben. +Egyszer egy kicsit magyarosan írja, azután meg visszaretirál. Nemcsak +magyarosan kell írni e görög neveket, de lehetőleg, vagyis szükség +szerint még el is lehet magyarosítani. Lám a rómaiak csak közvetetlen +növendékei voltak a görögöknek, mégis a görög neveket nem szedték át +szolgailag. Héfaisztosz egyáltalán nem kellett nekik, Zeusz sem; +Akhilleüszből Akhilleszt csináltak, Klütaimnesztrából Klytemnesztrát. Ha +a mi poétánk azt mondotta Ilda, Hilda, Ildikó Krimhilda helyett, akkor +mi bátran mondhatunk Nesztert, vagy Nesztrát a Klitemnesztra helyett. + +De első, hogy minden rendű olvasót, aki hivatva van arra, hogy e +gyönyörű munkát élvezze, fölmentsünk az olvasás zavarai, +kényelmetlenségei és lehetetlenségei alól. Az 51. lapon olvasom e +neveket: Arkesilas, Kloniosz, Skolos, Ilézia, Niza, Aresz Kópás, +Skhoimos, Aulisi szikla stb. Igazodjunk el. Klonio-sz és Are-sz után +S-kolo-s-t miképpen olvassam? -snek, vagy sznek az s-betűt? Kópás után +Areszt a-resznek, vagy á-resznek, Aresz után pedig minek a Kópá-s-t? – +Ilé-z-a után Ni-s-á-t Nizának, vagy Nisának? Szkojnosznak kell olvasnom +Skoinost a vers szerint, Auliszt A-u-lisznek. Mind e dolgok a +bátortalanság hibája, amelyért mentegeti is magát a fordító az +előszavában, de én nem bocsátok meg neki. Mert ezek a nevek néhol +tömegesen fordulnak elő és tömegesen keserítik el az olvasót, mert +tömeges akadékai a gyors és folyékony olvasásnak. Még a jártas ember is +megdöcög rajta: hát a járatlan nagy többség! Bosszantó dolog, hogy egy +pár szúnyog keseríti meg az ember életét, mert folyton üldözi a +legvonzóbb, legfenségesebb tájakon való jártában. + +Oly nagyszerű, oly plasztikus, oly elbájoló ez a Homér Baksay +fordításában különben, hogy immár egyik gazdagsága a magyar irodalomnak. +Nem fordítás, hanem eredeti alkotás. A koncepció a Homéré, a kivitel +szinte már a mi emberünké. Egy nagy birodalom meghódítva és bekebelezve +a magyar szellem birodalmába. A legfenségesebb, legtanulságosabb +esztétikai élvezetek közé tartozik, amelyek a magyar olvasónak +kínálkoznak. Egy világ nyílik meg az egészséges szívek előtt, amely +addig hét lakattal volt lezárva. Egy-egy lakatot feltörtek rajta az +eddigi fordítók; mind a hetet Baksay nyitotta meg eredeti költői +talentumának, zamatos szép nyelvének, édes magyar verselésének bűvös +kulcsával. + + + + +Arisztofanesz. 1912 ápr. 20. + +Prológus vagyok, még pedig egyszerre kétféle. Egyszer prológusa vagyok +annak a vígjátékciklusnak, melyet ennek az intézetnek jeles igazgatója +és derék művészei terveznek és elő fognak adni. Ez a ciklus a hahotának, +a kacagásnak és jókedvnek úgyszólván a históriája. El fog a közönség +előtt vonulni azoknak a megáldott embereknek a serege, akiket a +munkásember legnagyobb jótevőinek lehet mondani, akiknek Istentől az a +hivatás jutott, hogy embertársaikat jókedvre, kacajra, vidámságra +gerjesszék. + +Ezek a vígjátékírók. Ezek fognak itt felvonulni és egy pillanatra újra +versenyeznek azért, ami életük legfőbb dicsősége, legfőbb öröme volt, ha +megkapták, s életük legszomorúbb bánata, ha nem kapták meg: a +közönségnek a tapsáért. + +A másik feladat, hogy a mai előadásnak is prológusa legyek s ez a +terhesebb feladat. Igen különös jelenség a világhistóriában, hogy az +emberiségnek világraszóló alakjai úgyszólván észrevétlen jönnek a földre +közibénk és észrevétlenül vannak itt. Nincs biográfiájuk. Itt van az Úr +Jézus alakja, akinek korából a történetírók, a naplók, az emléktáblák, a +sírfeliratok tudnak mindenféle császárokról, királyokról, konzulokról, +prokonzulokról, hadvezérekről, de mindezek a krónikások semmit sem +tudnak arról, hogy Galileában volt egy ember, aki harminc éves koráig +prédikált s ezzel megvetette alapját, elvetette magját a +kereszténységnek, amely új civilizáció, új világnézet, kimondhatatlan +változások forrása lett. + +Itt van Shakespeare, aki nem is olyan régen élt még, aki a maga idejében +eléggé emlegetett ember volt, akinek a dicsősége, amint a századok +múlnak, mind nagyobb és súlyosabb és egyetemesebb lesz – és nem tudunk +egyebet róla, mint hogy egy vidéki városban született szegény sorsban, +egyszer vadorzókkal volt dolga, azután Londonba ment, ott a nemes urak +lovait tartotta a színház előtt, azután színész lett, igazgató lett, +darabokat írt, eltűnt vissza a maga kis városába és ott meghalt. + +Egy levele, egy írott lapja nem maradt az utókorra. + +A neve aláírása talán háromféle alakban ismeretes, de mindegyik olyan, +hogy meglátszik rajta, hogy aki leírta, véres verejtéket izzadott, míg +lepingálta azt a három nevet. Egyébként egy sor írás nem maradt utána, +semmit sem tudunk róla, elannyira, hogy most már egész irodalom van +csupán arról a kérdésről, hogy Shakespeare, Shakespeare volt-e +valójában, nem volt-e igazában csak egy név, csak egy alak, akinek a +háta mögött egy másvalaki volt, mert hihetetlennek látszik, hogy +Shakespeare az a nagy ember, aki a zsenialitásnak, a képzeletnek, a +lelki és szellemi hatalomnak ama birtokában volt, amely darabjaiban +megörökítve van, észrevétlenül élhette volna le az életét e földön. + +E két alakhoz csatlakozik az öreg Szokratesz. Szintén egyik +legtitokzatosabb alakja a világhistóriának, akitől magától a +legcsekélyebb munka sem maradt ránk, egy sor közvetetlen följegyzése +nincs. Tudjuk azt, hogy egy szeretetreméltó öreg bácsi volt, háborúban +is járt, a legszerényebb, legigénytelenebb emberek közé tartozott, még +csak lábbelit sem viselt sohasem. Athén városában járt-kelt, tanított, +iskolát tartott, igen nagyon szegényes házában még banketteket is adott, +ugyanebben a házban, de mindenki magával hozta, amit a banketten +megevett. Azonban a legelőkelőbb athéni emberekkel, a +leghatalmasabbakkal, a legszellemesebbekkel mind ismerős és beszédes +volt. Egyszerre egy nagy perbe keveredik, megvádolják, elítélik és +kiissza a bürök poharat és eltűnik a föld színéről. Ha épp úgy, mint +Krisztusnak az őt követő együgyű halászok, neki az ő szellemi életében +vele közösséget tartó tanítványai nem lettek volna, akik halála után +iparkodtak őt a vádak ellen megvédelmezni, melyek alapján elítéltetett, +akkor úgyszólván semmit se tudnánk róla. Van egy könyv Szokrateszről, +mely nagy históriai apparátussal mindent felkutatva, ami csak valahol +róla található, azt bizonyítja, hogy haszontalan vén svindler volt, aki +bolonddá tette Athént, bohóckodott a piacon és nem egyszer, de százszor +is megérdemelte a halált. Viszont mindnyájan, akik iskolába jártunk, +tudjuk, hogy századokon keresztül úgy hallották, úgy tanulták, úgy +hitték, hogy Szokratesz a legideálisabb, a legokosabb, a legbölcsebb, a +legnemesebb hazafi, a legigénytelenebb lény, aki a föld kerekségén volt, +akivel a legrettenetesebb igazságtalanság történt, mikor polgártársai +rosszakaratból, félreértésből, tudatlanságból, meg nem tudom miből +elítélték és halálba kergették. Ez Szokratesz problémája, melyről ma is +vitáznak, mely ma sincs kiderítve, mert ha olyan jó volt, akkor +érthetetlen, hogy megölték, ha pedig halálra ítélték, érthetetlen, hogy +olyan jó lett volna, amilyennek iskolája állítja. + +Ez Szokratesz, annak a darabnak a hőse, melyet itt ma látunk, nem a +protagonistája, nem az a hőse, akinek a bonyodalmából a darab áll: az +egy más ember, aki minket nem nagyon érdekel. De Szokratesz maga, a +lénye, a tanítása, az iránya az látszik ebben a darabban. És mondhatom, +ez a zseniális darab megfejti nekünk Szokratesz problémáját, amire +hivatkoztam. Azt az ellenmondást, amit nem értünk meg a tanításaiból, a +lényéből és a sorsából. + +Nyergeljük meg a fantáziánkat, nyergeljük meg a gondolatainkat és +repüljünk vissza 2330 egynehány esztendővel a multba. Akkor volt egy +premier Athénben, amelyen három vígjátékíró pályázott a babérért. A +három közül egy öreg érdemes vígjátékíró, aki igen nagy tiszteletben +részesült, akinek érdemeit, mester voltát kollégái is elismerték, ami +igen ritka dolog, és akit Athén tisztelt és becsült, vitte el a pálmát. +Utána következett siker dolgában egy másik darab, a harmadik pedig +megbukott – s ez A felhők. Ez a darab tehát, melyet itt ma látni fogunk, +első előadásán Athénben megbukott. Ma egy reprízt látunk, ami minket, +akik szintén dicsekedhetünk egynémely bukással itt a deszkán, +megvigasztalhat. Mert ha egy darab megbukik és 2335 esztendő múlva +feltámad, az az erejét nagyon tiszta forrásból meríti. S ez áll +mindnyájunkra nézve, önökre is, akik ott ülnek, rám is, aki itt állok, +mert ha nem is vagyunk mindnyájan kijelölve arra, hogy harmadfélezer év +múlva ily módon föltámadjunk, de mindnyájan emberek vagyunk. +Mindnyájunknak az agyveleje egyformán van megkonstruálva, ugyanúgy, +ahogy a harmadfélezer évvel ezelőtt élt embereké volt. Mindnyájunknak +vannak szülei, akik reménnyel tekintettek ránk, amikor világgá +eresztettek. Mindnyájunknak többé-kevésbbé vannak gyermekei, akikre +reménnyel tekintünk, amint tovább mennek és lesznek unokáink a +véges-végtelenbe és senki se tudja, hogy a gondviselés ujja kinek a +gyermekét fogja egyszer megjelölni, hogy ez az, akinek az agyveleje +ugyanúgy van megkonstruálva, mint a többieké, de van hozzá egy nemesebb +adománya, isteni ihlete, s ez fog két-háromezer évre szóló +halhatatlanságot kivívni magának, mint Arisztofanesz. + +A szellemi nagyság, a halhatatlanság marsallbotja, amikor útnak +indulunk, mindnyájunk tarisznyájában benne van. Ehhez ragaszkodunk, mert +ha nem is minden embernek van meg ez a lelki tehetsége, de az embernek +megvan. És különös, ez az Arisztofanesz is hasonlít azokhoz a szellemi +nagyokhoz, akikről említettem, hogy nincs biográfiájuk. Őneki se igen +van, róla se sokat tudunk. Tudunk róla annyit, hogy falun született, de +nem tudjuk, amit minden tiszteletreméltó írói, művészi, tudományos +nagyságról ma legalább tudunk, hogy középiskoláit itt végezte, egyetemi +tanulmányait ott és így tovább. Mint fiatal vidéki legény Athénben +termett darabokat írt már akkor, mikor még kiskorú volt, úgy hogy első +darabját nem is adhatta a maga neve alatt, mert Athénben semmiféle +nyilvános dolgot kiskorúak nem végezhettek. Ma ez másként van. Eleven, +kopasz emberke volt, aki vakmerően szembeszállt a vígjátékaiban +mindenkivel, mint e darabban is látjuk, úgy, hogy egyszer perbefogta +ellenfele, el akarta tőle perelni az athéni polgárjogot s ki akarták +onnan kergetni, hogy neki nincs joga ott lenni és dicsőséget szerezni +magának és az athénieknek. De a pert ő nyerte meg, elismerték athéni +polgárnak. + +Súlyosabb volt egy másik eset, mikor egy demokrata ott a helyszínén, +amiért színpadra vitte, ráesett és jól elpáholta úgy, hogy nem tudni, a +közönség azon kacagott-e jobban, mikor a demokratát kifigurázták, vagy +azon, hogy a szerzőt megverték. + +Ez az ő életrajza. Kiegészíthetem azzal, hogy két gyermek atyja volt. +Szellemi családja nagyobb volt, a följegyzések szerint ötvenhat-ötvenhét +drámát írt. Ezekből tizenegy maradt az utókorra s ezek között van ez is, +A felhők, melyet ma látunk. + +Amint mondottam, ez a darab az első előadáson Athénben megbukott. De +miért bukott meg? Megbukott, mert Athén Szokrateszt, akinek +filozófiájáról lesz szó, félreértette, ellenben a darabot nem értette +meg. Mert ennek a darabnak a grimászai, a bakugrásai, a jókedve, a +hahotája, a szatírája, a kicsapongása mögött egy tragédia rejtőzik. Azt +lehet mondani, hogy ez a darab egy ihletett poétának látnoki parodiája +egy eseményről, mely be fog következni. Egy nagy hahota ez a darab. +Akkor az öreg Szokrateszen úgy kacagtak, mint ahogy önök fognak kacagni +– s azóta a tudós világ meg nem szűnt Szokratesz sorsán siránkozni. +Ebben a darabban ugyanazzal van megvádolva Szokratesz, amivel a bírák +előtt. Ebben a darabban nincs más, mint az a két pont, amiért elítélték. +Hogy elcsábítja és megrontja a fiatalságot és nem tiszteli a hazai +isteneket, az állam isteneit. + +Ez a két vádpont van a vígjátékban, ez a két vádpont van a perben. A +darab meséje az, hogy egy hájfejű athéni atyámfia elveszti a vagyonát a +luxuskedvelő, előkelő családból származó felesége és a lókedvelő +ficsúrnak nevelődő fia által, belekeveredik az adósságokba és szeretne +tőlük megszabadulni. Gondolja magában: itt van a szomszédban a nagy +bölcs, az athéni gondolkozda, ahol a beszéd tudományát tanítják; +mindenre tud felelni, mindent ki tud fordítani, be tud fordítani, +mindenkit meg tud védelmezni, mindenkin keresztül tud gázolni, aki ezt +megtanulta. Hát odamegy ő is, megtanulja ezt a tudományt és azután a +törvényszék előtt leveri ellenfelét. Hamarosan kisül azonban, hogy az +öreg fejében csakugyan több a háj, mint az agyvelő, nem képes megtanulni +s ekkor azt a tanácsot kapja: küldje fiát az iskolába. A fiú beáll s +csakhamar annyira preparálva jön ki, hogy az első dolga, amikor otthon +van s az apjával ebédel, hogy összevész az apjával és jól elbánik vele. +S ekkor a fiú a filozófiai tudomány segítségével kimutatja az apjának, +hogy neki joga van az apját megverni, mert hiszen őt meg az apja verte +meg, mikor kicsi volt, most ő csak visszaadja neki. + +A családi életnek, a gyermeki tiszteletnek romlása az, amit rajzol a +darab. Látszólag maga Szokratesz annak az iskolának a feje, ahova öreg +barátunk tanulni megy, de a vígjáték, az érvelés nem Szokratesz ellen +van, hanem a filozófia, az akkori filozófia ellen. Mert a +filozófusoknak, az igaziaknak és nem igaziaknak, a szofistáknak és nem +szofistáknak a foglalkozása akkor egy polgári foglalkozás volt, egy igen +kitünően jövedelmező mesterség volt, mert a filozófusok iskolákat +állítottak föl és úgyszólván halászták a gazdag fiúkat, akiket +kiképeztek a közéletre és szereplésre. + +Ezekre a filozófusokra vetette ki hálóját Arisztofanesz és amikor a +komédiának torzító homorú tükrét a vígjátékíró egy ilyen céhre odaveti, +lehetetlen, hogy akkor Szokratesz kimaradjon. Szokratesz volt a színe, +virága, legismertebbje, a legkeresettebbje a filozófusoknak, akit +nemcsak Athén, hanem egész Görögország emlegetett, ezért nem +hiányozhatott a darabból. Igy az utókort is félrevezette, mintha +Szokrateszt akarta volna pellengérre állítani, ami azonban tévedés, mert +Arisztofanesz nemcsak személyes jóbarátja volt Szokratesznek, hanem még +egy politikai párthoz is tartozott vele. A lényeges az, hogy a +vígjátékíró a szofista céhnek pusztító mesterségét vette tolla hegyére +és odavetette homorú tükrében, melyben minden torz világításban áll. + +Ugyanígy cselekedett a tragédia is abban az időben. Ennek a kornak fő +tragédiaírója Euripidesz volt; egy volt a kultúrája, a szelleme, a célja +a komédiának és tragédiának, a különbség csak az volt, hogy a tragédia +az ideál felé nagyított, a komédia pedig a nevetséges felé, a komikum +felé nagyított. A tragédiaíró az embert a köznapi életből kiemelte és +fölvitte az istenek közelébe, viszont a komédiaírók az isteni dolgokat +is lerángatták Athén utcájának porába. + +Igen fényes, igen mozgalmas, de igen végzetes kor is volt az, melyben +ilyen szellemek intézték és ilyenek kritizálták a közéletet, mint +amilyen Arisztofanesz is. Ez a végzetes kor, melyben ezek éltek, +mesgyéje volt két világnézetnek, melynek két tengerpartja úgyszólván +összeért. Az egyik volt a hagyomány, a tekintély, a közérdek kultuszának +a kora, a másik, amely kezdődött, mindennek az ellenkezője. A korlátlan +népuralom volt ez, mert akkor már a nép döntött a politikában a +szavazatával, a nép választotta a tisztviselőket, a nép választotta a +hadvezéreket, a nép döntött a béke és háború kérdéséről és a nép maga +napidíj mellett ült a bírói széken és ítélkezett köz- és magánperben +egyaránt. Ott, ebben az uralomban, amely itt kezdődik, az volt az úr, +aki legjobban tudott a nép nyelvén beszélni, ezt a mesterséget pedig, a +nép nyelvén való beszédet, a népszónokok izgató mesterségét, ezt +tanították a szofisták, a filozófusok, azok az iskolák, melyeknek +egyikét itt fogjuk látni. Ott meglehetett tanulni az igaz beszédet, a +hamis beszédet: aki szóval, argumentummal, elmésséggel bírta, az volt az +úr. Ez vitte Szokrateszt is a Teszpisz kordéjára, utóbb a siralomházba +és a halálba. Periklesz virágzó korából, melyben Athén a gazdagságnak, a +művészetnek, a műveltségnek, a szellemi törekvéseknek és a hatalomnak és +erőnek teljes teljében volt, egy lépéssel átlépett, átszökött abba a +korba, melyben kezdődött a züllés, a széthúzás, az alávetettség. Az idő +szárnya pedig meglebbent és felhajtotta az idők porát és kezdte hullatni +Athénre, kezdte hullatni Görögországra. + +Ez az a kor, amely alól később Európa kiásta ennek a csodálatraméltó +görög civilizációnak a romjait, a töredékeit és széthordta mindenfelé, +hogy a saját maga műveltségét, művészetét, civilizációját ezeken a +romokon építse föl. Ezekből a romokból való A felhők, amit itt látni +fogunk. Egyik legszebb, legerősebb, legmerészebb dolga a kornak, melyet +maga Arisztofanesz a saját remekének tartott, mert egy másik darabjában +kimondotta: megbuktatták, de Athén soha ilyen gyönyörű verseket, +szárnyaló szavakat még nem hallott, mint A felhőkben. Hallgassátok, +nézzétek meg, épüljetek és okuljatok rajta. + + + + +A kéoszi csalogány. + +Nyájas olvasó, aki e zengzetes cím alatt (melyet, már csak megvallom, +csakugyan a te megtévesztésedre választottam) valami szép regényes +történetre vársz, – csalatkozni fogsz várakozásodban. Ezt a szép nevet +egy elbizakodott költő adta magának. Hieron szirakuzai fejedelmet +ünnepelte s ünneplő verse végén ezt mondja: „Ekként neked adom te Bajnok +Hieron, a dicsőség drága virágát boldogan, s némaság sohsem borul +Fényedre, mert emlékedet zengik egykor s a kéoszi csalogány mézszavával +hirdetik.“ + +Mily igaza van ennek a költőnek, hiszen valószínű halála óta elmult már +2334 év és íme ma a „Budapesti Hirlap“ tárcájában bukkan föl Hieron +dicsősége és a mézesszavú kéoszi csalogány, kinek a neve Bakhilidesz. + +A mi fáradhatatlan és fanatikus nyelvtudósunk, Hegedüs István adta ki +egy kötetben a kéoszi görög költő verseit görögül és magyar fordításban. +„Nemes lélek, mely az erény szeretetével van tele, szól a verseiből, +mondja Christ, a német irodalomtörténeti író és könnyen érthető +nyelvéért gyönyörűség az olvasása.“ + +Ezt irígykedéssel írom le. Valamikor meglehetősen bántam Homerosz +nyelvével, de már ma nagy küzdelem nélkül Bakkhilidesz nyelvével sem +bírok. Sőt a könnyen való érthetőségét még a fordításban sem látom meg. + +Abban a messze távoli időben, amikor ő élt, hárman voltak híres görög +lírikusok: Szimonidesz (az ő nagy bátyja), ő, meg Pindarosz. Ezt az +utóbbit legalább a híréből, többé-kevésbé mindnyájan ismerjük. Újság még +akkor nem volt, de azért a a három dudás csak nagy üggyel-bajjal fért +meg a görög közvélemény tág csárdájában. A nagy Pindarosz meg mérgelődve +azt mondta egyik versében: az a két károgó varju nem mérkőzhetik Zeusz +madarával. A Zeusz madara, a sas, természetesen ő. De – ezúttal nem az +ökörszem, hanem a kéoszi csalogány – felült a sas szárnyára s még +magasabbra szállva elvette tőle hasonlatát, mondván magáról: én vagyok a +sas, amely előtt meglapulnak mind a többi madarak! + +És a modern filológusok megegyeznek abban, hogy ezt a hasonlatát +Bakkhilidesz szebben kiformálta, mint akitől csente. De persze Pindarosz +azért akkor is, ma is megmaradt elsőnek. Azonban Bakkhilidesz élt, +Horáciusznak kedves költője volt, sőt egyik római császár is mindig keze +ügyében tartotta, hogy alkalomadtán olvasgathassa. + +Ma pedig itt van magyarul Hegedüs István buzgalmából. + +Mert a hellén költészet barátait az a szerencse érte, hogy nehány évvel +ezelőtt egy egyiptomi papiroson fölfedezték Bakkhilidesznek egy csomó, +eddig ismeretlen dalát. Fölfedezték s angol és francia filológusok +rögtön föl is dolgozták, tanuságait kiderítették és hasznosították. +Mindez eredményeket összeszedte Hegedüs István és letette a magyar +irodalom oltárára. + +Olvashatjuk már most magyarul, hogy Bakkhilidesz kikre írt dicsőítő +költeményt, (versenyben győzött emberre, lóra egyaránt,) mifajta dalokat +írt ezenkívül, mily témákat dolgozott föl, milyen versmértéket használt, +miben találkozik nagy versenytársával Pindarosszal s miben különbözik +tőle, mit lehet tudni életéről, ami nem sok, mert csak egy kis +atyafiságát tudjuk, születése helyét, tartózkodása tényét Hieronnál +(évét, körülményeit nem), számüzetését a Peloponezoszba; sőt olvashatjuk +verseit a teljes egészeket éppen úgy, mint azokat, melyek a papiruszok +megrongálása folytán csak töredékekben maradtak ránk. És mindezeket +olvasván, föltétlen tisztelettel telünk el Hegedüs István buzgalma, +fáradhatatlansága, lelkes idealizmusa iránt. Azt gondoljuk ugyanis, hogy +nagyon hálátlan munkát űz ez a mi tudósunk. Mert félek, hogy igen +kevesen fogják olvasni, még kevesebben méltányolni az ő gondos és +lelkiismeretes munkájának az eredményét. + +És töprengés fog el és tollamra tolul ez a kérdés: miről jó ez a kárba +ment fáradság és veszendő tudomány? + +Tudom, hogy a filológia szép mesterség. Kritikailag apróra szedni a +görög civilizáció irodalmi maradványait, kihalászni belőlük mindent, ami +közvetlenül vagy közbevetve megtudható s amit megtudni érdemes. A nagy +civilizációknak ez a szakma egy érdekes és nagy fontosságú fiókja, +amelyből igen gyakran, igen hasznos és gyakorlati értékeket tud kiszedni +az élet. + +A mi fejlődésünk még ettől az állomástól igen messzi van és nagyon sok +idő fog még elmulni, amíg a magyar klasszikai filológia munkája éltető +szerve lesz szellemi életünknek. Elsőbben is, hogy ez bekövetkezhessék, +a nemzeti irodalmi nevelésnek kell a vezérszerepet átvennie iskolánkban. +Zagyva elemekből alakuló értelmiségünkbe egységes ízlést, érzést és +irányt csak ez olthat be. + +Az élet gyakorlatias irányzata csak szétzilál bennünket. Az irodalom +lelke az egyetlen egyesítő erő. A nemzeti irodalom kiegészítő részévé +kell tenni, megfelelő feldolgozásban a görög remekeket. Ez lesz az az +alap, amelyen azután egy nemzeti szellemi munkásság bátran és szépen +tovább építhet. + +Hegedüs István is, a külföldi tudósok és fordítók is tele vannak a +kéoszi csalogány mézes szavával, versei táncos gördülékenységével, +szentenciái tisztaságával, vonzó egyszerűségével és igazságával. Én +irígylem őket a gyönyörért, melyet nekik Bakkhilidesz szerez és íme +megkínálom belőle az olvasót is. Hegedüs alakhű, gondos fordításában a +metapontoszi Alexidamaszról, a bírkózásban győztes gyermekről ekképpen +szól a Győzelmi Ének eleje: + + +_1. Versszak._ + + Óh édes ajándékú Nika, + Legnagyobb díszt adta Néked + Az Uranidák feje Zeusz. + Fenn olympi fénylakában + Széket együtt vele ülsz. + S ítélsz te istenek és + Halandóknak erénye felett. + Dús hajzatú hajadon + Szent gyermeke, légy te irántam is kegyes most. + Hisz’ hogy Metapontosz ujjong + S örömtül az utca zajos + És jár deli ifjú csapat körül dícsérve + Faiszkosznak a pythói győztes + Hős fiát, tiéd az érdem. + + +_1. Ellenversszak._ + + És nézi a deloszi isten, + Jól övedzett Létó sarja + Szelíd, kegyes arccal, amíg + Elborítj’ Alexidamoszt, + Szép koszorúkkal a nép, + A Kirrha mezőn a kemény + Bírkózás jutalma gyanánt + Őt sohase látta a nap + A földre lebukni a harc e dicső napján. + Hiszen hogy az isteni hős + Pelopsznak a szent mezején, + Ahol szelíden foly az Alfeusz, ha csalárdul + S igaztalanul nem ítélnek, + Homlokán szelíd olajfa. + + +_1. Záróversszak._ + + Kékellő galyaiból + Fűzött koszorút viszünk be dús honába. + Mint le a földre dobott, + Két gyermeket ott a mezőn, + Birkózva művésziesen. + De tőle egy isten avagy + Mert ember elme téved is + Hajh! elragadá a magasztos pályabért. + Ám most neki a Diadalt + Az aranyhálójú vadász + Híres ifjú, szende Artemisz szerezte, + Meát az Abbasz fia és + Szép köntösű lányai dús + Drága oltárt itt emeltek. + + +_2. Versszak._ + + E lányokat egykor a mindent + Földre tipró Hera Proitosz + Dísztermeiből kiűzé, + Őrületbe hajtva őket. + Gyermekes ésszel ezek + Járulva a bíborövű + Isten asszony szíve elébe, + Atyjuk dicsekedve merék + Vagyonra fölébe helyezni, ki fenséges + Nagy Zeusznak szőke neje. + Bosszúra gerjed ezért + S lelkükre borítja a téboly vak homályát + Rohannak a lomb koszorúzta + Bércen szörnyű mód üvöltve. + +Ezeket a diadalmi énekeket rendszerint vagy a verseny napján, vagy mikor +a győztes hazatért, vagy pedig éjjeli zene alakjában szerényebb körben +adták elő. Dal, tánc és zene volt ez együtt. Néha résztvett benne az +egész város, ha egyébként nem, mint ujjongó, tapsoló, néző sereg. + +De édes olvasóm, hallasz-e te az itt közölt versekben muzsikát? Érzed-e +a lüktető dal ritmusát benne? Avagy olvasván e sorokat, bokázol-e hozzá, +táncra vágyó lábbal? Azt hiszem, nem! Ellenben meg vagyok győződve +arról, hogy a görög ifjaknak és lányoknak, amint Bakkhilidesznek szép, +egyszerű, könnyen érthető, tehát nyilván népszerű ritmusa megcsendült, +rögtön dalra s táncra, ritmusos tapsra pezsdült a kedve. + +Világosan azért, mert a strófákból és ellenstrófákból a görög nyelv +ritmusa, zenéje és tánca szólt a fülükhöz s általa a lelkükhöz. + +Mit csináljon azonban a magyar legény és magyar leány a görög nyelv +ritmusával és muzsikájával? Hiszen az neki görögül van! A kéoszi +csalogány mézédes szava bizony ebben a muzsikában fanyar. Ha a mézének +édességét csak részben is meg akarjuk menteni, közel kell hozni a +füléhez és szívéhez. A magyar nyelvet nem szabad helyesen görög +ritmusban táncoltatni, ha nem tudományt csinálunk, hanem művészetet +gyakorlunk. A vers nem vers, ha zenéjét meg nem értjük. Nincsen a +világon nyelv, mely a legmerészebb métrumokhoz és ritmusokhoz könnyebben +és hajlékonyabban símuljon, mint a magyar. Mégis klasszikus műveltség és +pedig nem közönséges kell hozzá, hogy az idegen forma, még eredeti +alkotásokban is el ne rontsa a műhöz való kedvünket. Fordításban pedig, +ahol a díszítés, a gondolat, az észjárás, az érzelem, az egész tartalom +idegen, a mondatszerkesztés is sokszor az, a forma teljesen elronthatja +a munka sikerét. Első tehát, hogy a klasszikusok fordítását a tudósok +kezéből vegyék ki a költők. Hogy pedig a kéoszi csalogány csakugyan édes +és egyszerű, arról tán némi fogalmat ad az olvasónak a következő +kísérlet: + + +I. + + Nika, te ki adsz győzelmet, + S isteni atyádtól nyerted + Azt az égi tisztességet + Hogy együtt ülsz vele széket, + S véle együtt ítélsz ottand + Halandót és halhatatlant: + Nézz most rám is ide le, + Fürtös fejű hajadon szent gyermeke. + Hisz, hogy ujjong Metapontosz + S örömtől az utca hangos; + Deli ifjak járnak-kelnek, + Hős fiúról énekelnek + Győzedelmi éneket, – + Csakis a te érdemed. + + +II. + + Lám Apoll’ is Létó sarja + A szemét fordítja arra + És kegyesen nézi most, + El virággal hogy halmozzák + Kírrha kemény birkózóját + Deli Alexidamoszt, + Kit érintni földet ott + Még a nap se láthatott. + És ha, Pelopsz, szent meződön, + Hol az Alfeusz foly szelíden, + Van igazságos bíró: + Úgy tér e hősök virága + Szarvasnevelő honába + Hogy borul a homlokára + Kék olajfa koszorú. + + +III. + + Hisz művészi bajbirokban + A verseny porondon ottan + Leterített két legényt; + Ámde tőle elragadta + Isten tán, vagy ki tudhatja! + A magasztos pályabért. + S most aranyhálót visellő + Tegzes Ártémisz istennő + Néki győzelmet adott. + Mert Abbász’ fia s anyányi + Drága szépruhás leányi + Néki oltárt raktak ott. + + +IV. + + Haj, e lányokat kergette – + Ki előtt minden ledől: + Héra szörnyű őrületbe + Proitosz fényes termiből. + Mert ők gyermekes elmével + Szembeszálltak Zeusz nejével, + Hogy atyjuk vagyonra nézve + Ki bíbor övet visel: + Ő nálánál többet érne, + Azzal dicsekedtek el. + S az istennő boszút forral, + Veri őket vak tébollyal, + Hogy üvöltve rémesen, + Bolygnak erdős bérceken. + + + + +Szokratesz. + +Hogy minden emberi fogalom csak relatív értékű s a hazugság, a csalás +épp úgy lehet erény, mint a nyiltság s a kedvesség bűn: azt már +Szokratesz tanította; de ez nekem most Szokratesz nélkül is eszembe jut +nem egyszer, egy hosszú betegség üres órái adván módot arra, hogy sok +kedves régi ismerősömmel megújítsam a barátságot. Közéjük tartozik a +kedves athenei öreg úr is, aki életében is mindenkivel szívesen szóba +állt s aki most is gyönyörűsége azoknak, akik vele szóba állanak. +Története ismeretes. Élt Athéneben egy ritka erkölcsös, mértékletes és +közhasznú életet. Két felesége volt. Az egyik a híres Xantippe, aki ma +már szintén mint fogalom, de méltatlanul jutott közismeretű híréhez. Nem +mondom, hogy egy kissé zsembés nem volt; de semmi bizonyítéka sincsen +annak, hogy zsémbesebb lett volna más szaporább nyelvű asszonyoknál. +Nyilván kardos asszony volt, akinek össze kellett magát szednie, hogy +Szokratesz szűkes háztartását rendben tartsa. Világra szóló hírét nem +zsémbességének köszöni, hanem annak, hogy Szokratesszel zsémbelt, ami az +utókor előtt szakrilegiumnak látszott. Igy költötték azután +„Xantippe-hírét“. Második felesége Myrtó volt. Első házasságából egy +fia, a másodikból kettő született. Viselt hivatalokat is, járt hadban +is, edzett testű, nyugodt lelkű, jókedvű ember volt s nyugalmát és +jókedvét akkor sem vesztette el, mikor harminc napi siralomház után +megitta a méregpohárt, melyre mint istentagadó és az ifjúság megrontója +ítéltetett. + +Különös végzet! + +Szokratesz elsőrendű filozófusa volt Görögországnak, de könyveket nem +írt, soha nem jutott eszébe, hogy eszméit rendszerbe szedvén, átadja a +maradéknak cserébe a halhatatlanságért. Járt-kelt, az ifjúságot fogadta, +megállított ismerősöket és konkrét célokat tűzve, beszélgetésekben tárta +ki bölcsességét. Valakinek tanácsra volt szüksége, valakit jóra +serkenteni, valakit rossztól visszatartani kellett: szóba állt velök s +bölcsességének hálójába fogta lelköket és irányította tetszése szerint. +Tanítványaival beszélgetett, régi könyveket lapozgatott, oktatta, +felvilágosította őket és tanításai szerint élvén maga, példát adott +nekik. Fizetést nem fogadott el, de hálára, barátságra számot tartott. + +És íme, meg kell halnia, Athéne által elítélve. És a halál is, a híres +város eme bűne ama rosszak köze soroltatott az istenek által, amelyek +erényekké lesznek. Két hálás tanítványa tollat fog, hogy emlékét +megvédelmezze az ítélet ellen: Plató és Xenofon megírják, amit róla, +tanításairól tudnak és ezzel megmentik a bölcs gondolatait az utókor +számára. Ha Athéne halálra nem ítéli legerényesebb polgárát, e bölcs +halhatatlanságának – nem lévén szüksége rehabilitációra – ma bizonyára +nagy csorbája volna. Hírét tudnók, de eszméi nem örökíttetvén meg +elkeseredett tanítványai által, magunknak nem volna róla ítéletünk! + +Azt mondja róla Xenofon: „Általánosan el van ismerve, hogy az egész +históriákban nincsen rá példa, hogy valaki nemesebben viselte volna el a +halált, mint ő.“ Athénben minden esztendőben megülték emlékünnepét +Thezeusz kalandjának a Minotaurusz ellen. Amíg Thezeusz e szörnyet +Ariadne segítségével szerencsésen agyon nem ütötte, Athéne minden évben +hét szüzet és hét ifjat tartozott neki adni. Mikor e gyászos évi adó +alul a város megszabadult, ennek emlékére ünnepet rendelt, ez ünnep +ideje alatt halálos ítéletet nem volt szabad végrehajtani. Ez annyi, +mint harminc napi siralomház! Mikor Meletosz, egy fűzfapoéta, Szokratesz +fővádlója már beadta vádját, Hermogenesz, a bölcs egyik tanítványa +csodálkozott azon, hogy Szokratesz mindenről beszél, csak a peréről nem, +s emlékeztette rá, hogy tán jó volna, ha védelmével foglalatoskodnék. +„Nem gondolod-e, mondá neki Szokratesz, hogy gondom volt rá egész +életemen át?“ Ő egész életében, úgymond, jóformán egyebet se tett, mint +elmélkedett az igazságosság és igazságtalanság felett, gyakorolta az +igazságot, ellenben kerülte az igazságtalanságot s ezt tartja a legszebb +készülődésnek védelmére. – De nem látod-e, felelé Hermogenesz, hogy az +athénebeli bírák már gyakran egy szó által megejtettek ártatlanok +elítélésére és másoknak, valóban bűnösöknek fölmentésére? – De már +valóban el is kezdtem, mondá erre Szokratesz, egy a bírák előtt +elmondandó védelemről gondolkozni, azonban az istenség (keble szózatát +nevezte ennek) ellenezte. + +– Ez különös beszéd – mondá Hermogenesz. + +– Te csodálkozol azon – felelé Szokratesz –, ha az istenség jobbnak +tartja, hogy most fejezzem be életemet? Nem tudod-e, hogy senkire nézve +sem ismerném el egész a mai napig, hogy jobban és kellemesebben élt +volna, mint én? Mert legjobban, azt vélem, azok élnek, akiknek legtöbb +gondjuk van arra, hogy mind jobbak-jobbak legyenek és legkellemesebben +azok, akik elevenen érzik, hogy jobbakká lesznek. Én életem folyamán +vettem észre, hogy én ilyetén életben részesültem és ha másokkal +találkoztam és hozzájok mértem magam, ebbeli nézetemet megerősítve +láttam. De nemcsak magam, barátaim is eképpen ítélnek rólam, nem mivel +szeretnek, mert hiszen akkor azok is, akik másokat szeretnek, eképpen +ítélnének eme barátaikról, hanem mivel csak velem való barátkozásuk +által vélik, hogy mind jobbakká lesznek maguk is. Ha tovább élnék, ki +tudja, nem kellene-e megfizetnem az öregségnek az adóját: látásom, +szemem, elmém, felfogásom és emlékezetem elgyengülne és én elmaradnék +azok mögött, akiknél eddig előbbre való voltam. Ha azután ennek +tudatával nem bírnék, élhetnék-e akkor másképp, mint (az eddiginél) +rosszabbul és kellemetlenebbül? Ha azonban ártatlan létemre meg kell +halnom, akkor azokat, akik engemet igazságtalanul kivégeztetnek, +mindenesetre gyalázat éri. Miképpen lenne azonban gyalázat én rám nézve, +ha mások nem képesek az én dolgomban igazságosan gondolkozni és +cselekedni? Nem látom-e, hogy mult időkbeli emberek, akik +igazságtalanságokra vetemedtek, a maradéknál nem úgy említettnek, mint +azok, akik igazságtalanságot szenvedtek; és én bizton hiszem, hogy ha +most meg kell is halnom, nem fogok aképpen megítéltetni, mint azok, akik +halálra ítéltek, mert tudom, meg fog rólam bizonyíttatni, hogy soha +senkin igazságtalanságot nem cselekedtem, senkit rosszabbá nem tettem, +ellenben mindenha azon fáradtam, hogy barátaimat jobbakká tegyem. + +És Xenofon ezt mondja róla: „Nekem úgy tetszik, hogy szelleme és +jelleme, ahogy lefestettem, isteni félelme, mely nem engedte, hogy az +istenek helyeslése nélkül bármibe kezdjen; igazságossága, melynél fogva +senkinek a legkisebb dologban is nem ártott, sőt inkább mindenkinek, aki +vele barátkozott, a legnagyobb szolgálatokat tette; maga uralma, mely +mellett soha a kellemetesebbet elejbe nem tette a jobbnak; éles elméje, +mellyel soha a jobb és rosszabb megítélésében nem hibázott és senki más +segítségére nem is szorult, de sőt a dolgok megismerésében maga magának +mindig elégsége volt, és ebbeli képessége, hogy gondolatait másokkal +közölje s a fogalmakat élesen meghatározza s ebben másokat is +megvizsgáljon és ha tévedtek, meggyőzzön és az erénynek, a jónak és +szépnek útjára térítsen: ez az ő szelleme és jelleme, úgy tetszik nekem, +hogy mintaképe a legjobb és legboldogabb férfiúnak. + +Ha úgy egészen átadom magamat e sétálva, beszélgetve, adomázva, tréfálva +oktató bölcs hatásának: ha élvezem, mint hinti isteni adományai +aranyporát buzgó tanítványai körében, találkozó ismerősöknek, sőt +nyilvános föllépésben is, úgyszólván a mindennapi élet forgalmait és +alkalmatosságait fölhasználva azokra, akik részt kértek kincseiből; ha +nézem egyszerűségét, természetességét, hősiességét, barátságosságát, +igazságszeretetét, törvénytiszteletét, salaktalan lelkében az +önzetlenség tiszta szeretetét, egy szóval lényét és formáját, tartalmát +és módszerét; a magunk közelmultjának egy alakja tűnik fel szemeim +előtt, egy modern magyar Szokratesz, aki jobban hasonlított az athénei +peripatétikushoz, mint bárki tán azok közül, akik azóta születtek és +éltek. + +Sokan, akik nemcsak csodálták, hanem szerették is, azonnal ki fogják +találni, hogy – Deák Ferencet értem, ezt a magyar Szokrateszt, az +önzetlen hazafit, az egyéni haszon és nagyravágyás makulái nélkül való +nagyságot, a „haza bölcsét“, mint ahogy saját kora őt elnevezte. Aki jót +határtalanul tudott tenni árvákkal, igazságosabb és egyszerűbb volt, +mint bárki kortársai közül, aki királyoknak és parasztoknak adott +tanácsot és példát, élt szerény örökéből, soha jutalmat el nem fogadott +se jótettért, se tanácsért, se jó szolgálatért mást, mint amit +lelkiismerete nyújtott neki. Aki – mint Szokratesz – azt tanította, hogy +az igazságos „törvényes“ és aki egész életét a törvényesség bölcs +szolgálatában töltötte el. Elnéző, indulgens, kegyes és engedékeny volt +gyengék, botlók, bűnösök iránt is, csak a törvényességből nem engedett, +pedig modern politikai ember volt, nemcsak bölcselkedő! + +És a modor!… Azt mondja Xenofon Szokrateszről: „Ha valamit ki akart +fejteni, akkor a leginkább elismert igazságokból indult ki, mert azt +hitte, hogy ez a beszéd igazi biztossága. Nem is tudok senkit, aki úgy +ki tudta volna hallgatói helyeslését nyerni, mint ő, ha szónokolt.“ + +Ki nem emlékszik Deák Ferenc beszédeinek ugyane csodás hatásaira? +Egyszerűséggel, természetességgel, világosan bocsátotta előre általános +tételeit, az igazságokat, amelyeknek erején okoskodása épült. Mennyiszer +láttam rábólogatni, ráütni fejével, „helyes, helyes“ közbekiáltással +ismerni el e premisszákat az ellenzék jelesei által. S mikor ebbe +belevitte őket, igazságainak helyeslését látta, akkor fordult egyet, +egyet emelt a kezén s áttért a konzekvenciákra, természetes logikájával. +Hogy rázta volna már ekkor sörényét az ellenzéki oroszlán; de benne volt +az ő igazságainak a hálójában, nem szabadulhatott! Ez az a módszer, +melyet Xenofon fentebb, mint Szokrateszét megír. + +De kinek nincsen eszében a szentlászlói puszta, ahova országos emberek +jártak tanácsért, ki ne hallotta volna hírét az Angol királynőbeli két +szobának, ahol olimpusi szivarfüst felhői közt egyesek, családok, +országok sorsa intéztetett el adomázás, komoly és tréfás eszmecsere +közben? Van-e, aki hírét nem hallotta Ráth Mór régi váci-utcai +könyvkereskedésének a vastuskóhoz, ahol sok időn át mindennap bizonyos +órában megjelent az „öreg úr“ s vevőnek, kérdezősködőnek, ismerősnek, +véletlen belépőnek, mindenkinek szükség szerinti jó szóval vagy jó +tanáccsal vagy útbaigazítással szolgált? Az országházi folyosó egy +padján mindennap – mint ma már mondanók – „cercle“ volt, hogy ez a pad +bölcs és tréfás, kedves és okos, sujtó és fölemelő, rendreigazító és +bátorító mondások kathedrájává avattassék? És a városligeti régi +„körönd“ fazsölléje, ki ne emlékeznék rá, aki látta benne az öreg urat +árnyékos szemöldökével, széles jó arcával, domború homlokával, ülni, +inteni, mosolyogni, adomázni? + +Ez volt ami peripatétikusunk, a mi Szokrateszünk, aki a februári pátens, +a rákövetkező októberi diploma politikáját egy hasonlattal a ferdén +begombolt kabáttal száz vezércikknél és kétannyi szónoklatnál jobban +jellemezte. „Ki kell azt újra gombolni végig.“ Nem lehet másképp +helyesen begombolni! Olvasóim nagy része azt hiszi természetesen, hogy +Szokratesz egy könyvmoly és pergamenszínű félszeg tudós volt, mert +hiszen ilyen fogalmaink vannak nekünk a „filozófusok“-ról. Pedig +tévedés. Ellenkezőleg, szakasztott olyan volt, mint Deák Ferenc. Most +otthon, majd a városligetben (az árnyék végett épített +oszlopcsarnokokban), máskor az utcán, egy darabig – nem Ráth +kereskedésébe, hanem egy nyergesboltba járt, hogy tudományát +gyümölcsöztesse – mások számára, azokéra, akikre hasznos volt. S nem +értekezésekben fejtegette nagy eszméit; éppúgy mint Deák, sohasem írt. +Beszédet mondott közszolgálatban; azontúl csak beszélgetett és adomázott +s beszélgetéseiben és adomáiban fejtegette eszméit az életről és +jelenségeiről és elmésségekkel utasította rendre a tévedőket. + +Egyszer valaki, így beszéli Xenofon, haragos volt, amiért akinek +köszönt, nem fogadta a köszönését. Szokratesz ezt mondta neki: Csak +nevetséges az, hogy te, ha olyannal találkoztál volna, aki testileg +hitványabb volna náladnál, nem haragudnál; de mert olyannal találkoztál, +aki lelkileg silányabb, ezen bosszankodol! + +Valaki panaszkodott, hogy nem jól esik neki az étel. „Akumenosz tud erre +jó orvosságot, mond a bölcs. – Mit, kérdi amaz. – Hogy az ember hagyjon +fel az evéssel, felelé Szokratesz; mert ha az ember fölhagy vele, +mindjárt pompásabban ízlik az étel, olcsóbb is lesz és jobban is esik.“ + +Midőn egy valaki azon panaszkodott, hogy a hosszú út kifárasztotta, azt +kérdé tőle Szokratesz, hogy vitt-e valamely tehert is az úton? Egyebet +se, felelt amaz, csak a köpönyegemet. – Hát magad mentél vagy szolgád is +volt veled? – Persze, hogy volt. – Hát az üresen ment vagy vitt valamit? +– Az vitte a takaróimat, egyéb málháimat. – Hát azután, hogy esett neki +az utazás? – Nekem bizony úgy tetszik, jobban mint nekem. – Hogy esett +volna még, mit gondolsz, ha neked kellett volna a terhet vinned, melyet +szolgád vitt? – Bizony rosszul, de sőt nem is bírtam volna a dolgot. – +Hát illik-e, úgymond Szokratesz, egy férfiúhoz, aki gimnasztikus +nevelésben részesült, fáradalmak elviselése dolgában így hátrább állani +egy rabszolgánál!… + +Ezeket a kis idézeteket azért vettem ki, hogy olvasóimban felserkentsem +a vágyat, megismerkedni az athénei Deák Ferenccel. + + + + +Lábjegyzetek. + +[Footnote 1: „Katona József és Bánk bánja“, írta Gyulai Pál.] + +[Footnote 2: A temesvári Arany János társaság megalakulásakor.] + + + + +Tartalom. + + Egy szó a többiek elé 1 + A magyar glóbusz (1882.) 3 + A nemzeti nyelv 7 + A nyelv kultusza 14 + A purizmus (1894.) 23 + Nemzetiségi kérdésünk 31 + Hazafiság és művészet (1896.) 37 + A szabad sajtó 50. születésnapján 44 + Költészet 51 + Gyermekirodalom (1891.) 56 + Modern versek (1898.) 61 + Magyar zene 71 + A magyar író 78 + A dráma szabályairól (1898.) 85 + Bánk bán 91 + Madách (1883.) 100 + Arany János 107 + Gyulai Pál 117 + Greguss Ágost 123 + Salamon Ferenc (1892.) 126 + Erkel Elek (1893 június 11.) 133 + Versek és versírók (1893 június 17.) 139 + Munkácsy Mihály 143 + Az Isten-ember 148 + Szigeti József 155 + Tamássi József (1892 szeptember 8.) 159 + Lukácsy Sándor 163 + Csatai Zsófi 171 + Klárné, Angyal Ilka (1892.) 174 + Ifjúkori emlékeimből 178 + A mi diáktanyánk (1891 május 31.) 181 + Komócsy József 186 + Legkedvesebb könyveim 189 + Német városok (1898.) 193 + Lenau 204 + Oberammergau 212 + Banquo szelleme 232 + Shylock Párisban (1890 január 11.) 241 + Coquelin 248 + Homér 260 + Arisztofanesz (1912 április 20.) 268 + A kéoszi csalogány 279 + Szokratesz 288 + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77669 *** diff --git a/77669-h/77669-h.htm b/77669-h/77669-h.htm new file mode 100644 index 0000000..7ef2290 --- /dev/null +++ b/77669-h/77669-h.htm @@ -0,0 +1,7194 @@ +<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" + "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> +<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> +<head> +<meta name="generator" content= +"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> +<meta http-equiv="Content-Type" content= +"text/html; charset=utf-8" /> +<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> +<title>A magyarságért by Jenő Rákosi | Project Gutenberg</title> + +<style type="text/css"> +/*<![CDATA[*/ +body { + margin-left: 10%; + margin-right: 10%; +} + +h1,h2,h4 { + text-align: center; + clear: both; + line-height: 200%; +} + +h2 { + margin-top: 2em; +} + +h2 span.smaller { + font-size: 80%; +} + +p { + margin-top: 0.75em; + margin-bottom: 0.75em; +} + +body > p { + text-align: justify; + text-indent: 1.5em; +} + +hr { + width: 33%; + margin-top: 2em; + margin-bottom: 2em; + margin-left: auto; + margin-right: auto; + clear: both; +} + +hr.chap {width: 65%} + +.pagenum { +/* visibility: hidden; */ +/* display: none; */ + position: absolute; + right: 2%; + color: gray; + font-size: smaller; + text-align: right; + text-indent:0; +} + +.center { + text-align: center; + text-indent: 0; +} + +.right { + text-align: right; + margin-right: 1.5em; +} + +.caption {font-weight: bold;} + +.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} + +.caption-largest {font-weight: bold; font-size: 2em;} + +.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} + +.figcenter { + margin: auto; + text-align: center; +} + +.footnotes { + border: dashed 1px; +} + +.footnote { + margin-left: 10%; + margin-right: 10%; + font-size: 0.9em; + text-align: justify; +/* text-indent: -5%; */ +} + +.footnote .label { + position: absolute; + right: 84%; + text-align: right; +} + +.fnanchor { + vertical-align: super; + font-size: .8em; + text-decoration: none; +} + +.poem { +/* margin-left: 1.5em; */ +/* width: 90%; */ + font-size: 0.9em; + display: table; + margin: auto; + text-align: left; +} + +.figcenter, .figcenter img { + max-width: 100%; +} + +.poem .stanza { + margin: 1em 0em 1em 0em; +} + +.poem span.i0 { + display: block; + margin-left: 0em; + padding-left: 3em; + text-indent: -3em; +} + +ul.TOC { + list-style-type: none; + padding-left: 10%; +/* text-indent: 0; */ + text-indent: -5%; + width: 70%; + text-align: justify; +} + +ul.TOC li { + margin-top: 0.25em; +} + +span.ralign { + position: absolute; + text-align: right; + right: 15%; + top: auto; +} +/*]]>*/ +</style> +</head> +<body> +<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77669 ***</div> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"></div> +<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title= +"" /></div> +<hr class="chap" /> +<p class="center"><span class="caption-150">AZ „ÉLET“ +KÖNYVEI</span></p> +<p class="center"><span class="caption-150">RÁKOSI JENŐ</span></p> +<p class="center"><span class="caption-largest">A +MAGYARSÁGÉRT</span></p> +<div class="figcenter" style="width: 705px;"><img src= +"images/i001.jpg" alt="" title="" /></div> +<div class="figcenter" style="width: 705px;"><img src= +"images/i002.jpg" alt="" title="" /></div> +<hr class="chap" /> +<p class="center"><span class="caption">BIBLIOTHECA +VITAE</span></p> +<p class="center"><span class="caption">AZ ÉLET KÖNYVEI</span></p> +<p class="center"><span class="caption">SZERKESZTETTE AZ „ÉLET“ +ÍRÓIBÓL ALAKULT SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG</span></p> +<hr class="chap" /> +<p class="center"><span class="caption-large">RÁKOSI +JENŐ</span></p> +<h1>A MAGYARSÁGÉRT</h1> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">KIADTA</span></p> +<p class="center"><span class="caption">AZ „ÉLET“ IRODALMI ÉS +NYOMDA RÉSZV. TÁRS.</span></p> +<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST 1914</span></p> +<hr class="chap" /> +<p class="center">– MINDEN JOG FENTARTVA –</p> +<p class="center">A BEKÖTÉS ÉS CÍMLAP RAJZÁT ZÁDOR ISTVÁN +KÉSZÍTETTE</p> +<p class="center">„ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG</p> +<p class="center">Budapest, I., Fehérvári-út 15/c.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_1" id= +"Page_1">-1-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Egy szó a többiek elé.</h2> +</div> +<p>Az újságíró az bizony olyan, mint egy könnyelmű, délceg, +gondtalan <i>Don Juán</i>: szeretkezve csatangol rendetlen +muzsájával keresztül-kasul az élet berkein és szórván szerelmét, +egyre hagyogatja el e szerelem gyümölcseit… Azután egy napon jön az +<i>Élet kiadótársaság</i> (mint a számonkérő <i>Végzet</i>) és +összeszedi az elhagyott porontyokat, kimosdatja, ki is fésüli, +sorakoztatja glédába és helyet kér nekik, sajnos ott, ahol aki +helyet kér, mérlegre is tétetik és megméretik…</p> +<p>Állják-e ezek a legények a megméretést, nem tudom. (A kiadók +lelke rajta.) Látom, hogy sorakoztatásukban se rend, se rendszer, +se kronológia, se semmi. Legföljebb egy kis tárgyi rokonság azok +közt, akik mint egy csoportba verődve, csoportban követik az előző +csoportot. De mind lármás, jókedvű, őszinte, Istenben bízó kamasz. +Mondjam-e, hogy szeretetreméltó? Nekem az. Mert nem hazug egy se, +nem bántja a másét egy se, szereti a világot és ami csak van benne, +mind és mind szeretné, ha más is szeretné. Hitvallása <span class= +"pagenum"><a name="Page_2" id="Page_2">-2-</a></span> valamennyinek +– felekezeti külömbség nélkül –, ami a bűnös apjoké: a +<i>magyarság</i>, amelyért élni-halni kell s amelyért élni-halni +érdemes.</p> +<p>Balatonföldvár, 1914 július 23.-án.</p> +<p class="right"><i>Rákosi Jenő.</i> <span class="pagenum"><a name= +"Page_3" id="Page_3">-3-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A magyar glóbusz.<br /> +<span class="smaller">(1882.)</span></h2> +</div> +<p>Olvasóim azt kérdezik: mi az? Az egy bécsi találmány s magyarul +annyit jelent, hogy „az úrhatnám magyar“. A magyar, aki nem fér meg +a bőrében. A magyar, akinek szűk a világ. A magyar, aki, ereje még +nem levén arra, hogy meghódítsa magának a földgömböt, legalább +csináltat magának törvényhozásilag „magyar glóbuszt“. Persze arról +volt csak annak idején szó, hogy a magyar iskolák használatára +szánt papiros-pépglóbuszok – magyar felírásokkal készíttessenek. Ez +épp oly természetes volt, mint az, hogy ezért a német roppantul +megharagudott, mivel hogy azelőtt a glóbusz is csak németül járta +nálunk. A németek tehát, minthogy egyebet sem tehettek azzal a +szesszel nevettek német-világszerte rajtunk, hogy mi úrhatnám +hóbortunkban már az egész glóbuszt Magyarországgal akarjuk +telepingálni. Annyival könnyebben nevethettek, mert hiszen +számunkra csakúgy ők liferálják most a magyar glóbuszt, mint +liferálták annak előtte a németet. Övék a haszon és a nevetés, +mienk csak a glóbusz. <span class="pagenum"><a name="Page_4" id= +"Page_4">-4-</a></span> Régen németül, most magyarul verik egy +kicsit a fejünkbe és egy kicsit a fejünkhöz.</p> +<p>De nem olyan nagy oktondiság az, amilyennek a németek +kitalálták. Hiszen csak uralkodásról van szó, arról, hogy hány +emberen uralkodik a magyar. És ha az „ember“ szót nem filantropikus +értelmében vesszük, (némelyek már-már a macskát is, de a majmot +bizonyosan e fogalom alá veszik,) hanem határokat vonva a két +király: az indulat és az ítélet birodalma közt, csak azokról +beszélünk, akik az utóbbinak polgárai: lélekben, tudásban, ízlésben +művelt elemei az emberiségnek, akik felett uralkodni nem a pallos +jogával, hanem a szellem hatalmával lehet csak: akkor, nos akkor a +magyar glóbusznak nem is olyan nagy híja lesz. Ki csak ama részei +esnek a föld kerekének, amelyeken az európai műveltség ízlése nem +parancsol.</p> +<p>Négy fő iránya van a világnak: kelet, nyugat, dél és észak. Négy +hódítót küldök én ki most innen a Duna völgyéből: egyet, aki +megbűvöli a szemeket; egyet, aki megbűvöli a füleket; egyet, aki +megbűvöli a szíveket; egyet, aki bűbájjal veszi meg az egész embert +és kelet, nyugat, dél és észak fogja hirdetni a magyar dicsőséget. +És kell-e több ennél ahhoz, hogy egy ideális magyar glóbusz +gyönyörét élvezzük itthon mi szegény magyarok?</p> +<p>Amely nép az emberiség művelődésében, a rettentő küzdelemben a +tökéletesedés felé e tökéletesedésnek négy fő csúcsát érinti, amely +nép négy héroszt ád egy század szellemi harcának hőskölteményébe; +amely nép a nagyság mértékét <span class="pagenum"><a name="Page_5" +id="Page_5">-5-</a></span> négy alakban betölti teljesen: az a nép, +ha kicsi, ha nagy, az elsők közt ragyog, részese a jelen legfőbb +dicsőségének, biztos zálogával bír egy reményteljes jövőnek, +tényezőivel a nagyságnak. Abban a népben a kor nyavalyái tehetnek +rombolást, az anyag ereszthet belőle vért, egy brutális ellenség +ideig-óráig rátaposhat, de életéhez nem fér semmi hatalom. Annak a +népnek tehetsége, teremtő ereje adja meg a jogot a helyre, melyet +elfoglal a glóbuszon. Arra a népre szüksége van a világnak, mert +nála nélkül jelene kisebb volna, mint amekkora.</p> +<p>Ha a magyart a mult század német törekvései képesek lettek volna +kiirtani, akkor a jelen század megfosztatott volna dicsősége egy +részétől, attól a résztől, amely Európában fénnyel most borítja a +magyar nevet…</p> +<p>Mondjunk hát himnuszt annak, aki közeleg a távol nyugatról, kit +mesés híre előz meg útján, kit ünnep fogad, ünnep kísér, ahova +bemén és ahonnan távozik, aki egyetlen most a világon minden +élőtársa között: mondjunk himnuszt Munkácsinak, aki ecsetével a +szemet bűvöli, ahogy százévek óta nem bűvölte senki.</p> +<p>Hódítva járja ő be a világot s a magyar glóbusznak hódít +művészetével.</p> +<p>Mondjunk másodszor dalt az ősz mesternek, akit Európa +„királynak“ tisztel, ha oda ül ama tökéletlen hangszerhez, hogy +csodát tegyen rajta és uralkodjék a megbájolt füleken: ünnepeljük +az ősz mestert, aki az imént tette lábát a honi földre <span class= +"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> e szókkal: +„Érzem, érzem, sehol sem vagyok otthon, csak itt.“ Mondjunk dalt a +dalosnak, mondjunk dalt Liszt Ferencnek, aki hódít amerre jár, +hódít a magyar glóbusznak.</p> +<p>És mondjunk mesét arról, aki már Európának meséli faja +történetét, népe erényeit, hibáit, szokásait, reményeit, bánatát; +mondjunk mesét arról, aki zsenijével kitört a gátakon, melyek a mi +nyelvünk és az idegen nyelvek közt fennállnak, kinek ajkáról +patakzik az elbeszélés ezüst folyama és bejárja határainkon túl az +idegen határokat, szeretet, érdeklődés, figyelem és bámulat tárgya; +ékes szavú hírnök a magyarról, értékes szószóló, kedves barát a +családokban; hódító harcos megvető és gőgös, rágalmas és cudar +ellenségek ellen; becsülethozó kiküldöttje a magyar szellemnek, +amely tagadóit százfelé elnémítja s helyet nyer idegen szívekben, +idegen családok tűzhelyén, mint a legkülönb idegen mérkőző fele: +mondjunk mesét Jókai Mórról, ki hódít tisztelőket, hivőket, +rajongókat a magyar glóbusz dicsőségére.</p> +<p>De halkan beszéljünk a negyedikről, aki dalos, mint bárki, +akinek halhatatlanságot adott a lant, aki mély, mint a görög bölcs, +szerény, mint a nagyság és igaz, mint Arany.</p> +<p>A másik három zsenije egyesül a negyediknek fölséges +harmóniájában, harmonikus nyugalmában.</p> +<p>Ilyen a magyar glóbusz! Milyen vajjon a bécsi? <span class= +"pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A nemzeti nyelv.</h2> +</div> +<p>Ma az egész vonalon a nyelvért, vagy legalább a magyar nyelv +jegyében folyik a harc és a küzdelem. Az iskolában hathatósabban +ápolják a nemzeti nyelvet és irodalmat. Számos irodalmi társulat és +kör alakul ebből a célból. A kultúregyesületek a nemzeti nyelv +terjesztéséről egyre növekedő eredménnyel iparkodnak +gondoskodni.</p> +<p>Azt szokták mondani, hogy az Isten azzal különböztette meg az +embert az állattól, hogy földíszítette a nyelv adományával. Ez, azt +gondolom, nem szabatos megkülönböztetés. Az Isten csak hangot +adott, a levegőn élő minden állatnak, az emberi állatnak is. Az +állat a hangot kiformálta nyelvvé. Aki megfigyelte az állatokat, +tudja, hogy azoknak is van nyelvük, de a nyelv kifejező tehetsége +igen korlátolt. Csak jeleket tudnak egymásnak adni, tudják néha +egymást gyönyörködtetni hangjuk modulációival s meg tudják értetni +érzéseiket s ösztöneiket.</p> +<p>Az ember azonban az ajándékba nyert hangját odáig fejlesztette, +hogy nemcsak mindezt kifejezni <span class="pagenum"><a name= +"Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> és megérteni tudja, hanem ki +tud fejezni fogalmakat és gondolatokat is, és ez tette őt a világ +urává. Világos ebből, hogy az Isten temérdek ajándéka közt a nyelv +a legbecsesebb. Ezzel és csak ezzel tette az emberre nézve +lehetővé, hogy iparkodhassék ő hozzá hasonlatosnak lenni.</p> +<p>Ha már most az egész emberiségnek legfontosabb tulajdonsága a +nyelv képessége, úgy világos, hogy az emberiség tagjaira: a +nemzetekre nézve is áll, hogy legdrágább kincsök a nyelvük.</p> +<p>Az egyén legdrágább kincse az élete. Minthogy pedig a nemzet a +nyelvében él, világos, hogy a nemzet élete a nemzet nyelve. Vele +él, vele hal, nála nélkül megszűnt lenni, megszűnt egyéni életet +élni és fölveszi annak a nemzetnek egyéniségét, amelynek fölvette a +nyelvét.</p> +<p>A nyelv keletkezését alig lehet másképpen képzelni, minthogy egy +csoport ember, mely tán törzzsé verődött össze, a maga körében +érzései és benyomásai ösztönére, a természettől nyert hangból +tagolt hangokat alkotott és ezeket lassan, hosszú századok, sőt +évezredek alatt kifejlesztették az egymást követő nemzedékek azzá, +amit ma művelt nyelvnek nevezünk.</p> +<p>Semmi sem világosabb annál, minthogy ebben a munkájukban őket +érzékeik, ösztöneik, érzésük, hajlandóságuk, ízlésük és +gondolkozásuk vezette. Ebből pedig következik az, hogy +természetesen tehát a nyelv hű képe, mása, következménye, alkotása +és kifejezése valamely nemzet ösztöneinek, hajlamainak, érzéseinek, +ízlésének, gondolkozásának, <span class="pagenum"><a name="Page_9" +id="Page_9">-9-</a></span> azaz egész egyéniségének és jellemének. +Bizonyos tehát kettő: 1. hogy amely nemzet elvesztette a nyelvét, +az lassan-lassan kivetkőzik a saját ösztöneiből, a saját +érzéseiből, saját izléséből, a saját gondolkozásából; 2. hogy az +egyén, aki nyelvileg gyermekkorától kezdve beleolvad egy nemzetbe, +az benne növekedvén e nyelvben, nyelvével együtt felveszi a nemzet +egész karakterét is. Mert minden fogalmát, minden vágyát, minden +gondolatát, minden ízlését a nyelv segítségével kelti agyvelejében +életre, melyben tehát egy nemzeti lelki és értelmi élet +keletkezik.</p> +<p>Itt kell megemlítenem azt, hogy mily kegyetlen veszedelem rejlik +abban a fonák divatban, mely fájdalom, annyira el van terjedve +nálunk, hogy gyermekeinket már zsenge korukban iparkodunk idegen +nyelvekre tanítani. Innen van az, hogy a pór nép minden tanulás és +útbaigazítás nélkül klasszikus tisztaságában tudja megőrizni a +nemzeti nyelvet s a nyelvtudomány kénytelen hozzája iskolába járni, +hogy törvényeit megállapíthassa, míg viszont a műveltebb osztályok +ajkán, noha grammatikát és szintaxist tanulnak az iskolában, +megromlik a nemzeti nyelv. És innen van, hogy mentül feljebb +megyünk a társadalom rétegein, annál romlottabb és tökéletlenebb +nyelvtudást találunk, úgy, hogy elmondhatjuk, hogy a magyar nyelv +tökéletlenül tudása egyenes arányban van a mentül több idegen nyelv +tudásával.</p> +<p>Irtóztató vétek és kárhozat, hogy a magyar családokban éppen a +leányokat oktatják idegen <span class="pagenum"><a name="Page_10" +id="Page_10">-10-</a></span> bonneok és nevelőnők, noha éppen a +magyar nyelv a világon a leggyönyörűbben hangzik minden nyelvek +között női ajkakról, éppen az egész világon a magyar nők azok, akik +a legpongyolábbul és leghanyagabbul beszélik a saját nyelvüket. +Nálunk a legnagyobb műveltségnek tartják az idegen nyelv tudását. +Franciaországban, Németországban a legnagyobb s legtűrhetetlenebb +műveletlenségnek a nemzeti nyelv pongyolaságát vagy tökéletlenségét +tartják. Az angolra nézve, mely tudvalevőleg a legbüszkébb, a +legönérzetesebb s leghatalmasabb nemzet, ez a kérdés egyáltalán nem +is létezik, mert az angol egyáltalán nem tanul és egyáltalán nem +beszél még a külföldön sem idegen nyelvet.</p> +<p>Igaz, mi számban és hatalomban kisebbek vagyunk és a gyakorlati +élet erősebb kényszert gyakorol mireánk, mint az angolra, németre +és franciára. De ez ellen van egy nagy erősségem! A tudományok, úgy +az elvontak, mint a modern, gyakorlati tudományok ismerete sokkal +fontosabbak és abszolute fontosabbak egy nemzetre nézve, mint a +nyelvek tudása.