diff options
| author | Roger Frank <rfrank@pglaf.org> | 2025-10-14 20:10:50 -0700 |
|---|---|---|
| committer | Roger Frank <rfrank@pglaf.org> | 2025-10-14 20:10:50 -0700 |
| commit | 39028074b9cfa8c8538d1023173ec33f5ebd0e3d (patch) | |
| tree | 03fcdb6f5de1a10dc7d3e0f162e336db0d2838f7 | |
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 3 | ||||
| -rw-r--r-- | 38673-0.txt | 10178 | ||||
| -rw-r--r-- | 38673-0.zip | bin | 0 -> 235063 bytes | |||
| -rw-r--r-- | 38673-h.zip | bin | 0 -> 265827 bytes | |||
| -rw-r--r-- | 38673-h/38673-h.htm | 9856 | ||||
| -rw-r--r-- | 38673-h/images/im01.png | bin | 0 -> 11446 bytes | |||
| -rw-r--r-- | 38673-h/images/im02.png | bin | 0 -> 8563 bytes | |||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 |
9 files changed, 20050 insertions, 0 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..6833f05 --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,3 @@ +* text=auto +*.txt text +*.md text diff --git a/38673-0.txt b/38673-0.txt new file mode 100644 index 0000000..1a535f4 --- /dev/null +++ b/38673-0.txt @@ -0,0 +1,10178 @@ +The Project Gutenberg EBook of Édes anyaföldem! (2. kötet), by Elek Benedek + +This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with +almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or +re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included +with this eBook or online at www.gutenberg.org + + +Title: Édes anyaföldem! (2. kötet) + Egy nép s egy ember története + +Author: Elek Benedek + +Release Date: January 25, 2012 [EBook #38673] + +Language: Hungarian + +Character set encoding: UTF-8 + +*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK ÉDES ANYAFÖLDEM! (2. KÖTET) *** + + + + +Produced by Albert László (This file was produced from +text and images generously made available by Hungarian +Electronic Library.) + + + + + + +PANTHEON KIADÁS + +BENEDEK ELEK + +ÉDES ANYAFÖLDEM! + +EGY NÉP S EGY EMBER TÖRTÉNETE + +MÁSODIK KÖTET + +[Illustration] + +A PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.T. + +KIADÁSA + +PANTHEON KIADÁS + +BENEDEK ELEK + +ÉDES ANYAFÖLDEM! + +EGY NÉP S EGY EMBER TÖRTÉNETE + +MÁSODIK KÖTET + +BUDAPEST, 1920 + +A PANTHEON IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG KIADÁSA + +Globus, Budapest. + + + + +ELSŐ FEJEZET. + + +Ebben a tékozló fiu uj életet kezd s igen szép álmot lát a csángó +magyarok földjén, husvét hajnalán. + +Gőzparipán ül ismét a tékozló fiu, büszkén, diadalmasan vágtat Pest +felé, mintha nem a Véletlennek, de maga-magának köszönhetné a +feltámadást. Vágtat a sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is +sebesebben – ő legalább azt hiszi, hogy nem közönséges személyvonaton +üldögél, nem is gőz-, de mesebeli táltosparipán. Hogy nem afféle szegény +legény ő, de királyfi, aki szárnyas paripán repül erdők, mezők, tengerek +fölött, tündérvárosba, tündérvárosban világszép királykisasszonyhoz – ő +reá vár epekedve, ugyan kire várna? – világszép királykisasszony. + +Hiába vivtam meg harcomat a Halállal, gyermek vagyok, még mindig +gyermek. Áradozó szivvel köszöntöm Májust, a virágos Májust: minden fa, +minden bokor nekem virágzik, nekem illatozik. Érttem, egyedül érttem +nyilnak kertnek, rétnek virágai; nekem dalolnak a madarak; fecske, gólya +énhozzám jött vissza, egyedül énhozzám. + +– Lám, lám, – mosolygok – milyen _gyermek voltam_. Meg akartam válni az +élettől, ettől a szép, ettől a gyönyörü élettől, egy nagy semmiség +miatt. Meg akartam halni a huszonegyedik tavasz hajnalán… + +Egy pillanatra lelkem visszaröppen a kisbaconi temetőbe. Látom a +rózsavirágos sirkövet: Ignácka sirkövét. Olvasom a feliratot: Szép élte +hajnalán Benedek Ignácnak – Lám, néki sirt ásnak. Vajjon mit irtak volna +az én sirkövemre? Bizonyosan benne lett volna a tavasz is, a hajnal is… + +– Nem, nem lesz benne! Nem akarok meghalni, nem! + +Lemosolygom magamat, a tékozló fiut, merthogy – _gyermek voltam_. Hogy +csak egy kis göröngybe botlottam meg s itt akartam hagyni ezt a szép, +ezt a gyönyörü életet. Ezeket a mind nekem virágzó fákat, bokrokat; +ezeket a mind nekem daloló madarakat. Nem mosolygom le magamat, mert nem +látom, hogy még csak most vagyok igazi gyermek, akinek elég kétszáz +sornyi nyomtatott betü: már hiszek az erejében; nem göröngy, de egetverő +sziklahegy sem állit meg – most, most következik az Élet, a küzdelmes, +diadalmas Élet. + +Miért is nem ültem gyorsvonatra? – Ó, de lassan döcög ez a ló nélkül +járó szekér! Sohasem érek Pestre! – Igaz, – csititom magamat – igy is +rettentő nagy summát fizettem a jegyért. Mit is mondott az a székely +atyafi, aki látta, hogy harminc pengő forintot olvastam le? Azt mondta: +Hiszen ezért tehenet lehetne venni! Isten ellen való vétek ez, uram! – +Lám, lám, ilyen lettem volna én is, ha nem tanittat az édesapám. Tiz +forint egy sertést, tizenöt forint egy borjut, harminc forint egy +tehenet, száz forint egy jó lovat juttat eszembe. Fogamhoz verek minden +garast. Minden esztendőre veszek egy kalendáriumot. Hol dicsérném, hol +szidnám a százesztendős jövendőmondót… Más könyv nem érdekel. Hazugság, +csupa hazugság mind, amit az iródiákok irnak… De hisz az édesapám ugy +szeret olvasni… A téli esték… Amikor Benkő Ádám olvasta Petőfi verseit… +Jósika, Jókai, Vas Gereben – mely nagy gyönyörüséggel olvasta, hallgatta +édesapám! + +Ne tovább, ne! Nagy, erős elhatározásomban e büvös-bájos kép még majd +megtántorit. Ugy lesz az jól, ha édesapám lelkét ezután én is +gyönyörködtetem. Valahányszor tollat fogok a kezembe, fölöttem lebeg az +ő tiszta, becsületes lelke, ő rá gondolok, neki irok, az ő szivét, +lelkét gyönyörködtetőt. Igy sohasem fog a tollam félresiklani; az ő +lelkét megzavarót, az ő érzését megbotránykoztatót nem fogok irni. +Elmém, szivem az édes anyaföldből fog táplálkozni. Bárhová helyezem +történeteimet, mindig az én falumat, az én erdőmet, az én mezőmet, az én +erdőzugásos, vadgalambszólásos szép Erdővidékemet látom. Meséimnek +minden fája ebben a földben fog gyökeredzeni, ebből a földből fog +kihajtani. Igy, fiu, igy! + +Rákos mezején liheg már a ló nélkül járó szekér, sötét est borul a +tájra. Kihajlok az ablakon, előre nézek, a tündérváros felé, s ihol, +csakugyan tündérváros fényessége árad a rákosi mezőre: lángtengerben +uszik az ország szive. + +– Ó de szép! – sikolt fel a tékozló fiu. + +Most jut eszembe, egész uton nem gondoltam reá: ma hozta Pestre Rudolf +királyfi Stefániát, a szép királykisasszonyt s őket ünnepli az ország +szive, érettük uszik lángtengerben Pest és Buda. Ujjongok: imé, ujabb +csodája a Véletlennek! Mely sötét volt ez a város, amikor először léptem +falai közé, zeg-zug uccákon botorkálva végig, most mely tündökletesen +ragyog! Uj erőt, uj hitet önt szivembe a találkozás: ihol, Rudolf, sok +száz esztendő multán az első magyar szivü királyfi, csüggeteg magyar +lelkeknek szebb jövendőt igérő reménysége; magyar lesz a magyarok +királya; becsülete lesz a magyar szónak, a magyar irásnak s mindennek, +mit magyar elme és magyar kéz teremt. + +– Ó de jókor jöttem! – áradozik lelkem nagy boldogan, mámorosan. + +A pályaudvaron nappali világosság. Messziről megpillantom Sebesi Jóbot. +Szép szőke haja csakugy lobog, amint felém szalad, szinte kiemel a +kocsiból, sirva-nevetve ölel, csókol: Hát élsz? Csakugyan élsz? Ó, +Istenem, Istenem! Már nyomják a könyvünk első iveit! Hallod? Hallod? Már +nyomják! + +* + +Az egyetem-uccai Erzsébet-szálló három udvari szobácskájában indul +hóditó utjára egy „kis lap“, munkatársai csupa fiatal legények. Két +„nagy lepedős“ ujság: a Hon és az Ellenőr összeolvad, lesz belőlük a +_Nemzet_, ennek a szerkesztője „kis lapolja“ le a – _Budapesti +Hirlap_-ot. A _Nemzet_ szerkesztője – Visy Imre, a _Budapesti Hirlap_ +főszerkesztője – Rákosi Jenő. Visy Imre a néhai _Reform_-nál kezdte +pályáját korrektori minőségben, ama Reform-nál, amelynek Rákosi Jenő +volt a szerkesztője, de ime, – gondolná az avatatlan ember, – minő +kegyetlen tréfákat enged meg magának a Sors: a korrektor nagy lepedős +ujság élére emelkedik, Aesopus költője „kis lap“ szerkesztőjévé +hanyatlik… Hiszen, nem marad adósa volt korrektorának Rákosi Jenő: +kegyetlenül éles tolla hegyére tüzi Visy Imrét s ugy megmagyarázza neki, +mi az a kis lap, hogy heteken át ezen kacag a falu. A mi falunk. Az +ujságiróknak még akkor kicsiny faluja. + +Nagy lap – kis lap. Nemzet, Pesti Napló, Egyetértés – ezek a nagy lapok. +Azért nagyok, mert takaródzani lehet velök. Légrády Károly csinálja meg +az első „kis lapot“ a Pesti Hirlapban, csakhamar megszületik a második, +a Budapesti Hirlap. Szerkesztője, Csukássy József, s vele az egész +szerkesztőség a Pesti Hirlapból szakad ki: egy szép napon kiadó és +szerkesztőség összekülönbözik, s egy-két hónap mulva megszületik a +második kis lap. Kezdetben a nagy lepedős ujságok lemosolyogják a „kis +lapokat“, a közönség is mintha ingadoznék. Csak lassanként eszmél rá, +hogy valamiképpen „nem singgel mérik az embert“, azonképpen az ujság +belső értékét nem nagy lepedő formája teszi. A nagy lepedős ujságok +komolykodók, nagyképüsködők, végtelen hosszu hasábjaikba nem eresztik be +a csipkedős karcolatot, a vidám, enyelgő csevegést, ám a kis lapok +fürgék, elevenek – s hogy a Budapesti Hirlap mellett maradjak: ennek a +kis lapnak Rákosi Jenő és Kaas Ivor irják a vezércikkeit. Rákosi Jenő +kezdettől máig, – félszáz esztendő legnagyobb publicistája a mi +falunkban. Ő az, aki mindig megérezte s megérzi, mi foglalkoztatja az +emberek lelkét, s másnap megjelenik a vezércikk, melyre minden olvasó +rányomja a pecsétet: lelkemből beszél; ha irni tudnék, erről irtam +volna, szórul-szóra ezt irtam volna én is… + +Mindig első személyben beszél az olvasóhoz, vonal fölött és vonal alatt +egyaránt; amott névtelenül, jegy nélkül, emitt – _ő_ a jegye. De ne irna +első személyben, ne használna jegyet a vonal alatt, a figyelmesebb +olvasó a bevezető sorokban megállapitaná: ezt a cikket Rákosi Jenő irta, +senki más. + +A könyvnek talán sohasem volt akkora becsülete, tisztessége, mint a +Budapesti Hirlap pályafutásának első decenniumában. A „kis lap“ +tárcarovatában sürün jelennek meg a könyvkritikák, amelyekben a +pajtáskodásnak nyoma sincs. Még kevés az iró, kevés a könyv, s az igazi +talentum nem hasztalan kopogtat a Budapesti Hirlap ajtaján: Rákosi Jenő +az, aki az ajtónak mindakét szárnyát kinyitja, meleg öleléssel fogadja a +jövevényt. Amily kegyetlenül pőrére vetkőzteti a felfujt nagyságokat, +oly nagy szeretettel öltözteti diszbe a névtelen talentumokat. Nem +mindenik fölfedezése váltja be a hozzáfüzött reménységet, de +megállapitható, hogy nem a félszemü jövendőmondó látott rosszul – a +fölfedezettet a fölfedezés vagy elbizakodottá tette, vagy kedvezőtlen +szelek sodorták el az irodalom mezejéről. + +Forró meleg nyárban indul utjára a Budapesti Hirlap: ennek ajtaján +kopogtatok be. Rákosi Jenő még a Népszinházat igazgatja, az +Erzsébet-szállóba nagyritkán látogat el. A szerkesztő, Csukássy József, +beteges ember, szomoruan üldögél a kis asztalka mellett: gyengén +szállingóznak az előfizetők. Ő és Rákosi az alapitók, ketten – ha jól +emlékszem – 30 ezer pengő forintot tettek össze; vajmi kis tőke még +ezidőben is. Ellenben nagy tőkével dolgozik Légrády, nem sajnálja a +papirost s a Pesti Hirlap két-három annyi papirost ád a nyájas +olvasónak, mint a Budapesti Hirlap, mely 8–12 oldalon szegénykedik. +Forró meleg nyár, az előkelő közönség fürdőn, a gazda arat, a nagyváros +magas falai közt ragadt emberek álmosan lézengenek: kinek kell most egy +uj kis lap? Semmi, de semmi nem történik, amivel ezt az álmos népet +felrázni lehetne. A képviselőválasztás? Ezen már túl vagyunk. S ha nem +volnánk is túl, a jelölteken kivül ez kit érdekel? Bizonyos, hogy a +szabadelvüpárt óriási többséggel jön be. Bizonyos, hogy bejön az +ellenzéknek is egy maréknyi csapata – Tisza Kálmán kegyelméből. +Bizonyos, hogy nemcsak az én főispánom fiát emeli vállára a nép, az +Istenadta nép, de a te főispánodét is, az övét is. Mondjad erre: nem jó +uton haladsz, magyar! – kit érdekel ez? + +Igen, szomoruan üldögél a szerkesztő a kis asztal mellett. Német ujságok +vegyes rovatát böngészi, az érdekesebb apróságokat kivágja, szétosztja +munkatársai közt. Már hihetetlenül bátor fiu vagyok: mindössze háromszor +sétáltam el az Erzsébet-szálló előtt, s Isten nevében, előre! kiáltással +fölmegyek a második emeletre – nem is kell kopogtatnom, nyitva az ajtó. +Szomoru arc a Csukássy József arca, de szelid kék szeme bátoritó, az +első szavak eldadogása után folyékonyan mondom el a mondókámat. + +– Hát, tárcát hozott. + +– Azt, szerkesztő ur. + +Átveszi, belepillant, tetszik a – cime. „Székely Gastein“: a kis +tárcának ez a cime. Gasteinnak tettem meg egy nyomoru kis, szegényes +fürdőt. Szejke fürdő az igazi neve. Orbán Balázs a gazdája. Hiszen, +lehet, hogy a vize vetekszik a gasteinival, magának a fürdőnek képe +szánalmas vala. Omnibuszon járt ki Udvarhely uri népe, állandó vendége +alig akadt. De én nagy szeretettel cicomázom fel a Székely Gasteint s +másnap a tárca meg is jelent. + +Sok esztendő multán, amikor könyvet könyvre irtam, azt mondja egyszer +Apponyi Albert: + +– Olvastam legujabb könyvedet. Szép, igen szép. De csakugyan olyanok a +székelyek, mint aminőknek rajzolod? + +– Nem, – mondtam én, – de szeretném, ha olyanok lennének… + +Bizony, Székely Gastein sem az volt, aminek rajzoltam, de szerettem +volna, szeretném ma is, ha _olyan_ lenne! + +De az a fontos, ugy-e, – legalább reám – hogy az első lépés sikerült. +Nem ismerek magamra: már nem sétálok fel s alá az Erzsébet-szálló előtt, +egyenest nekivágok a kapunak, két-három lépcsőt ugorva rohanok a második +emeletre, bátran lépek be a kis szobába, ahol ugy ül, üldögél a +szerkesztő, mintha székéhez volna szegezve – és nyirja, nyirja a bécsi +ujságok vegyes rovatát… Az elhagyott édes anyaföldből táplálkozom: sorra +szedem a székely fürdőket, amelyek mind világhirüvé varázsolódnának, ha +idejönne az a bizonyos – angol… A hiuságom arra ösztökél, hogy a nevem +alatt irjak, de hiuságomon győz a csupa _e_ hangzós névtől való félelem. +Milyen furcsán hangzik az én nevem! Az olvasó bizonyára szótagolni fogja +a nevemet, sőt össze-vissza forgatja is, igy ni: Be-neked Elek. Ha +Miklósnak keresztelnek! Kicsi korom óta ez a kedves nevem, egyszer meg +is rikattam édesanyámat; mért hogy Miklósnak nem kereszteltek… Hosszu +tusakodás után Székely Huszár név alá rejtődzöm. Megillet ez a név: +apám, nagyapám, ükapám mind székely huszár volt. Igaz, hogy engem +bakának sem vettek be, amit el is keseregtem az Üstökösben: + + Amennyi ősöm, mind huszár vala, + Remegte kardját török, francia. + Bakának se vett bé a kapitány – + Tagadd meg véred, édes jó apám! + +Mindegy: megillet, meg, a Székely Huszár nevezet. De közben Csukássy egy +francia könyvet nyom a kezembe, amely könyv tele van hamisitatlan +francia malacságokkal, hogy azokat magyar földbe plántáljam át. +Enyhitve-szeliditve is kópéságok ezek, bizony, nem fiatal lányoknak való +olvasmányok s nem Székely Huszárhoz illők. Ujabb álnév alá rejtődzöm: +Kópé név alatt plántálom át a kópéságokat. A magyar lelkü, nemes hangu +ujságból visszataszitóan rinak ki ezek a sikamlós apróságok, de szegény, +szomoru szerkesztő mit csináljon? Kipked-kapkod, keresi a közönséget, ám +a közönség vagy fürdőzik, vagy alszik, s hála a jó Istennek, +kópéságaimnak vajmi kevés az olvasója. De vége a forró meleg nyárnak, +itt az ősz, Rákosi Jenő elbucsuzik a Népszinháztól s fanatikus magyar +lelkének minden kincsét a „kis lap“-ban szórja szét; ő emeli nagy lappá, +a legnagyobbá a kis lapot, ő kiált megállj-t a kópéságoknak; ami +vidámság fölcsendül ezután, nem zavar harmóniát; a magyar földben, a +magyar lélekben, a magyar szivben gyökeredzik az. Tulajdon öccse, Rákosi +Viktor deriti hangos kedvre, ropogós kacagásra a komolykedvü magyart, s +csak gyöngehangu szekundáns mellette a búsbeteg tejen nevelt tékozló +fiu. + +Sipulusz és Székely Huszár az ujság Benjáminjai. A kis gárda csupa +fiatal legény, harminc év körül járó a legidősebb munkatárs: Berényi +László. Az egyetlen zsidóember köztünk, tetőtől talpig magyar zsidó. +Arca, szeme csakugy ragyog, amikor a hirtelen feltünt Mikszáthról +beszél; lót-fut, veri a nagydobot mellette, s ha nem csal emlékezetem, +dicshimnuszt ir a Jó palócokról, dicshimnuszt – a Közgazdasági rovat +vezetője. Micsoda világ, micsoda világ! Vajjon feltámad-e még valaha? + +A segédszerkesztő: Szokolay Kornél. Dzsentelménnek hivjuk, mert valóban +az is. Angol lordnak alig lehet választékosabb az öltözete, mint az övé. +Mintha skatulyából huzták volna ki, oly tiszta, oly előkelő, s a mi fő: +az a lelke is. A magyaron kivül három nyelven beszél és ir: németben, +franciában, angolban egyként otthonos. Stilusának nincs szine, ereje, de +tiszta, szabatos. A külső politika a mezeje – nyilván arról ábrándozik, +hogy egykor mint diplomata fogja szolgálni a hazát… + +Külső megjelenésben Szokolay merő ellentéte Balogh Pál. Túladunai +előkelő család sarjadéka, érzékeny, finom lélek, ideges, mint a +versenyparipa. Amint szép gyöngybetüit a papirosra pergeti, minden +hangos szóra megrezzen, szinte megrázkódik, aztán visszazsugorodik az +asztalára, tovább pergeti gyöngybetüit. Irásában semmi törlés – neki az +irása olyan, mintha, skatulyából huzták volna ki. A ruhájára – semmi +gondja. Nem lehetetlen, hogy benne hál. Fekete, göndör haja csak akkor +lát fésüt, ha nagy időközökben fodrász kezére bizza. Apátlan, anyátlan +árvaként nőtt fel, de seregszámra van túl a Dunán nagynénije, +nagybácsija, ezek „halnak, halnak, egyre halnak“, minden halál örökséget +jelent, s Pali, a gyermeklelkü Pali minden örökségre ujabb +életprogrammot csinál: igy meg ugy osztja be a vagyonát, ezt vesz, azt +vesz, igy meg ugy rendezkedik be. De az életprogrammból csak az első +pont valósul meg: ez az első pont egy rend igen elegáns öltözet, egy +fényesre vasalt ing, egy szép nyakkendő, egy cilinder, a tisztára +mosott, ragyogó fekete göndör haj, s ezzel vége. Mintha forró, meleg +kőre öntené, ugy párolog el kezéből a pénz, Isten tudja, hová, merre. +Alig telik el két-három hét, gyürődött a kabát, nadrág, a gallér. + +Rákosi Jenő operettet ir: Szélháziak a cime. Van ebben egy kuplé, +melynek ez a refrénje: Tessék, mily rimet ád! A jókedvü Sipulusz e kuplé +mintájára az összes munkatársakat végigkuplézza s Balogh Pálnak ez jut: + + Az ing ugy szép, ha tiszta, + Balogh Pál zsurnaliszta. + Tessék, mily rimet ád, + Tessék, mily rimet ád! + +Pali mosolyog, oly ártatlanul mosolyog, mint a gyermek – aminthogy az is +ő. Mintha álomból ébresztenék fel, oly csudálkozva néz körül: hát +csakugyan ugy szép az ing, ha tiszta? + +Ez a gyermeklelkü, magára nem vigyázó ifju az ujság harmadik +vezércikkirója. Nem kiabálósak az ő vezércikkei, de igen komolyak, +magvasak, erőteljesek s komoly magyar hang csendül ki minden sorából. +Sem szóval, sem tollal nem öl, s bár csak nagyritkán láttam keztyüt a +kezén, olvasván cikkeit, vélnéd keztyüs kézzel ir. Iskolás példája +annak, hogy igy is meg lehet mondani az igazat. + +Meztelen kézzel, sőt meztelen karddal vagdalkozik Bodola Sámuel erdélyi +püspök unokája: Kacziány Géza. Annak a Bodola Sámuelnek az unokája ő, +aki anno 1835-ben a nagybaconi templom szószékéről hirdette V. Ferdinánd +dicsőséget, merthogy az ő dicsőséges uralkodása alatt jött bé a ló +nélkül járó vaskocsi… Végigverekedte a bosnyák háborut s gyakran ölti +fel a hadnagyi uniformist, nem hivalkodásból, csupán azért, mert hol +párbajozó fél, hol párbajsegéd. A megtestesült, helyesebben: megmerevült +Becsület ez az ifju; jaj annak, akit tolla hegyére tüz. Amilyen +kérlelhetetlen az egyenes utról félresiklottak iránt, oly hüséges, +megbizható barátja tud lenni a makulátlan embereknek. Az ujság ifju +legényei közt az ő hadifelszerelése a legteljesebb: ő a legotthonosabb a +magyar és idegen irodalomban, a magyar históriában, különösen a 48-iki +szabadságharc történetében. A német és az angol nyelvben tökéletes: a +németnek később professzora, majd bucsut mond a tanári katedrának, angol +nyelven tesz papi vizsgát, s Bodola Sámuel püspök unokája Amerikában +hirdeti Isten igéjét az odaszakadt magyaroknak… + +Ime, a kis lap legénysége. A vezérek: Csukássy, Rákosi, Kaas Ivor báró, +negyven év körül járó emberek, a beteges Csukássy kivételével erejük, +képességük legjavában. Hogy Rákosi Jenő egy leültében vezércikket s +tárcát ir, ezen ma már nem csodálkozom: ez a szivós, elpusztithatatlan +erejü ember aggastyán korában is megcselekszi azt. A nemzet most +készülődik az ifju erejü aggastyán ünneplésére, most, amikor a +móricztanyai csendes fészekben éppen az ő kivételes alakjához jutott el +a pennám: a rá való hálás emlékezésben küldöm neki az egy szál virágot – +hontalan öreg embertől ennél több nem telik. + +Ihol, jön a „dán báró“, a fanatikus magyar Kaas Ivor. Szeliden mosolygó +kék szeme fölött vastag pápaszem villog, szinte alázatos meghajlással +lép be, kérdvén: „Mi a parancsolat és rendelet?“ Felváltva ir +vezércikket a „kis lapnak“ s a nagy lepedős Pesti Naplónak, néha egy nap +mind a kettőnek. Rövid mondatokban ir s minden mondat végén bunkó a +pont. Ha tüzbe hozzák, épp ily rövid, fel-feldobott mondatokban támad ez +a szelid, leányos lélek. Minden mondatra fel-fellendül ökölbe szorult +karja, ajka széle kék szint játszik: alig ismerek rá. Talán épp az előző +pillanatban ölelgetett a karjával, dédelgetve, cirógatva: Kis székelyem, +kis székelyem… Néha rimtelen prózában irja cikkeit: magas szárnyalásu +ódák ezek, igazi poéta lelkéből szárnyalók. Nemes ember a szó nemes +értelmében. Poéta – a szó való értelmében; lantjának hangja hol harci +riadó, hol altató dajkadal. + +Hálás szivvel, könnyes szemmel gondolok reá. + +A kis lap az Erzsébet-szállóban nyaral, a Haris-bazár szobácskáiban +„őszöl“, de már a Kalap-utcában telel. Félig-meddig a saját házában, +mert a kétemeletes ház fele a – Csukássyé. A földszinten, tágas +szobákban rendezkedik be a legénység, a kiadóhivatalnak még mindig elég +egy kis szoba. Itt huzódik meg a később oly hatalmas Zilahi Simon. Itt +ollózza ki más lapokból a hirdetést – csalogatónak. Itt forditja le a +Spottpreis-t gúnyár-ra, megcsinálván ezzel a „kis lap“ első +Leiterjakabját, de Sipulusz hamar tullicitálja: _diszinas_-nak forditván +a _gála diner_-t. Ott, a Kalap-utcában lesz az eddigi lógós munkatársból +valóságos belső munkatárs – 25 pengő forint kezdőfizetéssel. Itt dicséri +meg Rákosi Jenő egy akadémiai tudósitásomat s emeli fel a fizetésemet 35 +pengő forintra. Jókor, mert föld után föld siklik ki a lábam alól, édes +apám kezd érdeklődni a tanári diploma iránt, a tékozló fiu meg diploma +helyett a „kis lap“ tiszleletpéldányával kedveskedik… Vigan uszom át a +telet, van jó meleg hazai zekém, mely, Sipuliusz szerint, oly kemény, +hogy le kell tenni a földre s ugy megáll, mint egy márványszobor. A +zekével kapcsolatban Sipulusz mindjárt meg is keresztel Zeké-nek: rám +ragad, rajtam is ragad a név ifjukori barátaim körében. Jól köszönt be +az uj esztendő, megünnepeljük a harmadik ezer előfizetőt, nem telik belé +egy esztendő, talán egy fél sem: a hatodik ezret is. A szomoru emlékü +tiszaeszlári pörnek nyilván jó része van ebben. Ez a per fellenditi az +olvasókedvet, de ezt csak megállapitom – gyerünk tovább. – Beszélj, kis +fiam, Kainról, biztatta első elemista fiamat a pap. – Ó, az igen rossz +fiu volt, arról nem szeretek beszélni, – mondta Marcika. Ilyen rossz +fiunak tartom én is a tiszaeszlári pert: nem e könyvbe való. + +Sokkal szivesebben beszélek a Budapesti Hirlap ama számáról, melyben +külön mellékletet szentelt Petőfinek, a dunaparti szobor leleplezésének +ünnepére. Mely nagy hasznát vettem Gyulai Pál egyetemi előadásainak! Az +ő előadásai nyomán irtam meg Petőfi életét és költészetét, s halljatok +csudát! ezer példány kél el az ország szivében az ujság e számából. Ezer +példányra emelkedett az egyes elárusitás s többé nem is szállott alá. +Folyton-folyvást emelkedett. Ime, hatezer előfizető, ezer példány elkél +a trafikokban – nagy siker ez, az Urnak 1882-ik esztendejében. A mai +nemzedék mosolyog rajta, nekünk ünnep volt ez, családi ünnep. + +A munkatársaknak nem kell fizetésjavitásért kunyorálniok: az előfizetők +számával együtt növekedik a fizetésük. A második esztendőben már +nyolcvan pengő forint a legénység havi zsoldja, a harmadikban száz pengő +forint. Már önérzetesebben lépünk Zilahi bácsi elé – előlegért. Mert +mióta az ujságirást feltalálták, mindig volt előleg és lesz minden +időkben. + +Vezető ujsággá emelkedik a Budapesti Hirlap, a magyar vezető osztály +ujságja lesz, pedig csak egy kis gárda irja, de ennek a kis gárdának a +vezére _Rákosi_ Jenő. Csaknem minden hazafias, nemes akciónak ő a +kezdője, ország elé teregetője, a szunnyadó magyarság ébresztgetője. A +vezér az ő csudálatos hangszerén a maga lelkességét belemuzsikálja a +szivekbe s a nehezen mozduló magyar zsebéből aranyat, ezüstöt muzsikál +ki, ma a védekező erdélyi magyarságnak, holnap a hazavágyakozó +csángómagyaroknak. + +Életem legszebb emlékeinek egyikét köszönhetem a bukovinai csángók +hazatelepitéseért kezdett és nagy lelkességgel végigcsinált akciónak. +Évtizeken keresztül hallatszik át az északkeleti határon idegenbe +bujdosott véreink bús sóhajtozása, könyörgése: Magyar testvérek! +Vigyetek haza, az édes anyaföldre! Évtizek multán dobbannak meg a +szivek, kormánynak, parlamentnek, az egész magyarságnak a szive, nyilik +meg az ország kapuja testvéreink előtt – Rákosi Jenő az, aki szüntelen +izgatja a magyar sziveket s nem szünik meg nemes izgatása, mig meg nem +nyilik az a nagy kapu. + +* + +Háromtagu deputáció megy Bukovinába, a magyarruhás Odescalchy Arthur +herceg a vezető. Magas termetü, széles, erősvállu ember a „csángó +herceg“, két 23 éves ifju az adjutánsa, nyulánk, vékony legény +mindakettő. Szádeczky Lajos az egyik, aki már egyszer ellátogatott a +csángó testvérekhez, én vagyok a másik. Egy az, hogy székely, más az, +hogy ujságiró, az egyetlen székely ujságiró vagyok ez időben, érdemesit +a kiküldetésre. Galicián át, lassan mendegélő vegyesvonaton jutunk el az +idegenbe szakadt testvérek sivár földjére. Budapest uccáin már +ibolyabokrétásan páváskodott az uri nép, amikor elindultunk, itt még +alszik a természet, nem akar ébredezni, pedig husvét nagyhetében +vagyunk. Hóvihar fogad, kietlenség, szegénység, több ennél: nyomoruság +képe tárul elénk mindenütt, amint a köves, patakrongálta mezei utakon +egyik faluból a másikba döcögünk. Nem, itt nem akar nyilni a tavasz, de +kinyilt e sokat szenvedett, hontalan emberek szivében: szebb jövendő +képe mosolyog feléjük. + +Andrásfalván, a kálvinista pap hajlékában verjük fel a főhadiszállást. A +szegényes parókia mellett szegényes Istenháza: ide vezet első utunk, +megindultan hallgatjuk Isten szolgájának hálaadó imáját. A templom +megtelik örömében siró emberekkel: csupa fehérharisnyás székelyek a +férfiak, háziszőttes rokolyát, vizitkét viselők az asszonyok. Azt hiszem +egy pillanatra, hogy a magyarhermányi templomban vagyok: az ősi +viselethez itt is, ott is hü maradt a nép. Száz esztendeje mult annak, +hogy Bukov generális, a „székely hóhér“ vérengzése elől e kis szigetre +bujdosának s im, a sziget az idegen tengerben magyar maradt, sőt – +halljatok csudát! – más fajtáju emberek egész seregét olvasztá magába! +Nyelvük zamatos székely-magyar nyelv s nem egy szókincset őriztek meg, +amely „odahaza“, az őshazában szőrin-szálán elveszett… + +Négy magyar falut találunk: Andrásfalva, Hadikfalva, Józseffalva, +Istensegits. Volt egy ötödik is: Fogadjisten, de ez ama négy falu közt +eloszlott az idők során. Mind a négy falunak van néhány jómódu gazdája, +a nagy többség azonban földhözragadt szegény: verejtékük keskenyre +szabott földecskére hull. Moldvában, bojárok uradalmain izzadnak nyáron +a téli kenyérért. Hosszu itt a tél, a nyári szerzemény nem elegendő: +mind adósai a bojároknak s jórészt adósság fejében izzadnak tavasz +nyiltától őszi betakarodásig – esztendőről esztendőre igy éldegélnek, +igy tengődnek szegények. + +Nem elég, hogy összeirjuk a hazavágyakozók nevét, a bojárok kezéből ki +is kell váltanunk őket. Két heti munka ez a szomoru összeirás, az +adósságlevelek kiváltása: a csángó vezér oldalán a nagy fekete bőrtáska +mindegyre kiürül. Mi boldog-büszkén kiáltja egy legény, amint a bankókat +leolvassa neki a herceg: _Visszamecskentem_ ezt én a bojárnak, fenséges +herceg ur! Már mint hogy – visszadobja. + +Az osztrák kormánnyal megvan az egyezség a csángók hazatelepitésére, de +a hatóság folyton akadékoskodik. Nem elég neki az egyszerü eltávozási +igazolvány, utlevelet akar váltatni a kiéhezett arcu emberekkel s +hosszas táviratváltások, magyarázgatások után ismerik el, hogy nem +külföld Ausztriának Magyarország… Az akadékoskodás érthető: sok ezer +munkáskezet fog elvesziteni Ausztria. Husvét szombatjára virradunk s +most tünik ki teljes megrenditőségében a nép nyomorusága: ritka +kemencében sül ünnepi kalács. Lelkem hazaröppen az én kicsi falumba, ott +e pillanatban a legszegényebb ember kemencéjében is lobog a láng: egész +hétre való kalács sül benne. + +S mert hazaszáll a lelkem, az ünnepi kalácsról átröppen ama bús +husvétszombatjára, amikor a tékozló fiu halálos komolysággal készült a +meghalásra. Hirtelen beborul az ég fölötte, egész nap igen szomoru s +álmatlanul vergődi át a feltámadás ünnepére virradó éjszakát. Ma két +esztendeje… De megkönyörül rajtam az álom angyala, puha kezével +lesimitja szempilláimat, abban a pillanatban, amikor derengeni kezd az +ég. Annak a pillanatnak a fordulóján, amikor szivemhez nyomtam a +pisztoly csövét. Igaza van a nótának: Álom, álom, édes álom. Édes a +hajnali álom. De édesebb a szerelem, Mikor babámat ölelem… – im, most +álmodom életem legszebb, legédesebb álmát. Virágba borult almafa tövén +fekszem, félig lehunyt szemmel szendergek s egyszerre csak fölém hajlik +egy aranyszőke haju leány, mosolyogva ejt mellemre egy szál égő piros +rózsát és eltünik, mint az – álom. De hiába tünik el, most már bizonyos +vagyok abban, hogy ő is szeret. Most már bizonyos vagyok abban, hogy +enyém az Élet, ember vagyok, férfi vagyok, a tékozló fiu meghalt, +embernek, egész embernek támadott fel. Hol van, Halál, a te diadalmad?! +Hol van, koporsó, a te fullánkod?! Mely nagy, mely szép dolgokat fogok +cselekedni, ha fejemet pihenni az ő ölébe hajthatom! Az édes anyaföld s +az ő szerelme: e két termékeny talajból fog táplálkozni a lelkem, innen +merit uj erőt, uj hitet – ó de szép az élet! + +* + +Napról napra erösebb, mélyebb a szeretetem e szegény, elhagyatott nép +iránt. Ugy szeretném megosztani vele a boldogságomat, hadd kiáltaná ő is +velem: ó de szép az élet! De csak az én szivem kiabálja, a nép lelke +kétség s reménykedés közt hánykolódik: a nyomoruság, a szolgaság +földjéről csakugyan az igéret földjére viszik-e?