</p> +<p>Kapunk-e mi magyarok úgy a tudományokon, mint a nyelveken? +Minden anya, aki szeret azzal kérkedni, hogy a fia meg a leánya már +ír és beszél németül és kitünően ejti ki a franciát, méltatlankodó +bosszúsággal beszél a zsúron arról, hogy az oktondi professzor az ő +drága fiacskáját elbuktatta a haszontalan latinból, a szamár +fizikából és a fölösleges magyar nyelvtanból, mert hiszen magyarul +a Zsuzsi szobaleány is, bár kissé <span class="pagenum"><a name= +"Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> parasztosan, de jól tud, bár +soha hírét sem hallotta a grammatikának. A Zsuzsi szobaleány jól +tud magyarul, a kisasszonykája ellenben nem tud jól.</p> +<p>De ez csak egy kis kirándulás elkeseredésem tág mezejére. Mert +az angol hatalmát nem az gyarapította meg, számát nem az +sokasította meg, hogy megtanult minden tagja két-három nyelvet a +magáén kívül, hanem az, hogy a magáét kiművelte, hozzá +ragaszkodott, azon művelte a tudományt és irodalmat rendületlen +hittel és ebből nyert nemzeti ereje csodás terjeszkedő és hódító +hatalommal ruházta fel, intenzív gazdálkodást folytatott a maga +nyelvével, mi külterjes gazdálkodást folytatunk idegen nyelvek +segítségével.</p> +<p>De visszatérek kirándulásomból tárgyamhoz és fölteszem a +következő kérdést: hol kell a nyelvben a nemzeti jellemet és +jellemalkotó erőt keresni? Kétségkívül nem a nyelv anyagában, +vagyis a szavakban. A nyelv anyagába jellemző momentumok csak az +érzékek által jutnak, de ezek nem nemzeti sajátságok, csak egyszerű +érzékelések, hangfestések, vagy szóbeli megérzések. Például a +villám villan, ami épp úgy kifejezi az elektromosság elsülését a +felhőkben, mint a német Blitz és blitzen. A dörög az égzengést +szinte utánozza, mint a maga fogalmát a dübörög, berreg, susog, +stb. a német Donner, zischen, a francia tonnerre és chuchoter stb. +De ezek egyikében sincsen semmi, amit nemzeti momentumnak +mondhatnánk. Hiszen ha teszem a kenyeret kunyar-nak vagy konyar-nak +hívnók, az éppen olyan magyar volna, <span class="pagenum"><a name= +"Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> mint a kenyér, mert igazság +szerint ebben a szóban, mint száz másban semmi sincsen, ami +megmondaná, hogy miért hívjuk mi kenyérnek azt, amit a latin +panis-nak mond. A szókincse tehát fontos és érdekes, inkább azonban +esetleges anyaga egy nyelvnek, nem benne kell a nemzeti momentumot +keresnünk. Hiszen van arra is példa, hogy egy-egy nemzet teljesen +kicseréli a szókincsét és még sem változik meg maga s megmarad +annak, ami volt. Ilyen nemzet vagy inkább törzs van Afrika nyugati +partján, egy vad nép, amely a maga szókincsét teljesen kicserélte a +jövevény kereskedő angol nép szókincsével, de azért a saját nyelvén +angol embernek érthetetlenül beszél. Ilyen még, hogy messzebbre ne +menjünk az oláh, amely régi szókincsét szintén odaadta az V. +évszázadi rusztikus latin nyelv szókincseért cserébe, de azért nem +lett latin nép maga s nyelve sem lett latin nyelv. A magyar nyelv +is temérdek idegen elemet olvasztott fel magába, az angol +éppenséggel három-négy nyelv anyagát szedte föl magába – majdnem +egyenlő arányban – mégis egyetlen, eredeti és nemzeti. A nyelv +nemzeti jellemét alkatában, strukturájában, szerves részében kell +keresnünk, amelyben megszűnik az esetleg és a logika s az agyvelő +rendszeressége lép előtérbe. A nyelve anyagát úton-útfélen fölszedi +az ember, a nyelve szerkezetét ellenben megalkotja. Megalkotja +külső behatások alatt is, minő a klíma, amely ilyen vagy amolyan +életmódra kényszeríti vagy csábítja: terméketlenségével munkára, +pazar <span class="pagenum"><a name="Page_13" id= +"Page_13">-13-</a></span> termésével henye életre; nomád, pásztor +vagy házépítő földmívességre, vadászatra, halászatra és így tovább. +Az életmódja szerint lesz közlékeny vagy hallgatag, büszke vagy +alázatos, kalandos vagy békeszerető, gondtalan vagy takarékos, +találékony vagy lusta eszű s így tovább. Mert másnak fejlődik az, +aki az örökös nyár égövén tölti életét, másnak, aki hideg zónákban +lakik és ismét másnak, aki fölött forró nyár és jégfogú tél +váltakozik. Másnak, akit termékeny föld táplál, másnak, aki csak +legelővel rendelkezik barmok számára és megint másnak, aki sovány +talajból alig tud valami táplálékot kicsikarni s vízre kénytelen +bocsátkozni, mint halász, vagy fenevadakra kell vadásznia, hogy +meleg ruhára tegyen szert. És valamint egyénisége, elsőbben testi +ügyességei, azután lelki diszpozíciói eképpen az adott +életviszonyai szerint fejlődnek ki, azonképpen azután kezdetben +néhány hangból, néhány szóból álló nyelvanyagának uralkodó +lelkülete szerint fejleszti ki a belső szerkezetét: kapcsolásait, +kötéseit s mindazt, amit az ember alkotóerejétől vagy képességétől +a nyelv nyer. Egy-egy ilyen embercsoport tehát testi-lelki életével +szoros összefüggésben alkotja meg a szerszámát, a lakását, a +ruházatát, mind ennek díszítését és ezzel párhuzamosan a nyelvét. +Ha elsokasodik és állami szervezetet is tud magának adni, akkor +nemzetté lesz és amit megtart abból, amit kezdettől fogva maga +alkotott, az neki nemzeti sajátsága, mondjuk: nemzeti +civilizációja. <span class="pagenum"><a name="Page_14" id= +"Page_14">-14-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A nyelv kultusza.</h2> +</div> +<p>Vannak nemzetek, melyek mindenféléből szeretnek egyet-mást +mutatni s amelyeknek e szerint igen gazdag nemzeti civilizációjuk +van. A modern élet az árú, a gondolat, a művészi és ember-anyag +nagy forgalmával, tömeges kicserélésével ráteszi pusztító kezét +kivált a fejlődésnek kezdőbb állomásán lévő nemzeti eredetiségekre, +de viszont jobban meg is becsüli, ami kiválóbbat produkál egy-egy +idegen nemzet! Hiszen nem látjuk-e például napjainkban a kínai és +japáni civilizáció betörését az európai civilizációba kivált a +művészet és ipar terén? Még nem sokan vették észre csak azt is, +hogy a mi szecessziós irányunk anyja a japán művészet. A nemzeti +egyéniség a maga külsőségeiben, ruházatban, szerszámban, a +mindennapi élet eszközeiben, építkezésben, szokásban, díszítésben +mind jobban-jobban elvész és elkeveredik s a keverék általános +lesz. A magyar úri öltözködés már itthon is csak parádé, de mint +huszáregyenruha tartja magát a külföldön is és a zsinórozást +egyszer-egyszer fölkapta a párisi divat is. Ez olyan, mint mikor +egy-egy <span class="pagenum"><a name="Page_15" id= +"Page_15">-15-</a></span> szavunkat átveszi a francia nyelv, pl. +ezt a szót, hogy: kocsi. Ki kell azonban mondanunk, hogy egy-egy +kialakult nemzeti nyelv, minthogy benne egész históriai érzés és +gondolat világa a nemzetnek nyert kifejezést, nem egyéb mint élő és +szerves képe magának a nemzetnek: gondolkozásának, alkotásainak, +filozófiájának, politikai észjárásának és egész jellemének. Ez a +mély értelme van annak, hogy nyelvében él a nemzet.</p> +<p>Mert egy nép, melyet az idők viszontagságai megfosztottak +mindentől, amit keletkezése óta létrehozott, vagy gonosz +körülmények megakadályoztak mindannak a létrehozásában, amire +különben képes lett volna: ez a nemzet, ha különben képes volt +megőrizni önalkotta nyelvét: kedvezőbb időkben újra diadalra +juttathatja önalkotta nyelvét; diadalra juttathatja nemzeti +karakterét és újra megalkothatja nemzeti civilizációját. Ennek +egyetlen biztos és csalhatatlan útja pedig nem más, mint a nyelve +kultusza.</p> +<p>Koncentrálni kell nemzeti nevelését a nyelvére. Minden agyvelőt +a saját nyelvével kell impregnálnia, hogy a nemzet beszélő szervei +minden idegen nyelv használatára tökéletlenekké váljanak: nemcsak +beszélni, de gondolkozni is kizárólag anyanyelvén tanuljon, hogy e +nyelv törvényei szerint gondolkozzék és minden más nyelven +fogalmazott gondolat neki idegen és tökéletlen legyen. Ez úton lesz +nemzetivé a tudomány, az ízlés, a művészet, az inspiráció és az +emberi alkotás minden tényezője. <span class="pagenum"><a name= +"Page_16" id="Page_16">-16-</a></span></p> +<p>Ez – a nyelv egy nemzet kezében – az az épületkő maradék, +amelyből a művész meg tudja konstruálni az egész épületet: a nemzet +kizárólag a nyelvéből meg tudja konstruálni, helyre tudja állítani +civilizációja nemzeti stílusát.</p> +<p>Mindezeket elgondolván, megalakul elmémben az a sejtelem, hogy +micsoda ránk, magyarokra a nyelvünk. Sokat hallunk a nemzeti +géniuszról, de sehol sem találjuk megfejtését e fogalomnak. Nos a +nemzeti géniusz inkarnációja a nemzeti nyelv. A magyar nemzeti +géniusz a magyar nyelv, elannyira, hogy a mi nemzeti géniuszunk +jobban, elevenen munkál abban az idegen bevándorolt házaspár +gyermekében, aki kizárólag a magyar nyelvben nőtt emberré, mint +abban az ősi családból eredt magyar úrban, aki idegen nyelveken +szedte magába műveltségét.</p> +<p>A nemzeti nyelv által él a nép, mint a keresztség indelebilis +karaktere által a keresztények egy lelki közösségben: nemzeti +kötelékben, érzései, vágyai, eszméi és öntudata +egységességében.</p> +<p>A legtisztább, legeredetibb, leglogikusabb és legérdekesebb +nyelv Európában a magyar. Mindezt szerkezetére és törvényeire nézve +értem. Hozzátehetem, hogy nyilván eredetére nézve is a legrégibb. +Az összes európai nyelvek közelebbi vagy távolabbi atyafiságban +vannak egymással. Közös eredetük kimutatható. Egy sincs azonban +köztük, mely szerkezetében oly egységes és kizárólagos volna, mint +a magyar.</p> +<p>A legegyszerűbb eszközökkel éri el a legfőbb <span class= +"pagenum"><a name="Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> célokat, +amelyeket a nyelv szolgál. És ha elemezzük, elemei közt ugyanazokat +a jellemző tulajdonságokat, sajátságokat és törvényeket találjuk, +melyeket magában a magyar emberben és környezetében.</p> +<p>Mindnyájan látunk olasz, francia és német falvakat. Ismerjük az +olasz házépítést sok zege-zugával, sarkával, csücskével, +grádicsával, mely már a régi római világból származott le. Már +akkor a ház elül tangó volt, belül tetigi, a hátulja tactum. Ugy +változott, csavarodott mint az igéje mikor hajlítják. Igaz, hogy a +klima szükségeinek megfelel, de ez csak az adott helyzet, abba +építi bele az olasz a karakterét. Művészetnek az építészetben is +átvette a római ember a görögöt, lakóházat a maga képére, nyelve +törvényei szerint alkotott magának.</p> +<p>És ki nem ismeri a gót stílust és az ónémet házépítést, a maga +tornyocskáival, fülkéivel, erkélyeivel, kiugrásaival, +beszögelléseivel, ducaival és százféle tagoltságaival! És ki ne +tudná, hogy a német és franciának két nagy mestere épp úgy beszél, +mint ahogy épít, ide-oda szökő hangsúllyal, elnyalt s elharapott +szótagokkal, a magánhangzók kétségbeejtő variációival, a +mássalhangzók hihetetlen elköszörülésével, úgy hogy ezeket a +nyelveket jóformán kétszer kell megtanulni: egyszer írásból, +egyszer hallás szerint. Mind a két nyelv cifrázatai megvannak a két +nyelv históriai ruházatán is; megvan a nyelv karaktere magán az +emberen is: a francia éneklő deklamációja, <span class= +"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> pózos +viselkedése; a német nehézkessége és pátosza nyelvéből ered. Ezeken +a nyelveken nem lehet másképpen beszélni és kell hozzá épp úgy mint +az olaszhoz, gesztikulálni, szinte hadonázni, sőt arcokat +vágni.</p> +<p>Jól jellemzi nemcsak az embert, de a nyelvet is a két ember, aki +csikorgó tél idején bemenekül a csárdába.</p> +<p>A német belöki az ajtót s végigugrálva a szobán, kezét-lábát +dobálva hajtogatja: Szapperlott, kalt, kalt, kalt! A magyar belép, +megáll, körülnéz, végigsimítja bajuszát és szól: Jó idő van!</p> +<p>Mert nézzenek meg egy magyar parasztot, a maga nyugalmával, +mélyen ülő, lesből nyugodtan néző két szemével, csendes +mozdulataival, szinte minden gesztus nélkül; egyszerű ruhájával, +amely sem színben, sem formában nem kérkedik; kivált a bő gatya +szépen rakott ráncaival, amely szemérmesen elrejti az ember formáit +és erejét egyaránt: olyan nyugodt, plasztikus, világos, vonzó +jelenség, minőt a világ parasztjai közt nem találunk. Azután +kevésszavú, tagolt, lassú, értelmes beszéde! És eszejárásának +egyszerű, logikus volta.</p> +<p>És nézzék meg a magyar falut: egy házsor vagy két sor ház +szembe, vagy négy sor, kettő keresztbe, kettő hosszat, vagy a falu +és város nagysága szerint nyolc-tíz vagy több parallel sor, de mind +egyenes, hogy végig lehet rajta látni, csak kényszerűségből +kanyarodik meg valamely akadálytól.</p> +<p>És nézzék meg a magyar paraszt házát: az utcára a lakórész, +hozzáróva a kert felül a gazdasági <span class="pagenum"><a name= +"Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> rész, az istálló is, egy +végben hosszat, legvégül tán a tyúkól vagy a kutya vacka.</p> +<p>És nézzék meg a magyar nyelvet hozzá, amely nem cifrázza magát +hangsúlyokkal, épp oly kevéssé, mint az ember beszédét +gesztikulációval; hanem mint ahogy a lakóházrész elől van, azután +hozzárovódnak a más célokra szükséges részek – megüti az első szót +és sorakoztatja méltóságos tempóban a többit. És nem kever +egymáshoz nem illő magánhangzókat, hanem vonzatja hangtörvénye +szerint a felhangúakat felhangúval, az alhangúakat az alhangúval. +És a mássalhangzókat keletkezési helyük szerint szereti egymásután +glédában látni és ha idegen szót vesz át, amelyben egymásután +sorrendben olyan mássalhangzó van, melyek közül az első a torokban, +a második a nyelv hegyén, a harmadik a szájpadlás körül születik, +akkor inkább összecseréli a betűket, hogy úgy következzenek +egymásután a szájban, ahogy a szájüregben keletkeznek és a +kolerából a nép csinált korelát s a paraszt szívesebben mondja, +hogy Králi, mintsem azt, hogy Klári, az utóbbiból még inkább +Kalárit csinál.</p> +<p>És ha egymáshoz viszonyba hozza a szókat, hogy gondolatokat +termeljen, egyszerű ragozással teszi, nem töri át a szót, hogy +<i>ich mag</i>-ból <i>ich möcht</i>-et csináljon, hanem elül +ereszti a szót magát – mint ahogy az utcára kiépíti a háza +lakórészét, – azután hozzátoldja a ragot, mint a házához a +mellékhelyiségeket és végigragoz és a legjelentéktelenebb +viszonylatot is raggal fejezi ki, <span class="pagenum"><a name= +"Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> mint ahogy házához +odaragasztja a tyúkólat, a kutyavackot vagy a kis faragószínt a +gazda.</p> +<p>Az alpesi német is egy födél alá visz mindent, de nem +egymásutánban, hanem egymás mellé, egymás közé és egymás fölé is, +hogy az ember nem tudja, a gyermekeire nyit-e rá egy-egy ajtón vagy +a borjas tehenére.</p> +<p>A magyar ember falujának és lakóházának nyilt egyenes, egy +vonalban egymáshoz rótt képe van, meg nyilt, egyenes világosan +tagolt nyelvében.</p> +<p>E nyelv nyugodt, méltóságos, ünnepies strukturájában megvan a +magyar paraszt megfontolt, önérzetes jelleme, egész megjelenése. A +magyar paraszt nem beszél énekelve, nem deklamál, csak a koldusa +reszketteti a szót és cifrázza a mondókáját, hadd legyen ajakán a +nyelv is nyomorék és szánalomraméltó, mint maga a koldus. A magyar +ember nem gesztikulál, nem szeleskedik, épp úgy, mint ahogy szavát +nem hangsúlyozza, vagyis nem szótagra vet súlyt, csak értelmi +hangsúlyt a szóra, amely mondatában fontos.</p> +<p>És e magyar nyelv szerint kell kifejlődnie a magyar +színművészetnek, a magyar színpadi pátosznak és az egész előadó +stílusnak. A magyar szónoklati remek a Deák Ferencé. Az ő +beszédeinek egyszerű, természetes szerkezete, gyönyörű nyugalma, +bölcs világossága és okoskodásának remek nyiltsága, egyenessége és +realitása felel meg a magyar nyelv szellemének. A magyar +zeneművészet csak a kísérletek állomásán van még. Addig ne is +álmodjunk nagyobb föllendülésről, amíg <span class= +"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span> a magyar +nyelv teljes tudásával impregnált elme és lélek nem hoz magával +megfelelő zenei talentumot.</p> +<p>A magyar szobrászat, festészet, építészet, keresi még önmagát. +Amíg e téren küzdő művészeink külföldre járnak, mielőtt a magyar +nyelvben és benyomásaiban megtökéletesedtek volna – csak +külsőségben, díszítésben s mellékességekben fogják magyarságukat +fitogtatni. Iróink, szépíróink nem tudnak szabatosan magyarul, +azért lesznek oly könnyen rabjává minden erősebb, külföldi írói +talentumnak. Megrészegednek Zolán, az olasz veristákon és norvég +ködével borított Ibszenen, mert már 15 éves korukban elszakadtak a +magyar irodalom hagyományaitól, a vele való belső viszonytól, +mielőtt még magyarságuk elérte volna pubertársát, ilyen korban +liaisont kötöttek már idegen irodalmi hölgyekkel, mielőtt örök +frigyre léptek volna a magyar múzsával s mielőtt elvégezhette volna +elméjükön fölavató művét páratlan nyelvünk csodaereje.</p> +<p>Tudjuk, hogy nagy civilizációk gőgös katonái lenézik és szívesen +becsmérlik a magyar nyelvet. Szegények, nem tudják miről +beszélnek.</p> +<p>Most folyik egy 5–6000 év előtti civilizáció romjainak kiásása. +A nyugati szerencsés nemzetek tudósai izgalmas mohósággal és +emberfölötti türelemmel iparkodnak titkait megfejteni. Ma még csak +odáig jutottak, hogy két táborra oszolva azon villonganak, hogy a +6000 évvel ezelőtt mint egy nagy civilizáció eszköze virágzott +szumír nyelv <span class="pagenum"><a name="Page_22" id= +"Page_22">-22-</a></span> rokona, őse volt-e vagy sem a magyar +nyelvnek. Egyikök kimondta, hogy a tudományt meg sem lehet fejteni +a magyar nyelv tanulmányozása nélkül.</p> +<p>Ha a németnek sikerült volna, amire annyi erőt pazarolt, a +magyar nyelvet a föld színéről kiirtani – ma tudósai lámpával +keresnék maradványait, tán üvegházakat állítanának tenyésztésére, +hogy legyen eszközük behatolni oly eltemetett világokba, amelyek +megelőzték a biblikus időt, ahova a maguk nyelvével eljutni nem +tudnak.</p> +<p>De azért vagyunk mi itt, azért hirdetjük az igét, hogy a +világnak ez a kincse, a magyar nyelv soha ki ne vesszen. Istennek e +gyönyörű ajándéka örökké éljen, a magyar fajnak e remek alkotása +Isten és a magyar nemzet dicsőségére éljen és szolgálja az emberi +faj dicső és nagy érdekeit. <span class="pagenum"><a name="Page_23" +id="Page_23">-23-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A purizmus.<br /> +<span class="smaller">(1894.)</span></h2> +</div> +<p>„Anonymus“ aláírással egy jó emberemtől cikket kaptam erről a +kérdésről, amely az idegen helyesírást védelmezi az én +helyesírásommal szemben. Tisztelt barátunk azt mondja szerényen a +bevezetésében, hogy ő nem jártas a tollforgatásnak csupán +mechanikai részében (vagy mekhanikai?) teszi hozzá zárójelben.</p> +<p>Eddig két idegen szót hozott forgalomba: „Anonymus“ az egyik, +„mechanikai“ a másik. Az egyiket latin helyesírással írja, a +másikat vegyesen latinnal és magyarral. Én mind a kettőt magyarral +írtam volna: <i>anonimusznak</i> és <i>mekánikainak</i> és se nem +ch-val, se kh-val. Mért legyek én különb és kegyeletesebb a +franciánál, amely azt írja: <i>mécanique</i>.</p> +<p>De ez a kis példa is azt bizonyítja, hogy az ellentábor +voltaképpen nem ellentábor, mert éppen úgy ír, mint én, csak +kevesebb bátorsággal, kevesebb következetességgel, tudósnak +akarván, de nem tudván lenni, mert a szükség parancsol s +kényszeríti arra, hogy felállított elve ellen vétsen <span class= +"pagenum"><a name="Page_24" id="Page_24">-24-</a></span> +lépten-nyomon. Barátom cikkelyében erre nézve még a következő +idegen szókat találom ekképpen írva: vindikalok, korrekt, +kozmopolitizmustól. Miért nem vindicálok, correkt és +kosmopolitismus? Vagy ha már kozmopolitizmus és korrekt, akkor +miért nem anonimusz? Mert hisz tudva van, hogy az elsőbbikben a +latin s-t magyar s-nek, az anonimuszban pedig sz-nek ejtjük.</p> +<p>A kérdés az: miért írunk voltaképpen? A felelet pedig ez: Mert +nem lehet mindent élőszóval elmondani. Mi célja van tehát az +írásnak? Helyettesíteni az élőszót.</p> +<p>Lehet-e ehhez képest más a feladata, mint hogy az élőszót híven +helyettesítse, vagyis hogy azokat a hangokat rögzítse meg, +amelyeket a fül hall az ajakról? Nyilván nem lehet. További kérdés: +Ha egy idegen nyelv szavait kell megrögzítenünk, mily eljárást +követünk? Mást-e, mint hogy a magunk beszédebeli hangjegyekkel +rögzítjük annak a szónak hangképét? Azt hiszem, nem mást. Mert +különben mást olvasunk belőle ki. Olyan dolog, mintha kútágas +helyett csizmahúzót rajzolnánk le. Senki sem fogja a kútágast +belőle kinézni. Minek hívják a britt drámaírót? Világos, hogy +Sekszpirnek. Aki tudja, erről is ráismer; aki pedig nem tudja, +bolonddá van téve, ha rákötjük a Sákszpejáre nevet, csupán azért, +mert azok számára, akik angolul olvasnak, a betűk értékéhez képest +Shakespearenak kell ezt a hangképet lepingálni, hogy Sékszpir +jöjjön ki belőle.</p> +<p>Világos előttem az, hogy akik e kérdésről vitatkozunk, +<span class="pagenum"><a name="Page_25" id= +"Page_25">-25-</a></span> nem értjük jól egymást. Erről meggyőz +Anonimusz úr cikkelye is. Ő azt hiszi, hogy az is megtörténhetik, +hogy az a magyar, aki az én írásomból a Sékszpirt ismeri, ha azután +meglátja valahol leírva Shakespearet, azt fogja hinni, hogy ez két +személyiség. És azt kérdi tőlem: nem mulatságos ez?</p> +<p>Nem uram, ez nem mulatságos. Ennek egyáltalán nincsen +jelentősége. Ez az ember magyar ember, minden körülmények közt +tudta jól a britt költő nevét és ha valakinek megírta, az is jól +jutott a költő nevének birtokába. Ha meglátja valahol a Shakespeare +nevet, abból, ami róla mondva van, ráismerhet az emberére is és +megtudja azt is, hogy miképpen írják ezt a nevet az angolok. Ebben +semmi mulatságos dolgot nem látok. Az pedig, hogy ne gondoljam azt, +hogy jómagunkkal tehetetlenek vagyunk és szánkba kellene rágni a +szót, mint a kisgyermeknek a falatot és hogy a kultúra (miért nem +cultura?) mind tágabb körökben és intenzívebben (miért nem +intensivebben?) terjed köztünk és lépést tart vele a nyelvismeret +is, ezt én vigasztalásnak el nem fogadhatom, komolynak meg még +kevésbé.</p> +<p>Magyarországon beszélünk össze-vissza magyarul, szerbül, oláhul, +tótul, horvátul, németül. Hány nyelvet tanuljunk még hozzá, hogy +minden idegen szót – csak az európai nyelveket is! – helyesen +tudjuk leírni s az idegen helyesírásból helyesen tudjuk +elolvasni?</p> +<p>A kultúra és a nyelvismeret sohasem terjedhet <span class= +"pagenum"><a name="Page_26" id="Page_26">-26-</a></span> odáig, +hogy bármely nemzet nagy tömege mást ismerjen, mással éljen, mint a +maga kultúrájának közvetítő eszközeivel. Tudhat Magyarországon négy +millió ember németül, egy millió franciául, százezer angolul, +százezer olaszul, ezer spanyolul, ötszáz dánul, de senki sincs, aki +ezt mind valamennyit tudja, tehát egyik vagy másik esetben minden +olvasót, az ország összes millióit kisegítem, ha az én helyesírási +metódusom szerint adom ajakára az ismeretlen, vagyis – mert idegen +betűértékkel leírt – tehát reá nézve olvashatatlan szót.</p> +<p>És még ez is: mindazok közül, akik magyarul írni és olvasni +tudnak, hányan vannak – legalább is 50%, aki magyarul sem tud +korrektül és hibátlanul írni. Mily haszonnal írom én le ezeknek az +idegen helyesírású szót? Hiszen a hírlapok – írástudó emberek +munkája is tele vannak helytelenül írott idegen szókkal. A +legképtelenebb helyesírási hibákkal van forgalomban nálunk egész +tömege az idegen szóknak. Nem is említve, hogy a legcifrább +kiejtése dívik szerinszerte, egy-egy szóról kétféle is s az igazi +még sincsen közte.</p> +<p>Egy komoly ellenvetést lehetne felhozni ellenem s ez az, hogy +külföldön is a napi forgalom neveit idegen helyesírással írják. Ez +igaz. Egy francia színlapot tudok, azon ott áll ez a szó János. A +francia újság azt írja Munkácsy; az első francia színpad hősnője +Reichenberg k. a. A Figaró azt írja a Neue Freie Presse után: Herr +von Hegedus (ü-je nincs). Ez mind igaz, de van egy nagy +<span class="pagenum"><a name="Page_27" id= +"Page_27">-27-</a></span> különbség a dologban. Ez az, hogy míg mi +nagy képpel keressük grammatikában és lekszikonban, hogy hogyan +kell kiejteni egy-egy idegen szót vagy nevet, addig a franciára +nézve nem létezik idegen szó vagy név, az mind e neveket franciának +nézi és veszi és a színlapról azt olvassa, hogy Zsanosz, az +újságból azt, hogy Mönkakszy, hősnőjét Résambér k. a.-nak hívja, a +Figaróból pedig a mi képviselőink nevét így olvassa ki, hogy Er von +Ézsdüsz.</p> +<p>Ha ön, tisztelt olvasóm, vagy ellenfelem, egy francia embert +megkérdez az iránt, hogy miképpen írják ők az idegen szókat, akkor +a francia elbámul és azt mondja: Idegen szó? Mi az? A francia +nyelvben nincsen idegen szó. A francia ember tehát mindent a maga +betűinek értéke szerint olvas el s ezt egészen természetesnek +tartja. Ránézve egyáltalán fel sem merül az a kérdés, hogy a maga +helyesírásával írja-e az idegen szókat vagy sem. Neki Auber, +Berger, Meyerbeer, Dreyfuss, Singer, Hegedűs és Munkácsy – mind +kifogástalan francia szó. Azt mondja Obé, Berzsé, Dréfüsz, Szenzsé, +Ezsdüsz. Éppen mint ha mi azt mondanók (betű szerint olvasva) +Dumasz, Tha-ke-ra-y, Whi-te, ahelyett hogy Dümasz, Zekére, Veit. Ez +a nagy különbség abban, ha mi írunk mások helyesírásával és ha +mások írnak a mi helyesírásunkkal. A francia könnyen elvan a mi +nagyságaink nélkül. Nem tartozik műveltségének teljességéhez, hogy +jeleseinknek tudja a nevét. Nekünk azonban tudnunk kell az ő +története nagy neveit, <span class="pagenum"><a name="Page_28" id= +"Page_28">-28-</a></span> irodalma hőseit és művészeit. Igy az +angoléit, az olaszéit és a többi.</p> +<p>Az pedig tiszta dolog, hogy a francia és az angol neveknek, +melyeket egy életen át tanulunk, a felét sem tudjuk korrektül +kiejteni. Micsoda önámítása ez a műveltségnek? Ha hozzászoknánk a +kiejtésük szerint való írásukhoz, legalább tudnók az egyiket +pontosan.</p> +<p>Anonimusz úr cikkében előfordulnak ezek a mondatok:</p> +<p>„A keserű érzésben, a mi nagyjaink nevének eltorzítása miatt a +külföldön, magam is teljes mértékben osztozom, de ez még nem ok +arra, hogy Munkácsy, Jókai szép magyar nevéből Mounkaatchy-t és +Yaukai-t torzítsunk egy pár léha francia kedvéért és minden egyes +nemzetnek az ő módja szerint.</p> +<p>Az ő igazi tisztelőik tudják nevüket helyesen kiejteni is.</p> +<p>Sőt ellenkezőleg, arra fektessünk különös nyomatékot, hogy e +dicső nevek érintetlen tisztaságukban maradjanak és így váljanak a +magyar nemzet dicsőségének hírhordozóivá! Őrizkedjünk az úgy is +ijesztően terjedő kozmopolitizmustól!“</p> +<p>Mit jelent az, hogy egy pár léha francia kedvéért eltorzítsuk a +mi szép magyar neveinket? Ki tanácsolja azt? Én csak azt mondom, +hogy nem mi írjuk nekik, hanem ők bár írnák maguknak a mi neveink +hangzását az ő betűjegyeikkel. Ha u-t kell írniok, hát azt a +jegyet, amely náluk jelenti az u-t. Ekkor legalább tudnák, hogy +minek hívnak <span class="pagenum"><a name="Page_29" id= +"Page_29">-29-</a></span> bennünket. Hiszen az a torzítás, amit ők +művelnek a mi neveinkből, amikor a mi helyesírásunk szerint leírt +nevet az ő helyesírásuk szerint olvassák. Héguéduche helyet +Ezsdüszt olvasnak a Hegedűsből. És mi a kozmopolitizmus abban, ha +én meg akarom tanítani a becsületes magyar szó igazi hangzására az +idegent és mi nemzeti legyen abban, hogy az én helyesírásomból +olvasson ki az idegen értelmetlen, hamis hangokat: ezt nem +tudom.</p> +<p>Egyébiránt azt konstatálom, hogy az idegen szók rendszere az +összes európai nagy nemzetek közül csak a német nyelvben van meg. +Mi inkább szolgai, mint értelmes tanítványai a németnek, sok egyéb +cókmókkal ezt is átvettük tőle. Ki nem tudja az adomát, amely a +három nagy nemzetnek: az angolnak, franciának és a németnek tudós +módszerét jellemzi. Feladják, hogy könyvet kell írni az +oroszlánról. Az angol tudós fogja magát, elmegy a sivatagba, a +tanyáján keresi fel, megfigyeli, kitanulja a puszták királyának +szokását, természetét s úgy ír róla könyvet. A francia kimegy a +párisi állatkertbe s ott ismerkedik meg témájával. A német +összeszed minden könyvet, amely Herodottól maig íródott az állatok +királyáról, áttanulja s ebből ír új könyvet. Hiányzik az adomából a +magyar tudós. Megmondjam-e keserűségemben, mit tenne a magyar tudós +– kivéve Herman Ottót –, ha az Akadémia ezt a pályakérdést kitűzné? +– Fogná magát és lefordítaná kivonatosan a német könyvét. +<span class="pagenum"><a name="Page_30" id= +"Page_30">-30-</a></span></p> +<p>Mert mi mindenben a némettel pendülünk egy húron. A francia s az +angol a természetet vizsgálja, a német a könyvet. A francia s az +angol beutazza a világot s megírja, amit látott. A német +megkritizálja, amit a francia és az angol megírt s átszedi a török, +a japán és kínai neveket francia helyesírással, mi meg átvesszük a +némettől. A francia az óvilág összes görög és latin isteneit, +hőseit és dolgait átfranciásítja, mert nem tűri meg nyelvében az +idegent. Azt írja: Orace, Andromaque, Thesée, Diáne, Ciceron, Jove +és úgy ejti ki, hogy Orász, Andromak, Tezé, Dián, Sziszerón, Dzsov. +Mi pedig írjuk: Horátius, Andromache, Theseus, Diana, Ciceró, +Zeusz, Jupiter és ejtjük vegyest magyarosan és latinosan. A francia +és angol elfogadják a modern nevek eredeti (idegen) helyesírását +(nyilván kénytelenségből, mivel csak írva s nyomtatva kapják), de +következetesen angol és francia kiejtéssel mondják ki. Mi is +elfogadjuk az idegen nevek idegen helyesírását, de kinevetjük vagy +lenézzük egymást, ha rosszul írjuk le, ami sokszor és kinevetjük +egymást, ha rosszul ejtjük ki, ami majd mindig megtörténik. És ezt +mi tudományos álláspontnak tartjuk. És ezzel harmadszor is +rászolgálunk arra, hogy kinevessük egymást és magunkat. +<span class="pagenum"><a name="Page_31" id= +"Page_31">-31-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Nemzetiségi kérdésünk.</h2> +</div> +<p>Ez az állam, mióta Árpád bejövetelével megalapíttatott, sok +rázkódáson ment keresztül. A magyar uralmat ismételve érték +katasztrófák, ezer év óta megesett az, hogy az állam szuverénitását +legázolták a tatárok; letiporták a törökök, eltaposták a németek és +volt itt tatárvilág, volt törökuralom, volt német fönnhatóság. De +egyszer sem volt sem román, sem tót, sem szerb. Az idegent mindig a +magyar döntötte meg és helyébe is mindig az éledt fel újra. Hogy +lehet abban kételkedni, hogy az államnak szükségképpen magyarnak +kell lennie? Tudom, azt mondják, hogy régen nem volt nemzetileg +magyar; állami nyelve latin volt stb. De mit tesz ez? Régen úgy +volt, ma nem úgy van. Mert régen minden civilizáció nyelve a latin +volt, de a nemzetek elejtették a latint s helyébe tették a magokét. +Mi is helyébe tettük a magunkét. Nem a törököt, mely egyszer +leigázott bennünket, sem a németet, mely szintén leigázott +bennünket, annál kevésbé olyanok nyelvét, akik sohasem igáztak le +bennünket, hanem a <span class="pagenum"><a name="Page_32" id= +"Page_32">-32-</a></span> magunkét, a magyar nemzetét, a magyart. +Ez oly egyszerű, oly természetes, mint a lélegzés.</p> +<p>Most jönnek a konzekvenciák: természetes, hogy ezen tanítjuk +értelmiségünket, természetes, hogy iparkodunk mindenkit reá +megtanítani, mert mindenkinek szüksége van reá e hazában s e +hazának viszont szüksége van mindenkire. Aki pedig nem tud +magyarul, az a nemzet értelmi nagy munkáiban hasznavehetetlen és +magára nézve a boldogulás egyik elsőrendű fegyvereivel szegényebb +azoknál, akik tudnak magyarul. Vesztes a nemzet vele, vesztes vele +az egyén is.</p> +<p>De senki se higyje, hogy ez a mi nemzetiségi kérdésünk! ez csak +a mi etikai alapunk ebben a harcban. Ez csak azt bizonyítja, hogy a +nagy igazság a részünkön van, még pedig a hármas igazság: a +történelem igazsága, a politikáé és a jogé és ez adja belső, +erkölcsi erőnket.</p> +<p>A nemzetiségi kérdés egészen más dolog. Az korunk vezérlő és +mozgató érzülete. És tudjuk, hogy a kor mozgalmai, ha elkapták az +elméket, nem respektálnak semmit: se történelmet, se jogot, se +igazságot. Kitűzetnek célnak és eszközévé lesznek minden egyéb +emberi törekvésnek és szenvedélynek. Bűnnek és erénynek egyaránt. +Szolgálatukba áll a rajongó, zászlajára tűzi a hivő, odaszegődik a +számító, a haszonlesés, a pályakereső, a szerencsehajhász; +eszköznek s célnak használja felváltva a politikus és így tovább. +Az eszme a személlyel összekeveredik, hol megnemesíti, hol +beszennyezi egymást a kettő. Cavour egységes <span class= +"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span> Itáliát +csinált vele, Bismarck egységes Németországot, Oroszország él vele +otthon, hogy egységes orosz nemzetet teremtsen, külföldön, hogy +egységes államokat megbontson. Egy vakmerő kópé állást szerez +magának vele s esetleg sikkaszt és tovább áll. Ismétlem, célja lesz +az embereknek s céljaik eszközökké alacsonyíttatnak le általok. És +ebben a képében kell a politikus embereknek vele leszámolni: semmi +érzelgés, semmi képmutatás, ha szabad kérnem. A dolgot respektálom, +az emberére gyanus szemmel nézek. Egy állam, amely idegen ajkú – +nem az állam nyelvén beszélő felekezeteknek autonómiát ad, azt +biztosítja s ad hozzá templomban és minden egyházi, társadalmi, +politikai, gazdasági stb. egyesületükben szabad nyelvbeli +használatot; mely megengedi intézetek, színházak, iskolák és +egyesületek ápolását minden nemzetiségnek: ez az állam nem +vádolható azzal, hogy ellenséges érzülettel van a nemzetiségek +iránt. A magyar országgyűlés kiszabadítja az oláh egyházat a szerb +egyház körmei közül. Míg együtt voltak, egymást gyűlölték s nem +értek rá a magyart gyűlölni. A magyar állam megszabadította egyiket +a másiktól, mindegyiknek biztosította autonómiáját és szabadságát s +most mind a kettő a magyar államnak opponál. Ilyen csak ott fordul +elő, ahol az állam, akár hagyományból, akár kénytelenségből +méltányosságot gyakorol. Oroszországban, Németországban ilyesmire +példa nincs, ott minden kisebbség sanyargattatik, erőszakkal +pusztíttatik, még kisajátítás által is. <span class= +"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span></p> +<p>És van-e vajjon újságolvasó ember Magyarországon, aki ne ismerné +az erdélyi oláh pénzintézeteket és a túrócszentmártoniakat? Ott az +egyesület és a halmozott pénzerő nemzetiségi célokat szolgál. A +föld kerekségén az meg nem tűretnék sehol. Itt meg van tűrve, de +még bocsánatot is kérjünk hozzá, hogy magyar kultúr egyesületet +hozunk létre, holott oláh, tót és szerb hasonló egyesületek is +vannak?</p> +<p>A magyar államnak, mint minden más államnak, csak egy +kötelessége van: hogy mivoltának, magyar voltának következményeit +levonja s polgárai anyagi és erkölcsi érdekeinek becsületes őre +legyen. Ami e kötelességei teljesítésében gátolná, azt nem szabad +tűrnie. Senkinek a nemzetiségét nem bánthatja; de senkitől sem +szabad eltűrnie az országnak erkölcsi feldarabolását és +szétszakgatását, nemzetiségi jelszók alatt. Nem szabad eltűrnie a +nemzet egységének szétbontását érdekcsoportokra, a részek +ellentétbe helyezését egymással nyelvek szerint, az +összetartozandóság érzetének meglazítását. Magyarán mondva: az +államra nézve nemzetiségi kérdésnek nem szabad lenni. Nagyszívű és +nagylelkű idealisták tévedése juttatta e monstrumot a mi +törvénykönyvünkbe. Az állam állam és magyar itt. Féltékenyen kell +őrködnie állami attributumainak integritása fölött, elsősorban +magyarsága fölött. Ettől függ, hogy képes legyen őrködni +polgárainak érdekei, jóléte s jogai fölött is. S hogy miképpen +tudja megóvni mind a kettőt, aszerint él vagy enyészik más államok +<span class="pagenum"><a name="Page_35" id= +"Page_35">-35-</a></span> között; gyarapszik mások rovására, vagy +bukik mások gyarapodására. Hasonló a feladata más országoknak: déli +határainkon Szerbia és Oláhországnak, de – otthon. A nemzetiségi +kérdés megoldása a műveltség, az erő, az okosság és a bölcs +kormányzás kérdése csak. Szabadságot adhat a magyar állam – és ád +is – egyformát mindenkinek; nemzetiséget csak egyet adhat: a +magyart; mert nem Szerbiát, nem Romániát, nem Tótországot van +hivatva alkotni és felvirágoztatni, hanem Magyarországot. Nem +magyarajkú alattvalóinak ád egyházi autonómiát, egyesületi jogot, +szabad szót, szabad sajtót s a nyelv szabad használatát +mindezekben. Aki bárhol többet remél ennél, fordítson hátat +Magyarországnak; de tudni kell, hogy aki Csehországban cseh +korcsmában németül beszél, azt igen hamar megverik; Zágrábban az +utcán hölgyek, mert magyarul beszélnek, fiatal emberek által +inzultáltattak: Oroszország erőszakosságairól hallgatok; Posenben a +papot, aki temetésnél lengyel beszédet mondott, börtönbe hurcolták +és Észak-Amerikában, a szabadság hazájában, ahol a németek száma +milliókra, a különféle nemzetiségeké százezrekre megy, a más, mint +angol nyelven írt szerződés nem perelhető.</p> +<p>Tételeim tehát ezek: nemzetiségeink vannak, de nemzetiségi +kérdés nincs. Az államnak vannak jogai és kötelességei; a +polgároknak szintén. Az állam őrködik azon, hogy ki-ki jogait +élvezhesse, kötelességeit teljesíthesse; a polgárok őrködnek azon, +hogy az állam is ezt tehesse és tegye is, <span class= +"pagenum"><a name="Page_36" id="Page_36">-36-</a></span> azért +szabadok és van alkotmányuk. Nemzetiségi jogcímen privilégiumot +alattvaló nem élvezhet. Nemzetisége, amely jellemét megadja, +melyhez jogok és kötelességek vannak kötve, csak az államnak van, +mert anélkül el nem lehet. Az egyes polgárra nézve mindegy, akár +magyarnak, akár románnak, akár horvátnak, akár szerbnek vagy tótnak +vallja magát. Az államra nézve nemcsak, hogy nem mindegy, de sőt +lehetetlen, hogy más legyen, mint magyar. Egynek pedig kell +lennie.</p> +<p>E szerint nemzetiségi kérdés, amely kényelmesen el nem fér a mi +alkotmányunk keretében, nincsen, nem is jogosult; ami van, az +csinálódik, okoz több-kevesebb kellemetlenséget és +alkalmatlanságot; de el fog múlni, mint etikai tartalom nélkül való +törekvés.</p> +<p>Ha azonban valaki azt állítja, hogy van olyan is, amely a mi +alkotmányos szabadságunkba bele nem fér: akkor az nem nemzetiségi +kérdés már, hanem hazaárulás. Azt nem megoldani, hanem +megsemmisíteni kell. Mert az nem testvériséget akar, hanem +háborúságot. <span class="pagenum"><a name="Page_37" id= +"Page_37">-37-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Hazafiság és művészet.<br /> +<span class="smaller">(1896.)</span></h2> +</div> +<p>Egy berlini színésznő szerepelt itt fővárosunkban, nagy hatást +tévén a színházi habitüékre, ami át szokott ragadni a közönségre +is. Nevezetesebb annál, hogy egy német színésznő ma Budapesten még +10–12 telt házat csinál egy végben, ezúttal az, hogy a magyar +hírlapok (a Budapesti Hirlapot kivéve) valósággal kultusszal vették +körül e német apostolt, sőt majdnem hajba kaptak rajta. A +hajbakapás veszedelme úgy támadt, hogy egyik lap megfelejtkezve +konnexióiról a hazai művészettel, föltétlen hódolást vitt az +idegennek lábai elé, de másnap, nyilván szeretetreméltón +megintetvén, megfelejtkezését azzal kívánta jóvá tenni, hogy az +idegen művésznőt alaposan lehordta, kollégáit pedig, akik csak azt +cselekedték, amit ő, megleckéztette léha udvarlásukért az idegen +múzsa körül. Ez viszont egyik helybeli német újságíró kollégánkat +csábította arra, hogy a kérdést elvi szempontokra emelje s +prelekciót tartson a művészet nemzetközi természetéről.</p> +<p>Most a hóbortos vendégszereplésnek vége van <span class= +"pagenum"><a name="Page_38" id="Page_38">-38-</a></span> s ránk +nézve elérkezett az idő, hogy elvi oldalát e dolognak kissé +meghányjuk-vessük.</p> +<p>A színésznő, aki itt vendégszerepelt, egy kassai zsidóleány, +tehát magyar, aki úgy került a németek közé, hogy keveselte a +stipendiumot, amelyet a magyar színésziskola kínálhatott neki. Bécs +többet ígért, tehát Bécsbe ment s német színésznő lett. Most +Berlinben udvari művésznő, aminek nincsen jelentősége. Nem mintha +ott is ne lehetne egy-egy jó színész, de Berlin színészete +általában a német színészetben nem számít, nem fokmérője a +művészetnek. Másod-, harmadrendű vidéki színtársulatok képességei +vannak ott a színészet élén. Ez egy különösség, de tény, hogy Bécsé +e tekintetben az elsőség, azután jön még vagy öt német város és +csak azután Berlin, színészetének művészi értéke tekintetében.</p> +<p>Emiatt azonban lehetett volna a kassai hölgy igen nagy művésznő; +nem ez az oka, hogy nem volt. Ő az oka, hogy Berlin színészi átlaga +fölé nem emelkedett. Legfényesebb művészi adománya egy kifogástalan +termet, azután jön egy érdekes fej, most egy hosszú sor középszerű +tehetség és végül egy jól kidolgozott gyakorlat, mely termetet, +fejet és alárendeltebb művészi adományokat egzecéroztat. Ezért +lelkesült két héten át Budapest és magyar sajtója.</p> +<p>Ez megnyugvásunkra szolgál, mint jellemző körülmény. A kassai +kisasszony – akármint játszott is – vendégszereplését igen jól +rendezte el. Ebben föltétlen elismerés illeti a művészetét. Még +<span class="pagenum"><a name="Page_39" id= +"Page_39">-39-</a></span> azt a gyémántot is elvesztette, amelyet +minden ilyen utazó művésznő el szokott veszteni: még a legnagyobb +is, aki egyszernél többször lép föl valahol, elveszti Patti, +elveszti Sarah, elveszti Nilsson stb. Sarah – ahol már egyszer a +gyémántot elvesztette – másodesetben már vérhányást kap a harmadik +felvonás után és görcsöket. De azért végigjátsza szerepét őrjítő +halálmegvetéssel és elragadó bágyadtságot hozván magával, ha +kitapsolják. Ez a gyémánt-elvesztés a szentpétervári iskola. Ott +van az az egyetem, ahol a művészi svindlérség doktori diplomáját +szerzik az adeptusok.</p> +<p>Nem tartozunk azok közé, akik a nemzeti színháznak különben +jelentékeny tehetségeit, vagy akár kész művészeit is ízléstelen +kultusszal veszik körül. Azt hiszem, nem is vagyunk föltétlen +kegyeikben becsvágyó szépeinknek. De hidegebb természetünknek sem +bocsátanók meg azt a megfelejtkezést, hogy nemzeti színházunk +székvárosában ünneplésre méltó művészetnek hirdessünk egy színészi +rutint, mely közhelyekkel dolgozik, középszerűséggel merészen +provokál s egy-két színészi fogás birtokában magát isteni titkok +tulajdonosaképpen viseli. Ha a mi színésznőinkben csak annyi +művészi tőke volna, amennyi e körünkből gazdag anyagi és erkölcsi +jutalommal eltávozott kassai kisasszony összes vagyonát kiteszi, +igen nagy volna a mi szegénységünk.</p> +<p>Mi volt tehátlan oka mégis a nagy sikernek?</p> +<p>A rendezés, amely temérdek embert tudott érdekkörébe vonni és +levette az összes fővárosi sajtót <span class="pagenum"><a name= +"Page_40" id="Page_40">-40-</a></span> a lábáról s ez utóbbi vagy +nem tudta fölismerni, vagy nem merte nyilván kimondani a +vendég-művész értékét.</p> +<p>És most a tények: egy magyar leány, akinek nem elég az anyagi +jutalom, amellyel a magyar művészet (vagy művészete magyar nyelven) +kecsegteti, beáll németnek, és célját eléri. De egy nap azt veszi +észre, hogy neki ez nem elég. Eljő tehát Magyarország fővárosába, +föllép s Magyarország fővárosa lába elé borul, anyagi és erkölcsi +kincseit odarakja elpártolt leánya lába elé. És a kassai kisasszony +azzal a megnyugtató tudattal tér vissza a német császár fővárosába, +hogy élete föladatát, születése kötelességeit, földi hivatását nem +tévesztette el: Magyarország igazolta, sőt megjutalmazta azért, +amit tett.</p> +<p>A kassai kisasszonnyal ugyan mit sem vesztett Magyarország +művészete, ez az én meggyőződésem, de szereplésével Budapesten +kegyetlen csorbát szenvedett a mi erkölcsünk.</p> +<p>Én senkivel sem perlek. Kultiválja mindenki a német múzsát +tetszése szerint; de én e kultuszt együgyűnek és bűnnek tartom a mi +fővárosunkban, ha a magyar sajtó és a magyar előkelőségek +gyakorolják. Noblesse oblige. Bismarck expropriálja a lengyeleket, +mi ünnepeljük az ő előörseit. Utóda bolond lenne, ha még egyszer +meg nem próbálná bennünket is – expropriálni. Mert mi szörnyű nagy +hazafiak vagyunk, ha bajban vagyunk, ha tatár dúl, török deportál +és német fojtogat; de mikor a magunk urai vagyunk, hordozzuk +mindenkinek <span class="pagenum"><a name="Page_41" id= +"Page_41">-41-</a></span> a sleppjét, ha csak egy szép termetű +kassai német-magyar zsidóleányét is. Nincs más föltételünk hozzá, +mint hogy a kaszinó menjen az oktalanságban elül.</p> +<p>Az egész epizódnak a fejére tette a csörgősapkát egy helybeli +német újság, mely a magyar hírlapok ama kis viszályát, mely ez +ügyben, mint soraim elején megírtam, támadt, elvi szempontok alá +vonta s eképpen írt: „Ha önök síkra szállanak a tételért, hogy +magyar színésznő nem beszélhet németül, akkor ki kell vonniok azt a +végső következtetést is, hogy a nemzetiség megóvandó minden téren +az utolsó konzekvenciákig. Nemde? Bizonnyára, felelik önök. Nos, +akkor minden magyar születésű művész csak magyar könyveket írhatna, +csak magyar képeket festhetne és csak magyar dalokat szerezhetne. +Már most, ha önök ezt helybenhagyják, akkor – hogy csak a +legnagyobbakról szóljak – el is ítélik Széchenyit, Lisztet, meg +Munkácsyt. Széchenyi művei legnagyobb részét németül írta, Liszt +német dalokhoz komponált zenét és Munkácsy Münchenben német képeket +festett. De Liszt oratóriumai, Munkácsy mesterművei sem állhatnának +meg az önök kritikája előtt. A szentek, kiket Liszt dicsőített, nem +voltak magyarok, Milton és Mozart, kiket Munkácsy festett, szintén +nem születtek a Tisza és Duna közén.“</p> +<p>Visszautasítom mindenek fölött a kétségbeesett logikát, melyre +ez az okoskodás fűzve van. A művészetekben mindenesetre kiváló +értékű a nemzeti <span class="pagenum"><a name="Page_42" id= +"Page_42">-42-</a></span> momentum. Hogy ez abból állana, hogy egy +magyar festő ne festhessen képet csak olyról, aki Magyarországon +született és a magyar zeneköltő és poéta ne dicsőíthessen csak +magyar nemzeti szenteket: ezt csak olyan szent gondolhatja és +hirdetheti, akinek semmi sem szent, legkevésbé a józan ész.</p> +<p>A kérdés, mely föl van vetve, ebből áll: ha egy magyar születésű +művészi képesség idegen nemzet szolgálatába lép, és ott becsületet +vall, tisztesség neki is, nekünk is (a szegényeknek, akik a +gazdagnak becseset adtunk, bár nem rajtunk mult, hogy ne adjuk), de +nekünk, akik nemzeti munkánkból az erőt elvesztettük, kár is. +Azonban el tudjuk viselni, sőt némi keserűséggel vegyes +hivalkodásra is képesek vagyunk, ha lelkileg és szellemileg magokat +expatriált jeles honfitársainkról beszélünk. Nem tesz különbséget a +személyre nézve, ha ez a költészet, tudomány, vagy színművészet +terén történik is; de objektíve az igen nagy különbség, mert ez +reánk nézve szőrin-szálán elveszett, míg a képíró, a zeneíró +ecsetével dolgozik és a hangokkal, amelyekben megél a magyar lélek +és jellem. A német nyelvben, mint művészi anyagban ez nem él +meg.</p> +<p>De józanul az egyéntől elviselhetetlen áldozatot – sem anyagit, +sem erkölcsit – nem szabad követelnünk. Ha valaki több dicsőségre +szomjaz, mint amennyit mi neki adhatunk, vagy ha több pénzre éhez, +mint amennyivel mi szolgálhatunk, az ám menjen Isten hírével, +semhogy egy egész <span class="pagenum"><a name="Page_43" id= +"Page_43">-43-</a></span> életen át étlen-szomjan itthon +sanyarogjon. Ezért még hazafi is lehet. Mert hiszen nem mindenki +képes áldozni is, hát még nagyot áldozni a hazáért. Tehát nem +gáncsoljuk. Menjen Isten hírével. Örvendünk, ha nem voltak reményei +csalókák s vágyai, melyek kivitték, beteljesednek.</p> +<p>Hanem két föltétele van a mi ilyetén megnyugvásunknak: első, +hogy ott, ahol van, a fajának s hazájának becsületére váljék; a +másik az, hogyha megnyerte a nagy világ tapsát és pénzét, hát – +érje is be vele s ne vágyjék a hazaira, melyet megvetett, mert +keveselte. Itthon az önérzeteseknek és híveknek csak +botránykozására van szereplése. Ami tapsot és pénzt itt kap, az egy +demoralizált nemzeti közérzet gyászos forrásaiból ered. +<span class="pagenum"><a name="Page_44" id= +"Page_44">-44-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A szabad sajtó 50. születésnapján.</h2> +</div> +<p>Ne ámítsuk magunkat, amíg mi bent ifjú lélekkel ünnepét üljük a +sajtószabadságnak, addig ott künn sokan járnak és pedig azok, +akiknek gondolatát tett követheti, azzal a gondolattal, hogy nem +érkezett-e el ideje annak, hogy a sajtószabadság gyámság alá +helyeztessék?</p> +<p>Mit kell e jelenségről gondolnunk? Azt-e, hogy az emberek +megcsalatkoznak ideális várakozásukban, vagy azt, hogy nem az +emberek ítélete a hibás, hanem a sajtó, amely nem felelt meg a maga +feladatának? Vagy azt kell-e végre gondolnunk, hogy nem azok, akik +nekünk sajtószabadságot adtak, nem a sajtó intézői, hanem azok a +gyarló emberek, akiket újságíróknak nevezünk, hibásak abban, hogy a +sajtószabadság népszerűsége megrendült a mai nemzedékben?</p> +<p>Én azt hiszem, hogy mind a három hibás és hogy mind a három +ártatlan.</p> +<p>Azok az emberek, akik valamikor vérük ontásaig lelkesedtek a +sajtószabadságért, azért lelkesedtek, mert látták a rab sajtót, +mert érezték, hogy a rab <span class="pagenum"><a name="Page_45" +id="Page_45">-45-</a></span> sajtó éles kard a hatalom kezében, +mellyel szemben védtelenül, fegyvertelenül áll a nép, ők hát a +védtelen állapotból sóvárogtak a fegyverért, a szabad sajtóért, az +ideáljukért.</p> +<p>Azóta elmult 50 esztendő. Aki nekünk akkor ideálunk, imádott +menyasszonyunk volt, azzal immár ötven év óta közös háztartásban +élünk. Tiszteljük, szeretjük; bájait, erényeit megszoktuk, ellenben +apró hibái, hiányosságai az idővel mind tűrhetetlenebbeknek +látszanak nekünk, mert más lelkesedni, elragadtatásban küzdeni, +halálba, vészbe rohanni az imádott ideálokért és más mindennapi +prózai munkában, vesződségben, aprólékos bajokkal, súlyos gondokkal +birkózni, megőrizve ott az ideált. Más az, amikor egy intézmény +ideálképpen vágyainkban él, mint alig elérhető cél lebeg előttünk, +képzeletünk által fölpiperézve és más az, midőn megvalósítva +polgári életünkben, mint a mindennapi nagy gépezetünk egy része +fungál, rendes szolgálatot tesz, néha jót, néha rosszat, néha +kedvünkre valót, néha kedvünk ellen valót.</p> +<p>Ki mondja, hogy nem szép és kívánatos dolog az arany? Gazdaggá +teszi az embert, de elszánt, lázas álmokra csak azt serkenti, +akinek nincs, aki küzd érte, a képzeletében rajzolja ki magának az +üdvöt, amit élvezni fog, ha lesz: míg az, akinek van, lelkesedés +nélkül, vagy éppen unottan számlálja, nem becsüli, néha eltékozolja +és azt hiszi, tán boldogabb volna, ha nem volna és most is +küzdhetne érte.</p> +<p>Ez a nagy közönség a szabad sajtóval szemben. <span class= +"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> Talán +képes lenne elprédálni csodálatos kincsét. De tudom, ha elveszítené +egy napon, újra hadba indulna érte, hogy visszaszerezze magának +vére, élete árán is.</p> +<p>De talán maga a sajtó hibás abban, hogy szabadságának becsülése +megrendült az emberek szívében? A szabadsajtó is emberi intézmény, +az sem lehet a gyakorlatban tökéletlenségek nélkül.</p> +<p>De mikor az ember olyan körülmények közé van helyezve, hogy +élete, javai és szabadsága biztosítása végett botra van szüksége, +botra, amelyre támaszkodik, botra, amellyel dolgozik, botra, +amellyel védekezik: lehetnek-e annak a botnak olyan +kényelmetlenségei, amelyekért eldobná magától?</p> +<p>Ha a szabad sajtónak kényelmetlenségei vannak is, éppen úgy feje +és főorgánuma az minden más szabadságnak, mint fejünk a testnek. Ki +látott már olyan embert, aki azért, mert feje nem formás, vonásai +tökéletlenek, arca bőre szeplős, ezen úgy akart volna magán +segíteni, hogy – leoperáltatja fejét a testéről.</p> +<p>Igy járna az, aki vakságában a sajtó szabadságához nyúlna azért, +mivel hogy ez is csak emberi intézmény és bírja a szabad ember +erényei mellett a szabad ember hibáit, bűneit is.</p> +<p>Mi nekünk, mi a világnak ma a sajtó?</p> +<p>Akik vérüket öntötték ötven év előtt, hogy nekünk ezt a kincset +megszerezzék, nem is sejtették meg azt a jelentőséget, amelyet ez +intézmény elérhet. Nézzék meg azt a szerény, kezdetleges +alkotmányt, az első szabad prést ebben a hazában, <span class= +"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span> melyből az +első szabad szó Magyarországon kirepült. Ami ma a Londonból +Konstantinápolyba közlekedő villámvonat, ami az utcákon száguldó +villámoskocsi az atyáink meséiből ismert delizsánchoz képest, az ez +a kis gép ma a mi rotációs szörnyetegeinkhez képest.</p> +<p>Iszonyú mennyiségben, kimondhatatlan gyorsasággal, összekötve +egyest egyessel, osztályt osztállyal, nemzetet nemzettel, +világrészt világrésszel röpköd széjjel az újságpapiros, mindennap +újra hírt, világosságot, tájékozást, tudást, érzületet hordva +minden házba.</p> +<p>Az emberiség minden vívmányát születése első percében közkinccsé +teszi az újság.</p> +<p>A tudomány tőkéit, melyekhez könyvek útján nagy költséggel +jutott a jómódú ember, ma aprópénzre váltja az újság és szegénynek, +gazdagnak nyújtja egyaránt, Ezres bankót ritka ember lát, százassal +sem igen dobálózhatnak. Az újság krajcárokra váltja az emberiség +szellemi kincseit és úgy osztja szét, mert a krajcár a kunyhóba is +el tud jutni.</p> +<p>A modern újságban Krisztus csodája ismétlődik meg mindennap, de +félelmesebb kiadásban. Krisztus urunk öt kenyérrel 5000 embert +lakatott jól. Az újság tíz- és százezreknek terít mindennap asztalt +dús szellemi lakomára.</p> +<p>De csak a szabad sajtó.</p> +<p>A régi hatalmasok, mert arra, hogy igazságot halljon, +mindenkinek szüksége van: a régi hatalmasok maguknak udvari +bolondot tartottak, akinek <span class="pagenum"><a name="Page_48" +id="Page_48">-48-</a></span> szabad volt megmondani az igazat és +ezért fizették. Aki elpártol a szabad sajtótól, az a legdrágább +pénzért bolondot tart magának, hogy hazudjék neki.</p> +<p>Gondolhatják egyesek, hogy a szabad sajtó is hazudik. Igaz. De +hisz emberek vagyunk mi újságírók is, önökkel testvérek, testvérek +emberi erényben és emberi bűnben egyaránt.</p> +<p>De a szabad sajtónak választása van abban, hogy igazat akar-e +mondani, vagy inkább hazudik. És ki az a botor elvetemült, aki +hazudnék, ha megél az igazságból?!</p> +<p>Ellenben a rab sajtónak nincsen választása: hazudnia kell a +hatalom parancsából.</p> +<p>És ezzel itt vagyok az újságíróknál. Ezekre is azt kell +ismételnem, hogy az újságírók is csak emberek. Azoktól sem szabad +mást, mint emberi dolgot várnunk és azoknak is meg kell engednünk, +sőt el kell viselnünk, hogy emberi hibák nélkül ne legyenek.</p> +<p>A sajtó immár nem is tudom hányadik nagyhatalom. Azt mondják a +hetedik, ne tessék hinni, mert a szabad sajtó az első nagyhatalom a +világon. A többi nagyhatalmak egész biztossággal csak a népek +zsebéhez férnek hozzá. A szabad sajtó hozzáfér az emberek +lelkiismeretéhez. Micsoda rengeteg dolog, micsoda iszonyú befolyás +ez az újságíróra nézve, aki rendszerint nem olyan bölcsőben +ringott, amilyenben a világuralom örökösei pihennek. Mennyi jellem +és kötelességérzet, lelkesedés és önzetlenség kell ahhoz, hogy e +hatalommal a kezében szerény <span class="pagenum"><a name= +"Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> és nagyobbrészt szegény +polgári állásban meg ne tántorodjék az újságíró, hogy ne csak a +hatalmát gyakorolja, önkénye, szeszélye és tetszés szerint, hanem a +kötelességét mások iránt is teljesítse.</p> +<p>Le a kalappal uraim az újságírók zaklatott céhe előtt.</p> +<p>Az újság, a szabad újság az egyetemes emberiségnek a legelső és +leghathatósabb jótékony intézménye. Nemcsak a gyámoltalanokon +segít; nemcsak a közjótékonyságot szolgálja; nemcsak a humánus és +hazafias célok megvalósításában vezérkedik, hanem az egyes, a +város, a nemzet, az emberiség összes javait, erkölcsi, szellemi és +anyagi érdekeit munkálja. Az igét hirdeti, az eszmét kürtöli, a +szabadságot védi és a végítélet trombitájának erejével rázza meg +igazságával az embereket. A kalmár, a gazda, a mesterember, a +cseléd, a tudós, a családapa mind éntőlem vár tanácsot és +útbaigazítást. A gazdag nálam keresi meg, hogy hova vigye a pénzét, +a szegény éntőlem kérdezi, hogy hol szerezze meg a mindennapi +kenyerét, az ingadozó éntőlem vár irányt és erőt, az érzület +ítéletet és táplálékot; a politikus gondolatot és segítséget: ez +irtóztató sokaság reggel a kezébe veszi a lapját és kiolvassa +belőle azt, ami az én agyvelőmön éjszaka keresztül szűrődött és +mikor átolvassa, akkor megvirradt neki, lát és tudja, hányadán van +és biztosan megy a munkára, tudja hová menjen, hogyan szolgálja +érdekét, családját és a hazát.</p> +<p>A nemzet minden gondja, gondolata, téveteg <span class= +"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> érzülete +mindennap mintegy rátámaszkodó botját keresi az én +lelkiismeretemben, az újságíró lelkiismerete szózatában és e +lelkiismeretben megfürdik reggel és ezzel megy küzdelembe +érdekeiért, hozzátartozóiért.</p> +<p>Ez az újságíró manapság, de csak a szabadsajtó újságírója, mert +nem az a nagyobb rabság, mikor láncot csörget valaki a kezén, ha +igazság van a szívében: nagyobb rabság az, mikor aranylánc van a +nyakán és hazugság a szívében. <span class="pagenum"><a name= +"Page_51" id="Page_51">-51-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Költészet.</h2> +</div> +<p>Költő a szó szoros értelmében az, aki a nyelv mint anyag +segítségével az élet jelenségeit és nyilatkozásait valamely +határolt, valamely tökéletességre törekvő formában elejbénk tárja. +Ugy van, hogy az életnek mindig csak töredékét adja, de amit ad, +formainak egésznek kell lennie, tartalmilag legalább annak +látszania, ha tökéletes akar lenni. Ebből világos, hogy egy +költőnek öntudatosságra van szüksége. Tudnia kell mit akar, +ismernie kell föladata célját és a céljának legjobban szolgáló +eszközöket. De hogy ez még nem lényeges benne, újra meg újra, +mintha tapasztalnám. Sőt ha meg sem volna írva, hogy „intendum +dormitat atque Homerus“, még akkor is a legnagyobbaktól vett +példákkal könnyen tudnám bizonyítani – teszem azt Petőfiből –, hogy +a leglényegesebb tulajdonságok egyike a költőben mintha bizonyos +naívság lenne, amely oly dolgokra viszi őt, minőket a kisebb, de +kritikaibb, tán mondhatnám műveltebb szellem mindig elkerül. A +legnagyobb költőknek a lénye, mintha közvetlen <span class= +"pagenum"><a name="Page_52" id="Page_52">-52-</a></span> +érintkezésben volna egy-egy nép összességének lelkével, mintegy +megnyilatkozása annak. Épp oly széles, épp oly mély, szélesítve és +mélyítve inkább egy évezeres lét sorsváltozásai és a természetes +élet kezétől való formálás, mintsem tanulás, ismeret, +fölvilágosodás és művelődés által; de amily mély és széles, épp oly +naív, gyermekes és közvetlen is.</p> +<p>Szinte lehetetlenségnek látszik, hogy valaki, a legnagyobb +tehetség is újat teremtsen; sőt az erőnek erejével való újabb +teremtés törekvése, úgy tetszik inkább a kisebb elmék vesződsége. A +nagy elmék rendszerint a meglévő irodalmi anyagot dolgozzák újra, +csak a haladottabb időt és saját géniuszokat viszik bele a régi +anyagba. Az újszerűt, az újnak látszót a múlékony tehetségek +hajhásszák. És mi az eredmény? Az, hogy ez az újnak látszó, +ócskaság lesz 24 órák alatt, az a régi pedig új marad évszázadokon +keresztül. Mert óh, tanult ízlésű költő, akárhogyan kerülöd a +poétai közhelyeket, az ars poetica ismert frazeológiáját: a holdat, +a hajnalt, a csillagokat, a harmatot, a napsugárt, a csalogányt, a +pacsirtát: tudd meg, nem ez a fő.</p> +<p>Ezek nélkül épp oly rossz lehetsz, mint velök. Egy igazi költő +sem félt még tőlük, sőt valamennyi csak úgy szórja ritmikus +soraiban kifogyhatatlan bőkezűséggel s azzal a naívsággal, mintha ő +szórná először. A különbség a jó és nem jó közt, helyesebben az +igazi és nem az igazi közt, hatásban az, hogy az igazinál minden +ócskaság újnak látszik <span class="pagenum"><a name="Page_53" id= +"Page_53">-53-</a></span> s a nem igazinál az újnak látszó sem tesz +rád benyomást, ami pedig a készletből van véve az éppenséggel +receptszerű, unott, avas és fád.</p> +<p>Van az embernek adva egy tehetség, amit a vers vagy más költött +mű lelkének szeretnék nevezni. Hogy ez mi, azt meghatározni +általánosságban talán lehetetlen is. A versköltőnél a dalolás +tehetsége. Egy külső és belső muzsika, amely a kifejezés, a +verselés, az érzelem, a gondolat és a tárgyak egy-egy +csoportozatából támad, mindez konkrét esetekben egyenként bírálható +és méltatható, általánosságban nem tudom e tárgytalanságot +megfogni. Akiben megvan a dalolás tehetsége, az kinyitja a száját +és a poétai művekből ezerszer ismert szók és sorok oly közvetlen +kedvességgel sorakoznak ajakán, hogy melódiájuk elbájol s lelkünk +vagy szellemünk enyelgésének vagy gyönyörködésének kész tárgya +lesz. Hibák, botlások, döccenések, tökéletlenségek épp oly kevéssé +zavarják élvezetünket, mint egy kis leány kedves megjelenésének +részbeli tökéletlenségei – egy fitos orr, egy szeplő, egy +gödröcske, egy harmóniát bontó külön vonás, kisebb-nagyobb száj +stb.</p> +<p>Az erős, dalíró tehetségek tulajdonsága, hogy egy naív lélek +merészségével írnak meg dalokat, melyeket már ezerszer megírtak, +csinálnak hibákat, melyeket ezeren elkerültek; azután keresés +nélkül találnak új és mintegy véletlenül produkálnak formailag is +virtuóz dolgokat. Nem akarják a hibát, nem akarják a virtuozitást, +nem akarják az újat, nem akarják a régit, hanem ami megihleti +<span class="pagenum"><a name="Page_54" id= +"Page_54">-54-</a></span> őket, azt elmondják dalban, mintha ők +találták volna föl s beleteszik a lelket, amely magukban van s +ezzel övék lett elvitázhatatlanul a dal is.</p> +<p>Az igazi poéta lényét nem lehet teljesen kideríteni. +Tehetségének végső szálai ott vesznek el a természet +titokzatosságai közt. Ez a lélek nemzőképessége, mely +megtermékenyül és szül. Minden igazi költő művében megvan a formán +és a tartalmon kívül a halhatatlan lélek, úgy mint a gyermekben, +amely születik. Nem gondolat, nem esemény, nem hangulat, nem tett, +nem érzés, hanem egy erő, amely mindezzel elbánik, a poémát +megalkotni látszik és mindenesetre áthatja.</p> +<p>A költemények ama sokasága, mely nincs hangulat, esemény tett, +érzés, gondolat nélkül, de híjával van nemzője e lelkének, az +hasonlít a gyermek- és emberutánzatokhoz, a szebbnél szebb +bábukhoz, viaszk és egyéb figurákhoz és élő emberekhez is; de +csakis hasonlít, nem az, csak elmés báb és nem élő lelkes alkotás. +A halhatatlan rész, a lélek hiányzik belőle.</p> +<p>Szép érzéseket, szép gondolatokat, elmés történeteket, bájos +képeket, muzsikás nyelvet sokan tudnak; de teljes embereket, igaz +történeteket drámában s elbeszélő költeményekben, az emberi szív +természetes megnyilatkozását dalban, a lélek önkénytelenségét +versben: ezt csak a legnagyobbak és a népdalok tudják. És minden jó +vers, a dal, igazában egy-egy egész ember, olyan, mintha elejbénk +lépne egy ismeretlen oly szókkal ajakán és oly helyzetben, hogy +szaváról és magatartásából <span class="pagenum"><a name="Page_55" +id="Page_55">-55-</a></span> meglátnók lelke valóját és +megismerkednénk vele. Innen van, hogy egy ily verset egyszer +olvasva, sohasem feledünk el, régi ismerősünk marad minden időkig. +Más verset, szépet is, jót is, százat is olvasunk és elfelejtünk s +újra olvasva sem jut eszünkbe, hogy immár olvastuk. <span class= +"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Gyermekirodalom.<br /> +<span class="smaller">(1891.)</span></h2> +</div> +<p>A laikus ember nem is gondolja, mily fogas kérdés ez a +gyermekirodalom kérdése. Hiszen egy különben teljesen tudatlan +dajka, mint egy bűvös hatalom, úgy bilincseli magához a +gyermeksereget, ha rákezd egy tündérmesére, vagy valamelyik elmés +Csalóka Péter, Hőköm Mátyás, Bolond Istók adomára.</p> +<p>De éppen itt van a dolog bibéje. Nem tudás kell oda, hanem +tehetség. Azokat a dajkameséket sok évi – tán százados – forgalom +öntötte abba az alakba, amelyben nemzedék adja nemzedéknek, dajka +dajkának. Azok úgy, ahogy a rátermett mesélő száján élnek, +klasszikus irodalmához tartoznak a naív népköltésnek. Élve szállnak +nemzedékről nemzedékre s elterjednek s ahol alkotó erejű, de +parasztnak, vagy dajkának maradt talentum kezébe kerülnek, +megtollasodnak, kibővülnek, gazdagodnak és formásodnak. Ha pedig +valamely irodalmi nagyság teszi rájok a kezét, akkor Fausztok, +Szentivánéji álmok és Csongor és Tündék lesznek belőlük. +<span class="pagenum"><a name="Page_57" id= +"Page_57">-57-</a></span></p> +<p>Tehátlan állapítsuk meg elsőbben is azt, hogy a gyermekirodalom +műveléséhez épp úgy, mint máshoz más, különösen ehhez való tehetség +kell. Nem mindegy, akárki ír a gyermekeknek. Nem minden, különben +derék talentumú író van arra is hivatva, hogy a gyermekek számára +írjon. Lehet valaki igen kedves írója hölgyeknek vagy férfiaknak +vagy öregeknek, de teljesen híjával lehetnek azoknak a +tulajdonságoknak, amelyek képessé tennék arra, hogy tudjon +gyermekek számára is írni. Egy szóval nem elég ebben akarni. Mert +ez az akarás legtöbb esetben csak azt eredményezi, hogy az illető +gyermekes lesz és affektált, hozzá tudálékos, de nem lesz sohasem +azzal az igazi, eleven hatással a gyermekekre általában, melynek +maradandó hatása van a lélekre.</p> +<p>Az iskolakönyvek egy része szintén ez alá a szempont alá esik. +Természetesen nem gondolom, hogy a trigonometria tanító könyvét a +gyermekirodalom szempontjából kell megítélni. De állítom, hogy az +ábécés könyv, a számítás elemeiről szóló könyv, az olvasó és még +más könyvek ebbe tartoznak. Némelyik könyv végig az egész +gimnáziumon. Vonzónak, bilincselőnek kell lennie. Hiszen az +irtóztató dolog, hogy nyilvános oktatásunk már zsenge korában +megutáltatja a gyermekekkel a tanulást, holott az ember egész élete +nem egyéb szakadatlan tanulásnál. Hiszen minden ismeret nélkül jön +a világra, elsőbben is megtanul járni és tudjuk, mily makacs +kitartással és erőszakossággal tanulja meg. Nem lehet tőle +visszatartani. <span class="pagenum"><a name="Page_58" id= +"Page_58">-58-</a></span> Kétségbeesett kísérleteket tesz és +hányszor ijeszti holtra a szegény elfoglalt mamákat +vakmerőségeivel. A járás után megtanulja mindjárt a legnehezebbet a +világon: a nyelvet minden csínjával-bínjával, minden +misztériumaival, legkényesebb törvényeivel és legtöbb +szabálytalanságaival. És ezzel szemben áll az az őrületes valóság, +hogy oktatási rendszerünk nem képes nyolc álló esztendeig az +ifjúságot legfogékonyabb és legtanulékonyabb korában a latin +nyelvre megtanítani. Hiszi, hiheti valaki, hogy itt másban lenne a +hiba, mint a könyvben és a módszerben?</p> +<p>Mert hiszen a gyermek főtulajdonsága a kíváncsiság. A világra +hozzá magával csodaszerkezetét, a mindent befogadni képes agyvelőt, +tisztán, szűzen, mint egy fehér lapot. És lépten-nyomon ír rá +valamit és folyton azzal foglalkozik, hogy lásson, amit nem látott, +halljon, amit nem hallott és ráírja fehér lapjára. Mert hiszen még +semmit sem látott, hallott s rengeteg látni és hallani valója van. +Ámulva nézi egyiket a másik után a tudás fokozódó vágyával és +kíváncsiságával. És mi ezt a vágyat nem használjuk fel, hanem oly +rendszerbe erőszakoljuk, melyben egy év alatt kimerül és kín lesz +neki tudásának szaporítása.</p> +<p>A titok tehát: a gyermek szellemét és lelkét haszonnal +foglalkoztatni. Helyzetét kihasználni, úgy, hogy lelke ne +belefáradjon, hanem inkább beleszeressen a foglalkozásba, melyet +neki nyújtunk.</p> +<p>Az iskolát kiegészíti a gyermekirodalom. Már most azonban ezt a +gyermekirodalmat teljesen <span class="pagenum"><a name="Page_59" +id="Page_59">-59-</a></span> megrontotta egy fonák felfogás két +irányban. Az irány az, amely erkölcsjavító tendeciával ír, és kínál +a gyermekvilágnak könyveket. Könyveket jó és rossz gyermekekről, +melyek szembeállíttatnak és együgyű szándékossággal egy hamis és +nem létező világot festenek a gyermek elé. Semmi sem +természetesebb, mint hogy a gyermekek ezekben az olvasmányokban +vonzóbbaknak találják a csintalan gyermekeket és unalmasnak a +jókat. Mert kiérzik a könyv szándékát és nem veszik komolyan. És +azzal a világgal, amelyben élnek, ezek a szentimentális, túlzott +érzékenységű és keresetten erkölcsös dolgok merő ellentétben +vannak. A gyermek, akárhogy őrzik is, otthon, házon kívül +érintkezik másokkal, cselédekkel, pajtásokkal, iskolatársakkal, +felnőttekkel, különböző dolgokat, véleményeket és ítéleteket hall +és igen hamar rájön, hogy igazán nem úgy folyik a nevelés, a világ, +ahogy az ő erkölcsös könyveiben meg van írva, hanem egészen +másképpen. Kíváncsiságával azután affelé fordul, amelyet – nem +adnak a kezébe.</p> +<p>Mindezek szerint a gyermekirodalom nem esik más megítélés alá, +mint a felnőttek számára írott könyvek. Amit gyermekeknek írunk, +egyazon törvények szerint kell írnunk. A különbséget a gyermek +eszében és a felnőtt ember eszében és felfogásában kell és szabad +csak keresnünk. Vannak tárgyak, amelyek meghaladják az ifjúság +elméjének az erejét; vannak kérdések, helyzetek, viszonyok, +melyeket nem érthet meg, van stílus, amely idegenné teszi neki azt +is, ami legjobban neki való. <span class="pagenum"><a name= +"Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> Igy tehát egyet-mást ki kell +választásunkból küszöbölnünk, ha gyermekek számára írunk. Amit +azonban írunk, azt a való élet viszonyaiból, az élet igazságaiból +és igazságtalanságaiból kell vennünk, nem egy hazug, nem létező, +csinált erkölcsökből rájuk tukmált világot kell elejbök festenünk. +Az élet keveréke a legjobb keverék. Eziránt érdeklődik a felnőtt +is, meg a gyermek is és ennek befolyásai tesznek rájok erős, +átalakító hatást.</p> +<p>Én előttem az irodalom, a költészet nem egyéb, mint az élet +művészi feldolgozásban és ennek kell lenni a gyermekirodalomnak is, +ha jó akar lenni.</p> +<p>Egy másik irány, amelybe beletévedtek azok, akik az ifjúságnak +írnak, az ismeretterjesztő irány. Ez ellen kifogást nem teszek, +csak óvatosságra intem művelőit. Felnőttek számára is írnak ily +regényeket csillagászati, földrajzi, etnológiai, arkeológiai stb. +keretben. De mindenki bizonyos lehet benne, hogy az érdeklődés +tárgya itt sem az ismeret, nem a tudomány, hanem a történet, +amelyet szolgál. Igy be lehet csempészni kerülő úton nagy emberbe +és gyermekbe egy és más hasznos tudnivalót, de gondolja meg minden +ember, hogy hasznosabb tudnivaló nincsen, mint az egyensúlyos +jellem és lélek. Ezt munkálja a jeles irodalom általában. A többit +vele, mellette, sőt benne is könnyen megtanuljuk, ha a tanítás +módszere nem fárasztó és erjesztő, hanem ellenkezőleg az, aminek +lennie kell: edző és serkentő. <span class="pagenum"><a name= +"Page_61" id="Page_61">-61-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Modern versek.<br /> +<span class="smaller">(1898.)</span></h2> +</div> +<p>Sokat el-eltünődöm én mostanában a versen. Egy egész csomó új +verseskönyv hever körülöttem. Olvasom, hol egyiket, hol a másikat. +Alig van olyan, hogy egyet-mást ne találnék benne: formai és +tartalmi kedvességeket, érzést, ötletet, képeket. De alig van +olyan, melynek olvasása vonzana, vagy lekötne, fáraszt és nem +pihentet mindenik. Ami kevés elméletet tudok, abból egyikre is, +másikra is rá tudnám bizonyítani, hogy derekas poéta; de csak a +mások számára. Magam kételkedve nézem Apolló adeptusait, mert ha a +könyv törvényét meg is, de a magam gyönyörűségét nem tudom bennök +megtalálni. Enélkül pedig nem hiszek sem a poétának sem a +szabálynak. Viszont, ha a gyönyörködésem teljes, ott üdvözlöm a +költőt, ha tudomásom elégtelenségével nem tudom is megbizonyítani a +mivoltát és kikeresni a jussát. Jártam én így már emberekkel. +Ujabban Kupa Árpáddal is; de mások hajlandók ugyan benne sok +mindenfélét megdícsérni, csak éppen azt vonakodnak benne meglátni, +ami engemet <span class="pagenum"><a name="Page_62" id= +"Page_62">-62-</a></span> úgy elkapott benne. Mit csináljak? +Kétkedéssel nézzek magamra is – már mint másokról való ítéletemre? +– Ezt nem tehetem, mert akkor le kellene mondanom magamról és magam +helyébe tenni az iskolát, a szabályt. És kénytelen volnék íróban és +költőben keresni – nem a magam örömét és gyönyörűségét, hanem – a +szabályt. Ez pedig igen sivár és vigasztalan foglalkozás lenne. +Megmaradok hát eddigi módszeremen, annál is inkább, mert van rá +csalhatatlan próbám, amelynek időnként mindig alája vetem +magamat.</p> +<p>Ez a próba: Zrinyiász, a Két szomszédvár, az Iliász, a +Nibelungének, a Székely balladák, a magyar népdal, Petőfi, Csokonai +és Arany, Aiszkülosz, Arisztofánesz, Claude Tillier, Göthe, +Kralyevics Markó, Molière, Shakspere s még néhány író és munka.</p> +<p>Ezekre mindig szomjazom. Ha a kezembe veszem, nem is teszem le, +míg újra el nem végeztem. Mindig újjászületek, megifjodom, +meggazdagszom tőlük; mindig újra meggyőződöm, hogy a világ legszebb +és legnagyobb dicsősége halhatatlan írónak lenni. Hogy nincsen a +világtörténetben esemény, amely egy-egy ilyen munkának a +megírásával fölérne; hogy az emberiség legnagyobb jótevői ezek az +írók.</p> +<p>És meggyőződöm még egyről s ez most rám nézve a fontos: +meggyőződöm arról, hogy föltétlen és korlátlan a fogékonyságom +aziránt, ami jó az irodalomban. Akiket hát én megdícsérek, +nyugodtak lehetnek az iránt, hogy rászolgáltak a dícséretre, +<span class="pagenum"><a name="Page_63" id= +"Page_63">-63-</a></span> ha mások ellent is mondanak. Kell +valaminek lenni bennök abból, ami naggyá teszi az írót, mert én +bennem a visszhangot fölverték. Bírálónak lehetek igen rossz, +médiumnak, mondhatom teljesen megbízható vagyok.</p> +<p>Ebből származik azt hiszem az is, hogy mint tehetségek +fölfedezőjének szélesebb körökre elterjedt rossz hírem van. +Tudniillik semmi képességem nincsen arra, hogy gyönyörűségemet +találjam az oly írókban, akik nagy formai műveltségükhöz +eredetiséget és mélységet a tartalomban nem nyertek, ellenben vonz +és érdekel a formai tökéletlenségben is a tehetség minden komolyabb +jele. Az idén akadémiai pályabíró lettem volna, de a szerencse +éppen akkor ütött el ettől a tisztességtől, amikor már a pályázó +összes 26 tragédiát végig elolvastam. Az eredmény ez: unott s +fáradt lélekkel vergődtem keresztül azokon a műveken, amelyeket a +pályabírák megdícsértek és megjutalmaztak (bizonyos hogy nekem is, +ha köztük maradtam volna, azt kellett volna megjutalmaznom) +ellenben nagy érdeklődéssel olvastam el három darabot, amelyet a +pályabírák alig emlegettek föl. Ezek szerzőjére sokkal kíváncsibb +vagyok, mint a nyertesekére. Fájdalom, alkalmasint sohasem fogom a +nevöket megtudni. De a meggyőződésem az, hogy ezeknek kell az első +csoport formai tökéletességeit elsajátítaniok, (ami lehetséges is), +hogy jó drámaíróink legyenek. Amazok, a nyertesek sohasem +szerezhetik meg azokat a tulajdonságokat, amelyek emezekben vannak, +mert ezeket <span class="pagenum"><a name="Page_64" id= +"Page_64">-64-</a></span> Isten adja, nem a gyakorlat. De hát a +versek! Hogy manapság olyan nehéz sora van a versnek! A próza, ha +közepes is, csak eltartja valahogy az emberét. A verselők méltán +panaszkodnak azon, hogy a kor mostoha irántok. Persze úgy van. A +tévedés azonban az lenne, ha azt gondolnók, hogy ez az időn mulik. +Én azt sejtem, hogy a poéta urakon és a mesterségök természetén +múlik.</p> +<p>A vers az a gondolatközlésnek szokatlan, előkelő, ünnepies +formája. A közönséges forgalomba nem való, csak ha egy kicsit magát +lealacsonyítja. Manapság pedig az írás, a gondolatközlés +szabadsága, az olvasóközönség nagy elterjedése folytán, mikor nem +kiváltságos köröké az irodalom, hanem mindenkié, az utcáé is, mikor +fönnt fogy, lent pedig szaporodik a közönség: a próza és a prózai +válfajok hamar megtalálják az érintkezést a modern tömeggel. A vers +nem találta meg. Versíróink antikvált észjárású emberek, verseik +anakronizmusok. Olyan versíró nincs, aki egy csapásra magához +rántaná, fölgyújtaná az egész nagy közönséget; aki van, az a régi +nemzedékek poétáinak eszejárása és világnézete szerint dalol; a +mult idők poétáinak modorában írja verseit, azok hagyományát őrzi, +fegyvertárát forgatja, azok szemével nézi, ha egyáltalán nézi az új +világot. Még témát sem talál újat. Minden megváltozott: a gőz, a +villám lett úrrá, iszonyú mekanizmusok foglalták el állat és ember +helyét; az elmék egyensúlyt vesztve új rendet keresnek, a poéta +<span class="pagenum"><a name="Page_65" id= +"Page_65">-65-</a></span> megmaradt berkeiben. Művelt emberek +lévén, tele a régi írott munkák ismeretével, mi ezt is tudjuk +méltányolni, de nem ez az, ami hivatva lehet elragadni bennünket. +Ezt csak az igazi modern poétától várhatjuk, akinek gondolatából, +szavából, képéből, fölfogásából és érzéséből a mai élet kiált át +hozzánk.</p> +<p>Igaz, hogy ma az írás művészete is meg van tévedve épp úgy, mint +a többi művészet. Irás, festés, képfaragás, mind ott van, ahol a +zene: nincs melódiája, csak akkordjai vannak, csak hangszerelés a +mestersége. Visszament a kezdet kaoszába és még nem formálódott ki +belőle új mivolta. Nincsenek gondolatai, csak sejtelmei; nincs +mondanivalója, csak ösztöne, hogy beszéljen. A vers még ennyire nem +szakadt el – talán szerencséjére – a régi világtól; de azért +kevésbé is jött forgalomba, mert könnyebben lehet nélkülözni, mint +a többit, ez a malőrje. Ünneplő ruhája nem szükséges, hogy +mindenkinek legyen; hétköznapi ruha nélkül senki sem lehet el.</p> +<p>Meg fogja-e találni helyét, célját, ahol szolgálatot tehet, +avagy a szalon csecsebecséinek henye szerepében marad-e? Ki tudja. +Még vezércikket nem olvastam verset, bár nagyon jól el tudom +képzelni, hogy az sem lehetetlen. Már némely lapban találkozunk +vele heti rovat képében. Szatírikus, tréfás, elmés, legtöbbször +írónikus, igen sokszor tetetett, rendszerint jó verselés: ebből +áll. Költészetnek nem mondható, csak a ruhájában jár. De helyes +ösztön szerint való kísérlete annak, <span class="pagenum"><a name= +"Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> hogy a vers, a költészet +helyet és szavazatot kapjon az élet küzdelmében.</p> +<p>És kimondjam-e, ami igaz? Ez, ha sikere lesz, először történik +meg a világon. Nem mintha egy-egy versnek, időközönként valamely +poétának döntő hatás vagy nagy szerepe ne akadt volna az események +alakulásában. De a költészet kelendőségéről, divatjáról, a költők +sikeréről szóló legendák csakis legendák. Mindig az volt a költő +szerepe, ami ma: kielégítetlen vágy, csonka elismerés, küzdés, +nélkülözés, sóvárgás a dicsőségre, küzdés az elismerésért és +elmaradt jutalom. Uri vagy fejedelmi protekció, egy-egy mecénás +tartotta a költőt. Remeket alkotni s éhen halni, halhatatlanságot +biztosítani s elzülleni: ez bizony az irodalomtörténetben sűrűbben +ismétlődik, mint a föltétlen dicsőség és elismerés. Olvassátok, oh +poéták dicső elődeiteknek az életrajzát is. A legritkább esetben +kellett a poéta a maga korának, aki némileg kellett, ritkán volt az +érdemesebb. Zrinyit észre se vették Gyöngyösi mellett. A régi világ +nem is volt úgy berendezve, hogy a költő nagyobb hatást tehetett +volna a közönségre. Gondoljátok meg a mi ideális korszakunk +viszonyait: az Auróra-kört. Mi volt az? Néhány poéta és egy pár +száz előfizetője az almanaknak. Berzsenyi verseit a központi +papnevelő növendékei adják ki. Ha verseiből kellett volna megélnie, +dicsőségét ha kellett volna kamatoztatni, mi lett volna belőle? Igy +is melankólikus lett. Ha ellenben ma talál valaki jó dolgot írni, +huszonnégy óra alatt <span class="pagenum"><a name="Page_67" id= +"Page_67">-67-</a></span> országos nevet csinálunk neki mi +újságírók és exisztenciája biztosítva van. Állást kap ujságnál, +magánvállalatnál, megválasztják képviselőnek. Ebből a versíró sincs +kizárva. Csak tudjon annak a nagyközönségnek dalolni, amely ma az +újságok körül szellemi közösségben él és mindenre figyel, ami +történik.</p> +<p>De hát mi az a jó vers? Ez a nagy kérdés és fájdalom, mi, akik +elmélkedünk, mindig csak arról tudjuk megmondani, jó-e, rossz-e, +ami már megíródott. Receptet új versre nem tudunk adni. De recept +szerint nem is igen tudunk írni. Mert igaz ugyan, hogy ami jót +írtak, az minden időre jó és az egyszersmind recept is; de minden +időnek megvan a maga derengő vágya, megvan lelkében lappangó +gondolata, megvan ki nem mondható baja. Kell tehát meglennie +költőjének, aki a derengő vágynak kifejezést tud adni, a lappangó +gondolatot megfogalmazza, a ki nem mondható bajt ki tudja mondani. +Ez azután a kor embere. Aki pedig a régi receptre ír jót, azt a +műkritikusok megdícsérhetik, de az nem a publikum embere, +legföllebb az akadémiáké.</p> +<p>De nehogy valaki azt értse ebből, hogy politikai vagy +társadalmi, vagy nem tudom miféle témáról kell ennek az új világnak +dalolni, hogy poétává avatódjék valaki. A modern világ csak más-más +színben mutatja esetleg az örökkévaló emberi tulajdonságokat. +Tenger dolog van, amely évezredek óta az emberi szív és elme +érdeklődésének elsőrendű tárgya és az is marad mindvégig. +<span class="pagenum"><a name="Page_68" id= +"Page_68">-68-</a></span> Ahhoz azonban, hogy ezek megéneklésével, +melyekről már annyi ezer év óta szól a poéták dala, ma még meg +lehessen ragadni a közönséget, igen erős költői egyéniség kell. +Hiszen mi folyton olvassuk és emlegetjük a régieket. Ezekkel +szemben egyesek daloló vágya és verselő ügyessége nem elég nekünk. +Azt gondolom, ez a tömérdek iskola, amely egymással hajba kapva +dulakodik előttünk: az idealizmus, a realizmus, a naturalizmus, a +verizmus, a szimbolizmus, az impresszionizmus, a dekadens +irányzatok minden egyéb faja nem egyéb, mint az aránytalanság +szüleménye az írók tehetsége és képzettsége közt. Több mindebben a +spekuláció, mint az inspiráció. A műveltség fegyverével dolgoznak, +nem a tehetségével. Nincs találékonyságuk, közvetetlenségük, nincs +képzeletük és ihletük, tehát mindenféle raffinériával helyettesítik +e hiányokat. Nincs mondani és nincs mesélni valójuk, tehát +magyarázattal és módszerrel pótolják azt, amijök nincsen.</p> +<p>A jó költő tele van képekkel. Nem képletes beszédet értek, hanem +valóságos, reális, megrajzolható képeket. Ujabban szerencsére ismét +divatba jött, ami régen igen szokásos volt, a könyveket +illusztrálva kiadni. De fájdalom, ezt a divatot nem belső szükség +hozta létre, hanem a képelőállítás teknikájának igen könnyűvé és +olcsóvá lett a módja. Immár nem fa-, réz- és acélmetszetek, hanem +cinkofotografiák és heliogravűrök és eféle mekánikus másolatok. De +meg kell nézni e csinos és tetszetős illusztrációkat: épp úgy nem +képek, <span class="pagenum"><a name="Page_69" id= +"Page_69">-69-</a></span> mint ahogy festőink kiállításában nem +látunk igazán képeket. Ötletek, impressziók és legfőképpen +úgynevezett hangulatok, amit nem is lehet megmondani, hogy micsoda: +sejtelem, borulat, köd, szóval valami, aminek se formája, se eleje, +se vége, se közepe; valami megfoghatatlan, valami általános. Az +egyéniség beolvadása a közbe. Sokkal természetesebb és jellemzőbb, +mert benső lényök azonosságán fekszik, amikor a modern poéták művét +megzenésítik. A zenét is csak sejtelemmel lehet magábavenni. De a +modern megzenésítés is olyan, hogy egyszer a muzsika a fő, egyszer +a textus. Egyszer ez homályosítja el azt, egyszer amaz homályosítja +le ezt. Programmzene. A zenét a szövegből véljük megérteni, mert ha +nem képzelünk hozzá hajnalhasadást, erdőzúgást, égiháborút (ami +csatazaj, vagy korcsmai verekedés is lehet), akkor egyáltalán nem +tudjuk, hogy mit képzeljünk vagy gondoljunk, mert arkitektonikus, +művészi egészet, melódiát nem kapunk. Majd ismét úgy érezzük, hogy +most értjük csak a poétát, mikor az idegizgató akkordok és +hangfestések zaklatnak bennünket. Pedig mind a két esetben meg +vagyunk csalva. A versre nézve megcsalt bennünket a muzsika, a +muzsikára nézve bolonddá tett a vers. Ez is a tehetség +elégtelenségének a raffinériája, még pedig két szövetkezett +elégtelenségé: a muzsikusé és a nyelvművészé. Egyik sem tudja +gyakorolni a maga hatását, hát ketten gyakorolnak egy harmadikat: a +hangulatot. Ez a szó, mint művészeti műkifejezés a németből jött +hozzánk. <span class="pagenum"><a name="Page_70" id= +"Page_70">-70-</a></span> Mert Stimme hang, hat Stimmung hangulat. +Pedig ich bin nicht gestimmt, annyi, mint nem vagyok jó kedvemben, +vagy konkréte valaminek a kedvében. Nem vagyok adakozó kedvemben, +mondja III. Rikhárd, mikor fölrúgja Hesztingszet. De már a szegény +borongós Reviczky Gyulának Az élet hangulat. Ő bizony ennek a ködbe +veszett lelkű világnak a poétája volt, melyben a képzetek vonalait +– kontúrjait – nem lehet meglátni. Melyben nem rajzolnak, csak +színt festenek, de azt is csak elmosódót, mindig szürkével erősen +keverve, nehogy határozott találjon lenni.</p> +<p>Milyen különös, hogy a mai nagyon is számító világban, melyben a +kereskedőelv dominál, a kétszer kettő, mint a pozitívság kánona +ridegen uralkodik, a szórakozásban a kézzelfoghatóságokon kapunk – +a művészet komolyabb mezején mindenütt a határozatlanság, az +ingadozás rabjai vagyunk és az emberek az élet pozitivizmusából +tömegesen menekülve a spiritizmusban, a szimbolizmusban állítják +helyre értéktelen egyensúlyukat. És ez imbolygásból az az íróké és +költőké, ami gyönge és erőtelenség van benne. Miért, mert a +közönségüknek utána járnak, nem előtte. Ők udvarához tartoznak és +nem prófétái, vagy legalább fejedelmei. Nem viszik a közönséget, +hanem lantot verve kísérik erkölcsi becsípett állapotában. Nehéz is +hát, de meg méltatlanság is lenne a modern poétákról szigorú +bírálatot írni. Majd talán máskor több szerencsével próbálhatjuk +meg. <span class="pagenum"><a name="Page_71" id= +"Page_71">-71-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Magyar zene.</h2> +</div> +<p>Ismételve olvastam holmi méltatlankodást azon, hogy az opera +igazgatósága ahelyett, hogy kiaknázta volna egy magyar zeneszerző +operájának a sikerét, inkább sietett hegyibe ereszteni egy európai +hírű külföldi darab perzselő konkurrenciáját. Az bizony igaz, hogy +ez nem sok barátságos indulatról tesz tanuságot. De a magyar opera +szerzője legyen nyugodt, az opera igazgatósága önnönmagának sem +jobb barátja, mint neki. Ha tudna vagy akarna az opera vezetősége a +maga érdekeiről jól gondoskodni, ilyet éppenséggel nem tenne és nem +tenne sok egyebet sem. Többek közt nem erőszakolná a darabokat, +melyek neki sikert ígérnek, a szezon haldokló végén és a nagyhét +bőjti napjaiban, hanem olyankor rendezné diadallal kecsegtető +csatáit, amikor egy ily diadal kiaknázható az egész évadon +keresztül, kedvező benyomásával, természetes jókedvével beragyogná +egy egész év eshetőségeit.</p> +<p>Most hiába veri le <i>Toldi</i> a cseh bajvívókat iszonyú +erejével, egy talián komédiás futásba kergeti <span class= +"pagenum"><a name="Page_72" id="Page_72">-72-</a></span> őt magát +egész hadával együtt. A <i>Bajazzókat</i> nyilván mindenki fogja +látni akarni s az emberek bosszankodni akarnak, ha a színlap mást +hirdet, még ha Toldit is. De sokáig sem egyikben, sem másikban nem +fogunk gyönyörködni, mert hiszen mindössze még egy hónap az opera +évadja, azután nyugszol, mint a szász asszonyság mondja, a +<i>Háromszéki lányokban</i>.</p> +<p>Azonban én azt hiszem, nemcsak a színház nem teszi meg helyesen +a kötelezettségét oly eseménnyel szemben, minő a Toldi előadása, +mink írók is hátralékban vagyunk valamelyest. Zenebírálóink egy-egy +tárcában beszámoltak róla s azután <i>nyugszol</i>. De sőt +ugyanakkor a képviselőházban vita támadt a magyar zene tanításáról +a Zeneakadémián, amelynek igazgatója a <i>Toldi</i> szerzője és se +abba a vitába Toldi bele nem került, se vele kapcsolatosan a házon +kívül valamely vizsgálat tárgya nem lett. Szóval: ott is beszéltek, +azután – nyugszol. Hogyan, hát nem érdekel minket ez a dolog? Mikor +Milanóban Verdit és Mascagnit viszik a lámpák elé, hónapokkal előbb +mozgósítva van egész Európa figyelme, sőt a tengerentúli országoké +is; hallatlan munkája folyik az érdeklődés felkeltésének és utána +egy évig meg nem szűnik a dob műve, amíg csak minden halandó +tudomásul – és minden épkézláb színház meg – nem vette az új +csodát. Mi nem hogy kiaknáznók a sikert és a mű tanulságait, hanem +az olasz bunkóval leütjük a magyart s nem hogy másra nézve +kecsegtetőnek mutogatnók, inkább mindent – <span class= +"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> részben +elkövetünk, részben elmulasztunk – arra nézve, hogy mások azt +higyjék, nemcsak hogy magunknak nem kell a magunké, de még csak nem +is érdekel bennünket. Jobban érdekel az idegen.</p> +<p>Pedig ez a Toldi nagyon érdekes és tele van tanulsággal. Soha +kiáltóbb illusztrációját a magyar zenéről folyt vitának találni nem +lehet, mint amilyen a zeneakadémia igazgatójának e műve. De nehogy +valaki félreértsen, tegyük ide mindjárt, hogy a magyar zene +tanítása alatt senki se sejtse azt a föltevést, mintha a magyar +zenének más törvényei lennének, mint bármely más nemzeti vagy +nemzetközi muzsikának. Erről szó sem lehet. A zenének egyetemes +törvényei vannak, aki zenetudós, aki a zene elméletét tudja, annak +elég egy-két magyar kompozíciót, nehány magyar népdalt megismernie, +hogy tudja, mik a magyar zene megkülönböztető tulajdonságai. A +magyar zene e tulajdonságai természetesen tanulás tárgya az +akadémián, valamint kell hogy előadják ott a magyar zene +történetét, fejlődését és elemezzék anyagát, jellemző ismertetésben +részesüljenek jeles muzsikusaink és – mint ahogy a költészettan +tanítja a műfajokat – azonképpen létezvén zárt magyar zenei +formációk, ott ahol a gavotteról, nocturneről, a polonnaiseről, a +mazurkáról, a Chopin-keringőről magyaráz a tanár a növendéknek: ott +a magyar hallgató, toborzó és egyéb magyar kompozíciók, +szimfónikusok és mások lehetetlen, hogy szeretet és figyelem tárgya +ne legyenek. <span class="pagenum"><a name="Page_74" id= +"Page_74">-74-</a></span> Id. Abrányi Kornélnak tudok oly remek +magyar kompozícióját, hogy a legelegánsabb külföldi mesterek +hasonló fajú művei mellett fénnyel megáll és hatással. Czinka +Pannától hallottunk tavaly Káldy Gyula történeti koncertjén oly +munkát, mely finomságával, melódiájával, energiájával szenzációt +csinált a zenekedvelők széles köreiben s ma a szalonok kedves +darabja zongorára téve.</p> +<p>De nemcsak e zárt műfajokból állónak kell gondolnunk a magyar +muzsikát. Hiszen talán az építőművészet törvényei is nem kevésbé +egyetemesek, a mint a zeneművészetéi. Mert tudtommal kétszer kettő +minden nemzetnél négy, a négynek a négyzete 16, az egyenes vonal +sehol sem görbe, az ív sehol sem egyenes. Hogy az egyetemes +törvényeken belül mégis van görög építészet, gót és mór építészet, +ki meri tagadni? Hát a képírás? Hát az olasz, a spanyol, a német +Madonnák, a hollandus Madonnái? Pedig a festés és rajzolás +törvényei is egyetemesek. Van a nemzetek alkotó tehetségeiben +valami különös, amely az egyetemes törvényeken túl alkotásaikban +kifejezésre jut. Ez a valami adja ki a nemzeti stílust. Ha pedig +bármely ágában is a művészetnek a nemzeti motívumok az illető +művészet tudományos és tanító anyagában fel nem dolgoztatnak, akkor +világos, hogy a nemzeti momentum az illető művészeti ágból, ha már +megtalálta oda az útját, újra kipusztul, ha még meg sem találta, +soha bele nem juthat.</p> +<p>Ezekből látszik, milyen vétkes és botránkoztató felületesség az, +amely a sarkantyús oroszlánnal <span class="pagenum"><a name= +"Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> falatja fel hazai zenénk +kezdetleges anyagát és szellemét. Ehez járul, hogy zeneakadémiánk +szelleme, iránya, tehát zenénk fejlődésének sorsa egy kiválóan +művelt zenetudós kezébe van letéve, aki most bocsátotta szárnyra +második operai kompozícióját s akit méltán csak e műveiből lehet +megítélni. Ha a szándék és a jellem tisztasága és a rendkívüli +zenetudomány elég volna ez állás betöltésére, keresve sem +találhatnánk különb embert Mihajlovics Ödön úrnál. És rendes +körülmények közt egy virágzó magyar zeneirodalom keretében nem is +kellene más feltételek után nézni. De a mi körülményeink közt kész +szerencsétlenségnek kell mondanunk, hogy azok a tényezők igazgatják +zenénk sorsát, melyek Hagbart és Signe és Toldi zenéjének +szelleméből szólanak hozzánk.</p> +<p>Nevezzük nevén a Wagner-iskolát. Egy túltengett, zsenialitásában +túltengett német elme rontotta meg a mai nemzedéket +szertelenségeivel, melyekből rendszert csinált. A legszilajabb +ellenmondás van ez iskolában összeházasítva. Az operát elnevezte +zenedrámának, mintha bármely elnevezés is kiforgathatna egy műfajt +a maga törvényeinek éltető föltételeiből. Az elnevezés onnan eredt, +hogy a muzsikát állítólagos alárendeltségéből ki akarta emelni és +egyenrangú tényezőjévé tenni a színpadi előadásnak. Ez már egy +alaptévedés. A színpad nem az a porond, ahol a muzsika, mint +muzsika arat diadalt. Ott a színdarab, az akció, a cselekvés, az +érzések és szándékok szembeállása és az emberek sorsa kéri +érdeklődésünket <span class="pagenum"><a name="Page_76" id= +"Page_76">-76-</a></span> muzsikával vagy anélkül. Világos, hogy +itt mi a fődolog és mi az alárendelt rész. Világos, hogy csak a +bomlott muzsikuselme gőgje az, mely ott is egyenrangúvá akarja +tenni a muzsikát, ahol az az egyenrangúsítás hiba. A színpad félig +koncertteremmé van ezen az úton devalválva. Az előadás nem koncert +már és nem opera: ez a zenedráma. Ennek az ideálnak a követésében +meg kell törni a leghatalmasabb tehetségnek is, mert nem lehet két +fődolog egy dologban, hogy van dráma zenekísérettel, a melodrámától +az operáig, vagy van zene, melybe emberi hangok is vegyülnek, +zeneszámba menvén (IX. szimfonia. A teremtés. Requiem, misék) vagy +zene esetleg pantomimikus akcióval. Mindez nyújthat zavartalan +érdeklődést és élvezetet. Ezeken kívül esik a zenedráma. Ez a +képtelenség a modern realizmus álláspontjára teszi a muzsikát s a +legmisztikusabb romanticizmusba löki a színpadi költészetet. Mert +nem engedi meg az énekelt muzsikát, hanem követeli a zenélő +filozófiát és akciót. A végtelenségig megsokasítja a hangszereket +és a legképtelenebb feladatokat rójja rájok, de kizárja a +zenekarból a legszebb hangszert: az emberi torkot. Ennek csak +kiabálni, deklamálni szabad a zenéhez, vele zenélni nem szabad. Ez +a realizmus ebben az irányban: beszélve énekelni, mert énekelve +beszélni nem természetes. De akikre e feladatot rója, azok a +mitosznak ködös képzelt és képtelen alakjai. Mentül nótásabb és +furcsább, annál jobb. Mert hiszen, ha egy frakkos hős énekelne így +másfél óráig, azzal nem lehetne <span class="pagenum"><a name= +"Page_77" id="Page_77">-77-</a></span> az erdei madarat meg a +tűzokádó sárkányt megszólaltatni. Bűvös sapka, meg bűvös kard, +lovas walkirok és egyéb csodák kellenek ehhez a zenei valósághoz és +óriások, hattyúk és rajnabeli kincsek meg törpék; Hagbartok meg +Szignék.</p> +<p>És most jön Toldi, a zenedráma. De mi lett itt a mi jó +Toldinkból! Természetesen ó-német és új-wagneri recept szerint se a +magyar mondának, se Ilosvaynak, se Aranynak egyetlen egy jellemző +motívuma nem maradt meg rajta. Egy szentimentális szerelmi történet +lett a történetből, egy fogadalmas trubadur lett a hőséből.</p> +<p>Abból a vaskos, naív, magyar Toldiból megfelelő operát írni, +ahhoz egy kissé vaskosnak, naívnak és magyarnak kell lenni. Ahogy +Mihalovics fegyverkezve van, írt belőle Hagbartot és Szigfridet, +felfogása, modora, stílusa kompozíciója és struktúrája elannyira +idegen, hogy a nevek szinte komikusak az emberre. Toldi csak hazai +termék, de nem magyar opera, éppen oly kevéssé, mint ahogy Lenau +nem magyar költő, úgy viszonylik ahhoz a Toldihoz, kit Arany János +lelke alkotott, mint Grillparzer Ein treuer Diener seines Herren +című darabja Bankbanusról, Katona József Bánkbánjához.</p> +<p>A magyar gondolkodás, a magyar érzés adománya és eredetisége +kell hozzá, hogy valaki magyar zenét írjon. Az egyetemes zenei +műveltség ehhez nem elég. <span class="pagenum"><a name="Page_78" +id="Page_78">-78-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A magyar író.</h2> +</div> +<p>Mikor egy boldogtalan testvérünk a tollban méregpohárral fejezte +be pályafutását, mely kecsegtetőn indult és szürkén végződött, a +róla írt búcsúztatókban – szinte valamennyiben – keserű sorok +voltak olvashatók a magyar író vigasztalan sorsáról. A tanulság +mindenütt ez: ha más nemzetnek szolgált volna tehetségével, ezrek, +százezrek, ha nem éppen milliók (forint vagy frank) jutalmazták +volna s nem kell vala arra jutnia, amire jutott mint magyar. Egy +előkelő tehetségű kollégám éppenséggel ki is dolgozta a témát e cím +alatt: „Egy elzüllött élet.“ A cikk tartalma ez: a magyar +társadalom nem tartja fenn íróit, mégis megharagszik reájuk, ha +tehetségüket politikába, újságírásba, vagy az irodalomnak is +jövedelmezőbb formáiba viszik kamatoztatni, holott másban van +„tehetsége java, ebben tudna halhatatlan műveket teremteni, ha +meglenne hozzá élete kényelme, nyugalma“. A magyar társadalom +követelni látszik e szerint a halhatatlan műveket <span class= +"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> de nem +adja meg hozzá a kényelmet, vagy csak a nyugalmat is.</p> +<p>Van-e e panaszokban igazság? van is, meg nincs is. Mert +termettek ugyan kényelemben és nyugalomban is halhatatlan művek; de +túlnyomó nagy száma a halhatatlan műveknek kényelmetlenségben, +nyughatatlanságban, nyomorban és kétségbeesésben termett. Nyugalom, +kényelem és halhatatlanság; pénz és babér közt semmi összefüggést +nem látok. Ilyen szempontból a panasz teljesen jogosulatlan. És +nincsenek-e más nemzeteknél is elzüllött nagy tehetségek és +nincsenek-e nálunk olyanok, akik boldogultak? És más nemzeteknél +azok-e mindig a leghalhatatlanabbak, akiket közönségük kegyével és +kincseivel elárasztott és nem lehetne-e nálunk Petőfi, aki +halhatatlanságát sanyarú sorsban szerezte, művei után ma szerencsés +anyagi körülmények közt elő ember? És nem hagyott-e Arany János, a +halhatatlan, vagyont az örököseire?</p> +<p>Meg vagyok győződve, hogy nálunk minden szakasztott azon mód +megy és fejlődik, mint bárhol a világon, t. i. a viszonyok +törvényei szerint. Amit negyven millió francia tesz, azt teszi +aránylag a tíz millió magyar. Egybe kell vetni a számot, a +helyzetet, a viszonyokat s ha levonjuk az eredményt, azt hiszem, +éppenséggel nem utolsó helyen állunk mi magyarok Európában. Ebből +persze nem az következik, hogy érjük is be ennyivel, hanem az, hogy +nem szabad igazságtalanul gáncsolni, méltatlanságokkal bántalmazni +a nemzetet <span class="pagenum"><a name="Page_80" id= +"Page_80">-80-</a></span> s követeléseket támasztani ellene +látszólagosságokkal, hanem szabad és kell a helyzetet igazságai és +törvényei szerint megítélni s iparkodni kell e szerint fejleszteni +s előbbre vinni. Ebben pedig két főeszköz áll rendelkezésünkre: +kizárólagosabb magyar nevelést kell adnunk újabb nemzedékünknek és +komolyabban kell vennünk nekünk íróknak a feladatunkat.</p> +<p>A szegény halottal, kiről megvan a véleményem, nem akarok már +feleselni; de ha nem ismertem volna is, tudnám az életrajzokból, +hogy ő is ült a szerencse tenyerén, volt kényelme is, nyugalma is, +de nem tudott vele mit csinálni. Lélektani igazság, hogy semmi sem +csábítja el könnyebben az embert attól a kincsétől, amelyhez +nyomorúsága idején mint erkölcse foglalatjához, mint reményei +összességéhez, mint élete fenntartójához és céljához ragaszkodott, +egy szóval eredeti tehetségének ápolásától, mint a kényelem s a +nyugalom, melyre hirtelen szert teszen. Nézzétek meg a szegény +ördögöt, akinek nincs annyi módja, hogy nyomorult kedvesét, aki +osztozik vele nélkülözéseiben, feleségül vegye: amint örökség vagy +a szerencse kereke által gazdagságra jut, hű kedvesét szereti +leghamarább elhagyni s nem magához, hanem módjához keres illőbb +feleséget. Ritka kivétel, aki másképpen cselekszik. Az emberi +természetben rejlik az. Irígylitek a franciákat, amiért íróikat – +már mint néhányát – elhalmozzák kényelemmel és nyugalommal; de a +legelőkelőbb francia újságok egyike irígyli tőlünk Berczik Árpád +<span class="pagenum"><a name="Page_81" id= +"Page_81">-81-</a></span> romlatlan tollát, amiért nem robotol egy +blazírt publikumnak, mint az elhalmozott francia írók, akik pedig +nálunk is keresettebbek, mint Berczik. A fiatal írónak vannak +rendszerint ideáljai. Kevés akad olyan, aki ideáljainak meghódítva, +magához rántsa a közönséget. A nagyobb rész olyan, hogy maga szalad +a közönség után kegyét, tetszését keresve. Aki ezek közül +szerencsés, az tesz szert legelőbb nyugalomra és kényelemre +irodalmi munkassága után. Halhatatlanságra ritkán. Életet, ha +megszűnt írni, nem művei, hanem az irodalomtörténet ad neki halála +után. A közönség pártolásának ritkán van tehát köze egy-egy +halhatatlan munkához. Az ember magában hordozza fejlődése +törvényeit. Az élet rendes eseményei, adományai és csapásai: +szegénység, gazdagság, boldogság, boldogtalanság, öröm és gyász, +nyugalom és zaklatottság ellenkező eredményeket szülnek más-más +egyéneknél. Egyet tönkre tesz a felkapottság, egyből a névtelenség +csikarja ki a halhatatlan művet. Egyet termékennyé a nyomorúság, +némává a bőség. Egyéniségünkben rejlik a sorsunk. Az anyagi jólét +is relatív fogalom. Ami egynek elég, az másnak csak +étvágygerjesztő. Ami ezt munkára serkenti, az mást tétlenségre +csábít. Szűnjetek meg tehát a közönséget zaklatni a pártfogás +hiányának panaszával. Ugyis hasztalan, mert a közönség nem egy +ember, akit megszorítani és megzsarolni lehet. Senki nem veszi +panasztok magára, csak terhére vagytok vele olvasóitoknak. Ebben a +panaszban mindig rejlik valami a gondolatból, melyet ide +<span class="pagenum"><a name="Page_82" id= +"Page_82">-82-</a></span> írok: sajnálom, mintha ezt mondanátok: +sajnálom, hogy magyarnak születtem. Ha német volnék, angol vagy +francia, dúsgazdag ember volnék tollam után.</p> +<p>Nos, meglehet, az volnál, meglehet, nem volnál. Sehol sem +szaladgálnak tömegesen a dúsgazdag írók s mondásod legvalószínűbben +egy tetszelgős önámítás vagy egy sértő kifakadás nemzeted iránt. +Csak egy bizonyos, hogy magyar, író és ezzel elégedetlen vagy. +Tőled függ, hogy vagy az egyikről vagy a másikról, elégedetlenséged +kettős forrásáról lemondj: Vagy nem tőled függ? Büszke vagy +magyarságodra? Akkor viseld panasz nélkül következményeit. Szereted +múzsádat? Akkor becsüld meg, öleld krajcáros kifakadások nélkül, ne +hányd szemére, hogy elégséges hozomány nélkül esküdtél vele +össze.</p> +<p>És én nem is hiszem, hogy a közönség nagyobb pártfogása s az +írók fényesebb anyagi helyzete egyenes arányban állana az irodalom +tartalmasabb fejlődésével. Én az ellenkezőt hiszem, azt, hogy +egészben a nagyobb irodalmi forgalom beiszapolja, sikérebbé teszi +az irodalmi vizek medreit s még a nagyobb tehetséget is a +halhatatlanság szolgálatától elcsábítani képes a napi ízlés, a +mulandóság szolgálatára. Igaz, hogy a modern életnek nagyobb +szüksége van már a nagyobb forgalomra, mint a nagyobb mélységre, +épp úgy, mint ahogy el lehet az iparművészet kézi remekei nélkül, +de nem lehet el többet a gyárak tömeges termelése nélkül. A nagyobb +mélység szolgálatára megvan a multak <span class="pagenum"><a name= +"Page_83" id="Page_83">-83-</a></span> öröksége, a nagyobb részt +nyugalom és kényelem nélkül termelt remekek.</p> +<p>Nagy fogalomra, mindig nagyobbodóra szüksége van tehát az +irodalomnak, a nemzetnek, ha előre menni akar; de nem éppen a +magyar író-világnak, mely kétségkívül van olyan helyzetben, hogy +emiatt se elzüllenie, se szép feladatait kudarctól féltenie nem +kell.</p> +<p>Én sohasem láttam statisztikai számítást arról, hogy egy nemzet +intelligenciájának hány százaléka esik az irodalom pártolóira; de +meg vagyok győződve, hogy aránylag mi is állunk úgy, hogy az +európai középszámítás alá nem esünk. Hogy ez az írók szükségletét +vagy éppen vágyait nem mindig elégíti ki, az természetes, mert +minden író egy ember és egy egész ember szükségleteit és vágyait +hordozza magában, akár tíz millió embernek ír, akár ötvennek; akár +Párisnak, akár Budapestnek; akár a francia városoknak, akár a +magyaroknak. És Magyarországon van még egy, ami másutt sokkal +kevésbé van meg. Itt az író ember, ha némileg komoly és megbízható, +könnyebben jut álláshoz, mint bárki és bárhol. A színház, akadémia, +a múzeum s hasonló nyilvános intézetek, hol szerény, hol jobb +állásokkal kínálkoznak; a zsurnalisztika tűrhető kenyeret ád: a +magánintézetek, még pénzvállalatok is nem ritkán szívesen fogadják +az írót; a képviselőházba könnyen küldi a választó a toll embereit, +kiket a pártok is szívesen látnak. Egy komoly író gyorsan jut oly +jövedelemhez Magyarországon, mely száz, sőt kétszázezer +<span class="pagenum"><a name="Page_84" id= +"Page_84">-84-</a></span> koronányi tőke kamatainak felel meg. +Mivel szerezte? Irói voltával. Néha érdeme, néha kvalifikációja +sincsen egyéb, mint hogy jó verseket ír, jó novellákat, színdarabot +s a többi. Megélni egy szóval meglehet a magyar írónak. Ha nincs +más vágya, mint hogy egy csendes, tisztességes, becsületes kényelmű +otthonban nyugalmat találjon halhatatlan munkák írására: erre van +mód bőven Magyarországon.</p> +<p>Aki itt se kényelmet és nyugalmat nem talál, se halhatatlan +munkát nem ír, az ennek maga az oka, oka nem a magyar nemzet. Egyet +tanuljon meg minden magyar író idejekorán: se megélni, se +meggazdagodni ne múzsája után akarjon. Kedvét, örömét, pihenőjét, +gyönyörűségét, édes izgalmát keresse a vele való foglalatosságban, +ne kenyerét, borát és pecsenyéjét. Pattanjon fel Pegázusára, ha +megszállja egy útnak a vágya a csillagok közé, de ne fogja a nemes +szárnyas lovat az ekéje elé, sőt még csak az akadémiákba se +istállózza be, mert ott meg a más ekéjét kell húznia. Igy +megeshetik, hogy tolla bizonyos gazdagsággal árasztja el gazdáját; +de bizonyos, hogy eképpen úrrá teszi őt egy tisztességes és nemes +értelemben Magyarország; és egyesek így sem fogják a katasztrófát +elkerülni, melynek tényezői a lényükben vannak. Az irodalom pedig +így fog legfüggetlenebbül, legáldásosabban, legbecsesebben fejlődni +s a két faktor: irodalom és közönség eképpen fogja legüdvösebben +hatását egymásra gyakorolni. Egyik se lesz a másiknak se zsarnoka, +se rabszolgája. <span class="pagenum"><a name="Page_85" id= +"Page_85">-85-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A dráma szabályairól.<br /> +<span class="smaller">(1898.)</span></h2> +</div> +<p>Mi a dráma?</p> +<p>A dráma egy költött vagy valóban megesett történet, amelyet a +költő, az élet önkényesnek tetsző árjából kiválasztva, mint önálló +egészet előttünk látszólag újra megtörténtet, élő személyek +(színészek) közvetítésével egy erre a célra megkonstruált és +fölszerelt helyen (színpad) és meghatározott időben.</p> +<p>Mi ebben a lényeges?</p> +<p>Első a történet. Történetnek kell lenni. De nem mindegy, hogy +milyennek.</p> +<p>2. Az élet szakadatlan árjából és önkényességéből kivett +történetnek, amely tehát nem önkényes többé, hanem logikus és nem +töredékes, hanem egész, amelynek eleje és vége van.</p> +<p>3. A történet látszólag újra történik, megismétlődik előttünk, +vagyis látjuk, halljuk keletkezni, kifejlődni és befejeződni, szem- +és fültanui vagyunk.</p> +<p>4. Hogy nem igazi hősein, hanem a történet előadására +vállalkozott és erre képes más személyeken látjuk a történetet +megesni. <span class="pagenum"><a name="Page_86" id= +"Page_86">-86-</a></span></p> +<p>5. Hogy nem igazi színhelyén, ahol megesett vagy megeshetett, +hanem egy ilyen előadásokra külön kitalált helyen, a négyszögletes, +festett falakkal és egyéb kellékekkel ellátott szűk, meghatározott +színpadon látjuk a történet megismétlődését. És végre:</p> +<p>6. Hogy nem mint az életben napokig, hónapokig vagy évekig, +hanem egy-két óra határán belül esik meg mindaz, ami az életben +néha egy-egy emberéleten, néha évszázadokon keresztül +fejlődött.</p> +<p>Ebből a hat tételből csörgedezik a dráma minden szabálya.</p> +<p>Ezek között a feltételek között vannak külsők nemde és belsők. A +költő mozgásba hozza előttünk alakjainak testét, beleteszi egy +festett világ környezetébe, ez a külső; de megnyitja nekünk a +belsőt is, az illetők lelkét, azt a világot, amely ha igaz, akkor +mi hovahamarabb igaznak látjuk tőle azt a festett külső világot is. +Ellenben ha a lelki világ föltárásában hazudik a költő, akkor +minket a legrealisztikusabban kiállított színpad is el nem ámíthat, +képzeletünket munkára nem serkenti, illúziót mibennünk nem kelt. +Ebből világos, hogy mi a drámában a fődolog. Semmi más, mint ami +fődolog ebben az istenalkotta világban, amelynek a színpad hű +tükre: az Igazság.</p> +<p>De ezzel csak nagyot mondottunk, sokat még nem, megmagyarázni +pedig nem magyaráztunk meg semmit. Mert fölemelkedik kétezer éves +sírjából Pilátus és ránk szegezvén téveteg szemét, azt kérdezi: Mi +az igazság? <span class="pagenum"><a name="Page_87" id= +"Page_87">-87-</a></span></p> +<p>Az emberek, mikor okoskodnak, azt hiszik, hogy az igazság az +arányos ok és okozat, hogy az érdem és jutalom a bűn és büntetés +egyensúlya.</p> +<p>Isten mentsen attól, hogy ezt a kegyetlen tételt elfogadjuk. Még +az életben is csak a büntető törvénykönyv van abban a kellemes +helyzetben, hogy a vétek, kihágás és bűntett ekvivalensét meg tudja +határozni bírság, elzárás, börtön, államfogház, fegyház, +hivatalvesztés és kötél alakjában. Már az erény és az érdem +jutalmazására az életnek nincs kódexe.</p> +<p>De ki nem tudná közülünk azt a római bölcs mondást, hogy ha +ketten ugyanazt cselekszik, az azért nem ugyanaz.</p> +<p>Az a drámai igazság, melynek megismerését itten keressük, nem +egyéb, mint a költői elhitetés drámai eszközeinek helyes +alkalmazása, melynek eredménye, hogy a színpadi játékot, vagyis +valószínűségeit ugyanazon érzelmekkel fogadjuk, melyeket bennünk +fölkeltenek az élet valóságai.</p> +<p>A színpadon semmisem való: a deszka nem a világ, a dekoráció nem +szoba, nem erdő, nem tenger; a színész nem az, akinek alakját +magára ölti; a méreg, amit isznak, nem méreg, a halál nem halál, +minden csak látszat.</p> +<p>Mi tehát az, ami velünk e látszatot valóságnak veteti?</p> +<p>Semmi más, mint a belső igazság és a külső valószínűség.</p> +<p>E két pólus között terül el a drámairodalom egész tömege, +változatos műfajainak sokasága. <span class="pagenum"><a name= +"Page_88" id="Page_88">-88-</a></span> Mondhatnám, hogy az egyik +pólus Aiszkylosz tragédiája, a másik pólus a francia bohózat remek +alakisága. Amaz csak igaz, emez csak valószínű. A két tulajdonság +vegyülékéből kerül ki minden többi műfaj. Szabálynak állíthatjuk: +mentül hatalmasabb az író az igazságban, annál kevésbé kell +vigyázni a külső valószínűségre; megfordítva, aki nem az emberi +természet nagy törvényeit mozgósítja akár víg, akár szomorú +történetben, annak annál találékonyabb bonyolító ügyességgel és +külső valószerűséggel kell dolgoznia.</p> +<p>Igen sokszor halljuk egy-egy drámaírótól valamely kifogásolt +alakja vagy története védelmében azt a mondást, hogy híven vette +emberét és cseledetét az életből, ismerte az embert.</p> +<p>Ez értéktelen híú védelem. Ha százszor megtörténik valami, mind +a százszor joga van mindazoknak, akik ott nem voltak, akik nem +látták a dolgot megtörténni, kételkedni abban, hogy csakugyan úgy +történt-e, mint ahogy elbeszélni halljuk.</p> +<p>Itt van a Dreyfus-tragédia. Megdöbbenve vettük tudomásul, hogy a +katonai bíróság árulásért elítélt egy tisztet. Első +megdöbbenésünkben felocsudva kérdeztük: nem hogy mi alapon ítélték +el, hanem hogy miért lett áruló Dreyfus? Előkelő, dúsgazdag család +ivadéka. Haszonért nem tette, nem kellett tennie. Francia katona, +aki, noha zsidó volt, ami karriérjét megnehezítette, mégis a +vezérkarban dolgozott, tehát nem kevésre vitte. Erkölcsi jutalmat +is különbet árulásáért nem várhatott.</p> +<p>Mi oka lehetett tehát az árulásra? Senki semmi <span class= +"pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> okot, +semmi erkölcsit, semmi anyagit, sem személyeset nem talált s a +közönség ösztönszerűleg nem bíráinak kezdett hinni, hanem az ő +ártatlanságában.</p> +<p>Ha az életnek is úgy sarkába bocsátjuk kételkedésünket: +mennyivel erősebben a színpadnak! Ott a költő nemcsak azt tartozik +velünk elhitetni, hogy amit mint fejlődő történetet elejbénk tár, +az való, hanem azt is, hogy a befestett vászon mennybolt és erdő, a +színpad szabad tér, a tőr, melyet ellenfelére emel, gyilkol, a +semmi, amit megitat vele, ölőméreg, Márkus Emilia nem Márkus +Emilia, hanem Ofélia vagy Marianne, vagy Melinda. És ott nekünk +szívdobogást kell elszenvednünk, el kell érzékenyednünk, +rettegnünk, borzadnunk, sírnunk kell.</p> +<p>Minderre csak akkor vagyunk képesek, ha a költő belesodort +bennünket történetének motívumaival (ami az ő igazsága) +történetének az illúzióiba. Nem valóságokkal viszi ezt véghez, +hanem valószínűségekkel. Nem látunk semmi valót, hanem amit látunk, +valónak érezzük.</p> +<p>És ne méltóztassék azt gondolni, hogy ez valaha másképpen volt +és hogy mostan a realizmus, naturalizmus és verizmus korában nem +így lenne. A művészet, a dráma lényege ma is ugyanaz, ami máskor +volt. Két dologban van különbség.</p> +<p>Elsőbben is a színpad technikai művészete igen nagyot fejlődött +és a legbonyolultabb feladatok teljesítésére vállalkozik és képes +is.</p> +<p>A másik különbség az, hogy a modern írók a drámai +összeütközéseket, a művészet anyagát fölfedezték <span class= +"pagenum"><a name="Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> a +közönséges mindennapi élet embereiben is és azt is földolgozzák. A +nagy indulat és a nagy akarat föltalálható mindenütt, az nincsen +álláshoz, ranghoz, születéshez kötve. Ezzel együtt mint realizmus +följutott a színpadra, a mindennapi viszonyok rajza, mint verizmus +az ember mindennapi, közönséges lelki életének a festése.</p> +<p>De jól méltóztassék e dologban különbséget tenni. Mindez csak az +örökké érvényes drámai szabályok keretében érvényesül és nyer +becset. Aki ezek ellen vét, azt sem realizmusa, sem verizmusa meg +nem menti a bukástól. Akármily fotografikus hűséggel viszi a +mindennapi életet színpadra – ezt nevezik miliőnek – ha története +nem valószínű és ha motívumai nem érvényesek – művészete +értéktelen, bukása, mint mondani szokták: több mint bizonyos, tehát +legalább is valószínű. <span class="pagenum"><a name="Page_91" id= +"Page_91">-91-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Bánk bán.<a name="FNanchor_1" id="FNanchor_1"></a><a href= +"#Footnote_1" class="fnanchor">1)</a></h2> +</div> +<p>Katona Józsefet semmi sem kárpótolhatja azért, amit az élet tőle +megtagadott. De amíg írni és olvasni fognak magyarul, irígyelni is +fogják tőle, hogy róla és művéről Gyulai Pál könyvet írt. Katona +vérző sorsa volt, hogy korából kimagasló tehetségét nem látták meg. +Koszorúját senki sem tépte meg, mert részben elfogult, részben +korlátolt szemű korának nem volt számára koszorúja. Azóta egyesek +tettek lábaihoz babérleveleket. Gyulai font csak teljes koszorút +halhatatlan halántékai körül.</p> +<p>A babonás hit egy nemével hirdetik Magyarországon már évtizedek +óta, nem hogy minden drámáink sorában Bánk bán áll első helyen, +hanem hogy e mű drámai remek, amely a nagy brit költő művei után a +világirodalomban is az elsők között kér helyet. Én is e hitben +nőttem fel s gyermekes áhítattal, majd betéve tanultam meg a művet, +mielőtt megértettem volna. Később, érettebb ésszel, iskolázott +elmével nézvén előadásait, <span class="pagenum"><a name="Page_92" +id="Page_92">-92-</a></span> olvasván szövegét, hézag támadt hitem +és benyomásaim között. Kétkedővé lettem s körülnézve úgy találtam, +hogy igen sok hallgatag társam van a kétkedésben. A nagy +véleményben, mely Bánk bánról dogmaképpen száll nemzedékről +nemzedékre, azt kezdtem belátni, több része van a nemzeti +hiúságnak, mint a meggyőződésnek. Azért minden kétkedő társamnak +melegen ajánlom Gyulai Pál könyvét. Ez a könyv meg fogja rá +tanítani, hogy a hit, melyben Bánk bánra nézve fölnevelkedett, nem +tárgy és ok nélküli babonaság. Katona nagy, a legnagyobbak +társaságába illő nagyság és műve méltán büszkesége nemzetének. E +tételnek bizonyítására Gyulai éppen oly lelkesedéssel indult meg, +mint amily sikerrel éri benne célját. Egy becses munka érdemeit, +szépségeit, jelességeit több élességével az elmének, szeretetével a +szépnek és gondjával a szeretetnek szemen szedni alig lehet. Nincs +mű a magyar irodalomban, amely ily kritikai készséggel, ily +lelkiismeretes alapossággal vizsgáltatott, boncoltatott, elemeire +szétszedetett s imét egész formájába vissza- és összeillesztetett +volna. Mint az órás a művet szétszedi, hogy összességében és +részeiben egyaránt megítélhesse: így bánt Gyulai Bánk bánnal. +Találékonyság, szellem és kritikai elme dolgoznak benne két kézre. +Aki valaha Bánk bánnal foglalkozott, akár hogy feldolgozza, akár +hogy valamely feldolgozott Bánkot kritizáljon: mind kirukkol Gyulai +könyvében szolgálatot tenni Katona dicsőségének. Katona és Gyulai +karöltve halhatatlanná tesznek a magyar irodalomban honi +<span class="pagenum"><a name="Page_93" id= +"Page_93">-93-</a></span> és idegen neveket, amiért valamiképp e +tárggyal tulajdonosaik foglalkoztak. Egy szép és becses monográfia +e könyv, szép és becses szolgálatot téve a nemzetnek s irodalmának +egy kérdésben, amely e szolgálatra rá van szorulva.</p> +<p>Mert Katona nagyságáról, Bánk bán becséről meggyőző képet rajzol +ugyan eléd Gyulai, de könyv, még Gyulaié is, el nem enyészti a nagy +tényt, hogy a mű maga nem oly hódítóképes, mint egy jelentékeny +esztétikus, kezében e művel.</p> +<p>Engem évek óta nyugtalanít Bánk bán kérdése, mert igen nagy +fogékonyságom mellett is színpadi művek iránt, azt kell mindig +tapasztalnom, hogy Bánk bánnak második és ötödik felvonásán kívül +minden része engemet hidegen hagy. A békétlenek jelenete vonzó és +érdekes, Bánk katasztrófája megrázó és tragikus, előzményei azonban +nem érdekesek, szépségeik, becses tulajdonságaik mellett is +fárasztók.</p> +<p>Gyulai érdekesen hordja össze az okokat, amelyek Bánk irodalmi +és színpadi sikerének útjában álltak keletkezése idején. Ma ő a +teljes sikert föltételezi. Én magamra nézve tagadom s csak részben +ismerem el. Természetes tehát, hogy Gyulai e kérdésre sem +terjeszkedett ki és természetes, ha viszont engem ez izgat, hogy +erre is iparkodom felelni, amennyiben egy rövid tárca keretében +képes vagyok rá.