… Családok szakadnak +ketté, öreg szülék itt maradnak, mig hir jön az éfiaktól az _uj_ régi +hazából: vajjon mehetnek-e utánok? A módosabb rendüekből is készülődik +néhány, hogy széttekintsen a régi hazában: addig nem adják el földjüket, +mig valahol a Tisza-Duna mentén mást, ennél jobbat nem találnak. +Tépelődnek: menjenek, ne menjenek. Igy tépelődhetett ezer év előtt Árpád +népe is. Három testvérrel ismerkedünk meg Istensegitsen: mind a három +„nagybirtokos“. Száz-kétszáz holdon gazdálkodik mind a három s a +fiatalabbik már bolti nadrágos, beszél németül is, mivelhogy a radautzi +polgári iskolát végezé. A falutól jó messzire a tanyája, 200 holdas +földjének közepén a csinos tanyaház, félurias a belseje. Bent, a faluban +laknak a bátyjai, fehérharisnyások, de első tekintetre látszik a jó mód +magukon is, házukon is. A legidősebb öles termetü ember: négy szürke +csikóval várja a csángó herceget a hadikfalvi állomáson. A szekere +parasztszekér, de pompás szénaülés a derekában. Azzal tiszteli meg a +herceget, hogy állva hajt Hadikfalvától Istensegitsig, oly szilárdan +áll, mintha ércből volna öntve az egész ember, pedig a szekér veszettül +táncol a lelket kirázó köves uton, a négy szürke meg repül, mint a +madár. Lovaslegények vágtatnak a négyes előtt, durrognak a pisztolyok. A +két adjutáns szekerére felkapaszkodik egy vén ember: hiába biztatjuk, +hogy üljön be a szekér derekába, a szekér oldalán ül, s háromszor is +megtölti előltöltős puskáját, durrogtat, vivátozik az öreg, közben +folyton beszél, árad szivéből a boldogság patakja. Bizony, nem csudálom, +hogy ezt az őserőt nem szivesen engedi el az osztrák. + +László István az istensegitsi plébános, az ő udvarára hajt be Szőcs +uram. Évek óta dolgozik ez a derék pap saját maga ellen: irja, folyton +irja a leveleket, hogy vigyük haza az ő népét. Jól tudja, hogy meg +fognak fogyatkozni a hivei, megcsappan a jövedelme, de ő tovább munkálja +népe javát – nemcsak Istennek, népének is hü szolgája ő. Litterátus +ember, gyüjtögeti a csángó nép meséit, dalait, meg is ajándékoz néhány +szép nótával s egy igen érdekes népmesével, amelyről később kitünik, +hogy Déloroszországból hozta valamelyik csángó fuvaros. Moldovába +aratni, Déloroszországba fuvarozni jártak a csángók – igy vándorolt át +Bukovinába Péter és Pál, a szegény és a gazdag jobbágy, meg a földesur +elmés meséje, Bukovinából – Budapestre: itt lett csángómese +megjelöléssel egyik ékessége első mesekönyvemnek, a Székely +Tündérországnak. Telt, mult az idő, a párisi Figaro-ban fedezte föl +Riedl Frigyes mint orosz népmesét, nyomban át is ültette s belevette az +Olvasókönyvébe. Lehr Albert volt az Olvasókönyv egyik szerkesztője, s +amikor a mese már ki volt szedve, Lehr Albert kisfia kezébe veszi a +kefelevonatot, rábukkan a mesére, olvassa s szalad az apjához: Hiszen ez +az orosz mese benne van a Székely Tündérországban! Nosza, kidobták az +„orosz“ mesét s helyébe az én „csángó“ mesém került. És azóta vándorol +az orosz mese olvasókönyveken, hegyeken-völgyeken, erdőkön, mezőkön, +tengereken át – Isten tudja, hol, merre jár… Ime, ez a mesevándorlás, +nyájas olvasóm. + +* + +Végtelen hosszu vonat pöfékel a hadikfalvi állomáson, tenger nép verődik +össze, ki szekéren, ki gyalogszerrel hozza cókmókját, némelyik a +macskájától sem tud megválni; hát az ágyától, a szövőszékétől, a +guzsalyától az asszonynép hogy tudna megválni? A férfiak elhozzák +kéziszerszámaikat: kaszát, kapát, ásót, villát, fejszét – mindent. +Napszámosember a hazavándorlók zöme, lehetnek vagy négyezren; +hazavándorlók és ittmaradók keserves sirása felhat az egekig. Csak már +indulna a vonat! Még öt perc s ekkor szalad a herceghez egy legény s egy +leány. + +– Istálom, – panaszolja a legény, – ez a leány az én hitös jegyösöm. Az +anyja nem akarja engedni, mig a pap előtt is meg nem hitöltünk. + +– Hát mért nem hiteltetek meg? + +– Nem vót rá időnk. + +– Nem? + +– Nem istálom, mer’ ahajt a minap _keresztelkedtem ki_, nem vót idő a +kihirdetésre s emián a plébános ur nem akar meghitölni. + +– Sebaj, fiam, – mondja a herceg – majd meghiteltek Magyarországon. + +Megnyugtatja az anyát, a jegyesek egy-kettőre fölreppentek a vonatra. + +Ámulva-bámulva néztem a kikeresztelkedett csángó legényt. Épp olyan +fehérharisnyás, zekés, báránybőrkucsmás legény volt, mint a többi; épp +ugy csángó arca volt, mint a többinek; minden szava, mondása, szintiszta +csángó-székely. Ha eddig nem tudtam, most szinről szinre láttam, mi az a +_faji beolvadás_. De még csak egy esztendeje mult a lelkeket felkavaró +tiszaeszlári pernek, s apró epizódokat irván a Budapesti Hirlapnak az +indulás napjáról, az utolsó pillanat epizódjának ezt a megnyugtató cimet +adtam: + + =Hozunk egy zsidót is=, + – _de kikeresztelkedve_. +* + +Hegyen-völgyön lakodalom: Kárpátoktól az Aldunáig tenger nép várja +csángó testvéreinket minden állomáson. Tenger nép – tyukkal, kaláccsal. +Honszerző Árpádot csak sóval és kenyérrel fogadták a meghódolt népek, a +hazavándorlókat tejbe-vajba fürösztik. Legenyemihályi az első állomás: +hajnalban érünk oda. Már este kigyülekezik uri rend és közrend, +áttáncolják az éjszakát, bortól és örömtől mámorosan ölelik keblükre a +„testünkből való testet, a csontunkból való csontot, a vérünkből való +vért“. Az egy-kétperces megállásokból 20–30 percek lesznek, nem eresztik +tovább a vonatot, amig lelkes dikciókban ki nem öntötték szivük nagy +örömét s fel nem dobálták a kocsiba a taligakerék-kenyereket, a +patyolatfehér kalácsokat, szalonnát, sonkát, töltött tyukot, +ropogós-pirosra sült malacot – s a jó Isten tudja, még mit. De a mi +kocsinkra senki sem gondol: magától értetődő, hogy tele van az minden +jóval, s a magyar határtól Nyiregyházáig a csángóvezér meg adjutánsai +egy falat nem sok, annyihoz sem jutnak. Este ettünk utoljára, valamelyik +galiciai állomáson: a lengyel testvérek traktáltak meg ott. A tokaji +állomáson Tokaj legdrágább kincsével kedveskedik a szónok: ezüsttálcán +nyujt át a hercegnek egy pohár bort. Jó volna lenyomtatni egy falat +kenyérrel, ám ez rontaná a pillanat ünnepiességét, s a jó herceg fanyar +mosollyal telepedik vissza adjutánsai közé. Kéket-zöldet lát a vezér +szeme is, az adjutánsoké is. Végre beszuszog vonatunk a nyiregyházai +állomásra: ott nemcsak dikcióval, de nagyuri ebéddel is fogadnak +Szabolcs vezér ivadékai; estére Debrecen vár – nem kell éhen halnunk a +hazáért. Szolnokon hajóra telepitjük testvéreinket: mind fáradtak, +kimerültek vagyunk, isteni érzés a csendesen, lágyan ringató hajón +megpihenni a gyötrelmes dinom-dánom után. Fülem ugy megtelt +Legenyemihályitól Szolnokig dikcióval, szüntelen hömpölygő e-éljen – +e-él-jen zugásával, bugásával, hogy ezt a zugást-bugást hallom +szendergés közben is. Este köt ki Szeged mellett a hajó. Szőke Tisza +partja nappali világosságban ragyog, az alig három esztendeje romokban +hevert város diszbe öltözött: zászlók lengenek a frissen épült +palotákon, gyertyák lobognak az ablakokban – „Szeged már szebb, mint +volt“. Önkéntelen elmosolyodom a királyi mondáson: „Szeged szebb lesz, +mint volt“. Ennek a mondásnak akkoriban az egész nemzet tapsolt, talán +sokan sirtak is örömükben, mint a negyvenes években a tekintetes „karok +és rendek“, amikor V. Ferdinánd néhány keservesen bemagolt magyar szót +eldadogott. Igen, Ferenc József ellátogatott a romjaiban heverő +Szegedre, nézte, nézte, hosszan nézte a szörnyü pusztulást, a szemfüles +ujságirók meg izgatottan lesték, vajjon mit mond a király. De a király +hallgatott. A király nem mondott semmit. + +– Már pedig – izgultak a Pestre visszatérő ujságirók – a királynak +kellett volna valamit mondania. A nemzet lélekzetvisszafojtva várja: mit +mondott a király. Nem mondott semmit? Majd mondatunk vele mi! + +Egész uton azon tanakodtak: mit adjanak a király szájába. Egyik egyet, +másik mást javasolt, végezetül megállapodtak ebben: Szeged szebb lesz, +mint volt. Egy fürge eszü s fürge járásu, apró ember fejében született a +királyi mondás, méltó egy király lelkéhez: Sasvári Árminé a fej. Nem az +első kegyes hazugság ez a magyar nemzet történetében, nem az első +altató, bolonditó szer, amivel a hiszékeny magyart áltatgaták, +bolonditgaták… + +Az Olvasókönyvek szerkesztői a Szegedről szóló olvasmányba hüségesen +beletoldják a királyi mondást. Hiszen királyinak – királyi, de egy kis +fürge zsidó ujságiró a gazdája – deleatur! + +Nem tudom, milyen volt Szeged az árviz előtt, milyen az árviz idején, +most csakugyan szép volt, szebbnél is szebb. Szeged falai közt találtam +a legmelegebb magyar sziveket, – ó, és Szeged porában játszadozott az az +aranyszőke haju leányka, kinek életem legszebb álmát s mind e mai napig +legszebb valóságát köszönhetém… + +…Már nem tudom, melyik nagy szálló termében, teritett asztalok várnak. +Végeláthatatlan hosszu asztalok. Elől megy a herceg, karján a felesége, +aki Debrecenig ment szerette párja elé – utána az adjutánsok. Egyszerre +csak átölel egy termetes civa, jobbról-balról megcsókol: lelköm csángóm, +édös csángóm! – s egy ezüst forintost nyom a markomba. + +– Ó, ó, köszönöm, kedves néni, de van nálam szegényebb csángó is, mondom +megindultan, s mindjárt tovább is adom az ajándékot egy igazi csángónak. + +Csizmásan, báránybőr-kucsmásan jöttem el Bukovinából – igy értem +Szegedre: ez a báránybőr-kucsma szerezte meg nekem az első meleg szót, +az első meleg csókot, – ó de szép, ó de meleg szivü város ez a Szeged! + +Nem, nem tudom, milyen volt Szeged az árviz előtt, milyen az árviz +idején, de nekem ma szebb, mint valaha lehetett. Isten áldjon, csángó +testvérek! Már nálam nélkül is eltaláltok az Aldunára. Vissza, vissza +Pestre! + +Meg kell tudnom: igazat jelent-e a husvéthajnali álom. + + + + +MÁSODIK FEJEZET. + + +Ebben szó lesz ifju óriásokról, egy rövid, de igen szép meséről, ezzel +kapcsolatosan a fészekrakásról. + +A Ferencrendiek bazárában van egy vendéglő: annak különszobájában +vacsorázik minden hétfő estéjén egy héttagu társaság. Csupa ifju +óriások, a legidősebb köztük harminc év körül jár: _Keszler_ József, a +_Nemzet_ szellemes, éles tollu szinikritikusa, aki röviden Keszi-nek +neveztetik. Fekete haja, szakálla göndör; ha Székelyországban találkozom +vele, örménynek nézem, nem zsidónak. De a Csalányi-vendéglő +különszobájában, a Kammon-kávéház különasztalánál látom őt és élvezem +estéről-estére elméjének sziporkázását, csodálom a vitatkozásban +legyőzhetetlenségét: már van annyi fajismeretem, hogy csak zsidófajtáju +embernek vált ily hirtelen, villámfényszerüen az esze. + +A társaság többi tagja 22–24 év körül járó; négy közülök most bontogatja +szárnyát mint szépiró: _Ambrus_ Zoltán, _Kozma_ Andor, _Rákosi_ Viktor, +s e könyvnek irója. Marad még kettő: _Heltai_ Ferenc és _Darvai_ Fülöp. +Amaz a _Nemzet_ közgazdasági rovatának vezetője, emez ugyane lapnak +zenei kritikusa. S mert ma a kiváncsiság gócpontjában horgaskodik a? – +ki mely felekezethez tartozik, ime: Ambrus Zoltán és Rákosi Viktor +keresztény-katholikus, Kozma Andor s én keresztyén-református; az élő +öreg Keszler, a néhai Heltai és Darvai helyett bocsánatot kell kérnem: +ők – izraeliták. Bár a t és a ty által kettészakitva, többségben vagyunk +mi fajmagyarok, de ha igaz, hogy Szent László király tul a Dunáról +telepité a székelyeket a keleti határra, valamikor egy földön éltek s +egy hitet vallottak a négy ifju óriás ősei: Rákosi és Kozma túladunaiak. + +A tiszaeszlári vérvád pere nem bontja meg a héttagu társaságot. Mintha +valahol az északi sark körül folyna a nagy per, a társaság mint társaság +nem vesz róla tudomást. Nincs köztünk ok az irigykedésre: voltaképpen +mind más-más területen szántunk. Rákosi Viktorról azt hisszük, egész +életére Sipulusz marad, aki még a halálos ágyán is kacagtatja majd a +nyájas olvasót. A pufók, gyermekarcu Kozma Andor, akit az öreg Keszi +„majdnem Bandi“-nak keresztelt el, a _Borsszem Jankó_ vezérverseit irja, +s annyira kötött formában nyilatkozik meg a talentuma, hogy nincs benne +kétség: mint versköltő szerez kevés pénzt és sok babért. Ambrus Zoltán +17 éves korában lép föl, mint a Fővárosi Lapok kritikusa, csak később +mutatja meg, hogy nagy ő szépirónak is, kritikusnak is: tán máig sem +dőlt el, melyiknek nagyobb. Spektátor név alá rejtőzik, s egyszerüen +Speki-nek szólittatik. Én magam hiába Székely Huszároskodom, Sipulusz +rám ragasztja a Zeke nevet s szük baráti körben az is maradok halálig. +Az irodalom melyik dülőjére terelődöm, magam is csak haloványan sejtem. +Már sajtó alatt a Székely Tündérország, Rákosi Jenő irja elébe a lelkes +bemutatót: valószinü, hogy az én mesemondó népem s ennek földje lesz az +én mezőm; sőt az is valószinü, hogy hazám ifjuságának irom majd könyveim +javát. + +Az öreg Keszler – kritikus elme, a szépirodalom mezejére nem kivánkozik. +Heltai Ferenc oly messze van a szépirodalomtól, mint Makó Jeruzsálemtől. +Ő a társaság legmegfontoltabb, legreálisabb gondolkozásu tagja, igazában +az egyetlen. A szentesi tagbaszakadt, piros arcu zsidó fiu az alföldi +ember epikus nyugalmával beszél és végzi az ő dolgát, egyengeti a maga +ösvényét: tisztában vagyunk azzal, hogy a társaságból egyedül ő lesz +gazdag ember. Talán még Darvai, aki zenekritikusból ügyvéd lesz +nemsokára… + +Mondanom se kell, hogy maga-magában mind a hét ifju igen fényes jövendőt +jósol magának, mind palotában fog lakni, a saját palotájában, mert +százezer forinton alul egy sem fog megházasodni. Természetesen, kacagva +jövendölik a palotát is, a százezer forintos hozományt is. Ezzel az +erővel megállapodhatnak vala egy millióban is, hiszen a társaság három +tagjáról már kipattant a titok, hogy igen-igen szegény lesz a feleségük. +És ki fog pattanni a többiről is. + +Heltai Ferencnek jut valamennyi közt a legszegényebb leány. Csudaszép +németországi leány az ő menyasszonya, evangélikus vallásu, de vőlegénye +kedvéért áttér a zsidó hitre: ez a hozománya. A vőlegény apja közepes +módu, sokgyermekes apa: elég szegényesen kezdi házaséletét az ifju pár, +de tiz esztendő sem telik belé, saját palotájukban laknak, saját +fogatukon kocsikáznak. Ugy látszik, mégis volt bennünk valami a +költőből: látnoki szemünk Heltai jövőjét helyesen látta meg… + +* + +Van az istenkének egy fanyelü bicskája. Istenke a fanyelü bicskával +kettépattant egy mogyorócskát. Mogyorócskának két héjacskája szerteszét +kavarog a levegőégben, hol gyenge szellő, hol vad vihar kapja szárnyára, +messzi, messzi sodródik egymástól mogyorócskának két héjacskája, de +Isten megelégeli istenke tréfáját, mogyorócskának két héjacskája végül +is ujra találkozik s egyszerre, együtt koppannak a földre. + +A keleti határról fölkerekedik egy gyermekifju, kavarog a levegőégben, +mint a mesebeli mogyorócska héjacskája, vissza-visszadobja a szél oda, +ahonnét elindult, az édes anyaföldre, már-már belehull egy sirgödörbe, +de a szél hirtelen-váratlan szárnyára kapja s ismét az ország szivében +ejti le. Ugyanazon esztendőben, amelyben a keleti határ felől kavargott +a levegőégben mogyorócska egyik héjacskája, kavarog a másik Délről Észak +felé – egyszerre koppannak az ország szivének földjére. Millió meg +millió mogyoróhéj kavarog a levegőégben, a nagy össze-vissza +kavarodásban számtalanszor összeütődnek más-más mogyorócskának a +héjacskái, de mire földre érnek, ki-ki párjára talál. Igy akarja ezt +Istennek mindenhatósága: akik együtt indultak az égből, azoknak a földön +találkozniok kell. Ott, azon a helyen, amelyet számunkra Isten +kiszemelt. A kisbaconi fiunak s a szegedi leánykának az ország szivében +kellett találkozniok. + +* + +A Rákóczi-utnak még Kerepesi-ut volt a neve. Sok-sok viznek kell még a +Tiszán, Dunán lefolynia, mig a nagy fejedelem hamvainak hazaszállitásába +az öreg király beletörődik s a Kerepesi-ut Rákóczi-uttá halhatatlanodik. +Itt, a Kerepesi-uton huzódik meg egy gyászruhás asszony: kinéz az uccára +nyiló ajtón, a Kerepesi-ut legszomorubb házán pihen meg a szeme – a +sárgafalu Rókus-kórház ez. Mert uccára nyilik az ajtó, nyilvánvaló, hogy +bolt van mögötte. Hajósgazda volt az ura s miként a fuvarosok ezreit +tette tönkre a „ló nélkül járó vasszekér“, a hajósgazdát a gőzhajó verte +hullám azonképpen sodorta el. Nemcsak elsodorta, el is temette. +Özvegyasszony, nyolc gyermek, – mit kezdjenek a hajótöröttek? Jómód után +szegénységbe törődni ott, ahol százan, ezeren ismerik – lehet-e? Száz +emberre, aki örvend a hajótörésen, egy ha esik, kinek a részvéte szivből +fakad, de talán éppen ez az, amit elbirni még nehezebb, mint a +kárörvendezést. Higyjétek el nekem, nem volt gyöngéd lelkü ember, aki az +első részvét-levelet megirta. Az igazi gyöngédség; némán haladni el az +előtt, akinek gyásza van. + +Részvét és káröröm elől Pestre menekül a hajótörött család, az özvegy +„kijár“ egy lutris-boltot, mely egyben trafik is. Ő szolgálja ki reggel +6 órától estig a dohányos embereket, leánya, az az aranyszőke haju +leányka irja a lutricédulákat. Kofák, cselédek, mesterlegények a +szerencsepróbálók zöme, de meg-megpróbálják urak is: szegény urak – +hátha megütik a nagy lutrit, s gazdag emberek, hátha még gazdagabbá +teszi a szerencse. Az aranyhaju szőke leány irja, irja a számokat s +szünet idején, – mert itt is van szünet, nemcsak a bálokon – himzőrámája +fölé hajlik, virágokat himez, – nem magának himezi. + +A bolthoz közel a népszinház, ide kapnak a szinészek, benyit egyszer +Rákosi Jenő is s e naptól kezdve itt veszi a virzsiniáit. Napról-napra +tovább marad a kis boltban, melegszivü barátja lesz a hajótörött +családnak. Itt hallja az első véleményt a Budapesti Hirlap aznapi +számáról, ebből vita támad, – hisz éppen ez kell Rákosi Jenőnek. Ketten +vivják a csatát: az erős fegyverzetü vitéz s egy gyönge, törékeny leány. +A „bús székely“ némán hallgatja a szócsatát, meg-megdobban a szive, ha +az aranyszőke haju leány hirtelen-váratlan vissza-visszavág. Gyönyörü +csaták ezek, itt egyik fél sem kap sebet, s nagy az erősebb öröme: ő +ismét „fölfedezett“ valakit… + +Sipulusz „vezet be“ a kis boltba, mely csak félig bolt, – félig kaszinó. +Irók és szinészek kis kaszinója. A bemutatkozás fényesen sikerül: kérek +néhány cigarettát, rágyujtok egyre, aztán a másodikra, a harmadikra – +hoppp! be kell mennünk a redakcióba, – ott jut eszembe, hogy a +cigarettákért nem fizettem. Nem baj, pompás alkalom a másnapi +látogatásra, bocsánatkérésre, egy kis ibolyabokréta átnyujtása mellett. +És telnek, mulnak a hónapok, esztendőre esztendő fordul, s egyszer csak +eldadogom: kisasszony, a csángók földjén, husvét hajnalán, gyönyörü +álmot láttam. Virágos almafa tövében szenderegtem, s maga égőpiros +rózsát ejtett a mellemre. Reám mosolygott. – Igazat jelent-e az álmom? + +– Igazat. + +– Mária; én nem kivánom, hogy érettem elhagyja a hitét. De – igen, a +főrendiházban – a polgári házasságot – – leszavazták… + +– Tudom. + +– Meg tud-e válni érettem a hitétől? + +– Meg. + +* + +Hát csak szálljatok tengerre, ifju párok, etessétek a velencei +Márkus-tér galambjait, minket az édes anyaföld felé röpit a gyorsvonat. +Három esztendeje várakozik, epekedik ott két öreg ember, a tékozló +fiunak csak leveleit látják, olvassák, őt magát nem látják. Talán mégis +jobb lesz, ha _akkor_ itthon marasztjuk, – keseregnek szegények. Oly +üres a ház! De már vágtat a gyorsvonat, oly sebesen vágtat, mintha lelke +volna. Mintha tudná, hogy ezt a két gyermeket éjjel-nappal várja, +sóhajtozza két öreg ember. Már Olt vize partján vágtat a gőzparipa, +lombos erdő szegi kanyargó partját az Oltnak, még egy merész kanyarodás: +elénk tárul erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép Erdővidék. Az én hazám! +Az én édes anyaföldem! + +– Ugy-e, szép? + +– Ó de szép! + +– Nézd, nézd, látod azt a hegykoszorut? + +– Látom, látom. + +– Ugy-e gyönyörü koszoruja van az én falumnak? + +– Be gyönyörü! + +Gábor bácsi vár az állomáson. + +– Hogy vannak az öregek? + +– Jól, igen jól. Egy hét óta folyton nyitva a nagykapu. Mindegyre +kimennek a kapu elé, ott tipegnek-topognak, hátha hiradás nélkül jőtök. + +– Ó, Istenem! + +– Belenyugodott-e már édesapám, hogy nem lettem tanár? + +– Bele. + +– Rendesen kapja-e az ujságot? + +– Rendesen. Csak az búsitja, hátha pénzedbe kerül… + +– Édes jó apám! + +Ihol, az öreg postamester, ott áll a nyitott ablakban, mintha édes fia +volnék, oly nagy szeretettel mosolyog, integet felénk. Hálás szivvel +köszöngetek fel a derék öreghez s szeretném felkiabálni hozzá: Köszönöm, +Gergely bácsi, köszönöm, hogy _azt a levelet_ nem az édesapámnak adta +át. Önkéntelen megragadom a feleségem kezét. + +– Jól megnézted ezt az öreg embert? + +– Megnéztem, meg. Csupa jóság, nemesség az arca. + +– Ne felejtsd el ezt az arcot. Nagy része van abban, hogy most a kezedet +foghatom. + +–? + +– Majd elmondom a történetét otthon. + +Otthon, otthon. Hiába raktam fészket az ország szivében, a szülei ház az +– otthon. Ide mindig hazajövök, oda – visszamegyek. + +– Nézd, nézd, ott állnak a kapu előtt! Látod, mint integetnek felénk! + +– Látom, látom! + +– Nézd, nézd, még áll a galambbúgos kapu! Tudod-e, mi van vésve rá? +Áldás a bémenőknek – Béke a kimenőknek! + +– Ó be szép mondás! + +Már ott áll a kocsi az ősi ház előtt. Édesapám két erős karjával leöleli +a menyemasszonyt. Szóval is elrebegi: Isten hozta nálunk, menyemasszony! + +– Édes leányom! – öleli, csókolja menyemasszonyt az édesanyám. + +Első eset, hogy utolsónak kerül a sor reám. S ez most nekem olyan jól +esik. + +Kézen fogja menyemasszonyt a két öreg ember, ugy vezetik be a „nagy +ház“-ba: ez a mi fészkünk. A kis kertre nyiló ablakon behajlik a +mályvavirág. Ablak alatt egy kis pamlag: házi gyapjuszövet a takarója. +Szoba közepén az asztal: ötven esztendeje festették feketére s szinét +máig sem vesztette el. Ötvenesztendős a háromfiókos ruhás láda is: +András nagyapó verte rá a réz karikákat, a réz rózsákat s meg is +jövendölte, hogy: hej, ezeket a karikákat majd sok gyermek fogja +megzörgetni! + +Az asztalon virágdiszes székely kancsó: bokréta benne. + +– Be szép virágok! Ugy-e, édesanyám szedte? + +– Én szedtem, édes leányom, én. Ugy féltem, hátha nem tetszenek. De már +látom, hogy maga, lelkem, nem kényeskedő, – ugy-e, jól látom? + +– Be jó szeme van, édesanyám! Nézze, még csak gyürü sincs más az ujján, +csak a karikagyürü. + +– Ó de jó, ó de jó, – örvendez az öreg asszony. – Sokat tépelődtünk +édesapáddal, vajjon nem kényeskedő, nem cifrálkodó-e a feleséged. S mit +sirtam én, hátha el sem hozod a mi egyszerü házunkba! + +– Szegény leány vagyok én, édesanyám! + +– Ó, hála a jó Istennek! Mert, lelkem, itt mind azt hirelték, hogy a +maga édesapja számát sem tudja a pénzinek. + +– Kis lány voltam, amikor meghalt az édesapám. + +– Özvegy asszony, nyolc gyermek, – irta a fiam. Olyan szépen megirta. +Mondtam is én a hirelőknek: nem bánom én, akár gazdag, akár szegény, +csak a fiamat szeresse. Ugy-e, lelkem, szereti? + +– Másként nem volnék itt, édesanyám! + +– Ugy, lelkem, ugy! Istenem, Istenem, mit sóhajtoztam, mért nincs +szárnyam! Volna szárnyam, titkon Pestre repültem volna. Csak annyi +időre, hogy lássam, amikor a pap elé állnak… + +Hallgatott eddig az édesapám, most ő is megszólalt az ő kedves, enyelgő +hangján: + +– Jó, jó, – mondtam én édesanyátoknak, – hát csak repüljön, nannyó, +repüljön, de meglássa, hogy elvész majd abban a mahomet-nagy városban, s +ki főz akkor nekem ebédet, vacsorát? + +– Mindig igy szokott tréfálni nagyapó, – magyarázza édesanyám a +menyemasszonynak. + +Most hallom először, hogy édesapám nannyónak szólitja édesanyámat, ő meg +nagyapónak édesapámat. S hogy mindaketten magázzák egymást. Hiszen, +megszolgálták a nagyapó s a nannyó nevezetet: már tizenkét unoka +szólitja őket igy: nagyapám uram, nagyanyámasszony. Igy, igy: nagyapám +uram, nagyanyámasszony. Szivem felvidul, amikor jönnek az unokák s +hallom gyermekkorom kedves emlékü megszólitásait: Jó napot adjon Isten, +nagyapám uram s nagyanyámasszony! Hogy vannak, hogy szógál az egésségik? +Igy, igy: _ik_. Sem _ük_, sem _ök_. + +Ezt a kitérést ugy vegyétek, hogy ezalatt egyről-másról elbeszélgetünk, +aztán nagyapó szép gyöngén megfogja nannyó kezét: jöjjön, nannyó, +jöjjön, ne alkalmatlankodjunk az éfiaknak – s csöndesen, lassan, szinte +lábujjhegyen mennek ki. Összenéznek az „éfiak“, mindkettőnek egy a +gondolatja: csak öreg emberpár lelkében fejlődhetik ennyire finommá a +gyöngédség egymás, a figyelmetesség mások iránt… + +Hetven esztendős az édesapám, a falu összes gyermekeinek „Huszár +nagyapó“-ja, de csak egy tekintet még nem görnyedő, öles alakjára: nem +kell jövendőmondónak lenned, hogy még husz esztendőt jövendölj neki. +Tizenöt esztendős fickó legény volt, amikor megfogta az ekeszarvát, +ötvenöt esztendeje már, hogy fogja – nem tud megválni tőle. Kezét-lábát +összekalácsolhatná, naphosszat olvasgathatná a fia küldte ujságokat, +„regéket“ (ő neki halálig rege marad a regény), de ma is csak az esős +napok az ő olvasónapjai, a téli esték az ő olvasó estéi. Ama kicsi álló +lámpa mellett olvasgat, amely elsőnek világitott a kis faluban. +Meglátjátok, halálig hü marad a lámpácskához nagyapó is, nagyanyó is: +gyenge fénye éppen eleget világit kettejöknek. Igaz, már bucsuzkodik az +erdőtől, mert „kezdenek nőni“ a hegyek. De a földtől, a buzatermő +földtől bucsuzni képtelen: halálig tartó halálos szerelme néki a föld, +az édes anyaföld. Az ő földjébe cselédember még nem hintett magot; +földjeinek javarészét mindig maga szántotta, maga szántja ma is. Az ő +szántásában „vétket“ nem találsz. Barázdáról barázdára megmázsálhatnád a +földet, mi egymásra simul. Ebből a szántásból ki kell a buzaszemnek +kelnie, s nem is kel egyéb, csak buzaszem. Az ő vetése nem virágos, nem +konkolyos, az ő földjében a buza egyedül virágzik. + +Hiába tagadná, egy kicsit már fájogat a dereka, ideje volna, hogy +bucsuzzék a mezőtől is, de, meglátjátok, tiz esztendő is beletelik még, +amig ez a szomoru, ez a fájdalmas, ez a minden jó szivet meginditó +bucsuzás elkövetkezik. Amikor nagyapó cselédszántotta-vetette kenyérre +szorul… + +Öreg pár, ifju pár, együtt mennek a kertbe: nagyapám korabeli alma-, +körte-, szilvafák a kertben, itt-ott moskotár- és perpence-szilvafák +ifju hajtásai. Ezeknek magvait Isten ülteté a föld kebelébe. + +– Oh Istenem, mikor dőlt ki ez a fa? Ugy-e, ezt még István nagyapó +ülteté? + +– A legkedvesebb fája volt, – mondja nagyapó s könny csillan szemében. + +Közelebbről nézem, vizsgálom a fát. Korhadó töve megroppant, a faóriás +elterült, de egy csonka ága belefuródott az édes anyaföldbe: ugy fekszik +István nagyapó fája, mint harctéren a sebesült katona: fél karjával +fentartja magát, teste nem érinti a földet – nem akar meghalni, nem! + +– Még most is terem almát! – csudálkozik a pesti menyemasszony. + +– Három esztendeje fekszik igy, három tavaszon leveledzett ki, – mondja +nagyapó. – Nemcsak kileveledzett, virágzott is, virágjának gyümölcse is +lett – áldott legyen Istennek szent neve. + +Megindult szivvel megyünk tovább, meg-megállunk minden fa mellett: pesti +menyemasszonynak sorba bemutatjuk őket. – Vajjon ki lehet ez az +aranyszőke haju „asszonyszemély“, mondanák a fák, ha szólni tudnának. Ők +eddig csupa fekete haju asszonyszemélyt láttak – vaj’ ki lehet, merre +van hazája? + +Kert közepén áll a bartamisz körtefa: vastag derekát nincs az a két kar, +mely átölelje. Nagyapóval egymagas a dereka, innen indulnak ki izmos +ágai, s mintha emberi kéz mesterkedte volna kerekre a koronáját – nem, +nem, ily szépet, ily mesterit csak Isten keze alkothatott. + +– Mi kár, hogy csak szeptemberre érik a körtéje, most nagyapó megrázná, +s hullanának róla a szép sárga körték! + +– Ezt a fát megrázná? – kételkedik a pesti asszony. + +– Tavaly még megráztam, – mondja nagyapó, s im, egyszerre csak +megragadja egy vastag ág tövét, a faóriás megrázkódik s néhány zöld +körte lehull. + +Próbálom én is, de kudarcot vall az erőm. Még mindig nagyapó az erősebb. + +– Ez a fa az én legkedvesebb fám, – mondom Máriának. – Szeptemberre érik +a körtéje, s reggel, amikor indulóban voltam a kollegiumba, édesapám egy +tarisznyára valót rázott nekem. Tiz esztendőnek tiz szeptembere: +ennyiszer rázta meg édes apám a fát nekem. Egyedül nekem. Igy volt-e, +édesapám? + +– Igy volt, igy. Nem tagadom. + +– Ez a zsiros almafa. Ennek az almájától illatos a tulipános láda. +Télen, nyáron, mindég illatos. Ennek az illata kisér engem, bármerre +menjek. Halálig kisérni fog. + +– Hát ez a fa miféle fa? Kicsiny maradt, pedig öregnek látszik? + +– Ez az én édesanyám fája, – mondja nagyapó. – Kicsiny növésü volt +édesanyámasszony, ezért szerette. Nannyó fája: ez a neve. Irós alma +terem rajta. Most is van rajta néhány. Ugy szemlélem, kidől ez is +nemsokára, mint ahogy kidőlt az édesapám fája. Szerre-szerre mink is +mind kidőlünk… + +De mintha megbánná a nem ifju párnak való bús szavakat, hirtelen +fordulattal a rozzsalérő almafára mutat: Ezt én ültettem, ez még fiatal +fa: negyven esztendőnél alig idősebb. „Fiatal“ ez az „édes“ almafa is. +Egyidős vele a „fótos“ is. S mindjárt meg is rázza a rozzsalérőt, utána +az édest, a fótost, hull az alma, ki a földre, ki a fejünkre, nagyokat +nevetve szedjük szaporán, gyermekmódjára rágicsáljuk – ó de édes, ó de +jó! + +Minden édes, minden jó most nekünk. + +Kikerülünk a gyümölcsösből – itt kezdődik a kaszáló kert: már nő a +sarju, s nyilnak, nyiladoznak az őszi virágok. A kert szélén folydogál a +Macskás-patak, tulsó partján egy kis rét, lankás hegyoldal emelkedik +föléje: olyan hosszu, mint a falu. Egykor a Benedek nemzetségé ez a +hegyoldal, javarésze még a mienk, de sok darabja eloszlott erre-arra, +oldalágra… + +Nézem, hosszan nézem a kaszáló kertet, a lankás hegyoldalt. + +„Paradicsommá varázsolnám ezt a kertet. Tele ültetném fákkal, bokrokkal. +A közepére házat épitenék. Tele ültetném a hegyoldalt is gyümölcsfával. +Ott, ahol meredeknek ágaskodik a hegy, csupa erdei fát ültetnék. Erdő +volt itt valaha, ujra feltámasztanám az erdőt… vége, vége. Őseim földjét +eltékozoltam – későn született a szép gondolat, későn“… + +– Hát ez az a Macskás-patak, – rezzent föl Mária. – Idáig bujdostál +gyermekkorodban? + +– Ó, ó, – nevet nannyó – ugyan bizony, még ezt is elbeszélted? + +– No, – mondja nagyapó, – sokat nevettünk akkoriban ezen a bujdosáson. +Négy-öt főtt pityókát zsebre tett, egy urusságos éveget vizzel +megtöltött – igy indult „őkeme“ Móduvába. Igy volt-e? + +– Egészen igy volt, édesapám. + +– Hát az igaz-e, nannyó, hogy maga messziről kisérte s leste egy fa +megül, vajjon hová, merre bujdosik a fia? + +– Igaz, igaz, – vallja be nannyó. – Láttam, hogy leül a patak mellé, ott +sirt, sirdogált magában, aztán egyszerre csak kivett a zsebéből egy +pityókát, nézte – s megette. Bizony, sorra megette mind. Akkor a +szájacskájához nyomta az éveget s megitta a vizet. Még egy kicsit ült, +üldögélt, aztán felkelt, szipogva-szepegve elindult hazafelé. + +– Maga pedig, – folytatta nagyapó, – elillant a kertből, tett-vett a +házban, mintha semmi sem történt volna. Igy volt-e? + +– Igy volt, igy, nem tagadom. + +– Igy volt, igy, nem tagadom, – mondom én – majd egyszer tán meg is +irom. + +– Ó, ó, – ütődik meg nannyó, – ezt a semmiséget csak nem irod meg, fiam? + +– _Semmibbet_ is megirnak ők, – koppant a szeg fejére nagyapó. + +– Igaza van, nagyapó, igaza, – helyesel a menyemasszony. + +– No, ugy-e? + +…Most, hogy e kép megelevenül a lelkemben, kérdem, amit akkor elfeledtem +kérdeni: Lehetséges-e, hogy ez a nyájas idill valaha drámává, +lélekrenditő drámává zordonuljon!? Hogy nekem valaha bujdosnom, igazán +bujdosnom kelljen?! Csak ezt a nyájas idillt látom akkor, s amig +megyünk, mendegélünk a kertben, ujra meg ujra visszatér a „szép +gondolat“: mivé varázsolnám én ezt a kertet, ezt a hegyoldalt! Hiába +hessegetem el a „szép gondolatot“ – makacsul visszatér. – Megaranyoznám +e két öreg ember életének alkonyát – késő, késő! Vajjon késő-e? Mi +vagyok én voltaképpen? Kivándorló vagyok, mint azok a véreim, akik +szerencséjüket Romániában meg Amerikában keresik, s ha szerencséjöket +megtalálták, arannyal megterhelten jönnek vissza, földet vesznek, házat +épitenek. Igen, igen, kivándorló vagyok én, s ha rám mosolyog szerencsém +csillaga, hazajövök, haza. Talán még életben találom öreg szüleimet; +szemük láttára váltom vissza az eltékozolt földet, épitem a házat, +ültetem a fákat, asztalomhoz ültetem, dédelgetem őket. Egyik kezemben +ekeszarva, másik kezemben toll – ennél szebb élet képzelhető-e? + +Tetten érem magamat, hogy a föld szerelmese vagyok én is, mint az apám, +a nagyapám, az ükapám. Hiába mondta édes apám, hogy bársonnyá finomult a +zeke – csak a szine bársony, zeke az valójában – már visszasir a szivem +a földhöz, a véres verejtékkel áztatott édes anyaföldhöz. Ifju vagyok +még, most kezdem az életet, s már rajzolgatom a képét annak a szép +öregségnek, amely hasonlatos lesz e két öreg emberéhez… + +– Min gondolkozol? + +– Nem gondolkozom, álmodom. Majd elmondom, ha ketten leszünk. + +* + +Kettesben járjuk be a rétet, a mezőt, bekanditunk az erdőbe is. A réten +már nő a sarju: minden hajitásra hol keskeny, hol széles darab, az enyém +– volt. A buzahatárban most aratnak, bolyongunk a mezei utakon, itt-ott +utat röviditünk, szép gyöngén félrehajtogatjuk a rozsvetés érett +kalászait: valóságban élvezzük a gyönyörüséget – „a rozson át“. De réten +is, buzahatárban is fel-felsir a szivem: ime, ez a föld is az enyém – +volt! Mért hogy nem lehet enyém a föld is, a rét is, az erdő is és – Ő +is? + +Jobbra-balra köszöngetünk, a buzának hajolt asszonyok, leányok +kiegyenesednek, hosszan utánunk néznek, bizonyosan irigykedve is egy +kicsit; lám, de jó nekik, sétálnak, sétálnak, mi meg reggeltől estig +görnyedünk. Igazuk van: ők csakugyan görnyednek reggeltől estig, mi meg +sétálunk, sétálunk… No, – vigasztalom magamban őket, – ne irigyeljetek, +majd görnyedezek én is, sokat, igen sokat, késő éjszakákon is, mig a +földjeimet visszaváltom. Vissza, vissza, ha belepusztulok is! + +Meredek hegyoldalon megyünk ki, hegy tetején fensik, a fensikon +buzatenger. Ez ama bizonyos „Nagyfőd“, a Benedek-Huszár-nemzetség ősi +földje. + +– Ha nem tudod, mit dolgozzál, eredj ki a Nagyfődre, onnét látod a +nagybaconi, a bodosi, a bibarcfalvi határt. Nézd meg, mit dolgoznak az +emberek s tedd azt te is. + +István nagyapó mondta ezt a fiának, az én édesapámnak. Ennek a földnek +is enyém volt a fele. Most Gábor bácsiék aratnak itt. Hosszu sorban +vágják sarlóval a buzát, asszonyok, leányok, legények. Megállunk, +beszédbe elegyedünk, szóból szó kerekedik, egyszer csak kérdi egy öreg +asszony: – Ugyan bizony, instálom, tud-e még aratni? Nem felejtette-é +el? + +– Dehogy felejtettem. Nem lehet azt elfelejteni. Adja csak ide a +„sorróját“. + +Igy mondom: „sorró“. Lám, azt sem feledtem el, hogy itt a sarló – sorró. + +– Hát arra emlékszik-e, instállom, amikor a sorrócskájával elvágta a +kicsi ujját? + +– Emlékszem, emlékszem, hogyne emlékezném! – S mutatom balkezem kisujján +a forradás vékony vonalát. + +– Hát arra emlékszik-e, ki kötötte bé? + +– Hogyne emlékezném. Fiatal leány volt, Bakó Trézsi a neve. + +– Ó, istenem, én vagyok az a Bakó Trézsi! Ugy-e, megöregedtem, instálom? + +– Egy kicsit, egy kicsit. A sok gyermek, ugy-e? + +– Az, instálom, az, s a nyomoruság… + +Az, az, a sok gyermek s a nyomoruság: e kettő véniti időnek előtte a +falusi asszonyt. A nyomoruságba a szakadatlan, nehéz munkát is értsd +bele. + +Elveszem Bakó Trézsitől a sarlót, nekihajlok a buza tövének: minden szem +a kezemre tapad. Igy tapadt rám ennél sokkal több szem, amikor az apró +legényke felállt a szószékbe s mindeneknek nagy ámulatára könyörgést, +prédikációt elhadart. Akkor nem zavart egy egész gyülekezet szemének +rámtapadása, most 10–15 szempár tapad reám, köztük a pesti asszony szeme +is: bátortalanul kezdek az aratásnak, vékony markot fogok, +nehezen-lassan támad fel munkától elszokott kezem egykori ügyessége – +alig vágok egy kévét, nyissz! kicsordul a vér a kisujjamból. A balkezem +kisujjából. + +– No, Trézsi, megint bekötheti az ujjamat! + +– Igy tanulják az aratást! – mondják az aratók. + +De most nem Trézsi – Mária köti be a gyenge karcolást. S nem csókolhatom +meg a kezét, mert rajtunk minden szem… + +– Ó lelkem, milyen ügyes a keze! – csudálkozik Trézsi, s csudálkoznak az +aratók mind. Nemcsak ezen csudálkoznak, de még azon is, hogy a pesti +asszony – magyarul beszél. S milyen szépen beszél. Istenem, mintha itt +született volna! + +– Lám, mondom magamban, – de messze van még az én falumtól az ország – +szive! + +Sokáig mulatunk az egyszerü lelkek csudálkozásán, ugy el lehet ezen +évődni: Hát csakugyan maga is tud magyarul? Ó, ó, ki hitte volna! + +* + +Vasárnapra virradunk, megkondul a nagy harang, szivem nagyot dobban, – a +harang kongásával együtt dobog. Igy dobogott ama husvét reggelén is, +amikor Isten fiával én is feltámadék. Készülődünk Isten házába: öreg +pár, ifju pár. Nannyó kiveszi a fiókos ládából nagybetüs imakönyvet, +átadja Máriának; tessék, menyemasszony. Olyan szép imádságok vannak +benne. Ó de sokszor elolvastam azt, amelyik az idegenbe szakadt fiuért +könyörög! Ugy-e, elolvassa maga is? + +– El, édesanyám, el. + +Öreg pár, ifju pár, kéz a kézben, mendegél. Mintha várnák a +jövetelünket. A cinteremben álldogálnak a hivek, bár szól már az orgona, +Benkő bácsi még mindig érces hangján bele is kezdett a gyülekező énekbe: +Im, béjöttünk nagy örömmel, Felséges Isten! + +Megállunk mi is, meg kell állanunk, mert körülfognak öreg rend férfiak, +asszonyok, a velem egykorbeliek, igen-igen örvendeznek nékünk s mi is +őnekik. Ámul-bámul a pesti asszony: hány öregember, hány öregasszony +szólit keresztfiamuramnak. + +– Hogy van, hogy szógál az egészsége, keresztapámuram, +keresztanyámasszony? – kérdezem sorra illendően. + +Igen jól esik ezeknek az öreg embereknek, hogy még mindig megbecsülöm +őket, – hogyne becsülném? Ezek még a régi jó világból való emberek, +megmaradtak egyszerü, tiszta erkölcseikben. Világ pompájára sohasem +vágyakodtak s kissé idegenül nézik az éfiakat, akik kezdik elhagyogatni +a fehér harisnyát, a posztózekét – bóti ruhával cserélik fel azt. Fiatal +asszonyok, leányok lábáról eltünt a csizma, kivágott cipellőben +pipeskednek. Leányok hátához nem simul az egyfonatban leeresztett haj, +gazdalányok, szolgálólányok, kontyba kötik a hajukat, sőt egyik-másik +arc rózsáját széles florentin-kalap árnyéka haloványitja. Még mindig +Brassóba járnak finomságot tanulni a szegény leányok, de egy már Pestet +is megjárta – olyan cifra, majd elrepül. + +Igen, igen, bejött a lónélküljáró vaskocsi, lónélküljáró vaskocsi hozza +a civilizációt; civilizációval egyetemben ősi szokásoknak pusztulását, +ősi erkölcsöknek a romlását… + +Ugy szeretném, ha legalább még száz esztendeig élnének – +keresztapámuramék, keresztanyámasszonyék! + +Beülünk nagyapóval a Huszár-nemzetség székibe, nannyó a menyemasszonnyal +az asszonyok első székibe. Nagyapó a kalapot, ősi szokás szerint, arca +elé tartja, igy rebegi el: Uram, hallgasd meg könyörgésemet. Bizonyos, +hogy reánk gondol. Én is arcom elé tartom a kalapomat; Uram, hallgasd +meg könyörgésemet. Én meg szüleimre gondolok. Néhány szál virág nannyó +kezében is, a menyemasszony kezében is: e mögé hajolnak. Bizonyos, hogy +nannyó is reánk gondol, s Mária az én szüleimre. Érzem, hogy e +pillanatban gyökeredzik meg Mária szivében a mi hitünk – +kitéphetetlenül. Érzem, hogy amint az ő aranyszőke feje meghajolt a mi +Istenünk előtt, ugy fognak majd meghajolni az ő makulátlan lelke előtt +mindazok, akik ma még hitetlenül, gyanakodva nézik Izrael népének +sarjadékát. + +Végigröppen tekintetem a fiatalasszonyok, leányok seregén: Mária köztük +a legegyszerübb. Fülbevalók csillognak itt-ott. Máriának nincs +fülbevalója, nem is lesz soha. Máriának csak egy ékszere van: a +karikagyürü, nem is lesz több soha. Máriának a papné székében volna +helye s nekem meg ott kellene állanom a szószékben: ó de szép beszédet +tudnék mondani! De ha én most ott állanék, Mária nem olvasná az +imádságot az idegenbe szakadt fiuért, s az én beszédem sem lenne oly +szép, amilyennek e pillanatban gondolom. + +– Igy van jól, ahogy van, fejezem be a világi gondolatokat s lelkem +alázatosan borul le Isten előtt, akié a dicséret, a dicsőség, hogy itt +vagyunk mindaketten az ő hajlékában. + +* + +Mintha temetőbe vinnének, oly keservesen siratnak el az öregek. Ők már +hálát adnak az Istennek minden reggelért, melyre felvirradnak. – Sohasem +látunk többet, soha! + +Futó csillagnak néznek minket, futó csillagnak, mely végig cikázik az +égen s eltünik a végtelenségben. Vigasztaljuk: hazajövünk, haza, – +hiszik is, nem is. Néznek, folyton néznek, integetnek utánunk, mignem +elnyel a messzeség. Kő ha volna szivünk, megszánná őket, öreg +árvagyermekeket. Lám, felneveltek „világ pompájára“, ugyan mi hasznuk, +mi örömük benne? semmi haszon, kevés öröm, sovány dicsőség – ez a +jutalmuk. + +Bizony, mondom, a szántóvető ember áldozza a legnagyobbat, amikor a +világnak neveli a fiát. + +Bús kedvvel hagyjuk el a falut, a mezőt, – innen-onnan bucsut integetnek +felénk: könny homályositja szememet, nem tudom, kik integetnek, – jó +szivek bizonnyal. De bekerülünk az erdőbe – s az erdő oly szép! Felvidul +a szivünk, Mária szive repdes, mint a madárka: a Svábhegy, a Zugliget +volt eddig az ő erdeje s azokat is oly ritkán láthatá. Itt erdő és erdő, +ameddig ellát a szem, azon is messze, messze tul. Szük erdei lejtőkön +ereszkednek le a lovak, majd meredek kapaszkodók ágaskodnak elénk: a +pesti asszony ijedten simul hozzám, szemét behunyja – hopp! már a tetőn +vagyunk. + +Kisbacontól Tusnádig – erdő. Tusnádtól Torjáig erdő. A nagy magyar +Alföld végtelen rónasága után a végtelen erdő, a rejtelmes rengeteg. A +homokbuckák után az egetverő sziklaóriások. Egyet elhagysz, másik kiált +megálljt. Megállasz egyik óriás tarfején, még magasabb óriás mered rád +zordonan. – Nos, Mária, tudod-e, az urad mért oly hallgatag? + +Mind a szépség, amit látunk, megdöbbentő szép. Alig tágul ki a völgy +előtted, s véled, most már kinyilik előtted a végtelen rónaság, komor +hegyek szoritják a völgyet szükre – oly fájdalmas, oly lehangoló ez. De +hiába fájdalmas, hiába lehangoló, eredj csak a végtelen rónaságra, +mindjárt visszasir a szived e komor hegyek közé. Miért? kérdezed. Nincs +erre más felelet: mert itt születtél. + +– Ugy szeretném, ha megszeretnéd az én hazámat! + +– Szeretlek. + +– A hazámat is. A szülőföldemet is. + +– Szeretlek. + +* + +Tusnád, Tusnád. Az Olt még havasi patak itt, szilajul rohan lent a +hegyszakadékban, felhallik a csobogása, fenyveserdő halk zugásával +összeolvad: lesz belőle andalitó melódia. Gála úri nép sétál +fenyveskoszoruzta utjain: magyar és oláh úri nép. Oly fiatalok vagyunk, +szinte gyermekek, hogy gyanakodva néznek: vajjon nem szökevények-e? +Figura pár vagyunk, az bizonyos, ránk férne még az anyai dédelgetés, de +bánjuk is mi, mit gondolnak rólunk: most minden a mienk, Tusnád, +Szentannató, mienk az egész világ, bár csak egy kis szobára telik. + +Látlak-e még, Tusnád, Szentannató? Soha többet, soha… + +Torja. Megyünk a papbácsihoz. A füzfa szegte patak partja most is a +korzó: kisasszonyok, urfiak sétálnak rajta, utánunk bámulnak – vajjon +rám ismertek-e? A papbácsi ott ül most is a tornácon, előrehajolva, két +kezét térde közé szoritva. Mári néni mellette, egy kicsit megfehéredett +a hajuk – vajjon Mári néni visszatért-e az Istenhez? + +Vissza, vissza. Egy órát sem vagyunk ott, már azt is tudom, ki térité +vissza: egy szetemnyi fiucska a téritő, Mári néni első unokája. S két +órája sem vagyunk ott, mindent tudok, ami három esztendő leforgásán +megesett. Férjhez mentek a Kun-, a Pethő-, a Bernárd-, a Márton-leányok, +de újak nőttek helyükbe, – most is 99 leány van Torján. _Ez_ még mindig +úr, pedig nincs semmije, _az_ is még mindig úr, pedig annak sincs +semmije. Maholnap a nemesek fölé emelkedik a közrend – egyébként a +zsellérnek, a cselédnek ma is parancsolás a mondás: Jól parancsolja a +tekintetes úr, ma csakugyan esső lesz… + +Nem, itt a lelkek még nem szabadultak fel… De papbácsi háza ismét meleg, +nyájas és derüs. Mely szörnyü vihar rázta meg a házat! Nem történt +egyéb: Márika örökre lehunyta szelid, bocsánatkérő kék szemét, s az +anya, a papné, megtagadta Istent! S kitört a vihar, esztendő mult +esztendő után, tombolt szakadatlan. És ült papbácsi a viharban, két +kezét térde közé kulcsolva, alázatosan, béketürőn meghajolva Isten +előtt, nem rendült meg a hite: visszatér Istenhez a boldogtalan asszony. + +Visszatért. + +Papbácsi kertje ma is oly szép, oly tiszta, mint volt gyermekifjuságom +idején. A kerten átkanyargó patak kis hidja ujrafestve. Az óriási füz +alatt ott a kis asztalka, melyen szerelem nélkül szerelmi verseket +irogattam. A kis kerek tó körül változatlan ifjuságban pompáznak fehér +liliomok, vörös liliomok, időtlen-időkig fognak élni, virágozni: az ő +halhatatlanságuk bizonyos. Tó közepén kicsiny nemzeti zászlót lenget a +szellő. Vajjon a zászló élete halhatatlan-e?… + +– Ugy-e, szép a papbácsi kertje? + +– Ó de szép! + +– Szeresse a papbácsit: Isten s szüleim után neki köszönhetem, hogy az +vagyok, ami. Ha rossz gondolatok háborgatták lelkemet, mindjárt +megjelent szelid arca, rám mosolygott tiszta kék szeme – s a kisértet +eltünt. Szereti? + +– Első pillanatban megszerettem. + +A nyájas fészekben a kis oldalszoba a mi szobánk. A falon papbácsi és +Mári néni életnagyságu képe. Papbácsi térdére fektetve tartja kezében a +Szent Bibliát. Szelid szeme a Szent Biblián látszik pihenni, de bármerre +fordulsz a kis szobában – kisér komoly, intő tekintete. Félve fogom meg +Mária kezét, pedig enyém e kéz. Ez a félelem kisért gyermekifju koromban +is, valahányszor a könyvespolcról egy-egy könyvet levevék. Pedig e +polcon tilos könyv nem találtaték. + +Apró árnyképecskék itt-ott: német diákok, papbácsi német barátjainak +arcképei. Ihol egy nagy krétarajz: hosszuszáru csizmás német diákok +ülnek, heverésznek az erdőszélen, söröskancsó a kezükben. Be szép fiuk! +Ki gondolna arra most, hogy majdan e fiuk fiaival, unokáival együtt +vérzünk el! Átellenben a falról szőke leány arcképe mosolyog le ránk. +Jozefin, a lengyel kisasszony ez. Papbácsi két leányának nevelője. Ki +gondolna most arra, s ki hinné el azt, hogy Jozefin hazája feltámad +valaha? Hogy akkor támad fel, amikor a mienk halálra itéltetik… Most +csak egy a gondolatunk: oly szép az élet, oly szép a világ! Ki gondol a +mézeshetekben arra, hogy egyszer majd ránk illik a régi dal: + + Ifju voltam, gondolatlan, + Tréfás, nyájas, nyughatatlan: + De az mégis halhatatlan, + Igy szenvedni nagy-ártatlan! + +Be jól rendeli Isten, hogy a messze jövendőbe nem lát gyarló szemünk! + +* + +Székelyország Alföldje Háromszék. Keleti oldalát végig erdős hegylánc +szegi, védőn emelkedik a sikság fölé. Acélos buzát terem e sikság: +meglátszik a népén. Járása, beszéde büszke, szinte kevély. +Udvarhelyszéki, csikszéki testvéreinél módosabb. Ruhája hajlik az urias +felé. De szorgalmas, mint a hangya. A sikság el nem lanyhitotta, a jómód +el nem puhitotta. Ez a föld termette Mikes Kelement, a hüség szobrát; +Kőrösi Csoma Sándort, az ősmagyar hazát keresőt; Gábor Áront, a magyar +történelem legszebb szabadságharcának ágyuöntő hősét. Mindahárman a +hazáért éltek, haltak. Szabad-e e földnek idegen kézre jutnia? + +Ezen a megszentelt sikságon vezetem, kéz a kézben, Máriát. Aki e +megszentelt föld vizét itta, levegőjét lehelte – lehet-e valaha más, +mint magyar? + +Várj türelemmel a feleletre, nyájas olvasó. + +Most megyünk, mendegélünk, gyönyörködünk az aranykalászok tengerében. +Most csak hadd csirázzon ki észrevétlen két ifju szivben a vágy: ujra +meg ujra visszatérni az édes anyaföldre, aztán egyszerre csak itt +maradni, szép öregség napjait itt átszenderegni és – csendesen itt +aludni el… + +Végiggyönyörködjük, ábrándozzuk a háromszéki sikot, megcsudáltatjuk +magunkat a szentgyörgyi sétatéren – vajjon kik s mik lehetnek? Fülünkbe +jut, hogy valaki mágnásnak nézett, mert ki más házasodhatik ily +fiatalon? Bekukkintunk Előpatakra, ott egy kedves öreg ur mindjárt rám +ismer, csakhamar egy másik öreg ur: régi szabásu magyar öreg ur +mindakettő, méltóságos urak, finomak, s oly szépen, oly kedvesen, oly +gyöngéden udvarolják körül a pesti asszonykát, hogy az csupa +gyönyörüség. + +– Látja, látja, – mosolyog felém Mária, – nincs igazam, hogy mindig jobb +szerettem beszélgetni az öreg urakkal? + +– Igy volt ez mindég, hugomasszony, – mondja az egyik öreg ur. – Az öreg +urak kedvesebbek, finomabbak voltak, mint a fiatal urak. De a lányok +háládatlanok: végül is csak fiatalemberekhez mennek feleségül. + +Két öreg ur, ifju pár, csillagos, holdas este, régi történetek, ártatlan +anekdoták – ez igazán gyönyörü este volt. Mért, hogy még száz esztendőt +nem élnek az _ilyen_ öreg urak! Mert már halnak, halnak, egyre halnak, +gyökerestől pusztulnak ki történeti családok, züllenek, kallódnak az +ősökhöz méltatlan unokák. Fogyni kezd a régi erkölcs, régi erkölccsel az +ősi föld. Ez a két öreg ur még jóleső kivétel. Velök tudnék maradni +reggelig. Szállásunkig kisérnek, hosszan, sokáig utánunk néznek, mi is +vissza-visszanézünk, leintegetünk az emeletről. + +– Jó éjszakát, szép ifjuság! + +– Jó éjszakát, szép öregség! + +* + +Még van nehány napunk: beröppenünk Brassó városába. Kopasz fejü Cenk +aljában huzódik meg Weisz Mihály városa, aki – haj, de rég volt! – +magyar ruhát viselt, s szász voltának megtagadása nélkül hü fia tudott +lenni a magyar hazának. Az uccán összekeveredik szász, oláh és magyar +szó. A szászok kezében a vagyon, vagyonnal a hatalom. A magyar szó még +ritka: székely mesteremberek és cselédleányok ajkán csendül fel itt-ott. +Háromszék és Erdővidék gazdanépe ide hordja buzáját, zabját, lencséjét, +gyapját, bárányait, sajtját, szegénysége a – leányát, szolgálatba. Ezek +a leányok a szász és oláh uri gyermekek magyar nyelvmesterei. Látunk +piros nadrágos magyar honvédeket, de rongyos a nadrágjuk, a bakancsuk – +lenézik szegényeket saját véreik: a peckesen sétáló, közöshadseregbeli +magyar bakák. Egy az, hogy honvédnek a legénység gyengébbjét, +kiselejtezettjét veszik be, más az, hogy – rongyosak, kitagadottak. Ez +az a „magyar világ“, amely 1867-ben „feltámadott“. Még csak most +kezdenek épülgetni a magyar kultura templomai. Lassan-lassan, óvatosan +épülnek, mintha sejtenék az épitők: minek siessünk, ugyis összedülnek… + +Nagy kedvünk kerekedik látni Szinaját. De ehhez utlevél kell, 24 órára +szóló utlevél. Felmegyünk a vármegyeházába, bekopogtatunk az alispánhoz. +Miniszteri fogadóteremhez hasonlatos nagy terem közepén fogad egy apró, +ridegarcu ember. Ez az alispán. Szász. Eléadom a kérésemet, a felelet: +van-e rendőri igazolvány? – Nincs. Mindenféle leveleket kotorászok elé, +de hiába, a kis embernek ez nem elég. Látom az arcán, hogy ez is +szökevénynek néz. Kilobban a harag belőlem, Mária oltogatja, végre is le +kell mondanunk Szinajáról. Kimegyünk az uccára, gondolkozom, van-e a +városban ismerősöm. Egy sincs. Megyünk, mendegélünk, egyszerre +fölpillantok egy ház kapujára, s szemem egy néven megakad: Kapdebo +Ferenc ügyvéd. A következő pillanatban már az ügyvéd irodájában vagyunk. +Sohasem láttuk egymást, s csakhogy keblére nem ölel, amikor +bemutatkozom. Asztalán hever ugyan a Budapesti Hirlap, őmaga is +kolozsvári ujságiró volt valamikor, de fogadhatna, ugy-e, ezzel is: Azt +mindenki mondhatja, hogy ez meg az. Tüstént veszi kalapját az +örmény-magyar, jön velünk a vármegyeházára, igazolja +személyazonosságunkat, sőt szemére is lobbantja a kis embernek, hogy +magyar irótól (?) megtagadja az utlevelet. A hangos szóváltásra belép +egy szép szál magyar ember. Nemcsak a ruhája, arca is mutatja, hogy +magyar. Székely-magyar. Csakugy mennydörög méltatlankodó hangja, a kis +ember egész testében reszket. A vármegye főjegyzője a tüzes +székelymagyar. Tompa Sándor a neve. Kézen fog s ugy vezet az ő +szobájába. Ott mindjárt útlevelet állittat ki nekünk. + +Ime, ez a szász s ez a magyar. A szász óvatos, bizalmatlan, a magyar – +hiszékeny. Az egyik irásra sem hiszi el, hogy én vagyok én, a másik első +pillantásra, első szóra elhiszi. Nem is sikerült soha még magyar +összeesküvés. Nem is fog. + +* + +A magyar határtól egy jó futamodás Szinaja. Az ut a határig, s a határon +tul Szinajáig – röviden: vadregényes. Király nyaralónak szebb helyet +alig választhat vala. Erős a gyanum, hogy a költő királyné, Carmen Sylva +fedezte föl. Fenyves rengeteg közepén lankás hegyoldal, ennek sikján +épült a királyi kastély, s nem messze tőle villaszerü ház: a király +vadászkastélya ez. Van egy szálló, egy-két magányos villa; még csak +ezután épül ki Szinaja. Most néptelen, mert nincs itt a király. Csak a +vadászkastélyt