</p> +<p>Annak keresem okait, hogy miért a tragédia, amelynek becséről +Gyulai könyvet ír, anélkül, hogy még ki is merítené benne minden +tényezőit, <span class="pagenum"><a name="Page_94" id= +"Page_94">-94-</a></span> rám csak csonka hatással van? Okait +keresem, hogy e mű fejleményei, története, jeleneteinek +egymásutánja és akciója, cselekvényének peripeciái nem érdekesek, +nem feszítők, nem melegítők, nem bírnak más nagy tragédiák ama +lebilincselő érdekével, mely a nézőt megragadja, magával sodorja, +fokozatosan emelkedő izgalomban tartja egész odáig, ahol a tragikus +katasztrófa erejével ismét helyreállítja nézőjének megbomlott +erkölcsi egyensúlyát.</p> +<p>Meglehet, magam állok e véleményemmel, hogy Bánk tragédiája csak +részben érdekes, mint színpadi akció; de ha éveken át kénytelen +vagyok érezni ezt, érdemes okait keresnem a darabban is. Ez okok +közül azt hiszem főhelyen áll az, hogy a darab külső meséje, +története tényleges következményei belső tartalmának, szegényesek, +jelentéktelenek és mellékutakon folynak, nem a tragédia főmedrében. +Nem csodálatos-e az, hogy Bánk Katona drámájában, kivéve a II. +felvonást és a IV.-nek egy jelenetét, folyton csak magával +küzködik, híreket, impressziókat vesz mellékszemélyektől? Nem +csodálatos-e, hogy a drámai ellenőrökkel személyes érintkezésbe nem +jő, saját föltevései, sejtelmei, gyanui azok, amelyekkel perelni +kénytelen, ha Izidóra, vagy Biberach, vagy más mellékes szereplő +valamely hírt nem ád neki? Nem csodálatos-e, hogy a rajta esendő +gyalázat veszélye, tényezői, komoly gyanuja is közelébe sem férhet; +ő se hozzá nem tehet, se belőle el nem vehet, – alig támad e +veszély, már meg is esik rajta a sérelem? <span class= +"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> Nem +csodálatos-e, hogy hozzá méltó ellenfelével az egész darabon át +csak egyszer találkozik, vele csak egyszer száll szemtül szembe, +akkor, mikor meg is öli? Bánk sorsa Melinda katasztrófájáig +nyughatatlanságot kelt; de a megdöbbenés, a félelem tragikus +érzéseinek elüljárása nélkül jutunk el a jelenethez, amelyben +Melinda térden fekszik férje előtt.</p> +<p>Azt hiszem, e kifogásokat úgy lehet formulázni, hogy Bánk bán +fényesen van koncipiálva, fényesen van tragikus alaknak rajzolva +is, de hatás nélkül van megkomponálva. Koncepciójának hatalmas +volta magyarázza meg tragikus bukásának megindító erejét; +tévesztett kompozíciója azt, hogy első részei nem teszik meg a +Katona zsenijéhez méltó hatást.</p> +<p>Gyulai Pál könyvének egyik legszebb lapja az, amelyen Bánk +tragikumának elemeit sorolja el. „Ime Bánk tragikuma, úgymond, ki +önbíráskodva nemcsak a társadalmi rend ellen támadt fel, hanem +önmagának erkölcsi létalapja ellen is. Midőn meggyalázott +becsületeért bosszút áll, egyszersmind meggyalázza mindazt, min +becsülete megnyugszik, méltóságát, hitét, politikai elveit, +büszkeségét. A nádorból törvénytapodó, a király kegyeltjéből +felségsértő, az alkotmányos férfiúból forradalmár, lovagból +nőgyilkos, a büszke úrból megalázott szerencsétlen lesz. Külső és +belsőképp egyaránt bukik.“</p> +<p>Ime, az éles kutató elme, amely Katona bánkjának összetett +jellemét alkotó elemeire bontotta, <span class="pagenum"><a name= +"Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> most azt mutatja meg, hogy a +tragikus bukásban mindez alkatelemek is derékon törtek. A halottnak +nemcsak szíve repedt meg, hanem keze is eltört, lába is eltört, +agyveleje is szétloccsant, minden porcikája külön is összezúzódott. +Egyet persze nélkülözök Gyulainak e szellemes lajstromában: +Melindát, Bánk véghetetlen szerelmét és ez téteti velem a kérdést: +az-e valójában Bánk tragikumának kimerítése, amit Gyulaitól kapunk? +És az a megrázó, az a szívhasító jajgatás, melybe a nagy úr Melinda +holtteste felett kezd, melyiket siratja az itt felsorolt +veszteségek közül, melyek közt Melinda csak a meggyalázott becsület +örve alatt juthat egy kis helyhez?</p> +<p>E hős fegyverei kétségkívül e hős jellemének alkatrészei. Hogy e +részek a harcból, melybe a hős indul, több-kevesebb veszteség +nélkül nem jönnek vissza, az bizonyos; de hogy a tragikum mind e +jellemvonások gyászos kudarca legyen, ez előfordulhat, de nem +szükségképpeni és nem is kriteriona a tragikumnak. – Ez benyomásom +szerint nem is éppen Bánk tragikuma, bár tagadhatatlanul sorsa; de +mindez megtörténhetik valakin, aki azonban más tanulságokat vonhat +le magának az eseményekből s nem lesz tragikus alakká, nem lesz +megalázott szerencsétlenné, hanem esetleg Endre trónjára ül és +uralkodni fog. Miért nem történhetik meg Bánk bánon: ez a Bánk +tragikuma.</p> +<p>A tragikumot nem szükség érteni ahhoz, hogy érezni, hatását +befogadni képesek legyünk. Ez a hatás pedig mindig ugyanaz: ha +gonosztevő a hős, <span class="pagenum"><a name="Page_97" id= +"Page_97">-97-</a></span> ha rokonszenves irányban támad fel: a +tragikum a kizökkentett erkölcsi egyensúlyt állítja szívünkben +helyre. Ha tehát e végső hatása mindig ugyanaz, akkor kell lényege +számára valamely egységnek is léteznie, kell egy formulát találni, +mely a fogalmat minden körülmények közt fedezi, formulát, amely +fedezi Bánk, Lear és III. Richárd tragikumának fogalmát egyaránt. +Sok jeles elme e formulát a tragikai bűn vagy bűnhödés és bukás +kifejezéseiben találja meg. E meghatározás engemet azonban +nyugtalanít. Én azt hiszem, az emberi küzdelem e problémáját nem +lehet ilyen matematikai egyenletté redukálnunk. Ha mégis tesszük, +akkor a legkevesebb, amit kívánnunk kell az, hogy az egyenlet két +része egymást minden külön esetben fedezze, a bűn és büntetés +egymásnak megfeleljen, hogy a büntetés helyes arányban legyen a +bűnnel. De így áll-e a dolog? A kívánatos vég a csata zajában-e az, +amit a szörnyeteg III. Rikhárd büntetésképpen érdemel, holott Lear +király nem szenved, nem tűr kevesebbet, szánalmas halállal hal meg, +király is volt és se vér nem tapadt kezére, se semmi szándék is +olyan, amit Rikhárd tömegesen elkövetett?</p> +<p>Igen, bukás a tragikum, de korántsem egy „drámai bűnért“, vagy +vétségért, melyet a hős elkövet, hanem az illetőnek egész +mivoltáért. Előttem soha semmi sem definiálta jobban a tragikumot, +mint a népies mondás, melyet nem ritkán hallunk gyermekek ravatala +mellett: Nagyon is jó volt, nagyon is okos volt, nem e világra való +volt: magához vette az Isten. <span class="pagenum"><a name= +"Page_98" id="Page_98">-98-</a></span></p> +<p>A szuperlatívus a tragikum. A tragikum a nagy szóban rejlik. +Nagy jóság, nagy szépség, nagy érzés, nagy akarat, nagy gonoszság, +külön-külön, vagy csoportosan egy alakban nagy események s nagy +indulatok színjátékában, harcban az élet lehetőségeivel; egy +rendkívüli hős kénytelen megsemmisülése önnön rendkívüli +tulajdonságai által drámai akcióban: ez a tragikum. A rendkívüli +mint áldozata a rendesnek. A nagy, amely jogaihoz nem juthat abban +a világban, amelybe tétetett. Ez a tragikum. Bánk bán tragikuma, +amely megsemmisülésre viszi őt: az ő nagy szíve, nagy szerelme, +becsülete, hűsége, idealizmusa abban a szívtelen és önző, fajtalan +és becstelen, tolvaj és haszonleső világban, mely a kisebbekből +összeesküvőket csinál, ő belőle pedig tragikai hőst.</p> +<p>Ebbeli fölfogásomból következik, hogy Gertrudis királyné +ártatlanságára a Melinda elleni merényletben nem fektetek oly nagy +súlyt, mint Gyulai s amit fektetek, más szempontból teszem. Gyulai +azt hiszi, Bánk bán tragikuma feltételezi Gertrudis ártatlanságát, +vagyis az ártatlanság nélkül Bánk tragikuma elesik, vagy legalább +is hiányos.</p> +<p>Ez előttem elfogadhatlannak látszik. Sőt Gertrudis +ártatlanságával nem is vagyok olyan nagyra. Nem mintha azt +állítanám, hogy a királyné mégis tényleg kezére játszott Ottónak, +hanem mert minden kétséget kizár, hogy Gertrudis ha nem is erkölcsi +szerzője, de erkölcsi oka Melinda esetének. Ő a nap ez udvar +csillagrendszerében. Ő belőle származik minden törvény, amely ott +uralkodik. <span class="pagenum"><a name="Page_99" id= +"Page_99">-99-</a></span> Az ő súlya, tekintélye, erkölcse, +akarása, nem-akarása tesz lehetővé, vagy lehetetlenné mindent. Ha +nem öccse követi el a gazságot, a tett árnyéka még akkor is +visszaesik őreá. Ottó itt alig több, mint egy tulajdonsága a +királynénak, melyet külön személy képvisel, de melyért a felelősség +őreá esik vissza. Hogy a költő a királynét személy szerint +kimentette az alkalomcsinálás cudarságából, az véghetetlen erkölcsi +finomságára, erejének ritka érzetére mutat (nem szorult rá!); de +merném az állítást kockáztatni, hogy nem Bánkra való tekintettel +cselekedte. Királynéja díszét mentette meg, darabja fényét emelte +és hőse méltó ellenfelét óvta meg ezzel műve számára. Ha részesévé +teszi Gertrudist a merényletnek, csak egy aljassággal rontotta +volna meg azt az alakot, amely úgy, ahogy most van s ahogy Gyulai +kitárja, Katona halhatatlanságának része. Terhelve amaz +ocsmánysággal, foltot ejtene a királyné Katona művén is. De Bánk +tragikuma nem csökkenne, az ugyanez maradna, mert ha Gertrudis nem +dobta is Melindát sajátkezűleg fajtalan öccse karjai közé: a +bujaság amaz üvegházát, amelybe átültetve Melindának el kellett +hervadnia, a királyné építette. Ami történt, az ő bűne, csak ő +tehette volna, hogy ne történjék…</p> +<p>De nem feleselek tovább. Ez az újságíró tragikuma. Mohón élvezi +egy becses könyv száz lapjának kilencvenkilencét és a sátán arra +ösztökéli, hogy a századik lappal feleseljen, mikor nyilvánosan +beszél a könyvről. <span class="pagenum"><a name="Page_100" id= +"Page_100">-100-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Madách.<br /> +<span class="smaller">(1883.)</span></h2> +</div> +<p>Mint egy nagy üstökös – mondták akkor – jelent meg a magyar +irodalom egén Madách a maga korszakos munkájával. Az Ember +Tragédiájával. Ma a merényletek korában közérdekűbb, ha azt +mondjuk, hogy mint egy merénylő bombája röpült a tömegbe. Arany +János, kinek ítéletétől a szerző függővé tette műve sorsát, Arany, +ellensége a nagy szavaknak, ezeket írta róla: „Az Ember Tragédiája +úgy koncepcióban, mint kompozícióban igen jeles mű, irodalmunk +legjelesebb termékei közt foglalhat helyet… fogadja leghőbb +köszönetemet a gyönyörért, melyet nekem műve által okozott, a +fényért, melyet költészetünkre deríteni hivatva van.“</p> +<p>Miből áll vajjon ez a fény, melyet egy mű valamely irodalomra +derít? Abból-e, hogy e nagy idő alatt három szerény kiadást ért? +Abból-e, hogy megjelenésekor hivatott és nem hivatott kommentátorok +megrohanták, megvizsgálták, kideríteni iparkodtak, hasonlít-e +valamihez és mihez? Goethe Faustjának van-e és mi része +születésében? <span class="pagenum"><a name="Page_101" id= +"Page_101">-101-</a></span> Abból-e végre, hogy amióta újdonsági +ingere megszűnt, esztétikusaink és kommentátoraink ízlése izgatva, +kíváncsisága vonzva, ítélete próbára téve nincsen általa?</p> +<p>A korán elhunyt nagyság születésnapjának ötvenedik fordulója +volt 1873 január 21.-én. Mily pompás alkalom összes műveinek +kiadására, ragyogásának fölélesztésére: hadd gyakorolja fényderítő +hatását költészetünkre.</p> +<p>Azonban erre se akkor, se később senki sem gondolt. Madách +fényének hatását nem látom. Iróink, kritikusaink, politikusaink, +műkedvelőink mind tele vannak idézetekkel, hivatkozásokkal. Heinet, +Goethét, Horáciust, Schillert, még Shakespearet is, de ezt csak +németül, – borúra-derűre idézik másokkal egyetemben; úgy látszik +azonban, hogy valamennyit inkább csak mások idézeteiből, mint +idézni valót ismerik, hasonlóan ama zsidó gavallérhoz, aki +esztétikai műveltségének nagy öntudatával ült a színházban s mikor +a színpadon marquis Posa a kegyetlen Fülöp lábaihoz veté magát, +fölkiáltván: „Sir, geben Sie Gedankenfreiheit“ (Sir, adjon +gondolatszabadságot) – megvetéssel dűlt székében hátra: „Alte +Geschicht!“ – Nem új! mondá. Mert ezt a mondatot és még száz mást +Schillerből rég betéve tudott, anélkül, hogy valaha Don Karlost +olvasta volna. A németek és a franciák mulattató formában szemen +szedték nagy írók mondásait, s értéküket így aprópénzre váltva +legalább részben forgalomba hozták Madách szentenciái alusznak +békén, mert csak olyanok <span class="pagenum"><a name="Page_102" +id="Page_102">-102-</a></span> idézhetnék, akik művét szorgalmasan +olvasnák. Szikrái gyakorlati használat végett nincsenek kiszedve. +Idézeteket Madáchból nem is hall, nem is olvas az ember.</p> +<p>A népszerű és nem népszerű felolvasások divatja se volt sohasem +virágzóbb mint most. Akad-e a sok felolvasó közt egy is, aki egy +kis villanyos kiállítást rendezne Madách fényének fókuszából, egy +kis kultusz tárgyává iparkodnék tenni a kincset, melyhez oly +váratlan örökségképpen jutottunk egy negyed századdal ezelőtt?</p> +<p>Mindenki az érdeklődés divatos tárgyai után kapkod, mintha nem +bíznék a saját képességeiben s hatását tisztán tárgyától várja. Ha +így múlik el még egyszer 25 év, Beőthynek, aki már annyi jeles írót +felfedezett, öregségében kell felfedezni s újra világra hozni +Madáchot…</p> +<p>Pedig mily érdekes, mily feszítő tárgya a kutatásnak, a +magyarázatoknak, a méltatásnak, filozófiai, széptani, etikai +fejtegetéseknek! És szinte világos, hogy enélkül, ily közvetítő +munka nélkül sokáig hiába kell várni a fényre, melyet e mű +költészetünkre deríteni Arany szavai szerint hivatva van. Avagy +fény alatt azt kell-e értenünk, hogy alkalomadtán dicsekedhetünk +vele, hogy van egy mű irodalmunkban, melyet ugyan kevesen és ritkán +olvasnak, melyről egészben fele annyit sem beszélnek, mint híres +külföldi remekekről, de amelynek összehasonlítását például Fausttal +a legélvezetesebb szellemi és lelki foglalkozások közé lehet +sorolni s melyet összehasonlítani vele érdemes <span class= +"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> is, +lehet is abbeli minden aggály nélkül, hogy becse megcsökken. Mert +Faust csak annyival különb, amennyivel Goethe maga és pályája +különb Madáchnál; de az Ember Tragédiájának eredetisége, önálló +becse az összehasonlítás által csak nyer, a két mű mindenik +gyarapodva, erősödve hagyja el az összehasonlító kritika tüzét. +Mentül felületesebben foglalkozunk a két művel, annál nagyobb a +hajlandóság bennünk a kettőt azonosnak, az egyiket eredetinek, a +másikat ez által inspiráltnak – ha nem éppen másolatnak venni, de +mentül tüzetesebben, mentül behatóbban vizsgáljuk egyiket a +másikon, annál fényesebben revelálódik előttünk mindeniknek +eredetisége, még találkozó, érintkező pontjaikban is, mert az +élesebb szem hamar ki fogja találni, hogy csak azokról lehet +szó.</p> +<p>Példányom, amelyből én a napokban újra meg újra elolvastam Az +Ember Tragédiáját, 1863-ból a második kiadásból való, tehát 20 +éves. Én magam akkor, mikor vettem, azaz megjelenésekor szintén +éppen 20 éves voltam. Emlékezem, mily mohón olvastam, emlékezem, +mennyire el voltam telve dicsőséggel, emlékezem – s ha nem +emlékezném, meggyőznének róla az olvasás közt megjelölt ama helyek, +melyek akkor nagyobb hatást tettek rám, – de emlékezem, hogy +mennyire – nem értettem meg azt, amit nem szűntem meg olvasni és +másoknak is felolvasni. Szerencséje Goethének, hogy már nem élt. Én +ugyan nem hittem volna neki, hogy nem ebből írta Faustját. +<span class="pagenum"><a name="Page_104" id= +"Page_104">-104-</a></span> Minthogy azonban a dolog, ha ilyesmiről +szó lehetett, csak megfordítva eshetett volna meg, beértem azzal, +hogy mint mások, nálamnál okosabbak és idősebbek, én is felolvadjak +a „magyar Faust“ dicsőségében.</p> +<p>Azután jöttek más dicsőségek, más érdekek s húsz esztendőbe +került, míg ismét visszatértem a régi tárgyra.</p> +<p>Istenem, ugyan az én kétszer 20 esztendőm nem csak parabola-e? +Nem volt-e az egész magyar közönség egy 20 éves ifjú, aki duskált a +hirtelen jött dicsőségben, élvezte azt és nem a szellemet, amely +reáborította a fényt? És nincs-e okom hinni, hogy e közönség egy +bizonyos értelemben még ma is húsz esztendős? És hogy sokkal +lassabban és sokkal későbben is, mint én, üti meg a 40-et? A +nemzetek s a közönségek nem érnek s öregesznek meg oly gyorsan, +mint az egyedek. E szerint a közönségre nézve még nincs itt a +Madách-olvasás második korszaka, ha csak kettejökre, tudniillik +Madáchra és a közönségre bízzuk a dolgot.</p> +<p>Szerencsére azonban e kettő közt van egy harmadik: az irodalom. +Ahhoz fordulok. Nem veszik észre az Akadémián s a +Kisfaludy-társaságon s a Petőfi nevéről nevezett egyesületben is, +hogy most író nemzedékünket nem érdekli vagy nem eléggé maga az +irodalom felhalmozott anyaga? Szakmányos ismertetések és kritikák +időnkbeli mulandó művekről: ezt produkálják azok, akik esztétikával +foglalkoznak. A magyar halhatatlan írók halhatatlansága igen +szomorú halhatatlanság. Tanító könyvekben emlegetik őket iskolás +fiúknak: ennyi az <span class="pagenum"><a name="Page_105" id= +"Page_105">-105-</a></span> egész. A nagyokat, a felnőtt embereket +francia, német, olasz s más nagyságok tündöklésével +foglalkoztatják. Vörösmarty, Arany, Petőfi, Madách remekeinek +közvetítésére, méltatására, alkotó törvényeik kikutatására, +szellemök forgalomba hozására – nincsen magyar széptani +litteratura.</p> +<p>Egy-egy életrajz megiratva s azután fennhéjázással +agyonkritizálva: semmi több. Egy kutató szellemnek az Ember +Tragédiája valóságos kincsesbánya. Nem egy, hanem három érdekes +könyvet írhat róla, anélkül, hogy távolról kimerítené, s háromszor +érdekesebbé tett vele egy könyvet, melynek becsét s nemcsak +érdekességét fokozta.</p> +<p>Madách egyike volt a legérdekesebb jellemeknek, könyve a +legbecsesebb tíz könyve közt foglal helyet a magyar litteraturának; +az író már-már húsz éve halott és a közönség s az irodalom +birtokában a nagy mű három sovány kiadásának, híjjával van Madách +többi műveinek! Pedig ki az, aki csak egyszer is olvasta az Ember +Tragédiáját és izgató vágyat ne érezne legalább bepillantani ez +írói szellem egyéb fogantatásaiba?</p> +<p>És azt hiszitek, ebben az irodalom nem bűnös? Csak az bűnös. A +közönség s irodalma közt is folyton foly egy birok, egy küzdés, az +irodalom vezérei intézik a csatákat. A közönségnek az írói tábor +által elszakasztott minden jó diszpozíciója egy-egy csatavesztés; +minden jól felhasznált pillanat és alkalom egyben egy-egy nyert +csata. A közönségnek van joga feledni és hálátlannak lenni, <i>ha +tud</i>, ha az irodalom engedi. <span class="pagenum"><a name= +"Page_106" id="Page_106">-106-</a></span></p> +<p>Madách elhanyagolása vétek és kár egyaránt. Ki fog először síkra +szállani, hogy megengesztelje a vétket s pótolni iparkodjék a kárt? +Az első hivatottat üdvözölni fogom, mint aki folyamatba teszi az +elektromos áramlatot abban a rendkívüli battériában, amely „hivatva +van fényt deríteni költészetünkre.“</p> +<p>Ha azonban az irodalmi szcenírozók megfeledkeztek Madáchról, +bezzeg nem felejtkeztek meg a színpadi szcenírozók. Egyszerre három +felől is olvassuk, hogy Molnár György, Paulay Ede és Kovács Gyula +foglalkoznak, sőt tán el is készültek az Ember Tragédiájának +színpadra való alakításával.</p> +<p>A színpad alkalmas eszköz irodalmi művek terjesztésére, +népszerűsítésére. De odavaló mű-e Madách filozofikus költeménye? Én +nem hiszem. Meg vagyok győződve, hogy ott mint különösség fog hatni +részben, egészének értelméből ki fog vetkőzni. Számos idevágó +okaimat ezúttal elfojtja a tér, melyből kifogytam. Csak azt kívánom +még ide tenni, hogy ha mégis nem akar a Nemzeti Színház a kényes +kisérletről letenni, nyissa meg a keblét igazán s kérje be a másik +két művész átdolgozását is. Ilyen kényes dologban nagyon jól, +fegyverezetten kell a porondra menni. A színpadi berendezést se +ügyességgel, se tapasztalással, se fantáziával nagy földön nem +győzi úgy senki, mint Molnár. S mikor egy vakmerő kísérletről van +szó, melyben a vesztes végre is se nem Molnár, se nem Kovács, se +nem Paulay maga, hanem igen könnyen – Madách is lehet, akkor a +legagyobb óvatosság a legnagyobb becsület. <span class= +"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Arany János.<a name="FNanchor_2" id="FNanchor_2"></a><a href= +"#Footnote_2" class="fnanchor">2)</a></h2> +</div> +<p>Nekem itt Arany Jánosról kellene beszélnem. Elmagyaráznám honnan +jött, ki volt, mit alkotott és hová ment. De ha jól megfontolom a +dolgot, be kell látnom, hogy azok, akik a hallgatóság padsorait +elfoglalták, legalább is tudnak annyit, ha nem többet Arany +Jánosról, mint én. Mert hiszen mi itt már a végeken vagyunk. +Hajdanvaló Hunyadi János gubernátor híres végvárában, +Temesváron.</p> +<p>Gondolja-e valaki, hogy a török dúlás idejében a jeles és +nagyhírű kormányzó vitézei javát a budai vár ünnepeire küldte volna +táncolni és mulatni, nem pedig inkább a végekre törököt verni, +dicsőséget és babért aratni?</p> +<p>Bizonyára úgy volt a dolog, hogy Temesvár utcáit akkor is a +magyar dicsőség válogatott katonái rótták. Itt csöngött a java +legényeknek a kardja, itt hangzott a szava, itt jártak-keltek azok, +<span class="pagenum"><a name="Page_108" id= +"Page_108">-108-</a></span> akik a magyar becsület legbiztosabb, +legfanatikusabb, legönzetlenebb katonái voltak.</p> +<p>Ha pedig így volt régen, így kell a dolognak lenni ma is, amikor +nem a kard, nem az ágyú hirdeti a magyar nemzet ügyét, hanem a +művészet, az irodalom, a tudomány és a polgári munka.</p> +<p>Ez újkori fegyvernemnek legjobb, leghívebb, legfanatikusabb +katonái ma is itt kell, hogy legyenek, a végeken, ahol a nagyobb +erőre, a nagyobb tisztességre, az önzetlenebb, önfeláldozóbb, +öntudatosabb, a nehezebb munkára van szükség. Gondolom, hogy mi, +akik e munkában a cifrább, hivalkodóbb s könnyebb munkájú központon +hadnagyok vagyunk, itt önök között, tisztelt temesvári magyar +hazafiak, csak közlegényszámba mehetünk.</p> +<p>Önöknek az Arany Jánosuk, a Petőfijök, a Vörösmartyjok, a +Zrinyijök, a Katonájuk úgy a zsebökben van, mint akármelyik művelt +magyarnak. Senki ezekről önöknek újat mondani, ezekről önöket +kitanítani hivatva nincsen. Ha én mégis abban a tisztességben +részesülök, hogy Arany János címén szólhatok önökhöz, óvakodni +fogok, hogy olyat beszéljek, amit mások talán még jobban is tudnak, +inkább az ünnepet fogom magasztalni, mely bennünket magyar hazánk e +dicső pontján ma összehozott.</p> +<p>A katholikus anyaszentegyház, ha Isten dicsőségére templomot +vagy kápolnát épít, az új hajlékot rendesen fölajánlja valamely +szentnek, sőt <span class="pagenum"><a name="Page_109" id= +"Page_109">-109-</a></span> vendégül fogad más szent vagy boldog +alakokat is, hogy az épület falait képükkel földíszítse. A +patrónusé marad az oltárkép.</p> +<p>Az idők viharában a szentek ilyetén kultusza soknemű támadásnak +volt kitéve; de ez a dolog oly mélyen gyökerezik az emberi szívben, +az emberek hajlandóságában, hogy soha kiirtható nem volt s ahol az +egyik formájában eltörölték, visszajött diadalmasan másik formában. +Tudvalevő, hogy a protestántizmus eltörölte a szentek vallási +tiszteletét. Templomaiban nem is találjuk képeiket, szobraikat; de +aki valaha megfordult a londoni óriási szent Pál gyönyörű +templomában, benépesítve találja falait, sarkait és fülkéit +szobrokkal, domborművekkel és képes ábrázolatokkal.</p> +<p>Nem a vallás, de a nemzet szentjei ezek, igaz hívei és nagy +hazafiak, érdemes alakjai az angol históriának. De van-e ebben +különbség? Nem szükséges a kanonizáció ahhoz, hogy valaki igazi +szent legyen. A kath. egyház szentjei az emberiség hősei, a +szentpálbeli szentek egy nemzetéi.</p> +<p>És nem igaz-e, hogy szívünkhöz nemcsak a legdicsőbb szentek +állnak közel, hanem az anyaszentegyház által nem kanonizált ama +szentek is, akik a magunk históriájából, a mi fajunkból kerültek, +közvetlen Isten közelébe, hogy szószólóink, pártfogóink +legyenek.</p> +<p>Pár évvel ezelőtt Oberammergauban jártam, a híres passziójáték +megtekintésére. Onnan kirándultam egy pár helyre, hogy megnézzem a +boldogtalan II. Lajos bajor király által épített fantasztikus +<span class="pagenum"><a name="Page_110" id= +"Page_110">-110-</a></span> várkastélyokat, melyekben kép, szobor, +műipar és építő művészet dolgában tömérdek kincs van +fölhalmozva.</p> +<p>Az egyik ily kastélyban a néhai királynak van egy pazar fénnyel, +aranyos ragyogvánnyal díszített trónterme, egyik végében magas +állványon a trónnal. A trónfeletti széles falon pedig az összes +európai dinasztiákból eredt szentek arcképe van, aranyos mezőn +életnagyságban.</p> +<p>Hogy dobogott, hogy ujjongot az én szívem, amikor itt +konstatáltam, hogy e tekintetben sem ült dicsőbb dinasztia Európa +trónján, mint az Árpádoké, akik a maguk lelki gazdagságából négy +szentet ajándékoztak a kath. egyháznak.</p> +<p>Egy másik dinasztia se többet kettőnél, sok egyet se, a mi +vérünk négyet: szent István, szent László, szent Imre és thüringiai +szent Erzsébetet. Ott ragyog képük a bajor király káprázatos +tróntermének a falán és hirdeti fajunk dicsőségét, erényét, fényét +és képességeit.</p> +<p>A temesvári értelmiség vezérelemei kápolnát építenek a nemzeti +irodalom kultuszának. Ezt a kápolnát földíszítik a nemzeti irodalmi +kultusz egyik legnagyobb alakjának a nevével és képével, melyet +úgyszólván a kápolna oltárképévé avatnak.</p> +<p>A nemzeti térítés nagy művének valósággal egy stádiumát jelezi +ez az esemény itt a Délvidéken, melyet egy nagy nemzeti +szerencsétlenség kikapcsolt a magyar géniusz uralma alól és mely +most lelkes férfiak vezetésével azt lehet mondani visszatér apái +hitére, a magyar nemzeti kultúra szent árnyékába. <span class= +"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span></p> +<p>Ennek a nagy eseménynek, e nemzeti hitújításnak külső kifejezője +ez a mai ünnep. Védőszentjéül, pátronusául a mozgalom magának Arany +János vonzó és megható alakját választotta.</p> +<p>Ebben a választásban valóságos inspiráció vezette: nem a Szózat +költőjét választotta, aki félkezében a régi dicsőség káprázataival, +félkezében a nagyszerű halál iszonyatos rémével rázta meg a +nemzetet, hogy álmából ébredjen, tettre serkenjen és az élethez +való jogáért síkra szálljon az újkor küzdő fegyvereivel.</p> +<p>Nem is az egünkön pörkölő hévvel sistergő meteorként elsuhant +Tirteuszt, a szilaj csaták izzó dalnokát, a szabadság halált kereső +hősét szemelte ki magának, aki szent őrületében a napsugárból font +magának ostort, hogy megkorbácsolja vele a világot; hanem +választotta a világ legszerényebb zseníjét, a méla költőt, az +objektív lirikust, aki nyugalmas, mint a magyar róna, szílárd, mint +a nap a zeniten, mély és magas, mint a kék levegő a zeniten álló +nap s az alföldi róna közt és épp oly tiszta, átlátszó és világos, +mint ez a levegő; aki bölcs, mint egy pátriárka s aki naív, mint +egy gyermek; aki gondolkozásában és képzeletében épp oly merész és +egyenes vonalú, mint a sas röpte, egyéniségében pedig oly +igénytelen és félénk, mint a bokorban búvó kis madár; aki +zavartalan szeretetet, tiszta gyönyört kínál, azzal vonz, azzal +hódít és azzal köt magához.</p> +<p>Aki hevével senkit sem tipor le, ellenben égi adományával +mindenkit felemel. <span class="pagenum"><a name="Page_112" id= +"Page_112">-112-</a></span></p> +<p>Választotta azt, aki mint az éj bús vándora, a hold úgy futotta +be pályáját: csillagot hagy maga mögött, amerre jár, reszkető +fényét bocsátja a sötét földre és titokzatos félhomállyá varázsolja +az éjszakát, hol, amire fénye esik, kidomborodik plasztikus +tökéletességgel, de nem szakad el környezetétől, hanem rejtelmesen, +misztikusan beléje olvad.</p> +<p>Arany János halkan lép, szerényen jár, egy-két barátja bizalmas +körében vidám és tréfás, nagyobb társaságban, ha ugyan belesodorja +a balsors, hallgatag és borus. Kedves hangszere a gitár, amely neki +beszédes, jó barátja, zsongva kíséri versei ritmusát és összeköti +neki az emberi beszédet, az ő páratlanul szép, egyszerű, világos, +lágy és édes magyar nyelvét a zene hullámzó ritmusával, hogy neki +megfejtse a magyar prozódia titkait.</p> +<p>A tekintete tétovázó és szinte bizonytalan, ha az embereket +nézi; de csodás erejű, átható, ha a természetbe néz, és +varázstükör, ha az emberi lélekbe tekint vele. Soha magyar író +mélyebben nem látott bele abba a feneketlen tengerbe, melyet emberi +léleknek mondunk, mint az ő réveteg szeme.</p> +<p>Dalai, balladái, elbeszélő költeményei egy külön Magyarország +területét népesítik be. Históriánk egy részét, a magyar népét, ha +nép és história merőben kiveszne, az ő műveiből rekonstruálni tudná +egy hivatott történetiró. Mert az ő versei dokumentumok. Nemcsak az +ő egyénisége van bennök megörökítve, hanem a magyar népé is, +<span class="pagenum"><a name="Page_113" id= +"Page_113">-113-</a></span> és az is, hogy a magyar nép milyennek +látta magát a jelenben és milyennek látta a históriáját.</p> +<p>Vörösmarty a festő, Arany János a szobrász a költők között. +Pályafutása – az időben – a legrettentőbb és a leghálásabb volt, +amivel kora a művészt csak megkínálhatja.</p> +<p>Látta a negyvenes évek küzdelmét, amely szatírákra hangolta +szemlélő természetét; látta a 48-i époszt irtóztató +katasztrófájával, mely megdermesztette a képességeit; és látta az +ébredést és versenyt alkotott az alkotókkal. S mikor a király és +nemzet kibékült s az életnek visszadott nemzet reménye az egekre +szállt: őt az esemény alkotó erejének teljességében találta, +egymagát a nagyok közül. Az akkori országos örömhöz tartozott, hogy +a királyi kegy a nemzet dalnokáról sem feledkezett meg s Arany +János mellére tűztek egy Szent-István-rendet. A költő megdöbbenve +fogadta a nem várt kitüntetést s mikor megtudta barátaitól, hogy +ezt a dolgot már el nem kerülheti, leült s megírta e sorokat:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Kibékültek, határt +jártak,<br /></span> <span class="i0">A legényre jó sort +vágtak.<br /></span> <span class="i0">Engem is most ez a sors +ért,<br /></span> <span class="i0">Elviselem a +hazáért.<br /></span></div> +</div> +<p>Ma a rádium és hélium korában az elemeknek se szeri se száma. A +régi világ szerényebb volt a szükségeiben, beérte három főelemmel: +a tűzzel, a levegővel, a vízzel. A mi költői szentháromságunkat –, +akik igaz, hogy annyiban különböznek <span class="pagenum"><a name= +"Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> a keresztény egyház +Szentháromságától, hogy nem csak személyök szerint vannak hárman, +hanem lényegökben is: ezt a mi költői szentháromságunkat én e három +régi elemhez hasonlítom.</p> +<p>Vörösmarty, a magyar nemzet költője hasonlatos a levegő +proteuszi természetéhez: mint a lehelet gyöngéd, mint a szellő +játszi, mint a vihar tombol és száguld, ha az istenek haragra, +indulatra indítják.</p> +<p>Petőfi Sándor, a szabadság költője a tűz, mint bájosan lobogó +gyertya a szegény házában, mint világító fáklya a szeretet és +szabadság szolgálatában, mint romboló tűzvész érzelmeinek szent és +félelmes fölgerjedésében és mint kitörő vulkán és mindent elborító +láva, ha gyűlölete csatázik.</p> +<p>Arany János, a magyar nép költője a víz: amely lágyan öleli +oceán képében az egész földet és mint pára járja be éltetve a +mindenséget; neki ellent semmi sem állhat, sem a leggyöngédebb +szervezet, sem a legkeményebb szikla. Nem ereje teszi +ellenállhatatlanná, hanem gyöngesége, őszintesége, hűsége és +igazsága. Mert a víz, a mindenek hű tükre: ami bele néz, az néz ki +belőle vissza, akár a virágszál, akár az emberi arc, akár az +égboltozat.</p> +<p>Az elmult évszáz a magyar költészetnek hőskora volt. +Megnyitották a századot Csokonai, Berzsenyi, majd jött a két +Kisfaludy és Katona József. Egész hegykoszorúja a dicső +talentumoknak, mint ahogy körülöleli gyönyörű sík hazánkat, a +Kárpát hegység védő koszorúja, úgy sorakozik a <span class= +"pagenum"><a name="Page_115" id="Page_115">-115-</a></span> költők +serege fölöttünk és körülöttünk, – mi epigonok félelemmel és +áhítattal tekintünk föl rájuk és fölöttük emelkedik – mint Tátra, +Fátra, Mátra – költői nemesi címerünk három bércóriása.</p> +<p>A nagy nemzeti katasztrófából, amely a magyarság e dicső +félszázados korszakát bezárta, a három közül csak egy hozta át a mi +munkánk korába alkotó erejét épen és csorbítatlan. Az, akit a +tűzhöz hasonlítottam, elégett a katasztrófa tüzében, az, akit az +éltető léghez hasonlítottam, mikor elült a vihar s a balsors és +rabság fojtó éjszakája borult ránk, a téboly éjszakájának rabja s +martaléka lett.</p> +<p>Akinek a tehetségéhez a hasonlatot az áldott, éltető, +termékenyítő vízről vettem, diadalmasan vitt át az újabb korba. +Mert a víznek nincsen akadálya, ha nem hömpölyög, mint a folyó, ha +nem zúg és hány hullámot, mint a tenger, akkor mint pára vándorol +és mint harmat hull a szemekre, a virágra, a búzavetésre és üdít és +éltet és termékenyít. Ember föl nem tartóztathatja, hatalom meg nem +állíthatja, zsarnok bilincsekbe nem verheti.</p> +<p>Arany János a csüggedés, a kétségbeesés napjaiban is szólt s +szavának csoda harmatja reményünk eltaposott csíráját új életre +keltette. Mert szent volt minden szava. S a nemzeteket az önérzete +dicsőség tartja fönn ellenségeinek körében.</p> +<p>Temesvár nemzeti társadalma Arany János <span class= +"pagenum"><a name="Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> égisze +alá helyezte hazafias küldetését, amelyre vállalkozott, amelynek +útjára indult, mikor az Arany János Társaságot megalapította.</p> +<p>E kép méla tekintete kíséri lépteit. Arany János szelleme ihleti +meg lelkét. Békés, áldásos szellemi munkája – mint a víz a vetést – +megtermékenyíti a fogékony lelkeket, fogékonyságuk mértéke és +természete szerint; egyszer mint fenségesen tova hömpölygő folyó, +egyszer mint csacska patak, egyszer mint zuhogó zápor, mely +összemossa, ami egymással rokon, egyszer meg mint termékenyítő +langyos májusi eső; egyszer mint harmat, mely a hajnal rózsás +ujjáról hull alá, egyszer mint pára, melyet a suhanó felhő hajt +izzó homlokokra, tikkadt tagokra, kifáradt tájékokra.</p> +<p>Tükrözzék e vízben ragyogó napként mindenha Magyarországnak és +az érdemes városnak: Temesvárnak elmulhatatlan dicsősége. +<span class="pagenum"><a name="Page_117" id= +"Page_117">-117-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Gyulai Pál.</h2> +</div> +<p>A hely, melyet irodalmunkban Gyulai elfoglal, igen díszes és +előkelő. Ezt az előkelő helyet Gyulai nem az Istenektől kapta +ajándékba, hanem kiérdemelte, megszolgálta becsülettel maga. Ez a +polgári életben a nagyobb dícséret, melyet rá mondani lehet, de a +Parnasszus arisztokratikus világában a születés adja a nagyobb +fényt. Fiatal korában, vagy fiatal kora bizonyos éveiben majd +minden ember poéta! Megénekli, ami vonza, amíg az élet érdekei ki +nem csalják ifjúsága ábrándos berkeiből a gyakorlatibb +foglalkozások tisztásaira vagy éppen országútjára. Gyulai hivatás +szerint nem költő. Ő mintha csakis az ifjúság ez általános édes +hajlamát vitte volna át élete többi szakaiba is és amint egyéb +képességeit ritka mértékben kiművelte, azonképpen tökéletesítette +magában ezt a képességét is. Mindig szerette a szépet, mint +kritikus kutatta, mint ember élvezte és nem tudott arról lemondani, +hogy poéták módjára alkotásaiban is részt vegyen. E nemes ambíció +föladatai, megoldásának fegyvertára. Gyulainál lényeges +<span class="pagenum"><a name="Page_118" id= +"Page_118">-118-</a></span> dolgok híjával volt és maradt; +olyanokéval, melyeket szeretet, gond, odaadás, lelki és elmebeli +nagy műveltség: Gyulai Pálban tündöklő erények csak részben +pótolhattak. Az igazi, a hivatásos poétának dalos kedve, +önkénytelensége, naivitása, közvetlensége hiányzik Gyulaiból; +viszont nem jellemzik az ő múzsáját az erősebb tehetségek túlzásai +sem, úgymint egyoldalúság, elfogultság, szenvedély, hatalmas +tényezők sok merészebb költői alkotásban és persze sok, de +rendszerint nagyszabású botlások forrásai is. Invenciója hasonlít +ahhoz a szerencsétlenhez, aki mindig csak akkor talál meg valamit, +mikor már a másik lehajol érte s tapasztalásait fantáziája sem +kiegészíteni, sem feldíszíteni nem elég erős. Legszerencsésebben +inspirálja őt a kész minta, legyen az népvers, vagy gyermekmese +vagy más költő egy-egy műve. Késznek formában, kompozícióban +késznek kell annak lenni, ami őt szerencsésen inspirálni akarja. +Szíve nagyon fogékony, de mintha saját szerelme, saját öröme és +búja elfogódottá, elfogódása ügyetlenebbé tenné őt a maga +ügyében.</p> +<p>Szubjektív költeményei nem állják ki a versenyt többi +testvéreikkel. Poétasága 12. évébe esik – a kötet első verse alá +tett évszámtól számítva – szerelmi verseinek egy sorozata és +Gyulai, mintha kezdő poéta lenne újra, 12 évi poétai mult után! A +nagy érzés az igaz poétát szózatosabbá, Gyulait szóban szegényebbé, +hebegővé, ügyetlenebbé teszi. Neki mintha éreznie is eszével +kellene, ha azt akarja, hogy verse sikerüljön. A tárgy, az anyag, +<span class="pagenum"><a name="Page_119" id= +"Page_119">-119-</a></span> amíg nem vers, költő képességeit +csökkenti. Ellenben felfokozza, ha megfelelő formában látja és +képessé teszi hasonló mű létrehozására.</p> +<p>1846–1881-ig vannak a kötetben versek. Harmincöt éves költői +pályafutásnak eredménye e kötet. Fogjuk – kvantitatíve – ahhoz, +amit egy-egy költő írt s meg fogjuk látni, hogy egy igazi költő öt +éves pályán többet ír, mint Gyulai harmincöt év alatt írt. Nem +mintha azt mondanám, hogy aki legtöbbet ír legkülönb, nem is +gáncsképpen, csak mint jellemző vonást hozom fel. És azt állítom, +hogy igazi költői lélek folyton és szakadatlanul teremt. Benne van +a lélek, amely hajtja, amely nyugodni, pihenni nem engedi s +egymásra nőnek a kötetei. Ir jót, gyengét, nagyszerűt, selejtest, +vegyest, egyforma kedvvel, belső kényszerűséggel, amíg vénája el +nem apad s maga el nem hallgat végképpen. Minden izgatja, +inspirálja, amit lát, amit hall, amit érez, amit gondol s +benyomásainak eredményeképp bőven szórja adományait, tehetsége és +hivatása gyümölcseit, megbájolni a világot. Egy erős és eredeti +költő 35 éves pályájának minden eredménye mindenha egy-egy kis +könyvtár. Mily hideg és megfontolt viszony költő és múzsa közt, +amely e nagy időn át oly meddőséget mutat. Egy-két vers egy évben, +ennyi az egész. Bölcs számítás-e, bölcs önismeret-e ez nála vagy +öntudatlan karakterisztikon? Mindenik esetben jellemző; oly +abstinencia, minőre a nagy szerelem nem képes, tehát Gyulai +viszonyában múzsáihoz a nagy jelzőnek nincs helye. Viszont +<span class="pagenum"><a name="Page_120" id= +"Page_120">-120-</a></span> mindenik esetben erény is. A nagy költő +írhat sokat, írhat temérdeket, legrosszabb versében is van egy-egy +szakasz, egy-egy sor, kép vagy ötlet, mely zseníjére vall. Aki +tehetsége szerint nem nagy, annak okos mértékkel kell írnia, +ökonomikus maga koncentrálásával, ha nem akar üres rímkovács és +szószaporító lenni. De tehetség dolgában nem csak +legnagyobbjainknál kisebb Gyulai; kisebb olyanoknál, akik nemcsak +elismerésben, irodalmi állásban, de írói értékben is viszont +nálánál kisebbek. Mivoltának ez a pontja rám nézve legérdekesebb. +Midőn kénytelen vagyok belátni, hogy költői tehetségei másod-, +harmadrendűek, föltalálása kevés, imaginációja szárnytalan; +gondolatai, képei, formai érzelmeinek kifejezésére nélkülözik az +eredetiséget; sőt maguk az érzelmei inkább egy művelt +szentimentalizmus, mint mélyebb s igazibb érzések benyomását +teszik; egy múzsa, akit lendületes, őszinte táncos kedvben, ihlett +divinációban, alkotó erejű megnyilatkozásban sehol sem látok: mi az +akkor, ami őt a magyar Parnasszuson disztingvált költővé teszi, +méltóvá az elismerésre, méltóvá arra, hogy a nemesebb ízlés +híveinek kedves auktora legyen, különbé többeknél, akik Istentől +többet kaptak szép hivatásukhoz és sokkal-sokkal különbé +valamennyinél, aki csak annyi tehetséggel maradt meg a költői +pályán, mint ő? Gyulai kritikus elme. Kritikai működésében jobban +felhevül, mint hogy ha lantja húrjait veri. Igazságát, mint +kritikus annyira szereti, hogy szívesen lesz érte akárhányszor +igazságtalan is. Poétai ihlet sohasem <span class= +"pagenum"><a name="Page_121" id="Page_121">-121-</a></span> ragadja +el se túlzásra, sem igazságtalanságra; kritikai kedve akárhányszor. +Verseiben is a nagyobb hatás ott van, ahol emberek, viszonyok, +politika vagy érzések felett ítél, másszóval, ha mint poéta is +megereszti kritikai fékszavát, ha kritikát ír versben. Ezt pedig +nem ritkán cselekszi, cselekszi egy kiművelt nemes ízlés +lelkiismeretes vezérlése alatt, a legtisztább, legpallérozottabb +stílban, féltékenyen őrködő műgonddal. Cselekszi bőséges +szabadsággal Romhányiban s azt teszi éppen Romhányit legkülönbé +Gyulai minden művei között, hogy benne legszabadabb tért enged írói +énje legerősebb tehetségének. Itélet, ízlés, gond a formában, +gondolatban és kifejezésben; tudás, a gondolkodás emelkedettsége és +a lélek nagy műveltsége a tartalomban, az igazságnak, a jónak +szeretete a karakterban, íme a ritka erények, melyek Gyulai poétai +értékét sokkal magasabbra emelik, mint ahol tehetsége áll.</p> +<p>Három főcsoportba oszthatók az ő verses művei: 1. Alanyi versek +és kisebb eredeti kompozíciók, melyek együtt egészben gyengébb +oldalát mutatják Gyulai egyéniségének. 2. Más művek impregnációja +folytán keletkezett versek, úgymint a népköltések, gyermekmesék +hatása alatt irottak. E téren vannak egyes darabjai, melyek talán +versenytárs nélkül állanak irodalmunkban, fölülmúlva csak mintáik +által. 3. Az a rész, hol műveiben a boncoló, a kritikai elem +szélesebb tért foglal el: ide tartoznak szatírikus versei s +mindenek felett Romhányi, melyet saját tapasztalásaiból, az életből +<span class="pagenum"><a name="Page_122" id= +"Page_122">-122-</a></span> vett adataiból szőtt, de idegen +költőtől tanult modort, hangot és Kisfaludy Sándortól kért kölcsön +strófákat hozzá.</p> +<p>Romhányi Gyulai legérdekesebb műve. Kiválóan érdekessé, sőt +annak idején aktuálissá nem politikai részei tették, hanem +szatirikus kitérései. Gyulai a kritikus szerepel itt, mint verses +elbeszélő. Énekszóban, síma, szép, kellemesen csergedező énekszóban +gyakorolja minden untalan, aránylag példátlan szépséggel sajátabb +tehetségét. És e kedves funkcióján annyira fölhevül, hogy +közbeszúrva, észrevétlen, lírája is igazabban csendül és nagyobb +lendülettel szól, mint hogy ha csak „dallani“ készti valamely +körülmény vagy érzés. Ehhez járul a tiszta forma, a fölényes +gondolkozás, finom lélektani észleletek, egy egyensúlyos +objektivitás, éles megkülönböztetés és találó megfigyelés, melyek +nem túlzó, de nem is keserűség nélküli szatirikus kitéréseinek új +meg új táplálékot hordanak fel; dologi és személyi ellentéteket +elkövető méltányossága, szeretete az igazságnak, a hazának és saját +ostorozott fajának, hozzá az ő melankolikus egyéniségének +közbeszólásai méla rezignációval: íme az elemek, melyek +változatossá, vonzóvá, élvezetessé és becsessé teszik ezt a verses +regénytöredéket. A forma tisztasága és egyszerűsége, a gondolkozás +és nyelv eleganciája és a fölényes szellem Gyulainak egyébiránt +minden versében erénye, mely néhol teljesen takarja, néhol meg +szerencsésen pótolja a költői véna hiányát. <span class= +"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Greguss Ágost.</h2> +</div> +<p>Hallgatói az egyetem bölcsészeti karán, mikor tíz éves +tanárságának fordulóját ünnepelték meg, arany tollat nyújtottak át +neki. Ő ez arany tollal megírta utolsó művét – végrendeletét.</p> +<p>Két évi haldoklás után halt meg a mosolygó beteg. A borus +decemberi nap, mikor felvirradt, néma ajakkal, csukott szemekkel +találta őt. Nem is derült ki egész nap. Szürkén, ködösen, +lélekzetfojtón ült a fővároson, hideg, nyirkos, embervesztő +lehével.</p> +<p>Akit legméltóbban temettünk volna kikeletkor, rózsanyílás +idején, mikor a természet harmattal, virággal hinti be a sírokat, +zöld füvet gyorsan fakaszt friss hanton, mosolygó élettel serényen +takarja az enyészet helyeit: a harmonikus, szép élet csendes kedvű +hősét, a szerény mosolygót, az idealista filozófust a tél kísérete +követi velünk utolsó útjára.</p> +<p>A halál kaszája kegyetlen éllel pusztít vetéseinkben. Alig +sirattuk el a legnagyobbat, a nagy kéri újra könnyeinket. Méltán +fordítja le irodalmunk <span class="pagenum"><a name="Page_124" id= +"Page_124">-124-</a></span> nemtője a gyászfáklyát: az erény +fekszik, az irodalmi erény a ravatalon. Nem a törvényalkotó +lángész, a tehetségbeli nagyság, nem a hérosz, akinek élete +küzdelmekkel, alkotásokkal gazdag és akit halála tesz nagyobbá; +hanem a lelkes író, a munkás, a kitartó, a búvár szellem a +gondolkodásban, az ízlésben és a műveltségben és mindezek +nemességében megállás nélkül előre törekvő munkás mintaképe.</p> +<p>Tüskés külseje – mint sok különös gyümölcsfaj, melyet a +természet szeszélye hoz létre – édes tejű magot: egy szelíd, +derült, talán naív lelket rejtett magában.</p> +<p>Széles homloka, torzonborz szőke haj által koszorúzva, nemes +gondolkozásnak vala székhelye, sovány csontos arca nem tett magában +biztató benyomást, de két nagy kék szeme barátságosan világított be +e különös vonások groteszk szögeibe; hangja merev, nyelve nehéz, +mosolya első látásra szarkasztikus volt. De úgy kellett lenni, hogy +minden ellentétes legyen rajta. A kemény hang és a szinte dadogó +nyelv egy tiszta, síma, folyékony és világos stílust, szorosan +megformulázott gondolatokat közvetítettek; faun-vonásainak szelíd +szőke hajból adott a természet keretet; éppen nem simulékony bajsza +árnyából nem bocsátott ki szúrós szót, gunyoros mosolya a +jóindulat, a jóság, szívesség, jótékonyság kíséretében jelent meg +pajzán tündérnek. Mintha az elérzékenyülés ellen szabadította volna +rá tréfálkozó biztosítéknak. Jó és nemesszívű ember volt, az volt +érzésénél, gondolkozásánál, <span class="pagenum"><a name= +"Page_125" id="Page_125">-125-</a></span> elveinél fogva, melyeket +széptani dolgozataiban hirdetett, élete viselt dolgaiban mindenha +követett.</p> +<p>Eredeti teremtő erő nem hajtotta őt, inkább a minták vonzották. +Szemléleti hajlam, kiváló megfigyelő és méltató képességekkel; mint +esztétikus kevesebb bíráló, mint ismertető kedvvel, mint filozófus +egy kissé poéta és mint költő inkább egy kissé filozófus. Alapos +tanulás, kiváló műveltség és a szépnek meleg, sőt rajongó kultusza: +ezek voltak munkásságának főtényezői. Az esztétika és filozófia +terén is nagyobb alkotások ambíciója nem vonzotta. Tankönyv a szép +mesterségről, egy monográfia a balladáról és a Shakespeare +pályájáról írott kötetek, mely utóbbiakban természetesen töméntelen +idegen anyagot dolgozott fel: ezek íme nagy munkái. Versei a lélek +erényeinek apotéózisa, tiszta forma, nemes gondolatok, elmésség, +kedves tréfa és vidám bölcsesség által értékesek. Az irodalomnak +nagy vesztesége van a szegény szenvedő halálában. Egy fáklyahordónk +dőlt ki, aki sokat bevilágított tiszta lángjával és sokaknak. +Barátja embernek, állatnak, természetnek, szeretettel szólt +mindenről. Szerette tárgyát, szerette művészetét, szerette +hallgatóját. Ki az, aki őt hallgatta, aki életét nézhette, aki egy +könyvét elolvasta – mert ez mindenik ugyanaz – és aki őt magát meg +ne szerette volna? <span class="pagenum"><a name="Page_126" id= +"Page_126">-126-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Salamon Ferenc.<br /> +<span class="smaller">(1892.)</span></h2> +</div> +<p>Tudós volt, komoly tudós, tele a tudás szeretetével és +szerénységével. Semmit sem vitt magából a piacra, sohasem játszott +hossz-ra a nevével és egy lépést sem tett híréért, melyért csak +dolgozott, ami nagy sor, de nem elég manapság. Hírlapíró is volt. +Még pedig a javából való, de ott is a foglalkozását szerette és +szolgálta, nem a nevét, nem a hírét, nem a személye hatását. Az +ötvenes évek óta írt újságot, de talán valamely külső szükségesség +nélkül sohasem írta semmi dolga alá a nevét. Az újságírásban elvből +tartotta a névtelenséget. Nem csoda, ha a mai reklámos világban +száz üres név szélesebb körökben ismeretes, mint az ő súlyos, +tartalmas, drága neve. Pedig ez a név a legértékesebbek közé +tartozik a magyar művelődés történetében. Természete, vérsége, +személyének külsőségei és nehézkessége okozták, hogy hivatásának +korlátain innen maradt működésében és alkotásában. Tehetsége +sokoldalú volt, de elemeire bontva, mind atyafiságban állt +egymással, amiben dolgozott. Ha egy szóval kellene <span class= +"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> +megjelölni az ő kvalifikációját, azt mondanók, hogy Salamon Ferenc +a halhatatlan újságíró volt. Mi magunk is újságírók ezzel a +legnagyobbat mondtuk. Mert hiszen mi egyéb az újságíró: moralista, +politikus, történetíró. Törvénye az igazság szeretete. Salamont ez +töltötte el. Egész lénye az igazság szeretetétől volt áthatva s +ebben rejlett nagy ereje úgy is mint történetírónak, úgy is mint +újságírónak. A divatos újságírásnak azt a nemét, mely hallomásokból +ír rémtörténeteket, titkokat fürkész és ajtókon hallgatózik, +megvetette egyszerű szittya vérének egész melegével. Csodálatos, +szokta mondani, hogy a mai újságírók csak az iránt érdeklődnek, +amit bizonyosan nem lehet tudni s elhanyagolják vagy meg se látják +azt, ami – kedves formulája: – napnál világosabb. Természetesen, +hogy mi apróbbak az előkelő álláspontra, szép mesterségünk e +legnemesebb felfogására mindig fel tudjunk emelkedni, ahhoz híjával +vagyunk az ő eredeti, nagy elméjének. Ő semmiről sem tudott írni, +amit meg nem nézett a szemével, meg nem tapogatott a kezével. De +amit megnézett és megtapogatott, abba tudott új, eredeti felfogást +belevinni; abból kikobozta a törvényt, a gondolatot és új lett, ami +réginek, ismertnek látszott. Az apróbbak új és ismeretlen és +hallatlan dolgokat hajhásznak; ő a régi látszatból a valódi +tartalmat hüvelyezte ki. Igy tett mint újságíró, így mint +történetíró. Módszere aritmetikus volt, mindig egyenletekkel +dolgozott. Az ismertből kereste ki az ismeretlent. Csodálatos +gyanakvása <span class="pagenum"><a name="Page_128" id= +"Page_128">-128-</a></span> volt mint történetírónak minden iránt, +amit emberek instruáltak. Az okmányok hitelére nem igen +támaszkodott. A természet munkái, a mesterségek munkái, a kő, a +föld, a víz, az éghajlat és az emberi természet törvényei voltak a +fegyverei: ezekből írta történeti munkáit. Ez az ő saját módszere +volt eredeti, szellemes és ellenállhatatlan. Kegyetlen a kritikája +régi följegyzések, krónikák és adománylevelek értékéről. Hányszor +fordult egy-egy kő, vagy ércdarabhoz, hogy az emberek megírt +hazugságai ellen megvédelmezzék. Innen van fejtegetéseinek az +élettel, a színnel, a valósággal teljes volta. Történeti munkái +mind egy-egy regény érdekességét e módszertől nyerik. Ő maga a +matematikát dicsőítette tanítómesterének. Attól szerette meg az +igazságot – valószínűleg igazságáért szerette meg azt – s attól +vette rendszerét. Mint 48-as honvéd bujdosnia kellett, nevelőnek +állt be s akkor foglalkozott a tudás ez ágával s innen származtatta +elméje diszciplinált voltát. Mint újságíró foglalkozott a nevelés +kérdéseivel is. Egy felettébb érdekes cikksorozatot írt, mely utóbb +különlenyomatban is megjelent a hetvenes években, a Reform c. +újságban. Ebbeli tanításai mind a saját tapasztalásából voltak +merítve. Egy siketnéma fiú volt a növendéke s ő kitalálta a módját, +hogy rendkívüli sikert ért vele, egy lénnyel, akitől a tanulás két +főeszköze: a hallás és a beszéd képessége meg volt tagadva. Ki +beszélhetett illetékesebben pedagógiáról, mint a tanító, aki ily +iskolát járt ki sikerrel? Ujságírói pályafutását, <span class= +"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> mint +kritikus kezdte. A Kisfaludy Társaság csak most egy-két éve adott +ki tőle két kötet ily dolgozatot. A legvonzóbb és legtanulságosabb +olvasmány irodalomkedvelők és írók számára. A hatvanas években ment +át a politikára. A Pesti Naplóban a bécsi dolgok rovatát kezelte s +állandó harcot folytatott a bécsi újságokkal. Érdekes polémia, +sistergő csatározás volt az s a legkelendőbb olvasmánya az akkori +közönségnek. A kiegyezés alatt érintkezett a vezérlő +politikusokkal, akik nemcsak meghallgatták észrevételeit, de +értékesítették is. Tudom, hogy azt tartotta, hogy a delegációk néma +közös ülésezése az ő ötlete. Tudom, hogy ez iránt mások is +fenntartják apasági igényöket: de ő reá nézve a dolgot tőle magától +hallottam. A kiegyezés után a hivatalos lap szerkesztője lett. Nem +becsvágy nélkül vállalkozott ez állásra, de becsvágya igen sok +nehézségbe ütközött, mert a hivatalos lap a diszkréciók kegyetlen +kötelékeivel volt guzsba csavarva. Csakhamar meg is érte, hogy e +lap eltiltatott minden hírlapírói közléstől.</p> +<p>Elviselte a dolgot, mert abba az időbe esik nagy vállalata: +Budapest történetének a megírása. Ez az ő legnagyobb – fájdalom +befejezetlen – műve, melyet úgy készített, mint az az építőmester, +ki egy monumentális épülethez maga kénytelen követ fejteni, téglát +égetni, maltert keverni, tervet készíteni és kőművesmunkát végezni. +A módszer, az anyaggyűjtése, a tárgy fölszedése, alapozó munka és +fölépítmény: minden az ő keze <span class="pagenum"><a name= +"Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> munkája. A főváros +területét, környékét bejárta, fölmérte, megvizsgálta föld felett és +föld alatt. Volt geológus, hidrológus, indzsellér, topográfus, +archeológus és Isten tudja mi hozzá. Ámulattal nézi az ember azt az +óriási szélességét a talentumnak, amelyre csak egy teremtett +újságíró képes, melynek színekben, tartalomban, anyagban gazdag +eredménye az ő nagy műve. Nem krónikát beszél ő el, nem valamely +történetet, félig mások nyomán hazudva, félig magától képzelve; +hanem megszólaltat hegyet, völgyet, követ és vizet, felépít +hajlékot és várost, de reális anyagból; megszólaltat egy-egy +szerszámot, egy kardot, egy sarkantyút, egy gombot, egy-egy +pénzdarabot, föltámaszt egy-egy embert megdöbbentő valódiságában, +lelket idéz elejbéd, egyszóval valóságot és igazságot. Ahol e +kettőre nem akad, ott nincs érdeklődése: ott nem épít, hanem +rombol. Rombol meséket, pusztít mende-mondát, semmivé tesz +képzelgést és hazugságot. Ő eddig a klasszikus történetíró a magyar +történettudományban. A mult idők lehét, letűnt idők lelkét az ő +munkáiból lehet kiérezni. Régi történeteink elbeszélve megvannak +összefüggésben több jeles író tollából. Magyar történelem, amely +tudományszámba menne, az nincsen. Történelmi felfogást Salamon +könyvéből lehet tanulni. Aki az ő művét haszonnal olvassa, több +magyar történelmet tud, mint aki a többi Magyarország történelmeit +betéve tudja.</p> +<p>A publicisztika munkáiba ellenállhatatlanul sodorta őt 1870-ben +a francia-porosz háború. A <span class="pagenum"><a name="Page_131" +id="Page_131">-131-</a></span> Reform az akkori áramlattal szemben +egymaga pártolta az összes magyar lapok közül a poroszok ellenében +a franciákat. Ez irányhoz csatlakozott ő is és egyik félelmes ereje +volt az irányzatnak.</p> +<p>Azóta nagyobb újságírói hadjáratban nem vett részt, de +összeköttetéseit fenntartotta s ápolta s a Budapesti Hírlapnak a +későbbi években is gyakran volt vendége, természetesen nem +politikai cikkel. Néhány év óta egyetemi tanár volt. Ez volt élete +keserűsége. Lemondással, elcsüggedéssel lépett mindenkor a +katedrára. Gyűlölte az élőszóval való előadást. Inkább öt óráig +írnék, mintsem hogy egy óráig beszéljek, mondta, valahányszor az +egyetemre való útjában betért hozzám, vagy másutt volt +találkozásunk. De azért csak eljárt kötelességtudón, bár mélyen +megvetette azt is, amit előadott, mert általános magyar történelmet +kelle hirdetnie, azért ott is vonzó, eredeti és érdekes volt.</p> +<p>Alacsony, zömök ember, tömött tagokkal, rövid nyakkal. +Négyszegletes feje benn ül két válla közt, göndör, most már erősen +szürkülő haj ad arcának keretet. Homloka szűk, orra lapos, eleven +két piciny szeme távol áll egymástól, ritkás szakáll és bajusz +borítja az állát. Valóságos tatár arc; de oly jóízű barátságos +mosolygása volt, hogy ezt a különös arcot vonzóvá tudta tenni. +Szíve lágy és jó volt, mint a kenyér. Adta is szívének jóságát +mindenkinek, aki közelébe jutott, mint ahogy a jó apa osztja ki +családja közt a felszelt kenyeret. Szerény volt jelleme, jó volt a +szíve, nagy volt az <span class="pagenum"><a name="Page_132" id= +"Page_132">-132-</a></span> elméje. És semmivel se fukarkodott, +mindenéből bőven adott. Keresményéből, tudásából, jó szívéből és +hatalmas talentumából egyeseknek és nemzetének, amelynek dísze és +fénye volt. <span class="pagenum"><a name="Page_133" id= +"Page_133">-133-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Erkel Elek.<br /> +<span class="smaller">(1893 június 11.)</span></h2> +</div> +<p>A Népszínházon fekete zászló leng s halálát hirdeti egy művészi +pályafutásnak, amely ott kezdődött és ott végződött. Erkel Elek, a +nagynevű Erkel-család egyik sarja, méltó nevére, a Népszínház +megnyitó napján, 1875 okt. 15.-én állt mint karmester először a +közönség előtt. Azt lehet művészi pályája kezdetének mondani. +Azelőtt végigment azon a praktikus iskolán, mely minden Erkel-fiú +iskolája volt. Tanult otthon muzsikát, amelynek minden elemével már +veleszületett, azután verte az üstdobot, a nagy dobot, meg a +cintányért a Nemzeti Színház zenekarában. A nemzeti színházi nagy +dob mellől került a magyar zenevilág Lexije a Népszínház karmesteri +pulpitusa elé. A története e dolognak nincsen érdekesség nélkül. A +Népszínház első igazgatója az új színház személyzetének +szervezésében volt és meglátogatta az öreg Erkelt, akivel éppen egy +házban lakott, de egy emelettel fölebb.</p> +<p>– Az egyik fiát óhajtanám elkérni, így szólt a látogató a +mesterhez, aki az Erkelek udvariasságával <span class= +"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> és +diplomatikus előzékenységével fogadta. – – A fiamat? Melyiket?</p> +<p>Akkoriban járta a Ripacsos Pista dolmánya és különösen a Falu +rossza. Azért említem a kettőt együtt, mert mindenikhez Erkel Gyula +szerkesztette a zenét igen nagy ügyességgel és megfelelő +szerencsével. Azonkívül csinált épp akkortájt muzsikát a Csongor és +Tündéhez is. Ezek olyan munkában mutattak nagy hajlandóságot, +aminőt az ember egy külvárosi színház karmesterétől vár. Világos, +hogy Erkel Gyula van arra hivatva, hogy az új színház karmestere +legyen. Ezeket az öreg úr meghallgatta és egy kis ide-oda beszélés +után pár napi időt kért. Ezalatt kétségkívül haditanácsot tartott a +család, mert az Erkelek egymás nélkül semmit sem csináltak, még +operát sem. Pár nap múlva Erkel Ferenc visszaadja a látogatást az +igazgatónak és így szól:</p> +<p>– Odaadom a fiamat, de nem a Gyulát, hanem az Eleket.</p> +<p>– Igen? – mond az igazgató – de én Eleket nem ismerem, csak azt +tudom, hogy most van a nagy dobnál.</p> +<p>– Való, hogy ott van, de az nem tesz semmit. A nagy dobhoz kell +a legjobb muzsikus. Anélkül a dob és cintányér nem muzsika, hanem +lárma!</p> +<p>– Jó – felelé az igazgató –, ha Erkel bácsi azt mondja, hogy +Eleket adja, akkor bizonyos, hogy Elek odavaló, tehát viszem +Eleket.