nézhetjük meg belül. A király dolgozószobájában, egyszerü +asztalon hever egy kis német könyv. Ki van nyitva a közepe táján: olló +nyomtatja le. Gazdasági munka. Ime, egy király, aki gazdasági könyvet +olvas. Az asztalon hosszu skatulya, benne gyufa. A rendesnél háromszor +hosszabb gyufák ezek. Egy szálat elteszek emlékül, s irván Szinajáról a +Budapesti Hirlapnak, azzal bosszulom meg a brassai alispánt: kisebb, +mint a Károly király gyufája. + +Megnézzük Carmen Sylva szobáját is. Törökös divány benne, a divány előtt +a rokka, a rokkán patyolatfehér lencsomó. Vajjon szokott-e fonni +valójában? Mindegy: költő volt és szép verseket irt. + +Valóban, költőhöz és királyhoz méltó hely Szinaja. Költői voltán még az +a ronda külsejü ház sem ront, mely a királyi kastélytól nem messzire +rejtőzködik s melynek udvarán vöröshagymát ebédelő, szakállas barátok +üldögélnek. Ha nem csal emlékem, ez az a hires zárda, melyet Negru vajda +parancsára Manoli mester épitett. Igen szép népballada halhatatlanitja +az argesi zárdát, magyar földbe rég elfeledett iró, Ács Károly ültette +át. Tiz kőmives fog a munkába, de amit nappal épitnek, éjjel romba dül. +És akkor álmot lát Manoli, a pallér. Azt álmodja, hogy mindaddig nem +épül fel a zárda, amig azt a nőt, aki elsőnek jön ide reggel, be nem +falazzák. Manoli felesége jön elsőnek, befalazzák, s a zárda felépül. +Azt kérdi akkor Negru a kőmivesektől: tudnának-e ennél még szebb zárdát +épiteni? Igennel felelnek, s a vajda most azt parancsolja, hogy szedjék +el az állást, hadd szoruljanak fenn s pusztuljanak ott a kőmivesek. De a +kőmivesek zsindelyből szárnyat csinálnak, repülnek, repülnek, mignem +lezuhannak és kővé változnak. Manoli röptében meghallja felesége +jajgatását, eszméletét veszti s szintén lezuhan. + +Rokon ezzel a népballadával a székely Kőmives Kelemen, s egyidőben sok +vita folyt arról, hogy melyik az őseredeti s melyik az utánzat. Boldog +idők, amikor nem a föld, Erdély földje, – egy népballada körül folyt a +vita! Azt hiszem, ott az igazság, hogy sem egyik, sem másik nem utánzat: +mindakettőnek ősrégi babonás hiedelem a forrása. Az ujgörög +népköltészetben is van hasonló tárgyu népballada, azzal a különbséggel, +hogy a görög balladában hidat épitnek a kőmivesek, az oláhban zárdát, a +magyarban várat: a dévai várat. Van egy szerb monda is, amely szerint +háromszáz kőmives dolgozik Skutari várán, de nem tudják felépiteni, mert +Vila, a kárörvendő tündér, mit nappal épitnek, éjjel lerombolja. + +Igen, igen, boldog idők, amikor nem a föld, de egy népballada körül +folyt a vita… + +* + +Isten veled argesi zárda, dévai vár, édes anyaföld, az ifju pár +visszaröppen a pesti fészekbe. Két tágas szoba, uccára nyiló, ez a +fészek. Ebédlő, hálószoba: ebben egy nagy iróasztal. A könyvszekrény az +ebédlő disze. Tele vannak az ifju lelkek hazai emlékekkel s egészséges +kacagástól cseng a fészek, amikor azokra a hitetlen bácsikra s nénikre +kerül a sor, akik szegénységünket esküszóra sem hiszik el. Különösen azt +az öreg urat találjuk igen kedvesnek, aki egy megürült kerületre +célozgatott, ahol mindössze háromezer forint a mandátum. – Mi ez, kedves +öcsémuramnak? Lájbizsebéből is kifizeti az – apósa. + +De vajjon csakugyan szegények vagyunk-e? Havi száz pengő forintot fizet +a Budapesti Hirlap. Karácsonyra megjelenik első mesekönyvem, a Székely +Tündérország, Rákosi Jenő előszavával: gyönyörü elmélkedés a meséről, a +mesemondásról, a sas szárnyára kapja az ökörszemet, széditő magasságba +röpiti: ide nézzetek, „ő a legjobb mesemondó a mi falunkban“. Ez jó +világ volt, szép világ volt: az emberek még nem sajnálják egymástól a jó +szót, a dicséretet, nem irigylik a dicsőséget – talán az első +gyermekkönyv a Székely Tündérország, amellyel tárcacikkben foglalkozik a +sajtó. Az első s talán az – utolsó. + +Négyszázötven pengő forintot fizet a Pallas: ez a Székely Tündérország +kiadója. S karácsony ünnepén segédszerkesztője vagyok az +Ország-Világ-nak (ennek is a Pallas a kiadója), egy évre rá +szerkesztője: ez is fizet havi száz pengő forintot. Milliomosok vagyunk. +Milliomosok, akiknek a cseléd szép kerek mártásos csészében teszi +asztalra a levest – igy kiméljük a levesestálat: egy az, hogy a +csészében kényelmesen elfér a leves, más az, hogy ez igy igen kedves. +Mária teszi első nap az asztalra a csészét – itt a leves, gazduram! s +úgy tudunk kacagni ezen a kedves semmiségen, hogy a könnyünk is +kicsordul belé. + +Még mindig gyermek vagyok. + +Valószinü, hogy halálig az is maradok. + + + + +HARMADIK FEJEZET. + + +Ebben az igen hosszu fejezetben az iróember két nagy ellenségéről: az +ujságszerkesztésről s a honatyaságról lesz szó. + +Délelőtt ujságszerkesztés, estébe nyuló délután, s néha éjjel is, +ujságirás: Ország-Világ és Budapesti Hirlap közt igy oszlik meg az időm. +Alig izlelek az irodalomba, leteszem az irótollat s helyette kék +plajbász a kezemben. Özönével jönnek a versek, a rövid meg hosszu lére +eresztett novellák: mindennap sürün találkozom szárnypróbálgató +hasonmásaimmal. Ezerféle kézirást olvasok, könnyen és nehezen +olvashatót, fésülgetem, csinositom a szárnypróbálgatók irásait, öreg +ember türelmességével, a még maga is kezdő ifju meleg szeretetével: nem +engedem hevertetni, hadd kerüljön napfényre mielébb. Ha egyebet nem +tudok, azt már tudom, mely nagy keserüség a szárnypróbálgatónak, ha +kezeirása válaszolatlan kerül papirkosárba, legjobb esetben az +asztalfiába, honnét a szerkesztő hónapok multán halássza ki – s hátha +soha ki sem halássza? + +Mind kevesebb és kevesebb tárcát irok a Budapesti Hirlap-nak, az +ujdonságrovatot, majd a közgazdasági rovatot állitom össze – máig sem +tudom, ez utóbbihoz hogyan jutottam. Egy-két tárca itt, az Ország-Világ +majd minden számában heti krónika: humoros, enyelgő, csipkedő – ezzé +zsugorodik az irodalom, ha ugyan ez irodalomnak volna nevezhető. Bizony, +nem az. Éjjelenként, fáradtan, álmosan irom meg első regényemet: a +magyarhermányi legációból hoztam a csiráját. Sok-sok esztendő során fogy +el az első kiadás, az Athenaeum ajánlatot tesz a második kiadásra, +elolvasom s ez a válaszom: nincs az a pénz, hogy másodszor kinyomassam. +Egyetlen fejezetről állapitottam meg, hogy valamennyire – irodalom. Az +ősrégi székely párviadal leirása ez. Amikor a székely ugy hivta ki +ellenfelét párosviaskodásra, hogy egész falu fülehallatára kiáltott be +az udvarra: Gyere ki, hé! híre-hóra, hó hátára, vas lándzsára! Ha ki nem +jössz vaslándzsára, pokolba mégy vacsorára! + +Huszonötéves korában már irhatna az ember jó regényt is, de az én +regényem tele a kezdő ember igen kevés erényével és igen sok hibájával. +Talán nem csalódom, ha azt hiszem, hogy a mi fajtánk fejlődése, +szárnyainak kibontogatása lassu tempóban halad. A régi irók nagyrészének +falun, tanyán, kisvároson ringott a bölcseje, gyermek- és ifjukoruk +_levegője_ a talentum gyors kifejlésére nem alkalmatos. Hiába hozakodtok +elé a régibb időkből Petőfivel, az ujabb időkből Herczeg Ferenccel: egy +az, hogy Petőfi szerb-tót, Herczeg Ferenc sváb eredetü, más az, hogy +minden szabály alól van kivétel. A mi fajtánk ilyen kivétele – Jókai. A +mi fajtánk a mesebeli táltos csikóhoz hasonlatos, mely esztendő számra +girhesen-görhesen lézeng az udvaron (még a szemétdombon is), ügyet sem +vetnek reá – egyszerre aztán megrázkódik, kócos, bojtorjános szőre +aranyszőrüvé varázsolódik, felszáll a magas levegőégbe, erdők, mezők, +hegyek, tengerek felett repül. Természetesen, a táltos paripa sem mind +egyforma: egyiknek négy, másiknak öt lába, a harmadiknak két első lába +tövén még szárnya is van, de egy dologban mind egyformák: sokáig +lézengnek észrevétlen s hirtelen-váratlan rázkódnak meg. És megelőznek +sok-sok hirtelen-nőtt paripát, akik már csikókorukban ámulatba ejtettek +sebes vágtatásukkal… + +Ne értsen félre az olvasó, tudom, hogy az arany középszeren felül soha +nem emelkedtem, nem is vágyakodtam – egyszerüen csak megállapitani +igyekszem fajtánk lassu fejlődését és ennek okát. Talán nem is mondok +ezzel újat, azzal meg éppen nem, hogy az iróember két legnagyobb +ellensége az ujságszerkesztés s a honatyaság. + +Lelket ölő, lelket fásitó foglalkozás az ujságszerkesztés: minden +gondolat egyetlen cél körül forog – megtartani s szaporitani az +előfizetőket. Egy félrelépés ezer bajt okoz: gyermekkoromban tanulságos +történetet olvastam erről István bácsi kalendáriomában. Egy +félrecsuszamlás az előfizetők ezreit kergetheti szét. Ime, a példa. Jön +egyszer, esztendő vége felé, Tolnai Lajos, a regényiró, s mondja: – No, +kedves öcsém, irok én magának egy kis regényt az uj esztendőre. Egy +falusi kis lány lesz a hőse. Egy dalos kis pacsirta. Az lesz a cime: A +falusi Blaháné. Megirjam-e? + +– Hogyne, kedves bátyám, irja meg. + +Mindjárt közhirré is teszem: halljad, falu, halljad, város, az uj +esztendőt Tolnai Lajosnak, a kitünő regényirónak bájos regényével nyitom +meg. A cime: A falusi Blaháné. + +A regényből egy sor sincs még a kezemben. Készül már az ujévi szám, +akkor hozza, az utolsó pillanatban, Tolnai az első közleményt. +Olvasatlan küldöm nyomdába a kéziratot. Kefelevonatban olvasom s majd +leszédülök a székről. Már az első közleményben egy ocsmány nótát dalol a +pacsirta. A falusi Blaháné. Dühösen huzom keresztül a nótát: deleatur! +Ki vele! + +Hétről-hétre kapom a kéziratot, rendszerint az utolsó pillanatban, alig +győzi a kék plajbász kitörülni az ocsmány nótákat, szavakat, mondásokat, +egyszerre aztán rémülten veszem észre, hogy a kék plajbász sem használ: +a regénynek a _lelke_ is ocsmány. Mit tegyek? Félbeszakitsam a regényt s +bevalljam, hogy nem ismertem, mielőtt a közlésébe fogtam? Eláruljam a +titkot, hogy az ismert nevü irók igy irják a regényt: hetilapba hétről +hétre, napilapba napról napra? Nem tettem sem ezt, sem azt, +végigszenvedtem a vesszőfuttatást. Mert jöttek, sürün jöttek a +felháborodott lelkü anyák, apák levelei. Hogy ők szépirodalmi lapra +fizettek elő. Szépirodalmi lapra, melyet nyugodtan adhatnak leányaik +kezébe. Ez is, az is visszaküldte az ujságot s a végeredmény: uj +negyedben az előfizetést ötszáz előfizető nem ujitotta meg. + +Igazuk volt. Én is igy teszek, ha előfizető vagyok. Igen, igy irják az +irók a regényt az ujságoknak, hétről hétre, napról napra. Az iró nem +tőkepénzes: miből él azalatt, amig ir, ha előre meg nem fizetik a müvét? +(gyakran, amikor a mü még csak gondolat. Csak terv. Sőt még az sem. +Egyetlenegy regényirója van a nyolcvanas-kilencvenes éveknek, aki a +szerkesztőnek mindig kész regénnyel kedveskedik. Asszonyoknak, +leányoknak ő a legkedvesebb irója. Csupa hercegek, grófok a hősei, a +regény végén rendszerint kisül, hogy az inas is gróf, legalább is báró. +Az irodalomtörténet szomoru korszaka ez: Beniczkyné híg regényeinek több +olvasója van, mint Jókai regényeinek. Csak ugy falják regényeit +uriasszonyok, urileányok és szobaleányok mindközönségesen. December +elején kérek regényt a kegyelmes asszonytól, karácsony ünnepére már +hozza is az inas (vajjon nem gróf-e?), aranyos cérnával van átkötve a +kéziratcsomó. Bizonyos, hogy két-három heti munka a félesztendőre való +regény. Rettenetesen szégyellem magamat magam előtt, de hiába, a +közönség izlése nem ismer tréfát. Térdet-fejet kell hajtanom előtte. A +kihordó ujságolja, hogy az emeletről lekiáltanak a kisasszonyok: van-e a +lapban Beniczkyné-regény? Ha nincs: csalódottan biggyesztik félre +eperajkukat; ha van: elébe szaladnak, kitépik kezéből az ujságot. + +Hát, ez igen kedves idő volt, de jó, hogy – elmult. Talán nem tévedek +abban, hogy trónjáról a regényirás királynőjét Mikszáth Kálmán s még +inkább Herczeg dönti le. A sváb fiu párbaj miatt egy évig vendége a váci +fogháznak, itt irja meg első regényét: _Fenn és lenn_ a cime. Kikerül a +fogházból, nyilván nem is mer próbálkozni ismeretlenül mindjárt +regénnyel, néhány rövidebb lélekzetü tárcája jelen meg a Pesti +Hirlapban, egy-kettő az Ország Világban. Megéreztem, hogy Istenadta iró +jelent meg az irodalom mezején s a karácsonyi számban, melyben csak tiz +év óta szereplő költők és irók arcképét s rövidebb irásmüvét teregetem a +közönség elé, bemutatom Herczeg Ferencet is. Oly kevés dolga jelent meg +idáig, hogy az irók is megütödnek: hogyan került az ujságba az ő arcképe +is. Ki ez a Herczeg Ferenc? Mosolyogva nyugtatom meg az irókat: Én már +tudom, ki. Majd ti is megtudjátok. Akkor én már olvastam a _Fenn és +lenn_-t. A Singer és Wolfner cég – gondolom, a nyolcvanas évek végén – +pályázatot hirdetett regényre. Mikszáth Kálmán, Fái Béla s e könyv irója +voltak a pályabirák. Mikszáth volt a bizalomkeltő cégér: mondanom se +kell tán, hogy a kényelmes palóc egyetlen regényt sem olvasott el. +Elsőnek olvastam a Fenn és lenn-t. – Ez már regény! – kiáltottam fel a +sok rossz regény olvasása után s ajánlottam a megjutalmazását. Ezer +korona volt a pályadij. Alig néhány hete jelent meg néhány apró +lélekzetü tárcája, nem volt nehéz megtalálnom az atyafiságot a tárcák s +a regény között. Szinte bizonyos voltam abban, hogy a regényt a sváb fiu +irta. Emellett bizonyitott az is, hogy néhol még küzdeni látszott a +magyar nyelvvel. Amint irói körökben szokták nevezni: csörgette a +germanizmus rabláncait. Fái Béla, aki francia regények magyarra +forditásaival tünt ki akkoriban, alig olvasott el néhány oldalt a +regényből, bőszülten dobta félre a regényt: hisz ez nem tud magyarul! – +Igaz, mondtam én, látszik, hogy nem az anyatejjel szivta magába a magyar +szót, de a regény erős talentum müve. Tessék csak végigolvasni. + +Végigolvasta, igazat adott, de a germanizmusok miatt csak dicséretre +érdemesité. + +– Bizonyosan fiatalember, – mondá, – boldoggá teszi a dicséret is. + +Igy indul el diadalmas utján Herczeg Ferenc, a sváb fiu, ezidőszerint az +élők közt a legnagyobb. + +Sok a tövise az ujságszerkesztésnek, de vissza-visszanézve, a rózsának +már csak az illatát érzem. Tenger vesződség, izgalom a képek miatt. +Minden képet, minden rajzot Bécsbe kell küldeni: csak az a másolat +tökéletes, amely Angerer és Göschl mühelyéből kerül ki. Rengeteg pénzbe +kerül egy-egy kép és sohasem vagy bizonyos abban, hogy idejében +megérkezik-e Bécsből. Egyszerre csak látom, hogy az irók munkáját nem +tudom illően honorálni, az illusztrátorokat sem, mert a bevétel +javarészét – Bécs nyeli el. A Budapesti Hirlap már 25 pengőforintot +fizet a nevesebb iró tárcájáért, az _Ország-Világ_ jó, ha tiz forintot +fizethet. A közönség szemlátomást pártol át a „kis lap“-okhoz, amelyek +tárcát, regényt, sőt verset is közölnek. A családapáknak hamarosan +megjön a „jobbik eszük“: minek járassanak szépirodalmi ujságot, amikor +tárcát, regényt, verset talál „az asszony“ eleget az „én lapomban“ is. +Ha „az asszony“, – mondja a vidéki ur, – képes lapot is szeretne látni, +egy hét multával felszabadul a kaszinóban, hazaviszem, hadd gyönyörködje +ki magát. (Igaza van.) – Ha az asszony, – mondja a pesti ur, – képes +lapot szeretne látni, elviszem a kávéházba, – ott kedve szerint +válogathat német, francia, angol képes lapok között. Magyar is akad +egy-kettő. (Ennek is igaza van.) Mindenkinek igaza van, csak a +szerkesztőnek nincs, aki elég bolond, hogy képpel, verssel, regénnyel, +novellával, „ismeretterjesztő közleményekkel“ alkalmatlankodik, holott +szemlátomást fogy a közönsége. De végre is minden vers, minden regény +nem fér el a napilapokban, a költő mégis csak a hetilapokban helyezi el +javarészét a verseinek, s az az öt-tiz pengőforint is jobb a semminél. + +Vajda János e korszak legnagyobb költője, de éppenséggel nem népszerü. +Ám a szerkesztőnek meg kell becsülnie őt: egy versének 25 forint az ára. +Zordon képü, magába temetkezett óriás, kerüli, gyülöli az embereket. +Rendszerint egyedül üldögél a Kammon-kávéház sarkában; két zsidófiu: +Palágyi Menyhért, a filozófus, s Lajos, a költő, látogat el hozzá – +senki más. Arany Jánost igen lekicsinyli s gunyosan szokta szavalgatni: + + Királyasszony kertje + Kivirult hajnalra, + Fehér rózsa, piros rózsa, + Szőke leány, barna. + +Szaporátlan költő, mint ahogy szaporátlan a nemesebb fajtáju vad. Versei +mélyen járók, nem kapkodnak utána a kiadók. Országgyülési képviselők +állanak össze, szólnak a nemzethez: igy jelen meg egy hosszu élet müve, +két kötetben. Az egyik kötet vers, a másik próza. Ennyi az egész. +Mindakét kötet a kiadó nyakán marad. Minden szava keserü panasz, keserü +vád. Léhütők duskálnak a jóban, s ő éhezik. Az éhezés – tulzás. Néplapot +szerkeszt – névtelen, tisztes megélhetést biztosit a fizetése. De való, +hogy szegény ember, olyan szegény, amilyen csak magyar költő lehet. + +Verseire roppant kényes, őmaga végzi mindig a korrekturát. Gyakran kell +hozzá szalajtatni a szedőfiut a korrekturáért. Alig lehet kikaparni +tőle. Napok hosszát ül rajta, keresi a sajtóhibát. Egyszer a +Vámház-köruton találja meg a szedőfiu. Lassan mendegélve mélázott és – +sósperecet rágott. + +– Kérem, Vajda ur, a korrekturáért küldött a szerkesztő ur. + +– Mit alkalmatlankodol, – riadt a szegény gyerekre, – nem látod, hogy +ebédelek!? Nem látod, hogy milyen nyomorult koldus vagyok!? + +De megnyugtathatom az olvasót, akkor délben egy kis korcsmában látta +ebédelni a főszedő. Nagy adag rostélyost ebédelt a költő. + +– Lám, lám, hogy szalad, szóba sem áll a szegény emberrel! + +A szaladó én vagyok. Valóban, szaladok, a nyomdába sietek. Estére hajlik +az idő, még meg kell irnom egy cikket, aztán ki a vasuthoz: Gödöllőn +nyaralunk, s a nyaralásból csak az éjszaka az enyém. Természetesen, +megállok s mondom: + +– Kettőnk közül én vagyok a szegény ember, mert én szaladok, ön meg +sétál. + +– Igen, igen, ön ifju, tehát szalad. Én öreg, tehát mendegélek. De a +szegény én vagyok, a gazdag ön. Szerkesztő is, képviselő is! Hát én, mi +vagyok? Koldus. Koldus, uram, koldus. Meglátja, hogy árokban döglöm meg, +mint a kutya! + +Karomba kapaszkodik, mendegélésre kényszerit, pedig ég a föld a talpam +alatt. A Kecskeméti-uccában a Pallas nyomdája. Ott megyünk, mendegélünk, +a kapu előtt bucsuzkodni kezdek, de vaskarja nem enged, tovább hurcol, s +egyszerre csak ott vagyunk a Muzeum-kertben. Már látom, hogy a cikket ma +nem irom meg, jó, ha le nem késem az utolsó vonatot. Isten a tudója, +hányszor kerüljük meg a Muzeumot. Szóhoz sem jutok, áradva árad ajakán a +keserü panaszok, vádak tengere. + +– Tudja, – s itt megáll hirtelen, kezét fenyegetően ökölbe szoritja, – +tudja, mit mondott nekem multkor az a – – – Vadnai!? Megyek, mendegélek, +szembejön velem, köszön: – Szervusz, Jánoszkám, hogy vagy? Felelem neki: +Hogy vagyok? Mint a kivert kutya. Éhezem. Az árokban fogok megdögleni! – +No, no, Jánoszkám, mondta, ne búszulj. Majd szólok az irói +szegélyegyletnél. Megszavaztatok neked egy évre 400 forintot. – Hallja +ön, – ráz meg szilajul, mintha én volnék Vadnai, – hallja, érti, mit +mert nekem. Vajda Jánosnak mondani az a… + +Vadnai Károlyról van szó, a nem nagytehetségü, de a maga korában méltán +kedvelt iróról, aki évek hosszu során szerkesztette nagy gonddal a világ +egyetlen szépirodalmi napilapját: a Fővárosi Lapok-at. Sem irásra, sem +ujságszerkesztésre anyagi szükség nem kényszerité: szép birtoka volt +Borsod vármegyében. Szóval: a régi világból való iró, aki otthagyja az +ekeszarvát, pennával szolgálja nemzetét, tehetségének mértéke szerint. +Nyájas ember, kellemetes társalkodó, a multja érdekes: 15 éves, amikor +kiüt a szabadságharc, beáll honvédnek, végigharcolja a szabadságharcot. +Világos után a német besorozza, – Olaszországban szenved a hazáért, mint +közlegény. + +Bizony, igaztalan volt a költő kifakadása. De hirtelen-váratlan +lecsendesül, s éppoly hirtelen-váratlan mondja: + +– Lássa, kérem, ha valakinek eszébe jutna, hogy ennek Vajda Jánosnak +nyugodalmas életet kellene biztositani; hogy akkor az a Vajda János +nagyokat alkotna. Ha például azt mondaná a kormány: nesze, ad neked az +állam minden esztendőre hatezer forintot. Ezért nem kérünk egyebet: irj, +amikor megszáll az ihlet. Mely szép, mely nagy dolgokat irnék! + +Itt megpihent, kémlelődve nézte rajtam a hatást. Aztán: + +– Nézze, ön képviselő. Ön szólna a képviselőtársainak. Felvilágositanák +a kormányt, hogy a nemzet érdeke az, ha Vajda Jánosnak a gondtalan élet +biztosittatik. + +– Igen, igen, a nemzet érdeke volna ez. De én kis pont vagyok… Én is +szólhatok egyiknek-másiknak. Szólok is. De szóljon Vajda ur is. + +Én is szóltam: ő is szólott. Az eredmény: 1200 forint. Gondolom, e +„kegydijat“ halálig „élvezé“. Nem nagy summa, de magányosan élő +embernek, szegény ország költőjének, éppen elegendő. Akkoriban elegendő +volt. A Muzeum-kertben igért nagy alkotások elmaradtak, soha senki +számon nem kérte, nem is kérhette: bőségesen megszolgálta ő a kegydijat, +ha tán nem is ir a Virrasztók-nál több költeményt. Az ötvenes években +irta: ma, fájdalom, ismét időszerü… + +Szinte félve kopogtat be Reviczky Gyula, mintha most hozná első +zsöngéjét, pedig e kor költőinek seregében az elsők sorában ragyog a +neve. Leányos szemérmetességgel nyujtja át a _Pán halálá_-t, a +nyolcvanas éveknek tán legszebb költeményét. Előkelő család sarjadéka, +apátlan, anyátlan árva, az előkelő család nem tud róla; valószinü, hogy +szégyelli az „elfajzott“ sarjadékot, aki versfaragással gyalázza meg a +familiát. Hol ebben, hol abban a szerkesztőségben tengődik éhbéren; nem +panaszkodik, nem vádaskodik, bár ő csakugyan éhezik. Sokat, igen sokat +éhezik. Rendetlen élet, éhezés, fagyoskodás: a tüdőbaj kész prédája a +különben is gyenge testü költő. Ha emlékezetem nem csal, a halálnak +eljegyzett költő Bródy Zsigmondnak, a Neues Pester Journal +szerkesztőjének pénzén hosszabbitgatja életét Meranban, nem a nemzetén. +Megrajzoltatom arcképét, virágok közé rajzoltatom, Gozsdu Elek ir róla +gyönyörü dicséneket: hátha ez is egy-két nappal hátrább tolja a Halál +óramutatóját. A vég: kórház. Ott „számlálgatja, találgatja, hogy hány +napja van hátra még“. + +Nem sokáig számlálgatja, találgatja, egy-két nap multán leszáll érette a +Halál angyala, felviszi az Égbe: ott a költő sem éhezik. + +* + +Most pedig egyidőre Isten veled, ujságszerkesztés, hí a haza. Én +legalább azt hiszem, hogy a hazának szüksége van reám. Nem elég, hogy +huszonhat esztendővel apja vagyok már két gyermeknek, a honnak is atyja +szeretnék lenni. Csak most kezdem észrevenni, hogy az én népem szegény, +földhöz ragadt szegény, s mintha romlásnak indulna ősi erkölcse is. +Látom, világosan látom romlásának forrását, de elhessegetem magamtól a +gondolatot, hogy magam is bünrészes leszek népem romlásában, mihelyt a +honnak atyja akarok lenni. Visszaszáll lelkem a gyermekkorba, amikor +Erdővidék népe felkerekedett, ki lóháton, ki gyalog, ki szekéren, kiki +tarisznyában vitte az elemózsiát, mentek, mendegéltek, napi járóföldet +lovagoltak, gyalogoltak, szekereztek s ingyen szavaztak le egy székely +legényre, aki Pestről jött haza – Jókai Mór ajánlólevelével. A kiegyezés +után volt ez, azon melegében. Amikor Jókai még baloldali volt, a +Terézvárosban minisztert buktatott – im, a pártfogoltja is, +jelentéktelen ujságirócska, megbuktatott egy tisztes öreg méltóságos +urat, aki meg Deák-párti vala. De jön 1875, Tisza Kálmán lesz +Magyarország miniszterelnöke, s hiába „akasztja szegre a bihari +pontokat“, szebb jövendő képe mosolyog a magyar égen, – még elég a +tokány, a székely nép pénzzel a vótumát nem fizetteti meg: lelkesen +szállitja Tiszának a mamelukokat. Telik, mulik az idő, oszlik-foszlik a +pókháló a nép szeméről, hirtelen lehull, – itt a nagy kiábrándulás. Nagy +kiábrándulásnak mi az orvossága? Etetés, itatás, pénzosztogatás. A +székelyföldi urak sorban vérzenek el. Azzal áltatják magukat a +boldogtalanok, hogy amikor ezreket dobnak ki a mameluk-mandátumért, nem +sárba dobják a pénzt: a hazáért hozott áldozat ez. Szentül hiszik, hogy +hajszálnyi repedés a kiegyezés épületén – szerencsétlenség, több ennél: +nemzeti veszedelem. Az ország házában nincs egyéb szerepük: szavaznak és +szavaznak. Nincs köztük egyetlen, aki ország szine elé teregesse +népének, szülőföldjének szemlátomást növekedő szegényedését; egyszerü +szavazógépek, ennél többre nem is becsüli őket a vezér. Egy +háromesztendős ciklus bőven elég az elvérzésre egy székely földesurnak, +jön utána a másik – nem sokáig: kevés a székely földesur. Ez a kevés tiz +esztendő sem telik belé: elvérzik, a – hazáért. A követekből kortesek +lesznek, pénzes pesti urak mandátumszállitói. A szélsőbalnak alig néhány +kerület jut s egyszerre csak a vezérek is: Ugron Gábor és Orbán Balázs +kiszorulnak Nagymagyarországba: ott kapnak mandátumot. „Romlott +intelligencia, tudatlan nép“ – Ugron Gábor e keserü megállapitása +szörnyü hiven fejezi ki: hová görbült a nemzet dereka. + +Orbán Balázs bejárta a Székelyföld minden zugát; a székely várak minden +rozsdaette kulcsát lerajzolta; nagy könyvben örökitette meg a régi +dicsőséget; s im a pénzzel, borral elaltatott nép a mandátumot +megtagadja tőle, mert pénze nincs. Nincs, mert ami kevés volt: egyetlen +könyvbe temette. De ez nekem csak most jut eszembe, e könyv irása +közben, akkor csak a magam könyvét látom: a Székely Tündérország-ot. +Azzal el fogom árasztani erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép +Erdővidéket, hej, hogy tódulnak majd a zászlóm alá! Az is csak most jut +eszembe, hogy három év előtt a szabadelvüpártnak 40 ezer forintjába +került a Jókai székely mandátuma, annak a Jókainak, akinek ajánló +levelére még nem is oly régen ingyen választottak meg egy szegény +székely legényt. Akkor erre nem gondolok, nekem most csak egy a +gondolatom: honatya akarok lenni. Székelyországot tündérországgá fogom +varázsolni, csak egyszer ott legyek, ott! Nincs más programmom. Apponyi +Albert emberi és politikai ideálom, de amikor puhatolódzni hazamegyek, +egy-két ember kivételével az intelligencia elszörnyüködik e név +hallatára. Az egész Székelyföldön alig van két-három kerülete a +mérsékelt ellenzéknek, s bár „mérsékelt“, mégis ez ellen folytat +irtóharcot a „generális“, nem a szélsőbal ellen. Csak a mérsékelt +ellenzék veszedelmes ellenfél, veszedelmes, mert ez is 67-es alapon áll. +A nép körében nem tud gyökerei verni, egy az, mert nehéz megértetni, mi +a különbség egy alapon álló két párt között; más az, hogy Apponyi +keztyüs kézzel dolgozik: hiába bizonygatja Grünwald Béla, hogy keztyüs +kézzel csatát nyerni nem lehet. De a generális mégis a mérsékelt +ellenzéket irtatja tüzzel-vassal, a szélsőbalt alig bántja, hisz ennek +programmja, mig Ferenc József él, kormányképtelen… + +Kiegyezem hiveimmel: szabadelvü programmal lépek föl, de minden +községben hangsulyozom, hogy – kikötéssel. Meggyőződésem ellen nem +szavazok, ha megválasztanak. Hogy megválasztanak-e? A többség – „több, +mint bizonyos“. „Mindössze 3000 forint“ az alkotmányos költség. +Csudálatosképpen, majd minden jelöltet ezzel a summával biztatják a +kortesei: csak 3000 forint, csak… A Székely Tündérország szétosztását +mosolyogva fujják le. Első pillanatban látják, hogy naiv ember került a +karmaik közé – s jól látják. Általában, az intelligenciának, ha romlott +is a lelke, a szeme igen jó. Az ellenjelölt szélsőbali, maga is székely +fiu, piros pozsgás arcu, megtermett legény, különösen a fejérnépek +körében igen népszerü. Az asszonyokat táncoltatja, a maszatos +gyermekeket tisztára csókolja – erre is, arra is képtelen vagyok. De +mellettem a hivatalos hatalom. A főszolgabiró, rettegett, gyülölt ember: +oldalán járom be a kerületet. Ugy érzem, hogy szégyenpadon ülök +reggeltől estelig. Alig járunk be két-három falut, a három ezer forint +ugy eltünik, mintha föld nyelte volna el. Senki sem kérdi: akarom-e, +nem-e, minden falu kocsmája az enyém, ott szabadon ehetnek, ihatnak az +emberek: választó, nem választó, mindegy. Kinek jutott eszébe, kinek +nem, valakinek eszébe jutott, hogy de szép volna, ha a székely falukban +is zenekarok alakulnának a nép fiaiból. Nosza, mint a ragadós betegség, +terjed faluról-falura a rezesbanda nyavalyája: minden faluban éktelen, +össze-vissza játszó rezes bandák fogadnak, két hétig éjjel-nappal nem +fogyok ki a müélvezetből – ezek majd mind beadják a számlát a választás +előtt és – után. Félénken célozgatok szegénységemre, de a kortesek +szemem közé nevetnek. + +– Ugyan, ugyan, lájbizsebből is kifizeti az apósa ezt a kicsi költséget! + +Az apósom, aki a Duna hullámsirjába temetkezett a – szegénység szégyene +elől! + +– Sohasem, volt ugy, hogy valahogy ne lett volna, próbálom megnyugtatni +magamat. Voltaképpen azt kellett volna mondanom: Szégyen a futás, de +hasznos, ám szégyellek megfutni s ha már benne vagyok, végig harcolom a +szégyenletes harcot. Ime, búsultam népem romlásán, s magam is a rontók +közé állok. „De ha _itt_ kell kezdenem, hogy majd üdvén, javán +munkálhassak?“ + +Benézek a megye székvárosába: nevemet hirdető plakátok a falakon. Ki +rendelte? Tudom is én. Nem is kérdezem. A város urai ebédet adnak +tiszteletemre, holott nem vagyok a jelőltjük. Pohárköszöntő után +pohárköszöntő, mind engem magasztal. Könnyekig meg vagyok hatva, +búcsuzáskor a cigánynak egy marék bankót dobok – a választás után +átadott számlában ez az ebéd is ott ragyog. + +Dombháza is a kerületemhez tartozik, ama Dombháza, ahol éppen tiz +esztendeje „kicsi legátus“ valék. Áll még János ur háza, most már +nagyságos ur, nem tekintetes, mert három esztendeig ő is hüségesen +szavazott az országházában. Huszezer forint volt a mandátuma. Még áll, a +ház, még él egyik öreg kisasszony, de már nem kérdi: wie viel Uhr ist +es? – holott most már csakugyan nem lát a faliórára fel. Igen kedvesen +fogad, aszott kezét nem kapja el kézcsókom elől. És áll a pálinka-masina +is, sőt dupla erővel dolgozik, mert minden reggel hordják a választóim a +szeszt: minden választó egy kupát. Senki sem kéri hozzájárulásomat: a +választás után megkapom a számlát. De már ez sem segit János uron, még +egy-két esztendő s a postán találkozom vele: ceruza a füle tövén. +Kicsiny kis hivatal: im ez a jutalom, hogy három esztendeig igennel +szavazott. + +Szegény édesanyám éjjel-nappal süti a kenyeret, szekérszámra hordják be +a választás székhelyére: – Istenem, istenem, sóhajtoz az öregasszony – +elevenen megnyuzzák a fiamat! + +A nép, az Istenadta nép, két álló hétig nem dolgozik, eszik, iszik, +fejenkint 5 pengő forintot kap, – nem is volna sok, hisz ötszáz szavazat +már nagy többséget jelent. A nagy summák láthatatlan kezeken tünnek el. +„Romlott intelligencia, tudatlan nép!“… S im, enyém a többség: markos +legények vállukra emelve hordoznak meg a szolgabiró udvarán, végre +letesznek s – tartják markukat. Ketten vittek, s tizen is jelentkeznek: +– én is vittem, én is! Jaj de szivembe nyilallik vérem elfajulása! De +ugy kell nekem, minek akartam a hon atyja lenni. + +Este vacsora. Szemem-szájam eláll: templomnál tágasabb deszkaépületbe +vezetnek, végtelen hosszu asztalok, három-négy sorban férfiak, nők, +gyermekek az asztal körül, a földön: ezek mind az én zsebemre +vacsoráznak. Ki épittette ezt a szörnyü nagy alkotmányt? Csupa uj +deszka. Nem tudom, de én fogom fizetni. Ki rendelte a vége-hossza-nincs +vacsorát? Nem tudom, de én fogom fizetni. Hány székely Tündérországot +kell majd irnom, hogy csak ezt az éktelen alkotmányt s ezt a vacsorát +kifizessem? + +…Fő, hogy a szabadelvü-párt óriási diadalt arat Háromszék vármegyében. +Mind a hét kerület szabadelvüpárti képviselőt küld az országházába. +Köztük van Mikszáth, a „nagy palóc“, Beksics Gusztáv, aki a Nemzet-ben +és a Neues Pester Journal-ban hirdeti a szabadelvü-párt örökéletét. Aki +egyszer a Kammon-kávéházban zajos derültség közt fogadkozott, hogy egy +éven belül megsemmisiti a dzsentrit a – Neues Pester Journal-ban. Akit +én a Budapesti Hirlap-ban igy jellemeztem: futva ir és irva fut. És a +hetek közt van egy már ismerős nevü pesti ügyvéd is, a félrecsapott +képü, igen jámbor Neumann Ármin, akit Komócsy József, a lirai költő +kisér le – Bereckre, ágyuöntő Gábor Áron szülőfalujába. Mindössze +százhusz választója van Berecknek: ebből hetvenet Neumann Ármin megvesz +szabott áron – máig is rejtély előttem, mi szüksége volt Komócsyra. + +Mikszáth és Beksics alkotmányos költségeit a pártkassza fizeti, a +Neumann Árminét valószinüleg – Komócsy. Az enyémet a „döglesztő“ fizeti: +erre a névre kereszteli el a 12 százalékra dolgozó takarékpénztárakat +romlásnak indult népem keserü humora. Idáig három esztendős volt az +országgyülési ciklus, mostantól, 1887-től kezdve öt esztendős. Még +napidijat fizetnek a honatyának: 5 forint 25 krajcár a napidij. Amely +hónapban nincs országgyülés, nincs napidij. Öt esztendő napidija sem +elég, hogy az alkotmányos költség megtérüljön: kerek tizenötezer pengő +forint ez – egy krajcárral sem kevesebb. A választási harc izzó +napjaiban egyik kortes felszalad Pestre, s kikönyörög a pártkasszából +3000 forintot. Mire költik, hová költik, nem tudom, de világosság gyul +agyamban: imé, hát ez az a bizonyos _csak_ 3000 forint! + +A legképtelenebb számlákat szónélkül fizetem, mert, öreg szüléimről, +testvéreimről nem beszélve, minden faluban van vérbeli atyámfia; nem +szabad engednem, hogy utána kiabálják szüleimnek: szép fiatok van! A +testvéreimnek: szép testvéretek van! Az atyámfiainak: szép atyátokfia +van! Nekem e földben a gyökerem, nem téphetem ki, nem bucsuzhatom el +sohaviszontnemlátásra, mint messziről jött honatya-társaim, akik ma itt, +holnap ott vesznek meg egy kerületet. S mert a számolás volt mindég +leggyengébb oldalam, „pontosan“ kiszámitom, hogy öt esztendő alatt +„ledöglesztem“ a 12 ezer pengő forintot a napidijakból. A „véremből való +vér, a csontomból való csont, a husomból való hus“ véreim hadd +maradjanak abban a boldog hitben, hogy ezt a kis költséget lájbija +zsebéből fizeti ki az apósom, nekem pedig maradjon meg a büszke tudat: +önzetlenül szolgálom a hazát. + +* + +Zsong az óriás méhkas, a szabadelvü párt klubjának nagyterme: egymás +hegyén-hátán a kopaszodó, az egészen kopasz s a gondosan fésült fejü +honatyák. Feltünik a sok gyerekember: 24-től 30 évesig husz-harminc +főnyi csapat. Az öregek örvendeznek: ime, fiatalodik a szabadelvüpárt, +holott voltaképpen – öregedik. Nem látják (vagy nem akarják látni?), +hogy száz meg száz öreg hazafi vérzett el az idők során. Hogy még az +unokák unokái is siratni fogják ősük honatyaságát. Öt gyermek-képviselő +összeverődik, köztük vagyok én is, velünk egy idősebb: lessük a +pillanatot, amikor a generális körül egy kissé tisztul a tér. Sokáig +lessük a nagy pillanatot, végre a generális szine előtt állunk. Vezetőnk +sorra mondja a nevünket, a generális csontos, hideg kezével alig érinti +meg a miénket. Várjuk a szavát. Egy jó szót, egy meleg szót. Egy +pillanatig hallgat, elnéz a fejünk fölött s fanyar mosollyal mondja: – +_No, majd megismerkedünk a szavazásnál!_ Ezt mondja, szórul-szóra ezt. +Sem többet, sem kevesebbet. Öten vagyunk, mindeniknek jut – egy szó. +Azzal tovább megy, ingadozón járó, sovány alakja eltünik a sokadalomban, +mi meg állunk, elképedten, mint megannyi sóbálvány. + +– Ugy kell neked, – gondolom magamban, minek jöttél ide. Ég az arcom, +szégyen és harag égeti. – Jó. Hiszen majd megismerkedünk a szavazásnál! + +A szabadelvü párt erdő, félelmetes erdő: nem fér el a régi helyén, az +ellenzéki oldalt két sorral keriti be. A mérsékelt ellenzék egy maroknyi +csapat. Válogatott csapat, de maroknyi. Vezérnek is beillő adjutánsok a +„vezér“ körül: Horánszky Nándor, Beöthy Ákos, Grünwald Béla, Hódossy +Imre, Károlyi Sándor. Már nincs köztük Szilágyi Dezső, amott sincs, a +rengeteg erdőben. Fel-felkapja hatalmas fejét, gunyos mosolyt villant +jobbra, balra, mintha keresné: hol a vitéz, ki vele vini kész. + +Andrássy Gyula és Tisza István a legfiatalabb honatyák. Ők a Ház – +Herbertjei. Ők a legfiatalabbak, de már öreg politikusok – annak +nevelődtek. Nem is vállalják a korjegyzőséget – Isten őrizz, még kisülne +róluk, hogy – fiatalok. De én boldogan vállalom, mert én több vagyok a +fiatalnál: gyermek. Áhitattal lépem át az országházának küszöbét, mint a +hivő a templomét. Jól esik hallanom a Házon áthullámzó morajt: be szép +fiuk! Hogyne volnának szépek: mi szebb az ifjuságnál? De gyorsan +elmulnak a mézes hetek, kezdődik a viadal. Rövid viadal, hosszu viadal: +Apponyi után mindig Tisza következik. Övé az utolsó szó. Aztán – +szavazunk. Az erdő, a félelmetes erdő feláll, vagy tán nem is erdő, +megáradt folyam ez s ennek a folyamnak én is egy csöppje vagyok. +Szeretne föld alá tünni a vizcsepp. Szeretne elpárologni, de nem lehet. +Le kell szolgálnom a – háromezer forintot. Mint szegény Reviczky, én is +„számlálgatom, találgatom, hogy hány napom van hátra még?“ Tizenötezer +forintból háromezer esik egy esztendőre, egy-két hónappal talán meg is +pótolom, aztán – Isten veled, erdő! A félelmetes erdőben „kopók“ +szimatolnak, lesik, számon tartják, ki szavaz, ki nem. Sok szavazásról +lekésem, mert csakhogy föld alá nem sülyedek szégyelletemben, +valahányszor Apponyi ellen szavazok. Meddig, ó, meddig? Sorra kerül a +költségvetés, költségvetés során a közoktatásügyi tárca. Az ország +mostohagyermeke. Mindenre van pénz, csak a közoktatásra nincs. Itt az +ideje, hogy elmondjam szüzbeszédemet. Apponyi példáját követem: ő a +zeneakadémiának szenteli első szavát, én az – ifjusági irodalomnak. A +költségvetésben nyoma sincs az ifjusági irodalomnak, hogyan is volna, +amikor magyar ifjusági irodalom még nincs is. De éppen mert nincs, – +szeretném, ha lenne. Egy csomó képeskönyvet viszek be a Házba. Csupa +idegenből szállitott, rossz szines képek, együgyü versikék alatta – +vajjon ki plántálta át magyar földbe ezeket? A honatyák csudálkozva +néznek rám: mit akar ez a fiu? Legjobban csudálkozik az agg Trefort, a +közoktatás ügyének minisztere, mindegyre idegesen fordul hátra az +államtitkárához, a még fiatal Berzeviczy Alberthez. Szinte hallom, mit +kérd tőle: mit akar ez az ember? Hiszen ez nem tartozik a tárcám +keretébe. Én meg szép csendesen beszélgetek az ifjusági irodalomról, +amely nincs, s biztatom a kormányt, áldozzon erre is valamit, hogy – +legyen. Tüzzön ki jutalmat, buzditsa irodalmunk jeleseit: szálljanak le +a gyermekek közé. Idegen lelkü, rossz magyarságu könyvek ne rontsák a +magyar gyermek – magyarságát. Szemelvényeket olvasok fel, hadd lássák, +mivel butitják a magyar gyermeket. A tisztelt képviselő urak gyermekeit +is. A t. Ház hangosan derül s mert egyik könyv szerzőjéül Kálmán bácsi +van megnevezve, százan is kiáltják egyszerre: Bizonyosan Mikszáth +Kálmán? Ugy-e, te irtad? Szóval: mulat a tisztelt Ház. A kuruc Thaly +Kálmán személyes sértésnek veszi, amikor arról beszélek, hogy a magyar +tudós akadémia is tehetne valamit az ifjusági irodalomért. Haragosan +kiált közbe: Ez nem tartozik az Akadémiára! + +– Ha a francia akadémia leereszkedhetik az ifjusághoz, a magyarnak sem +válnék szégyenére az, – felelek a tüzes kurucnak. + +Summa summárum: a szüzbeszédet hagyományos türelemmel hallgatták végig, +de a hatás láthatóan vegyes. A szabadelvüpárt egyik főembere külön fog a +folyosón, figyelmeztet, hogy beszédem nem volt – szabadelvü beszéd. Amit +én akarok: az irodalomnak állami gyámság alá helyezése. Nem vetted +észre, hogy a beszéded csak a mérsékelt ellenzéknek tetszett? Magyarázni +próbálom, hogy a segitség még nem gyámkodás, de hiába, a főember +megmarad amellett, hogy nekik, szabadelvüeknek, a beszéd nem tetszett… + +Az egész Házban egyetlen képviselő gratulált őszintén és melegen: +Grünwald Béla, aki – agglegény. Különösen a beszéd szép tiszta +magyarságát dicsérte meg. A szabadelvüpárti főembernek igaza lett volna? +Lám, csakugyan, egy ember gratulál melegen s mérsékelt ellenzéki az is. +Mondom Grünwaldnak, hogy mint vélekedett beszédemről a fő szabadelvü. + +– Ismerem a szabadelvüségüket, – legyintett Grünwald. – Voltam köztük +egy kevés ideig. Tőlük jöttem át Apponyihoz. No, majd te is átjösz +hamarosan, – s mélyen a szemembe nézett. + +Grünwald Béla volt, aki elsőnek látta meg Visy Imre szemében a +haláljegyet, ő látta meg elsőnek gondosan őrzött titkomat. De már azt ő +is aligha látta meg, hogy tiz esztendő mulva a szabadelvüpárt +kultuszminisztere, Wlassics Gyula, teremti meg a Népiskolai Ifjusági +Könyvtárakat Intéző Bizottságot, melynek feladata: kirostálni az +ifjusági irodalomból az ocsut, jegyzékbe venni a jót, a gyermek kezébe +valót. Ma minden állami népiskolának válogatott ifjusági könyvtára van, +sőt a felekezeti iskolák legtöbbjének is. Látszólag állami gyámkodás alá +kerül az ifjusági irodalom, de igazán csak látszólag. Ám abban, hogy van +tisztességes ifjusági irodalmunk, sem államnak, sem Akadémiának semmi +része nincs. A könyvkiadóké az érdem, akik egyszerre csak felébredtek, +az idegen szemetet lassanként kidobálták, magyar irókkal irattak könyvet +a magyar gyermeknek. + +* + +Gyenge szellők fujdogálnak sokáig a t. Házban, mignem egyszerre csak +megzendül az ég, kitör a vihar, tombol benn is, künn is, szakadatlan +tombol. Sándor-utcában, Muzeum-kertben nap-nap után viharzik a népharag, +zug az abcug Tisza felé, Fejérváry felé, a főbb mamelukok felé, néha az +országházába is behömpölyög a tömeg. Ezuttal a tömeg nem a népalja, nem +a csőcselék, de maga az ifjuság. + +Mi történt? Nem történt egyéb: a kormány napirendre tüzött egy +törvényjavaslatot, amely nem kiván kevesebbet: tiz esztendőről tiz +esztendőre szavazza meg az ujoncot a – királynak: ez a hirhedett 14-ik +szakasz. S nem kiván kevesebbet: a magyar önkéntes németül állja ki a +tiszti vizsgát s ha elbukik, még egy évig katonáskodik – ez a hirhedett +25-ik szakasz. Mind a kettő, mint „hirhedett“ megy be a köztudatba, e +két szakasz körül tombol a vihar, benn a Házban, künn az uccán, +népgyüléseken, sőt – ki hinné? – a szabadelvü klub termeiben is. +Nyilvánvaló, hogy a 14-ik szakasz durván ki akarja csavarni a nemzet +kezéből a legerősebb fegyvert, az ujoncmegadás vagy meg nem adás jogát; +a 25-ik szakasz meg egyenes hadüzenet a magyar szónak, a magyar +gondolatnak, a nemzeti nevelésnek. A mindent hüségesen megszavazó párt – +felhördül, a vezérkar egy-két tagja nem titkolja aggodalmait, sőt +lázadásnak minősithető hangon támadja mindkét szakaszt. Vérszemet kap a +legénység is, tüzesen támadja a hirhedett szakaszokat ez is, az is. Itt +az idő, most vagy soha! – gondolok nagyot és merészet, – székely +huszárosan sarabolom-darabolom a 25-ik szakaszt: ebben látom a +legnagyobb veszedelmet, nem a 14-edikben. Emezt egy másik parlament még +jóváteheti, de ötven esztendő sem teszi jóvá, ha nemzeti irányban +megindult nevelési politikánk hirtelen visszakanyarodik. Ha az a sok +ezer szülő, aki csak mostanában nyitott ablakot a magyar levegőnek, a +magyar szónak – egyszerre csak azt látja, hogy nem a magyar, de a német +nyelv a fontos. S ugyan hol tanul meg a falusi diák németül beszélni, +németül gondolkozni? És érdeke-e a hadseregnek, hogy a magyar fiu +németül bemagolja a katonai tudományokat? Nem inkább az-e az érdeke, +hogy anyanyelvén tanulja s igy meg is értse? Ime, a szegény szülő fia el +fog bukni a tiszti vizsgán, csak az boldogul, akit nyelvmesterek +kisérnek bölcsőtől a sirig… + +Hihetetlen ellenérveket vonultat fel Fejérváry generális, a honvédelem +minisztere. Többek közt: a katonai tudomány tele müszavakkal, melyeket +megmagyarositani nem lehet. Az egységes hadvezetés, az egységes +vezényszó fontossága a legkomolyabb ellenérve – mely csufosan +megdöntötte ezt is a világháboru! A nevetségig makacsul kapaszkodik a +császár hü generálisa a németből forditott javaslat minden szavához, +betüjéhez. Hitvány magyar nyelv a törvényjavaslat nyelve, magyartalan +szolgai forditása az osztráknak, s amikor azt javaslom, hogy ha már +nincs magyar lelke a törvényjavaslatnak, legalább a nyelve legyen az – +mereven elutasit javaslataimmal. _Belső rendet_ akarok az idegenül +hangzó _belrend_ helyett, – vissza vele! Sőt akad egy hüséges mameluk, +aki segitségére siet Fejérvárynak, s bizonygatja, hogy a belrend nem +egyhangu, mert a rend-ben az e közép e, tehát igy kell mondani: belrend. +Be kell látnom, hogy itt „fel kell hagyni minden reménnyel“. + +Vége-hossza nincs a tüntetéseknek, verekedéseknek kávéházakban, uccákon, +tereken; már nem elég a rendőrség, a katonaság is kivonul: magyar +katonák a magyar ifjuság ellen. Benn a t. Házban csaknem mindennap +éktelen lárma, össze-visszakavarodás, állandóan hajszál uszkál a +levegőben, az a bizonyos hajszál, mely ha elszakad, egymás képire +másznak a hon atyjai. Heteken, hónapokon át szótlanul nézem a vihart, +bár majd szétvet az idegesség. Fel is tünik ez Kenedy Gézának, aki mint +szerkesztő az ujságok karzatáról figyeli a magyar história e viharos +fejezetét. Csudálkozik a higgadtságomon. Hónapok óta figyel s még +egyszer sem hallott közbekiabálni. + +Ha tudná, hogy mi forr belül! + +Külön-külön fognak az alvezérek, kapacitálnak, hogy szavazzam meg +általánosságban a törvényjavaslatot, sőt kilátásba helyezik, hogy a +részletes vitánál a párt elfogadja stiláris módositásaimat. Megköszönöm +a jóakaratot és sajnálattal jelentem ki, hogy nem szavazom meg a +javaslatot s nem óhajtom megmagyarítni a javaslat – szavait. Látom az +arcukon, hogy nem hiszik ezt. Mosolyogva válunk el: meg fogod szavazni. +Sőt az öreg Podmaniczky nemcsak mosolyog, legyint is. Azt jelenti ez a +legyintés: láttam én már hozzád hasonlatos mamelukot, nem egyet. +Kellemetlenkedtek egy kicsit, végül aztán hüségesen leszavaztak. + +Nem egyedül vagyok ellenzékieskedő mameluk, vagyunk vagy negyvenen, akik +aláirtak egy nyilatkozatot, mely szerint a 14-ik és 25-ik szakaszt nem +szavazzuk meg. Ha emlékezetem nem csal, már ki is van tüzve a nap, +amikor a pártnak bejelentjük elhatározásunkat – és kilépünk. De a vihar +szörnyü hirtelen némul el – gyászfeketébe öltözik Budapest: Meghalt +Rudolf királyfi! A magyar királyfi. A magyarság szemefénye, büszkesége: +az első Habsburg, akitől a magyar világ feltámadását várja a magyar. A +t. Ház néma, mint a temető. Az ucca is. Mindenki gyászol. + +És ime, a temetés után ajándékot hoz a szabadelvü-pártnak Tisza Kálmán. +Ünnepi csendben jelenti be a miniszterelnök, hogy bár „szent +meggyőződése“: nincs a 14-ik szakaszban alkotmányjogi sérelem, +visszavonja a szakaszt (általános megkönnyebbülés) – de – – (vajjon mi +fog következni a de után?), de azzal a kikötéssel, hogy a párt +változatlanul szavazza meg a 25-ik szakaszt. Nagy a lelkesedés. Hozzám +szalad Rohonczy Gedeon, az egyik összeesküvő, kérdi: megszavazom-e a +25-ik szakaszt? + +– Nem. + +– Az Andrássy-fiuk is megszavazzák, mind megszavazzuk, – mondja +Rohonczy. – Hiszen a 14-ikben volt a legnagyobb sérelem… + +– Én meg a 25-ikben látom a legnagyobbat. + +Nem értik a makacskodásomat, hogyan is értenék azok, akiket +nyelvmesterek kisérnek a bölcsőtől a sirig. De mások sem értik, vagy +sértő módon értik, ha nem mondják is: bizonyosan akarok valamit. +Megszokták, hogy minden kuruckodásnak – labancság a vége. Már azzal is +kapacitálnak, hogy ugyis csak a zsidólegényeket buktatják meg a +tisztivizsgán… (Mit is mondott Grünwald Béla? „Ismerem a +szabadelvüségüket. Voltam köztük egy kevés ideig.“) + +– A zsidólegények, – mondom én, – mind tudnak németül. Őket legfennebb +az orruk miatt buktatják meg. De megbuktatják a parasztfiukat is, azok +két esztendőt fognak elveszteni az életükből, mert nem tudnak parlirozni +németül. + +Most már a 25-ik szakasz körül folyik az élet-halál harc. Az ellenzék +vezérei összes közlegényeiket felvonultatják. A leggyengébb, a +legüresebb szónok is sürün aratja a tapsokat. Ujat már nem igen +mondhatnak, hisz mindent elmondtak, ami elmondható volt, a fő- és az +alvezérek. De az üres szalmacséplésnek is sürü taps a jutalma, – a +mameluktábor meg hallgat, folyton csak a „generális“ beszél, – unalomig +ismételve, hogy: „szent meggyőződésem“ stb. stb. A hosszu, +kétségbeejtően hosszu vita során alig szólal meg egy-két mameluk. A +generális leszoktatta mamelukjait a szónoklásról, évek óta mindig ő +beszél, övé az utolsó szó, a mamelukok szerepe a szavazás. A legnagyobb +beszédet a fia mondja: nagyszabásu, nagy tanulmányra valló beszéd, de +Szilágyi Dezső az ellenzék kárörvendő ujjongása közt szedi szét a +beszédet. Mondhatnám: kiteriti az ifju hőst. De én nem tudok ujjongani: +az ifju hős felé hajlik szimpátiám, s nem a félelmes hős felé, aki +diadalmasan néz körül, miután a viaskodásban még gyakorlatlan ellenfelét +oly kegyetlenül szétmarcangolá. Százszor meg százszor dobják az apa felé +a legsulyosabb szavakat a fiu füle hallatára, s én nem az apát sajnálom, +de a fiát. Világos, hogy nem vagyok politikus s nem is leszek az soha. +Lám, a fiu apja fia, ő vérbeli politikus, egy izma sem rándul meg, +némán, hidegen hagyja elrepülni a sértő, az ocsmány szavak fekete +madarait. Könnyü megjósolni, hogy ő a közel jövő embere. + +Vége felé jár a vita, már kész is a beszédem: tüzes kirohanás a 25. +szakasz ellen. Hetekig tünődöm: elmondjam-e? Itt volna a feltünés +kedvező alkalma: mely könnyen tudnám a népszerüséget megszerezni! +Kedvező alkalom… Népszerüség… Harcba keveredem a jóizléssel – a beszédet +bedobom az asztalfiába: nyugodjék békével. Világosan látom, hogy sürü +tapsokat aratnék, de éppen e sürü tapsok riasztanak vissza. Urrá lesz +bennem a félelem, hogy feltünési viszketeget lát cselekedetemben minden +komoly ember, semmi egyebet. Azzal nyugtatom meg magamat, hogy nemsokára +jön a kultuszvita, annak során mondom el az el nem mondott beszédből +azt, ami a nemzeti irányu nevelésről és sok minden egyébről bennem +rekedt. Egyelőre legyen elég ennyi: Nem szavazom meg a 25-ik szakaszt. +Isten segedelmével magyar iró szeretnék lenni, nekem ezt nem szabad +megszavaznom. Ám szavazza meg Jókai, Mikszáth – intézzék el ezt a maguk +lelkiismeretével. Fáj látnom, hallanom, hogy Jókai mint humorizálja el a +magyar szót, a magyar gondolatot; mint mulattatja a mameluktábort, +ahelyett, hogy ülne az iróasztalánál s gyöngyszem-betüivel irná, +irogatná regényeit. Fáj látnom, hogy a nagy palóc az ő nagy talentumát +léha mamelukok mulattatására pazarolja; hogy a véresen komoly ügyet +Karcolataiban ő is elhumorizálja, miként a magyar irók fejedelme. Szóval +az egyik, tollal a másik. Az aradi nők megesküsznek, hogy Jókait és +Mikszáthot nem olvassák többet… De nem sokáig tart a fogadalom – magyar +szalmaláng ez. S ez esetben jó, hogy szalmaláng. Mit is mondott +Széchenyi? „Oly kevés a magyar ember, hogy még az apagyilkosnak is meg +kell bocsátani.“ Hát még a magyar iró mely kevés! + +Mindössze négyen vagyunk a szabadelvü erdőben, akik utolsó napig állják +a szavukat, hogy a hirhedett szakaszt meg nem szavazzák. Két székely +mameluk (Mikó Árpád az egyik), aztán a szelidképü Jónás Ödön (müegyetemi +tanár is egy személyben) s végezetül aranyszáju Hock János. Azért +végezetül, mert végső pillanatban mégis – megszavazza. A párt azzal +jutalmazza aranyszáju Hock Jánost, hogy – kidobja. Minket, a +nemszavazókat nem bánt, csak görbe szemmel néz ránk, gyanakodva kiséri +lépteinket, mindig, „nem mint az árny az utazót, csak jó időben“. + +Hock János volt a leglármásabb, fölemelt kézzel esküdözött, hogy ha +akasztófa alá állitják, akkor sem szavazza meg a „hirhedett“ szakaszt. +Sőt akkor sem, ha püspöki süveget nyomnak a fejébe. Sem akasztófával nem +fenyegették, sem püspöksüveggel nem kecsegtették – mégis megszavazta. De +jönnek a választói, leleplezik aranyszáju követüket. Ráolvassák, hogy a +követ ur biztatta fel őket: irjanak hozzá levelet, tiltsák meg neki a +„nemzetellenes“ törvényjavaslat megszavazását, s ime, mégis megszavazta! +A mameluktábor szörnyen felháborodik, csufosan kidobja kebeléből, s tán +mondanom se kell, hogy nem dobtak utána – püspöki süveget. + +* + +Csudálatos nagy közönsége van a kultuszvitának. Szinte telt ház. Még +mindig forró a levegő. Csáky Albin gróf a kultuszminiszter. Alig lett +miniszter, kiadja a német nyelv alaposabb tanitását követelő rendeletét. +Mint olyan ember, akinek sohasem okozott gondot: vajjon hány forint egy +pár csizma, szentül hiszi és vallja is, hogy a néptanitó munkájának +méltó bére esztendőre a 300 pengőforint. Ott ülök, üldögélek a +szabadelvüpárt szélső szárnyán, a mérsékelt ellenzéki padok közvetlen +közelében. Ma kerül rám a sor. Az egész Házban csak körülöttem van +tátongó üresség. Egy jó emberem hozzám szalad, sug valamit a fülembe. +Azt sugja: vigyázz, mert a párt erősen gyanakodik reád. Ezt sugván, a +bélpoklostól elszalad. A párt legjámborabb tagja, Földváry Miklós, a +hires pestmegyei alispán fia, mit sem sejtve, jön hozzám. Megszán a jó +fiu, leül mellém – hangulatcsináló publikumnak. Becsületesen +figyelmeztettem, hogy ne maradjon mellettem, de a jó fiu nem fogad szót: +ha már leült mellém, ott marad. + +A közoktatás ügye nem pártkérdés, a szó igaz értelmében nemzeti ügy: ez +a hitem, s e hitben mondok kemény kritikát a közoktatás siralmas +állapotáról. Haragos zugás kiséri szavaimat véges-végig a szabadelvü +erdő felől, annál lelkesebben tüntet mellettem az ellenzék. Az +államtitkár, Berzeviczy Albert, felel a beszédemre – „félremagyarázott +szavaim helyreigazitása meg személyes kérdés“ cimén kérek szót, az +elnök, remegő hangu öreg Péchy Tamás megadja az engedelmet, de zug a +szabadelvü erdő: Eláll! Eláll! Nagynehezen jutok szóhoz, próbálom +tulkiáltani az erdőzugást – hajh, de ez nem az az erdő, amelyről Kriza +János igy dalolt: „Zöld erdő zugásán, vadgalamb szólásán nevelt fel jó +apám“… Az elnök, szegény öreg ember, akit gyengesége mián a véderővita +viharos napjain nem egyszer fenyegetett meg a szabadelvü erdő – +kétségbeesetten rázza a csengőt: a vihar nem ül el, én sem ülök le. + +– Itt állok, másként nem tehetek, – gondolom magamban, – itt állok +reggelig is, de a jussomat nem hagyom. + +Végre is szóhoz jutok, de minden mondat ujabb vihar, zug az erdő +szakadatlan: Eláll! Eláll! Integetnek a gyámoltalan öreg embernek: vonja +meg a szót. De a gyámoltalan öreg ember már se lát, se hall, ő csak +rázza a csengőt, közbe-közbe könyörög, oly szivrehatóan könyörgi: +Csendességet kérek, tisztelt képviselő urak! – még a kő is meglágyulna, +ha hallaná. Végre is fölkel székéből a „generális“, imbolygó járásával +az elnöki székhez imbolyog, valamit szól a gyámoltalan öregnek, aztán +visszaül a székébe. És a gyámoltalan öreg összeszedi minden erejét, a +szabadelvü erdő elnémul a csengetésre; a generális parancsára szól most +a csengő. + +– A képviselő urtól megvonom a szót! – sir a gyámoltalan öreg ember +hangja, – én meg leülök engedelmesen. + +Vége a komédiának, – a függöny legördül. Még egy rövid levél a +szabadelvüpárt elnökéhez: a párt is örül, hogy megszabadult tőlem, én is +örülök a szabadulásnak. – „Mi kéne még, ha vóna? Kell egy pipadohány?“ + +* + +Magányosan, legszebb férfikorát élő ember Apponyi. A lakása oly +egyszerü, mint ő maga. Sohasem látod kocsin, gyalog megy az ország +házába, gyalog az Isten házába. Vallásos lelkü ember: minden reggel +átlépi a szent küszöböt s leborul Isten előtt. Képmutatónak vélik, akik +nem ismerik; annak rágalmazzák sokan, akik tudva-tudják, hogy a szavuk – +rágalom. „A kalksburgi jezsuita-kollégiumban nevelődött – kell-e ennél +többet mondani?