</p> +<p>És azóta Erkel Elek halála napjáig szolgálta a <span class= +"pagenum"><a name="Page_135" id="Page_135">-135-</a></span> +Népszínházat és míg egészségét bírta, szolgálta az Erkelek +zsenialitásával, kitartásával, diplomatikus hallgatagságával és +udvariasságával a szolgálatban. A legkitünőbb karmesterek közül +való volt. A színésznek félsiker volt, ha Erkelt látta maga előtt. +Oly könnyedén, oly biztosan vitte a szólistát, kóristát és +zenekart, mintha csak bűvös ereje lett volna karjában és +pálcájában. Sokszor azt hittem, hogy mindenki, aki színpadon van, +valami titkos szállal van az ő pálcájához kötve. Csodálatos módon +tudott összezsugorodni és fölegyenesedni a helyén. Az énekes +nyugodtan nézte nagy fejét. Bizonyos volt benne, hogy amint rákerül +a sor, hogy bele kell vágnia, Erkel szeme hozzá röppen és pálcája +megszólaltatja hangszálait a kellő pillanatban. Addig hiába kereste +a karmester szemét. Ugy bujkált az a színpadi tömegben, hogy éppen +csak azt látta meg, akire az ének sora rákerült. Különös adomány +ez. Hallom, hogy Erkel Sándor is bírt vele. A Népszínháznak +oszlopos tagja volt Elek, de én azt hiszem, az operának is és +bármely előkelő zenevállalatnak oszlopos tagja lett volna.</p> +<p>Erős, nagy lomha test volt. A ruha úgy állt rajta, mint a +fogason. Járása nehézkes volt, majdnem esetlen, mint egy elefánté, +de ez a szétmálló tömeg a karmesteri székben könnyű, ruganyos, +előkelő volt. Taglejtése esztétikus, határozott és bájos vonalakban +járt a hullámzó zene felett, egy néma zene maga is. Erő és szépség +volt e ritmikus mozgásban s a mód, ahogy karnagyi botját +<span class="pagenum"><a name="Page_136" id= +"Page_136">-136-</a></span> tartotta s egy pár kézmozdulata tipikus +lett, eltanulták kollégái is.</p> +<p>Mint zeneszerző három nagy kísérletet tett a Népszínháznál, +három operettel, de kevés szerencsével, ami azonban nem a +talentumán múlott. Erkel Elekre nézve csak a kotta létezett. Ha oly +korban születik, amelyben a specifikus magyar muzsikának, a +polifonikus kompozícióknak van kelete, akkor, azt hiszem, +kifejlődött volna kompozitori tehetsége és ő maradandó művekkel +tett volna bennünket gazdaggá! De az Erkeleknek a zenei zsenijök +mellett még egy igen nevezetes zsenijök volt: a kiváló érzék az +élet praktikuma iránt. Az érdekekkel kérlelhetetlenül leszámoltak. +Az öreg maga meghajolt a Wagner-divat előtt, mert uralkodó erejét +nem tagadhatta és elhagyva sikereinek mezejét, ahol eredeti +természete érvényesült: wagnerista lett fényes tudásával és csatát +vesztett csata után. Elek konstatálta magában, hogy az operettnek +van nagy kultusza és operettet írt, holott annyira sem érdekelte ez +a dolog, hogy akár csak el is olvasta volna a librettóját.</p> +<p>Ő megírta zenéjét anélkül, hogy tudta volna, hogy a história +miről traktál. Elolvasta kénytelen-kelletlen a megzenésítendő +verseket és amiről szólt a vers, az vezette őt a – hangszerelés +brilláns kezelésében. A librettóval nem törődött, vele néha a +legvastagabb ellentétbe keveredett. Oly egyoldalúan csak muzsikus +volt, hogy – nem maradván meg a tiszta muzsika mellett – mint +operaszerző csak félsikerek dicsőségét élvezhette. <span class= +"pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137">-137-</a></span></p> +<p>Igazi dicsősége volt a népszínművek felbokrétázása dalokkal. A +Vereshajú, a Sárga csikó, a Piros bugyelláris ebbeli örömének +aranyideje volt. A legszemetesebb forrásokig elmenni egy-egy +dalért, az neki élvezet volt. Élete zenében folyt le, teljes +egyoldalúságban. A közdolgokból is alig érdekelte valami. Ujsággal +keveset élt. Beszédében felettébb óvatos volt és inkább az ujját +leharapta volna, semminthogy felebbvalójának olyat mondjon, amiről +tudta, hogy nem fog neki tetszeni.</p> +<p>Tökéletes színházi diplomata volt.</p> +<p>Kollégáival megesett, hogy sértő nyilatkozatra ragadtatta el +magát, de csak a karmesteri székben és ott is mindig máshova nézve, +mint ahova beszélt. Az ilyennek is az lett a vége, hogy vacsorát +fizetett annak, aki megbántotta, vagy dühbe hozta és addig +rimánkodott az ügyelőnek – a színpadi porkolábnak –, amíg le nem +törülte azt, akit ő iratott fel a panaszkönyvbe, ahonnan a színházi +bíróság elé kerül az ember.</p> +<p>Sok érdeme és érdemes multja van a Népszínház körül, méltán +hirdeti gyászát a fekete zászló. Agglegényi hanyag életet élt, +komolyan a színházon és a muzsikán kívül semmivel, még magával sem +törődött. Azt kell mondanunk, hogy a színház több hasznát vette +neki, mint ő a színháznak. Tehetsége nem jutott érvényre, +elkallódott, széthullott, mint ő maga, aminek oka, ami különös +zeneéleti viszonyunk. Egyénisége nem élt külön önálló életet, hanem +csak része, mintegy orgánuma volt egy zenész családnak, az +Erkeleknek, <span class="pagenum"><a name="Page_138" id= +"Page_138">-138-</a></span> akik együtt tesznek ki egyet és +felolvadnak mind az öreg úrban, akinek egyénisége dominálta a +családot. Csak a dirigensi zseni érvényesítette magát Elekben és +Sándorban, mert elvégre dirigálni nem lehet kollégiálisan, mintegy +családi tanácsból.</p> +<p>A színháztól és énekeseitől szép koszorút érdemelt Elek és +őszinte bánatot, mert az ő acélkezét sokáig fogják sínyleni azok, +akik jótékony erejéhez hozzá voltak szokva. <span class= +"pagenum"><a name="Page_139" id="Page_139">-139-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Versek és versírók.<br /> +<span class="smaller">1893 június 17.</span></h2> +</div> +<p>Furcsa dolog manapság a vers. Akárhányszor hallja és olvassa +róla az ember, hogy divatját multa, mai világnak nem való, de nem +is kell e szóval és gondolattal való játszadozás. Egyébre van ma +gondunk egyfelől, másfelől a realizmus és naturalizmus világában a +feszes, fűzött, kimért, nem természetes forma, minő a vers, +lehetetlen, hogy általánosabb érdeklődéssel találkozzék. Naív +lelkek és akadémiák bogara az immár, a modern világ ízlésében +nincsen jó helye.</p> +<p>Biz ez ha így van, igen sanyarú dolog. Mert ha igaz is, hogy +általában az emberek ma nem igen kapnak a versolvasáson, mégis +abban nem változott semmi, hogy a versírásnak ma is csak annyi +bolondja van, sőt tán több is, mint akármikor lehetett. A poéták +különös népe tehát ellentétben lenne kora különös hajlandóságaival, +ez a következtetés, de én azt gondolom, hogy hamis következtetés. A +vers maga oly szép, oly elmés dolog, hogy – ha sikerült – soha +értékét és érdekességét el nem vesztheti. Közönségének meg kell +lennie a társadalom <span class="pagenum"><a name="Page_140" id= +"Page_140">-140-</a></span> minden rétegében: a műveletlenben épp +úgy, mint a műveltben. A jó versköltés oly ritka és oly előkelő +adomány, az emberi képességek közt oly kiváló, hogy lehetetlen a +többi embernek iránta közönyösnek lenni. A versköltés követeli +jogait a művelődés legkezdőbb állapotában. Csodás tökéletességre +emelkedik a civilizáció fejlődésével. Lehetséges volna az emberi +művelődésben oly kort elképzelni, amelyben az emberi ízlés +elveszíthetné fogékonyságát az emberi elme e nemes és finom +alkotásai iránt.</p> +<p>Én azt hiszem, ez lehetetlen.</p> +<p>Semmi, ami az abszolut jóra törekszik, ha megüti a mértéket, +divatnak alávetve nincsen, hanem örök életet él. Egy különbség +azonban van a régi és mostani idő közt, a régi alatt értvén azt, +melyről a mai poétai nemzedék azt hiszi, hogy a költők aranykora +volt a maihoz képest, mely állítólag semmi fogékonyságot sem mutat +a rímjátékosok ügyessége iránt.</p> +<p>Régebben elszigeteltebb és korlátoltabb életet éltek az emberek. +A sajtó rendőri felügyelet alatt volt. Még az események is csak +nagyon megrostálva jutottak festék alá. Politikával, közügyekkel, +nagyok és kicsik magaviseletével és cselekedeteivel csak +hallomásból, kávé mellett foglalkozhattak az emberek. A polgári +élet is szépen meg volt rendszabályozva, a céhek őrködtek jogaikon +és döntöttek egyének sorsáról. Az emberi szellem kétharmadrésze +parlagon hevert, tétlenségre volt kárhoztatva s természetesen arra +vetette magát, amire lehetett. <span class="pagenum"><a name= +"Page_141" id="Page_141">-141-</a></span> Képzelhetetlen odaadással +foglalkozott a színházzal (igaz, hogy kölcsön kérve és adva a +könyvet, vagy lemásolgatva tartalmát, a szépliteratúrai termelést.) +Egy mai poétának sem tanácsolnám, hogy cserélje fel korát amaz +ideális idővel, amikor az emberek úgy el tudtak andalodni sok +középszerű versen, lemásolgatták egymástól és irígyelték a költő +dicsőségét. Szegény és szomorú idő volt az a költőkre egyénileg. Ma +igaz, hogy az emberiség figyelme és érdeklődése hétezer felé van +osztva a modern élet nagy versenyében, de az emberiség is +aránytalanul több, a sajtó szabad, a tudás és kutatás szabad és a +verseny szabad. Óriási tömege a vállalatoknak foglalkoztatja a +szellemi munkásokat. Forgalomba jő sok középszerűség, +elaprólékosodik nem egy talentum, az irodalmi élet nem sejtett +mértéket ölt, a műveltség, az ízlés nagy arányokban terjed és habár +ma is megvan – még jobban és jutalmazóbban, mint bármikor volt – a +közepes képességeknek is a közönsége, mégis a verselőket szigorúbb +mértékkel mérjük. Ez azt jelenti, hogy száz ügyeskedőt hagyunk +szaladni pályáján anélkül, hogy fölbabérkoszorúznók, viszont +összeköttetés, véletlen, divat és az irodalmi piac sajátossága +akárhányat sikerhez juttat, amelynek értéke nincsen műveiben +kifejezve. Ha pedig versírók nem képesek oly sikerekre szert tenni, +minőt óhajtanak és minőnek szerencséjében más irodalmi ágak, +nevezetesen regény-, tárca- és színműírók sűrűbben részesülnek, +ennek nem az az oka, hogy a vers ma nem kell a közönségnek. A hiba +a versírókban van, nem a <span class="pagenum"><a name="Page_142" +id="Page_142">-142-</a></span> közönségben. Csak akadjon poéta, aki +a mi korunk tartalmát tudja megfelelő becsű formába önteni, poéta, +aki eltalálta a tárgyat, formát és hangot, aki gyermeke idejének s +egyszersmind megfelelő tehetség: ez nyitott országutat fog találni. +A vers igen finom és kényes portéka. Elverselni a régi témákról +régi mód szerint: erre akad elég ügyeskezű ember. Nagy talentum, +aki rímes beszéddel bele tud markolni érdeklődésünk eleven +világába, ki a kapcsolatot az örökkévalóság és a mi életünk között +megtalálja és helyreállítja: az még mindig kerestetik. Én szeretek +minden elibém került verset elolvasni, nem mulasztom el +belepillantani a verskötetekbe, melyek elibém kerülnek. Temérdek +ügyes emberünk van, sok a biztató tehetség; de a mélyebb, +filozófikusabb lélek, a képzettebb elme, az alapos tudás, ami, hogy +a költői talentum babért nyerjen, ma mind elengedhetetlen, alig +akad itt-ott elszórva egyenkint, együtt éppen nem. <span class= +"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Munkácsy Mihály.</h2> +</div> +<p>Fiatalon ment külföldre és hányódások, kétségek és lélekbontó +válságok után kivívta korszakos talentumával neve számára a +világraszóló hírt. Ki istápolta, ki emelte, ki tartotta őt fenn? +Bizony mindnyájunktól ott mehetett volna tönkre anyagilag és +erkölcsileg. De bezzeg reklamáltuk rögtön magunknak, amint fénye +először kitört és bevilágított egész világrészt. Azonban akkor sem +volt még vége az ő küzdelmének. Még akkor egy nagy és végzetes +meghasonlásnak jöttek reá fekete napjai. Ebből is csak a maga +lelkének nagy ereje és tehetségének zsenije vezérelte ki. Nagy +alkotásai úgy következtek, ahogy az évek jöttek reá. Semmit sem +kért senkitől, a maga erejéből ment fel a halhatatlanok +társaságába. A civilizált világ ünnepelte őt. Ünnepeltük mi is, de +némelyek megbánták, mert mikor végre nekünk is festhet valamit (nem +nábobjainknak, mert erre csak az angol és amerikai magánembereknek +van pénze, hanem a nemzetnek), ekkor szemére hányták, mondván: „nem +mondhatja, hogy honfitársai nem tömjéneztek neki s nem ugrálták +<span class="pagenum"><a name="Page_144" id= +"Page_144">-144-</a></span> körül akárcsak a Buddha szobrát, +valahányszor csak hazajött“.</p> +<p>Igen szomorú látvány ez. Mert igaz, hogy Munkácsy, a művész, +könnyen ellehetne Magyarország nélkül. Ellenben Munkácsy, a magyar +ember nem tud ellenni hazája nélkül. Minden igaz léleknek szüksége +van erkölcsi egyensúlyához a – hazájára. De ha mi aszerint kezdjük +el a haza fiait taksálni, ahogy 8000 koronás ajándékot adnak, vagy +nem adnak a nemzetnek és hogy becsületes munkájok megéri-e, vagy +sem ellenértékük árát: akkor hányan maradunk jó hazafiak? Igazán +szép kívánság: az ember művészetével szerezzen hazájának hírnevet +és becsületet; de ez nem elég, vegye még meg drága ajándékkal és +olcsó munkával hozzá a jogot, amely mindenkié lenne talán +egyformán, aki vétkesen el nem játszta: a jogot, hogy hazafisága +kétségbe ne vonassék nyilvánosan!</p> +<p>Az is baj, hogy ideje nagy részét Párisban tölti. Természetesen, +illetlen dolognak tartjuk, ha egy magyar mágnás magyarországi dús +jövedelmeit Párisban vagy Bécsben költi el. Ha azonban egy magyar +ember bármely ágában a foglalkozásnak valahol a világforgalmat +adóztatja meg magának tehetsége, szellemi felsőbbsége, +találékonysága segítségével, ha csak hazájától el nem szakad: +büszkeséggel fogjuk honfitársunknak vallani. A képzőművészeteknek +nem európai empóriuma Budapest. Itt azt a hírnevet nem elérni, de +még fenntartani sem lehet, amelynek élvezetében van ma Munkácsy s +mely minekünk, magyaroknak több becsületet <span class= +"pagenum"><a name="Page_145" id="Page_145">-145-</a></span> +kamatoz, mint hogyha magát a művész azokból a viszonyokból, a +művészi fogalmak ama középpontjából kiszakasztva, hazajönne +beleilleszteni magát a szerény keretbe, amellyel mi szolgálhatunk +neki. Én imádom a Balatont és bámulom a cethalat; de nem megyek +annyira imádatomban, hogy a Balatonban akarjam megtelepíteni a +cethalat. A Balaton nem nyerne vele, a tengerjáró cethal pedig nem +állaná ki a kis víz kisszerű viszonyait.</p> +<p>A virága azonban minden kritikának, amellyel jelen korunk s a +magyar civilizációnak e fényességét illetik, a következő kérdés: +„Nem lehetett volna-e azt a nagy képet egy igazán hazai festővel +megfestetni, aki olcsón és jól megcsinálta volna s a többi termeket +a többi nevesebb művészek alkotásaival benépesíteni? Ha a +kétszázezer forintot húsz jeles művész közt felosztjuk, jut +mindegyikre.</p> +<p>Mintha csak csizmáról lenne szó. A jelszó: „olcsón és jól“. +Lehet a mi hazai, a mi itthon lakó művészeinkre nézve ezeknél +lealázóbb sorokat írni? És félek, hogy e megalázó gondolat művészi +körök inspirációjából íródott meg.</p> +<p>Nem fognak azonban e sorok engemet arra csábítani, hogy +művészeinket, akik itthon, vagy bárhol vannak, kisebbítsem. Igen +jeles, igen szép gárda az, amely az ecsetet forgatja a nemzet +dicsőségére. De fájdalom, való, hogy e jelesek közül is többen, +alig, vagy éppen nem találják meg törekvéseik kellő föltételeit a +hazai viszonyokban. És bizonyos, hogy e pontban mindenkinek jogában +áll a maga anyagi és erkölcsi érdekeivel leszámolni <span class= +"pagenum"><a name="Page_146" id="Page_146">-146-</a></span> s +aszerint rendezni be az életét. Igy van az, hogy kevés jelesünk van +itthon, sok jelesünk van külföldön. Mindenki aggódva gondolja +magában, hogy Benczur Gyula kiváló talentuma nem képes elégséges +hatást gyakorolni hazai környezetére egyfelül és viszont nem +termékenyül meg tőle megfelelő alkotásokra. Mert itt korlátolt és +kicsinyes a művészi élet és az érdeklődés a művészet eleven élete +és fejlődése iránt.</p> +<p>Oly talentumnak, mint a Munkácsyé, itt nincsenek meg az élete +föltételei. Neki a nemzetközi művészi forgalomban van a helye, +amely értékét taksálja. De viszont, ha arról van szó, hogy műveinek +hol van helye: akkor a magyar nemzet fővárosát illeti az első szó. +Képzelhetetlen az, hogy itt egy monumentális középület épüljön, +képekkel diszíttessék és abból Munkácsy hiányozzék. Akit e nemben a +magyar nemzet jelenleg legnagyobbnak produkált, azt, mikor nagyot +alkot, nem lehet nélkülöznie. Az országháznak nemcsak fődísze, +hanem főhíressége is az a kép lesz, amelyet Munkácsy fest a +falaira. A kép árát el lehet osztani, ha el lehet osztani e mester +tehetségét is művésztársai közt. Ha régen így gondolkoztak volna, +akkor az olasz nagymesterek képeit hiába keresnők ma Itália +középületeiben és templomaiban. Akkor a krónikákban az volna +megírva, hogy X. városa drágálta Rafaelt és más – különben „jól és +olcsón“ dolgozó hazai művészekkel festtette képeit. Magyarország +kultúrájának történetéhez tartozik, Budapest és a magyar nemzet +becsülete megkívánja, <span class="pagenum"><a name="Page_147" id= +"Page_147">-147-</a></span> hogy aki legtöbbre vitte művészetében +magyar ember: annak művei a nemzet birtokában elégséges számban +legyenek. Aki magyar azt látni akarja, az ne legyen kénytelen +idegen országba menni; aki idegen látni akarja, kénytelen legyen +Budapestre jönni. Hogy a becsületet és díszt, ami ebben rejlik, +mennyivel fizette meg a nemzet, az mellékes. Mentül fényesebben +jutalmazza egyik legnagyobb fiát: annál büszkébben mondhatja a +magáénak. Én valóban a gondviselés egy szeretettel teljes vonását +látom abban, hogy a millenniumra adott nekünk egy Munkácsyt, +megfesteni nagy epopoeánk végső képét, a honfoglalást. <span class= +"pagenum"><a name="Page_148" id="Page_148">-148-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Az Isten-ember.</h2> +</div> +<p>Nézem, nézem azt a nagy képet a Műcsarnokban s amint szemem +áhítattal csüng a kép megindító főalakján, forr fejemben a +gondolat, amelyet a nézők csoportjának egyik felére nézve épp oly +könnyen eldönthetővé tesz vallásos hite, mint másik felére nézve +hitbeli szkepszise. Amaz látja Munkácsy Krisztusában az Istent s +ebben keresi a kép dicsősége és nagysága döntő momentumát; emez +csak a názáretbeli hitújító tragédiájának hősét látja benne, az +Istent nem, csak az embert s azért mondja a felfogást újnak, az +ábrázolást korszakalkotónak vagy iskolaalapítónak.</p> +<p>A két csoport közt áll – Pilátus és azt mondja: hol van az +igazság?</p> +<p>Mondjuk ki mindjárt, az igazság a festő zsenijében van, aki +ellenállhatlanul ragadja meg a hivőt s a hitetlent; aki a vászonra +varázsolt alakját fel tudja ruházni mindama tulajdonságokkal, +amelyek képesek egyfelől praokkupált fogalmakat a +legmagasztosabbról kielégíteni, képesek másfelől abban, aki +vallásos praokkupáció nélkül járul e <span class="pagenum"><a name= +"Page_149" id="Page_149">-149-</a></span> kép elé a tragikus +momentum, vagyis a fenséges benyomását fölkelteni.</p> +<p>E hatással szemben a képre magára nézve fontosságát veszti a +vitatkozás arról: hogy a művész felfogása és kivitele szerint mint +Isten-ember áll-e a képen Krisztus alakja, vagy úgy, mint ember. +Mindenkit megihlet a kép, mindenki leborulhat előtte áhítatosan. Az +egyik imádja benne Istenét, a másik az emberi képességet, +nagyságot, végső sorban – magát, mint embert, Munkácsyhoz épp úgy +hasonlót, mint – Krisztushoz, az ő felfogása szerint.</p> +<p>A képnek egyik fővarázsa az, hogy egyfelől csodásan tiszta, +világos és félremagyarázhatlan az ábrázolt cselekmény ama +momentuma, amely benne feltüntetve van, másfelől főalakja hatásának +egyetemessége kérdésemnek misztikus függőben hagyása által megóva, +sőt biztosítva van. Bűvös félhomálynak mondanám, ami e képben e +kérdésen dereng, félhomály, amelyen áthatni teljesen nincsen +hivatva az emberi szem; félhomály, amely nem vesz el az alakokból +semmit, sőt amely árnyaikat növeli, az illuziót táplálja, a +képzeletet termékenyíti, mely adott esetekben egyik leghathatósabb +tényezője a művészetek hatásainak.</p> +<p>Hogy Munkácsy kereste ecsetével azt a Krisztust, aki +művészálmaiban neki megjelent, mutatja az a körülmény, hogy +vázlatai között nem kevesebb, mint négy Krisztusfej van. Rokon mind +a négy, de nem ugyanaz. Aki a képen van, az a hatodik. Az ötödik +nincs sehol, mert az a képen volt, de <span class= +"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> +átfestette a mostanivá. Átfestette, mint annak idején olvastuk +némely francia műbíráló abbeli ítélete folytán, hogy Krisztus +isteni része hiányzik belőle. Ebből az következnék, hogy a +mostaniból nem hiányzik s ezzel a keresett felelet meg volna adva, +ha ismét szemben nem állanának azzal a véleménnyel, melyet e sorok +elején idéztem s mely azért helyezi a képet minden +Krisztus-kompozíciók fölé, mert az embernek adja vissza a jogát, +nagyobbá tévén őt, úgyis mint hitalapítót, úgyis mint szenvedőt, +úgyis mint vállalata véres áldozatát az által, hogy isteni +mivoltától megfosztja.</p> +<p>Mi tekinthető vajjon ebben a perben döntőnek? Mi az, ami nemcsak +a művész szándékát, hanem eredményét is mindenkire nézve világossá +tegye? Mert nem elég esetleg tudnunk, hogy a festő Istent akart-e +festeni, vagy sem, emberi alakban. Meglátnunk, megismernünk kell, +hogy azt festett-e? Mi tehát a festett Isten csalhatatlan ismérve a +szimbolikus attributumokon kívül, melyekkel más művészek alakjaikat +ellátni szokták? Mi, ami a pert kétséget kizárólag eldönti? Miről +ismerjük meg egy képen az Istent, akinek fejét dicsfény nem +környezi, ki mennyei környezete nélkül van ábrázolva s oly +helyzetben, midőn kárhozatos szenvedélyek diadalt ülnek rajta, +kezeit megkötözik s tehetetlenül hurcolják „Ponciustól +Pilátusig“?</p> +<p>Valóságban semmi, csak a hatás, melyet reánk tesz. Minthogy +pedig a hatás sokszor sok-, a jelen esetben kétféle, de olyan +kettő, mely megformulázva <span class="pagenum"><a name="Page_151" +id="Page_151">-151-</a></span> egymást kizárja, annál fogva csak +azt az igazságot tanuljuk meg, hogy a hatás tényezőihez, melyek a +képben rejlenek, járulnak, hogy az eredményt módosítsák, azok a +tényezők, melyek a szemlélőben vannak.</p> +<p>E szerint kutatásunk eredménye ismét nem volna több, mint az, +hogy akinek szívében benne van a Megváltó Isten, az a képben is +megtalálja Őt; akinek szívéből hiányzik, az a képen sem keresi, sőt +éppen negációjában találja élvezetét.</p> +<p>Kerüljünk más oldalról a kérdésnek. Nézzük, mi volt a művész +föladata és mi állt művészetének rendelkezésére, hogy céljához +segítse.</p> +<p>Tegyük fel, hogy feladata volt megfesteni a szenvedő Istent. +Akik előtte vállalkoztak ez alak lefestéséhez nagy mesterek, azok +három tényezőből alkották meg Krisztus fejét: a hagyományból, a +fogyatékos leírásból, melyek alakját, arca, haja, szakálla színét – +nem is mindig egyformán hagyták az utókorra; azután a felséges +arcból, melyet mint ideált maguknak e hagyományok fölhasználásával +megalkottak; végül a felvett szituáció kifejezéséből az arcon.</p> +<p>Munkácsy nemkülönben eképpen tett. Az ő Krisztusában, nem +tekintve egyéni különbségét, – csak egy általános vonás hiányzik, +amely a többiben megvan: a lemondás vonása. Az ő Krisztusa éppoly +magasztos, éppoly ihletett, éppoly dicsőült, mint bármelyik +elődjeé, de nem oly rezignált. Szeme világol, fölemelt homloka +impozáns, <span class="pagenum"><a name="Page_152" id= +"Page_152">-152-</a></span> öntudata – mint szava a tenger +hullámainak az Irás szerint – fölötte lebeg és parancsol itt a +szenvedélyek feléje csapkodó habkoronáinak. Ellentétben áll-e ez +isteni voltával? Nem gondolom. Ellenben azt hiszem, e kép becsét +mértéktelenül csökkentené, ha nem így volna. A kompozíció mozgalma, +az alakok egy részének támadó szenvedélye, a helyzet, mely a művész +által fölvétetett, követelik Krisztus állását, fejtartását, +szemének bűvös és uralkodó világítását. Ez nagyon emberi vonás +ugyan, de nem emberibb, mint mikor azt mondja vért izzadva az +„Isten“: „múljék el tőlem e pohár“. És éppen ez a vonás teszi +nélkülözhetővé a dicsfényt, az immunitásának e jelvényét az emberi +indulatok e tolongásában a földön, sőt e vonás ereje nagyobb, +általánosabb és közvetlenebb, mint a glória, mely persze viszont +szándékát teljesen világossá tette volna, ha Munkácsy odafesti.</p> +<p>És vajjon miért nem festi oda? És azzal, hogy oda nem festette +nagy elődjei módjára, abbeli szándékát dokumentálta-e, hogy Istent +nem, csak embert akart festeni? Vesztett volna-e a kép, ha +odafesti? Megannyi kérdés, melyre nem tudok egyenesen felelni.</p> +<p>A festőnek mindenképpen csak az emberi alak áll rendelkezésére +arra, hogy Istent fessen. Módjában van mindent összeszedni egy +ideálba, ami az ember megjelenésében magasztos, fenséges van. De ha +a legmagasztosabbat, a legfenségesebbet festette is, az mindig csak +a legmagasztosabb ember marad. Az Isten a Genezis szerint a maga +képére <span class="pagenum"><a name="Page_153" id= +"Page_153">-153-</a></span> teremtette az embert, a művész viszont +a maga képére teremti az Istent. Semmi testrészt, ami emberen +nincsen, oda nem festhet, semmi kifejezéssel, semmi lelki +tulajdonsággal arcvonásban, testtartásban, amelyet emberről nem +ismer, fel nem ruházhatja. Bármily tökéletesen fesse tehát, ismét +csak a legtökéletesebb embert festette, sohasem az Istent, kit nem +emberi tulajdonságról kell, lehet és szabad Istennek felismerni, +hanem isteni tulajdonságokról, amely azonban csak szimbolikusan +festhető le vagy csak eredményében, mert csakis a léleknek +tulajdonsága, ereje és hatalma.</p> +<p>Fesd az Istent, aki mindenhatóságát, természetfeletti erejét +tettben gyakorolja és nem fogsz vitát kelteni szándékaid felül. De +ha fested Istent, amint packázik rajta az emberi nyomorúság, alig +van másod a dicsfénynél, ami szándékodat világossá teszi a mai +szkeptikus világban. Hogy Munkácsy elmulasztotta vagy elkerülte +Krisztusára dicsfénnyel isteni volta bélyegét rásütni, lemondott az +illuzió s útbaigazítás egy sokat használt és igen kényelmes +eszközéről: ezzel csak kivette képét a katexochen egyházi képek +sorából, anélkül, hogy profán képpé tette volna. Ezzel tovább csak +komplikálta amúgy is rendkívüli feladatát, de fönntartotta magának +vele az általánosabb hatás lehetőségét. Ha kereste az istenit a +maga Krisztus-ideáljában, nem a külsőségben kereste, hanem abban, +hogy a megváltó tanaihoz, emberi sorsához, megrendítő tragédiájához +méltó alakot állítson Pilátus elé, alakot, akinek látása ebben a +környezetben megtegye <span class="pagenum"><a name="Page_154" id= +"Page_154">-154-</a></span> a nézőre a halálnak és föltámadásnak +együttes hatását; alakot, akiben a szenvedőt és győzőt látjuk +egyszerre, töviskorona és dicsfény nélkül is.</p> +<p>Ebben kereste és ebben meg is találta! És amíg a világ kihirdeti +és hiszi a bibliai Krisztus isteni voltát, addig látni is fogja +Munkácsy Krisztusában az Istent.</p> +<p>Nem volna érdekesebb dolog, mint egy oly művelt ízlésű embert +állítani e kép elé, aki a biblia-történeteket nem ismeri. Akire +tehát a kérdés, melyet feszegetek, nem létezik! Aki a képen +kénytelen volna felismerni a tömegek bősz szenvedélyéből, az +írástudók gyilkos gyűlöletéből és a bíró kishitű habozásából a +vádlott veszett ügyét. Az mondaná meg csak nekünk, hogy e kép a +világ tragédiáját ábrázolja; az mondaná meg, hogy a tragikus +momentum ecset által soha megrázóbb kifejezést nem nyert, mint e +Krisztus-alak és fej által e környezetben. A tragikus momentum +pedig a legfönségesebb, amire ember emelkedik lelki tulajdonságok +nagysága által; az a momentum az erkölcs, az igazság diadala a +halálban a társadalmak, érdekek szabványai ellen való harcban; az a +momentum diadala annak, ami az emberben fönséges, örök, +halhatatlan, tehát azonos az Istenséggel.</p> +<p>Ime Munkácsy Krisztusában az Isten. <span class= +"pagenum"><a name="Page_155" id="Page_155">-155-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Szigeti József.</h2> +</div> +<p>A gyermeket ritkán érdeklik a természeti tünemények. A világ a +gyermeknek egy adott keret, amelybe beleszokik, attól a pillanattól +fogva, hogy látni kezd. A természet periodikus tüneményei ehhez a +kerethez tartoznak. Figyelme inkább az esetlegességet keresi és +különösen a nagyok dolgának szeret a sarkában járni. Én +gyermekkoromból nem emlékszem arra, hogy természeti tünemény +nagyobb hatást tett volna rám. Ama gyönyörű romok is, melyek a +zalamegyei hegység ormait koronázzák, csak akkor kezdtek vonzani, +amikor már Kisfaludy Sándor regéit ismertem. Addig jobban érdekelt +a kavicsos gödör, ahol játszani, vagy a puszta téglaszín, ahol +megint játszani, néha egyikben is, másikban is fürdeni +lehetett.</p> +<p>Csak egy ilyen dolog volt, ami különösebben érdekelt: az őszi +köd. Az a reggeli páraság, amely hűvös őszi reggeleken lomhán +heverész a faluban. Meg-megszakadozva óriás darabokban, ide-oda +imbolyogva, hogy szinte bujkálni lehet benne. Ezt gyakran +nézegettem. Mulatságos és különös volt, <span class= +"pagenum"><a name="Page_156" id="Page_156">-156-</a></span> mikor +egyszerre csak valami sötétséget láttam a méhében, amely mozgott, +lassan emberi formát vett fel, végül kilépett a homályból. Ember +közeledett felém. Rémesebb volt, mikor az én irányomból ment valaki +a köd felé. Most belép, a sarkán átvág és innét rája süt a nap. +Azután pár lépés után megint belelép és tovább megy és elveszti +körvonalai élességét, majd az egész formáját és immár csak egy +sötét folt marad belőle, mely tovamozog, végre eltűnik: elnyelte a +köd.</p> +<p>Hetek óta minduntalan a szememet kísérti ez a gyermekkori +benyomásom. Hetek óta látok egy kedves alakot a végzetes köd +labirintusa felé haladni, ballagni. Már ott van. Már az egyik +ködtömeg sarkán áthatolt. Ismét rásüt az édes napfény. Megáll. +Mintha visszanézne. Én rám néz?… Kire néz? Mindnyájunkra?… Vidámság +ül a szemében szomorúsággal ölelkezve… De minő káprázat! Azt +mondtam egy kedves alak? Hiszen én kettőt látok, sőt hármat… ötöt… +tizet, egy egész mozgó tömeget. Minden egyes alakon ugyanaz a fej, +ugyanaz a szomorúság mindeniknek a szemében, vidámsággal +összeölelkezve. Mintha utolszor nézne ránk vissza, hogy belépvén a +ködbe, a köd elnyelje az életet.</p> +<p>Ime most lép be, akinél vígabb cimborát, kedvesebb gazembert, +munkásabb henyélőt, a gyávaságban hősebb fickót, elmésebbet és +szemtelenebbet ki tudja, mikor látunk újra. Vesszen el minden gyáva +pimasz! És a hideg köd ráborul Falstaff hájtömegére, elnyeli +furfangos nagy fejét, eltemeti <span class="pagenum"><a name= +"Page_157" id="Page_157">-157-</a></span> nagy szívének +elpusztíthatatlan nagy vidámságát. Nem fogom többé viszontlátni +halhatatlan fiatalságodat jókedvű öregem!</p> +<p>De la Souche úr, hogyan, ön is megy? Kedves nyaralójából, az ön +édes gyötrelmeinek kényelmes kis tanyájából, a Nők iskolájának az +egyeteméből kilép, bele a ragadozó őszi ködbe? Óh, hiszen önnek, ha +jól sejtem, szarvai vannak, tépje foszlánnyá e rút ködöt, fujjon rá +kifáradhatatlan beszédű tüdejéből… Hogyan, ön megrázza álfürtös +fejét?… Menni kell? Isten veled Ágnes… és belép a ködbe és +szétfoszlik… Miért nézném meg még egyszer a Nők iskoláját, csak ezt +a ködöt látnám s Molière vidámságai könnyet csalnának a szemembe +érette, akinek most már csak mozgó árnyékát látom, eltűnőfélben, +örökre.</p> +<p>S ki integet ott felém, hosszú kampós római botjával? Te vagy +fejedelmi Agrippa? Jókedvű, derék, fényes római lélek, öreg +Meneniuszom? Viszed fehér szakálladat a szürke ködbe? Hiába +mentetted meg Rómát a Mons Sacran egy adomáddal? Isteni humorod +elől nem tér ki az éhes köd? Egy toppantásodra, egy tekintésedre +kővé meredtek a volszkus strázsák Aufidiusz sátra előtt… Csakugyan +elmégy? Futó tekintetet vetsz miránk vissza. Szemrehányó +tekintetet? Hogyan, te fényalak, mintha már nem a szemedben, nem a +lelkedben fészkelne olimpusi származású jókedved, hanem iszákban a +hátadon vinnéd magaddal a szennyes ködbe, mely befogadja +patyolattógás alakod, a bíbor pretextussal. Tudod-e, hogy +<span class="pagenum"><a name="Page_158" id= +"Page_158">-158-</a></span> tőled búcsúzva Koriolántól búcsúzom és +nagyszívű anyjától… Egy egész világomat viszed magaddal… Isten +veled…</p> +<p>És Meneniusz Agrippa után megy Poloniusz, Poloniusz után Sass +István uram és Sass István után egész sora a halhatatlan alakoknak, +kiktől örökre szóló búcsút veszünk,</p> +<p>Egy emberben nem lehet többet veszteni. Ezt jelenti az, hogy +Szigeti József megválik a színpadtól. Megválik? Nem, megvált. +Mosolyogva, nevetgélve, zsörtölődve mendegélt, egyszerre csak ott +volt a csalfa köd szélén, csak ott vettük észre a játék fordulatát. +Az öreg Faun az ő meghasonlott mosolyával ránknyilazott és +belépett. Még látom elmosódott kontúrjait, még a fülembe csendül +egy-egy szava, de mindenen, amire emlékezem, túl sír az őszi szél +fuvalma, amely megmozdítja a ködöt, amellyel együtt ingadoznak, +lebegnek a távolodó alakok s amely fülembe sírja:</p> +<p>Nem fogjuk többé látni halhatatlanságodat, jókedvű öregem! +<span class="pagenum"><a name="Page_159" id= +"Page_159">-159-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Tamássi József.<br /> +<span class="smaller">1892 szeptember 8.</span></h2> +</div> +<p>Jelen színésznemzedékünk egyik legeredetibb és legizmosabb +tehetsége haldoklik e pillanatban s életének leszerelt mécse tán ki +is alszik akkorra, mire én az utolsó pontot vetem e róla szóló kis +megemlékezés végére.</p> +<p>Harminckét esztendeje, hogy először láttam. Hidassy színigazgató +társulatánál játszott Sopronban, mint népszínműénekes, a hozzá +méltó s azoknak, akik látták, elfelejthetetlen, élete virágjában +letört Szőlőssi Ninával. Ifjúsága tüzében állott, alig hogy csak +odahagyta a veszprémi szűrszabóműhelyt, ahonnan a muzsa +kiszólította; délceg, temperamentumos, szilaj s egy meleg bariton +hang birtokában már akkor föltétlenül uralkodott a színpadon, amely +megnépesedett, mihelyt ő rálépett, mert élet, melegség, akarat +jártak a kíséretében.</p> +<p>Ez 1860-ban volt. Nyolc-kilenc évvel később a városligetben, az +állatkert táján egy deszkából jól-rosszul hevenyészett fedetlen +arénában játszott Kőmives színtársulata. Ez ütött-kopott +kompániában fedezte fel Szerdahelyi Kálmán Tamássi Józsefet s +<span class="pagenum"><a name="Page_160" id= +"Page_160">-160-</a></span> kijárta szerződtetését néhai Radnótfáy +Sámuel intendánsnál. Nem ezek és nem Tamássi hibája, hogy babér nem +azonnal termett az ő homloka számára. Az ő szakmájabeli darabok nem +műszerepek. A műfaj maga, amelyben szerepei voltak, mint költemény +anyagánál és strukturájánál fogva is nem elég erős arra, hogy a +nagyobb műveltségű közönséget magában érdekelje. Hasztalan minden +hivalkodás, hiú erőlködés: a népszínmű sorsa föltétlenül a +népdalhoz és az énekesnőhöz, mint régen mondták: a vodvilistánéhoz +van kötve. Ennek igazinak kell lennie, hogy a népszínmű divatja el +ne halványodjék. Déryné, De Caux Mari, Hegedüsné, Blaha Lujza: ez a +népszínmű története. Ami közben van, nem számít. Ily közbeeső +időben került fel Pestre Tamássi. Bognár Vilma, Eötvös Borcsa, +Helvey Ilka próbálták több kevesebb szerencsével daluk szárnyára +venni a pusztulásnak indult műfajt, de siker nem követte őket. +Tamássi ritka és frappáns tehetsége sem tudott a dolgon segíteni. +Ekkor, gondolom 1871-ben, jött fel Debrecenből égi adományaival +Blaháné, föllépett a Tündérlakban s a forduló pont egy csapásra +beállott. Most is előttem van az az este. A közönség nem is +álmodta, hogy voltaképpen nem Blahánét fedezte fel akkor, hanem +Tamássit. Eltelt Blaháné kedves, vonzó alakjával, szelíd, szemérmes +lényével, édesen csendülő dalával és nem látta meg, hogy viszont +Blaháné rajta feledkezik széles jókedvű játékostársán, ámul +változatos játékán, elmés találékonyságán, humoros tréfaságain, +egyszerűségén, természetességén, <span class="pagenum"><a name= +"Page_161" id="Page_161">-161-</a></span> jóízűségén s engedi magát +vinni, ragadni és ott találja meg voltaképpen magát, ott lepleződik +le előtte a saját művészete, mellyel azóta is uralkodik a fővárosi +közönség szívén. Azt lehet mondani, hogy Tamássi játéka volt az a +varázsvessző, melynek érintésére kipattant a temérdek kincs, amit +ma Blaha Lujza művészetének mondunk. Akkor, mintha hályog esett +volna le szép szeméről s mintha hallottam volna felkiáltani: Aha, +itthon vagyunk már!</p> +<p>Igy lett a fővárosi színházjáró közönség szemében egy fogalommá +a „Tamássi meg a Blaháné“ és a népszínmű új lendületet vett.</p> +<p>Legkülönösebb tulajdonsága volt Tamássinak, hogy alakjainak +jelentőséget tudott adni. Ugy felállította emberét a színpadon +mindjárt első megszólalásával, hogy a benyomás róla tiszta és +határozott volt és az illúzió teljes. Hangja korán megrongálódott, +de a népdaloknak oly mesteri deklamációját tudta, melyet wagneri +művészetnek lehetne neveznünk. A dal az ő ajakán nem közbevetett +éneklés volt, hanem a darabhoz tartozó szöveg. Épp úgy +megjátszotta, mint a prózáját. És bár egészben parlagi fejű ember +volt, azt hiszem, esztétikáról nem sokat hallott harangozni, de oly +művészi inspirációval dolgozott, amely méltán ámulatba ejtette a +legkövetelőbb kritikus nézőt is.</p> +<p>Mert ha azt mondom, hogy dalait eljátszotta, azalatt nem azt +kell érteni, mintha belegesztikulált, járt-kelt s prózát csinált +volna a versből és a melódiából. Ellenkezőleg, más volt a játéka +itt, <span class="pagenum"><a name="Page_162" id= +"Page_162">-162-</a></span> más ott és nem kevésbé változatos az +egyik, mint a másik. Láttam őt egy népdalban furulyával +végigrohanni a színpadon (Vagyok olyan legény, mint te. Csikós.) és +láttam őt mozdulatlanságban elmondani dalát (ugyanott a Magasan +repül a daru). Amabban félelmet keltett, ezzel könnyekre facsarta a +szívedet.</p> +<p>Művészete teteje a Rokkant huszár, a Csikós és a Falu rossza +volt. Mind a három elsőrendű színészalkotás volt tőle, a remek +szoborművek hosszú láncolata mindenik. A népszínművek hőseinek vala +a hőse ő. Más darabokban, mint epizodista jeleskedett és +nevezetesen a Nemzeti Színház Shakespeare-előadásain mint nép, +mindig adott egy-egy jóízű, vérmes igaz figurát.</p> +<p>A szerencsétlenség akkor ütötte le, mikor már azon gondolkozott, +hogy átmenetet keressen az öregebb szerepekre. Tett is egy-két +próbát és világos volt, hogy itt is, ha anyagot kap, csak emelkedni +fog. A sors azonban halt-ot kiáltott feléje. Most pár éve, mikor a +Betyár kendőjé-re öltözködött a Népszínházban, szélütés érte, +melytől balfele megbénult. Csendes visszavonultságban élt azóta +máig, amikor másodszor rohanta meg a veszedelem, hogy leterítse. +Elsőbben elszenvedte a halált, amikor elvesztette a színpadot, most +annak tán csak árnyékával vívódik. Mert a mostani csak a testét öli +utána akkor megölt lelkének. <span class="pagenum"><a name= +"Page_163" id="Page_163">-163-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Lukácsy Sándor.</h2> +</div> +<p>Ma egy igen szép kritikát olvastam vonatkozással Lukácsy +Sándorra, legújabb darabjára, a szobrászokról s kőfaragókról, a +színműköltőkről s a színdarabcsinálókról, a művészekről s a +mesteremberekről s végül a kritikusokról, akik kétféle mértékkel +mérnek. „Amint a kőfaragó – úgymond az a kritika – sírköveivel a +mulandóság szolgálatában áll, úgy a drámacsináló is bizony csak az +enyészetnek dolgozik.“ És a nyomorultak, akik elől a halhatatlanság +kapuja eképp bezáródik, még egyébként is kikapnak. Gúnnyal, +megvetéssel ostoroztatnak az igazi kritikus által, akinek +szempontja egyesegyedül a szépnek az a képzete, melyet meg tudott +magának szerezni. Akiről tovább mondva van, hogy „mellékes +körülmények: az irodalom napi érdeke, a pénztár viszonyai és más +effélék, ítéletére befolyást nem gyakorolhatnak“.</p> +<p>És suhog a szegény kőfaragó, a szegény Lukácsy feje felett az +„egyesegyedül szép szempontjának“ kegyetlen vesszője, amiért +legutóbb Arany János <span class="pagenum"><a name="Page_164" id= +"Page_164">-164-</a></span> „Ágnes asszonyát“ tette csúffá egy +népdrámában, ma meg Jókai „Uj földesurá“-hoz folyamodott.</p> +<p>Hol végződik az irodalomban a kőfaragás, hol kezdődik a +szobrászat? Meddig dolgozik valaki az enyészet s hol kezd a +halhatatlanság számára dolgozni? Talán nem is szükséges vizsgálni; +úgysem a vizsgálat, hanem az idő dönti el, hozzá oly idő, melyet mi +meg nem érünk. Hogy egyébként a jó kőfaragó mindig többet ér, mint +a rossz szobrász, az előttem nagyon világos. Ha világos nem lett +volna, Szigligeti Ede nemzeti kőfaragóink céhmestere, valamint +Csiky Gergely egy másik szerencsés kőfaragó érdemes liferánsai a +gyors enyészetnek, már megtanítottak volna rá. De boldog Isten! +Mivé is lennénk az életben temetőinkkel, házaink, kutaink, +udvaraink, kapuink s egyéb mindenféle épületeink díszítésével, ha a +kőfaragók becses céhe beadná a kulcsot? Mivé lennénk színházaink, +politikai, szépirodalmi lapjaink és füzeteink, könyvpiacunk, összes +irodalmi táplálékunk szükségleteivel szemben, ha becsületes +kőfaragóink megtagadnák a szolgálatot, ha a nyírottfejű puritán +kritikusok máglyáira rakatnának a boldogtalanok, ha szilenciumba +tétetnének, amiért csak középtehetségű emberi erényekkel +dicsekszenek s nem jönnek a halhatatlanság kiváltságával a +világra?</p> +<p>„Az opportunitás a politika kiváltsága, a művészeti kritika mit +sem tud róla“, mondja emberünk erre, átmenetül oda, ahol a +kőfaragók után ezeknek jóakaratú bírálóit készül magasztos +szempontjával „csúffá tenni“. <span class="pagenum"><a name= +"Page_165" id="Page_165">-165-</a></span></p> +<p>Mindezek az idézett mondatok azonban közönséges közhelyek. +Tanító könyvben, ahol először el voltak mondva, helyesek. De az +élet mindennapi fogalmának tárgyaival s jelenségeivel szemben +nagyképűen hangoztatva, csak magasröptű tudálékosságok. A színház +és termékeinek szerepe a mai modern életben egészen más ítélő +szempontok alá esik. Nem mintha a dráma vagy a művészet szabályai +megváltoztak volna, de rendeltetésük annyira kibővült, hogy a +viszony a mai s amaz időbeli dráma közt, midőn e műfaj +színrehozatala csak sátoros és nemzeti ünnepek váltakozása, költői +remekek versengése volt, annak a viszonynak felel meg, melynek +valaha csak leírása egy egész ember életébe került s amaz újságlap +egy száma közt, melyet ma egy óra alatt ezer meg ezer példányban +bocsát a gép az olvasó közönség rendelkezésére.</p> +<p>A modern életnek szüksége van hírlapjaira, regényeire s +színházaira. Párisban egypár millió újságlap jelenik meg mindennap +s negyven színház nyitja meg minden este kapuit a közönség számára. +A negyven közül egy-kettő akad, mely hetenként egyszer áldoz a +halhatatlanságnak, a többi az enyészet számára dolgozik. Igen sok +fenkölt lelkű és tanult kritikus tesz a színházak körül ott is napi +szolgálatot. De senkinek sem jut eszébe fölnyalábolni a szobrászt +és agyonütni vele a kőfaragót. Ott is van emberhalál, igaz. Ma +kivégeznek egy rossz szobrászt, holnap egy rossz kőfaragót. De +azért, mert valaki csak kőfaragó és nem szobrász, azért nem esik +bántódása. <span class="pagenum"><a name="Page_166" id= +"Page_166">-166-</a></span></p> +<p>A „művészeti kritika“ fönkelt pártatlansága, opportunitás nélkül +valósága igen szép és nemes dolog, mikor nagy mesterek műveibe +elmerülve, keresi-kutatja az örökké szépnek a törvényeit, okulására +és gyönyörűségére a halandóknak. De ha kimegy a mindennapi +szükséglet által magának megteremtett szellemi vásárra s a gyors +forgalom váltakozó termékét veszi szemügyre – fel- s letünedező +darabjait külvárosi színházaknak, újságlapoknak szegény tömegeit – +és nem hajlandó semmi „mellékes körülmény“ által, sem az „irodalom +napi érdeke“, sem a „pénztár viszonyai“, sem „más effélék“ +tekintetbe vételét megengedni; akkor ugyan megóvhatta magának azt a +lélekemelő öntudatot, hogy „meg tudta különböztetni a drágakövet a +csillogó üvegtől“, de nem győzte meg a világ ép érzékű részét +arról, hogy az legyen a fődolog, hogy ezt meg tudják különböztetni, +nem pedig az, hogy megkülönböztetésünk mellett képesek legyünk a +szellemi piac minden termékét, az üveget úgy, mint a gyémántot, +becse, haszna és szükségessége szerint méltányolni és szolgálata +jutalmához hozzájuttatni. És minthogy annyi drágaköve nincs a +világnak, hogy mindenkinek a fülébe, a nyakára, az ujjára jusson, +ellenben mindenki akar magának díszt, vagy a fülére, vagy az +ujjára, vagy a mellére, vagy mindenüvé, ahova tehető: ennélfogva +az, ami – ha üvegből, ha más értéktelen anyagból – a drágakő +formájára van faragva s ahelyett csillogni, villogni, az embereket +gyönyörködtetni van hivatva és e hivatásának bizonyos <span class= +"pagenum"><a name="Page_167" id="Page_167">-167-</a></span> +mértékig meg is felel, az az örökkévalóságra, halhatatlanságra mint +egyed nem tarthat ugyan számot, de nemében örök időkön át fog élni +és a mindennapi életben becsesebb szolgálatot tesz és a forgalomban +nagyobb értéket képvisel, mint maga a drágakő.</p> +<p>De álljunk meg, mert még betaláljuk bizonyítani, hogy a rossz +színdarab többet ér, mint a jó színdarab, pedig csak azt +bizonyítjuk és állítjuk, hogy az a pártatlan kritika, amellyel itt +szemben állunk, voltaképp csak egy irígy vén leány, aki az erényt +botnak használja, nemhogy rátámaszkodjék, hanem hogy üsse-verje +vele a keze ügyébe került fiatalokat. Mert az olyan +elviselhetetlen, különösen az erényes vén leányokra nézve, hogy a +fiatal leány szemet szúr és tetszik, noha lám az orra tömpe, a füle +nem kicsiny, az ajka biggyedt s még mit tudom én, hányféle hibája +van. A vén leány egy lélegzetre elmondja mind, még meg is szerzi +mindeniket. Ami pedig a leányban a fiatalság, az az íróban a +tehetség. Az olyan kritikusra elviselhetőbb, ha egy tehetségtelen +írót lát, akinek nincs más érdeme, minthogy elkerüli a nagy +hibákat, mint az olyan, akit az eleven tehetség nem ment meg a nagy +hibáktól és tévedésektől.</p> +<p>Lukácsy Sándor, amint én ismerem, pedig sokat a veséibe néztem, +tehát gondolom, hogy némileg ismerem, igen jelentékeny színműíró +tehetség. Azonban egy teljesen demoralizált tehetség. Fejlődése +minden idejét az élő irodalomtól elszakadva, vándorló vidéki +színpadok napi szolgálatában töltötte <span class= +"pagenum"><a name="Page_168" id="Page_168">-168-</a></span> el +úgyis mint színész, úgyis mint művezető, úgyis mint író. +Hevenyészett, alaposan meg nem gondolt munkára volt múzsája hivatva +s a könnyűség, mellyel dolgozott e tekintetben, épp úgy csábította +őt magát excesszusokra, mint igazgatóit arra, hogy visszaéljenek +szolgálatkész képességeivel. Igy a fölületesség az okokban, a +külsőségek predominációja mindenben, az ízlés parlagisága a +tréfában, úgy mint a komoly részekben, amit eleintén tán csak a +gyors munka könnyebbsége végett engedett meg magának, az idők +folyamán második természetévé lett, vagy tán oly hiba volt +kezdetben, amelyet nagy elfoglaltságában nem ért rá észrevenni +magában, annál kevésbé kigyomlálni tehetségéből.</p> +<p>Nehogy valaki Tóth Ede példáját hozza fel nekem, mint aki +szintén hasonló viszonyok között élt s mégis ott írta meg a Falu +rosszá-t. A különbség a feltételekben igen nagy. Lukácsy (ezt maga +nem hiszi magáról, de mindenki mondja róla) csakolyan rossz színész +volt, mint Tóth Ede; de amellett oly becses tag volt minden +színigazgatóra nézve, hogy mint színész is elsőrangú számba ment – +egyéb tulajdonságainak okáért. És mint színműíró kapós és kelendő +volt Magyarországon. Az ő színműveit 15–20 év óta széltiben játszák +Magyarországon s mielőtt Népszínház volt, egy helybeli német +színházban Lukácsynak egy népszínműve 100 előadásnál egy évben +többet megért. Mit látunk ellenben Tóth Edéről? Tóth Ede alig tudta +a vidéken többre vinni, minthogy az a harmad-negyedrendű társulat, +amelynél éppen volt, <span class="pagenum"><a name="Page_169" id= +"Page_169">-169-</a></span> egy-egy színdarabját nagynehezen +előadta. Tóth Ede volt – ha tetszik a hasonlatra visszatérni – +akkor a rossz szobrász, Lukácsy volt a jó kőfaragó. Tóth Ede sorba +bukott igazgatóival s darabjaival együtt s majd hogy el nem +pusztult mindenestül; Lukácsy egy-egy hevenyészett népszínművel +újra meg újra lábra állított egész társulatokat.</p> +<p>Egyre-másra készítette a düledező társulatok számára a támasztó +oszlopokat, mint szerény kőfaragó. Persze többet tett a mások, +többet az egész vidéki színészet megélhetéséért, mint a maga +halhatatlanságáért. Sorsa nem kedvezett neki oly értelemben, hogy +csendes, megfontolt, ellenőrizett működésben előrehaladva, tanulva +tisztulhasson és emelkedhessék, mint mások szerencsésebbek. Az ő +múzsája a lázas, szakadatlan, hamar munkában, hogy triviálisan +fejezzem ki magam, inkább károsodott. Eredeti adományait +megtartotta, de azok is annak az ízlésnek az irányában bokrosodtak +meg, amelyet tulajdonosuk szolgált; a vidéki színpadok ízlése által +dirigálva, a drasztikus hatások, aktualitások kiaknázása, lokális +színek, szenzációs események feldolgozása, egy primitív közönség +kedvekeresése: ezek voltak az iskola, melyet Lukácsy múzsája +kijárt. Itt hibáitól sem ért rá megszabadulni, melyek el is +harapóztak rajta derekasan, úgy, hogy aki abban a helyzetben van, +hogy nem enged ítéletébe „mellékes körülményeknek“ beszólást, +kezében Arisztotelesszel, Horáccal és Lessinggel mindennap +háromszor agyonütheti őt. Azért azonban az, akit agyonütnek, nem +mindig <span class="pagenum"><a name="Page_170" id= +"Page_170">-170-</a></span> kevesebb ember a gyilkosnál, néha éppen +csakis fegyvertelenebb. Amily helyes annak a „megismert szépnek“ az +ő gőgös, pártatlan mértéke ott, ahol elvontan irodalmi értékű +munkáknak osztályozásáról van szó, épp oly mértéktelen pártosság +ott, ahol a munkáló irodalom felett bíráskodik minden tekintettől +függetlenül. Aki mögött mecenások, akadémiák, vagy nem tudom mik +állanak, az ám düllessze ki a mellét, vesse meg a profanum vulgus +tapsát s írjon a halhatatlanság számára könyveket, melyek a +közönségnek nem kellenek, melyeket azonban az akadémiák kiadnak és +megfizetnek. De akit gyermekkorától kezdve nem kísér pályáján ilyen +szerencse, az kénytelen korának írni, kénytelen kortársai, +kénytelen közönsége tapsában keresni jutalmát és exisztenciája +föltételeit. Az ilyen fejhajtva veszi el, szerényen, magát megadva, +a fönkelt tudós abbeli ítéletét, hogy csak kőfaragó és nem +szobrász, csak mesterember s nem művész s csak színműcsináló s nem +drámai költő s vigasztalást keres és talál egy érdekes könyvnek az +előszavában, amely a napokban megjelent. Egy kötet kritika elé van +ez az előszó írva s az van mondva benne, hogy szerzőjük azért adta +ki, hogy majd a késői maradék ebből a kritikából értesüljön arról, +korunknak mily színműírói voltak. Mert ők, akik drámai termékeikkel +ezidőszerint ellátják színpadjainkat, mind meg fognak halni, az +enyészet számára dolgoznak „mint a kőfaragó a temető számára“, de +örökké fog élni és róluk hírt adni jövendő nemzedékeknek – a +kritikusuk. <span class="pagenum"><a name="Page_171" id= +"Page_171">-171-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Csatai Zsófi.</h2> +</div> +<p>Nem tündökölt a Népszínház deszkáin, mint primadonna, de sok és +becses szolgálattal kötelezte le egyszer a közönséget, másszor +igazgatóit. Játszotta a saját szerepeit, melyeknek száma nem +csekély s melyek korkülönbség nélkül osztattak neki; sőt nemcsak +kor-, hanem minden egyéb különbség nélkül: egy-két szónyi és sok +ívnyi szerep, víg és szomorú szerep, fiatal és öreg szerep, énekes +és nem énekes szerep, az mind nem tett különbséget. Emellett +játszotta mások szerepeit. Ha valaki elment az intézettől, az +előadást Csatai Zsófi tette lehetővé, ki azok közé a színésznők +közé tartozott, kiket a hasznos jelzővel kell kitüntetni. Nem +ékítés, nem cifraság, nem is szembetűnő oszlop az épületen, hanem +fontos szeg, amelyet nem igen látni ugyan, de amelyet nélkülözni +nem lehet. Kitünő erényei az elhatározott temperamentum, kiváló +értelem, előkelőség modorban, megjelenésben és alakban, nagy +passzió és az iskolától és színészi hagyományoktól független +eredetiség. Marquis-néja (A franciák Milanóban) bármely előkelő +színpad szalónjának <span class="pagenum"><a name="Page_172" id= +"Page_172">-172-</a></span> díszére válik; az éhenhaló fiú (Grant +kapitány gyermekeiben) a realisztikus előadás oly éles és igazi +vonásaival volt ábrázolva, menten minden színpadi pátosztól és +szenvelgéstől, hogy belső beccsel bíró ábrázolásnak volt +mondható.</p> +<p>Csatai Zsófi előkelő család ivadéka és szenvedélye vitte a +színpadra. Igazi neve Korizmics. Anyja (kit nemrég vesztett el) egy +németországi bárócsalád leánya. Zsófi – más hely nem lévén akkor +üresedésben – a Népszínháznál, mint karbeli kezdte meg működését. +Első önálló szerepét a „Kis herceg“ egyik apródjában kapta. A sors +azonban, mintha fejébe vette volna, hogy megtöri szenvedélyét a +színészethez. Már hosszabban betegeskedő atyja aznap délután halt +meg, amelyen Zsófinak első szerepét kellett játszani. A gyászeset +híre oly későn érkezett a színházhoz, hogy nem lehetett már +másképpen intézkedni, kényes is volt, habár csak kicsiny +szereplésről volt is szó, egy fontos újdonság első előadását az +utolsó percekben megmozgatni: az árvává lett újonc kénytelen volt +játszani, amíg atyja ravatalon feküdt. Színész sorsa, katona sorsa! +Első sikerét a fiatal színésznek a magán való uralkodás és az +összes érzéseinek fölzendült birodalmán való uralkodás művészetében +kellett aratnia.</p> +<p>Sem ő, sem más nem hitte volna akkor, hogy ez az eset ismétlődni +fog vele a népszínháznál édesanyja halálakor. Ezúttal a „Hoffmann +meséi“ kerültek színre. Az első előadás el is ment szerencsésen, a +másodikra meghal édesanyja, egy igen kedves és jó öreg asszony, aki +németes kiejtéssel <span class="pagenum"><a name="Page_173" id= +"Page_173">-173-</a></span> felettébb folyékonyan beszélte a magyar +nyelvet. Hogy a helyzet még élesebb legyen, Zsófinak egy haldokló +leány édesanyjának szellemét kellett ábrázolnia. A szerep énekes +lévén, nem lehetett a dolgon másképpen segíteni, minthogy Zsófi a +kép keretében, ahol a szellemnek feltűnnie kellett, kiöltözve, +kifestve a szerep kívánalmai szerint megjelent, de a szerepet +Vadnay Vilma énekelte le a szellemalak mögé bujva kottáról. +Bizonyára erős lélek kell ily kínos helyzeteknek elviselésére! Erős +szeretete a művészetnek is, hogy a háborgó érzésekkel megbirkózni, +távolállók ítéletével szembeszállni képesek legyünk… <span class= +"pagenum"><a name="Page_174" id="Page_174">-174-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Klárné Angyal Ilka.<br /> +<span class="smaller">(1892.)</span></h2> +</div> +<p>Hogy hol született, hol lépett először a világra szóló deszkára, +hol ment férjhez és mikor, azt akkor írjuk meg, ha nekrológot kell +róla írni, ami valószínűleg még igen soká lesz. Most csak művészete +nekrológját kell megírni, mert itt az a csoda történik, hogy egy +kitünő művész, anélkül, hogy jubilált volna, 53 éves korában +végképp visszavonult dicsősége színteréről. És ha még naiva vagy +heorina vagy efféle volna. De egy úgynevezett komikáné, aki +éppenséggel nem öreg ma sem, ámbár sohasem is volt fiatal. Mert +hiszen mostani szerepkörében működik a fővárosi közönség előtt, a +Népszínház megnyitásának napja óta, tehát éppen 17 év óta.</p> +<p>Angyal Ilka abból a kitünő dunántúli típusból való, amely +asszonyban ritkán kerül a szemünk elé, de férfiúban ott volt +Kerkápoly Károly és itt van Eötvös Károly személyében. Okos és +ravasz asszonyi jósággal enyhítve; jó szemmel mindenre, ami +körülötte történik, hivatásában mester, rejtett tűzzel hevül, de a +hideg, nyugalmas számítás látszatával külsején, elágazó +tehetséggel, amely nem <span class="pagenum"><a name="Page_175" id= +"Page_175">-175-</a></span> ritkán egy másnak útjában áll s nem +ritkán elaprózza az emberét.</p> +<p>A fiatalos szerepkörre hiányzottak Klárnéból a külső feltételek. +Arca nem volt se szép, se bájos <i>leánynak;</i> de kifejező és +jellemző volt korosabb alakok számára. Jóság és erő osztoztak +vonásain és tekintetén, ha mozgósította szívét. Hangja érdes, +nehézkes volt. De oly egyszerű és őszinte, oly természetes tudott +lenni beszédében, oly átható és világos a nézésével, hogy minden +kifejezés, amire szüksége volt, rendelkezésére állt. Egy hosszú +képcsoportozatot lehetne az alakokból összeállítani, amelyek 17 +éves pályafutását jelölik és elmulhatlanok azok előtt, akik +fogékonyak ama mesterkéletlen színpadi alkotások iránt, amelyek +látszólag önmaguktól, fáradság nélkül, mintegy önkénytelen +szülemlenek, de voltaképpen a legigazibb színészihlet teremtvényei. +A Dráma a tenger fenekén című látványosság puritánjától a Vereshajú +groteszk szolgálójáig oly hosszú skála van, mint a pedantériától a +bukfencig. Mi minden ott fekszik közötte! Sokasága a jó, a furcsa, +a kedves, az érzékeny, a víg, a zsémbes, az okos, az együgyű, a +bolondos asszonyoknak és asszonyságoknak, akikbe Klárné lélegzetet +fútt, hogy éljenek. Ezeket búcsúztatja ma tőlünk a Proteusz-képű +Fóti Dorkában örökre. És búcsúztatja azt a másik talentumát, amely +manap már éppen a ritkaságok közé tartozik, hogy alakjait, már +külsőleg is, oly frappáns jellegzetességgel állította ki, hogy +immár beszéltek, még mielőtt megszólaltak volna. Minden kicsi +szerepéhez a parasztöltözködést <span class="pagenum"><a name= +"Page_176" id="Page_176">-176-</a></span> nagy művészettel +gyakorolta. Haja – pedig nem is mutogatni való nagy – de +számtalanszor kitünően forgatott fegyvere volt. Úgy nekifésülködött +egy-egy szerepéhez, ha epizód volt is, hogy a Desdemónák se +különben. Valamerre életében járt, mindig nyitva volt a szeme és +sohase vittek el mellette látatlanba semmit és ha az ember egy +eredeti öltözetdarabot vagy egy ruhadarab viselésének a módját vagy +fejviseletet vagy akármit látott rajta s megkérdezte hogy honnan +szedte ezt a pompás dolgot, könnyen kapott olyan feleletet: Hja, +kedves uram, most húsz esztendeje láttam itt vagy ott a vásáron. +Húsz esztendőre is eszébe jutott, ha belevágott abba, hogy +tökéletesebbé tegye művészete látszatát.</p> +<p>Ebből megértheti az olvasó azt is, hogy miképpen lett Klárné +színműíró. A jó szeme, a hű megfigyelése tette azzá és nem siker +nélkül. És még hozzá mindig megvolt az a jó ízlése, hogy nem írt +magának szerepet a darabjában. Ha játszott bennök, kénytelenségből +esett meg rajta.</p> +<p>Mindezek fölé: Klárné hű és megbízható tagja volt a társulatnak +mindig, melynek keretében élt, szeretetreméltó kollégája társainak, +megbízható barátja barátainak, önzetlen, lemondó és szerény a +magánviszonyaiban.</p> +<p>Most visszavonul nyilván egy kissé, megbízhatatlan egészsége +miatt, mely a művészélet izgalmait nehezen viseli. Szerény penzió +vár reá s egyetlen vágya, hogy a falusi magányba, ahová igyekszik, +magával vigye a fejőstehén árát. Kollégái és barátai, <span class= +"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span> akik +fájó szívvel búcsúznak tőle, magukra vették a vágya gondját. Abonyi +nem csinált még népszínművet kedves elbeszéléséből, melynek címe: +Az özvegyasszony tehénkéje. Klárné elmegy, utolsó szerepét e meg +nem írt darabból választja. Ott fog élni tehénkéivel, népszínműbeli +alakjainak illúzióiban. Hányszor fogja megsimogatni tehénkéjét, +hányszor fog ráborulni, hogy könnyeit hullassa rá, gondolva arra, +ami elmult, amit időnap előtt itt hagyott: a lámpák fényét, a +darabok izgalmát, a közönség üdítő látványát és a taps éltető zaját +és minket, akik szerettük? <span class="pagenum"><a name="Page_178" +id="Page_178">-178-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Ifjúkori emlékeimből.</h2> +</div> +<p>Atyám gazdatiszt volt a Szegedyeknél, s én Acsádon születtem, +közel Szombathelyhez, Vasvármegyében. Innen Eötvösre költöztünk, +ami már Zalavármegye s én ott éltem le boldog gyermekkoromat.