“ + +Uton-utfélen rám támadnak: hogy lehet a nagy jezsuita hive református, +szabadelvü ember? Reakciós, jezsuita, csuhás barát. Nem látják, mert nem +akarják látni, hogy a szabadelvüpárt szabadelvüsége, mely szörnyü +romlása lett a magyarság erkölcseinek. Az Istenhivés, a vallásosság: +képmutatás. A tiszta kezü, tiszta lelkü embert lemosolyogják. + +Engem is lemosolyognak, szánakoznak rajtam. A Borsszem Jankó +vándorlegényként állit a mérsékelt ellenzék klubja elé; a Ház kapuja +fölött ez a felirás: Lasciate ogni speranza. Jómagyarán: Aki belép ezen +a kapun, elveszett ember. Még világosabban: Ostoba gyerek, aki a „husos +fazék“ mellől az üres fazékhoz pártol át. Belép egy pártba, mely soha, +de soha hatalomra nem jut. Maga Apponyi is szinte hitetlenül néz rám: + +– Hát _csakugyan_ belépsz az én pártomba? + +– Csakugyan. Be. + +Tisza Kálmán ezzel fogadott: No, majd megismerkedünk a szavazásnál. + +Apponyi Albert ezzel fogadott: Hát csakugyan belépsz a pártomba? + +Jellemezhetném-e jobban ezt a két embert, ha külön-külön könyvet +szentelnék is nekik? + +* + +A véderővita viharától recseg-ropog a bársonyszék a mindenható generális +alatt. Még nem egészén bukott ember, de a napjai megvannak számlálva +már. A véderővita rázza fel az alkotmányos éra óta először az +elszenderült nemzetet, ébreszti fel a szunnyadó nemzeti öntudatot. Uj +korszaka kezdődik a magyar politikának, Isten tudja, hányadszor a nemzet +történetében: az ébredés kora. A szabadelvüpárt görcsösen ragaszkodik a +hatalomhoz, de igazi hatalmát elveszti a vezérrel együtt: tizenötévi +uralkodás után Tisza megbukik s helyébe egy szintelen grófot állit a +király: Szapáry Gyula ez. + +Még Tisza uralkodásának alkonyán az egyházpolitika kérdései +nyugtalanitják a lelkeket. A közoktatásügyi költségvetések során a +közoktatásról alig esik szó. Jónás nyeli el a cethalat, nem a cethal +Jónást – mondja Grünwald. A szabadelvünek nevezett párté a szégyen, hogy +nem ő üti meg az első nemesen szabadelvü hangot, hanem a „klerikális“ +mérsékelt ellenzék vezére: Apponyi Albert. + +A szabadelvüpártot valósággal konsternálja Apponyi beszéde, a tizperces +szünetre izgatottan tódul a folyosóra a megriadt nyáj. A generális, +szokatlanul, az ellenzéki folyosón imbolyog ki, vele tart az öreg Kemény +János. A „fejedelem“. Hallom, amint mondja kesernyésen: + +– A barát levetette a csuhát! + +– Nem is vette fel soha! – kiáltom feléje. + +Meglepetten néznek a váratlan hang felé, aztán eltünnek a zöld függöny +mögött. S hamar eltünik a generális ama függöny mögött is, mely teljes +tizenöt esztendeig van félrehuzva szakadatlan, s amely függöny előtt +szakadatlan egy ember áll: már-már babonás hit szállja meg a lelkeket, +hogy ott fog állani halálig. Az ő keze tiszta maradt, de körötte és +mögötte, északtól délig, kelettől nyugatig a százezerfejü korrupció. +„Romlott intelligencia, tudatlan nép.“ + +Dadogó beszédü, gyönge fejü ember Szapáry Gyula. De ő a vezér, a +szabadelvü erdő fái most már ő körülötte hajlonganak. Szánalom látni, +mint szenvedi végig forró meleg nyárban az obstrukciót, mit az ellenzék +a közigazgatás államositása ellen indit. Még szánalmasabb látvány – nem +jól mondom: felháboritó látvány, nézni, mint üldögél egymagában a +seregevesztett generális. Néhány öreg obsitos marad hü hozzá, +egyik-másik lerokkan mellé – a többi sietve halad el mellette, +valamennyinek rettenetesen szorgos a dolga: már az illendő köszönésre is +alig van idejök. Még nem oly régen tizen is gyujtottak gyufát, ha ajka +felé vitte a szivart, s ime, mely furcsák a véletlen játékai – viszi +ajkához a szivart, szertenéz és nincs egy hive a szemhatáron, nekem jut +a szerencse: tessék, kegyelmes uram! – Köszönöm. + +Öt esztendő alatt a második és utolsó szava hozzám. + +* + +A közigazgatási törvényjavaslat egy paragrafussá zsugorodik össze, a +király szétoszlatja a t. Házat, az ötesztendős ciklus lejárta előtt. +1892 különösen hideg telére tüzik ki a választást – szép mulatság lesz +hóban, fagyban szónokolni Isten szabad ege alatt. A mérsékelt ellenzék +fölveszi a _nemzeti párt_ nevet, Apponyi megirja a párt programmját s +engem biz meg, hogy a nép számára Szózatot irjak az ő irásmüve alapján. +Igyekszem megtalálni a hangot a nép eszéhez és szivéhez, nagy kedvvel +irom a Szózatot, de kedvetlenül készülök a harcra. Még szájamban az első +harc keserü ize. Megcsömörlöttem a politikától. Elég korán állapitom meg +magamról, hogy nem termettem politikusnak. Az az érzésem, hogy népies +szózatomnak tán veszik némi hasznát képviselőtársaim, én magam azonban +meg fogok bukni. Bár ugy lenne, kivánom szivből magamnak, de azért +belemegyek a küzdelembe, megyek a vezér után. Csodálatos, mélységes mély +hatása van rám a nagy embernek. Gyermekifju koromban Kárpáthy Zoltán, +férfikoromban ő az ideálom. Ha helytelen szándék villan meg agyamban, ő +rá gondolok s helyes utra térek. Ha meggondolatlan szó röppen ki +ajkamon, belepirulok: ilyet ő nem mondana. Ugy kisér nemes alakja +elhatározásaimban, cselekedeteimben, az emberekkel való érintkezésben, +mint ahogy felettem lebeg állandóan megdicsőült édesapám szelleme, most, +életem alkonyán is, valahányszor tollat veszek kezembe s barázda után +barázdát szántogatok a papirosmezőn. + +…Kerületet cserélek Bartha Miklóssal, az én igazi kerületemben bontom ki +a zászlót. Abban, amelyhez az én kis falum is tartozik. Sok száz +Szózattal és ötezer pengő forinttal indulok a csatába. Ebből négyezer a +párté. Ha győzök, visszafizetem, ha nem győzök, soha senki nem keresi +rajtam. Nem kérnek irást a pénzről – elég az adott szó. („A székely +ember szava – kontraktus“: igy volt ez hajdanában. Vajjon igy van-e most +is?) + +Negyvennégy falu a kerület, beillenék egy kis vármegyének. Kettészakitja +Réka királyné erdeje: kilenc falu az erdőn innen, a többi tul. Tulon is +tul. A kilenc falu erdőzugásos, vadgalambszólásos Erdővidék egyik +darabja – ez az én hazám. Viselete, beszéde más e népnek, mint „ahajt“ +tul a Rikán. Itt az itt – itt, tul a Rikán ehejt; az _ott_ – ahajt. +Nálunk azt mondják: arra, erre; tul a Rikán: aharré, eherré. Nálunk az +_is_: es, tul a Rikán megmaradt is-nek. Nálunk nyáron vékony szőttes +nadrágban, télen szürke posztóban járnak a férfiak. Kevés már a +fehérharisnyás székely, ahajt, tul a Rikán, télen-nyáron vastag fehér +harisnyát viselnek. Emitt „szinte“ pörge kalappal köszönnek, ahajt, tul +a Rikán, széles karimáju, magas tetejüvel. A nép többsége unitárius: +talán ez az egyetlen kerület, hol többségben vannak az egy Istent hivők. +Két nagy falu jut a katolikusoknak, a többi református és luteránus. A +luteránusok szászok – ennél több idegen nincs sem a kerületben, sem a +vármegyében. De csak én mondom vármegyének – még mindig +udvarhelyszékinek vallja magát a Rikán tuli nép, erdővidékinek az én +kilenc falum. + +Már van egy feltétlenül bizonyos szavazóm: az édesapám. Hetvenhét +esztendő nyomja a vállát, már kissé előrehajolva jár, de még mindig +erősebb, mint harminckétéves fia. Ő az egyetlen feltétlenül bizonyos +szavazóm s Neki mondom el rövid politikai pályám egyetlen szép beszédét. +Nem kötött formáju ugyan a beszéd, de minden szakaszának az a refrénje: +Maradjon itthon, édes jó apám! Könyörögve könyörgök: maradjon a meleg +szobában. Hiába, hiába, meggyőzni nem tudom. Istenem, Istenem, ha +egyetlen egy embert nem tudok rábirni, hogy ne szavazzon reám, hogy +birok meggyőzni ezeret: szavazzatok reám! + +Esztendők óta nem járt tul a falu határán nagyapó. És szép sorjába +kitünik nannyó panaszaiból, hogy nagyapó javithatatlan ember. Nem megy +ugyan tul a falu határán, az erdőtől is elbucsuzott hosszu rimánkodásra, +de a felkelő nap a mezőn találja, megy-mendegél az eke után, s ki +hallott ilyet? Még mindig dudolgatja: Honnan jössz te oly leverten, bús +pajtás? Bevádolja nannyó nagyapót, hogy kikeletkor, amikor a hó még el +sem takarodott egészen, megszökött hazulról. + +– Ó, csak nem! + +– Meg, fiam, meg. Kiment a rétre, ott a patak partján füzfaágat tördelt, +azokat beleszurkálta a patak partjába, hogy ha majd megnőnek, árviz +ellen védjék a rétet. Pedig már nem is a miénk a rét, az unokánkra néz. +Igaz-e? + +– Igaz, igaz, – vallja be nagyapó töredelmesen. + +– Hát az igaz-e, hogy beleszédült a megáradt vizbe? Hogy csúromvizesen +szaladt haza? + +– Igaz, nannyó, igaz. + +De vége jó, minden jó: áldassék az Urnak szent neve, nagyapó még náthát +sem kapott, mert nannyó ágyat melegitett, teát forralt s ez reggelre +meggyógyitá. + +Még áll a zöld csempés szabad tüzelő, lobognak a lángok, pattog a +szikra, enyhe meleg árad a szobában: ugy szeretnék itt maradni! A szél +meg-megrázza az ablakot, a hópelyhek őrült táncot járva kavarognak a +levegő égben, ránk sötétedik az est, nannyó meggyujtja a kis állólámpát, +megveti az ágyamat, a nagyapóét, a magáét: gyermek leszek ujra, egy +szobában hálok az öregekkel, csak éppen magaslábu s nem karikás ágyban. +Sokáig nem alszom el, a rettenetes faluzásra gondolok, az öregek sem +alszanak, bár rég elsuttogták az estéli imádságot: Én Uram s én Istenem, +őrizz meg tüztől, viztől, gonosz ember szándékától. Mind a hárman +szinleljük az alvást. De én ébren is nyugtalanul hánykolódom, a takaró +félig a földre csuszik. Nem törődöm vele, behunyom a szememet s tovább +üzöm-füzöm a téli faluzás keserveit, érzem már a melegre forralt, mézelt +pálinka büzét – s akkor odatipeg lábujjhegyen nannyó: felveszi a földről +a takarót, szép gyöngén betakargat… Most már jöhetsz, faluzás, +fagyoskodás, pálinkabüz, jöhetsz, bukás, – a halhatatlan anyai szeretet +mindent, de mindent el fog feledtetni! + +És most kezdődik a faluzás. Szülőfalumé az elsőség. Itt minden lélek az +enyém. Második Magyarhermány, ahol Istennek igéjét tizennégyesztendős +koromban hirdetém. Ez a falu nem változott. Csak a pap s a kántor +kaputos ember ma is. Ez is az enyém. Harmadik Bibarcfalva – ez is az +enyém. Gábor bácsi a három falu jegyzője, ő hozza három falu népét – +mondjon akármit a szolgabiró. Rövidek a napok: három napot fogyaszt el a +kilenc falu. Ellenjelöltemnek e faluk egyikében a kastélya, de a falu az +enyém. Ővele a hivatalos hatalom, velem a nép – vajjon melyik győz? +Faluról-falura kisérnek a kisbaconi atyafiak, hol kisérnek, hol +elszélednek erre, arra, előre bejárják a falukat, hozzák a hireket. Már +tul vannak a Rikán. Egyetlen ur van mellettem: iskolatársam, jó barátom, +Gyarmathy Dezső. Ő most a szentpáli Korniss-kastély ura, itt a +főhadiszállás. Egy napig sem tanyázok ott, nyugtalankodni kezd bennem az +iró. Bejárom az ódon kastély szobáit, a hóboritotta udvart, a kertet: +itt fog elindulni _Katalin_ regénye. Ama Kataliné, aki elmenekül a +mostoha elől, apránként maga után viszi anyátlan testvérkéit, hosszu +éjszakákon ül a varrógépe mellett, felneveli, férjhez adja hugait, csak +magának nem talál meleg fészket, mert – nem is keres. De csak esténként, +lefekvés után, mig el nem nyom az álom, szőhetem-fonhatom Katalin +édes-bús regényét, virradatkor már a kortesek kihuznak az ágyból: +talpra, talpra, három falut kell bejárnunk ma is! Szinte ríva fakadok, +oly fáradt, oly álmos vagyok. Hol Isten szabad ege alatt, hol zsufolt, +fojtó meleg helyiségekben szidom a kormányt, száz meg száz kéz +kapaszkodik kezembe reggeltől estig. Egy kézre különösen emlékszem, +félóra hosszat fogta a kezemet, nem, nem eresztett, omlott szájából a +pálinkabüz, s orditva énekelte belém: + + Háromszor négy tizenkettő, + Éljen a naptárszerkesztő! + +Ugyanekkor egyszerre három ember panaszolta a baját – ó, istenem, ha bár +egy szavukat érteném! Forog velem a világ, reszket a lábam, reszket +egész testem – szerencse, hogy fog a nótás székely, szégyenszemre +elterülnék. Szóval el nem mondható, pennával le nem irható undor szállja +meg testemet, lelkemet. Ez az undor kisér halálomig. Ez az undor adta +később az erőt, hogy minden kisértésnek ellenálljak, soha többé +iróasztalomhoz hütlen ne legyek. + +Itt-ott sikerül megríkatnom az – asszonyokat, csókolják kezemet, +ruhámat, de a vég: mit fizet az úr. Kisül, hogy szegények, a szivük majd +megszakad, de ingyen nem szavazhatnak, mert a másik úr ennyit meg ennyit +igért fejenként. De, mert a kormány ellen szózatolok, tőlem kevesebbel +is beérik. + +– Ó, Istenem, de szeretnék megbukni! + +Isten jó, már érzem, hogy meghallgatja könyörgésemet. Az ellenjelöltet, +aki háromizben képviselte a kerületet s faluzás nélkül kapta meg a +mandátumot, rákényszeritem, hogy ő is megmozduljon. Meg is mozdul, +négylovas hintón vágtat végig, keresztül-kasul, oldalán a – +főszolgabiró. Nem lehet ez ellen szavam: öt év előtt az én oldalomon is +főszolgabiró ült, s talán vigyázott is rám, hogy kereket ne oldjak. +Igazi megváltás, hogy pompás szánut van, nem kell szekéren döcögnöm, +szánon repülök faluról falura. Mindenütt belém kényszeritnek egy-egy +pohár mézelt masinapálinkát, de a csipős téli szél kimarja belőlem, mig +más faluba röpit a szán – mégis emberséges ember az a Szapáry, hogy a +választást télre rendezé. + +Beszánkázom a „tündérvárosba“ is, hová tiz esztendő édes-bús emléke köt. +Boldogan köszöntöm mogorva Budvárt, aljában a hólepte vadkörtefát, a +kápolnát, a vén kollegiumot, a piacot, a fagyos almák mellett fagyoskodó +kofákat s fölmegyek a vármegye házára – tisztelkedem a főispánnál. +Alispán korában tagja volt az Apponyi-pártnak, de Szapáry kinevezte +főispánnak: – Isten veled, Apponyi! Ám előttem még mutogatja, hogy +lelkében ma is Apponyi hive, mindenféle tanácsokat ád, sőt „véletlenül“ +éppen itt van egy kénosi fehérharisnyás székely, hires kortes, beajánlja +nekem, mellém rendeli. S a vörös képü, kenetes hangu ember mindjárt +hozzám is szegődik, kisér faluról-falura, mindig az oldalomon, +telebeszéli a fejemet; kenetes hangjára fel-felszisszenek, szeretnék +megszabadulni, de nem tudok, ugy belém kapaszkodik. + +Hogy is szól a hegyek közé szorult Kénosban megtalált ősrégi székely +regős-ének? + + Porka havak hulladoznak, + De hó reme, róma! + Nyulak, rókák játszadoznak. + De hó reme, róma! + +Körülem is játszadozik egy róka, a kétlelkü főispán rókája, aki minden +lépésemről jelentést küld, végezetül leszavaztatja ellenem a faluját. De +nem maradok adósa a kétlelkü főispánnak, bukás után (mert, ugy-e, már +nyilvánvaló, hogy Isten meghallgatja könyörgésemet?) kiteregetem a +kétlelkü főispán kétlelküségét, szerencsésen bele is bukik. + +Valami azt sugja, hogy negyvennégy falu közt utolsónak hagyjam Bágyot. +Magas hegy tetején váromladék, a hegy lankáján huzódik meg a kis falu. +Országutjáról csak a váromladék látszik, a hegy éle féltve rejti el a +falut: nehogy elhasson ide emberek lármája, gonoszsága, tisztátalansága. +Hiréből már ismerem a falut is, öreg papját is: messze vidéken hire van +a kertjének. Ott teremnek a legszebb almák, a legszebb, a legnemesebb +körték. A nép ősidők óta ellenzéki, de nem lármásan ellenzékieskedő, +egyszerüen követi papját, a csendes öreg embert, aki az igazság utján +jár minden időkben. Egyenest a parókiának tart a szán, a tornácról elém +jön egy rózsapiros arcu, fehér szakállu öreg ember: a bágyi pap. A +tornácon áll életepárja, szelid, mélázó arcu öreg asszony – milyen +ismerős ez arc! + +Ugy fogadnak s vezetnek be a meleg szobába, mintha fiuk volnék, akit rég +nem láttak; aki után álmatlan éjszakákon sokat, igen sokat sóhajtoztak s +im, végre megjött a messze idegenbe szakadt fiu. Hárman ülünk teritett +asztalhoz: azon minden jó, messziről jött fiunak való. Sőt felhoz a +tiszteletes a pincéből egy kis pókhálós üveget: asszubor van benne. Az +utolsót. És felhoz egy kosár almát, körtét, csupa válogatottat, de nem +teszi az asztalra, hisz van ott már. Nyilvánvaló, hogy ezekkel valami +rejtett, ravasz célja van. A tiszteletes asszony nem győz kinálni s nem +győz sopánkodni, hogy mily keveset eszem. Rajtam felejtgeti méla +tekintetét, aztán hirtelen lekapja: gyenge pirosság sejtteti, hogy +meg-megfeledkezése miatt szégyenkezik. De én is zavart vagyok: folyton +azt találgatom – hol láttam ezt az arcot? Lassan-lassan nekibátorodik, +megkérdi, van-e családom. Hány gyerek? Egy? Kettő? – Ó, már négyen +vannak! + +– Négyen! Fiuk? Lányok? + +– Két fiu s két leány. + +– Szeretném tudni a nevüket. + +– Marci, Jancsi, Mariska, Lollika. + +– Ó, ó, micsoda név a Lollika? + +– Flóra. + +– Szépek is, jók is, ugy-e? + +– Nekem azok, igazán azok. + +– Játszik-e sokat velük? + +– Sokat, igen sokat. + +– Hát vajjon a felesége – fordul hirtelen a kérdezése – szereti-e a +falut? + +– Szereti, igen szereti. Folyton készül Kisbaczonba, de mindig kis +gyermek… Nehéz az utazás. + +– Be szeretném, ha ide is elhozná őket! + +– Magam is ugy szeretném, – szólal meg az öreg tiszteletes. – Naphosszat +eljátszanának a kertben. S mi cseresznye terem itt! + +– Minket Isten nem áldott meg gyermekkel, – veszi fel a szót ismét a +tiszteletes asszony, – oly jól esnék öreg, szivünknek a gyermekkacagás! + +– Eljövünk, el, ha Isten éltet! + +Bucsuzáskor az öreg tiszteletes az utazóbunda zsebjeit telerakja +almával, körtével – a gyermekeknek s a mamájuknak. Megindultan mondok +köszönetet, csókolom a tiszteletes asszony kezét és akkor közel hajol +hozzám, szinte sugva mondja: – Benedek-leány vagyok… + +– Ó, Istenem, ha ezt elébb tudom! Hát azért volt oly ismerős az arca +mindjárt az első pillanatban! Az én édesanyám is Benedek-leány. Mért +most mondja, kedves néni? + +– Meg akartam elébb ismerni a – lelkét. + +Ugy szeretnék itt maradni, bár egy éjszakát! De itt kell hagynom a földi +mennyországot, kerget az ördög. + +Bukás? Mit bánom én! Ez a néhány óra a bágyi parókiában, a világ összes +mandátumainál többet ér! + +Felvirrad a nagy nap, özönlik a nép a falu két végén befelé, azaz, hogy +csak az egyik végén, csendőrök állanak sorfalat Rika erdeje felől. A +sorfal előtt a szolgabiró, megállásra parancsolja az erdővidékieket. +Ezek az én választóim, sokszáz ember, ellenjelöltemnek csak egy maroknyi +jut. A réten kell elhelyezkedniök a szekereknek, le kell szállani az én +szavazóimnak, szekéren, szánon csak az a maroknyi csapat jöhet. A +szolgabiró – Benedek. Véremből való vér. Jómódu, gyermektelen ember, de +– szolgabiró. Ha igaz: „majd megszakad a szive“, hogy ellenem kell +dolgoznia, de irgalmatlanul dolgozik. Harsányan vezényel, +szedte-vettézik, korbácsával üti-veri a lovakat: balra! balra! – Ó, az +Isten jó, az Isten irgalmas, a véremből való vér szive nem szakad meg. +Ugyanezt cselekszi a falu másik végén a főszolgabiró, itt is +gyalogszerrel jönnek be az én hiveim, de már hosszu szekérsor vonul be, +s ezek a szekerek az ellenjelölt hiveit hozzák. A főszolgabiró nem +véremből való vér, nyugodt vagyok felőle: az ő szive nem szakad meg. Sok +gyermek, sok adósság: kivánhatja-e jó keresztyén, hogy a szive +megszakadjon? Nagy kerek udvarban gomolyognak a hiveim, a kortesek +népszámlálást rögtönöznek: kitünik, hogy, ha utolsó emberig bejött +minden szavazó, kétszázfőnyi a többségem. A kapu előtt markos legények +állnak istrázsát: hiába ólálkodnak a „farkasok“, a nyáj közé be nem +eresztik őket. De tél van, négy órakor már sötétedik, a „farkasok“ +rávetik magukat a szavazni mendegélő nyájra. Könnyü a dolguk, mert a +katonák és csendőrök szembe menetelnek a nyájjal, a nyáj az ut két +szélére szorul, körülfogják, pénzt mutogatnak, sok pénzt – és a nyáj +jámborul mendegél a farkasok után. A népiskola egyik termében folyik a +szavazás, az én elfogdosott nyájamat beterelik a másik terembe. Sötét +estére megtelik az „akol“, egyszerre eresztik be s szavaztatják le +ellenem. A korteseim megfenyegetik a véremből való vért, akinek „a szive +majd megszakad“, hogy igy meg ugy, telegrafálnak Szapárynak, s a +véremből való vér a szemük közé kacag. Felháborodva jelentik nekem a +gyalázatosságot, de én csak mosolygok ezen: igy van ez széles ez +országban. Igy van, igy. + +Isten meghallgatja könyörgésemet: a farkasok nyolcvan főnyi többséget +ragadoznak össze. Nincs már itt egyéb dolgom: bundába göngyölgetem +édesapámat, felsegitem a szánra s üzenem édesanyámnak: ne sirjon, holnap +estére otthon leszek. Ez az egyik. A másik: én vigasztalom, csendesitem +siró, káromkodó hiveimet, sőt megakadályozok egy embert, ki veres kakast +akar felrepiteni a véremből való vér házára. Hátha az égő ház láttára +szive csakugyan megszakadna? Oly nyugodtan viselem a bukást, hogy szinte +megveregetem a vállamat nyugodtságomért. A Pestről hozott ötezer +forintot pótolnom kell még ötezerrel (12 százalék a kamat), de megmarad +belőle néhány száz forint, tehát – Dárius vagyok. Különösen jól esik, +hogy jóval kevesebb pénzzel hozták be az elrablott többséget, mint öt év +előtt, amikor a szolgabiró oldalán jártam be a kerületet. Ezt népem +javára irom s egyben megbocsátom gyarlóságát, mivelhogy végre is véréből +való vér vagyok. S ha pénzért szavaznak az urak, kivánható-e, hogy +földhözragadt szegény emberek, kik hónapszámra nem látnak egy ötösbankót +– ingyen szavazzanak? S irván e könyvet, ujra megbocsátok a véremből +való vérnek is, akinek csakugyan megszakad a szive később, jóval később +egy messze idegenből jött emberért, aki tenger pénzt hozott s mégis +megbukott. A csufos bukás izgalma ölte meg, az öntudatra ébredt, +diadalmaskodó nép szine előtt… + +Madarat lehetne fogatni velem, oly nagy a kedvem egész uton hazafelé: +élvezem előre az éjszakát a szülei házban. Tudom, nagy, igen nagy +szomoruságban találom őket, de meg fogom vigasztalni, meg fogom győzni, +hogy az isteni gondviselés müve a bukásom, még csak ezután kezdődik az +én igazi életem, most kezdek csak, igazán szántogatni a papiroson; +ezután irom meg a szép dolgaimat: a legszebbeket a gyermekeknek és a – +népnek. Vagy tán elég is lesz ennyit mondanom: _a gyermekeknek_. Hát nem +gyermek a nép? + +Csudálkozva néznek utánam az uccán jövő-menő emberek, hogy mely vidáman +köszöntgetek nekik. De – de csak addig tart a jókedvem, amig a szülei +ház küszöbét át nem lépem. Megrenditő kép tárul elém: édesapám fejét +lehajtva ül az asztal mellett, az ajtónyitásra riad fel. Édesanyám +ágyban fekszik, ijedten borulok rá, ő átöleli nyakamat. Keservesen sir: + +– Ó lelkem fiam, édes fiam! Megcsaltak, megloptak, megöltek! + +Hallom: felzokog édesapám is. + +– Mi lesz ártatlan gyermekeiddel? + +Fojtogatja torkomat a sirás: nem sokáig fojtogatja, kitör, együtt +zokogok az öregekkel. Most érzem először igazán: Istennek mely nagy +áldása a köny. Szivem szerint kisirom magamat, lassanként lecsöndesülnek +szegény öreg emberek, aztán belekezdek a vigasztalásba, a +megnyugtatásba, de gyanakodva kisérik minden szavamat: hiszik is, nem is +– ugy szeretnék hinni, hogy ugy lesz, ugy! + +– Ugy-e, mind elrabolták a pénzedet? + +– Dehogy. Maradt elegendő. + +– Ne titkold, fiam, van egy kevés pénzünk. + +Már nyitja is nagyapó a tulipánosládát, felemeli a födelét, kiveszi az +oldalfiókból a kopott piros bugyellárist. + +– Vidd el fiam, vidd el mind. Minek nekünk, öregeknek a pénz? + +Alig tudom visszaerőszakolni a piros bugyellárist. Közben nannyó is +fölkél, kihuzza felső fiókját annak a ruhásládának, melyre a +rézkarikákat András nagyapó verte fel hajdanában. Ott matat, turkál, +valamit kivesz – nem tudom, mit. Nem is érdekel. Aztán a tüzhelyhez +tipeg, felszitja a tüzet, pillanat mulva sistereg a kolbász, ide megy, +oda megy, tesz, vesz, nézi a téli kabátomat, teli bunda szőrével, kefét +keres elő, tisztogatja, kefélgeti… Vacsora közben torkomban ólálkodik a +szó: – Lám, lám, mégis jobb lett volna, ha _akkor_ itthon maradok! De +szépen gazdálkodnánk együtt! Vacsora után felolvasnék egy vidám +történetet, nevetnénk mindahárman – ó de szép volna! De visszafojtom a +szót, nem búsitom a jó öregeket. Inkább a gyerekekről beszélek, akiket, +csak nőjjenek még egy kicsit, hazahozom, bizonyosan haza. + +– Azt mi nem érjük meg, sóhajtanak az öregek, de látom szemükben a +reménykedő kérdést: hátha, hátha?… + +Éjfél után nyom el a jótevő álom. Későn ébredek, aztán bucsuzás, még egy +utolsó kinálgatás: fogadd el a pénzt, fiam, fogadd el, – kifejlek az +ölelő karok közül, repül a szán a vasuthoz, megyek, Pest, megyek, megint +uj életet kezdek tebenned! + +Még ugrál néhány százas a tárcámban, hálókocsira váltok jegyei. Itt hoz +a sors össze két emberrel: Bánffy Dezső az egyik, Boér Elek a másik. +Amaz még főispán, de hivják Pestre, hogy vállalja a Házelnökséget, emez +Erdély kinevezetlen gubernátora: tőle függ, ki kap mameluk-mandátumot +Erdélyben, ki nem. + +– Á! Megbuktunk? Megbuktunk? – integet messziről nagy kárörömmel. + +– Meg. + +– Ugy kell neked, mért hagytál el minket! – s nagyot csap a combjára +széles jó kedvében. És ugy kacag, olyan lelkiből kacag. + +Nem, nem, ez az ember nem érzi, hogy még egy-két esztendeje van hátra: +szörnyü halálnak halálával hal meg. + +Szót szó követ, elmesélem, mit müveltek a szolgabirák. + +– Ilyennek kellene lenni minden szolgabirónak! – kiált fel lelkesen +Bánffy Dezső. + +No, jó. Telik, mulik az idő, két hét mulva Bánffy Dezső lesz a +képviselőház elnöke. Kiadom az arcképet az Ország-Világ-ban, hogyne +adnám ki. Mindössze husz sornyi élet- és jellemrajzot irok az arcképhez. +Elmesélem röviden, hogy a választás után három ur utazik Pest felé. Hogy +a három ur közt ilyen meg ilyen beszélgetés folyt le. Az az ur, aki igy +kiáltott fel: – Ilyennek kellene lenni minden szolgabirónak! – Bánffy +Dezső, a képviselőház ezidőszerinti elnöke. Az az ur, ki széles kedvében +a combjára csapott: Boér Elek, a képviselőház alelnöke. „Azt hiszem, – +fejezem be a jellemrajzot – bővebb jellemrajzot nem kiván tőlem a nyájas +olvasó“. + +Ezen a furcsa jellemrajzon sokat nevettek akkoriban, de nem nevetett +annyi ember, mint amennyien sirtak azon a tárcámon, amelyben bukásomat +énekeltem meg. Nevetéssel indult ennek is az olvasó, de sirással végezé. +Hirtelen-váratlan a vidám tárca ama bus jelenetre fordult, amelynek +fentebb tanuja valál, nyájas olvasó. S amelynek a csattanója a pesti +pályaudvaron csattant el, amint véletlenül benyultam télikabátom zsebébe +s onnan egy horgolt zacskót huztam ki. Tele volt a zacskó ezüst +forintosokkal. – Ó, édes jó anyám! Hát nem _belelopta_ zsebembe +megtakaritott pénzecskéjét?! Abba a zsebbe, amelyből annyi pénzt _loptak +ki_! + +…Szeretném látni azt az embert, akinek a politikai pályája szebben, +meghatóbban fejeződött volna be, mint az enyém. + + + + +NEGYEDIK FEJEZET. + + +Ebben csudát lát az olvasó: a magyar iró már könyvirásból is megél. + +A legenda szerint, Isten a világ teremtésekor harminc esztendőben +állapitá meg az ember életidejét, ugyanannyiban az ökörét is. Az ember +keveselte, az ökör sokalta Isten ajándékát, s emez az embernek tiz +esztendőt átengedett. Általában az állatok mind sokallották az életidőt, +igy juttatott a kutya is, a majom is az embernek a magáéból. Ez a +magyarázata – mondja a legenda –, hogy az ember harminctól negyvenig +ökörmódjára dolgozik, ebben az időszakban huzza a legnehezebb igát, +azontul már otthon hagyogatják házőrzőnek, mignem eljut a gyámoltalan +öregségbe, amikor mindenre nevet, mint a majom. + +Ha végiggondolja élete folyását, a legendának minden becsületes +munkásember igazat ád. Harminctól negyvenig legerősebb az ember, ez +időben dolgozik inaszakadtáig, meg-megpótolva a nappalt éjszakával is. +„Két szemnek két óra elég“, – mondogatta édesapám, s ha nem is szabad +szó szerint venni ezt, ereje teljességében a szántó-vető ember sem a +nyolc órai pihenőt, sem a nyolc órai alvást nem ismeri. + +Az apám nem ismerte, én sem ismerém. De mindjárt megállapitom, mert mind +a kettőt megpróbáltam: könnyebb a kasza, mint a toll. A kaszás Isten +szabad ege alatt vág rendet rend után, az iró négy fal között, +magacsinálta füsttengerben vet betü után betüt. A kaszás meg-megáll, +kaszát fen, neki ez is pihenő. Az iró is meg-megáll: nem pihenni áll +meg. Megáll, mert _mondat_ közepén elakad, hosszan, sokáig keresgél egy +szót, a legtalálóbbat, a legkifejezőbbet. Minden szónak a keresése +agyának egy csepp vérét fogyasztja el. A kaszás délben leül a gyepre, +bekanalazza ebédjét, aztán elterül s nagyot alszik. Az iró betütől és +füsttől bódult fejjel támolyog az ebédlőbe, leroskad az asztal mellé, +azt sem tudja, mit eszik: evés közben tovább füzi a félbehagyott +gondolatot. Ebéd után ledül a pamlagra, szemét lehunyja, de hiába: az ő +alvása nem alvás, nyugtalan szendergés az. + +Ujságszerkesztés? Kellemetlen foglalkozás bizonnyal, de legalább egy +tekintetben megnyugtató: betegség, ha lever a lábamról, elsején küldi +fizetésemet a kiadó, nincsenek álmatlan