</p> +<p>E rózsás időszak minden bájos emléke odaköt s ma is órákig tudok +elandalodni játszóhelyeink vonzó képein. Azt hiszem, senkinek oly +kedves, mozgalmas, élvezetes gyermeksége nem volt, mint nekünk, a +Szegedyek gyönyörű pusztáján, Eötvösön.</p> +<p>A szabadságharc után kerültem el az atyai háztól először +iskolára… Sárvárra. Ez ismét Vasmegye. Innen Kőszegre. Még mindig +Vasmegye.</p> +<p>Innen nagy diáknak Sopronba.</p> +<p>Diákemlékeim kedves, felejthetetlen teátruma s első színhelye az +ébredező fiatal embernek, aki valamelyes érintkezésbe jön a +világgal.</p> +<p>Hányszor jártam meg tengelyen az utat Zalából Vasmegyén át +Sopronba ez idő alatt!</p> +<p>De 1860-ban vége lett a diák-dicsőségnek, a sors felkapott s +vaskézzel ledobott – Somogyba. <span class="pagenum"><a name= +"Page_179" id="Page_179">-179-</a></span></p> +<p>Gazdasági gyakornok, majd írnok lettem ott s egy pár friss, +vidám és tanulságos esztendőt töltöttem ottan. Sok jó barátot +hagytam ott, nem kevés értékes tapasztalást hoztam magammal, mikor +onnan el, Budapestre jöttem, szembeszállni az élettel.</p> +<p>Szívem ifjúságom szép napjainak emlékéből élt s erős szálakkal +volt kötve mindenüvé, ahol gyermekente jártam.</p> +<p>Hálás természetem átölelte mind a négy vármegyét s mind a négy +vármegye egy kissé atyám és anyám lett.</p> +<p>Partikularizmus, osztályság és felekezetiség ismét igen nagy +divatját éli napjainkban. Micsoda-párti, mely országból való, mely +vidéki, mi felekezetbeli: ezek a kérdések érdeklik a kort, holott +csak egy fontos és érdemes kérdésnek volna szabad ma lennie, ennek: +magyar-e valaki, vagy nem?</p> +<p>A részeknek el kel enyészni az egészben.</p> +<p>Nem kell megsemmisülni, hanem oly értelemben, hogy az összesség +szolgálatában harmonikus egységgé olvadva, a szilárd konstrukció +benyomását tegye a csak ideális kötelékekkel eggyé kapcsolt +összesség.</p> +<p>Ez pedig olyformán történik, hogy minden rész az egésznek +jellemét és közérzését ölti magára.</p> +<p>Mert az emberi természetre nézve lehetetlen valamit szeretni, +ami illetetlen hagyta szerető szerveit.</p> +<p>Mindenkinek szülőfalva a hazája, hazája pedig az ország, melyben +szülőfalva fekszik, mely faluja nyelvét beszéli.</p> +<p>Én szülőfalvamból elsodortattam s szeretetem <span class= +"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span> +megilletődött ama helyek által, amelyeken mint gyermek bolyongtam, +ahol beszélni tanultam, a világ bájaira megnyilt a szemem, +ismereteire megnyilt az elmém.</p> +<p>Ez nekem a négy vármegye képében a Dunántúl. Az eötvösi puszta, +a kőszegi hegyek, a soproni iskola, a somogyi jó barátok, a +gyönyörű Balaton, a romok, melyeket Kisfaludy Sándor megénekelt, a +Szalavölgye, melynek regényes korszakát ismertem Deák házával, a +Csányiak, a hosszúfalusi Horváthok viselt dolgaival; a szeszélyes +bújósdit játszó Fertő, a rengeteg Bakony. Ezekben imádom én a +hazát.</p> +<p>Mindenütt másutt ez országban vendégnek érzem magamat, s csak +ahol magyar szót hallok, ott csordul könny a szemembe, feldobog a +szívem, mert büszkén érzem, hogy íme – ez is Magyarország. +<span class="pagenum"><a name="Page_181" id= +"Page_181">-181-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A mi diáktanyánk.<br /> +<span class="smaller">1891 május 31.</span></h2> +</div> +<p>Abban az időben, melyre most gondolok, Thaly Kálmán még híres +poéta volt. Ezt abból tudom, mivelhogy akkoriban minden reggel, +diákmise végén, amíg a többiek az imádságot mondották „pro +imperatore nostro“, én térdenállva egy csöndesen magamban +elsuttogott Miatyánkot küldtem az Isten trónjához, oly fohász +kíséretében, hogy valamikor oly poétává engedjen az Isten lennem, +amilyen most Thaly Kálmán.</p> +<p>Oh mennyei naivitás, óh szűzhit, óh áldott ifjúság, óh szent és +szép remények kora!</p> +<p>Ebben az időben voltunk lakótársak Csukássi József és én, +soproni diákok. Jóval több immár, mint harminc esztendeje. Ő az ev. +liceumba járt, én a bencések gimnáziumába. A véletlen valahogyan +összesodort bennünket egy jómódú polgárcsaládnál, ahol egy kis +szoba volt kettőnk lakása. Az élet, melyet ott folytattunk, olybá +tűnik fel ma előttem, mint egy remek kompozíciójú falfestmény, +melyet félig elmosott az idő. Hol kezdődnek a vonalak, hol +végződnek, szinte csak sejteni lehet <span class="pagenum"><a name= +"Page_182" id="Page_182">-182-</a></span> már; de bájoló a hajlásuk +itt, kedves a találkozásuk amott; egy helyen a tökéletesség egy +része, amott csak a töredéke, az egésznek bűbáját inkább érezni +lehet, semmint látni, kimutatni és föl is tüntetni valamely +harmadik személy számára.</p> +<p>Diákok lettünk volna s egész bizonyos, hogy rendesen eljártunk +az iskolába; de a tanulásunkra semmit sem emlékezem. Csak azt az +egyet tudom, hogy én csináltam néha az ő latin penzumát, ő pedig az +én szabad fogalmazásaimat. Mert igen eleven szellemű fiú volt s én +feltétlen hódoltam írói talentumának. Tudom, hogy kettőnknek volt +egy flótája és kettőnknek egy hajsütővasa. Mind a kettőt én +kezeltem ügyesebben s én többször égettem el az ő haját, mint ő az +enyimet. Ami a flótát illeti, azt mind a ketten csak +sanyargattuk.</p> +<p>Ketten nagyon hamar megszerettük egymást s mások, nevezetesen az +ő kollégái, ugyancsak megszerettek minket kettőnket is. Lakásunk +gyorsan valóságos diákkaszinó lett. Az Olympus felhői nem lehettek +sűrűbbek, mint e szobában a dohányfüst, se az érzelmek +szárnyalóbbak az istenek tanyáján, mint a mienken. Hiszen akik +odajártak velünk együtt, mind az Olympuson túl jártak vágyaikkal, +kivévén mikor tarokkoztunk. A nagyobb rész a színészdicsőségre +vágyott. Szinte mind azok akartunk lenni s azt hiszem, a bolondok +házához jobban hasonlított tanyánk, mint egy tisztességes +Olympushoz, mikor egyszer híre jött, hogy E. Kovács Gyula – +gondolom Beregszászon – beállott színésznek. Volt közöttünk egy +legény, <span class="pagenum"><a name="Page_183" id= +"Page_183">-183-</a></span> tán Kéry Kálmán, aki valahol Kovács +Gyulával járt iskolába. S a történet, hogy íme egyik kollégánk volt +kollégája, akit mi már e lépésénél fogva is testvérnek s olybá +vettünk, mintha mindnyájan jártunk volna vele valahol iskolába: +tehát a történet, hogy egyik kollégánk kollégája elég bátor volt s +átugrotta a Rubikont, ez minket mód nélkül fölizgatott. Napokig +csak Kovács Gyula boldog bátorságáról beszélgettünk. Mi magunk +bárhol jártunk, mindenütt ezt a Rubikont láttuk magunk előtt, +mindig az ugrásra készültünk. Szerencsére egyikünk sem ugrotta át. +Nagyon magas volt a partja: félelmünk szüleinktől. Ez visszatartott +mindnyájunkat, de annál féktelenebbül dőzsöltünk vágyában.</p> +<p>Akkoriban Sopronban csak német színészet volt. A bécsi német +színészek szerettek oda lejárni klasszikus repertoárjukkal. Persze +mind ott voltunk egy-egy shakespearei estén s azután megszereztük a +könyvet, természetesen németül, mert hiszen magyar fordítása még +akkor nem volt és úgy, ahogy Sopronban megtanultunk németül: +iszonyú fáradhatatlansággal deklamáltuk éjjel-nappal III. +Rikhárdot.</p> +<p>Hol vannak, akik e kedves diákélet hősei voltak? +Visszaemlékeztek-e ama napok naív verőfényére most, hogy Józsit, +akkori örömeink s illúzióink egyik társát, örök pihenőre +kísértük?</p> +<p>Perlaky Kálmán képviselő urat ott láttam a gyászolók közt. Kéry +Kálmán mint szavaló őszinte bámulatunk és naív irígységünk tárgya; +Vörös <span class="pagenum"><a name="Page_184" id= +"Page_184">-184-</a></span> Pista a társaság Adonisza, az ő +irígyelt barna fürtjeivel, hozzá mestere a mi nyakgatott +hangszerünknek: a flótának. Koch Adolf, Binder J., Torkos László és +a mi két saját külön Saphirunk Lessner és Veisz? És a Szigethy +testvérek? És a többiek? Harmincöt év óta járunk azóta a +külön-külön utakon. Akit messze se sodort közülünk egymástól a +sorsa, annak is olyan nagyon régi dologszámba megy mindez, hogy +szinte idegenen jár el egymás mellett.</p> +<p>Minket, akik a kis tanyán a hosszúsoron gazdák voltunk, minket +tartott együtt a gondviselés: Józsit és engem. Mi is egy darabig +távol voltunk egymástól, de vágyaink közössége, amely ifjúkori +barátságunk kötötte, kézen fogva vezetett át az életen, idehozott +bennünket a fővárosba egyazon ügy szolgálatában. Sőt egy majdnem +csudás fordulattal egy tanyába tett bennünket szürkülő hajjal: a +Budapesti Hirlap-ba. Hajsütőre immár nem volt szükségünk, de ha nem +is flótánk, egy volt a nótánk. Ami játék, ifjúkori vágy illúzió +volt: a soproni kis tanya művészi ábrándjai, az önképzőköri +becsvágyak, a diákújság zsengekori kísérletei: itt férfias +munkaképpen, életcél, komoly szolgálatképpen, a haza oltára körül +ismétlődött és eltart a sírig.</p> +<p>Mi ketten ifjúkori ábrándjainkat láttuk és szerettük egymásban. +Melyikünket nem temettek el tegnap?</p> +<p>Nincs szebb dolog, mint a lelkes ifjúság. Nincs édesebb, mint a +lelkes korból eredt barátság. Az <span class="pagenum"><a name= +"Page_185" id="Page_185">-185-</a></span> újabb keletű szakadósabb. +Egy rokon lélekben ifjúsága illúzióit s tisztaságát bírja emlékül +az ember s benne, ha elveszti, többet veszít, mint egy embert, mint +a barátot magát.</p> +<p>De minden veszendő, ami földi. <span class="pagenum"><a name= +"Page_186" id="Page_186">-186-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Komócsy József.</h2> +</div> +<p>Oh ábrándok és nélkülözések tündérideje!… de nem, nem fogok +verselni…</p> +<p>Másodéves jogász voltam. Kedves barátommal, akkor negyedéves, +most polgármester egy határvárosban, egy zöldfa-utcai házacska első +emeletén laktunk. Konyhán keresztül jutottunk egy +csizmadiaműhelybe, abból a szobánkba. Gazdánk felesége egy érzékeny +hölgy vala, akinek tekintete és sóhajtásai azt látszának mondani, +hogy többet várt a sorstól egy csizmadiánál és két +diák-kvártélyosnál. El is neveztük őt tragikus sujszternénak, mert +sorsát megadással viselte, sőt szabad óráiban mosással +foglalkozott. Bútorai nagyon rosszak voltak. Az egyik ágy +ismeretségünk első napjaiban beadta a kulcsot. Igaz, hogy a +csikorgó hideg ellen, mely ellen siker nélkül küzdöttünk úgy, hogy +fölváltva megénekeltük, fánk nem lévén, a díván matracával +takaróztunk, ami nekünk is, de kivált az ágy roskatag alkotmányának +lett nehéz és végül elviselhetetlen. Dideregve bár, de élveztük +reményteljes ifjúságunk előnyeit, amelyek képesekké tettek +<span class="pagenum"><a name="Page_187" id= +"Page_187">-187-</a></span> bennünket mindennek nélkülözésére, +amink nem volt.</p> +<p>E rovatba a fűtőanyagon kívül néha az ebéd is tartozott; a +vacsora, a reggeli pedig szinte rendesen.</p> +<p>Egy este szokatlanul későn jött haza az én lakótársam; de apró +fekete szemei éppen oly szokatlanul tündököltek szemüvegei alatt. +Rendkívüli dolgokat beszélt nekem egy költőről, akivel a kedvező +sors megismertette. Kellemes, nyájas, adomás, élces, jóízű ember. +Élete, bár még ifjú, kalandos; kalandjait fűszeresen beszéli el +vacsora közben, azután egyszer-egyszer elmond egy szép verset. A +vers szép, ahogy elmondva van, gyújtó, megihlető. Beszéltem neki +rólad is (én rólam!), azt mondta, vigyelek el, és úgy tovább. +Persze, hogy nem maradt egyéb hátra, mint két napig nem ebédelni, +hogy egy vacsora ára kiteljék a költő társaságában. Milyen buta +lehettem akkor elfogultságomban! Pedig a vacsora a „présben“ volt, +ahol a Rici, a Marici és más tündérek hordták fel a sertés nyelvet +és más nemzeti eledeleket a fiatalságnak.</p> +<p>… Ez 1864–65-ben volt… Többször is vacsoráltunk eképp együtt, de +különösen barátaim… Ezek egyikénél, aki ezidőszerint egy másik +határvárosban törvényszéki elnök, vacsora előtt összegyülekeztünk… +Ott költemények olvastattak fel… Én e dologból kettőre emlékszem. +Az egyik az, hogy én hetekig hordtam a zsebemben egy verset, azzal +a szándékkal, hogy ott elmondom, de <span class="pagenum"><a name= +"Page_188" id="Page_188">-188-</a></span> sohasem volt elég +bátorságom hozzá. Ha az akkori barátom megvolna, meg vagyok +győződve, hogy most is a zsebében volna az a szerencsétlen vers, +mely úgy kezdődött, hogy:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">„Őszi szél, őszi +szél<br /></span> <span class="i0">Fa levelét tépi,<br /></span> +<span class="i0">És fehér dérruhát<br /></span> <span class="i0">Ad +helyette néki…“<br /></span></div> +</div> +<p>A másik, amire emlékszem, egy románc-féle, amelyet Komócsy +elszavalt. Az ő verse volt, címe, úgy hiszem „éjféli esküvő!“ +Roppant hatással volt ránk s ma is azt hiszem, hogy ebben a fajban +e versnek nem sok versenyző társa akad. Ma sem csodálom, hogy őszi +szelemmel és fehér dérruhámmal ezután nem mertem kirukkolni…</p> +<p>Most már az őszi szél a fejünkről tépi és fehér dérruhát ad +néki… <span class="pagenum"><a name="Page_189" id= +"Page_189">-189-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Legkedvesebb könyveim.</h2> +</div> +<p>Ha jól megnézem a dolgot, úgy sejtem, többet tanultam a rossz +könyvekből, mint a jókból. Mert az utóbbiakat élveztem mohón, az +előbbiekkel magamban disputáltam és elveimhez jutottam. A mai +világban, azt találom, az a szerencsétlensége van nevelésünknek, +hogy a világ remekeiről minden tudnivalót tudunk, mielőtt még +magukat a remekeket értenők. Én is dobálóztam Katonával, +Shakespearerel és más nagy dolgokkal, mielőtt a magam ítéletével +tudtam volna róluk ítélni. Az embernek tömérdek dologtól kell +megszabadulnia, hogy saját impresszióit megtalálhassa. És a +remekírók értelmetlen kultuszától (az iskolákban), hogy nem tudjuk +őket unalmasságuktól megfosztani. Mert megunjuk, mielőtt értjük és +megszabadulunk tőlük maguktól, de unalmasságuk tudata elkísér +bennünket egészen a sírunkig. Hiába akad egy-két ember, aki +visszatérvén rájuk, fölfedezi őket; nem hiszünk neki.</p> +<p>Meg tudok sok könyvet és munkát nevezni, amely rám erős hatással +volt. Ilyen Goethe: Wilhelm <span class="pagenum"><a name= +"Page_190" id="Page_190">-190-</a></span> Meisters Lehrjahre, +amelyet ifjúságomban számtalanszor olvastam, de mindig csak addig a +fejezetig, melynek címe: Die Bekenntnisse einer schönen Seele. Ezen +túl nem volt a könyv többé vonzó. A regény második részébe +ifjúkoromban bele sem fogtam.</p> +<p>Inkább mindig elülről kezdtem, de megvallom, hatását nem annyira +jelességével gyakorolta rám, hanem anyagával; a színészélet, W. +Meister alakja, romantikus epizódjai, dramaturgiai fejtegetései: +mindez igen belevágott az én álmomba. Azt hiszem, mikor titkos +szenvedély a színház iránt arra csábított, hogy mint diákgyermek +kínálkozzam statisztai szolgálatra a soproni színháznak és én +Laertesz néven iratkoztam be: a Laertesz nevet nem Hamletből vettem +(bár már akkor recitáltam belőle), hanem Goethe regényéből. +Shakespearet akkor olvastam, néztem, betéve tanultam, de az igazság +az, hogy kötelességem szerint bámultam és imádtam. Hogy értettem +volna, arról szó sincsen. Ez az oka annak, úgy gondolom, hogy +Shakespeare hatását magamra nem tudom ellenőrizni. Hogy megvan, nem +tagadhatom, de úgy tetszik nekem, hogy nem frissítő, éltető +italképp vettem, mikor szomjuhoztam (mert akkor emlékezném a +hatásra), hanem a pórusaimon lopózott be, mint a levegőben levő +vízpárák, amelyek mindig körülvesznek, anélkül, hogy tudnók. Engem +is kora ifjúságom óta Shakespeare így vett körül. Nagy impressziót +tett rám a Zrinyiász, a Két Szomszédvár, a Nibelung-ének és Homér +két éposza. A <span class="pagenum"><a name="Page_191" id= +"Page_191">-191-</a></span> sorrendet ezekben nem tudom +megállapítani. Zrinyi egy időben majdnem mindennapi olvasmányom +volt. Az Iliásznál arra emlékezem (30 év körül), hogy iszonyúan +elteltem vele s utána lesujtó könnyűnek találtam Arany époszait, +melyeket azért vettem elő, hogy megzavart lelki egyensúlyomat +helyreállítsam. Nem mentem semmire, ekkor került a sor a +Nibelungokra, s ez egészen lefoglalt ismét.</p> +<p>Mikor Ezopus című darabom tárgya forgott a fejemben, azt +gondoltam egyszer, minthogy az antik világban járok, meg kellene +nézni, miként írtak vígjátékot ezek a régiek. Elővettem +Arisztofaneszt. Alig értettem (görög és latin szövegben). Elővettem +Terentiust, hidegnek találtam, fogtam Plautuszt, ez volt rám +erősebb hatással.</p> +<p>A görög tragikusok közül legkorábban Euripidesszel barátkoztam +meg. Utána Szofoklesz kezdett tetszeni. Negyven éves jól elmultam +már, mikor (nem tudom hányadszor, addig siker nélkül) Aiszkülöszt +vettem a kezembe. Iszonyúan megragadott, annyira, hogy három-négy +darabját csak úgy privát élvezetemre, a fiókom számára +lefordítottam. Igy jártam Arisztofanesszel is, amelyet korábbi hiú +kísérletek után újra fölvettem, mikor Arany összes műveiben +megjelentek. Olyan rendkívül megkapott, hogy pauza nélkül olvastam +végig az összes meglevő darabjait, sőt amit meg lehetett kapni +német fordításban, úgyis megszereztem s úgy is végigolvastam. Ezek +a dolgok tanítottak meg arra, hogy az olvasmányok kor szerint +<span class="pagenum"><a name="Page_192" id= +"Page_192">-192-</a></span> válogatandók meg. És oktalanság az +ifjúságot a nagy klasszikusok egészével gyötörni. Azokból csak a +fiatalság számára szedett kivonatokat lehet haszonnal forgatni +iskolában és fiatalabb korban s csak annyit, amennyi érdeklődésüket +táplálja, kíváncsiságuknak megfelel. Ezzel beléje oltódik az +ifjúságba egy eleven mag, amely később sok esetben kicsirázódik. Az +eddigi rendszer ellenben megöl egy fiatal eleven magot az +iskolában.</p> +<p>Elméleti munkából semmit sem tudok fölemlíteni, filozófiával, +fájdalom, nem foglalkoztam, az esztétikai munkák türelmetlenné +tettek, Grünwald Béla munkái, Shakespeare király-drámái, Masznyik +Szent Pál apostol története tettek rám legnagyobb hatást.</p> +<p>De soha semmiféle könyv nem tett rám oly hatást, mint Szent +Genovéva története, gyermekkoromban. Lehettem 12 éves, mikor +olvastam. Emlékezem rá, egy magányos szobában voltam. A diványra +könyökölve olvastam, kimondhatatlan izgalomban. Mikor pedig oda +értem, ahol a kis Szigfrid anyja, Genovéva biztatására térdelve +összeteszi a kezét s az égre tekintve így szól: „Istenkém, köszönöm +neked, hogy nekünk az epret adtad“, – vége volt minden +férfiasságomnak, az ajtóhoz rohantam, ráfordítottam a kulcsot, +azután a divánra borultam s remegő testtel bömböltem gyermeki +szívem megindultságából. <span class="pagenum"><a name="Page_193" +id="Page_193">-193-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Német városok.<br /> +<span class="smaller">(1898.)</span></h2> +</div> +<p>A nemzetközi sajtószövetség választmánya június 14.-én tartotta +meg kongresszuselőkészítő ülését Heidelbergában. Én azzal az +eltökéléssel mentem oda, hogy onnan, ha már azon a vidéken vagyok, +lerándulok Bonnba. Bonn mellett Endenichben van tudvalevőleg +Munkácsy Mihály: meglátogatom, megnézem, ha lehet s végve hitelesen +elmondom a magyar közönségnek, hogy van, mint van ott a szegény +művész valósággal. El is mentem, ott is voltam, de nagy utam összes +eredménye egy szál virág, melyet Hayden dr. szanatóriumának az +udvarán szakítottak. Munkácsyt nem láttam. A doktor igen ridegen +kijelentette, hogy betegéhez csak a legközelebbi atyafiságot +bocsátja. Barátjai számára nem létezik többé Munkácsy. Távolról sem +látható? kérdeztem. Sehogysem, felelé a doktor. De talán +elmondhatná állapotát? Nem mondhatom el, olyan ez, mint a hivatalos +titok ránk orvosokra nézve. Tehát semmi? Hiába jöttem ennyire? +Hiába. Ha Munkácsynétól hozott volna fölhatalmazást, akkor +megtehettem volna. <span class="pagenum"><a name="Page_194" id= +"Page_194">-194-</a></span> – Annyit mondott, hogy fizikai állapota +most jobb, mint valamivel ezelőtt volt.</p> +<p>A szanatórium több épületből áll. Betegei egy nagy nyári +téglaépületben vannak, legalább azt gondoltam, mikor e rácsos +ablakú emeletes házat láttam, egy szép, de nem nagy kertben. Semmi +megjegyzést a doktorral szemben nem engedtem meg magamnak. +Bocsánatot kértem alkalmatlankodásomért s eljöttem. Nem fogom többé +látni, ha csak nem ravatalon. Nekem könnyebb, hogy ott voltam s +talán jobb, hogy nem láttam. A tragédiák ihletett festője +összeroskadt a saját tragikus nagyságának a súlya alatt. Az ő +Milton-képére gondoltam, mikor kiosontam a csöndes intézetből, a +vak Miltonra. Neki a lelki szemei borultak el, melyekkel belenézett +a halhatatlan alkotások titokzatosságaiba. Napvilágra hozta onnan a +remekek sorát, hogy mi is lássuk, de ott hagyta cserébe lelki +szemevilágát. És nem ülnek mellette leányai, nem ül mellette senki. +Tragédiájának utolsó jelenetében agonizál s körülötte ápolók és +doktorok vannak s nem azok, kiknek szerepük volt a tragédiában. Az +élet rendszerint így végez a nagyokkal. A kicsik rendszerint övéik +karjában, szeretteiktől búcsúzva múlnak el. Erre találta föl a +görögök fantáziája Prometheusz meséjét, aki a halhatatlanság tüzét +ellopta s alkotott, ami csak istenek munkája s meglakolt érte +szörnyen. Mert halhatatlan művet alkotni annyit jelent, mint az +istenek dolgába beleavatkozni, s hányan tehetik ezt az istenek +sujtó bosszúja nélkül?! <span class="pagenum"><a name="Page_195" +id="Page_195">-195-</a></span></p> +<p>De elég egy eredménytelen útról.</p> +<p>Az alkalom jó volt arra, hogy megnéztem néhány nyugati német +várost. Ezekről fogok röviden beszámolni. Ezeknek a német +városoknak jellemző vonása, hogy pazarul szeretik magukat +fölvirágozni. A gazdag embernek kertje van, a szegény ember az +ablakát rakja tele virággal. Hiedelberga valóságos kis paradicsom. +A felfutók minden faja lepi el a falakat. Felszalasztják, a törzsét +szépen óva, a második, harmadik emeletre s egy-egy erkély néha +valóságos lugas. Mind e városok tele vannak előkelő vendéglőkkel és +természetesen a vendéglők utassal. A Rajna ott van s úgy szólván +országútja is, meg célpontja is az utasnépnek. Van mindenütt régi +város és van új. A régi igen festői meg érdekes, az új mind olyan, +mint az Epreskert-utca, az Andrássy-út külseje a körtéren túl.</p> +<p>Heidelbergát természetesen nem kell felfedezni a magyar olvasó +számára. A Neckar partján, hegységtől védve szűken fekszik. Védett +helyzete enyhévé teszi a klímáját még télen is és buja növényzetet +nevel neki. A fölötte emelkedő hegység derekát óriási reneszánsz +kastély gyönyörű romjai koronázzák meg, három emeletes ablaksorral. +Az ablakon keresztül ragyog a kék ég. Az újságírók tiszteletére a +város főpolgármestere ünnepet rendezett, mely ebből állt: délután 4 +órakor fényes ebéd volt a Prinz Karl vendégfogadóban. Este felé +kocsikon felkerekedve a hegyoldalon, a romokon keresztül elmentünk +a Neckar <span class="pagenum"><a name="Page_196" id= +"Page_196">-196-</a></span> ellen fölfelé, kompon átkeltünk a víz +jobb partjára, betértünk a heidelbergabeliek egy mulatóhelyére s +ott sört ittunk (vagy úgy tettünk német gazdáink kedvéért, mintha +innánk, mert ott sokat kell inni) s mikor besötétedett, kompokra +szállva egy német daloskör kíséretében leereszkedtünk Heidelberga +felé. Amint a város alá értünk, eldördült egy mozsár és a romok +kigyúltak. Mikor a század elején a francia invázió felégette a +várost és a várat, az lehetett olyan látvány. Mint egy iszonyú +tűzvész, olyan volt a rom a hegy oldalán. Minden zugában kívül és +belül görögtüzet égettek és a vöröslő füst gomolygott a falak +körül. Szinte vártuk, hogy bedűljön a tűzben meredező óriási fal. S +mikor hamvadni kezdett, akkor két-három bárkán és a nagy +ötbolthajtásos kőhídon tündéri tüzijáték gyúlt ki s elborított +eget, földet és vizet, kígyózó, sziporkázó tűzesővel, +csillagcsoportokkal és mindenféle fénnyel. Egész Heidelberga a +hídon és a partokon volt, egy tömeg csónak és bárka is tele volt; +merő tündérség volt az egész. Szinte rösteltük volna, mi tizenegyen +újságírók, ha nem tudtuk volna, hogy mi bizony csak ürügy voltunk. +Az egész dologról tizenegy újságíró révén megannyi ország értesül +és dícséri Heidelberga bölcs és találékony előljáróságát. Hogy +pedig a fény és szeretetreméltóság a figyelmünket a dolog +lényegéről el ne terelje, a főpolgármester úr dugott is +mindegyikünk málhájába egy igen szép, érdekes és becses +képeskönyvet – Heidelbergáról. <span class="pagenum"><a name= +"Page_197" id="Page_197">-197-</a></span></p> +<p>Mainz városánál ültem hajóra a Rajnán. Erről eszembe jut Gréc. +Egy barátunk, aki nem tudja, hogy Graz városát a magyarok e század +derekáig mindig Grécnek mondták, régibb irodalmunkban is csak Gréc +volt mindig s én apámtól, aki dunántúli ember volt, sohasem +hallottam mást csak Grécet, sőt tudom, hogy ennek a szép stíriai +városnak eredeti neve is Graetz, még pedig Bayrisch-Graetz volt, +mert bajor telepítés, szemben Windisch-Graetz-cel, amely vend +telepítés: ez a barátunk egy hozzám intézett levélben megkorhol +bennünket nemcsak a Gréc-ért, de még a Bécsért, sőt a Boroszlóért, +meg a Jászvásárért is. Csak mi bolond soviniszta magyarok adunk az +idegen helyeknek más nevet, egész Európa respektálja az eredeti +neveket.</p> +<p>Bizony ez tévedés. A cseh ember sem mond Wient, a francia +Viennet, az angol Viennát mond. Mainzot a francia Mayancenak, +Münchent, Münichnek mondja. A német Firenzet Florencnek, Veneziát +Venedignek nevezi, ugyanezt a francia Venice-nek, a magyar +Velencének. Ebben a dologban nincsen logika, csak szokás, +könnyebbség és véletlen. Antwerpen – Anvers, Lüttich – Liège, Köln +– Cologne. Ha hiba, hát hiba. De valósággal úgy ragaszkodik minden +nemzet ahhoz, amit szokása vagy nyelvjárása szentesített, mint a +gyermek édesanyja szokásaihoz. Kedves és bájos az mind. Hiszen mi +magyarok egymásnak mondjuk, csak meg is értjük talán egymást. Ha a +nyelv őfelségének tetszett az egyik forma és nem tetszett a másik: +mi ragaszkodjunk bátran ahhoz, ami a mi <span class= +"pagenum"><a name="Page_198" id="Page_198">-198-</a></span> +nyelvünknek tetszett. Elvégre minket ungárnak hív a német és nem +magyarnak. Viszont magamagát deutschnak mondja, azonban nem +tilthatja meg a franciának, hogy ne allemandnak, az angolnak, hogy +ne germánnak, a norvégnek, hogy tüszknek hívja őt, nekünk, hogy +németnek nevezzük, az olasznak meg, hogy tedesco szóval éljen. Ime +egy nemzet számára hat név Európában. Pedig van még több is róla. +Ezzel szemben mi sovinisztának gyalázzuk magunkat, mert eleink, meg +nem háborítva az újságok által eredeti helyesírásban közölt, +gyakran elolvashatatlan hely- és személy-nevei által, szuverén jog +szerint nyelvünkhöz és beszélő orgánumunk alakzatához formáltak +szót és nevet, amit hallottak, sőt csináltak másikat is, ha +könnyebbségükre esett. Nem tagadom, az ismeret kiterjedtebb most, +mint régen volt, de bizony a tudás kevesebb. Elménk és jellemünk +vizének a fölülete szélesebb lett, de mélysége vesztett. Régen, ami +idegen belehullott, el is veszett, föloldódott benne. Ma már olyan +sikér ez a víz, hogy meglábolja mindenki, keresztülgázol rajta, +vagy benne is marad – még csak vizes sem lesz, nem hogy szervesen +beleolvadna. Sovinizmus dolgában bizony az utolsók vagyunk +Európában, még pedig mint lóversenyen szokás mondani, igen rossz +utolsók.</p> +<p>Mainztól Koblenzig mentem a Rajnán. Láttam vagy egy tucat +várromot és láttam a Loreley-sziklát. Olyan komor, fölséges, +szívdobogtató, félelmes része, mint a mi Kazánszorosunk, nincsen +<span class="pagenum"><a name="Page_199" id= +"Page_199">-199-</a></span> ennek a szép útnak. De egy dolog +Rüdesheimtól végigvonul rajta: a hasznos, karonfogva a széppel. +Sűrű hajóközlekedés a vizen, vasút végig a jobb és balpartján a +Rajnának és kitünően kezelt terraszos tagozatban ültetett szőlő +váltakozva – várromokkal egész hosszában. Erdő, vadon, regényes +szakadék – sehol semmi. Csak kitünően kezelt szőlő és jól +elhelyezett rom. Mindenik bő forrása a jövedelemnek: a rajnai +bornak és a rajnai turistáknak, folyik ott a szüret egész nyáron +vígan a vizen, ősszel a hegyoldalban. Van is pénz és hotel bőven, +az embereknek jó kedve van, barátságos, szíves, előzékeny nép lakja +a városokat,</p> +<p>Koblenzben elmentem a színházba. Nem a rendes színházban +játszottak, hanem egy förtelmes bódéban. Vasszerkezetű boltívek +bedeszkázva, a deszka fehérre festve, egy pár ívlámpa lógott le a +közönség feje fölé. Egyébként semmi dísz az egészen. Egy nagy +puszta pajta. Karzatok nélkül, iszonyú üres tér köröskörül a fejünk +fölött. Minálunk egy menazsériát megszólanánk, ha ilyen helyen +csinálná a dolgát. Ott az emberek vígan szivarozva és sörözve +élvezték az előadást, melyet egy kölni társaság produkált kölni +külvárosi (plattdeutsch) dialektusban. Én igen keveset értettem +belőle, csak éppen a meséjét vettem ki. A darab címe volt: Az égből +cseppent hadnagy úr. Ennek annyi köze volt a darabhoz, hogy a +negyedik fölvonásban léghajón szállt le a hadnagy úr – aki eddig +elő sem fordult a darabban – imádottja udvarába. Az utolsó +felvonásban a táborban egymásé <span class="pagenum"><a name= +"Page_200" id="Page_200">-200-</a></span> is lettek a szerelmesek s +a darab egy tablóval végződött, amelynek közepén a hármas szövetség +állt – Ferenc József ifjúkori maszkájában a közös hadsereg +uniformisában, azután épp így olasz katonának az olasz király és +közbül a német császár. Ehhez lelkes dalt énekeltek a Gotterhalte +muzsikájára.</p> +<p>Bonnban, amely megint egy valóságos virágos kert, megmutatták +Beethoven szülőházát és azt a nyaralót, amelyben a német császár +lakott, mikor jogot tanult, mint bonni studió.</p> +<p>Köln nagy és érdekes város. Pezsgő élet van az utcáin. Szép +utcája, amelyben a legélénkebb forgalom van, szűk és silány. De +éjfélig jár rajta rajokban a kölni ember. Itt is elnéztem a +színházba, persze ez is nyári színház. A Carré-féle cirkuszt +alakították színházi célokra. Cirkusznak elég szép hely, színháznak +kevésbé. A legnevezetesebb rajta az, hogy be van építve a házak +közé és külsőleg semmit sem különbözik a többi háztól. Érdekes az +is, hogy amíg a kölni bennszülöttek Koblenznek játszanak, a +kölnieknek a berlini Carl-Schulze-Theater társasága játszik. +Előadtak ezen a címen: Egy veszett éjszaka, egy összelopkodott +tákolmányt. Fölismertem benne a Rózsaszínű dominókat s egy +Labiche-féle bohóság egy mulatságos helyzetét. Ami ezenkívül volt +benne, annak sem értelme, sem összefüggése nem volt.</p> +<p>De persze Kölnben a dóm a híresség. Abban töltöttem el legtöbb +időmet. Sehol templomban <span class="pagenum"><a name="Page_201" +id="Page_201">-201-</a></span> a színes ablakok e pompáját és +ragyogó hatását nem láttam. Külsőleg a milanói nagytemplom +megkapóbb gazdagság, változatosság, formák dolgában. A kölni dóm +híres a tornyai magasságáról, de azt találtam, hogy korántsem +látszik oly magasnak, mint amilyen valóban. Ez pedig, azt gondolom, +onnan van, hogy lenn a két torony nagyon széles, fönn pedig +aránylag hirtelen csúcsosodik ki és ettől eltörpül, mintha nem is +torony lenne.</p> +<p>Majna Frankfurt nagy város, külsőleg is, forgalma szerint is. A +régi városból egy igen szép rész van meg benne: a Römerberg, a +császárválasztó házzal. Az az építési mód, ahogy a frankfurtiak s +általában a délnyugati németek házaikat építették, az utcára +állított tűzfallal homlokzatnak, nem volt alkalmas monumentális +építkezésre. Mit tettek hát, mikor császárválasztó házat építettek +a birodalom számára? Négy házat építettek, négy tűzfallal az +utcára, négy tetővel. Csak belül volt egy az egész. A császárház +egy kis térre nyílik, de abban az időben, midőn zeg-zugutcákat és +sikátorokat szerettek az emberek, igen nagy lehetett. Itt volt a +népünnep és az ökörsütés, mikor császárválasztás volt. Ezen vonult +a menet a templomba. Köröskörül ma is állanak a régi házak, mind +három-négy-öt ablaksorral s ablak ablakon. Miért ez a csupa ablak? +Azért, mert a látványosságokat e téren az emberek látni akarták. +Képzelem, hogy ez a rengeteg sok ablak hogy meg volt rakva kíváncsi +emberfejjel, mikor lent császárt <span class="pagenum"><a name= +"Page_202" id="Page_202">-202-</a></span> koronáztak és ökröt +sütöttek, a most is ott álló szökőkútból pedig vékony csöveken – +bor csurdogált a tolongó szegénység kupájába!</p> +<p>A házakat régen úgy építették Frankfurtban, hogy minden emelet +egy-egy fél méterrel kijebb könyökölt az utcára. A házaknak pedig +oldalt csak egy közös faluk volt, ahhoz hozzáépített a szomszéd. Ez +a nem is széles választó fal azután tűzvédő falnak túlemelkedett a +háztetőkön, sőt kirúgott végig elül is az utcára. Most is még sokan +a régi mód szerint építenek, de egészben kelendőbb a modern, +európai sablón-építés itt is. Megnéztem Rothschild, a frankfurti +Rothschild szülőházát. Ezt a házat a bankárkirály eredetisége +pompájában restauráltatta s ez a ház most megtekintésre méltó +látványosság. Frankfurtban is elmentem a színházba. Itt még a +Frankfurter Schauspielhausban játszottak, de, uramfia, míg Kölnben +nyolckor kezdték az előadást – persze lumpoknak való léhaságot +produkálva –, addig itt fél hétre volt téve a kezdés és az előadás +véget ért háromnegyed kilenckor. Még világos nappal volt, mikor +kijöttünk a színházból. Az idő a kényes és kényelmes spieszeknek +szólt, a darab nem. Egy elég sikamlós francia bolondságot játsztak +igen jól. Ellenben másnapra Hamlet volt hirdetve, amelyet hogy nem +láthattam, azért sajnálom, mert Poloniusz szerepében Szikra nevű +honfitársunk volt fellépendő, aki valamikor operett-tenorista volt +s úgy a hetvenes évek végén néha még megszállta az a gondolat, hogy +visszatér – magyar színésznek. <span class="pagenum"><a name= +"Page_203" id="Page_203">-203-</a></span> Nem tudom, milyen a feje +most szegény Poloniusznak, de bizonyos, hogy ma nem játszaná +Poloniuszt, ha visszatért volna magyarnak.</p> +<p>A színház mindenütt jól tele volt. Ezek az emberek szeretnek +mulatni. De mégis legtelibb ott volt, ahol amellett – sörözni is +lehet. A sört mindenütt nagyon szeretik Németországban. Az +asszonyok igen lenéztek minket, idegeneket, még a tudós és művelt +Heidelbergában is, hogy annyit sem tudunk inni, mint ők. Ami pedig +a politikát illeti, a délnémetek a – spanyolok pártján vannak. +Mikor pedig a vasút berobog egy-egy állomásra, vagy a hajó megáll: +akkor 50–60 darab német kisasszony kiugrik a kocsikból, nekiesik a +pályaház falának, melyet íróasztalnak használ, megír egy-egy +féltucat Ansichts-Kartet, azaz levelező-lapot az illető helynek, +vagy valamely hírességének ábrázolásával s bedobja a +postaszekrénybe, azután eszik valamit, iszik rá egyet és újra +vasútra ül és robog tovább. A bicikli őrült divatban van az egész +vonalon. Az asszonyok is karikáznak, de szépet nem láttam köztük. A +szépek inkább gyalog járnak és lehetőleg lassan mennek. Ez a jó van +ránk nézve, azt hiszem, a biciklisportban. <span class= +"pagenum"><a name="Page_204" id="Page_204">-204-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Lenau.</h2> +</div> +<p>Olvastam községekről, melyek víz partján lakva abból élnek, amit +a folyó más népektől leúsztat s amit ebből kifogniok sikerül. +Bizonyos tekintetben minden nemzet ilyen község. Áll a víz partján, +halászva arra, ami más nemzetekből oda úszik. Előfordul néha, árvíz +idején a törvényes úsztatás. Ilyen árvíz volt nálunk a +Bach-korszak. Akkor védekezve az ár veszedelmei ellen, se rá nem +értünk, se kedvünk nem volt kihalászni, amit az iszapos hullámok +reánk sodortak; akkor tömegesen szálltak partra, akik a vizek +sodrán hozzánk közeledtek s el is leptek bennünket tömegesen. Nem +kis bajunk volt nekünk az a civilhad, amely megszállta – +hivatalainkat; de az idő elmult, elmosta rólunk a terhet s ki merné +ma tagadni, hogy amaz idők szerencsétlen vándoraiból számos derék – +magyar családdal szaporodtunk meg?</p> +<p>A második nemzedékben tiszta, jó és hű magyarokat adtak a +hazának azok, akik ellenséges lábbal léptek volt sanyargatott +földünkre. <span class="pagenum"><a name="Page_205" id= +"Page_205">-205-</a></span></p> +<p>A névmagyarosítók nem csekély száztólija kerül ki ama bejött +nemzedék ivadékaiból.</p> +<p>A katonaság is ama fajok közül való, amely hasonló prédát úsztat +a parti halászok kezeügyébe. Akiről soraim szólnak, az is ezen a +réven úszott le, de fájdalom – vissza is úszott megint.</p> +<p>Csak születni, gyermekkorát leélni fogatott ki a vizekből, +gyümölcsözni visszaszármazott újra forrásához.</p> +<p>Dr. Sonnenfeld Zsigmond írt egy érdekes könyvet Lenau Miklósról, +századunk első felének nagy feltűnéssel működött magyar születésű +német költőjéről.</p> +<p>Nikolaus Niembsch von Strehlenau katonaszüléktől származott +magyar sótári tiszt gyermeke, született Csatádon, nevelkedett +Budán, majd Tokajon, ismét Budán, mígnem családja elszegényedvén, +Bécsbe került nagyszülei keze alá s ezzel visszakebeleztetett +németnek, bár ő magát mindig magyarnak vallotta s Sonnenfeld úr +véleménye szerint költői nagy hatásának egyik tényezője is lett a +magyar mivolta. A benyomások, melyeket Tokajon nyert, a tiszai +tájak képei varázshatású elemei lettek Lenau költeményeinek.</p> +<p>A költő Lenau ami érdeklődésünktől távol áll. Költészetében +nincsen is éppenséggel semmi belőlünk, sem ami reánk vonatkoznék. +Érzékeny magyar tárgyú versei is a regényes cigányról, a Tiszáról, +a délibábról, – éppenséggel nem magyarok. Tartalmilag és jellem +szerint pedig egész költészete távol áll a mi lelki, szellemi és +érzelmi világunktól. <span class="pagenum"><a name="Page_206" id= +"Page_206">-206-</a></span> A mi akkorbeli költőinket más tárgyak +lelkesítették, hegedűjök más hangokat sírt a nemzet elé, irányuk +másfelé fordította a közönség figyelmét, érdeklődését: semmi +közösség köztük és Lenau között. Akár mint ember, akár mint művész +– idegen volt hozzánk, csak külsőleg a születés és néhány itt +töltött esztendő véletlene kötötte hazájához, melyet szívesen +emlegetett, melyhez elvben ragaszkodott is, de melyhez minden +mélabús érzékenysége mellett is sohasem vágyódott, sohasem +vonzódott. Az én hitem szerint ezért végzetesen meg is lakolt. Mert +szinte bizonyosnak tartom, hogy sorsa, ha íróink és költőink akkori +nemzeti harcának részesévé lesz, e konkrét célú küzdelem életének +biztos célt, elérhető feladatot, úgyszólván mindennapi foglalkozást +ád magasztos hivatás mellett. Harcos szelleme megtalálja a +legnemesebb harctért s nem kénytelen magamagában s maga ellen +folytatni dúló csatákat, amelyek borzasztó vesztét s állandó +boldogtalanságát okozták. A magyar poéták működése összefüggésben +volt a nemzeti törekvésekkel, sőt része volt, cselekvő része a +közéletnek, érintkezett, szövetkezett más ágaival a nyilvános +életnek, nagy költők egyenkint, majd csoportban, végre – mint +akadémia politikai tényezők voltak. A harc menetét, fejlődését majd +kudarc, vereség, majd ünnep és diadal jelezte állomásonként. A +költői babér itt a hazafi cserkoszorújával egybefonódva nyújtatott +az érdemnek. Képzeljük bele e viszonyokba Lenau egyéniségét. A +kétes értékű harcok helyébe vallás és filozófia közt, melynek +<span class="pagenum"><a name="Page_207" id= +"Page_207">-207-</a></span> csataterévé lelkét tette ellentmondó +végső következtetésekkel, ellenkező célokkal egyes műveibe: itt a +haza, a szabadság, az ember közvetlen érdekei és javai mellett! +Lenau a maga lelki küzdelmeiben akármily eredményre jutott, mindig +maga volt a megvert fél, mert a két küzdő principium – benne lakott +s egymást ostromolva mindig maga csak a költő lelki egyensúlyát, +békéjét pusztította, míg végre is férfikora derekán feldult idegei +az – őrültek házába vitték őt. Oly viszonyok közt, ahol nemcsak +szentimentális asszonyok és még szentimentálisabb férfiak tapsának +dolgozott volna, hanem ahol egy-egy műve népeket megmozgató, +hatalmakat megrettentő cselekedet lehet vala…</p> +<p>Konkrétebb anyagú és irányú munkásság mellett szinte a +bizonyosság egy nemével feltehető, hogy élete is másképpen +fejlődött, alkalmasint másként véget is ért volna, ha másutt nem, +hát a 49.-i csatatereken, melyeknek golyói már anélkül csaptak be a +döblingi tébolyházba, hogy az ő lelke éjszakáját megzavarták volna. +Ezeket azért érintem, mert sajnosan nélkülözök dr. Sonnenfeld +szellemes könyvében egy ily irányú fejezetet. A könyv, melyet ő +írt, minden érdekessége mellett nem eléggé a magyar közönségnek van +írva. Konstatálni kellett volna, mit vesztett a nemzet a csatádi +sótiszt fiában s mit vesztett Lenau, vesztvén szülei hazáját. Mily +végzetes s lehetetlen élet egy jelentékeny költő élete, akinek +nincsen hazája.</p> +<p>És sajátságos, hogy Lenau, akit se belső szükség, se eleven +szeretet nem kötött a földhöz, <span class="pagenum"><a name= +"Page_208" id="Page_208">-208-</a></span> amelyen született, aki +csak művészete szerencsés segédeszközeinek használta abbeli +előnyét, hogy magyar nap sütött bölcsőjére és ifjúságára, külsőleg +szerette fentartani magyar voltát. Szeretetreméltó és barátságos +volt magyar jövevények iránt; gyermekkora kedves benyomásait őrizte +és ápolta és az osztrák és német abszolutizmus polgári szabadságát +élvezte, keserűséggel emlegette, amit nem ismert csak felületesen, +a magyar alkotmányos szolgaságot, szabadságot kívánva a szegény +jobbágynépnek, de az osztrák cenzura nevetséges zaklatásaitól azzal +a hivatkozással szabadult meg, hogy magyar alattvaló.</p> +<p>Kitünő hegedűjátékos volt, a Rákóczi-indulót oly virtuozitással +húzta, hogy egyszer Amerikában, egy különben hidegvérűnek ismert +amerikai az induló hallatára székéről lelkesülten felugrott, +kiáltva – „Hurrah magyar!“ Magyarokat szeretett magyarul +megszólítani, noha csak fogyatékosan beszélt már férfikorában hazai +nyelvén; leveleibe is testvéreihez vegyített magyar +megszólításokat. Midőn először utazott Württembergbe, sógorának egy +terjedelmes levélben megírta útja benyomásait. E levélben találjuk +a következő érdekes és elmés sorokat:</p> +<p>„Igaz, hogy az itteni kitünő földmívelés jó benyomást tesz +annyiban, hogy az ember a lakosokat jómódúaknak képzeli, de mégsem +tagadhatom, hogy másrészt kicsinyes benyomást is gyakorolt reám. Az +emberek itt tolakodó koldusok módjára mindenre ráteszik a kezüket, +hogy a természetet <span class="pagenum"><a name="Page_209" id= +"Page_209">-209-</a></span> kizsákmányolhassák. Látod, kedves +öregem, itt megint a magyar ember szól belőlem. Mégis van valami +nemes azon hanyagságban, mellyel Pannonia földmívelője vetőmagját a +sekély barázdába hinti, szőlőtőkéit már nyeséssel rendbe hozza, +azután könnyű szívvel megy haza és pipára gyújt. A szép tokaji +hegyek fesztelenségükkel, egymástól messze álló tőkéikkel, a +közbe-közbe ültetett gyümölcsfákkal, sokkal szebb látványt +nyújtanak, mint a badeniek lépcsőzetes lejtőikkel, szűk helyre +szorított tőkéikkel. Magyarországon az egész földmívelés a +természethez intézett szerény kérés, szíves meghívás, hogy telt +kezekkel jöjjön gyönyörű adományaival; a németek a jó +természet-anyát azonnal torkon ragadják és oly iszonyúan +fojtogatják, hogy orrán-száján kicsordul a vér.“</p> +<p>Bizonyára igen elmés s költői illusztrációja a különböző +viszonyoknak, melyeket a költő nem ismer.</p> +<p>Lenau életében egy drámát kezdett írni, azt sem fejezte be. Egy +fiatal költőnek, aki művét előadás végett beadta a bécsi udvari +színházhoz, ezt mondá: „Ne tegye, ne adja legjobbját a bámészkodó +sokaságnak, a bódénak.“ Főleg a németekről hitte, hogy nem való +nekik a dráma, minthogy sokkal többet gondolkoznak, semhogy a +cselekvésben örömet találhatnának.</p> +<p>„Inkább tudok képzelni – mondá – magyar drámát, mint németet. +Ott még a történelemben, úgy mint a jelenben is léteznek önálló +alakok, őseredeti emberek, szilajak, jók, kik azonban a vérontástól +mégsem féltek.“ <span class="pagenum"><a name="Page_210" id= +"Page_210">-210-</a></span></p> +<p>Itt is csak a jelenséget látta, nem egyszersmind az okot is. +Magyarországon volt egy nyilvános önállóság, eredetiség és +szenvedély az emberekben; ott ahol ő élt, a németeknél, volt +polgári rend, policáj és spekuláció. A fenségesebb emberi +tulajdonságok, az akarat: szilenciumban voltak.</p> +<p>Beckkel, a szintén magyar születésű német költővel volt egyszer +Bécsben találkozása. Kettejök hazájára kerülvén a beszéd sora, +Lenau elragadtatással kiálta fel: „Élj szép magyar hazám! Szeretlek +minden hibáddal együtt!“ S minekutána anyja hibáit eképpen kegyesen +megbocsátotta, azok ellen fordult, kik azt beszélték róla, hogy +szülőföldjéről mitsem akar tudni.</p> +<p>„Száradjanak ki a gyalázatos nyelvek – mondá ezúttal igaz magyar +átokkal –, egy percig sem tagadtam meg hazánkat s még sokkal +kevésbé árultam el, noha mindig inkább durván bántak velem, semmint +barátságosan. Mit tudott a külföld Magyarországról, mielőtt mi +voltunk? Mindennap áldottam úgy az országot, mint a népét. Vajha +lehetne már magyar népről is beszélni; de én eddig csak urakat és +szolgákat ismerek. Lesz-e valaha jobb állapot?“</p> +<p>Mikorra ez a „jobb állapot“ bekövetkezett, Lenau egy költői +dicsőségben éppen úgy, mint emberi csalódásokban gazdag, aránylag +rövid élet után a téboly martaléka lett.</p> +<p>Mit tudott a külföld ő előttük rólunk?</p> +<p>Henye kérdés, értéktelen kérkedés. Mit tud rólunk a külföld, +mialatt itt persze a külföld ama <span class="pagenum"><a name= +"Page_211" id="Page_211">-211-</a></span> része értendő, melynek +Lenau dalolt, mit tud rólunk ő utána? Mivel hálálja meg, hogy a +század egyik legjelentékenyebb német költőjét tőlünk kapta, mi +neveltük neki?</p> +<p>Azzal, hogy Csatádon Lenau nevével a többi alsómagyarországi +német községekben azzal a civilizációval, melynek egyik fénye a +magyar származású költő – jelenik meg a Schulverein, izgatni, +keresztes hadat hirdetni ellenünk –, Magyarország, ama haza ellen, +melyet Lenau „minden hibájával együtt“ úgy szeretett, hogy a +nyelvüket átkozta meg, aki tőle elszólni iparkodott.</p> +<p>Hát érdemes volt…? <span class="pagenum"><a name="Page_212" id= +"Page_212">-212-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Oberammergau.</h2> +</div> +<p>Aránylag igen hosszú neve ez egy kis bajor községnek, amely +világraszóló hírre tett szert azzal, hogy immár közel négyszáz éven +át hagyományosan ápolja, őrzi és fentartja játékát Krisztus +kínszenvedéséről. A régi misztériumokból tisztult és fejlődött ki +az oberammergaui passió bizonyos tökéletességére a maga nemének. A +színpad históriája azt tanítja, hogy úgy a régi görög időben, +valamint a kereszténység idejében is a dráma a vallásos +misztériumokból alakul ki profán művészetté. Vagyis a szülőanya +belehalt abba, hogy életet adott gyermekének. A gyermek: a +keresztény dráma hallatlan tökéletességre fejlődött, fejére nőtt +összes irodalmi testvéreinek, a többi műfajoknak; mint irodalmi +foglalkozás is a legjutalmazóbb; mint a dicsőség osztogatója minden +írónak a legkívánatosabb, mert a legeslegnagyobb közvetetlenséggel +osztja a babért. De, ismétlem, anyja életén vette meg ezt az +elsőbbséget, mert a misztérium megsemmisült, csak az +irodalomtörténetben él, mint a holt nyelv a grammatikájában, mint a +<span class="pagenum"><a name="Page_213" id= +"Page_213">-213-</a></span> kiveszett állat spirituszban, a +kiveszett növény lepréselve. Tenyészni nem tenyészik sehol.</p> +<p>Én azonban ezt a tanítást, amelyet az irodalom professzorától +tanul meg az ember, ezúttal megszorítom. Ott jártam +Oberammergauban, megnéztem a passió főpróbáját s azt kell róla +mondanom, hogy az a tökéletességre fejlődött misztérium. +Négyszázéves történet, fejlődés, tisztulás változása nélkül a +lényeges ismérveinek. Az maradt lélekben, ami volt, ami +esetlegességeiből is a lényegéhez tartozik, mint teszem azt, a +játszók – az is a régi maradt. A falubeli nép játsza úgy, hogy +teszem azt, a házigazdám néhai atyja ezelőtt tíz évvel Judás volt, +a házigazdám a kórusban tenort énekel, a kocsisom, akivel a játék +utáni napon Hohenschwangauba utaztam, az előadáson Sámsont +ábrázolta egy élőképben; egy müncheni barátom pedig éppenséggel +szűz Máriáéknál lakott. A községnek 1200–1300 lakosa van s ebből az +előadáson 700 körül van a színpadon, jóformán a falu épkézláb népe. +Csak az apróbb gyerekek, az öregek, betegek, cselédek, nyomorékok +maradnak ki a játékból. Magából abból a családból, ahova engemet +szállásoltak, hárman játsztak. Reggel nyolc órától fél tizenkettőig +a színpadon voltak, fél kettőig minket szolgáltak ki az asztal +körül, fél kettőtől hétig ismét a színpadon voltak, mert ennyi +ideig tart Krisztus kínszenvedésének csodálatosan megható játéka +májustól szeptember végéig minden vasárnap és ünnepnapon, minden +tizedik esztendőben. <span class="pagenum"><a name="Page_214" id= +"Page_214">-214-</a></span></p> +<p>Az oberammergauiak polgári foglalkozása a képfaragás. Farag az +egész lakosság. Gazdaságuk nincsen, mert a bajor havasok ama +völgye, amelyben a község fekszik, három oldalról el van zárva, +csak egy oldalról van nyitva, de ez az egy az – északnyugati oldal. +Szántani, vetni, aratni ott nem lehet. Csak éppen rétjei és legelői +vannak, de mérsékelten ez is. Faragó szerszámukkal keresik a +kenyerüket s minden tizedik esztendőben eljátszák Krisztus +kínszenvedését. A faragás elég tisztességes kenyéradó a hegyi lakók +szükségét tekintve, de a passiójáték világra szóló hírt szerzett +nekik. Házigazdám, Anton Lechner uramnak, a néhai híres Judásnak +egyik asztala körül ültünk, egy kedves newyorki asszonyság a +leányával, egy csikágói szeretetreméltó kisasszony, egy +szanfranciskói katholikus pap és én. Elég messziről jöttünk mind, +hogy a főpróbát megnézzük. Rajtunk kívül volt még ott ez alkalommal +vagy 2000 idegen. A nézőtéren voltunk közel 4000-en. Ennyi ülőhely +van ugyanis benne és hézagot keresve is nehezen lehetett találni. A +helyárak 10, 8, 6, 4 és 2 márka, egy márka 120 fillér. Legtöbb a +tíz márkás hely s így egy tömött ház bevétele fölrúg 28 ezer +márkára. A környék népe úgyszólván vallásos gyakorlatnak nézi e +játékokat és néha processziókban jár el rája. A teljesen +ágrólszakadtakat ingyen bocsátják be, erre is vannak helyek, +amelyek nincsenek a 4000 ülőbe beszámítva. Egy-egy esztendőben 27 +előadás van rendesen. De gyakran megesik, hogy valamely ünnepen +kétannyi nép jön, <span class="pagenum"><a name="Page_215" id= +"Page_215">-215-</a></span> mint amennyi belefér a nézőtérbe s +ilyenkor a következő napon megismétlik a játékot.</p> +<p>A játékos esztendőben és a játék előtt majdnem egy évig, +összesen mintegy húsz hónapig szünetel minden polgári munka s +ilyenkor az egész falu a játékra készül. Van a falunak +rajziskolája, ének- és tornatanítása. Minden, ami a játékhoz kell: +az összes jelmezek, mind a faluban készül. Egy éltes, odavaló leány +áll a szabóműhely élén. Ő szabja ki a jelmezt s a falubeli leányok +varrják. De valamint az előadók nem képzett színészek, ő sem tanult +szabó. Tehetsége van a szabóságra, mint Lang Antalnak alakja, +hangja, lelkülete, szíve a Krisztus szerepére, a másiknak a +Judáséra, egy fiatal leánynak szűz Máriáéra. Mert Mária, a szűz +anya nem lehet – vénleány. A polgármesterük tartja kezében az egész +rendet. Evidenciában van minden gyermek, hogy kiből mi válik. +Némely 12–14 éves gyermeknek az álma, hogy 10 év mulva Krisztust +játszhassa és az autoszuggesztio alatt, melyet áhítatos becsvágya +rája évek során át gyakorol, fejlődik a gyermek. Talán még a +szakála is aszerint nő ki. Mert az oberammergaui játszók nem +maszkírozzák ki magukat, mint a színészek. Sem festéket, sem +parókát, sem semmi eféle kisegítőt nem használnak, hanem úgy +növesztik és viselik a hajukat, úgy gyakorolják a járásukat és +egész maguktartását, ahogy az alak megkívánja, akit tízévenként +játszaniok kell. A mester a rendezőjük. Ő válogatja össze a ruhák +színét és ő állítja össze az élőképeket az ótestamentumból, +<span class="pagenum"><a name="Page_216" id= +"Page_216">-216-</a></span> amely a passió egyes következendő +részeit szimbolizálják. Van zenekaruk és énekkaruk és a karbeliek +éneklik, hol egyik, hol másik, némelyik igen fényesen a +magánrészeket. Nem kevesebb, mint 27 énekrész és prológszavalat van +egy előadáson. Ezt mind tanulgatják hónapokkal az előadások +megkezdése előtt. Az idei ciklusra tavaly februáriusban kezdték meg +a tanulást. Bevételök – belépőjegyekből – lehet 4–5 százezer márka. +Ebből fedezik beruházásaikat, a tiszta jövedelem kétharmada +közcélokra megy, egyharmada a játszók között osztódik szét, azaz +közel hétszáz ember közt. Ez tavaly azt jelentette, hogy Krisztus +személyesítője kapott 2000 márkát, a kisebb (gyermek) szereplők +húsz-húsz márkát. A közbülesők jelentőségük szerint jutalmaztatnak. +Mind ez igen szegény jutalom másfélévi munkaszünetért, mely idő +alatt nemcsak nem dolgoznak maguk, hanem vevőik is másfelé néznek, +úgy, hogy mire újra munkába kezdenek, vevőjük száma erősen megapad. +De ez kiegyenlítődik a forgalom által. Mert mindenkinek van kiadó +szobája, sokaknak terített asztala; azután fotografiában, faragott +munkában s minden egyébben esik ilyenkor kinek-kinek gazdag +vásárja.</p> +<p>A közcélok alatt kell érteni vízvezetéket, kanalizációt és +közkórházat, amit építettek. A jó oberammergauiak mind e három +intézmény nélkül elehetnének. De a nagy idegenforgalom szükségessé +teszi ez egészségügyi intézményeket. Ők maguk kórházba is csak +elvétve kerülnek, de mondták <span class="pagenum"><a name= +"Page_217" id="Page_217">-217-</a></span> nekem, ha véletlenül +valamely utasembert a látogatók közül baj érne: azt csak el kell +látni illendően.</p> +<p>Beruházás alatt értendő a színpad, a nézőtér, a kiállítás, amely +az idén vagy 130 ezer márkába került, maga a prológus olyan hímzett +szövetű ujjast visel, amelynek métere 60 márka és a szükséges +műhelyek, a zenekar, énekkar, iskola stb. föntartása. Az idén +építették a fedett nézőteret, amely 200.000 márkájukba került. +Azelőtt fedetlen volt s megesett, hogy a hirtelen jött jégeső +iszonyú pánikot okozott a közönségben. A játszók egy része teljesen +ki van téve most is az idő viszontagságainak s akárhányszor +megesik, hogy szakadó esőben játszák végig rendületlen nyugalommal +fenséges játékukat.</p> +<p>A telep maga két részből áll: a nézőtérből és a színpadból. A +nézőtér egy nagy, téres, egyszerű, négyszögletes deszkaalkotmány +vasíveken, de elvakolva. Külseje grafito-alakokkal van díszítve: +egy-egy szent, templomi stílusban. Az ülőhelyek alkalmasan +eltagolva erősen emelkednek hátrafelé, úgy, hogy minden sor +kényelmesen ellát az előző sorok fölött. Leghátul egy pár páholy +van nevezetesebb, vagy előbbkelő személyiségek számára. Ha ez nem +akad, akkor huszonöt márkáért bárki megveheti az előadásra. Hátul a +páholyok körül a fenmaradó nagy falon kétfelül két kép van ügyes +ecsettel festve: az egyik a közeli ettali bencésklastrom, híres +búcsújáró hely; a másik az oberammergaui passiók régi primitív +játszóhelye. A <span class="pagenum"><a name="Page_218" id= +"Page_218">-218-</a></span> nézőtér elülső része nyitva van s vele +szemben áll a színpad. Középen a szorosabban vett színpad szintén +egy négyszögletes hosszúkás, mély ház, zsinórpad nélkül; mélysége +körülbelül két színfal. Itt váltakozik a díszlet, itt játszódik le +a jelenetek egy része, itt vannak az élőképek. E színpadnak van +nagy előtere, melyre a játszók a szükséghez képest ki is jönnek. +Oldalt kétfelül csatlakozik e színpadhoz egy-egy nagy kapu, melyen +keresztül Jeruzsálem utcáiba látni; a kapu után következik mintegy +45 foknyi szögben egy-egy görög oszlopcsarnokos ház, vagy tíz +lépcső magasan az egyik, a nézőtől balra Pilátus palotája, a másik, +a jobboldali Kaifás lakóháza. E házakhoz ismét szögletben úgy a +jobb-, mint a baloldalon oszlopos folyosó, pompás falmezőkkel. E +folyosókból lépnek föl a prológus és a karok, jobbról és balról és +egy hajlott sorban fölállnak a színpad peremére, középen a +prológus, jobbról a basszus és alt, balról (a nézőtől) a tenor és +szoprán. Mindez – színház, a függönye, a kapuk, a két ház és a +folyosók elég élénken, de ízletesen vannak díszítve, úgy, hogy a +szem kellemesen jár ide s tova rajta.</p> +<p>A közönség áhítatosan üli meg s tömötten a padsorokat. Taps +nincsen. Színpadi hatások a mai drámai teknika értelmében +nincsenek. Magábaszállás, áhítat, könnyhullatás a hatás.</p> +<p>Az előadás tárgya Krisztus kínszenvedése: Jeruzsálembe való +bevonulásától kezdve egész mennybemeneteléig az evangelisták +előadása szerint. A játék minden jelenetét megelőzi a prológ, az +ének <span class="pagenum"><a name="Page_219" id= +"Page_219">-219-</a></span> és egy vagy két élőkép az +ótestamentumból, amely Jézus életének előadásra kerülő mozzanatát +szimbolizálja.</p> +<p>A darabot, ha szabad annak nevezni, amelyet most játszanak, az +odavaló pap rótta össze és egészítette ki az idők folyamán +kialakult szövegekből. Ő költötte a prológust is és az +énekszöveget. A prológust, amely himnuszi hangban, kizárólag antik +verselésben célzásokat tartalmaz az elkövetkezendő képekre s a +jelenetre, följajdul vagy fölujong a tartalom ihletétől, +fenségétől: egy méltóságos fejedelmi alak mondja el nemes +egyszerűséggel, kiváló értelemmel és rajongó hittel. Ez az ember, +akit csak Christus Mayernek hívnak Oberammergauban, mert harminc +éven át háromszor játszta Krisztust és mindeneknek, akik látták, +felejthetetlen. A prológust követi az ének, az ének alatt föltárul +az élőkép.</p> +<p>A legzseniálisabb és legszebb dolgok közé tartozik néhány e +képek közül, amit valaha láttam. Semmi az operai és egyéb színpadi +káprázatos tündérségekből ehhez nincsen fogható. Mert itt +világításbeli hatások nincsenek. Amennyi és ahogyan a napvilágból +véletlenül ráesik, annyi a világítás. Itt tisztán a remekül tagolt +tömeg, a zseniálisan állított csoport, a fenséges színharmónia, a +közönséges nappali világosság nyugalma és az ember ihlete, +mártíriumos szilárdsága dönt. Nyolc éves gyermekek percekig, mint +az acélkapcsok, úgy állják helyöket. A profán színpad +raffinériájának nyoma sincs. Ez a klasszikus festői remekművek +<span class="pagenum"><a name="Page_220" id= +"Page_220">-220-</a></span> egyszerűségét, biztosságát, varázsát és +keresetlenségét adja nekik. Sohasem láttam olyan szépet ebben a +nemben, mint a képet, amelyben a zsidókra a pusztában a manna hull. +Test testen, fej fejen, egy meg nem szakasztott tömeg emberből, +asszonyból, gyermekből. A tömeg gyönyörűen eltagolva színekkel és +egy-egy – nem tudom másnak mondani – kontra állással, ami abból +áll, hogy valaki egy váratlan elhajlással, háttal vagy fekve van +beillesztve és a képből Mózes és Áron kiemelkedő alakja. Csodásan +szép, harmonikus, tömeges és nyugodt kép. A gyermek olyan biztosan +állja benne a helyét, mint a meglett ember; a szem éppen oly +szilárdan állja szerepét, mint a kar s a láb.</p> +<p>Nem tudtam levenni a szememet az én Sámsonomról, akiben másnap +kocsisomra ismertem. Félig dűlt helyzetben, magát hátra vetve, +fogta jobbjával a repedező oszlopot, szemét pedig kimeresztette az +űrbe, hogy szinte tündöklött nagy világos két szeméből a +világtalansága. Körülötte a rémület csoportjai, amelyekre +rászakadandó volt a királyi palota padmalya. Nevezetes zseni lakik +abban az egyszerű emberben, aki ezeket az ő egyszerű társait ilyen +tökéletességek kész anyagává tudta megihletni.</p> +<p>Az utolsó vacsorában, bár az elrendezés más, megelevenedik az +ember előtt da Vinci képe. Remek az apostolok ruházata, mindenik +két-két színben s e színek csoportosítása az asztal körül. Judás +ruhája éppen oly elmés, mint szerencsés, sárga <span class= +"pagenum"><a name="Page_221" id="Page_221">-221-</a></span> +sárgában, de ez már nem élőkép, ez jelenet, amely a cselekményhez +tartozik.</p> +<p>Magáról az előadásról szeretnék egy nagy szót mondani. Mindenek +után, amit tanultam s amit magamnak elképzeltem, az volt az +illúzióm ezen a nevezetes vasárnapon, amelyen reggel nyolctól +(másfélórai ebédidejét leszámítva) este fél hétig a színházban +ültem, hogy egy klasszikus ógörög tragédiai előadást nézek. Nem egy +színpadi szórakozás, hanem valamely nemesebb tartalmú ünnep ez. A +görögök mitoszbeli hőseik, félisteneik szenvedését, gyásszal és +irtózatokkal telt kiengesztelő sorsát nézték, nagy ihletű költők +szövegét hallgatták a szabad ég alatt, reggeltől estig, napokon át, +nemzeti ünnepre gyűlve, nem professzionátus színészektől, hanem a +szerző által összeválogatott és betanított lelkes barátoktól és +ihletett emberektől.</p> +<p>Itt is. Azt a történetet, amelyet mindnyájan tudunk. Az +újtestamentom szövegéből századokon át kialakult dialógokkal, +melyeket megihletett szívű emberek formáltak, kiegészítettek és +kiválogatott, e szöveg hitében fogant, született és nevelkedett +emberek mondanak el rajongó lelkük közvetetlenségével és lelkes +szeretetével. Ez emberek olyan szilárdak a hitükben, mint az +evangélisták, akiknek könyveiből nőtt ki a szöveg. Azt merném +mondani, hogy ez az egyszerű, keresetlen, naív könyv, amiben semmi +sincsen, amit ne tudnánk, de amiben minden új, ami van, igazságától +és hitétől, egy nagy alkotás. A misztérium kialakulva <span class= +"pagenum"><a name="Page_222" id="Page_222">-222-</a></span> +műfajjá, naívságát megmentve tökéletességgé. Olvasmánynak is +élvezet, imádságos-könyvnek is a legjobbakból való.</p> +<p>A játékról mit mondjak? Súgójuk nincsen. Ugy mondja mindenik a +szöveget, mintha ő találná föl. Mindenik szereplőnek a szavába, +mintha hallottam volna beledobogni a szívét. Természetesen, vannak +jobbak és gyöngébbek. A fiatal 25 éves Lang először játszotta +Krisztust. Mondják, hogy messze elmaradt elődjétől. Ezt mondták +Máriára is. Én mégis azt gondoltam, hogy itt-ott a régibbek talán +szebben mondtak valamit; valamely tulajdonságukban jobban találtak +föladatukhoz, de őszinteségben, hitben, lelki elváltozásukban és +ihletükben a maiak is föladatuk színén vannak. A mostani fiatal +Krisztus az első szereplés izgalmával, föladatának +megilletődésével, szerepének kiáradó, isteni teljességével jött és +iszonyú őszinteséggel emelkedett föl a keresztfáig s megrendítő +volt rajta a halál. A vér kiment az arcából, a szeme megtört, a +teste csuklóiban megoldódott s mintha elszálló lelkének +szárnycsapása lett volna, úgy hallatszott a közönség sóhajtása +végig a tömegen. Az ember szíve félelmesen dobogott arra a +gondolatra, hogy mi lehetett 1900 évvel a Golgotán, amikor most, +egy közönséges ember egy bajor faluból, magát beleképzelve az +Istenember helyzetébe és másolva szenvedését és halálát, aki sem +nem Egressy, se nem Garrik, hanem egy tanulatlan képfaragó ember, +csak hite és ihlete segítségével így megrendíti a sokaság szívét. +<span class="pagenum"><a name="Page_223" id= +"Page_223">-223-</a></span></p> +<p>De mégis, egy korlátozásom van. Nem hiszem, hogy mindenkinek +ugyanaz ez a passió, ami nekem volt s azoknak, akik velem +nézték.</p> +<p>Azt gondolom, háromból egy szükséges; vagy a lélek és elme +naivitása, vagy egy felsőbbrendű műveltség, vagy végre az, hogy az +ember, akármilyen is a műveltsége, Jézusát már a szívében odavigye +magával.</p> +<p>És ezt nem felekezeti szempontból értem, mert azt gondolom, hogy +manapság, mikor az európai emancipáció folytán a zsidók is a +keresztény társadalom kötelékében élnek és nem külön kötelékben, +Krisztus lelkének és tanításának szeretete nincsen egyházhoz kötve +és felekezethez.</p> +<p>Egy azonban bizonyos, hogy a mai fölületes és cinikus műveltség +szerencsétlenei számára elrejtett kincs ennek az előadásnak a bája +és hatalma.</p> +<p>Most már csak egyet és mást kell elmondanom, ami kiegészíti vagy +megmagyarázza azt, amit a minap írtam a bajor falu előadásairól. +Mindenekfölött azt szeretném kiemelni, hogy Krisztus +kínszenvedéseinek ez előadásában semmi teatrálikus hatás nincsen, +leszámítva a pazar kiállítást ruha dolgában. Ez valóban udvari +színházi luxus, finom, szolíd kelme, fényes, aranyos és históriai +oly értelemben, hogy a nagy egyházi festők képeiről van nagyrészt +mintázva. Maga a darab inkább epikus természetű s egymásután adja +az új testamentom ismert jeleneteit: Krisztus bevonulását +Jeruzsálembe szamáron impozáns néptömeg kíséretében, a kufárok +kiűzését a templomból, a bethániai <span class="pagenum"><a name= +"Page_224" id="Page_224">-224-</a></span> idilli jeleneteket +(búcsú) és Jézusnak írral való megkenését Mária Magdolna által; +Krisztus utolsó útját Jeruzsálembe; az utolsó vacsorát; a +szinédriumot, mely elvégzi Jézus halálát; Jézust az olajfák hegyén; +ezután a jeleneteket Annáh, Pilátus és Heródes előtt, a +törvénylátást, Kaifás által, aki halálra ítéli Jézust; majd +Krisztust a börtönben, ahol megcsúfoltatik; Júdás kétségbeesését és +öngyilkosságát; Krisztust, amint a saját keresztjét viszi, a +Golgotán, a keresztről való levételét; föltámadását és +mennybemenetelét.</p> +<p>Drámai izgalmak csak azokat a jeleneteket borítják el, +amelyekben a farizeusok Pilátustól ítéletük megerősítését +iparkodnak kierőszakolni. A többi jeleneten mind csak megilletődés +ül, bensőség, áhítat, megindulás, meghatottság és néma fájdalom, a +színpadon éppúgy, mint a nézőtéren. De hogy ez egyszerű, keresetlen +jelenetek, melyekben csak az történik szemünk láttára, amit már +mindnyájan ismerünk gyermekkorunk óta, mily hatással közlődnek a +nézővel, annak külső mértéke az, hogy reggel 8-tól este fél 7-ig +ott ülünk, teatrális emóciók, taps és egyéb járulékai nélkül a +közönséges színháznak, ott ülünk és lessük az utolsó szót s az +utolsó képet is.</p> +<p>Az ember azon csodálkozik legjobban (amíg nem látta a dolgot), +hogy a színjátszás mai raffinált virtuóz képességei mellett, +melyeket bőven élvez a modern közönség, miként érheti be a világ +minden részéből összesereglett, tehát igen világlátott sokaság az +egyszerű oberammergaui faképfaragók <span class="pagenum"><a name= +"Page_225" id="Page_225">-225-</a></span> játékával, amelynek +bizony semmi köze, sem semmi rokonsága nincs a Novellik és Sarahk +izgató művészetével.</p> +<p>A feleletet az ember csak ott a helyszinén találja meg.</p> +<p>Ez az egész, menetében, párbeszédeiben, fejleményében, +motívumaiban oly igen egyszerű és természetes, megható történet +csak igen egyszerű és természetes eszközökkel oly szép és fenséges +és csak teljesen rokon a lélekben és elméjükben is igen egyszerű és +természetes emberekkel, akik előadják. Nem színészi tudományukkal +győzik, hanem megfelelő előkészületük – az értelmes és őszinte +beszéd – mellett azzal, hogy teljesen beleélik magukat darabjuk +kultuszába és őszinte hittel, meggyőződéssel és érzelemmel +elmondják a járásukkal-kelésükkel járó szöveget. Egészben művésznép +az igaz, amely az elemi iskolai tudnivalókon kívül rajzolni, +muzsikálni, énekelni és tornát tanul s a foglalkozása is művészet. +A lakosság általános foglalkozása a képfaragás. A szobrászi állás, +szép vonalak, egyszerűség és báj természetükben van, évszázados +gyakorlat után szinte velük születik. Ilyen plasztikus művészi +eszközök az ő színészi eszközeik is. Keresetlen, egyszerű, +természetes, őszinte mint a képfaragás, mely a legegyszerűbb +dolgok: <i>a vonalak</i> szépségétől és korrektségétől függ. Teljes +összhang van tehát a darab kompozíciója, a története, az emberek +lelki és elmebeli világa és mindennapi foglalkozása között.</p> +<p>A színészet technikájában sokszor föltették és <span class= +"pagenum"><a name="Page_226" id="Page_226">-226-</a></span> +vitatták, de soha el nem döntötték a kérdést, hogy a színésznek, +aki sírást színlel, szabad-e vagy kell-e igazán sírnia, aki +meghatottságot játszik, meghatottnak kell-e igazán lennie. +Oberammergauban ez a kérdés nem vitás. Ott a játszóknak az érzelme +lélegzetvételükkel jár ki s be az ajakán. Ott semmit sem játszanak, +ott mindent átélnek a játszók és mikor Krisztust leveszik a +keresztfáról, az a Krisztus fizikailag él ugyan, de lelkileg meg +van halva és a néző nem veszi észre, hogy fizikailag él. Borzalmas +meghalást, megdöbbentőt, megigézőt láttam akárhányat nagy +művészektől. Igazán halott embert színpadon életemben csak egyet: +Lang Antalt a keresztfáról való levételekor és anyja: Szűz Mária +ölében fekve. Oly mély és igaz volt ez a benyomásom, hogy egyetlen +bántó dolog volt benne, a sok mesterséges vérfolt, mely a testére +volt festve, holott ezenkívül semmi színpadi segítő eszközt, se +arcfestéket, se parókát nem használtak. A színlelt vérfolt sértő +volt az egész ember és alak lelki és testi igazságán.</p> +<p>Van az oberammergauiaknak gyakorló színpaduk is, amelyen közbe – +a passió közé eső években – maguknak és a környéknek játszanak. Van +erre egy pár hazafias darabjuk és egy pár népszínművük. Nagy +sajnálatomra ebből semmit sem tudtam megszerezni s ezeket nem +vonhatom bele ítéletem okai közé. Csak olybá vehetem, hogy ezeken +gyakorolják beszédüket, mozgásukat, úgy, hogy 10 évről 10 évre a +nagy alkalom ne találja őket gyakorlat nélkül. <span class= +"pagenum"><a name="Page_227" id="Page_227">-227-</a></span></p> +<p>Az oberammergaui játék eredete egy fogadalom 1633-ból, amikor +olyan pestis pusztított ott, hogy három hét alatt az akkor kisded +faluból kihalt nyolcvannégy lélek. A pestis ellen fogadta föl a +falu előljárósága, hogy ezentúl minden tizedik esztendőben előadja +Krisztus kínszenvedésének a tragédiáját, mint ahogy a régi okmány +mondja: die passions-Tragedi Zu Ehren dess bitteren Leyden und +sterbens Jesu Christi zu halten und zu Exhibiren.</p> +<p>1634-ben volt az első játék s azóta tart rendesen, kivéve ha +háború megzavarta. Igy az 1870.-i német-francia hadüzenet már játék +közben érte az oberammergauiakat. Abba is hagyták a játékot, de +1871-ben lejátszták a megzavart esztendő tartozandóságát.</p> +<p>A pap, a polgármester, a faragómester, a tanító s a zenetanárok +rendezik és intézik ezt a csodás vállalatot.</p> +<p class="center">* * *</p> +<p>A mult vasárnapi főpróbára a falu előljárósága a müncheni írói +és újságírói egyesület közbenjárásával hívta meg az európai sajtót. +Ez egyesület kitünő elnöke Schaumberg dr. meghívását egy kirándulás +tervével tetézte a néhai Lajos bajor király tündérváraiba, melyek +azon a vidéken vannak. Vagy száznegyvenen a sok százból, aki +Oberammergauban összesereglett, elmentünk Schaumberg dr. és +Wetzstein müncheni hírlaptulajdonos kalauzolása mellett e +kirándulásra; a bajor nép zsenijének élvezetéből a fantasztikus +lelkű <span class="pagenum"><a name="Page_228" id= +"Page_228">-228-</a></span> bajor király alkotásaiban gyönyörködni. +Megnéztük a linderhofi nyaralót, a miniatur Versaillest, amely +megdöbbentő pazarsággal dicsőíti XIV. és XV. Lajos királyokat. +Minden az ő ízlésükben van, minden őket ábrázolja, korukat, +embereiket, szeszélyüket, ünnepeiket: festmény, szobadísz, bútor, +minden, minden, minden. Képzelhetetlenül fényes, drága, szeszélyes, +fejedelmi, terhelve arannyal, ezüsttel, márvánnyal, drágakővel, +bíborral, bársonnyal, hímzéssel, műtárgyakkal kigondolhatatlan +sokaságban, egész az ebédlőasztalig, amely a padlóba sülyed és +megrakva jő fel. Egy mesterséges csepegő kőbarlang villamos +világítással, vízeséssel, tóval és festménnyel; egy a párisi +kiállításon vásárolt mór kioszk fantasztikus ragyogással; vízművek +játéka, szobrok, lépcsők és gloriettek; kábító látvány, melyből +alig tud az ember magához térni a régi egyszerű kápolnában, ahol +egymaga szűk falak közt lakik az Isten, míg a nyaraló csodás, +észvesztő szobasorában egymaga bolyong a király.</p> +<p>Ezt gondoltam magamban s ez a gondolat mind metszőbben fészkelte +be magát az agyamba, amint szobáról-szobára mentem, amelyekben a +legutolsó szék árán meg lehetne venni egy bajor parasztházat: +hányszor nem kiáltozhatott ez a szerencsétlen király arannyal +hímzett bíborágyával és pamlagaival szemben állva: adjatok egy +ágyat, amelyen egy kicsit henteregni, egy diványt, amelyen +kényelmesen elnyújtózkodni lehet!</p> +<p>Hochenschwangauban az új Neuschwanstein gyönyörű fellegvár fenn +a sziklán éppen ilyen, <span class="pagenum"><a name="Page_229" id= +"Page_229">-229-</a></span> csakhogy itt a német monda kultusza a +fő s a mellékdísz: a Szigurd, a Parcifallegendák képben, szoborban, +faldíszben, mindenben. A keleti fejedelmek, az Ezeregy éjjel +tündérsége, egy a világtól elzárkózott király fantasztikus álmai +megvalósítva, terem terem után csodánál csodább. Hihetetlen a mai +modern világban. Mintha egy régi, egy elmult rendből menekült volna +ide a XIX. századba a régi századok bolygó lelke.</p> +<p>Régi várakat: a gúláktól kezdve a mi középkori várainkig, ha +látok, egy elmult világ rendje elevenedik meg előttem; a fáraók +rabszolgái, a mi középkori eleink jobbágyai nélkül ily alkotások +lehetetlennek látszanak.</p> +<p>Ime azonban itt egy király az egyenlőség forradalma után, a +szocializmus ébredő századában szemébe nevet világrendnek, időnek, +multnak s jelennek s megcsinálja az elmult századok passióit modern +eszközzel: a pénz iszonyú tömegével. Környezete megrettenve nézi a +pazar szeszélyt, módokat keres, hogy segítsen a bajon és íme a nép, +amely misztikus szeretettel nézte titokzatos királyát, suttogni +kezd, gyülekezik, fegyverkezik, hogy körülvegye, megvédje és +szökésében segítségére legyen. S egy végzetes pillanatban ez a +mesébe való király az orvosa elől, akinek hűségében nem bízik, +menekülve a stahrembergi tóba gázol. Az orvos utána siet, hogy +kivezesse, a király birokra kél vele s mindkettőt örök halálos +öleléssel fogja át a hullám.</p> +<p>Alançon hercegasszony valamikor menyasszonya <span class= +"pagenum"><a name="Page_230" id="Page_230">-230-</a></span> volt +ennek a királynak. De az ideális férfi megcsalatkozott +menyasszonyában s örökre elfordult nemcsak tőle, hanem minden +asszonytól. És a gondviselés, ez a rettentő poéta az egymásnak +szánt, de egymástól elfordult két lelket, hogy a halálban se +találkozhassanak, – az egyiket vízbe temeti, a másikat emésztő +tűzbe, a párisi bazárégésbe.</p> +<p>Sokfelé el van terjedve II. Lajos király arcképe azon a vidéken. +Szerették, mert a sokaság mindig vonzódik a szertelenhez, a +kimagyarázhatatlanhoz, a titokzatoshoz. Ma éppenséggel +lelkesedéssel beszélnek róla, mert szeszélyes alkotásai, amelyeknek +fényében, mint arannyal kivert kriptában szörnyű magányosságban +élte napjait, – most meg vannak nyitva a világ kíváncsisága előtt s +benépesítik a vidéket utas emberekkel. Mikor a király meghalt, az +udvar elsápadt hátrahagyott adósságainak szörnyű listáján. Azóta +azonban turistáktól belépődíj fejében a kastélyokért beszedtek 17 +millió márkát. És ezt mindig bővebben fogják szedni úgy, hogy a +szerencsétlen király pazarlása végül ma üzletnek is fényesen +beválik.</p> +<p>Arcképét, pedig általában igen szép férfi hírében volt, +valahányat láttam, nem találtam szimpátikusnak. Én alkotásaiban +láttam az ő valódi képét. Mintha nem olyan királynak képzelte vagy +érezte volna magát, akinek uralkodó-jogai és kötelességei vannak: +akinek népét kell vezetni, hogy boldoguljon: hanem mintha az +álmodozó gyermekfantáziában élő király lett volna, akinek a király +fogalma, <span class="pagenum"><a name="Page_231" id= +"Page_231">-231-</a></span> hatalma, dicsősége és egész valója +aranyruha, gyémántkert, ezüstpalota, fény és káprázat s amit csak +egy szertelen, csapongó képzelet az éj sötétségéből magának +ragyogást elő tud varázsolni. Művészei, magányos színháza, várai, +kastélyai, egyedülvalósága és korlátlan akarata voltak az ő +királysága, nem pedig a sörös Bajorország.</p> +<p>Magyarországra kettő emlékeztet e tündérkastélyban: Benczur +Gyula két képe Linderhofban és Szent István és Szent László király +alakja a neuschwansteini vár tróntermében, ahol az elefántcsontból +tervezett, de el nem készült trón fölött való körfalat a +kereszténység hét szent királyának festett alakja díszíti.</p> +<p>Magyar hazánk az egyetlen ország a világon, amelynek trónján két +szent viselte a koronát. Szent Istvánról még egy nagy kép is van e +roppant fényben tündöklő teremben: amint a pogány magyarokat a +keresztény hitre téríti.</p> +<p>Müncheni újságíró-kollégáink iránti hálás gondolattal zárom le e +soraimat, amiért meghordoztak bennünket abban a tündérségben, +amelyben tündöklenek a bajor nép, a bajor hegyi vidék és a +legszerencsétlenebb bajor király álomlátásai. <span class= +"pagenum"><a name="Page_232" id="Page_232">-232-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Banquo szelleme.</h2> +</div> +<p>Megnéztem „Macbeth“ fölelevenített előadását, élveztem a gondot, +melyet reáfordítottak, de sajnosan vettem, hogy a jó szándéknak +áldozata lett Banquo kísértő lelke, melyet kihagytak. Aki netán nem +tudja a történetet, annak íme itt elmondom az idevágó részt.</p> +<p>Banquo és Macbeth csatát nyernek, mint hadvezérek Duncan király +számára. A nap hőse kiválóképpen Macbeth. Mikor a két hadvezér a +csatatérről eljő, egy pusztás helyen három boszorkány üdvözli s +Macbethnek egy méltóságot ígér, melynek birtokosa még él és királyi +koronát; Banquónak azt, hogy maradékai lesznek királyokká. A két +hadvezér nemsokára találkozik Duncan királlyal, aki elhalmozza őket +magasztalásaival, Macbethre ráruházza a boszorkányok által ígért +méltóságot és bejelenti nála látogatását, hogy ott tölti a +következő éjszakát.</p> +<p>Macbeth megrendül a boszorkányok egyik jóslatának gyors +beteljesedésén s ezt kezességnek veszi arra, hogy másik ígéretök +sem marad puszta szónak. <span class="pagenum"><a name="Page_233" +id="Page_233">-233-</a></span></p> +<p>Ez izgalmak, nagyravágyásának sarkantyúja és felesége +ösztökélései ráviszik a tettre: megöli királyi vendégét s csakugyan +király lesz. Mit ér azonban neki a korona, ha nem magának s +maradékainak szerezte lelki nyugalmának árán, hanem Banquo utódai +számára. E hánykolódás veszi arra, hogy bérelt gyilkosokkal +megöleti Banquot és fiát. A gyilkosok megölik Banquot, de fia, +Fleance, elmenekül. Ezt jelentik a gyilkosok Macbethnek, éppen +akkor, mikor az új király maga köré gyűjtötte híveit, hogy +megvendégelje őket. Iparkodik is mindenki az új uralkodó kegyében +járni, tömegesen jöttek el Skócia nagyjai a királyi vacsorára s le +is telepedtek. Csak Macbeth széke üres még, mert ő egy titkos ajtó +küszöbén suttog a két gyilkossal, akik neki Banquo haláláról hozzák +a jó, Fleance megmeneküléséről a rossz hírt.</p> +<p>– Jól van, menjetek – mondja Machbeth. – Majd holnap még +beszélünk erről.</p> +<p>Most a királyné szólítja férjét, hogy üljön vendégei közé. +Lennox úr is mondja: – Nem tetszenék felségednek közibénk ülni? S +rámutat az üres székre. E pillanatban megnyílik a föld vagy a fal +és a megölt Banquo lelke odaszáll az üres székre és reá ül. Macbeth +azonban a kínálgatók felé fordulva megszólal:</p> +<p>– Itt volna országom minden dísze, ha még Banquo kedvelt +személye is itt lenne.</p> +<p>– Távolléte ígéretének értékét csökkenti csak. Tessék felség +megtisztelni bennünket királyi társaságával! – mondja Rosse lord. +<span class="pagenum"><a name="Page_234" id= +"Page_234">-234-</a></span></p> +<p>És most Macbeth a széke felé fordul és indulna; de elképedve +tántorodik meg és a megrettenéstől nyitva maradt ajkán e szók +szaladnak ki: „az asztal teli van“.</p> +<p>– Sir, itt van az ön számára fenntartott hely!</p> +<p>– Hol?</p> +<p>– Itt, jó uram. Mi az, ami így fölindítja fenségedet?</p> +<p>– Ki tette velem ezt közületek?</p> +<p>– Mit, jó uram?</p> +<p>De e kérdést Macbeth már nem hallja, hanem a kísértetnek ő reá +szegzett tekintetével kezd perelni: „Nem mondhatod, úgymond, hogy +én tettem: nekem hiába rázod véres fürteidet!“</p> +<p>Zavar támad erre a teremben, az urak felugrálnak, a királyné +marasztalja őket. Hogy így, úgy, ez rendes baja, ne is figyeljenek +reá. Majd férjéhez fordul:</p> +<p>– Hát férfi vagy te?</p> +<p>– Az, még pedig oly bátor férfi, aki szembenéz olyannal, amitől +elképedne az ördög is!</p> +<p>A királyné férjével, Macbeth a látománnyal perel, mely csakhamar +el is tűnik s az egész társaság s a király is összeszedi magát a +királyné biztatására s újra asztalhoz ülnek. Macbeth poharat töltet +s vakmerőn újra Banquora köszönti, mondva: „bár itt lenne“. Erre a +kísértésre újra megjelenik.</p> +<p>– El – ordítja Macbeth, el a szememből! Takarjon el a föld! +Csontodban nincs velő, a véred hideg; nincs akivel rám meredsz, a +szemednek fénye. És <span class="pagenum"><a name="Page_235" id= +"Page_235">-235-</a></span> így tovább, míg a kísértet újra eltűnik +s a vendégség feloszlik.</p> +<p>Erről a jelenetről van szó, melyből kettőt emelek ki: a +kísértetet nem látja senki, csak Macbeth, a többi mind csak az üres +széket nézi. Macbeth pedig az egész jelenet alatt nem mondja +szóval, nem mondja célzással sem, hogy kit, mit lát. Azt, hogy kit, +mit lát, a skót vendéguraknak nem is kell tudni; de annál +szükségesebb, hogy tudja a néző, ha ez nem tudja, a jelenet minden +közvetlen erejétől, rémes borzalmasságától, konkrét tartalmától meg +van fosztva. Aki Macbethet először látja és olvasásból sem ismeri, +az tisztára nem is sejtheti, mit bolondozik Macbeth az üres +székkel.</p> +<p>Lehet, hogy különösebbnek tartja egy-egy becsvágyó színész csak +olyanok számára játszani, akik igenis ismerik Shakespeare műveit; +de ez tévedés. Mert nem egynek vagy másnak, de mindenkinek kell +játszani. És a teljes igazság mindenkinek igazság, a féligazság +pedig sokak számára érthetetlen, a többiek számára pedig csak +féligazság. Még akik Shakespeareből tudják is, hogy oda az üres +székre Banquo szellemét kell gondolni: azok is meg vannak fosztva a +szolgálattól, melyet szemök van hivatva tenni képzeletüknek. +Képzelniök kell, amit láthatnának. A nézőt már meglepte és +fölizgatta a megjelent kísértet, mielőtt Macbeth meglátta volna. +Kiki felismervén Banquo szellemét, előkészítődik, várja, lesi +izgalommal és kíváncsisággal Macbeth megrettenését és kitörését, ha +majd ez is meglátja, amit a néző már lát. E nagy <span class= +"pagenum"><a name="Page_236" id="Page_236">-236-</a></span> és +félelmes jelenet meg van fosztva nagyságának és félelmességének +főtényezőjétől, ha a kísértet nincs ott, mert meg van fosztva +világosságától elsőbben is, másodszor pedig érzéki voltától.</p> +<p>Tudom, szeretnek hivatkozni Macbeth másik látományára, arra, +mikor a hős a gyilkosságot elméjében forgatja s a levegőben egy tőr +képét látja. Akinek gondolkozása csak ez analógia kitalálásáig +mélyedt bele Shakespeareba, az ne magyarázza, még kevésbé merje +korrigálni Shakespearet, aki utasításaiba beleírta, hogy a szellem +jő, leül és eltűnik, de nem írta meg, hogy a levegőben egy tőr +tűnik fel.</p> +<p>Miért írta meg az elsőt, miért nem kívánta a másodikat?</p> +<p>Mert az elsőre a színpadi világosságnak, a néző képzeletének és +a jelenet borzalmas hatásának szüksége volt, a másikra mindezeknek +nem volt szüksége.</p> +<p>A magánbeszéd, melyben Macbeth tőrt lát, éjjel, titokzatos +sötétséggel mondódik el, egy pillanatban, amikor tudjuk, hogy +Macbeth mit forgat szívében, tudjuk, hogy felesége miért ment be s +várjuk tőle a csengetyűjelt a gyilkosságra.</p> +<p>A helyzet borzalmasságát emeli a tomboló vihar, égzengés és +villámlás. Csupa izgalmas momentum, mely fogékonnyá teszi a lelket +minden különösségre.</p> +<p>Ellenben a másik jelenet egy víg királyi banketten történik. +Nagy társaság, fényes kivilágítás, derült arcok, pompa, bor és +párolgó ételek. Víg pohárcsengésre, muzsikára, táncra és mulattató +közjátékokra <span class="pagenum"><a name="Page_237" id= +"Page_237">-237-</a></span> is számíthatunk. Csak egy gondolat +bántja a királyt: él-e még Banquo? A bérelt gyilkosok jönnek és +ebben is megnyugtatják őt. Nem egészen, de mégis. Most már hát ő is +mulathat kedvére. Hívják is vendégei, biztatja felesége s ekkor ő +odafordul, sajnálja, hogy kedves embere Banquo, nem örülhet velök +és…</p> +<p>A vidámság e mozgalmas képében ki gondol oly fordulatra, ki van +rá elkészülve, hogy a király üres székébe a most megölt Banquo +véres árnya üljön be?</p> +<p>Nincs-e mulhatatlan szüksége az érzékek segítségére a figyelő +léleknek, hogy a nagy ugrást sikerrel megtehesse Macbeth-tel +együtt?</p> +<p>És még egy nagy különbség.</p> +<p>Láttuk, hogy a lakomát zavart kísértet se mint kísértet, még +kevésbé mint Banquo megnevezve nincsen az egész jelenet alatt, úgy, +hogy a vendégek nem is sejtik, miért háborog úgy a király. A tőr +jelensége egészen másképpen van. Amint Macbeth szólásra nyitja +ajkát, ezt mondja rögtön: „Tőr az, amit ott látok?“</p> +<p>Bezzeg nem mondja amott: „Kísértet az, vagy Banquo lelke az, +amit ott látok?“ De nem elég, hogy ennyit mond, még le is írja: +„Kezem felé fordítva markolatja.“ De az sem elég, hanem folytatja: +„Mégis látom… épp úgy, mint ezt, melyet ím kirántok!… Most meg +vércseppek vannak rajta…“ stb. Vagyis: minden kitelhető módon eteti +képzelőtehetségünket, mikor erre van bízva, hogy elejbénk is a tőrt +odarajzolja a levegőbe. Mikor <span class="pagenum"><a name= +"Page_238" id="Page_238">-238-</a></span> pedig nem tartja elégnek +a néző képzeletét, akkor igénybe veszi érzékeit s azoknak adni +táplálékot, megjelenteti, amit láttatni akar.</p> +<p>Végre én is tudom, hogy mai napság kísértetek nincsenek s hogy +némely tudós azt mondja, hogy a látomány csak Macbeth felgerjedt +lelkének a szüleménye. Azonban azt is tudom, hogy boszorkányok már +Könyves Kálmánunk idejében sem voltak, mégis a mi jó Dugonicsunknak +az édesanyját még a mult évszázadban égették el Szegeden, mint +boszorkányt. Sőt mi több, Macbeth előadásán, amelyből a kísértetet +kitörülte a felvilágosodás, ugyane felvilágosodás meghagyta a +boszorkányokat és a többi fantasztikus látományokat.</p> +<p>Ezen a címen azt hiszem vagy mindent ki kell hagyni, ami a +felfogásba ütközik, vagy semmit. Egyet kihagyni, mást megtartani, +csak jobban rontja azt, ami megmaradt. Ha hiszünk a +boszorkányokban, könnyű hinnünk a kísértetekben is. Ha nem hisszük +a kísértetet és kivetjük, csak annál bajosabb hinni a boszorkányt, +akit megtartottunk.</p> +<p>Én azonban megtartom a kísértetet is, a boszorkányt is és +elvetem a modern felfogást. Nem mintha a magam részéről hinnék a +hazajáró lelkekben. Ezen én túl vagyok, de tudom a katekizmusból, +hogy Isten teremtette a maga képére az embert. Ellenben tudom a +történelemből, hogy az ember a maga képére teremtette az Istent, +úgy értve, hogy minden népnek a földkerekén megvan a maga fogalma +az Istenről és a természetfölötti lényekről. Isten teremtette a +világot és az embert; <span class="pagenum"><a name="Page_239" id= +"Page_239">-239-</a></span> az ember pedig viszont nem szűnt meg +teremteni, hogy a teremtésbeli hézagokat, melyekbe elméje el nem +ér, a maga módja szerint benépesítse. Igy teremtette a +kísérteteket, boszorkányokat, tündéreket stb.</p> +<p>Hogy ma már igen sokan nem hisznek se tündért, se boszorkányt, +se kísértetet: mit tesz az? Hiszen sokan már Istent se hisznek. +Ellenben igen sokan még mindig hisznek Istent és igen sokan még +egyéb természetfölötti lényeket is. A költő pedig a maga céljaira +nemcsak az Isten közvetlen teremtéseit használja, hanem mindazt is, +ami közvetlen az emberi elme és képzelet alkotása s csak közvetve +Istené.</p> +<p>A kérdés az, miképpen használja? Végre is csak kétféle ember van +a világon; olyan, aki hisz a kísértetben és olyan, aki nem hisz a +kísértetben ugyan, de tudja, hogy mások hisznek benne. Az elsőfajta +hajmeresztő borzalommal nézi Banquo szellemét; a másik fajtára +nézve pedig úgy áll a dolog, hogy ő oly ember történetét látja maga +előtt, aki hisz a kísértetben, látja őt legválságosabb +pillanataiban, a többek közt szemtül-szembe a kísértettel. Senki +sem kívánja a hitetlen nézőtől, hogy Banquo lelkét kísértetnek +nézze, még kevésbé, hogy egyáltalán higyjen a kísértetekben. Csak +elégítse ki kíváncsiságát amaz emberek körül, akik boszorkányokkal +és kísértetekkel vesződnek.</p> +<p>És biztos, ha sikerül a színpadon mozgó alakokat nem X és Y +színésznek, hanem Macbethnek és Banquónak néznie és érdekeik +harcába belesodródnia: <span class="pagenum"><a name="Page_240" id= +"Page_240">-240-</a></span> akkor borzalom és izgatottság fogja +megszállni Banquo kísérteties árnyának megjelenésekor csak úgy, +mint Macbethet, akár hisz különben a kísértetekben, akár nem. +Ellenben a jelenet érzéki hatása elvész a hitetlenre nézve is, ha e +szellem valósággal ott meg nem jelenik s csak a színész borzadálya +játsza el konkrét tárgy nélkül a háborgó lelkiismeret játékát. +<span class="pagenum"><a name="Page_241" id= +"Page_241">-241-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Shylock Párisban.<br /> +<span class="smaller">(1890 január 11.)</span></h2> +</div> +<p>A franciáknak tudvalevőleg megvan a maguk nemzeti drámájok, +megvan hozzá a stíljök s ami nem ebben a keretben adódik nekik, az +iránt művelt közönségük süket és vak. Ezt nem gáncsból mondom, sőt +inkább dícséretül és igen nagy adag irígységgel a keblemben. Az a +közönség, melynek magának külön ízlése nincsen, az lehet igen +művelt, de sohasem nemzeti. Ilyen fájdalom a mienk, kezdve az +akadémián, le egészen a hírlapi kritikáig, mert itt mindenben az +idegen eredeti formákat, az idegen szellemet s az idegen stílt +követelik. Miért? – Mert magyar formájok – leszámítva a népdalt – +nincsen. Itt fordítónak, ábrázoló színésznek, felváltva kell +magyarnak, németnek, angolnak, franciának, spanyolnak lenni. +Shakespeare stilizálta a római hősöket Plutárk felfogása szerint, +de Róma utcáit benépesítette a régi London csőcselékeivel.</p> +<p>Ezeket azért modom el, hogy rámondhassam: ilyen értelemben kell +venni azt, hogy E. Harancourt úr átdolgozta Shylockot. Ez +tudniillik azt <span class="pagenum"><a name="Page_242" id= +"Page_242">-242-</a></span> jelenti, hogy az angol eredetiből +átstilizálta úgy, mintha francia lenne. Mi is kénytelenek volnánk +úgy tenni, ha nekünk egy történetileg fejlett drámairodalmunk lenne +és ha egy ennek nemzeti ízlésében fejlett közönségünk volna.</p> +<p>Ezzel, ha tudniillik e kettőnk volna, járna egy harmadik is. +Járna egy nemzeti ízlés és iskola szerint itélő kritikánk is. És +igaz, hogy jelesebb kritikusainkban van még meg legjobban a nemzeti +ízlés keresése és az aszerint való ítélés törekvése. De ez félszeg +marad a produkáló irodalom szegénysége mellett s nem fejlődik az +élettel tovább, hanem marad eredeti példái mellett, melyekhez magát +kötötte s nem képes tőlük szabadulni s észrevenni az újabb +fejlődéseket, saját önállóságának a hiánya miatt. Ezért az idegen +termeléssel szemben is önállóság nélkül van s ítéletében az iskolai +tanítás mellett marad. Ott van, ahol volt, amikor iskoláját végezte +és önálló kutatással nem járult irodalmunk kritikai anyagának +gyarapításához.</p> +<p>Mindez „előszó“ egy francia kritikához Shylockról. Nem kisebb +ember, mint Sarcey, a „Temps“ jeles kritikusa és a mostani francia +kritikusok közül a legkitünőbb, írt egy tárcát a velencei kalmárról +s ezt mondja benne: „Nekem úgy tetszik, a mű eszméje az, hogy a +legcsunyább, a megvetésre legméltóbb s a legszégyenletesebb, ami a +világon van, az a pénz és a pénz szeretete; és hogy nincs boldogság +és méltóság a földön más, mint ha pénzben az, akinek van, osztozik +azokkal, <span class="pagenum"><a name="Page_243" id= +"Page_243">-243-</a></span> akinek nincs; hogy a pénz fujja belénk +a gyűlöletet és a gonosz szenvedelmeket; és hogy csak azok +érdemesek a szeretetre, akik nem törődnek a pénzzel és hogy a +szerelem, minden jók között a legfőbb jó“.</p> +<p>És e bevezetés után foglalkozik Sarcey Shylock gyűlöletével és +idéz három kitünő tekintélyt, ki a velencei uzsorás esetével +foglalkozik s mind azt tartja, hogy az egy szánandó, tragikus sorsú +ember.</p> +<p>A híres Heine éppenséggel azt véli, hogy Porciát kivéve a zsidó +az egész darabban a legtisztességesebb ember.</p> +<p>Francia emberünk e fölfogással száll szembe s ezeket mondja:</p> +<p>„Bizonyos az, hogy Shakespeare Shylockját fel lehet ruházni e +karakterrel, valamint magának Moliérenek szövegéből indulva ki +Arnolfból (Nők iskolája) lehet csinálni egy szánalomra érdemes +embert és Alszeszt-ből (Mizantrop) szerelmest, kinek +szerencsétlenségén elérzékenyül és megilletődik az ember. Én +azonban azt hiszem, hogy Shakespeare a maga uzsorásából egy +szertelen figurát (groteszk monstrumot) akart csinálni, kinek +orrára csak úgy hull a szörnyű fricskák tömege.“</p> +<p>Azután ezt mondja Sarcey:</p> +<p>„Eszerint e darab, amint ma mondanók: egy – operett vagy ha +jobban tetszik: tündéries operett, e fenntartással, hogy a tér, +mely a mi operettünkben a zenének van szánva, itt a költészeté, még +pedig Shakespeare költészetéé.“ <span class="pagenum"><a name= +"Page_244" id="Page_244">-244-</a></span></p> +<p>„Kicsoda, micsoda az a Porcia, kibe Basszánió szerelmes s kit +szerelmese fölkeresni indul Belmont nevű tartományában? Egy +operettkirályné. Atyja mikor meghalt, három dobozt hagyott rá: egy +aranyost, egy ezüstöst és egyet ólommal cifrázva. A három közül +egyben van a hercegkisasszony arcképe. A kisasszony minden +kérőjének választani kell a kis dobozok közül s ha nem találja el +az igazit, elesett minden reménytől, sőt le kell mondania egész +életére arról, hogy megházasodjék. Mi ez, ha nem az operettek +eszköze? Avagy nem látjátok, mint közeledik kíséretével és +muzsikaszóval a mór fejedelem s mint teszi kezét az aranyos +dobozra, melyben nem talál csak egy verset, mely őt nevetségessé +teszi!“</p> +<p>„Csak így jár a többi kérő is; mind csak ürügy a felvonulásokra, +muzsikára, színpadi rendezésekre. De végre megjő Basszánió, +Basszánió a mi összes tündérmeséink ifjú hercege, aki hála a +háromezer aranynak, melyet számára Antonió Shylocktól vett kölcsön, +képes volt magát fölszerelni s kiállítani. Szeretni szeretik, mert +szép, mert fiatal, mert szerelmes. Persze így nem is csalódik. +Kinyitják előtte az ólomládácskát, melyet választott és szerelmi +lázát felséges versekben leheli ki. A mi színpadunkon kavatinákban +és duókban párolgott volna ég felé!“</p> +<p>„Ne keressetek a darabban, akár operetteinkben se józan észt, se +okot. Mese, mese, mess kenyeret az egész. A két szerelmes egymásé +lesz, amikor egy eset ismét elválasztja őket, amely megint csak +<span class="pagenum"><a name="Page_245" id= +"Page_245">-245-</a></span> az operettet keríti fölül, mint mindaz, +ami még hátra van.“</p> +<p>Basszániót értesíti levélben Antonió, ki jót állt érte +Shylocknál, hogy hirtelen tönkrement, hat hajóját vesztvén +hajótörés által. Shylock sürgeti követelését: mert ki van kötve, +hogy ha a 3000 arany nem fizettetik meg lejáratra, az uzsorásnak +joga van egy font húsát venni az adósának. Antonió tehát halál fia, +mert az uzsorás a szíve táján fogja fölvágni.“</p> +<p>„Tetszik érteni, nemde? – hogy – éppen mint operettjeinkben +mindenki, úgy a színpadon, mint a nézőtéren úgy tesz, mintha +komolyan venné a nagy hühót. Pedig mindenki jól tudja, hogy amint a +gyermekek mondják – „nem igazán“ van. Ezek afféle szörnyűségek, +minőket a képzelet csinál magának, hogy mulasson. Muszáj is lesz +ebből kitalálni.“</p> +<p>„És ki is fognak egy oly fogással, melynek egy mértföldnyire +érzik az operettszaga! Basszánió, ki a szomorú hírt vette, +odahagyta fiatal feleségét lakodalma napján, hogy segítségére +siessen jótevőjének és barátjának. S mit csinál Porcia? Fejébe +veszi, akár csak Hervé és Offenbach hősnői, hogy férfinak +öltözködik, felölti az ügyvédek tógáját és parókáját és elmegy +Velencébe a nagytekintetű tanács urak elébe védeni Antóniót a +rettenetes zsidó követelése ellen. Nem vagyunk-e nyakig az +operettben?“</p> +<p>„Shylock ugyan hiába forgatja bőszen a szemét; hasztalan szórja +az adósára dühös fenyegetőzéseit <span class="pagenum"><a name= +"Page_246" id="Page_246">-246-</a></span> és feni saruja talpához a +kést, mellyel mellét fel fogja vágni: senki a teremben, látva az +ügyvédek padján a kedves Porcia szőrtelen arcát, egy pillanatnyi +nyughatatlanságot nem érezhet. Az embert elringatja ez a mulatságos +tündérmese s az ember lesi a fordulatot, mely le fog csapni a kötni +való gazra, aki nem tudja, hogy van valami, ami a pénznél sokkal +hatalmasabb, sőt hatalmasabb mindennél: a szerelem.“</p> +<p>„Kiki tudja, mily fortéllyal él Porcia. Gyermekes dolog, de mit +tesz az! Shylocknak joga van testéből kivágni az őt megillető font +húst; de csak oly föltétellel, hogy egy csepp vérét nem onthatja. +Mert azt, aki velencei nemes ember vérét ontja, halálos büntetés +éri. Ettől Shylock megzavarodik. A csufolódás minden oldalról csak +úgy hull egyenesen a görbe orrára s ő megy szégyenkezve, kísérve az +ott levők karénekétől.“</p> +<p>„A pénz embere lerakva, megalázva, letorkolva, +visszakergettetett egy krajcár nélkül a Ghettójába; a szerelem +pedig átadja magát szíve örömének.“</p> +<p>Ennyit vettem ki Sarcey kritikájából, hogy hozzáfűzzem még a +következőket: egy előkelő szellem, egy önállón ítélő ízlés, akit +nem kötöz meg a hagyomány, az iskola és mások bármily tiszteletre +méltó tekintélye: így ítéli meg ezt a zseniális darabot. Avagy oly +helytelenül cselekszem-e én, hogy már évek óta biztatom becsvágyó +hazai rendezőinket és ambiciózus művészeinket, hogy vessék le +Shylock patétikus palástját, nyírják meg tragikus szakállát és +adják vissza a gyönyörű alkotást <span class="pagenum"><a name= +"Page_247" id="Page_247">-247-</a></span> természetes jogainak, +melyektől az olcsó hatást vadászó színészet és az olcsó dicsőséget +élvező szentimentálizmus megfosztotta, egyszersmind igazi +erkölcsösségétől is megfosztván a művet. Mert egy tragikus alakkal +úgy bánni, mint ahogy Shylockkal bánnak e darab végén, +szégyenletes, erkölcstelen és alávaló dolog. Igy csak egy vígjátéki +figurával lehet és szabad bánni.</p> +<p>Aki pedig rossz néven venné a maga pedánsságában a francia +kritikustól azt, hogy nem is vígjátéknak, hanem operettnek mondja a +híres tragédiát, annak jusson eszébe, hogy a franciáknál, ahol oly +zseniális emberek, mint Offenbach, Lecoqu, Planquette stb. álltak +az operette szolgálatában s hol akadémikusok írtak +operettszövegeket: e műfaj több becsületben áll, mint másutt, ahol +elég egy jó régi francia darabot ízléstelenül megcsonkítani, hogy +operettszöveg számba menjen. <span class="pagenum"><a name= +"Page_248" id="Page_248">-248-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Coquelin.</h2> +</div> +<p>A francia nemzeti színház kitünő művésze, az idősb Coquelin, +európai körútjában, melynek célja, hogy nemzeti különbség nélkül +összeszedje az összeszedhető „frankokat“, eljutott mihozzánk, ahova +egyszer mint hajótörött vetődött. A Népszínház volt akkor a +deszkaszál, melybe kapaszkodott, hogy tova ússzék. Uszott is mind a +kettő: ő is meg a színház is. Most az Operaház pompásabb termében +ütött tanyát a hírneves francia ember s bemutatta magát és +társaságát a „Párisi“ című vígjátékban.</p> +<p>A páholyokat vegyes társaság töltötte meg, mind valamennyit a +zsufolásig. Öt emberen alul alig volt páholy. A földszint székei +azonban végzetesen üresek voltak. Külsőleg tehát az intendáns úr +vállalata a franciákkal nem nagyon kecsegtető. És az erkölcsi +eredményről sem könnyebb beszámolni, mint az anyagiról.</p> +<p>Ez az ötletekkel, szellemmel és epigrammatikus fordulatokkal +teli vígjáték ma lepergett, anélkül, hogy tízszernél többször +hallotta volna az ember <span class="pagenum"><a name="Page_249" +id="Page_249">-249-</a></span> a közönséget mosolyogni. Taps nyilt +színen egy se volt, az első és második felvonás után mérsékelt +kihívás, a harmadik után semmi. Tévedne azonban, aki azt hinné, +hogy ez a novemberi fagy Coquelint és társaságát jellemzi, s nem a +közönséget. Én Istenem, e közönség túlnyomó nagy része olyan +emberekből állt, akik franciául nem a fülükkel tanultak, hanem a +szemökkel (könyvből) vagy a legjobb esetben egy német +gouvernante-tól. Hol van ezek halló szerve attól az +iskolázottságtól, mely lehetővé tegye, hogy a szédületes francia +színpadi társalgást folyékonyan megértse? Én valóban csak +feliből-harmadából értettem a vígjáték dialógusait. Pedig a +színészek látszólag iparkodtak itt-ott a tempóban, hangerőben és +egyes szók ejtésében is a nézőtér sivár térbeli mértékeihez +alkalmazkodni. Talán tíz százalék volt olyan a színházban, aki úgy +megértette a színészeket, mintha magyarul beszéltek volna. Innen a +feltűnő hidegség.</p> +<p>Mert ami Coquelint illeti, – de látom, azt kívánják tőlem, +mondjam meg, ki jobb? A hazai művészet-e vagy a párisiak a +„Párisi“-ban? Én, bár azt hiszem, hogy egy „Budapesti“ című +darabban a mieink épp annyival volnának különbek, mint amennyivel +természet szerint különbeknek kell lenniök a párisiaknak a „Párisi“ +című darabban, – mégis nem fogom magam egy ízléstelen, céltalan és +komoly tárgy nélkül szűkölködő összehasonlításra csábítni engedni. +Mondok ennyit: a különbség ezek és azok közt az, ami a magyar nyelv +és magyarok, meg a francia nyelv és franciák <span class= +"pagenum"><a name="Page_250" id="Page_250">-250-</a></span> közt +van. S minthogy én a magyarnak minden lélekzetét, köhintését, +hangját és hanghordozását értem; a franciának pedig alig felét, rám +nézve a mieink sokkalta jobbak. Egyébiránt a mieink játszák a maguk +iskoláját, a franciák is a magukét. Ez utóbbi pedig a következő: +hogy verses és patétikus darabjaikban egy hagyományos, meglehetősen +természetellenes melódián énekelnek, ellenben a prózai darabban oly +utánozhatatlan természetességgel és tökéletességgel beszélgetnek, +melyet csak kettő tesz lehetővé: föltétlen uralkodásuk beszélő +szerveik felett, vagyis a tökéletes beszélni tudás és a föltétlen +uralkodás a szerep felett, vagyis a tökéletes szereptudás. Ez a +kettő lehetővé teszi azt, hogy oly elfogulatlanul, oly +egyszerűséggel, oly változatossággal, oly vonzón beszélgessenek, +hogy a nézőnek úgy tetszik, mintha titkon hallgatná ki őket, +általuk nem is sejtve. És a jelenet egy csodás valóság benyomását +teszi. A beszédnek nemcsak értelem szerinti tagolását és +hangsúlyozását kapja az ember, hanem a folyton munkáló, +impressziókat nyerő, vibráló, szeszélyes lélek minden hangulata, a +legnagyobb és a legkisebb, rezg, zúg, csörög a beszélgetésben. +Kimondhatatlan változatossága a beszélgetésnek, melyben hang, kéz, +fej, szem, száj, az egész test részt vesz. Amely nem akkor kezd +beszélni, amikor megszólal, hanem mindig beszél, folyton, akárki +viszi is a szót. Ezt a francia művészetet, hogy miképp kell szólni, +figyelni, felelni, beszélni és beszélgetni, miképp kell mindezt +mostan érdeklődve, <span class="pagenum"><a name="Page_251" id= +"Page_251">-251-</a></span> zavarban, figyelve, szórakozottan, +célzatosan, haragban, indulatban, kedveskedve stb. – ezt a francia +művészetet láttuk ma a francia társaságtól, többé-kevésbé jól +minden tagjától, brillánsul, mint egy ideálját a mesterségnek, egy +külön művészi individualitás birtokában a mestertől, Coquelintől, +aki különben egy alacsony, kissé nagyfejű emberke, tele szellemmel, +szeretetreméltósággal és temperamentummal. Kora körülbelül annyi, +hogy egy közel harminc éves fia is játszik a társaságban, melynek +különben nem legjobb művésze, hanem legvonzóbb jelensége egy C. +Raynard nevű hölgy, egy csöpp teremtés, szinte jelentéktelen, +kezdetben azt hiszi az ember, hogy csunya és formátlan, de +csakhamar belátja, hogy ellenkezőleg: egy bájos, kedves lény, +érdekes lágy vonásokkal, mélységes szép kék szemekkel és szelíd +bájjal egész lényén.</p> +<p>A hatás, melyet Coquelin előadásai a mi közönségünk ama részére +tettek, amely a franciákat látogatta, igen nagy volt. Színészeink +még babérkoszorúval is szolgáltak neki ezüstből, mintha kárpótolni +akarták volna azért, hogy a nagy közönség nem méltányolta tömeges +megjelenésével a nagy franciát. Pedig ez nem is a nagy közönségen +mult, hanem inkább a nagy árakon.</p> +<p>Erkölcsi hatásával Coquelin meg lehetett elégedve. Az talán +nagyon is nagy volt. Én legalább mindig megijedek egy kicsit, +amikor azt látom, hogy egy idegen nemzetbeli művészet föltétlen +elismerésre talál, sőt föltétlen élvezet tárgya minálunk. +<span class="pagenum"><a name="Page_252" id= +"Page_252">-252-</a></span> Mert ezt lehetne ugyan nagy +műveltségünknek is tulajdonítani, de attól tartok, nem annyira nagy +műveltségünk előnye, mint inkább a nemzeti műveltség, a nemzeti +egyéniség, az eredeti ízlés teljes vagy nagymérvű hiánya ez bennünk +művészeti dolgokban. Attól tartok, hogy műveltségünk, már ami van, +éppenséggel nemzetközi és teljességgel nem magyar. Innen van, hogy +az egekig ragad bennünket Rossi és olasz társasága, ma; holnap a +meiningeniek vagy egy-egy hírneves német művész az idevaló német +színészek keretében, holnapután pedig a franciák játéka és így +tovább.</p> +<p>Milyen másképpen volna ez, ha például Budapest olyan magyar +város volna, amelyben egy sereg magyar színtársulat szolgálná a +magyar művészetet s minden bennszülött fülében a magyar nyelv +melódiája megfészkelné magát, mielőtt idegennel megbarátkozhatnék +halló érzékünk. Igy, ahogy szerencsétlen állapotunkban vagyunk, már +gyermekente megrontják fülünket idegen idiomák, franciául, németül +tanulunk, mielőtt magyarul tudnánk, mint a füttyös madár, amely +fiatalon más füttyösök társaságába kerül és saját melódiája iránt +közömbös lesz és keverékzenét énekel. És serdülő korunkban +korcsmában, kávéházban, csarnokokban, színházban német, francia és +más előadásokból minden fajta idegen nyelv hangtani törvényei +honosulnak meg fülünkben, hol a magyaréinak kellene uralkodóknak +lenniök. S míg az igazi műveltség abból áll, hogy egy adja teljes +<span class="pagenum"><a name="Page_253" id= +"Page_253">-253-</a></span> élvezetünket, a többit meg méltányolni +tudjuk, addig mi úgy állunk, hogy valamennyit élvezzük, de az egyet +se, a honit se tudjuk méltányolni.</p> +<p>Boldog franciák, nekik kiterjedt önálló színészetök, +színészetöknek hagyománya, nagy történeti fejlődése, irodalma és +iskolája van. Nem is képes a francia mást élvezni: se színészt, se +színművet, se modort, se művészetet, csak franciát. Még +Shakespearet is, ha odaviszik, lefordítják nemcsak francia nyelvre, +hanem francia formákban francia szellemre is. A mi művészetünk +története nem magyar: német darabokat, német modorban játsztak +színészeink, kik közül a legnagyobbak még ötven évvel ezelőtt is a +német pátosz bilincseiben voltak. Csak lassan kezdett a magyar +színművészet saját súlypontjára áthelyezkedni s egyensúlya még ma +is csak labilis.</p> +<p>A színművészet súlypontja pedig a nyelv. A csira, amelyből kinő: +a nyelv. Fejlődésének regulátora a nyelv. Iskoláját, amellyé lesz, +a nyelv hozza létre. A nyelvnek alkotó elemei: a hangzók és +mássalhangzók természete: súlya és időbeli értéke; a szók és +mondatok hangsúly szerinti törvénye. Ezekhez símul, ezek szerint +alakul a beszéd, a deklamáció. Ahol nem ezekhez alkalmazkodik, ott +természetellenes. Mint mikor a negyvenes évek egy kedvelt +színésznője a bécsi császári színházba menvén iskolába, hazajött, +elkezdett magyar nyelven németül játszani és rögtön vége volt. S +mint mikor a hatvanas években egy nagy tehetségű magyar színész +huzamosan tartózkodott <span class="pagenum"><a name="Page_254" id= +"Page_254">-254-</a></span> Párisban s elvakítva a francia iskola +fényességei által, hazajött és franciául játszott magyarul: onnan +kezdődött meg a hanyatlása.</p> +<p>Coquelin előadásaiban a francia iskola mesterségét és művészetét +egyaránt lehetett látni. Coquelin maga külön egyéni nagy +talentumával kapcsolatosan produkálta a francia iskola +tökéletességét. Társaiban váltakozva jöttek napfényre ez iskola +tökéletességei és hátrányai. Hátrányai persze ránk, nem-franciákra +nézve. Mert a franciákra nézve azok is előnyök. Igy lett, hogy +egyik nap egyik-egyik társát Coquelinnek jeles színésznek +tartottuk, másnap kontárnak néztük. A francia iskola két végletben +ágazik el: egy tökéletes természetességben, egyfelül ott, ahol a +társalgás, beszélgetés, feleselés stb. hangulatainak fokán marad; +ha ellenben fölebb melegszik az indulatok, nagyobb érzelmek fokára, +egy különös éneklő modor, a patétikus verses darabokban egy +valóságos, a hagyomány által szigorúan őrzött melódia.</p> +<p>Már most a francia színésziskolában a növendékek kettőt +megtanulnak: a tökéletes beszélgetést és a hagyományos éneklést +együtt az egész klasszikus játékrenddel. A kettő körülbelül úgy +viszonylik egymáshoz, mint a próza és a költészet.</p> +<p>Ezen alapszik Coquelin szellemes tanítása is, melyet az írói +körben felolvasott s melyben a művészet nevében azt követelte az +ellen, amit ő naturalizmusnak mond, hogy a művésznek épp úgy nem +kell valóban sírnia a színpadon, mint <span class= +"pagenum"><a name="Page_255" id="Page_255">-255-</a></span> ahogy +nem kell valóban részegnek lennie, ha részeget játszik. Megengedem, +hogy nem „kell“ tagadnom, hogy ne lehetne, sőt, hogy ne lenne +egészben véve ez a jobb. Hamlet színészlegénye legalább valódi +könnyeket ontott Hekubáért. De vajjon nem sír-e, avagy nem nevet-e +valóban Coquelin úr a színpadon? Igenis nevet, valóságosan nevet s +nem fél a nevetőgörcstől, úgy mint attól, hogy ha sírna, elvesztené +hatalmát önmaga fölött. Mégis ő neki, a francia színésznek, igaza +van a tanításában. Ő valósággal nevet; mert a nevetés próza és +ebben az ő iskolája a természetest tanítja. Ellenben nem sír +igazán, mert a sírás a költészet, a magasabb affektus, amelyben az +ő iskolája a természettelent, az éneket, a melódiát, a művészi +formák közt tagolt, hullámzó deklamációt tanítja, melyhez az +iskolázott mesterséges sírás illik, nem a közvetlen, természetes +sírás. A francia színész, akinek egyénisége nem rombolja le az +iskola korlátait, többé-kevésbé megmelegszik a saját játékában, de +eksztázisba nem jő, inspirációja nincsen, csak teljesen öntudatos +hatalma.</p> +<p>Midőn azonban azt mondom, hogy a francia deklamáció +természetellenes és éneklő, azt kell alatta érteni, hogy nekünk. A +franciának az a természetes és a francia kétségkívül a mi +deklamációnkat fogja éneklőnek találni.</p> +<p>A különbséget a nyelv teszi.</p> +<p>A francia nyelv magánhangzóinak időbeli értéke roppant +elasztikus, a szóbeli hangsúly változékony <span class= +"pagenum"><a name="Page_256" id="Page_256">-256-</a></span> és +szeszélyes: nem a gyökérre esik okvetlen, hanem akárhányszor a +ragra. A hangzók átmeneti, összekötő, elsimító modulációkban +használtatnak. Minden példa nélkül könnyeddé, kecsessé, folyékonnyá +teszi a nyelvet, tehát mindenek felett gyorssá, s a gyorsaság a +szédületességig fokozható. A francia nyelv és a temperamentum +egymásra hatását keresheti ezen a réven, akit ily kérdések +érdekelnek. Engem elsőbben ez érdekel: a francia színész nem azért +beszél gyorsan, mert tudja a szerepét; hanem azért kell tudnia +szerepét, mivel nyelve rohamossága, fürgesége törvénnyé teszi +rendes beszédben a gyorsaságot. Szereptudás nélkül franciául sehogy +sem lehet játszani. Más nyelven még jól is lehet játszani +szereptudás nélkül. A prózát tehát gyors, friss, elegáns tempóban +természetesen mondja a francia iskola. A szárnyas beszédben, a +tartott beszédben fokozottan érvényesül a magánhangzók időbeli +értékének elaszticitása: aminek a prózában kis értéke van, könnyen +még kisebbet kap; aminek semmi értéke sincs, a prózai beszédben +értéket kap; aminek nagy értéke van, sokszorozott értékkel +ruháztatik fel s mikor verset kell ezenképp mondani, akkor az +alexandrinus ritmusa szabályozza az értékkel való ilyetén elbánást +s egy valóságos melódikus éneket hoz létre, mely már-már tipikus a +híres darabokban, mert őrzi a hagyomány; ha ellenben prózában kell +nagyobb indulatokat festeni, akkor a francia deklamáció az, amit mi +álpátosznak nevezünk. A francia amorozó szerelmének fokát azon +<span class="pagenum"><a name="Page_257" id= +"Page_257">-257-</a></span> lehet megmérni, hogy hány „é“ értéke +van a hangjában, mikor ezt „je vous aime“ így mondja „zsö +vuzéééjme“. Ami a vígjátéki színésznek „mon secret“ („monszkre“) a +titkom, az a drámainak monszkreeej!</p> +<p>A nyelvek hasonlítanak a folyadékokhoz s úgy viszonylanak +egymáshoz, mint a víz, olaj, eleven kéneső stb. egymáshoz. A +francia a kéneső, a maga ángolnatermészetével.</p> +<p>A magyar nyelv, mely minden másnál kényesebb úgy hangzóinak +teljes értékére, valamint mássalhangzóinak tisztaságára, a lassú +nyelvek közé tartozik. A magyar nép jelleme ünnepies, méltóságos, +szónokias. A magyar színész is hamar szónokias. Aki jól akar +beszélni magyarul, annak minden magánhangzót teljes értékében kell +mindig kimondania, de annál többet sem engedhet meg magának. Egy á +mindig csak egy á. Akárhogy imádja is a hős hőnőjét, nem imádhatja +egy á-nál többet. A francia a negyedik felvonásban már legalább +négy ó-val adorálja (zsö vuz adooór). A francia minden érzelmét ama +szótagba fekteti, azt azután cifrázza is szerelme hevéhez képest; a +magyar szó részeit nem mozdíthatja ki rendes, mindennapi +arányaiból, nem mondhatja a szót versben másképpen, mint prózában, +indulatban másképpen, mint hidegen, a szó minden szótagja mindig +megköveteli ugyanazon értékét és tiltakozik minden értékgyarapítás +ellen is. A magyar színész tehát az egész mondatba vagy az egész +szóba teszi érzelmét és nyelve törvényeinél egy iskolát +<span class="pagenum"><a name="Page_258" id= +"Page_258">-258-</a></span> alapít, amely a természetes beszédet +hirdeti minden skáláján az indulatoknak. A pátosz az emelkedett, de +természetes beszéd; közel áll a szónoklathoz, de mégis teljességgel +nem az, céljánál, helyzeténél fogva nem az; de sok magyar színész +nem tudja elkerülni ezt a zátonyt. Gyorsan játszani magyarul is +lehet, de csak relatív gyorsasággal. Aki francia gyorsaságot +erőltet, magyarban, az már nem gyorsan beszél, hanem hadar.</p> +<p>Már most nézzünk vissza példáért Coquelinra. A francia művész +legnagyobb hatása volt: a társalgási vígjáték, a Molière-féle +Mascarille és a deklamációk. A magyar közönséget hidegebben hagyta +a drámai szereplés és Tartuffe. Más szóval: tetszett, ahol iskolája +szerint természetes volt, ami a mi általános törvényünk; csak +tudását csodáltuk, de hatását repudiáltuk, ahol iskolájának +deklamatórius, nekünk természettelen feladataiban láttuk. Ide vág a +melódikus alexandrinekben elmondott Tartuffe is.</p> +<p>Valaki, aki tán nem jól értett meg, mert meglehet, hogy e kényes +tárgyban minden igyekezetem mellett is nem tudtam magam elég +világosan kifejezni, azt mondhatná, hogy hiszen a deklamációk +nagyrésze is patétikus, miért tetszhetett tehát ez az ő +előadásában? Felelet: azért, mert az nem színészet, az nem egy +előttünk álló alaknak helyzetéből s érzelmeiből kifolyó beszéde, +hanem rendszerint egy történet, amelyet nekünk egy kitünő elbeszélő +elmond, előttünk a maga módja szerint hangjával festve a +festenivalókat és imitálva <span class="pagenum"><a name="Page_259" +id="Page_259">-259-</a></span> a megszólalókat. Coquelin itt tehát +egy harmadik személy, aki nekünk reprodukál valamit. Mint színész +azonban első személy, akit sorsában vergődni látunk, aki előttünk +megnyilatkozik, akiben nem a színészt, nem a virtuózt, nem a +művészt kell látnunk, hanem azt az embert, akinek alakjában föllép. +Attól tehát azt kell várnunk, hogy érzelmeinek oly hangon, oly +hanghordozáson adjon kifejezést, amely nekünk természetes, amelyben +mi amaz érzelmek valódiságára ismerünk; máskülönben nem hiszünk az +embernek. Mikor pedig nem hiszünk, akkor a színész elvesztette a +hatását. Igy igazi, teljes, föltétlen hatása egy nemzeti nyelvének +romlatlan műveltségében élő nemzet fiaira csak a nemzeti +művészetnek lehet. Idegen művészet csak a kongruens részekben tehet +teljes hatást; aki élvezni tudja az idegent (nem mondom +méltányolni, mert ez műveltség dolga), de aki őszintén élvezni +tudja, ott is, ahol az idegen nyelvének törvényei a mienktől eltérő +művészi törvényeit alkotja meg az előadásnak: abban a nemzeti ízlés +szűzessége meg van rontva, abban az anyanyelv melódiája meg van +bontva, annak, hogy úgy mondjam, kozmopolitikus füle, +kozmopolitikus lelke van. Meggyőződéseiben és magaviseletében lehet +jó hazafi, de lelkében hazátlan. <span class="pagenum"><a name= +"Page_260" id="Page_260">-260-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Homér.</h2> +</div> +<p>Én ugyan Frommer úrnak ígértem meg, hogy ha lehet, írok róla +valamit ezen a helyen. Mert Frommer úr egy talpraesett börzeszótárt +készített, amely ugyan több, mint aminek magát mondja, mert +valóságos kis kereskedelmi zsebszótár, de hát legyen a mai világban +olyan is, aki nem kevesebb, hanem több annál, aminek magát mondja. +Éppen kapóra is jött ez a szótár, mert akkoriban jelent meg a +piacon, amikor a budapesti börze elhatározta, hogy ezentúl magyarul +fog adni és venni, kínálni és keresni.</p> +<p>A szótárnak Simonyi Zsigmond jeles nyelvtudósunk írta meg az +útlevelét és okos embernek ez elég is. Ha Simonyi dícséri, az azt +jelenti, hogy Frommer úr ezzel az első, kezdő lépésével eljutott +odáig, ahol munkájáért tisztesség és elismerés illeti meg. Én tehát +abbeli bajos helyzetemet, hogy nem tudtam eleget tenni kedvemnek, +nem tudtam róla itt bővebben írni, amint szerettem volna, azzal +ütöm el, hogy e vallomásommal vezetem be mondanivalómat Baksay +Sándor Homér-fordításáról. <span class="pagenum"><a name="Page_261" +id="Page_261">-261-</a></span></p> +<p>És egy pontban én bennem össze is ütődik a kettő. Dícsérném +Frommerben, amit Baksayban gáncsolni fogok. Mert lám, az ember néha +akkor következetes, ha következetlen és kénytelen ugyanazt az elvet +egyszer elejteni, egyszer feltartani, hogy elvhű maradhasson. Ennyi +paradoxont régen írtam le egy lélekzetre.</p> +<p>Frommer úr többet magyarosít a maga szótárában, mintsem +kívánatosnak, vagy tán hasznosnak látszik, Baksay kevesebbet. A +kereskedés, kivált a pénzforgalom igen nagy részében nemzetközi +természetű. Mi természetesebb tehát, mint hogy ama teknikus +kifejezései, melyek szintén nemzetköziek, melyeket pénzre, +portékára, kereskedelmi viszonyokra és jelentésekre egyformán +használnak a különféle európai nemzetek, azok megmaradjanak nálunk +is, legföllebb némi módosítással, melyet a magyar kiejtés kíván. +Ezek helyettesítése magyar szókkal céltalan, mert a kelleténél +jobban elválasztja a magyar kereskedést a többi +kereskedővilágtól.</p> +<p>Ime: mért nevezi Frommer Rudolf úr a maga könyvét Tőzsdei +zsebszótárnak? Mért nem Börze szótárnak? A börze könnyű szó nekünk +is, azután rá lehet ismerni olasz és francia testvéreire. A tőzsde +pedig magyarban is rossz szó, ha szinte forgalomban van is.