éjszakáim amiatt, vajjon holnap, +holnapután lesz-e kenyér az asztalfiában. Honatyáskodás? Üldögélek a +padban, hallgatom a szónokot; ha unalmas, kimegyek a folyosóra, ahol +rendszerint füsttengerben anekdótázik egy sereg ember. Este megyek a +klubba, ott tereferélek, s ha jóllaktam politikai és minden egyéb +pletykával, hazamegyek vacsorázni. Gyöngyélet ez annak, akinek egyéb +dolga s gondja nincs. + +Isten veled, ujságszerkesztés, Isten veled, honatyaság! Én már többet ez +életben nem kérek regényt Beniczkynétől; nekem Tolnai Lajos nem ir több +bájos falusi regényt. Soha többet ez életben nem lopom az Időt sem a t. +Házban, sem a klubban, én már megint uj életet kezdek. Merész, sőt +vakmerő a vállalkozás: ihol, a gólya, a kedves gólyamadár meghozta az +ötödik gyermeket is, s én lemondok az elsején pontosan kijáró +fizetésről, könyvirással szerzem meg ezután a gyermekek kenyerét, +ruháját, rajztábláját, iskolakönyvét, sőt forró meleg nyarakon a por- és +füstnélküli levegőt is! + +Visszapillantok az ujságszerkesztés és honatyaság öt esztendejére; az +egész irodalmi termés egy rossz regény, két mese- s egy +apró-gyermekkönyv: az _Apa mesél_. Egészen apró gyermekeknek irtam, +voltaképpen az első fiamnak, s talán ez a magyarázata, hogy legjobb +gyermekkönyvemnek ma is ezt tartom. Még mindig nem merült el a +gyermekkönyvek tengerében, sőt épp ahogy e fejezethez érek, értesit +Wolfner József kiadó barátom, hogy karácsonyra jön az ötödik kiadás. Az +1919-ik esztendő április 25-én azt irtam a naplómba egy kommunista +ujságcikk olvasása után: „Ez az én irói pályám halálos itélete“, s im – +ébren vagyok-e? – élek, élek, még mindig élek! + +Igen, egy rossz regény, két mese- s – talán mondhatom – egy jó +gyermekkönyv: öt esztendő irodalmi termése sem több, sem kevesebb. Most +pedig hol is kezdjem? Egyelőre rövid lélekzetü történeteket irok napi és +hetilapba. Mi téma összegyült az édes anyaföldön! Sürün rajzanak +lelkemben emberek, történetek, viaskodnak az elsőbbségért: melyiknek +adjak előbb életet. Gyülnek, gyülnek – könyv lesz belőlük. De +nyilvánvaló, hogy életnek ez még nem élet, hisz itt az ötödik gyermek: +az emberek már a negyediknél mosolyogtak, szánakoztak könnyelmüségemen – +no, az ötödiknél már meg is botránkoznak. Eszembe jut Rákosi Jenő hires +vezércikke: a _Gyermekek és kutyák._ Egy háziurat állit pellengérre, aki +házába lakót csak ugy fogad be, ha sem gyermeke, sem kutyája nincs. Ez a +háziur nem bocsátja be a gyermeket, nekem a barátaim nem akarják +megbocsátani az – ötödiket. (Istenem, Istenem, mi lesz, ha beröppen a +gólya a hatodikkal is!) Ám én azt mondom néktek, gyermektelen és +egy-kétgyermekü apák és anyák, a gyermek – áldás. Nemcsak a gyermeknek +van őriző angyala, van a szülőnek is. De csak annak, aki a gyermektől – +nem fél. Minden gyermekkel áldás száll a házra, nem remélt áldás. +Szaporodik a gyermek? Szaporodik a kenyér. A kenyérszerző alkalom. + +…Egyszer csak „megjelen nekem“ egy ősz öreg ember. Nem éjjel, nem +álmomban, mint a népmesék ősz öreg embere, fényes nappal jön hozzám s +mondja: + +– Ön már sok népmesét irt; ismeri a népmesegyüjteményeket. Ezek a +gyüjtemények el vannak temetve. Az ifjuság kezébe nem kerülnek. Ugy, +amint a gyüjteményekben vannak leközölve, nem is valók az ifjuságnak. Ön +ezeket ujra irná, elmesélné a nép mesemondó hangján. Mellőzné, ami +bennük a gyermeki léleknek ártalmas. Felkutatná ami mese és monda régi +és uj folyóiratokban rejtőzködik. Azokat is megirná. Sőt megirná +Vörösmarty és más költők hőskölteményeit is. Közelebb vinné ezeket az +ifjusághoz. Mit szól a tervhez? + +– Gyönyörü terv. + +– Az én számitásom szerint, oly nagy az anyag, hogy tiz nagy kötet +telnék ki belőle. Elébb füzetekben jelennének meg, azután kötetekben. +Mint a Vasgereben. Mint a Vörösmarty. Mint a Tompa. Mint a Garay. + +– S lesz ennek kiadója? + +– Már meg is van! + +– Ki az a vakmerő? + +– Méhner Vilmos. + +Mint könyvkötő legény került Bécsből Pestre Méhner Vilmos, aztán könyves +boltot nyitott. Magyarul soha meg nem tanult, de kiadta Vasgereben +összes regényeit, Vörösmarty, Tompa, Garay összes költeményeit. Egy sort +sem értett belőlük, de kiadta, mert az én ősz öreg emberem +(Kuttner-Kelemen Dávid a neve) belebeszélte s be is bizonyitotta, hogy +Vasgereben jó üzlet, Vörösmarty jó üzlet, – a többi is jó üzlet. + +Már meg is irta a szerződést az ősz öreg ember, aláirom, viszi +Méhnerhez, hogy ő is irja alá. És másnap dult arccal rohan hozzám az ősz +öreg ember: + +– Képzelje, az a – – német, nem irta alá! Házat épit, számlát hoztak +neki, felbosszankodott a számlán s azt mondta: ha Arany Jánostól viszek +neki szerződést, azt sem irja alá. Több könyvet nem ad ki. + +Nem is adott. De az ősz öreg ember nem hagyja annyiban: végigházalja +tervével a kiadókat. Csüggedten tér vissza ujra meg ujra. + +– Még egynél nem voltam. Az Athenaeumnál. Ott egy fiatalember a +könyvkiadó osztály vezetője. Ez meg fog érteni engem. + +Ez meg is értette. Ranschburg Viktor a neve. Ezidőszerint a Pantheon +igazgatója. Ennek a most irom könyvnek a kiadója. + +Emich Gusztáv, Petőfi első kiadójának a fia, az Athenaeum +elnökigazgatója. Nagymüveltségü ember, ritkaságokkal teli gazdag +könyvtára van: mindig csudáltam, mit keres a – képviselőházban. +Képviselőségem idejéből jó emberem. Vele és Ranschburggal tárgyaljuk meg +a Magyar Mese- és Mondavilág dolgát. Az ősz öreg ember tiz kötetéről +leszállunk öt kötetre, s az első kötet sikerétől függ a további négy +kötet kiadása. + +– Hát ezt a könyvet minek adják ki? – támad egy ifjukori barátom +Ranschburgra az első kötet megjelenésekor. – Hisz ebből 200 példány sem +fogy el! + +– Már 2000 fogyott el, – felel Ranschburg szárazon. + +…A Magyar Mese- és Mondavilág már rég tul van a 200 ezer példányon, a +háromszázezer körül jár. Szóval: az ifjukori barát jól ráhibázott, +ugyebár? + +A honfoglalás ezredik fordulójára készül el a könyv: ezer év +meseköltése. A szabadságharc ötvenedik fordulójára a _Magyar nép multja +és jelene_. Jó két esztendei készület: rengeteg régi és uj történeti és +néprajzi könyvek végigolvasása, jegyzetek csinálása előzi meg a +pillanatot, amikor végre nekiülhetek s megirhatom szép rendibe a föld +népének ezeréves küzdelmét – embervoltának elismertetéseért. Irói pályám +legnehezebb s anyagi és erkölcsi tekintetben is legháládatlanabb munkája +ez. Hatvan nyomtatott iv a kvártalaku, kétkötetes könyv: iró is, kiadó +is ráfizet. A müvelt közönséget nem érdekli a könyv: cime után nyilván +azt sejti, hogy a népnek való olvasmány; a nép nem veszi meg, mert neki +meg drága. + +Vége már a régi jó világnak, amikor az ujságok az uj könyvet tárcacikkre +méltatták. Ebben a ritka szerencsében csak az részesül, akinek ennél az +ujságnál, annál is, „jó barátai“ vannak. Nekem nincsenek. Első +könyvemet, a Székely Tündérországot bő ismertetésre, tulságos dicséretre +méltatják az akkori lapok, az ötkötetes Magyar mese- és mondavilágnak +egy-két jó szó már alig jut. A könyv – üzlet, a kiadó üzlete, mennél +nagyobb a könyv, annál nagyobb az üzlet, ergo a kiadó fizesse meg a – +reklámot. Endrődi Sándor, a _Kuruc nóták_ halhatatlan költője, +fellelkesül ötkötetes könyvemen, magasztaló cikket ir róla, bekopogtat +vele két-három ujsághoz: egyik sem közli. Végre is a _Fővárosi +Lapok_-ban, az Athenaeum saját ujságában lát napvilágot a költő cikke. A +_Fővárosi Lapokban_, melynek akkor már alig van olvasója. Ugyanezt +cselekszi Lévai Mihály, az iró-plébános, később országgyülési képviselő: +ő is csupa lelkesedésből cikket ir a Magyar mese- és mondavilág-ról, +elviszi egy ujsághoz, a szerkesztő meg is igéri: hogyne, hogyne, – a +cikk sohasem látott napvilágot. Most már önkéntelen felmerül a kérdés: +voltaképpen hogyan kerül a könyv a nyájas olvasó kezébe? Mindjárt +megfelelek rá: Ama nyájas olvasók utján, akik a könyvesboltba +betévednek, ott a könyvet megveszik, elolvassák s ha megnyerte +tetszésüket, társaságban, ahol könyvről is esik szó, megkérdik: Olvasták +ezt meg ezt a könyvet? Melegen ajánlom, olvassák el. + +Igy terjed a könyv. + +Hogy ellenmondásra alkalmat ne adjak, sietve jegyzem meg: a magam +könyveiről beszélek s példával is bizonyitom. + +A _Testamentum és hat levél_ az első könyvem, mely utat talál az olvasók +szivéhez. Vékony könyvecske ez. Apránként jelen meg a Magyar Hirlapban. +Pünkösd ünnepén jelen meg a Testamentum az ujságban, s két hét sem telik +belé, megtelik egy ládikó levelekkel. Csupa meghatott emberek levelei. +Mit gondolok, mit nem, magam leszek a kiadója e könyvecskének, sem az +ujságoknak, sem a könyvesboltoknak nem küldök belőle, mindössze a Magyar +Hirlap jelenti be a megjelenést. S im, egymásnak adják a kilincset a +vevők: a lakásomról hordják el az első kiadást. De vidékről is sürün +jönnek a megrendelések, még táviratban is. Szabadkáról azt irja egy ur, +hogy egy nagy társaságban felolvasta a Testamentumot, mind megrendelték +– küldjek 30 példányt azonnal. Kassáról ugyanezt irja egy másik ur, ez +is kér: küldjek 50 példányt azonnal. Tauffer Vilmos, a hires nőgyógyász, +minden másod-harmadnap elvitet két-három példányt: 1893 karácsonyán a +_Testamentum_ az ő karácsonyi ajándéka. És igy tovább és igy tovább. + +Neki bátorodom az első kiadás sikerén, kinyomatom a második kiadást is: +ebből már küldök a könyvesboltoknak is, az ujságoknak is. Harminc +ujságnak küldök Testamentum-ot. Harminc ujság közül kettő-három irt +annyit: megjelent. Annyit sem a többi. Jön hozzám egy fiatal ujságiró s +mondja: Olvastam a Testamentum-ot. Mondhatom, megrikatott. + +– Csak nem vette meg? + +– Nem, kérem. Hetekig hevert a szerkesztő asztalán, láttam, hogy ugy sem +irnak róla – zsebrevágtam. + +Találkozom Fekete Józseffel, a Magyar Szalon szerkesztő-kiadójával. +Mondja: No, én megjártam a könyvével. + +– Hogyan? + +– Az ágyban olvastam a Testamentum-ot s egyszerre csak elkezdtem +zokogni. A feleségem felébred, rémülten kérdi, mi bajom. Mutatom neki a +könyvet: ez zokogtatott meg. + +Megzokogtatta, de irni egy sort sem irt róla. + +Mégis elkélt a könyv. A harmadik kiadásnak már Singer és Wolfner a +gazdája – a világháboruban jelent meg a hatodik. + +A jég megvan törve, már jöhet _Huszár Anna_ regényem, jöhet a _Sziv +könyve_, a _Katalin_, az _Uzoni Margit_, nagyoknak, gyermekeknek, +serdülő ifjuságnak való könyveim nagy serege: az ajtó tárva-nyitva +előttem. Jöhet már a hatodik gyermek is, ezt már nem bérkaszárnyába, +magamépitette kisbaconi házamba röppenti a gólya. Abba a házba, melynek +minden téglája – könyv. Minden téglájában agyamnak egy-egy vércsöppje. +Eleven ember van ebbe is befalazva, miként a dévai várba, az argesi +zárdába. Tiz esztendő eredménye: ötven könyv. Ujabb tiz esztendő – ujabb +ötvenet jelent, s irván e könyvet, már magam sem tudom, hány tizzel +vagyok a százon túl. A legendát meghazudtolom: nekem nem tiz, de husz +esztendőt juttatott az ökör a maga életidejéből. Néha, száz kezem volna, +az sem volna elég: annyi a – megrendelés. Athenaeum, Franklin, +Singer-Wolfner, Lampel-Wodianer a kiadóim; nem kell szaladgálnom kiadó +után. Van esztendő, amikor – beleszámitva Apponyi beszédeinek sajtó alá +rendezését – száz ivre jegyzem rá: imprimatur! Egy iv, nyájas olvasó, 16 +oldal. Számitsd ki, hány oldal száz iv. A számolásban kacagtatóan gyenge +vagyok. + +* + +Igaza volt Kiss Józsefnek, vagy valamelyik iródiákjának, aki azt irta +rólam, hogy „jövevény“ vagyok. Jövevény, aki azért jött Pestre +Székelyországból, hogy meséljen a pesti gyerekeknek s mesemondás közben +beléjük plántálja a magyar szót, s talán – a magyar lelket is. Az +édesapám is jövevénynek mondta mind ama családokat, amelyek nem voltak +jelen a kisbaconi ősfoglalásnál, s _csak_ háromszáz esztendeje, hogy +beszivárogtak… Valóban, jövevény vagyok, ha jobban tetszik, kivándorló, +mint akármelyik székely testvérem, aki Amerikában meg Romániában próbál +szerencsét, s közben szüntelen az édes anyaföld felé száll a sóhajtása; +számlálja az esztendőket, a hónapokat, a heteket, a napokat, végezetül a +perceket, amikor visszatérhet az édes anyaföld kebelére, házat épithet +rá, földre földet szerezhet, magot hinthet belé, aztán – aztán az édes +anyaföld porával vegyül el a pora… + +A föld fia, igazi fia, az aszfaltban gyökeret nem ver soha. A földnek, +az édes anyaföldnek van szive, lelke, az aszfaltnak sem szive, sem lelke +nincs. A föld, az édes anyaföld virágillatot, az aszfalt fojtó büzt +lehel. A föld fia csalódhatik a föld fiaiban, nem csalódhatik a földben. +Az emberek erkölcse változhatik, hol megromlik, hol megjavul, a föld +erkölcse nem változik: marad, ami volt világteremtésekor, időtlen +időkig. Emberi kéz hiába irtja ki Romhány-erdő sok évszázas óriásait, én +már halálomig Romhány-erdő zúgását, Romhány-erdő vadgalambjának búgását +hallom, sodorjon bárhová a Sors szele. Hiába romlik meg a kisbaconi +borviz-kut vize az emberek nemtörődömsége miatt, szájamban e borviz izét +érezem, nemcsak a szájamban, a szivemben is. Hiába kótyavetyélik el +édesanyám tulipános ládáját, a ruhák közé rejtett alma illata örökre az +enyém marad. + +Még alig tünt el a szép ifjuság, s én a szép öregségről álmadozom. A +mindennapi kenyérért irom könyveimet, de két kenyérből egyet folyton +hazaküldök. Egyik kenyér a jelenvaló életé, – jövendőé a másik. A +nagyváros s a kis falu közt oszlik meg életem, hol haza, hol +visszaszaladok. Itt könyvet nyomtatok, ott fát ültetek. Itt könyvet adok +el, ott földet veszek. Könyvre könyvet, földre földet. Kellemetes is +volna, hasznos is volna kissé a nagyvilágban körültekintenem, +látókörömet tágitanom, de huzva-huz az édes anyaföld hazafelé, mindig +csak hazafelé; kitör belőlem az ősök vére, nem vágyom látni a velencei +doge-palotán az ábrázatomat: egy kis kert nekem az egész nagy mindenség. +Egy kis kert, amelynek fáit, bokrait magam ültetém. Egy darab föld, +melyet őseim verejtéke áztatott. A mező, az erdő, a falu, az +erdőzúgásos, vadgalambbúgásos Erdővidék itt gyökeredzik minden +történetem, innét csendül szét a hangja minden mesémnek: nekem éppen +elég halálig, mit e föld lelke lelkembe plántált, legyen elég nektek is. +Haláltól való csudálatos megváltatása után a tékozló fiu fogadalmat +tett, hogy az uj életet az édes anyaföldnek s népének szenteli. +Megtartám a fogadalmat. Ha nem hazudik a statisztika, népiskolai és +népkönyvtárakban az én könyveimnek van legtöbb olvasója. Nekem a +dicsőségből ennyi éppen elég. Adjon más egyebet, szebbet, jobbat, +maradandóbbat a nemzetének: nem irigylem, dicsérem ezért. – _Ilyennek is +kell lenni,_ – mondta az egyszeri cigányprimás, amikor a hegedümüvész +játéka felől kérdezték a véleményét. Kell, kell, mondom én is. Mennél +többen legyenek. Ámen. + +…Már hordják a követ, a téglát. Minden kő, minden tégla egy-egy példánya +könyveimnek. De már ennek külön fejezetet szentelek. Nem minden +esztendőben épit házat a magyar iró. + + + + +ÖTÖDIK FEJEZET. + + +Ebben igen közönséges dolgokról lesz szó, nevezetesen: házépitésről, +faültetésről, mezei és falusi életről. + +Még áll az ősi ház, él nagyapó, nannyó, s im, az udvaron öt pesti unoka +szaladgál. Istené a dicsőség: megaranyozhatom életük alkonyát. 1894-et +irunk: már csak egy esztendőt „hetvenkedik“ nagyapó, akkor ráfehéredik a +nyolcvan esztendő. Ma még csak vén ember, de jön már, jön már az aggság. +Már fel-felsóhajt: Ó, erő, erő, hová levél! – de a kertben még ő +kaszálgat füvet a bocikának; ő kaszálja meg a helyet, ahová hinta +állittatik fel a pesti unokáknak. + +Gyönyörü élet-alkony! Álmatlan éjszakákon mit sóhajtoztak, mit +keseregtek: Sohasem látjuk meg a pesti unokákat! Nem akarnak hinni a +szemüknek: Sürü sóhajtásuk felhatott a magas egekbe, Isten meghallgatta +könyörgésüket – két hófehér galamb körül öt fióka röpked. + +Nagyapó, nannyó megfiatalodik. Kicsi villákat, gereblyéket csináltat +nagyapó az unokáknak, eltipeg velük a rétre: együtt forgatják a száradó +szénát. Nem győzi dicsérni a gyermekek szorgalmát, amikor hazatérnek: +Higyje meg, nannyó, annyi boglyácskát raktak az unokái, hogy ki lehetne +telelni rajta egy – döglött bárányt. + +– Ó, ó, magát mindég fogja a tréfa, – mosolyog nannyó, aztán hirtelen +eltünik, öt pohár tejjel fordul vissza nagy fürgén: – egyetek, édes +csirkéim, egyetek. Ugy-e, megéheztetek? + +Igen-igen csudálkoznak, hogy milyen jók ezek a pesti gyermekek: nem +kényeskednek, nem nyafognak, nem veszekednek, nem verekednek, s mely +édesen simulnak hozzájuk, az egyszerü öreg emberekhez. Igen-igen +elcsudálkoznak; azon is, hogy estefelé csak szól az anyjuk: Gyerekek, +lefeküdni! Egy, kettő, há-rom! – és indulnak a gyermekek, mint a +katonák. Ezért és sok mindenért igen-igen dicsérik nekem a pesti +menyemasszonyt. Ami a szivemnek igen jól esik. + +– Ó, édes fiam, ha örökké itt maradhatnátok! + +– Örökké nem maradhatunk; de ezentul minden nyáron itt leszünk. + +– Ha ugy, lenne! + +– Ugy lesz. + +Az ősi ház „nagy házában“ kényelmesen elférünk az öt gyerekkel. Két +ablak néz a virágos kertre, egy az udvarra, negyediknek egy kis ablak, a +veteményesre nyiló „tyukleső“ ereszti be az áldott nap sugarát. A +halhatatlan mályva virágai behajolnak az ablakon. András nagyapó +háromfiókos ládájáról egyetlen rézkarika sem hiányzik, s im, szakadatlan +teljesül a jövendölése: rézkarikákat a pesti unokák is meg-megzörgetik. +De vajjon gondolt-e András nagyapó – pesti unokákra? Képzelem, hogy +eltünődik, ha le-letekint az égből: vajjon honnan kerülhettek ide ezek a +térdig nadrágos, azon alul csóré lábszáru fiuk? „Ejnye, enyje, de +szegény ember lehet az apjuk!“ + +Az ősi ház mögött már ássák a kicsi gazda házának a fundamentumát. Gábor +bácsi fia a kicsi gazda. Őszre telő alá is kerül, pedig a kicsi gazda +három teljes esztendeig nem lesz e ház lakója: a császár ad neki +kvártélyt. Mért sietnek oly igen? Felelet: egy az, hogy a kicsi gazdának +része legyen az épitésben, más az, hogy kész ház várja, amikor a császár +hazaereszti. + +– Talán ide épült volna az én házam, – borul el a lelkem egy pillanatra +– ha édesapám nem a világnak nevel, s én az ősi telket el nem adom. De +jól történt, ugy, ahogy történt. Ide behallik az ucca lármája, beszáll a +pora – én majd a gyümölcsös mögött épitem az én házamat. A lucernás +kertben, amelynek szélén a Macskás-patak kanyarog. Tul a patakon rét, +aztán szeliden emelkedik föléje Magyarósoldal, majd hirtelen meredek +heggyé ágaskodik. Hajdan erdő, most egy-egy faóriás törzse rothadoz, +itt-ott nyirfa meg csenevész bokor szomorkodik. Be szép erdőt varázsolok +én ide! + +– Mit szólsz a tervemhez, Mária? + +– Gyönyörü a terv, de most is oly sokat dolgozol… Félek, összeroskadsz. + +– Amit én tervezek, nem egy-két, de sok-sok esztendő munkája tesz, +Mária. Marad e munkából a gyermekeinknek is, az unokáinknak is. Kitüzöm +a célt s lassan, szép lassan haladunk feléje. Az első lépés a ház s +hozzá egy kis kert. Ez az első lépés három esztendőt jelent. Székely +szokás szerint kezdünk a fészekrakásba. Első esztendőben meghordom a +fundamentumkövet, megvettetem cigányokkal a téglát. Második esztendőben +a fenyvesből lehozatom a födélhez való fát. Harmadik esztendőben együtt +az anyag, felépül a ház. S a negyedik esztendőben szépen a karomba öltöd +a karodat, én fölvezetlek a garádicson, ott, azt hiszem, megindult +szivvel állunk meg egy pillanatra, aztán önkéntelen lehajlunk, +megcsókoljuk a küszöböt s belépünk a házba. Velem tartasz-e _ebben is_? + +– Veled, veled. + +* + +Már épitjük is a házat Máriával – papiron. Négy szobán kezdjük +tavasszal, nyár végére a négy nyolcra szaporodik, majd hozzátoldunk egy +fürdőszobát is. Igen komolyan meghányjuk-vetjük, hogy, ha minket Isten +megáldott öt gyermekkel (s megáldhat még többel is), egyszerre csak +nyakunkra nőnek a gyerekek, ez megházasodik, az férjhez megy, még nyolc +szoba is kevés lesz majd. Ha csak négy unokát számitunk egy családra, ez +már husz gyermek. A szülék száma tiz. Husz meg tiz = harminc. Velünk, +öregekkel, összesen leszünk harmincketten. De számitásba kell vennünk a +hatodik gyermeket is, akit sokat emlegetünk, s igy szinte bizonyos, hogy +egyszer csak beröppen vele a gólya. Benső vágyunk a hatodik, még pedig +leány, mert többségben vannak a fiuk: három fiu, két leány. Amig csak öt +gyermekünk van, el sem tudunk – válni. Ám lenne csak három fiu, három +leány, mely könnyü volna válnunk! Ezen igen nagyokat nevetünk, s addig +is, mig a válás bekövetkeznék, elhatározzuk, hogy az ebédlő nagyterem +lesz. Akkora, hogy ötven ember kényelmesen elférjen az asztal körül. +Gyermekeknek, unokáknak ez a ház lesz a találkozója minden nyáron. Akkor +is, amikor mi már rég a temetőben porladunk. Természetesen, a kisbaconi +temetőben… + +A nyilt verandáról egyenesen az ebédlőbe fog nyilni az ajtó. Nem rejtjük +el: aki belép, mindjárt ide lépjen. Lássa első pillanatban, hogy házunk, +szivünk tárva-nyitva minden jó embernek. Bár a rajzoláshoz igen keveset +értünk, minden nap csinálunk két-három tervet, s mintha éjjel-nappal +azon kellene tünődnünk, mire költsük el a pénzünket, hat ablakkal +tiszteljük meg az ebédlőt, sőt az udvar, meg a kert felé nyiló ajtó fölé +is ablakot tervezünk: hadd – „legyen világosság!“ + +Nagyapó is, nannyó is, nem akarnak hinni a szemüknek, meg-megmutatván +napról-napra változó tervrajzainkat. Nekik minden terv tetszik, csak a +garádicsok miatt aggódnak, amelyek a verandára köröskörül felvezetnek. + +– Fiaim, – mondja nagyapó, – egyszer majd ti is megöregedtek s akkor +„megnő“ a garádics. + +– De igy szebb lesz, nagyapó. + +– Szebb, szebb, de bizony mondom, „megnő“ a garádics… + +Ujabb tervet eszelünk ki: bevezetjük a vizet a fürdőszobába, a konyhába, +a virágos kertbe. De honnét? Szemünk előtt csörgedez a Macskás-patak, de +szeszélyes egy patak ez: hol vigan folydogál, sőt néha ki is csap +medréből, hol messze fönt az erdőben kiszárad a forrása, s ilyenkor csak +a meder egy-egy gödröcskéjében szomorkodik a viz. Bővizü patak foly a +falu közt, de innét mások telkén s az uccán át lehetne ide vezetni a +vizet: nagy felfordulás, nagy költség ez – le kell erről mondanunk. +Nagyapó mosolyogva hallgatja vizvezetéki tervelgetésünket, végül +megszánja szomorkodásunkat, s mondja: – Jertek velem. + +Átmegyünk a Macskás-patakon, alig távolodunk száz lépésnyire, megáll. + +– Nézzetek ide. Ezen a helyen ennek előtte kétszáz esztendővel Benedek +Kerestély ükapátoknak halastava volt. Ihol, még most is látszik vékonyan +a halastó karimája. Most menjünk tovább. + +Tovább megyünk, fölfelé a lankás hegyoldalon, harmincat sem lépünk, +bővizü forrás bugyog előttünk. + +– Ennek a forrásnak a vize táplálta a halastavat, – mondja nagyapó. + +– Hiszen, – mondom én, – tudtam én a létezéséről mindakettőnek, de ha a +földje egyiknek sem az enyém. + +– A halastó földje nem, de a forrásé még enyém. Nézd, ez a föld hosszan +elnyulik a hegyoldalon. Itt ásatsz egy árkot. Amott egy nagy gödröt, +éppen szembe azzal a hellyel, ahová a házat épited, innét aztán a viz +szépen befolydogál a házadba. + +Mindjárt fel is mérjük a távolságot – lépéssel: forrástól a viztartó +medencéig nyolcvan, medencétől be a házig hetven méter utat tesz a viz. + +– Ó de jó, ó de jó! Áldja meg az Isten, nagyapó! + +Nagyapónak különben tetszik is, nem is ez a tervünk. Inkább nem, mint +igen. Nagyapó már a nyolcvanadik esztendőt tapossa és sohasem jutott +eszébe, hogy a maga dolgán könnyitsen, életét kényelmesebbé tegye. Jó +félszáz esztendeje mult, hogy a maga gazdája s neki elég volt egy kút: +házba, pajtába ebből meritették, hordták a vizet, s jutott kút vizéből a +szomszédoknak is. Nagyapó felesleges költségnek itéli a vizvezetéket, +éppen mint a garádicsot, de viszont „megesméri“, hogy a világ sokat +haladt az ő gyermekkora óta, ennélfogva belenyugszik a vizvezetékbe is, +a garádicsba is. Ennél szokatlanabb ujitásokba is belenyugszik nagyapó, +mihelyt bizonyosságot szerzett arról, hogy tervezgetésünk egészen komoly +tervezgetés. Hogy az ő pesti fiának a szive csakugyan visszavágyódik az +édes anyaföldre, itt akar élni, itt akar halni. Akkor szerzett pedig +erről bizonyságot, amikor az első szekér követ behozták a lucernás +kertbe. Ez a szekér már az én szekerem, a szekér elé fogott két ló az én +lovam. + +Ez az első szekér kő csudát müvelt. Egyszerre csak látom, hogy mindegyre +bekanyarodik a telekre egy szekér: hol ennek, hol annak az atyámfiának a +szekere. Mind követ hoznak, szépen leüritik az én kövem mellé. Aztán +jönnek szekerek, amelyeknek a gazdái nem atyafiak: ezek is követ hoznak. +Megindultan köszöngetem a kéretlen szivességet, s különösen jól esik +látnom, hogy nem halt még ki az ősrégi székely szokás: házat, csürt, +istállót ha épit a székely, fél falu siet a segitségire. De még nagyobb +csuda is esik: a szomszéd Magyarhermányból egyszerre huszonöt szekér +kanyarodik be a telekre, – mind követ hoznak. Eszembe jut, hogy három év +előtt ennek a falunak minden választója rám szavazott ugyan, de egyetlen +egy sem szavazott ingyen, sok-sok boromat, pálinkámat itták meg, holott +én oly igaz szivvel igértem, hogy szivem, lelkem, mindenem a népé, az én +népemé – s ime, kéretlen és ingyen hozzák a követ! Ezek az emberek +hajnalban felkeltek, kimentek az erdőbe, ott a szekeret megrakták kővel, +irgalmatlan rossz erdei utakon kinozták a marhájukat, estefelé értek a +telkemre, tehát egy egész napot áldoztak nekem. Ki érti ezt? Idegen azt +nem érti, de értem én, aki itt születtem, itt nevelkedém. Ebben a népben +két lélek lakik. Az egyik az ősrégi lélek, amely hü maradt az ezeréves +szokáshoz; a másik az uj lélek, melyet az ujkor erkölcstelensége +plántált belé. Házépités? Nosza, gyerünk, segitsünk a vérünkből való +vérnek. Ezt cselekedte az apám, a nagyapám, az ükapám, ezt cselekszem én +is. Követválasztás? Kezdetben ingyen adtam a vótumot, de tett-e a népért +valamit, akire én ingyen szavaztam? Nem. Szegények voltunk, azok +maradtunk. Második alkalommal már pénzzel kináltak; elfogadtam. Harmadik +alkalommal kináltak, nem kináltak, megköveteltem. S minden alkalommal +többet és többet. Nincs igazam? Akinek pénze van a követségre, +bizonyosan sok-sok pénzt remél a követségből. Hadd fizessen. + +Ime, igy dolgozik egy emberben két lélek: becsületes és becstelen. Az +egyiket az őshazából hozta, – ez megmaradt épségben; a másikat nem ő +hozta, ezt gonosz kezek plántálták bele… Vajjon ennek mikor szárad ki a +gyökere? + +Nagy kőhalmok emelkednek a telken, minden kőben – szeretet. Vetik a +vályogvető cigányok is a téglát, hordják az erdőről a fát az atyafiak: +hatvanezer téglát száz szekér fa éget pirosra. Ássák a fundamentumot, +rakják belé a követ a kőmivesek. Kisgazdák a kőmivesek, nem iskolában +tanulták a kőmivességet. Ma szántnak-vetnek, holnap házat épitnek. A +terv pesti épitész munkája, ezen egy kicsit elcsudálkoznak, de nem igen +akadnak meg rajta. Most van csak igazán elemében Gábor bácsi. Most veszi +csak igazán hasznát, hogy a sepsiszentgyörgyi német iskolában a +Baukunstot is tanitották. Ő a főpallér, kezében a tervrajz, igy +dirigálja a kőmiveseket. Székelymódra megy az épités. Első esztendőben +összehordjuk az anyagot. Második esztendőben födél alá kerül a ház. +Harmadik esztendőben kerül sor ajtókra, ablakokra. Az ácsok is mind +kisgazdák. Ezek sem az iskolában tanulták az ácsmesterséget: apáról +fiura száll a kézügyesség. Gyönyörüen faragják ki a gerendákat, a +szarufákat, mérnöki pontossággal illesztenek fát fához – ugy, ahogy a +rajz előirja. Bonyodalmas szerkezet ugyan a födél szerkezete („látszik, +pesti mesterkedés“), de megakadás nélkül foly a munka. Elébb az udvaron +állitják össze a födelet, alaposan körülszemlélik, aztán messzire +távolodnak, ugy szemlélik, hogyan fest az egész. A hosszu Rofaj a főács. +Egyszerüen Rofajnak hivja az egész falu, mivel az egyetlen, aki Rafael +névre kereszteltetett. Egyébként – mondjam-e? – az ő vezetékneve is +Benedek. Ölmagas, karcsu