</p> +<p>Az azonban igaz, hogy ez az elv bizonyos mértékig érvényesül +Frommer könyvében. Mire új kiadást ér, valószínűleg diadalmaskodni +fog teljesen. <span class="pagenum"><a name="Page_262" id= +"Page_262">-262-</a></span></p> +<p>Ez az elv a gyakorlatiasság elve, amely diktál mindenütt, ahol a +közönséggel lép érintkezésbe akár a tudomány, akár a művészet, akár +valami felsőbb értelmi foglalkozás.</p> +<p>Most áttérek Homérre. Mikor arról van szó, hogy forgalmat kell +csinálni akár pénznek, akár árúnak, akár eszmének: akkor a forgalom +törvényei döntenek. Ha Homért kell forgalomba hoznom, piacomat kell +tanulmányoznom.</p> +<p>Baksay Sándor, ez a kedves, okos, szép elméjű poéta az Iliászt +akarja a magyar litteratúrában forgalomba hozni. Mit jelent ez? Azt +talán, hogy nagy tudománnyal átplántálni a görögöt – formát és +tartalmat – a magyar nyelvbe és kinyomatva átadni az Akadémia, vagy +egy könyvkiadó egereinek, minekutána a tudós filológusok jól +megbámulták és megdícsérték?</p> +<p>Ez is lehet valakinek a becsvágya, de nem ez az útja annak, hogy +Homér forgalomba jöjjön. Homért forgalomba hozni annyi, mint a +szívesen olvasott könyvek közé iktatni. Elterjeszteni az olvasó +közönség körében. Megszerettetni egy nemzettel, népszerűvé tenni, +hogy ízlés, erkölcs, lelki tisztulás és megnemesedés tényezőjévé +legyen a nemzetben.</p> +<p>Én még ma is azt gondolom, hogy egy-egy normális agyvelejű +fiatal ember, ha az elemi iskolák tudását elnyerte, igen művelt, +okos, munkaképes és használható emberré nevelődik, ha az összes +reálismeretekből csak némely formákkal és alapokkal ismerkedik meg +húsz éves koráig, ellenben az <span class="pagenum"><a name= +"Page_263" id="Page_263">-263-</a></span> Iliászt vagy az Odisszeát +megtanulja betéve jól, teljesen, folyékonyan. Természetesen, magyar +emberről lévén szó, kizárólag Baksay fordításában. Meg vagyok +győződve, hogy ez a fiatal ember több filozófiát, morált, +világnézetet, világismeretet, emberszeretetet és bölcsességet fog +tudni, mint középiskolánk bármely végzett növendéke és az életbe +fegyverezettebben lép azoknál, akik a gimnáziumokból kikerültek. +Friss, rugalmas elméje lesz, vállalkozó és pezsgő életkedve. Lénye +tele lesz esztétikai érzésekkel, az emberi természet ismeretével; a +nemesebb indulatok vágyával; a férfias vetélkedés, tisztaság, +szerénység, alázat példái lelkébe lesznek oltva: az emberek +becsülése, megítélése, a korok tisztelete, a haza szeretete mind +elevenebb példákban vésődik elméjébe és el nem marad tőle az +életben. Csodás kincs, ha egy ily világraszóló alkotás elevenen él +a tudatunkban.</p> +<p>Érdeklődés, a tudás vágya, egy a legfelsőbb képességeig kiművelt +emlékező tehetség, terheletlen elme áll rendelkezésére az ilyennek +s játszva győz meg minden további tudni- és tanulnivalót. Az elme +minden tehetsége gazdagon táplálkozik egy ilyen sokoldalú remekmű +teljes befogadásától és ritka munkaképességre, világosságra, +egyenességre, természetességre művelődik ki.</p> +<p>De ez kitérés. Térjünk a témánkra. Homért forgalomba hozni +annyi, mint kedvessé tenni a magyar olvasó előtt. Érthetővé, +élvezhetővé. Világos, hogy nem nevelhetem ki a magyar közönséget +oly nemzetközivé, hogy a spanyol munkát spanyol formáiban, +<span class="pagenum"><a name="Page_264" id= +"Page_264">-264-</a></span> a franciát franciában, a németet +németben élvezze, Homéroszt pedig hexaméterekben és korüthájolosz, +pannükiói stb.-féle összerovásokban. Magyar verses köntösben, +epikai versben, magyar epikai nyelven kell visszaadni Homéroszt. A +fogalmak, jelzők értékegyenét kell adnunk, nem pedig a nyelvünket +görög szóalkotásokra ficamítanunk. Ahogy szép hegedűszóval mi +mesélni szoktunk, úgy kell megismételnünk Homér elbeszéléseit. +Utána kell költenünk, hogy egész pompájában fejlődjék ki előttünk a +férfi, az esemény, az érzés, az eszme; nem pedig természetéből +kivetkőztetve nyelvünket, gyötörni magunkat, az olvasót és +mesterséggel megölni a lényeget. Ami nem természetes, az lehet +ideig-óráig divat; de mulandó nem természetes formában a +legnemesebb alkotás is. Minden nyelvnek megvan a maga melódiája s +ez megszabja a poétai formák törvényét is. Nem minden formában +helyezkednek el a szók és a gondolatok egyforma könnyűséggel és +kényelemmel. És legkeresetlenebbnek, legegyszerűbbnek, +legtermészetesebbnek kell lenni a formának ott, ahol egy nagy +föladat, nagy terjedelemben oldódik meg. Nagy kényelem kell az +elbeszélő költészetnek forma tekintetében, ahol könnyen, szabadon +folyik az elbeszélés, a nyelv legtermészetesebb medrében; mert +színben, indulatban, mélységben, mozgásban nagy változatosságra van +szüksége. Ezt nem képes nyújtani természetével nem teljesen egyező +formákba szorítva, sőt erőszakolva. Semmi sem győz meg bennünket +erről jobban, mint Vörösmarty <span class="pagenum"><a name= +"Page_265" id="Page_265">-265-</a></span> utolérhetetlen +hexamétere. Mily fény, mily pompa, mily gördülékenység! Mily csodás +képességei a poétának és a mi tündérszép nyelvünknek. És mily +hideg, mily hamis, mily nem magyaros, mily idegen pénz mégis. +Csodálva csodáljuk és nem élvezzük, nem isszuk be mohón, mint a jó +italt, csak nézzük tündöklő fényét a pohárban, mint valami +oldatét.</p> +<p>Olvassuk Baksay Iliászát és csupa szín, csupa melegség, csupa +magyarság még az érzésben is. Milyen nevetséges affektáció az az +alakhű fordídás. Csak olyan művekre alkalmas, amelyek nem valók +arra, hogy az újabb irodalmakba reális értéknek átplántálódjanak. +Csak régi-régi irodalomtörténeti, kultúrhistóriai jelentőségük van. +Ide sorolom Arisztofáneszt. Arany János, aki egy pár +Horácius-verset örökbecsű magyar versnek fordított le, ami +lehetetlen Horácius formáit megtartva, érezte, hogy +Arisztofánesszel nincs mit csinálnia az olvasó közönségnek. Annak +élvezéséhez iskolázottabb irodalmi műveltség kell, jóformán csak a +műveltebb íróké és ama kis köré, mely ilyen műveltségre szert tesz, +ha nem is író. Ezek számára fordította Arany a görög komédia +mesterét.</p> +<p>Sajnálom, hogy Baksayt cserben hagyta a bátorsága a nevekkel +szemben. Egyszer egy kicsit magyarosan írja, azután meg +visszaretirál. Nemcsak magyarosan kell írni e görög neveket, de +lehetőleg, vagyis szükség szerint még el is lehet magyarosítani. +Lám a rómaiak csak közvetetlen növendékei voltak a görögöknek, +mégis a görög <span class="pagenum"><a name="Page_266" id= +"Page_266">-266-</a></span> neveket nem szedték át szolgailag. +Héfaisztosz egyáltalán nem kellett nekik, Zeusz sem; Akhilleüszből +Akhilleszt csináltak, Klütaimnesztrából Klytemnesztrát. Ha a mi +poétánk azt mondotta Ilda, Hilda, Ildikó Krimhilda helyett, akkor +mi bátran mondhatunk Nesztert, vagy Nesztrát a Klitemnesztra +helyett.</p> +<p>De első, hogy minden rendű olvasót, aki hivatva van arra, hogy e +gyönyörű munkát élvezze, fölmentsünk az olvasás zavarai, +kényelmetlenségei és lehetetlenségei alól. Az 51. lapon olvasom e +neveket: Arkesilas, Kloniosz, Skolos, Ilézia, Niza, Aresz Kópás, +Skhoimos, Aulisi szikla stb. Igazodjunk el. Klonio-sz és Are-sz +után S-kolo-s-t miképpen olvassam? -snek, vagy sznek az s-betűt? +Kópás után Areszt a-resznek, vagy á-resznek, Aresz után pedig minek +a Kópá-s-t? – Ilé-z-a után Ni-s-á-t Nizának, vagy Nisának? +Szkojnosznak kell olvasnom Skoinost a vers szerint, Auliszt +A-u-lisznek. Mind e dolgok a bátortalanság hibája, amelyért +mentegeti is magát a fordító az előszavában, de én nem bocsátok meg +neki. Mert ezek a nevek néhol tömegesen fordulnak elő és tömegesen +keserítik el az olvasót, mert tömeges akadékai a gyors és folyékony +olvasásnak. Még a jártas ember is megdöcög rajta: hát a járatlan +nagy többség! Bosszantó dolog, hogy egy pár szúnyog keseríti meg az +ember életét, mert folyton üldözi a legvonzóbb, legfenségesebb +tájakon való jártában.</p> +<p>Oly nagyszerű, oly plasztikus, oly elbájoló ez a Homér Baksay +fordításában különben, hogy immár <span class="pagenum"><a name= +"Page_267" id="Page_267">-267-</a></span> egyik gazdagsága a magyar +irodalomnak. Nem fordítás, hanem eredeti alkotás. A koncepció a +Homéré, a kivitel szinte már a mi emberünké. Egy nagy birodalom +meghódítva és bekebelezve a magyar szellem birodalmába. A +legfenségesebb, legtanulságosabb esztétikai élvezetek közé +tartozik, amelyek a magyar olvasónak kínálkoznak. Egy világ nyílik +meg az egészséges szívek előtt, amely addig hét lakattal volt +lezárva. Egy-egy lakatot feltörtek rajta az eddigi fordítók; mind a +hetet Baksay nyitotta meg eredeti költői talentumának, zamatos szép +nyelvének, édes magyar verselésének bűvös kulcsával. <span class= +"pagenum"><a name="Page_268" id="Page_268">-268-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Arisztofanesz.<br /> +<span class="smaller">1912 ápr. 20.</span></h2> +</div> +<p>Prológus vagyok, még pedig egyszerre kétféle. Egyszer prológusa +vagyok annak a vígjátékciklusnak, melyet ennek az intézetnek jeles +igazgatója és derék művészei terveznek és elő fognak adni. Ez a +ciklus a hahotának, a kacagásnak és jókedvnek úgyszólván a +históriája. El fog a közönség előtt vonulni azoknak a megáldott +embereknek a serege, akiket a munkásember legnagyobb jótevőinek +lehet mondani, akiknek Istentől az a hivatás jutott, hogy +embertársaikat jókedvre, kacajra, vidámságra gerjesszék.</p> +<p>Ezek a vígjátékírók. Ezek fognak itt felvonulni és egy +pillanatra újra versenyeznek azért, ami életük legfőbb dicsősége, +legfőbb öröme volt, ha megkapták, s életük legszomorúbb bánata, ha +nem kapták meg: a közönségnek a tapsáért.</p> +<p>A másik feladat, hogy a mai előadásnak is prológusa legyek s ez +a terhesebb feladat. Igen különös jelenség a világhistóriában, hogy +az emberiségnek világraszóló alakjai úgyszólván észrevétlen jönnek +a földre közibénk és észrevétlenül <span class="pagenum"><a name= +"Page_269" id="Page_269">-269-</a></span> vannak itt. Nincs +biográfiájuk. Itt van az Úr Jézus alakja, akinek korából a +történetírók, a naplók, az emléktáblák, a sírfeliratok tudnak +mindenféle császárokról, királyokról, konzulokról, prokonzulokról, +hadvezérekről, de mindezek a krónikások semmit sem tudnak arról, +hogy Galileában volt egy ember, aki harminc éves koráig prédikált s +ezzel megvetette alapját, elvetette magját a kereszténységnek, +amely új civilizáció, új világnézet, kimondhatatlan változások +forrása lett.</p> +<p>Itt van Shakespeare, aki nem is olyan régen élt még, aki a maga +idejében eléggé emlegetett ember volt, akinek a dicsősége, amint a +századok múlnak, mind nagyobb és súlyosabb és egyetemesebb lesz – +és nem tudunk egyebet róla, mint hogy egy vidéki városban született +szegény sorsban, egyszer vadorzókkal volt dolga, azután Londonba +ment, ott a nemes urak lovait tartotta a színház előtt, azután +színész lett, igazgató lett, darabokat írt, eltűnt vissza a maga +kis városába és ott meghalt.</p> +<p>Egy levele, egy írott lapja nem maradt az utókorra.</p> +<p>A neve aláírása talán háromféle alakban ismeretes, de mindegyik +olyan, hogy meglátszik rajta, hogy aki leírta, véres verejtéket +izzadott, míg lepingálta azt a három nevet. Egyébként egy sor írás +nem maradt utána, semmit sem tudunk róla, elannyira, hogy most már +egész irodalom van csupán arról a kérdésről, hogy Shakespeare, +Shakespeare volt-e valójában, nem volt-e igazában <span class= +"pagenum"><a name="Page_270" id="Page_270">-270-</a></span> csak +egy név, csak egy alak, akinek a háta mögött egy másvalaki volt, +mert hihetetlennek látszik, hogy Shakespeare az a nagy ember, aki a +zsenialitásnak, a képzeletnek, a lelki és szellemi hatalomnak ama +birtokában volt, amely darabjaiban megörökítve van, észrevétlenül +élhette volna le az életét e földön.</p> +<p>E két alakhoz csatlakozik az öreg Szokratesz. Szintén egyik +legtitokzatosabb alakja a világhistóriának, akitől magától a +legcsekélyebb munka sem maradt ránk, egy sor közvetetlen +följegyzése nincs. Tudjuk azt, hogy egy szeretetreméltó öreg bácsi +volt, háborúban is járt, a legszerényebb, legigénytelenebb emberek +közé tartozott, még csak lábbelit sem viselt sohasem. Athén +városában járt-kelt, tanított, iskolát tartott, igen nagyon +szegényes házában még banketteket is adott, ugyanebben a házban, de +mindenki magával hozta, amit a banketten megevett. Azonban a +legelőkelőbb athéni emberekkel, a leghatalmasabbakkal, a +legszellemesebbekkel mind ismerős és beszédes volt. Egyszerre egy +nagy perbe keveredik, megvádolják, elítélik és kiissza a bürök +poharat és eltűnik a föld színéről. Ha épp úgy, mint Krisztusnak az +őt követő együgyű halászok, neki az ő szellemi életében vele +közösséget tartó tanítványai nem lettek volna, akik halála után +iparkodtak őt a vádak ellen megvédelmezni, melyek alapján +elítéltetett, akkor úgyszólván semmit se tudnánk róla. Van egy +könyv Szokrateszről, mely nagy históriai apparátussal mindent +felkutatva, ami csak valahol róla található, azt bizonyítja, hogy +haszontalan vén svindler volt, aki bolonddá <span class= +"pagenum"><a name="Page_271" id="Page_271">-271-</a></span> tette +Athént, bohóckodott a piacon és nem egyszer, de százszor is +megérdemelte a halált. Viszont mindnyájan, akik iskolába jártunk, +tudjuk, hogy századokon keresztül úgy hallották, úgy tanulták, úgy +hitték, hogy Szokratesz a legideálisabb, a legokosabb, a +legbölcsebb, a legnemesebb hazafi, a legigénytelenebb lény, aki a +föld kerekségén volt, akivel a legrettenetesebb igazságtalanság +történt, mikor polgártársai rosszakaratból, félreértésből, +tudatlanságból, meg nem tudom miből elítélték és halálba kergették. +Ez Szokratesz problémája, melyről ma is vitáznak, mely ma sincs +kiderítve, mert ha olyan jó volt, akkor érthetetlen, hogy megölték, +ha pedig halálra ítélték, érthetetlen, hogy olyan jó lett volna, +amilyennek iskolája állítja.</p> +<p>Ez Szokratesz, annak a darabnak a hőse, melyet itt ma látunk, +nem a protagonistája, nem az a hőse, akinek a bonyodalmából a darab +áll: az egy más ember, aki minket nem nagyon érdekel. De Szokratesz +maga, a lénye, a tanítása, az iránya az látszik ebben a darabban. +És mondhatom, ez a zseniális darab megfejti nekünk Szokratesz +problémáját, amire hivatkoztam. Azt az ellenmondást, amit nem +értünk meg a tanításaiból, a lényéből és a sorsából.</p> +<p>Nyergeljük meg a fantáziánkat, nyergeljük meg a gondolatainkat +és repüljünk vissza 2330 egynehány esztendővel a multba. Akkor volt +egy premier Athénben, amelyen három vígjátékíró pályázott a +babérért. A három közül egy öreg érdemes vígjátékíró, aki igen nagy +tiszteletben <span class="pagenum"><a name="Page_272" id= +"Page_272">-272-</a></span> részesült, akinek érdemeit, mester +voltát kollégái is elismerték, ami igen ritka dolog, és akit Athén +tisztelt és becsült, vitte el a pálmát. Utána következett siker +dolgában egy másik darab, a harmadik pedig megbukott – s ez A +felhők. Ez a darab tehát, melyet itt ma látni fogunk, első +előadásán Athénben megbukott. Ma egy reprízt látunk, ami minket, +akik szintén dicsekedhetünk egynémely bukással itt a deszkán, +megvigasztalhat. Mert ha egy darab megbukik és 2335 esztendő múlva +feltámad, az az erejét nagyon tiszta forrásból meríti. S ez áll +mindnyájunkra nézve, önökre is, akik ott ülnek, rám is, aki itt +állok, mert ha nem is vagyunk mindnyájan kijelölve arra, hogy +harmadfélezer év múlva ily módon föltámadjunk, de mindnyájan +emberek vagyunk. Mindnyájunknak az agyveleje egyformán van +megkonstruálva, ugyanúgy, ahogy a harmadfélezer évvel ezelőtt élt +embereké volt. Mindnyájunknak vannak szülei, akik reménnyel +tekintettek ránk, amikor világgá eresztettek. Mindnyájunknak +többé-kevésbbé vannak gyermekei, akikre reménnyel tekintünk, amint +tovább mennek és lesznek unokáink a véges-végtelenbe és senki se +tudja, hogy a gondviselés ujja kinek a gyermekét fogja egyszer +megjelölni, hogy ez az, akinek az agyveleje ugyanúgy van +megkonstruálva, mint a többieké, de van hozzá egy nemesebb +adománya, isteni ihlete, s ez fog két-háromezer évre szóló +halhatatlanságot kivívni magának, mint Arisztofanesz.</p> +<p>A szellemi nagyság, a halhatatlanság marsallbotja, <span class= +"pagenum"><a name="Page_273" id="Page_273">-273-</a></span> amikor +útnak indulunk, mindnyájunk tarisznyájában benne van. Ehhez +ragaszkodunk, mert ha nem is minden embernek van meg ez a lelki +tehetsége, de az embernek megvan. És különös, ez az Arisztofanesz +is hasonlít azokhoz a szellemi nagyokhoz, akikről említettem, hogy +nincs biográfiájuk. Őneki se igen van, róla se sokat tudunk. Tudunk +róla annyit, hogy falun született, de nem tudjuk, amit minden +tiszteletreméltó írói, művészi, tudományos nagyságról ma legalább +tudunk, hogy középiskoláit itt végezte, egyetemi tanulmányait ott +és így tovább. Mint fiatal vidéki legény Athénben termett darabokat +írt már akkor, mikor még kiskorú volt, úgy hogy első darabját nem +is adhatta a maga neve alatt, mert Athénben semmiféle nyilvános +dolgot kiskorúak nem végezhettek. Ma ez másként van. Eleven, kopasz +emberke volt, aki vakmerően szembeszállt a vígjátékaiban +mindenkivel, mint e darabban is látjuk, úgy, hogy egyszer +perbefogta ellenfele, el akarta tőle perelni az athéni polgárjogot +s ki akarták onnan kergetni, hogy neki nincs joga ott lenni és +dicsőséget szerezni magának és az athénieknek. De a pert ő nyerte +meg, elismerték athéni polgárnak.</p> +<p>Súlyosabb volt egy másik eset, mikor egy demokrata ott a +helyszínén, amiért színpadra vitte, ráesett és jól elpáholta úgy, +hogy nem tudni, a közönség azon kacagott-e jobban, mikor a +demokratát kifigurázták, vagy azon, hogy a szerzőt megverték.</p> +<p>Ez az ő életrajza. Kiegészíthetem azzal, hogy két gyermek atyja +volt. Szellemi családja nagyobb volt, <span class= +"pagenum"><a name="Page_274" id="Page_274">-274-</a></span> a +följegyzések szerint ötvenhat-ötvenhét drámát írt. Ezekből tizenegy +maradt az utókorra s ezek között van ez is, A felhők, melyet ma +látunk.</p> +<p>Amint mondottam, ez a darab az első előadáson Athénben +megbukott. De miért bukott meg? Megbukott, mert Athén Szokrateszt, +akinek filozófiájáról lesz szó, félreértette, ellenben a darabot +nem értette meg. Mert ennek a darabnak a grimászai, a bakugrásai, a +jókedve, a hahotája, a szatírája, a kicsapongása mögött egy +tragédia rejtőzik. Azt lehet mondani, hogy ez a darab egy ihletett +poétának látnoki parodiája egy eseményről, mely be fog következni. +Egy nagy hahota ez a darab. Akkor az öreg Szokrateszen úgy +kacagtak, mint ahogy önök fognak kacagni – s azóta a tudós világ +meg nem szűnt Szokratesz sorsán siránkozni. Ebben a darabban +ugyanazzal van megvádolva Szokratesz, amivel a bírák előtt. Ebben a +darabban nincs más, mint az a két pont, amiért elítélték. Hogy +elcsábítja és megrontja a fiatalságot és nem tiszteli a hazai +isteneket, az állam isteneit.</p> +<p>Ez a két vádpont van a vígjátékban, ez a két vádpont van a +perben. A darab meséje az, hogy egy hájfejű athéni atyámfia +elveszti a vagyonát a luxuskedvelő, előkelő családból származó +felesége és a lókedvelő ficsúrnak nevelődő fia által, belekeveredik +az adósságokba és szeretne tőlük megszabadulni. Gondolja magában: +itt van a szomszédban a nagy bölcs, az athéni gondolkozda, ahol a +beszéd tudományát tanítják; mindenre tud felelni, mindent ki tud +fordítani, be tud fordítani, <span class="pagenum"><a name= +"Page_275" id="Page_275">-275-</a></span> mindenkit meg tud +védelmezni, mindenkin keresztül tud gázolni, aki ezt megtanulta. +Hát odamegy ő is, megtanulja ezt a tudományt és azután a +törvényszék előtt leveri ellenfelét. Hamarosan kisül azonban, hogy +az öreg fejében csakugyan több a háj, mint az agyvelő, nem képes +megtanulni s ekkor azt a tanácsot kapja: küldje fiát az iskolába. A +fiú beáll s csakhamar annyira preparálva jön ki, hogy az első +dolga, amikor otthon van s az apjával ebédel, hogy összevész az +apjával és jól elbánik vele. S ekkor a fiú a filozófiai tudomány +segítségével kimutatja az apjának, hogy neki joga van az apját +megverni, mert hiszen őt meg az apja verte meg, mikor kicsi volt, +most ő csak visszaadja neki.</p> +<p>A családi életnek, a gyermeki tiszteletnek romlása az, amit +rajzol a darab. Látszólag maga Szokratesz annak az iskolának a +feje, ahova öreg barátunk tanulni megy, de a vígjáték, az érvelés +nem Szokratesz ellen van, hanem a filozófia, az akkori filozófia +ellen. Mert a filozófusoknak, az igaziaknak és nem igaziaknak, a +szofistáknak és nem szofistáknak a foglalkozása akkor egy polgári +foglalkozás volt, egy igen kitünően jövedelmező mesterség volt, +mert a filozófusok iskolákat állítottak föl és úgyszólván halászták +a gazdag fiúkat, akiket kiképeztek a közéletre és szereplésre.</p> +<p>Ezekre a filozófusokra vetette ki hálóját Arisztofanesz és +amikor a komédiának torzító homorú tükrét a vígjátékíró egy ilyen +céhre odaveti, lehetetlen, hogy akkor Szokratesz kimaradjon. +Szokratesz <span class="pagenum"><a name="Page_276" id= +"Page_276">-276-</a></span> volt a színe, virága, legismertebbje, a +legkeresettebbje a filozófusoknak, akit nemcsak Athén, hanem egész +Görögország emlegetett, ezért nem hiányozhatott a darabból. Igy az +utókort is félrevezette, mintha Szokrateszt akarta volna +pellengérre állítani, ami azonban tévedés, mert Arisztofanesz +nemcsak személyes jóbarátja volt Szokratesznek, hanem még egy +politikai párthoz is tartozott vele. A lényeges az, hogy a +vígjátékíró a szofista céhnek pusztító mesterségét vette tolla +hegyére és odavetette homorú tükrében, melyben minden torz +világításban áll.</p> +<p>Ugyanígy cselekedett a tragédia is abban az időben. Ennek a +kornak fő tragédiaírója Euripidesz volt; egy volt a kultúrája, a +szelleme, a célja a komédiának és tragédiának, a különbség csak az +volt, hogy a tragédia az ideál felé nagyított, a komédia pedig a +nevetséges felé, a komikum felé nagyított. A tragédiaíró az embert +a köznapi életből kiemelte és fölvitte az istenek közelébe, viszont +a komédiaírók az isteni dolgokat is lerángatták Athén utcájának +porába.</p> +<p>Igen fényes, igen mozgalmas, de igen végzetes kor is volt az, +melyben ilyen szellemek intézték és ilyenek kritizálták a +közéletet, mint amilyen Arisztofanesz is. Ez a végzetes kor, +melyben ezek éltek, mesgyéje volt két világnézetnek, melynek két +tengerpartja úgyszólván összeért. Az egyik volt a hagyomány, a +tekintély, a közérdek kultuszának a kora, a másik, amely kezdődött, +mindennek az ellenkezője. A korlátlan népuralom volt ez, +<span class="pagenum"><a name="Page_277" id= +"Page_277">-277-</a></span> mert akkor már a nép döntött a +politikában a szavazatával, a nép választotta a tisztviselőket, a +nép választotta a hadvezéreket, a nép döntött a béke és háború +kérdéséről és a nép maga napidíj mellett ült a bírói széken és +ítélkezett köz- és magánperben egyaránt. Ott, ebben az uralomban, +amely itt kezdődik, az volt az úr, aki legjobban tudott a nép +nyelvén beszélni, ezt a mesterséget pedig, a nép nyelvén való +beszédet, a népszónokok izgató mesterségét, ezt tanították a +szofisták, a filozófusok, azok az iskolák, melyeknek egyikét itt +fogjuk látni. Ott meglehetett tanulni az igaz beszédet, a hamis +beszédet: aki szóval, argumentummal, elmésséggel bírta, az volt az +úr. Ez vitte Szokrateszt is a Teszpisz kordéjára, utóbb a +siralomházba és a halálba. Periklesz virágzó korából, melyben Athén +a gazdagságnak, a művészetnek, a műveltségnek, a szellemi +törekvéseknek és a hatalomnak és erőnek teljes teljében volt, egy +lépéssel átlépett, átszökött abba a korba, melyben kezdődött a +züllés, a széthúzás, az alávetettség. Az idő szárnya pedig +meglebbent és felhajtotta az idők porát és kezdte hullatni Athénre, +kezdte hullatni Görögországra.</p> +<p>Ez az a kor, amely alól később Európa kiásta ennek a +csodálatraméltó görög civilizációnak a romjait, a töredékeit és +széthordta mindenfelé, hogy a saját maga műveltségét, művészetét, +civilizációját ezeken a romokon építse föl. Ezekből a romokból való +A felhők, amit itt látni fogunk. Egyik legszebb, legerősebb, +legmerészebb dolga a <span class="pagenum"><a name="Page_278" id= +"Page_278">-278-</a></span> kornak, melyet maga Arisztofanesz a +saját remekének tartott, mert egy másik darabjában kimondotta: +megbuktatták, de Athén soha ilyen gyönyörű verseket, szárnyaló +szavakat még nem hallott, mint A felhőkben. Hallgassátok, nézzétek +meg, épüljetek és okuljatok rajta. <span class="pagenum"><a name= +"Page_279" id="Page_279">-279-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A kéoszi csalogány.</h2> +</div> +<p>Nyájas olvasó, aki e zengzetes cím alatt (melyet, már csak +megvallom, csakugyan a te megtévesztésedre választottam) valami +szép regényes történetre vársz, – csalatkozni fogsz várakozásodban. +Ezt a szép nevet egy elbizakodott költő adta magának. Hieron +szirakuzai fejedelmet ünnepelte s ünneplő verse végén ezt mondja: +„Ekként neked adom te Bajnok Hieron, a dicsőség drága virágát +boldogan, s némaság sohsem borul Fényedre, mert emlékedet zengik +egykor s a kéoszi csalogány mézszavával hirdetik.“</p> +<p>Mily igaza van ennek a költőnek, hiszen valószínű halála óta +elmult már 2334 év és íme ma a „Budapesti Hirlap“ tárcájában bukkan +föl Hieron dicsősége és a mézesszavú kéoszi csalogány, kinek a neve +Bakhilidesz.</p> +<p>A mi fáradhatatlan és fanatikus nyelvtudósunk, Hegedüs István +adta ki egy kötetben a kéoszi görög költő verseit görögül és magyar +fordításban. „Nemes lélek, mely az erény szeretetével van tele, +szól a verseiből, mondja Christ, a német <span class= +"pagenum"><a name="Page_280" id="Page_280">-280-</a></span> +irodalomtörténeti író és könnyen érthető nyelvéért gyönyörűség az +olvasása.“</p> +<p>Ezt irígykedéssel írom le. Valamikor meglehetősen bántam +Homerosz nyelvével, de már ma nagy küzdelem nélkül Bakkhilidesz +nyelvével sem bírok. Sőt a könnyen való érthetőségét még a +fordításban sem látom meg.</p> +<p>Abban a messze távoli időben, amikor ő élt, hárman voltak híres +görög lírikusok: Szimonidesz (az ő nagy bátyja), ő, meg Pindarosz. +Ezt az utóbbit legalább a híréből, többé-kevésbé mindnyájan +ismerjük. Újság még akkor nem volt, de azért a a három dudás csak +nagy üggyel-bajjal fért meg a görög közvélemény tág csárdájában. A +nagy Pindarosz meg mérgelődve azt mondta egyik versében: az a két +károgó varju nem mérkőzhetik Zeusz madarával. A Zeusz madara, a +sas, természetesen ő. De – ezúttal nem az ökörszem, hanem a kéoszi +csalogány – felült a sas szárnyára s még magasabbra szállva elvette +tőle hasonlatát, mondván magáról: én vagyok a sas, amely előtt +meglapulnak mind a többi madarak!</p> +<p>És a modern filológusok megegyeznek abban, hogy ezt a hasonlatát +Bakkhilidesz szebben kiformálta, mint akitől csente. De persze +Pindarosz azért akkor is, ma is megmaradt elsőnek. Azonban +Bakkhilidesz élt, Horáciusznak kedves költője volt, sőt egyik római +császár is mindig keze ügyében tartotta, hogy alkalomadtán +olvasgathassa.</p> +<p>Ma pedig itt van magyarul Hegedüs István buzgalmából. +<span class="pagenum"><a name="Page_281" id= +"Page_281">-281-</a></span></p> +<p>Mert a hellén költészet barátait az a szerencse érte, hogy +nehány évvel ezelőtt egy egyiptomi papiroson fölfedezték +Bakkhilidesznek egy csomó, eddig ismeretlen dalát. Fölfedezték s +angol és francia filológusok rögtön föl is dolgozták, tanuságait +kiderítették és hasznosították. Mindez eredményeket összeszedte +Hegedüs István és letette a magyar irodalom oltárára.</p> +<p>Olvashatjuk már most magyarul, hogy Bakkhilidesz kikre írt +dicsőítő költeményt, (versenyben győzött emberre, lóra egyaránt,) +mifajta dalokat írt ezenkívül, mily témákat dolgozott föl, milyen +versmértéket használt, miben találkozik nagy versenytársával +Pindarosszal s miben különbözik tőle, mit lehet tudni életéről, ami +nem sok, mert csak egy kis atyafiságát tudjuk, születése helyét, +tartózkodása tényét Hieronnál (évét, körülményeit nem), +számüzetését a Peloponezoszba; sőt olvashatjuk verseit a teljes +egészeket éppen úgy, mint azokat, melyek a papiruszok megrongálása +folytán csak töredékekben maradtak ránk. És mindezeket olvasván, +föltétlen tisztelettel telünk el Hegedüs István buzgalma, +fáradhatatlansága, lelkes idealizmusa iránt. Azt gondoljuk ugyanis, +hogy nagyon hálátlan munkát űz ez a mi tudósunk. Mert félek, hogy +igen kevesen fogják olvasni, még kevesebben méltányolni az ő gondos +és lelkiismeretes munkájának az eredményét.</p> +<p>És töprengés fog el és tollamra tolul ez a kérdés: miről jó ez a +kárba ment fáradság és veszendő tudomány? <span class= +"pagenum"><a name="Page_282" id="Page_282">-282-</a></span></p> +<p>Tudom, hogy a filológia szép mesterség. Kritikailag apróra +szedni a görög civilizáció irodalmi maradványait, kihalászni +belőlük mindent, ami közvetlenül vagy közbevetve megtudható s amit +megtudni érdemes. A nagy civilizációknak ez a szakma egy érdekes és +nagy fontosságú fiókja, amelyből igen gyakran, igen hasznos és +gyakorlati értékeket tud kiszedni az élet.</p> +<p>A mi fejlődésünk még ettől az állomástól igen messzi van és +nagyon sok idő fog még elmulni, amíg a magyar klasszikai filológia +munkája éltető szerve lesz szellemi életünknek. Elsőbben is, hogy +ez bekövetkezhessék, a nemzeti irodalmi nevelésnek kell a +vezérszerepet átvennie iskolánkban. Zagyva elemekből alakuló +értelmiségünkbe egységes ízlést, érzést és irányt csak ez olthat +be.</p> +<p>Az élet gyakorlatias irányzata csak szétzilál bennünket. Az +irodalom lelke az egyetlen egyesítő erő. A nemzeti irodalom +kiegészítő részévé kell tenni, megfelelő feldolgozásban a görög +remekeket. Ez lesz az az alap, amelyen azután egy nemzeti szellemi +munkásság bátran és szépen tovább építhet.</p> +<p>Hegedüs István is, a külföldi tudósok és fordítók is tele vannak +a kéoszi csalogány mézes szavával, versei táncos +gördülékenységével, szentenciái tisztaságával, vonzó +egyszerűségével és igazságával. Én irígylem őket a gyönyörért, +melyet nekik Bakkhilidesz szerez és íme megkínálom belőle az +olvasót is. Hegedüs alakhű, gondos fordításában a metapontoszi +Alexidamaszról, a bírkózásban győztes <span class= +"pagenum"><a name="Page_283" id="Page_283">-283-</a></span> +gyermekről ekképpen szól a Győzelmi Ének eleje:</p> +<div class="poem"> +<h4><i>1. Versszak.</i></h4> +<div class="stanza"><span class="i0">Óh édes ajándékú +Nika,<br /></span> <span class="i0">Legnagyobb díszt adta +Néked<br /></span> <span class="i0">Az Uranidák feje +Zeusz.<br /></span> <span class="i0">Fenn olympi +fénylakában<br /></span> <span class="i0">Széket együtt vele +ülsz.<br /></span> <span class="i0">S ítélsz te istenek +és<br /></span> <span class="i0">Halandóknak erénye +felett.<br /></span> <span class="i0">Dús hajzatú +hajadon<br /></span> <span class="i0">Szent gyermeke, légy te +irántam is kegyes most.<br /></span> <span class="i0">Hisz’ hogy +Metapontosz ujjong<br /></span> <span class="i0">S örömtül az utca +zajos<br /></span> <span class="i0">És jár deli ifjú csapat körül +dícsérve<br /></span> <span class="i0">Faiszkosznak a pythói +győztes<br /></span> <span class="i0">Hős fiát, tiéd az +érdem.<br /></span></div> +</div> +<div class="poem"> +<h4><i>1. Ellenversszak.</i></h4> +<div class="stanza"><span class="i0">És nézi a deloszi +isten,<br /></span> <span class="i0">Jól övedzett Létó +sarja<br /></span> <span class="i0">Szelíd, kegyes arccal, +amíg<br /></span> <span class="i0">Elborítj’ +Alexidamoszt,<br /></span> <span class="i0">Szép koszorúkkal a +nép,<br /></span> <span class="i0">A Kirrha mezőn a +kemény<br /></span> <span class="i0">Bírkózás jutalma +gyanánt<br /></span> <span class="i0">Őt sohase látta a +nap<br /></span> <span class="i0">A földre lebukni a harc e dicső +napján.<br /></span> <span class="i0">Hiszen hogy az isteni +hős<br /></span> <span class="i0">Pelopsznak a szent +mezején,<br /></span> <span class="i0">Ahol szelíden foly az +Alfeusz, ha csalárdul<br /></span> <span class="i0">S igaztalanul +nem ítélnek,<br /></span> <span class="i0">Homlokán szelíd +olajfa.<br /></span> <span class="pagenum"><a name="Page_284" id= +"Page_284">-284-</a></span></div> +</div> +<div class="poem"> +<h4><i>1. Záróversszak.</i></h4> +<div class="stanza"><span class="i0">Kékellő galyaiból<br /></span> +<span class="i0">Fűzött koszorút viszünk be dús +honába.<br /></span> <span class="i0">Mint le a földre +dobott,<br /></span> <span class="i0">Két gyermeket ott a +mezőn,<br /></span> <span class="i0">Birkózva +művésziesen.<br /></span> <span class="i0">De tőle egy isten +avagy<br /></span> <span class="i0">Mert ember elme téved +is<br /></span> <span class="i0">Hajh! elragadá a magasztos +pályabért.<br /></span> <span class="i0">Ám most neki a +Diadalt<br /></span> <span class="i0">Az aranyhálójú +vadász<br /></span> <span class="i0">Híres ifjú, szende Artemisz +szerezte,<br /></span> <span class="i0">Meát az Abbasz fia +és<br /></span> <span class="i0">Szép köntösű lányai +dús<br /></span> <span class="i0">Drága oltárt itt +emeltek.<br /></span></div> +</div> +<div class="poem"> +<h4><i>2. Versszak.</i></h4> +<div class="stanza"><span class="i0">E lányokat egykor a +mindent<br /></span> <span class="i0">Földre tipró Hera +Proitosz<br /></span> <span class="i0">Dísztermeiből +kiűzé,<br /></span> <span class="i0">Őrületbe hajtva +őket.<br /></span> <span class="i0">Gyermekes ésszel +ezek<br /></span> <span class="i0">Járulva a bíborövű<br /></span> +<span class="i0">Isten asszony szíve elébe,<br /></span> +<span class="i0">Atyjuk dicsekedve merék<br /></span> <span class= +"i0">Vagyonra fölébe helyezni, ki fenséges<br /></span> +<span class="i0">Nagy Zeusznak szőke neje.<br /></span> +<span class="i0">Bosszúra gerjed ezért<br /></span> <span class= +"i0">S lelkükre borítja a téboly vak homályát<br /></span> +<span class="i0">Rohannak a lomb koszorúzta<br /></span> +<span class="i0">Bércen szörnyű mód üvöltve.<br /></span></div> +</div> +<p>Ezeket a diadalmi énekeket rendszerint vagy a verseny napján, +vagy mikor a győztes hazatért, vagy pedig éjjeli zene alakjában +szerényebb körben <span class="pagenum"><a name="Page_285" id= +"Page_285">-285-</a></span> adták elő. Dal, tánc és zene volt ez +együtt. Néha résztvett benne az egész város, ha egyébként nem, mint +ujjongó, tapsoló, néző sereg.</p> +<p>De édes olvasóm, hallasz-e te az itt közölt versekben muzsikát? +Érzed-e a lüktető dal ritmusát benne? Avagy olvasván e sorokat, +bokázol-e hozzá, táncra vágyó lábbal? Azt hiszem, nem! Ellenben meg +vagyok győződve arról, hogy a görög ifjaknak és lányoknak, amint +Bakkhilidesznek szép, egyszerű, könnyen érthető, tehát nyilván +népszerű ritmusa megcsendült, rögtön dalra s táncra, ritmusos +tapsra pezsdült a kedve.</p> +<p>Világosan azért, mert a strófákból és ellenstrófákból a görög +nyelv ritmusa, zenéje és tánca szólt a fülükhöz s általa a +lelkükhöz.</p> +<p>Mit csináljon azonban a magyar legény és magyar leány a görög +nyelv ritmusával és muzsikájával? Hiszen az neki görögül van! A +kéoszi csalogány mézédes szava bizony ebben a muzsikában fanyar. Ha +a mézének édességét csak részben is meg akarjuk menteni, közel kell +hozni a füléhez és szívéhez. A magyar nyelvet nem szabad helyesen +görög ritmusban táncoltatni, ha nem tudományt csinálunk, hanem +művészetet gyakorlunk. A vers nem vers, ha zenéjét meg nem értjük. +Nincsen a világon nyelv, mely a legmerészebb métrumokhoz és +ritmusokhoz könnyebben és hajlékonyabban símuljon, mint a magyar. +Mégis klasszikus műveltség és pedig nem közönséges kell hozzá, hogy +az idegen forma, még eredeti alkotásokban is el ne rontsa a műhöz +való kedvünket. Fordításban pedig, <span class="pagenum"><a name= +"Page_286" id="Page_286">-286-</a></span> ahol a díszítés, a +gondolat, az észjárás, az érzelem, az egész tartalom idegen, a +mondatszerkesztés is sokszor az, a forma teljesen elronthatja a +munka sikerét. Első tehát, hogy a klasszikusok fordítását a tudósok +kezéből vegyék ki a költők. Hogy pedig a kéoszi csalogány csakugyan +édes és egyszerű, arról tán némi fogalmat ad az olvasónak a +következő kísérlet:</p> +<div class="poem"> +<h4>I.</h4> +<div class="stanza"><span class="i0">Nika, te ki adsz +győzelmet,<br /></span> <span class="i0">S isteni atyádtól +nyerted<br /></span> <span class="i0">Azt az égi +tisztességet<br /></span> <span class="i0">Hogy együtt ülsz vele +széket,<br /></span> <span class="i0">S véle együtt ítélsz +ottand<br /></span> <span class="i0">Halandót és +halhatatlant:<br /></span> <span class="i0">Nézz most rám is ide +le,<br /></span> <span class="i0">Fürtös fejű hajadon szent +gyermeke.<br /></span> <span class="i0">Hisz, hogy ujjong +Metapontosz<br /></span> <span class="i0">S örömtől az utca +hangos;<br /></span> <span class="i0">Deli ifjak +járnak-kelnek,<br /></span> <span class="i0">Hős fiúról +énekelnek<br /></span> <span class="i0">Győzedelmi éneket, +–<br /></span> <span class="i0">Csakis a te +érdemed.<br /></span></div> +</div> +<div class="poem"> +<h4>II.</h4> +<div class="stanza"><span class="i0">Lám Apoll’ is Létó +sarja<br /></span> <span class="i0">A szemét fordítja +arra<br /></span> <span class="i0">És kegyesen nézi +most,<br /></span> <span class="i0">El virággal hogy +halmozzák<br /></span> <span class="i0">Kírrha kemény +birkózóját<br /></span> <span class="i0">Deli +Alexidamoszt,<br /></span> <span class="i0">Kit érintni földet +ott<br /></span> <span class="i0">Még a nap se +láthatott.<br /></span> <span class="i0">És ha, Pelopsz, szent +meződön,<br /></span> <span class="pagenum"><a name="Page_287" id= +"Page_287">-287-</a></span> <span class="i0">Hol az Alfeusz foly +szelíden,<br /></span> <span class="i0">Van igazságos +bíró:<br /></span> <span class="i0">Úgy tér e hősök +virága<br /></span> <span class="i0">Szarvasnevelő +honába<br /></span> <span class="i0">Hogy borul a +homlokára<br /></span> <span class="i0">Kék olajfa +koszorú.<br /></span></div> +</div> +<div class="poem"> +<h4>III.</h4> +<div class="stanza"><span class="i0">Hisz művészi +bajbirokban<br /></span> <span class="i0">A verseny porondon +ottan<br /></span> <span class="i0">Leterített két +legényt;<br /></span> <span class="i0">Ámde tőle +elragadta<br /></span> <span class="i0">Isten tán, vagy ki +tudhatja!<br /></span> <span class="i0">A magasztos +pályabért.<br /></span> <span class="i0">S most aranyhálót +visellő<br /></span> <span class="i0">Tegzes Ártémisz +istennő<br /></span> <span class="i0">Néki győzelmet +adott.<br /></span> <span class="i0">Mert Abbász’ fia s +anyányi<br /></span> <span class="i0">Drága szépruhás +leányi<br /></span> <span class="i0">Néki oltárt raktak +ott.<br /></span></div> +</div> +<div class="poem"> +<h4>IV.</h4> +<div class="stanza"><span class="i0">Haj, e lányokat kergette +–<br /></span> <span class="i0">Ki előtt minden ledől:<br /></span> +<span class="i0">Héra szörnyű őrületbe<br /></span> <span class= +"i0">Proitosz fényes termiből.<br /></span> <span class="i0">Mert +ők gyermekes elmével<br /></span> <span class="i0">Szembeszálltak +Zeusz nejével,<br /></span> <span class="i0">Hogy atyjuk vagyonra +nézve<br /></span> <span class="i0">Ki bíbor övet +visel:<br /></span> <span class="i0">Ő nálánál többet +érne,<br /></span> <span class="i0">Azzal dicsekedtek +el.<br /></span> <span class="i0">S az istennő boszút +forral,<br /></span> <span class="i0">Veri őket vak +tébollyal,<br /></span> <span class="i0">Hogy üvöltve +rémesen,<br /></span> <span class="i0">Bolygnak erdős +bérceken.<br /></span></div> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_288" id= +"Page_288">-288-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Szokratesz.</h2> +</div> +<p>Hogy minden emberi fogalom csak relatív értékű s a hazugság, a +csalás épp úgy lehet erény, mint a nyiltság s a kedvesség bűn: azt +már Szokratesz tanította; de ez nekem most Szokratesz nélkül is +eszembe jut nem egyszer, egy hosszú betegség üres órái adván módot +arra, hogy sok kedves régi ismerősömmel megújítsam a barátságot. +Közéjük tartozik a kedves athenei öreg úr is, aki életében is +mindenkivel szívesen szóba állt s aki most is gyönyörűsége azoknak, +akik vele szóba állanak. Története ismeretes. Élt Athéneben egy +ritka erkölcsös, mértékletes és közhasznú életet. Két felesége +volt. Az egyik a híres Xantippe, aki ma már szintén mint fogalom, +de méltatlanul jutott közismeretű híréhez. Nem mondom, hogy egy +kissé zsembés nem volt; de semmi bizonyítéka sincsen annak, hogy +zsémbesebb lett volna más szaporább nyelvű asszonyoknál. Nyilván +kardos asszony volt, akinek össze kellett magát szednie, hogy +Szokratesz szűkes háztartását rendben tartsa. Világra szóló hírét +nem zsémbességének köszöni, <span class="pagenum"><a name= +"Page_289" id="Page_289">-289-</a></span> hanem annak, hogy +Szokratesszel zsémbelt, ami az utókor előtt szakrilegiumnak +látszott. Igy költötték azután „Xantippe-hírét“. Második felesége +Myrtó volt. Első házasságából egy fia, a másodikból kettő +született. Viselt hivatalokat is, járt hadban is, edzett testű, +nyugodt lelkű, jókedvű ember volt s nyugalmát és jókedvét akkor sem +vesztette el, mikor harminc napi siralomház után megitta a +méregpohárt, melyre mint istentagadó és az ifjúság megrontója +ítéltetett.</p> +<p>Különös végzet!</p> +<p>Szokratesz elsőrendű filozófusa volt Görögországnak, de +könyveket nem írt, soha nem jutott eszébe, hogy eszméit rendszerbe +szedvén, átadja a maradéknak cserébe a halhatatlanságért. +Járt-kelt, az ifjúságot fogadta, megállított ismerősöket és konkrét +célokat tűzve, beszélgetésekben tárta ki bölcsességét. Valakinek +tanácsra volt szüksége, valakit jóra serkenteni, valakit rossztól +visszatartani kellett: szóba állt velök s bölcsességének hálójába +fogta lelköket és irányította tetszése szerint. Tanítványaival +beszélgetett, régi könyveket lapozgatott, oktatta, felvilágosította +őket és tanításai szerint élvén maga, példát adott nekik. Fizetést +nem fogadott el, de hálára, barátságra számot tartott.</p> +<p>És íme, meg kell halnia, Athéne által elítélve. És a halál is, a +híres város eme bűne ama rosszak köze soroltatott az istenek által, +amelyek erényekké lesznek. Két hálás tanítványa tollat fog, hogy +emlékét megvédelmezze az ítélet ellen: Plató és Xenofon +<span class="pagenum"><a name="Page_290" id= +"Page_290">-290-</a></span> megírják, amit róla, tanításairól +tudnak és ezzel megmentik a bölcs gondolatait az utókor számára. Ha +Athéne halálra nem ítéli legerényesebb polgárát, e bölcs +halhatatlanságának – nem lévén szüksége rehabilitációra – ma +bizonyára nagy csorbája volna. Hírét tudnók, de eszméi nem +örökíttetvén meg elkeseredett tanítványai által, magunknak nem +volna róla ítéletünk!</p> +<p>Azt mondja róla Xenofon: „Általánosan el van ismerve, hogy az +egész históriákban nincsen rá példa, hogy valaki nemesebben viselte +volna el a halált, mint ő.“ Athénben minden esztendőben megülték +emlékünnepét Thezeusz kalandjának a Minotaurusz ellen. Amíg +Thezeusz e szörnyet Ariadne segítségével szerencsésen agyon nem +ütötte, Athéne minden évben hét szüzet és hét ifjat tartozott neki +adni. Mikor e gyászos évi adó alul a város megszabadult, ennek +emlékére ünnepet rendelt, ez ünnep ideje alatt halálos ítéletet nem +volt szabad végrehajtani. Ez annyi, mint harminc napi siralomház! +Mikor Meletosz, egy fűzfapoéta, Szokratesz fővádlója már beadta +vádját, Hermogenesz, a bölcs egyik tanítványa csodálkozott azon, +hogy Szokratesz mindenről beszél, csak a peréről nem, s +emlékeztette rá, hogy tán jó volna, ha védelmével foglalatoskodnék. +„Nem gondolod-e, mondá neki Szokratesz, hogy gondom volt rá egész +életemen át?“ Ő egész életében, úgymond, jóformán egyebet se tett, +mint elmélkedett az igazságosság és igazságtalanság felett, +gyakorolta az igazságot, ellenben kerülte az igazságtalanságot +<span class="pagenum"><a name="Page_291" id= +"Page_291">-291-</a></span> s ezt tartja a legszebb készülődésnek +védelmére. – De nem látod-e, felelé Hermogenesz, hogy az athénebeli +bírák már gyakran egy szó által megejtettek ártatlanok elítélésére +és másoknak, valóban bűnösöknek fölmentésére? – De már valóban el +is kezdtem, mondá erre Szokratesz, egy a bírák előtt elmondandó +védelemről gondolkozni, azonban az istenség (keble szózatát nevezte +ennek) ellenezte.</p> +<p>– Ez különös beszéd – mondá Hermogenesz.</p> +<p>– Te csodálkozol azon – felelé Szokratesz –, ha az istenség +jobbnak tartja, hogy most fejezzem be életemet? Nem tudod-e, hogy +senkire nézve sem ismerném el egész a mai napig, hogy jobban és +kellemesebben élt volna, mint én? Mert legjobban, azt vélem, azok +élnek, akiknek legtöbb gondjuk van arra, hogy mind jobbak-jobbak +legyenek és legkellemesebben azok, akik elevenen érzik, hogy +jobbakká lesznek. Én életem folyamán vettem észre, hogy én ilyetén +életben részesültem és ha másokkal találkoztam és hozzájok mértem +magam, ebbeli nézetemet megerősítve láttam. De nemcsak magam, +barátaim is eképpen ítélnek rólam, nem mivel szeretnek, mert hiszen +akkor azok is, akik másokat szeretnek, eképpen ítélnének eme +barátaikról, hanem mivel csak velem való barátkozásuk által vélik, +hogy mind jobbakká lesznek maguk is. Ha tovább élnék, ki tudja, nem +kellene-e megfizetnem az öregségnek az adóját: látásom, szemem, +elmém, felfogásom és emlékezetem elgyengülne és én elmaradnék azok +mögött, <span class="pagenum"><a name="Page_292" id= +"Page_292">-292-</a></span> akiknél eddig előbbre való voltam. Ha +azután ennek tudatával nem bírnék, élhetnék-e akkor másképp, mint +(az eddiginél) rosszabbul és kellemetlenebbül? Ha azonban ártatlan +létemre meg kell halnom, akkor azokat, akik engemet igazságtalanul +kivégeztetnek, mindenesetre gyalázat éri. Miképpen lenne azonban +gyalázat én rám nézve, ha mások nem képesek az én dolgomban +igazságosan gondolkozni és cselekedni? Nem látom-e, hogy mult +időkbeli emberek, akik igazságtalanságokra vetemedtek, a maradéknál +nem úgy említettnek, mint azok, akik igazságtalanságot szenvedtek; +és én bizton hiszem, hogy ha most meg kell is halnom, nem fogok +aképpen megítéltetni, mint azok, akik halálra ítéltek, mert tudom, +meg fog rólam bizonyíttatni, hogy soha senkin igazságtalanságot nem +cselekedtem, senkit rosszabbá nem tettem, ellenben mindenha azon +fáradtam, hogy barátaimat jobbakká tegyem.</p> +<p>És Xenofon ezt mondja róla: „Nekem úgy tetszik, hogy szelleme és +jelleme, ahogy lefestettem, isteni félelme, mely nem engedte, hogy +az istenek helyeslése nélkül bármibe kezdjen; igazságossága, +melynél fogva senkinek a legkisebb dologban is nem ártott, sőt +inkább mindenkinek, aki vele barátkozott, a legnagyobb +szolgálatokat tette; maga uralma, mely mellett soha a +kellemetesebbet elejbe nem tette a jobbnak; éles elméje, mellyel +soha a jobb és rosszabb megítélésében nem hibázott és senki más +segítségére nem is szorult, de sőt a dolgok megismerésében maga +magának mindig <span class="pagenum"><a name="Page_293" id= +"Page_293">-293-</a></span> elégsége volt, és ebbeli képessége, +hogy gondolatait másokkal közölje s a fogalmakat élesen +meghatározza s ebben másokat is megvizsgáljon és ha tévedtek, +meggyőzzön és az erénynek, a jónak és szépnek útjára térítsen: ez +az ő szelleme és jelleme, úgy tetszik nekem, hogy mintaképe a +legjobb és legboldogabb férfiúnak.</p> +<p>Ha úgy egészen átadom magamat e sétálva, beszélgetve, adomázva, +tréfálva oktató bölcs hatásának: ha élvezem, mint hinti isteni +adományai aranyporát buzgó tanítványai körében, találkozó +ismerősöknek, sőt nyilvános föllépésben is, úgyszólván a mindennapi +élet forgalmait és alkalmatosságait fölhasználva azokra, akik részt +kértek kincseiből; ha nézem egyszerűségét, természetességét, +hősiességét, barátságosságát, igazságszeretetét, +törvénytiszteletét, salaktalan lelkében az önzetlenség tiszta +szeretetét, egy szóval lényét és formáját, tartalmát és módszerét; +a magunk közelmultjának egy alakja tűnik fel szemeim előtt, egy +modern magyar Szokratesz, aki jobban hasonlított az athénei +peripatétikushoz, mint bárki tán azok közül, akik azóta születtek +és éltek.</p> +<p>Sokan, akik nemcsak csodálták, hanem szerették is, azonnal ki +fogják találni, hogy – Deák Ferencet értem, ezt a magyar +Szokrateszt, az önzetlen hazafit, az egyéni haszon és nagyravágyás +makulái nélkül való nagyságot, a „haza bölcsét“, mint ahogy saját +kora őt elnevezte. Aki jót határtalanul tudott tenni árvákkal, +igazságosabb és egyszerűbb volt, mint bárki kortársai közül, aki +<span class="pagenum"><a name="Page_294" id= +"Page_294">-294-</a></span> királyoknak és parasztoknak adott +tanácsot és példát, élt szerény örökéből, soha jutalmat el nem +fogadott se jótettért, se tanácsért, se jó szolgálatért mást, mint +amit lelkiismerete nyújtott neki. Aki – mint Szokratesz – azt +tanította, hogy az igazságos „törvényes“ és aki egész életét a +törvényesség bölcs szolgálatában töltötte el. Elnéző, indulgens, +kegyes és engedékeny volt gyengék, botlók, bűnösök iránt is, csak a +törvényességből nem engedett, pedig modern politikai ember volt, +nemcsak bölcselkedő!</p> +<p>És a modor!… Azt mondja Xenofon Szokrateszről: „Ha valamit ki +akart fejteni, akkor a leginkább elismert igazságokból indult ki, +mert azt hitte, hogy ez a beszéd igazi biztossága. Nem is tudok +senkit, aki úgy ki tudta volna hallgatói helyeslését nyerni, mint +ő, ha szónokolt.“</p> +<p>Ki nem emlékszik Deák Ferenc beszédeinek ugyane csodás +hatásaira? Egyszerűséggel, természetességgel, világosan bocsátotta +előre általános tételeit, az igazságokat, amelyeknek erején +okoskodása épült. Mennyiszer láttam rábólogatni, ráütni fejével, +„helyes, helyes“ közbekiáltással ismerni el e premisszákat az +ellenzék jelesei által. S mikor ebbe belevitte őket, igazságainak +helyeslését látta, akkor fordult egyet, egyet emelt a kezén s +áttért a konzekvenciákra, természetes logikájával. Hogy rázta volna +már ekkor sörényét az ellenzéki oroszlán; de benne volt az ő +igazságainak a hálójában, nem szabadulhatott! Ez az a módszer, +melyet Xenofon fentebb, mint Szokrateszét megír. <span class= +"pagenum"><a name="Page_295" id="Page_295">-295-</a></span></p> +<p>De kinek nincsen eszében a szentlászlói puszta, ahova országos +emberek jártak tanácsért, ki ne hallotta volna hírét az Angol +királynőbeli két szobának, ahol olimpusi szivarfüst felhői közt +egyesek, családok, országok sorsa intéztetett el adomázás, komoly +és tréfás eszmecsere közben? Van-e, aki hírét nem hallotta Ráth Mór +régi váci-utcai könyvkereskedésének a vastuskóhoz, ahol sok időn át +mindennap bizonyos órában megjelent az „öreg úr“ s vevőnek, +kérdezősködőnek, ismerősnek, véletlen belépőnek, mindenkinek +szükség szerinti jó szóval vagy jó tanáccsal vagy útbaigazítással +szolgált? Az országházi folyosó egy padján mindennap – mint ma már +mondanók – „cercle“ volt, hogy ez a pad bölcs és tréfás, kedves és +okos, sujtó és fölemelő, rendreigazító és bátorító mondások +kathedrájává avattassék? És a városligeti régi „körönd“ fazsölléje, +ki ne emlékeznék rá, aki látta benne az öreg urat árnyékos +szemöldökével, széles jó arcával, domború homlokával, ülni, inteni, +mosolyogni, adomázni?</p> +<p>Ez volt ami peripatétikusunk, a mi Szokrateszünk, aki a februári +pátens, a rákövetkező októberi diploma politikáját egy hasonlattal +a ferdén begombolt kabáttal száz vezércikknél és kétannyi +szónoklatnál jobban jellemezte. „Ki kell azt újra gombolni végig.“ +Nem lehet másképp helyesen begombolni! Olvasóim nagy része azt +hiszi természetesen, hogy Szokratesz egy könyvmoly és pergamenszínű +félszeg tudós volt, mert hiszen ilyen fogalmaink vannak nekünk a +„filozófusok“-ról. <span class="pagenum"><a name="Page_296" id= +"Page_296">-296-</a></span> Pedig tévedés. Ellenkezőleg, +szakasztott olyan volt, mint Deák Ferenc. Most otthon, majd a +városligetben (az árnyék végett épített oszlopcsarnokokban), máskor +az utcán, egy darabig – nem Ráth kereskedésébe, hanem egy +nyergesboltba járt, hogy tudományát gyümölcsöztesse – mások +számára, azokéra, akikre hasznos volt. S nem értekezésekben +fejtegette nagy eszméit; éppúgy mint Deák, sohasem írt. Beszédet +mondott közszolgálatban; azontúl csak beszélgetett és adomázott s +beszélgetéseiben és adomáiban fejtegette eszméit az életről és +jelenségeiről és elmésségekkel utasította rendre a tévedőket.</p> +<p>Egyszer valaki, így beszéli Xenofon, haragos volt, amiért akinek +köszönt, nem fogadta a köszönését. Szokratesz ezt mondta neki: Csak +nevetséges az, hogy te, ha olyannal találkoztál volna, aki testileg +hitványabb volna náladnál, nem haragudnál; de mert olyannal +találkoztál, aki lelkileg silányabb, ezen bosszankodol!</p> +<p>Valaki panaszkodott, hogy nem jól esik neki az étel. „Akumenosz +tud erre jó orvosságot, mond a bölcs. – Mit, kérdi amaz. – Hogy az +ember hagyjon fel az evéssel, felelé Szokratesz; mert ha az ember +fölhagy vele, mindjárt pompásabban ízlik az étel, olcsóbb is lesz +és jobban is esik.“</p> +<p>Midőn egy valaki azon panaszkodott, hogy a hosszú út +kifárasztotta, azt kérdé tőle Szokratesz, hogy vitt-e valamely +tehert is az úton? Egyebet se, felelt amaz, csak a köpönyegemet. – +Hát magad mentél vagy szolgád is volt veled? – Persze, <span class= +"pagenum"><a name="Page_297" id="Page_297">-297-</a></span> hogy +volt. – Hát az üresen ment vagy vitt valamit? – Az vitte a +takaróimat, egyéb málháimat. – Hát azután, hogy esett neki az +utazás? – Nekem bizony úgy tetszik, jobban mint nekem. – Hogy esett +volna még, mit gondolsz, ha neked kellett volna a terhet vinned, +melyet szolgád vitt? – Bizony rosszul, de sőt nem is bírtam volna a +dolgot. – Hát illik-e, úgymond Szokratesz, egy férfiúhoz, aki +gimnasztikus nevelésben részesült, fáradalmak elviselése dolgában +így hátrább állani egy rabszolgánál!…</p> +<p>Ezeket a kis idézeteket azért vettem ki, hogy olvasóimban +felserkentsem a vágyat, megismerkedni az athénei Deák +Ferenccel.</p> +<hr class="chap" /> +<div class="footnotes"> +<h2>Lábjegyzetek.</h2> +<div class="footnote"> +<p><a name="Footnote_1" id="Footnote_1"></a> <a href= +"#FNanchor_1"><span class="label">1)</span></a> „Katona József és +Bánk bánja“, írta Gyulai Pál.</p> +<p><a name="Footnote_2" id="Footnote_2"></a> <a href= +"#FNanchor_2"><span class="label">2)</span></a> A temesvári Arany +János társaság megalakulásakor.</p> +</div> +</div> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_298" id= +"Page_298">-298-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Tartalom.</h2> +</div> +<ul class="TOC"> +<li>Egy szó a többiek elé <span class="ralign"><a href= +"#Page_1">1</a></span></li> +<li>A magyar glóbusz (1882.) <span class="ralign"><a href= +"#Page_3">3</a></span></li> +<li>A nemzeti nyelv <span class="ralign"><a href= +"#Page_7">7</a></span></li> +<li>A nyelv kultusza <span class="ralign"><a href= +"#Page_14">14</a></span></li> +<li>A purizmus (1894.) <span class="ralign"><a href= +"#Page_23">23</a></span></li> +<li>Nemzetiségi kérdésünk <span class="ralign"><a href= +"#Page_31">31</a></span></li> +<li>Hazafiság és művészet (1896.) <span class="ralign"><a href= +"#Page_37">37</a></span></li> +<li>A szabad sajtó 50. születésnapján <span class="ralign"><a href= +"#Page_44">44</a></span></li> +<li>Költészet <span class="ralign"><a href= +"#Page_51">51</a></span></li> +<li>Gyermekirodalom (1891.) <span class="ralign"><a href= +"#Page_56">56</a></span></li> +<li>Modern versek (1898.) <span class="ralign"><a href= +"#Page_61">61</a></span></li> +<li>Magyar zene <span class="ralign"><a href= +"#Page_71">71</a></span></li> +<li>A magyar író <span class="ralign"><a href= +"#Page_78">78</a></span></li> +<li>A dráma szabályairól (1898.) <span class="ralign"><a href= +"#Page_85">85</a></span></li> +<li>Bánk bán <span class="ralign"><a href= +"#Page_91">91</a></span></li> +<li>Madách (1883.) <span class="ralign"><a href= +"#Page_100">100</a></span></li> +<li>Arany János <span class="ralign"><a href= +"#Page_107">107</a></span></li> +<li>Gyulai Pál <span class="ralign"><a href= +"#Page_117">117</a></span></li> +<li>Greguss Ágost <span class="ralign"><a href= +"#Page_123">123</a></span></li> +<li>Salamon Ferenc (1892.) <span class="ralign"><a href= +"#Page_126">126</a></span></li> +<li>Erkel Elek (1893 június 11.) <span class="ralign"><a href= +"#Page_133">133</a></span></li> +<li>Versek és versírók (1893 június 17.) <span class= +"ralign"><a href="#Page_139">139</a></span></li> +<li>Munkácsy Mihály <span class="ralign"><a href= +"#Page_143">143</a></span></li> +<li>Az Isten-ember <span class="ralign"><a href= +"#Page_148">148</a></span></li> +<li>Szigeti József <span class="ralign"><a href= +"#Page_155">155</a></span></li> +<li><span class="pagenum"><a name="Page_299" id= +"Page_299">-299-</a></span></li> +<li>Tamássi József (1892 szeptember 8.) <span class= +"ralign"><a href="#Page_159">159</a></span></li> +<li>Lukácsy Sándor <span class="ralign"><a href= +"#Page_163">163</a></span></li> +<li>Csatai Zsófi <span class="ralign"><a href= +"#Page_171">171</a></span></li> +<li>Klárné, Angyal Ilka (1892.) <span class="ralign"><a href= +"#Page_174">174</a></span></li> +<li>Ifjúkori emlékeimből <span class="ralign"><a href= +"#Page_178">178</a></span></li> +<li>A mi diáktanyánk (1891 május 31.) <span class="ralign"><a href= +"#Page_181">181</a></span></li> +<li>Komócsy József <span class="ralign"><a href= +"#Page_186">186</a></span></li> +<li>Legkedvesebb könyveim <span class="ralign"><a href= +"#Page_189">189</a></span></li> +<li>Német városok (1898.) <span class="ralign"><a href= +"#Page_193">193</a></span></li> +<li>Lenau <span class="ralign"><a href= +"#Page_204">204</a></span></li> +<li>Oberammergau <span class="ralign"><a href= +"#Page_212">212</a></span></li> +<li>Banquo szelleme <span class="ralign"><a href= +"#Page_232">232</a></span></li> +<li>Shylock Párisban (1890 január 11.) <span class= +"ralign"><a href="#Page_241">241</a></span></li> +<li>Coquelin <span class="ralign"><a href= +"#Page_248">248</a></span></li> +<li>Homér <span class="ralign"><a href= +"#Page_260">260</a></span></li> +<li>Arisztofanesz (1912 április 20.) <span class="ralign"><a href= +"#Page_268">268</a></span></li> +<li>A kéoszi csalogány <span class="ralign"><a href= +"#Page_279">279</a></span></li> +<li>Szokratesz <span class="ralign"><a href= +"#Page_288">288</a></span></li> +</ul> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_300" id= +"Page_300">-300-</a></span></p> +<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77669 ***</div> +</body> +</html> diff --git a/77669-h/images/cover.jpg b/77669-h/images/cover.jpg Binary files differnew file mode 100644 index 0000000..2ec342c --- /dev/null +++ b/77669-h/images/cover.jpg diff --git a/77669-h/images/i001.jpg b/77669-h/images/i001.jpg Binary files differnew file mode 100644 index 0000000..47efc3e --- /dev/null +++ b/77669-h/images/i001.jpg diff --git a/77669-h/images/i002.jpg b/77669-h/images/i002.jpg Binary files differnew file mode 100644 index 0000000..541596b --- /dev/null +++ b/77669-h/images/i002.jpg diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6c72794 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This book, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..ceb3787 --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for eBook #77669 +(https://www.gutenberg.org/ebooks/77669) |