öreg ember. Hetven év felé jár s még mindig +egyenes, mint a nádszál. Hosszukás, lófő arca igazi arisztokrata arc. +Csak mente kellene a hátára s mehetne a főrendiházba. Kurta fanyelü pipa +lóg a szájában, ugy nézi, szemléli hosszan, sokáig a födélalkotmányt, +aztán megszólal: + +– Ezt én a házra nem teszem fel. + +– Mért nem? – kérdem én. + +– Mert éktelen csúf. + +– Mért csúf? + +– Azért, mert alacsony. + +– Persze. Igy tervelte a pesti épitész. + +– Már akárki tervelte, rosszul tervelte. A házat elcsúfitja. + +– Dehogy csúfitja. Csak tegyék fel, öreg. + +– Én-e, uram? Az Istennek sem teszem fel. + +– Ejnye, öreg, ejnye, én tudom, mért nem tetszik magának. Mert a szeme +megszokta a magas födelet. Magasabb a födél, mint a fal. Hiszen egyrészt +jó a magas, meredek födél: nem áll meg a hó rajta; de másrészt rossz, +mert igen ránehezedik a falra. Igaz-e? + +– Há’szen igaz, de szép. Ez meg éktelen csúf. + +– Próbáljuk meg. + +– Én-e? Hogy hótomig csúfoljon a falu? + +A fiatalabb ácsok is segitségemre jönnek: ha már ugy van, ahogy van, +próbáljuk meg. Ha csúf lesz, leszedjük… + +– Hát próbáljátok, én kezemet sem mozditom meg. + +Nosza, nekiállnak az ácsok, szétszedik a födelet, darabonként felhordják +a falra, ott összerakják. Az öreg messziről nézi a munkát, a fejét +szüntelen csóválgatja, hümmöget, mikor aztán végére érnek, kérdem: + +– No, öreg, mit szól hozzá? Éktelen csúf-e? + +– Hát, uram – – – –. (Ezek a vonalak azt jelentik, hogy közben +vakargatta a fületövét.) Hát, uram, ami igaz: igaz; ami nem igaz: +hazugság. Isten, Jézus, ugy segé’n, csakugyan szép! + +A honfoglalás ezeredik évfordulóján ásták a ház fundamentumát, s 1898 +tavaszán nagyapó s nannyó ott álldogáltak a verandán, várták a pesti +fiut, a pesti menyemasszonyt, a pesti unokákat. + +– Istené a dicsőség, – rebegte nagyapó. – Örömmel szállok az én +koporsómba. + +– Istené a dicsőség, – rebegtük utána s leborultunk a szent küszöb +előtt. + +* + +Nekünk szent volt. + +Ma, mikor e könyvet irom, csak adnak-vesznek házat, épiteni nem épitnek. +Világháboru, két forradalom, megszállás fergetege szétrombolta, +elsöpörte minden javainkat – ki oly vakmerő, hogy épitésbe fogjon? Igen, +ebben a lelketlenül megcsonkitott országban nem épitnek, waggonokban, +bűzös odukban senyvednek földönfutók százezrei, itt csak adják-veszik a +házat. Szédületes summákon cserélnek gazdát városi és falusi házak. Az +én házam az ő kilenc szobájával, vizvezetékével, 14 szárnyas és +szárnyatlan ajtajával, 19 dupla, tükörüveges ablakával, alagcsövezéssel, +kerek tizezer forintba került a mult század alkonyán. Való igaz, akkor +is háromannyi pénzt emészt, ha nagyurasan azt mondom az épitőmesternek: +Ime, itt a tervrajz, minden néven nevezendő anyag a maga gondja, nekem +majd átadja a ház kulcsát, én meg fizetek. De én székely szokás szerint +épitém házamat, sok száz szekér kő, fa és homok miatt lapos tárcámat +alig kellett kinyitnom. A fundamentum fölött három sor faragott kővel +kezdődik a fal: erdő, mező csak ugy termi a követ, hermányi kisgazdák +faragják, akik szintén sohasem tanulták a kőfaragást, de a munkájuk +csupa remek. Ők faragják a veranda oszlopait is, a hosszu +garádicsköveket is, amelyek, nagyapó szerint, egyszer majd megnőnek… +Ingyen fa éget pirosra hatvanezer téglát s – ki hinné ma ezt? – ezer +tégla négy pengő forint. A szomszéd faluban, Nagybaconban, cserépvető +telep, negyven-ötven család üzi e mesterséget a szántás-vetés mellett: +ezer födélcserép ára 5 pengő forint. A kőmives a maga kenyerén, +napszámba dolgozik, a napszám egy forint 20 és 50 krajcár közt +váltakozik. A ház befödése – egy jó vacsora. Ősrégi székely szokás az +is, hogy kéretlen, hivatlan jönnek férfiak, nők, gyermekek, kézről-kézre +adogatják a cserepet, mig annak a kezébe kerül, aki a fedésben +legjáratosabb. + +Igy épül a székely ház, igy épült fel az enyém is, melynek kisebb +formában ma már egy sereg utánzata van, mind – alacsony födéllel. Azzal +az „éktelen csuf“ födéllel, melyet az öreg Rofaj „az Istennek sem“ akart +feltenni. De azóta már sok „éktelen csuf“ födelet tett fel, mert ami +igaz: igaz, ami nem igaz: hazugság – Isten, Jézus ugy segé’n, szép az! + +Mai bankóban az én házamat félmillióra értékelik, de hordanák össze a +világnak minden kincsét: nesze, ez mind a tied, add ide a házadat, nem +adnám. Ezt a házat elvenni lehet, megvenni nem. Ebbe a házba be van +falazva a lelkem, a téglákat, melyeknek minden darabja egy-egy könyv, az +én véremmel kevert mész ragasztja össze – nem, nem, ezt a házat csak +elvenni lehet, megvenni nem. + +Amikor a szent küszöb előtt leborulunk Máriával, már levélbe borultak a +gyermek-gyümölcsfák ház mögött, ház előtt, ház körül. Miként András +nagyapó kertjében, szép sorban állnak a fácskák, alma, körte, szilva, +cseresznye, meggy. A ház előtt egy kis park: fenyőfacsoportok; +szerteszét mindenfelé erdei fák, bokrok, itt-ott virágágyak. A fákat én +ültettem, a virágokat Mária. Falu uccájáról hosszu kocsiut kanyarodik a +ház elé, ennek az utnak két szélét apró fenyőfácskákkal ketten ültetjük +tele. Két-két fácska egymás mellett, szélében, hosszában arasznyi +távolság, majd ha derékig nőnek, élő sövény lesz belőlük. Aztán négy-öt +lépésnyire egynek-egynek megengedjük, hogy nagyot nőjjön, nagyot – +micsoda szép, micsoda gyönyörü sétaut lesz majd valamikor ez az ut! +Munkaközben ujabb terv születik, a fenyősor mögé gyümölcsfákat ültetünk, +azok majd kimosolyognak a nagyra nőtt fenyők közt – ó de szép lesz az! +Nini, almát, körtét terem a fenyőfa! + +Nyár folyamán kétszer-háromszor kapáljuk, gyomláljuk s folyton +öntözgetjük a gyermek-fenyőket – kétezeren vannak két sorban – és +biztatjuk: nőjjetek, nőjjetek. És a fenyőfácskák engedelmes gyermekek, +szemlátomást nőnek. Hogyne nőnének, amikor ez a föld a fenyő hazája, s +mi kapálgatjuk, gyomlálgatjuk, öntözgetjük is. Itt ugy nő az erdei fa, +mintha huzva-huznák fölfelé. Négy esztendő sem telik belé, már fiatalos +erdőben sétálunk: növendék-paradicsom ez. Tetten érjük magunkat: bár a +mi erdőcskénk mindig ily fiatal maradna! Mint ahogy fel-felsóhajt a +szülő gondtalanul játszó gyermekeinek láttán: Ó, bár mindig gyermekek +maradnátok! + +Fel-felröppenö, oktalan sóhajtások ezek, a természet törvénye ellen +nincs fellebbezés: a magból csemete, a csemetéből fa lesz, nagyon erős +fa, terebélyes, melynek árnyékában jó meg-megpihenni. A gyermek sem +maradhat gyermek: azért áld meg vele az Isten, hogy emberré neveljük. +Ime, mégcsak egy esztendeje vagyunk a ház lakói, s a kedves gólyamadár +beröppen a hatodikkal. Leány, világos, hogy leány, hiszen ezt vártunk – +no, Mária, most már válhatunk. Békésen megosztozhatunk: három fiu, három +leány. + +Öt gyermekkel jövünk _haza_ tavasszal, hattal megyünk _vissza_ Pestre, +ősszel. Alig pihenünk meg, tárcacikkben énekelem meg a hatodikat. +Elpanaszlom, hogy az emberek mint sokallják a más ember gyermekét. Már +az ötödiknél botránykoztak, a hatodikat meg sem tudják bocsátani. Hogy +ez az ember – elveszett ember. Másnap beállit egy hordár, hoz egy nagy +skatulyát. + +– Ki küldte? + +– Nem tudom. Az Andrássy-uton adta át egy fiatal ur. + +A hordár eltünik, kinyitjuk a skatulyát, benne egy szépen felöltöztetett +baba, nagyobb a hatodiknál. A baba mellett egy cédula: A „hatodik“ +irójának egy ismeretlen tisztelője. + +Bizonyosan nő küldte, erre vall a nőies irás is, meg a gyöngéd figyelem +is, gondolom magamban. Sorba vesszük barátainkat, ismerőseinket: talán +ez, talán az, de egynél sem tudunk megállapodni. + +– Képzeld csak, mi történt, mondom Ranschburg Viktornak, az Athenaeum +akkori igazgatójának. + +Elmondom, hogy mi történt. Hogy nőtől ered ez a szép gondolat, ez +bizonyos, csak az a kérdés: ki volt ez a nő. + +Ranschburg elmosolyodik. + +– Te küldted a babát? + +– Nem, de férfi küldte. + +– Ki? + +– Azt nem árulhatom el. + +De addig vallatom, hogy mégis elárulja. + +– A testvérem telefonált nekem, kérdezte a cimedet. Tőle tudtam meg, +hogy Kornfeld érdeklődik a cimed iránt. + +– A Hitelbank igazgatója? + +– Ő. + +– Szinte hihetetlen. De hát akkor ezt nekem valamely formában +viszonoznom kell. Megküldöm neki valamelyik könyvemet. + +– Nem, nem! Neked nem szabad tudnod arról, hogy Kornfeld küldte a babát. +Ez megrontaná az örömét. Bizonyosan tudom ezt. Azt is tudom róla, hogy +szeretne egyszer meglepni téged kisbaconi otthonodban. + +– Engem? + +– Téged. Kiváncsi rá, hogy milyen a magyar iró falusi fészke. + +Soha az életben nem találkoztam Kornfeld Zsigmonddal. Tudtam róla, hogy +idegen országból plántálódott magyar földbe, itt tanulta meg a magyar +nyelvet, üres óráiban a legjelesebb professzorok vezették be a magyar +irodalomba, s megállapitottam Magyarország elismerten legnagyobb +pénzügyi kapacitásáról, hogy költői lélek: erre vall a gyöngéd gondolat, +erre a vágy, hogy falusi fészkemben akart látni engem. + +Két esztendő multán e nem csupa szám, de csupa sziv embernek hirtelen +halállal halt meg egy fia. Talán éppen az, aki a babát a hordárnak +átadá. Akkor én ujságban irtam levelet az apának. Ebből a levélből tudta +meg, hogy gyöngéd figyelme nem maradt titokban. Ő maga is férfikora +javában hunyt el. Én meg életem alkonyán ismerkedtem meg Pál nevü +fiával, tőle tudtam meg, hogy volt részemre egy másik titka is: az +idegenből magyar földre szakadt nagy ember maga olvasta fel esténként +gyermekeinek Testamentum könyvemet… + +Szivesen mulatnék még e soha szinről-szinre nem látott s nekem mégis oly +kedves emlékü ember mellett, de sietnem kell Magyaróshegy oldalára: ott +kapálja kukoricáját Sigmond Sándor, szerencsét próbálok, hátha eladná a +földjét. Még csak ez az egy darab föld nem az enyém a vizvezeték meg a +ház között, szeretném, ha végig az én földem alatt csordogálna házamba a +viz. Már tudom, igen tudom, mi a földvásár. Földet vásárolni emberektől, +akik ugy ragaszkodnak hozzá, mint anyja emlőjéhez a gyermek. Már-már +elfog a kétség, ha végigtekintek a falu egész hosszában elnyuló +hegyoldalon. Negyven-ötven katasztrális holdra becsülöm a területet, +mely ezer esztendővel ezelőtt a Benedek-nemzetség egyik ősfoglalása volt +s melynek kebelét még kétszáz év előtt is egy ember ekéje hasogatta, +most meg száznál több gazda szántja, kapálja. Mely rettenetes +elaprózódása a földnek, ennek az amugy sem nagy darab földnek! A +legnagyobb darab köztük egy hold. A legtöbb 200–600 négyszögöl, de +vannak jóval apróbbak is: a legkisebb 40 négyszögöl. Most már csinálj +vásárt ennyi gazdával! Vannak vagy százan. Lehet, többen is. + +Mikor adja el a székely ember a földjét? A székely ember akkor adja el a +földjét, amikor a fejére gyült bajok tömkelegéből semmi reménység a +kimenekedésre. Ez az egyik eset, s ez a legritkább. A másik eset, amikor +kiszemel a megvételre egy jó földet, szeretné megvenni, de nincs rá +elegendő pénze. Ugy segit magán, hogy magamfajta földéhes embernek elad +egy gyengébb minőségüt, kisebbet, ugy adja el, hogy megvehesse a +kiszemelt földet, s még pénze is maradjon. Az esetek többsége ez. A +legeslegritkább eset, amikor dobra kerül a székely birtok. Gábor bácsit, +három falu jegyzőjét gyakorizben kérdezte egy tréfás ügyvéd: Mikor +mehetek már Kisbaconba végrehajtani? Felelte Gábor bácsi: Amig én leszek +jegyző, soha. Harmincnál több esztendeig volt Gábor bácsi jegyző – ez +idő alatt az ő falujába végrehajtó nem járt. Egyetlenegy per sem volt, +egyetlenegyszer a dobot meg nem ütötték. Ettől a néptől kell nekem +visszahóditanom őseim földjéből egy darabot. Sürün olvasom az ujságok +hirdetései közt, hogy itt is, ott is, az ország más-más vidékein több +száz holdas birtok eladó, holdja 50–100 forint. Én magam állapitom meg +az ősi földek árát, a helyi átlagos ár kétszeresében; tiz-husz gazdától +kerül össze egy-két hold s egy holdnak ára 640 pengő forint. És vért +izzadok, amig egy száz négyszögöles földet megveszek. Becsülöm érte +fajomat, mert ritka eset, hogy az eladó éppugy vért nem izzad, mint én, +amig földje árán más föld jut a kezére. De, ihol, ott kapálgat Sigmond +Sándor, szerencsét próbálok vele. + +– Adjon Isten jónapot! + +– Jó napot adjon Isten! + +– Jó munkálódást, Sándor. + +– Köszönöm szivesen. + +– Hát csak egyedül? + +– Egyedül, instálom, egyedül. A cselédek még kicsikék, az asszony hol +jöhet mezőre, hol nem. + +– Ugy látom, elég jól indul a török buza. (A kukorica székely neve.) + +– Elég jól, hál’ Istennek. + +– Csak ott a vizes résziben gyenge. Sárgul. + +– A sok eső miatt, instálom. + +– A talajviz miatt van az, Sándor. + +– Hát ott egy kicsit vizes természetü. + +– Hány vékás ez a föld? + +– Harmadfél. (Ötszáz négyszögöl.) + +– Lássa, megvenném magától ezt a földet. + +– Nem eladó, instálom. + +– Tudom, Sándor, tudom. De jobb földet vehetne az árán. + +– Ennél jobb földet, instálom? Kerek Erdélyországban sincs jobb föld +ennél! + +(Nem mese, szóról-szóra igy mondatott.) + +– No, no, Sándor. Talán mégis csak akad ennél jobb. Még a kisbaconi +határban is. Hiszen vannak első, másodosztályu földek, a magáé meg +harmadosztályu. + +– Tudom, instálom, hogy harmadosztályu, de ezen a földön minden +esztendőben annyi törökbuza terem, hogy egész esztendeig puliszkázik +belőle a házamnépe. + +Mondhatnám erre: Bizonyosan kicsi a család. Mondhatnám azt is: talán +kevés puliszkát esznek, de ezzel megbántanám. Azt mondom hát: + +– No, jó, nem adja el. De ha mégis eladná, mennyire taksálná? + +Gondolkozik, gondolkozik s mondja: + +– Ó, uram, ezt én ki sem tudnám mondani, olyan jó föld ez! + +Végre is Istennek ajánlom Sándort, várnom kell türelemmel, hátha mégis +akad egy jobb föld „kerek Erdélyországban“, talán éppen a kisbaconi +határon. És csakugyan akad – enyém lesz a föld dupla áron. + +Nem lehetetlen, Benedek Keresztély királybiró ükapám egy darabban adta +el Mogyorósoldalt s azután aprózódott el. Ha egy darabban, bizonnyal +eladta egy nap alatt. Én tiz esztendő alatt hóditom vissza az +ősfoglalást. Tiz esztendő során száz Sigmond Sándor, akinek a földjénél +nincs jobb kerek Erdélyországban – ne irigyeljétek tőlem e darabka +földet. Olyan kicsi, hogy ha együtt volna száznál több könyvem minden +példánya, beteregethetném velök. + +Lépésről-lépésre nyomulok előre, meg-megállva, nagy pihenőket tartva, +aztán ismét nekivágok, tovább törtetek, inamszakadtáig. Érzem, hogy +édesapám, a föld szerelmese, nem lehetett szerelmesebb, mint a fia. Most +értem csak meg igazán, miért nem engedte, hogy idegennek adogassam el +földjeimet. Most kezdem érteni, mért huzódik falum népe a tagositástól. +Mért nem kivánja, hogy minden földecskéje egy területre kerüljön, holott +tavasztól őszig százfelé is kell szaladnia, tenger időt veszit e miatt s +nem is müvelheti meg igazában szerteszórt földjeit. Ezek az emberek +csökönyösen ragaszkodnak e szétszórt földekhez, amelyeken az apjuk, a +nagyapjuk, az ükapjuk szántott. Mindeniknek van minden dülőben egy-két +földje, amelynél „nincs jobb kerek Erdélyországban“ – s ezeket a +tagositás más kezére juttassa? Inkább lemond a könnyebb, a jövedelmezőbb +müvelésről, semhogy öröklött földjei másra cserélje föl. + +Hogy száznál több könyvet irtam, ezen nincs csodálnivaló: irtak ennél +irók jóval többet, jóval jobbat. Erre nem vagyok büszke. Hogy száznál +több székelyembertől vettem s cseréltem földet tiz év alatt – erre +büszke vagyok. Sőt, akár hiszitek, akár nem, könyveimbe közel sem vagyok +annyira szerelmes, mint a földembe, a gyümölcsfáimba, az én kicsi +erdőmbe, melynek minden fáját magam ültetém. Gyümölcsfát, erdei fát, +bokrot huszezernél többet ülteték, hegyoldalán, völgyben annyi utat +vágtam, hogy elég volna egy falunak. Hiába finomult testemen bársonnyá a +zeke, paraszt vagyok valójában, a föld soha ki nem ábránduló szerelmese; +s hiszem és vallom erős hittel, hogy ha mint iró, valamivé lettem, Isten +után az édes anyaföldnek s szüleimnek, ezeknek az egyszerü embereknek +köszönhetem. Irásaim ereje – ha van bennök erő – az édes anyaföldé; +irásaim lelkének nemessége – édes szüléimé. + +Láttatok-e boldog embert? Ha nem, látnotok kellett volna a volt tékozló +fiut, amikor oly sok idő multán az ekeszarvát ujra megfogá, s ment, +mendegélt az eke után. Ment mendegélt, s feje fölött lebegett a +pacsirta, szállt feljebb, feljebb a magas ég felé s vitte, vitte +imádságát a hazatért fiunak! És nem láttatok soha boldogabb embert +nagyapónál, aki könybe borult szemmel rebegi el: Isten áldja meg a +munkádat, fiam! Ő már elbucsuzott az erdőtől; elbucsuzott a mezőtől, +életének 85-ik esztendejében hintette földjeibe az utolsó magot. Tizenöt +esztendős korában fogta meg az ekeszarvát, hetven esztendeig hasogatta +az édes anyaföld kebelét, hintette belé a piros buzaszemet: az őserő +megroppant – a mezőtől is bucsuznia kell. Csendes kis tragédia volt ez. +Mikor utolsó földjét is bevetette nagyapó, megállott, feltekintett az +égre, nézte sokáig a lemenő napot s aki látta, csudálhatta: a nap +sugarai tündöklő koszorut fontak a hófehér haju szántóvető fejére. És +mintha hallatszott volna mennyei szózat: Eredj haza, a te öreg +társadhoz, hü szolgám! Im, koszorut fontam az áldott nap sugaraiból +hófehér fejedre: megérdemelted, te, aki egy hosszu életen át +szántottad-vetetted földjeidet, s este-reggel énhozzám fohászkodtál, a +láthatatlanhoz. + +Hallotta nagyapó a szózatot, megértette, s könybe lábbadt szemmel +rebegte: Áldott legyen a te szent neved, Uram. Megértettem a Te +intelmedet. Az utolsó buzát hintettem az én földembe. Legyen meg a Te +akaratod. + +Hosszu, igen hosszu ut volt az, amig nagyapó végigbotorkált a földjén. +Vissza-visszanézett s búcsuzódott: Isten áldjon, édes jó földem! Többet +nem szántlak, nem vetlek, öreg testem kivánja a nyugodalmat. + +És otthon, a vén házban, két öreg ember sirdogál, egymást vigasztalják, +s egymást vigasztalva sirnak, mert az olyan jól esik öreg szivüknek. + +– Igen, igen, nannyó, mennyei szózat volt, bizonyosan az volt, aki +beszélt hozzám. A fiatalok kinevetnének, ha mondanám, hogy éreztem a +fejemen a koszorut: hetven esztendő jutalmát. Ó, csak a jó Isten utolsó +munkámat, megáldaná. Nekünk talán elég is lesz az a buza, ami az én +vetésemből terem… Egy esztendő, kettő – a mi számunkra lehet-e már több +idő? + +De eltelt egy esztendő, eltelt kettő. Isten nem küldi el a Halál +angyalát, s fogy, fogyogat a nagyapó vetette buza. Hiszen, ha +zsugorgatnák, ha senkinek sem adnának belőle! De Istenem, megtudná-e +állni az ő aranyszivök, hogy az idegent is meg ne kinálják, ha hozzájuk +vetődik, bár egy karéj kenyérrel? És a sok unoka, dédunoka, akiknek mind +a nannyó kenyere izlik legjobban, mert nannyó „kakastejjel s +varjuvajjal“ süti. „Egyetek, aranyos csirkéim, egyetek!“ + +S telik, múlik az idő, uj Istenáldása hullámzik a mezőn, aranykalászok +hivogatják a népet; Jertek, jertek, arassatok le! Ragyogó arccal tódul a +buzahatárba mind az épkézláb ember, az ég csillagai földre szálltak +buzakeresztek képében; aztán egyszerre csak zúgnak-búgnak a cséplőgépek +is, megtelnek a hombárok, a szuszékok: nem látsz bánatos arcot. Akinek +kevés lett, örül az is. Kevés, de jó. Alsómalom, felsőmalom éjjel-nappal +zúg, zakatol, a molnár nem győzi számbavenni a temérdek zsákot. +Mindenkinek van uj buzája, csak nagyapónak nincs! + +– Mig tart a régiben, nem kell az uj, – mondogatja nagyapó. + +– Nem, nem, – mondja nannyó is. – Az ujat már nem maga vetette… Nem +kell, nem. + +Az uj buzában mindenféle hiányosságot találnak. Látszik, hogy +cselédember vetette. Mit bánja az, ha konkoly is a fele. Lám, a nagyapó +buzája olyan, mint az arany. S milyen tiszta, pedig nem rostálták! Ez +meg kuporodott szemü, szintelen. + +Meg-megkérdi nagyapó: – Van-e még a régiből, nannyó? Eltart-e bár +karácsonyig? Nannyó megrezzen, de nagyapó nem veszi észre, olyan vidáman +mondja: Hogyne! Eltart az még tavaszig is. + +– Akkor engem kiszolgál… – mondja nagyapó, s megnyugtatja ez a gondolat, +bár Halál jár a nyomában. + +Csak nannyó s a jó Isten tudja, hogy a hombár, amelyben a régi buza +volt, – üres. Hogy e héten kaparta föl az utolsó vékát. Mely szerencse, +hogy nagyapó nem tud fölmenni a létrán! Sejtelme sincs arról öreg +szivének, ami a hombár mellett történt. Amikor az öreg asszony kisöpörte +az utolsó szemet is s ráborult a zsákocskára: Az utolsó! Az utolsó! Nem +lesz többé ilyen buzám soha! Soha! Ó, áldott, jó öreg gazdám! Az utolsó +buza, amit a te kezeddel vetettél! + +Mint drága halottat siratja szegény öreg asszony az utolsó véka buzát. +Könyezve adja át a molnárnak, könyezve veszi át a lisztet; könyeivel +dagasztja a tésztát – nagyapó buzájából az utolsót. + +– Nannyó, maga sirt. Mi lelte? + +– Akinek sok gyermeke s unokája, mindig van siratni valója… – s kegyes +hazugsággal elámitja nagyapót. + +Hanem… hanem, amikor az utolsó cipó kerül az asztalra, nem tud tovább +uralkodni öreg szive nagy fájdalmán, zokogva borul nagyapó kezére és +csókolja sokáig: áldott jó kezem! Áldott jó kezem! + +– Nannyó… No, no, nannyó… Csendesüljön. Ez az utolsó, ugy-e? Az, ugy-e? +Érzem, hogy az. Megéreztem… Isten akarta igy, hogy hosszura nyuljon +életünk. No, no, ne sirjon, nannyó. Szeljen az utolsó cipóból nekem is. +Kicsit, kicsit… Hadd maradjon holnapra is… + +„Nem mese ez“, igaz történet, két öreg ember csendes tragédiája. Nekem +nem kell költenem a történeteket, csak el kell mondanom. Nem kell rágnom +tollam nyelét, csak mendegélek az eke után, s bár a versfaragástól +ifjukoromban búcsut vevék, dalba kivánkozik a mezei, a falusi életnek +sok-sok gyönyörüsége. Mint ahogy nagyapó dalolgatá halkan, csendesen, az +eke után: Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás? – ugy dalolgatok én +is, sorhoz sor verődik, mint barázdához barázda, rímre rím csendül, s +egyszerre csak kész a dal, az együgyü dal a mezei életről: + + Én, ki papiroson sokat szántogattam, + Baconi mezőben szántogatok mostan. + Aszfalt helyett járok keskeny barázdában, + Szivem gyönyörködik pacsirta dalában. + + Világ pompájára szívem nem vágyódik, + Nem és nem irigylem nagyváros lakóit. + Dalos szinházakba mig tódulnak mások, + Pacsirtadal mellett virágágyat ások. + + Amikor felpirkad a szép piros hajnal, + Megtelik a kertem vidám madárdallal. + Érzem a szivemnek ő megifjodását, + Testemnek, lelkemnek ő megújhodását. + + Nem irigylem én a gála urinépet, + Reggeltől estélig éntőlem henyélhet; + Kísérem az ekét csendes dalolással, + Bizony, nem törődöm léha mulatással. + + Paraszti mód szerint nagy boldogan élek, + Nagy úr ám a király: véle sem cserélek. + Kedves ekém után ahogy én sétálok, + Megirigyelhetnék tőlem a királyok. + + Oh, mezei élet, te vagy a szép élet, + Világ sok javáért el nem cserélnének! + Te benned terem meg sok szép gondolatom, + Én aztán lassankint mind eldalolgatom. + + Amikor én járok az eke nyomába, + Bizony mondom néktek, nem járok hiába. + Egy-egy dalomat ha szépnek találjátok, + A baconi mezőt áldva áldhatjátok! + +Hallgatom a cséplőgép méla búgását, hallgatom, s ugy tetszik nekem, +mintha a bús magyar dalt hallanám: + + Mikor magot hint földbe a magyar, + Ajkán elnémul mindenféle dal. + S ím, mélabúsan mit elhint a nép, + Dalolva adja vissza most a gép! + A gép, ez az otromba gép. + + …Búg a cséplőgép mélán, csendesen, + Ömlik belőle piros búzaszem. + Ugy elmerengek méla dallamán, + Mintha csak népünk dalát hallanám – + A bús magyar dalt hallanám. + +* + +Ime, csakugyan beteljesült Balandi Józsinénak, ennek a rosszmáju +asszonynak a jövendölése, el is dicsekszik vele: No, ugy-e megmondtam, +hogy gazda lesz belőle! Igaz, hogy afféle irógazda, akinek a gazdaság +lelki gyönyörüség, semmi egyéb. Esztendők során az irodalom pótolja a +gazdaságot, s nem a gazdaság az irodalmat. Szentül hiszem, hogy az én +gazdaságom mintagazdaság, s nem csuda hát, ha – ráfizetek. A gyerekek +lefotografálják a házat, a kert festőibb részeit, a gazdasági udvart, a +kocsiutat, melynek két szélét már növendékfenyők szegik, s a képek alá +apró verseket firkálok. + +A mintagazdaságot ábrázoló kép alá ezt irom: + + Elek apó mintagazdasága, + Csak ő tudja, (sőt még ő sem!) + Hogy mit fizet rája. + +A kerti kép alá: + + Elek apó kertje + Fáit ő ültette, + Hogyha nem dicsérik, + Bántja őt felette. + +Másik kerti kép alá: + + Elek apó kertje + Isten háza mellett, + Szépen idehallik, + Mit ott énekelnek. + +És igy tovább, és igy tovább. Nőnek a gyermekek, mosolyog az ég +felettünk, oly szép az élet, még csak tiz esztendő mulva tör ki a nagy +égiháboru, de ugyan ki álmodja meg, hogy kitör? Marci, akihez a +_Testamentum_-ot irtam, mint nagyapót rajzol le, hófehér hajjal, +szakállal, karosszékben ülök, terebélyes fa árnyékában, körülöttem egy +sereg unoka… Valóban, szinte kacérkodunk az öregséggel, Mária is, én is. +Szép csendes öregségről ábrándozunk, amikor kéz a kézben tipegünk a +magunk ültette almafák szegte Mária-uton. Olyan öregségről ábrándozunk, +amilyen a nagyapó s nannyó öregsége. Amikor mi is magázni fogjuk +egymást. Amikor unokák serge rajzik köröttünk. Amikor, ha be-beborul is +az ég felettünk, ha meg-megzavarja is életünk csendes folyását az utolsó +cipóhoz hasonlatos epizód, gyermek-kacagás, unokák kacagása viditja fel +szivünket, gyermek-mosolygás melege száritja fel könyeinket. + +Történhetnek-e itt lélekrenditő, nagy tragédiák? Itt csak hol vidám, hol +megható, iró lelkét termékenyitő dolgok történnek; itt a lelkek nem +rendülnek meg, mert jó és rossz, ami az emberekkel történik, mind _Isten +akarata_, „amiben meg kell nyugodnunk“. + +Im, jön Benkő Dánielné keresztanyámasszony, tiz-tizenkétéves fiut vezet +a kezén. Ez a fiu Gergely fia. Azé a Gergelyé, aki gyermekkoromban +legkedvesebb pajtásom vala. Ez a fiu – árva-fiu. Ez az öreg asszony +eltemette a leányát s vele első unokáját. Egy koporsóban temették anyát +és gyermekét. Ez az öreg asszony eltemette azt a fiát, aki a familia +büszkesége volt. Ez az öreg asszony eltemette a második fiát is. Ugy +halt meg, mint az első. „Fájt a szivem, hozzá lőttem.“ Miért fájt a +szive, meg nem tudta senki. Titkát sirba vitte. S ez az öreg asszony még +mindig él. Szinte földig hajoltan, de él. Ráillik a nóta: Úgy meg vagyok +búval rakva, mint a borizü almafa. S még mindig él. Vallásos lelke +megnyugodott Isten akaratában, s bús életének alkonyát, im, megaranyozza +ez a gyermek. + +Azért hozta el, hogy barátkozzék össze a két fiu. A gyermekkori barátok +fiai. Kiváncsian nézem, mint fogadja a kurtanadrágos, hosszuharisnyás, +sárgacipős pesti gyerek a háziszőtt nadrágos, patkócsizmás, bokrétás +posztókalapos fiut. Vonakodás, huzódozás nélkül lép hozzá a pesti +gyerek, s kérdi: – Mi a neved? + +– Benkő Árpád. + +– Az én nevem – s mondta nevét a fiam. + +– Tudtam, ha nem mondod is. Édesapám sokat beszélt nekem a te +édesapádról. Mindég együtt játszottak. + +– Akkor mi is együtt játszunk, – mondja Marci. – Hol laktok? Úgy +szeretném látni az édesapádat! + +– Az én édesapám meghalt. + +– Oh, Istenem! Meghalt! + +– Meg. + +Úgy ahogy az apák, kézenfogták egymást a fiuk, mentek a gyümölcsösbe, +szaladgáltak, versenyt futottak, aztán mit gondoltak, mit nem, +Macskás-patak partján hajlós füzfavesszőt vágtak, meghajliták szépen +körbe-karikába; a virágos kertben temérdek virágot szedtek, azt mind +rákötözték a füzfakarikára. Kész a koszoru. Megfogják kétoldalt, úgy +mendegél a temetőbe a két fiu: egy kurtanadrágos, hosszu +feketeharisnyás, sárgacipős s egy patkóscsizmás, szőttesnadrágos, +bokrétás posztókalapos fiu… + +Aludjál édesen, Gergely. + +* + +Tele van népköltésünk az erdővel kapcsolatos dalokkal, de az a nép, +amelynek lelkéből e dalok fakadnak, az erdőben, mint erdőben, alig +gyönyörködik. Be szép nóta ez: + + Erdő, erdő, be magas vagy. + Édes rózsám, be messze vagy! + A rózsámat megláthatnám! + Ha az erdőt levághatnám. + +Le is vágná, gondolkodás nélkül levágná, nemcsak a rózsájáért, de +magáért az erdő fájáért is. Inkább ezért, mint azért. Látom itt, a +Nagykunság földjén, hogy a legtöbb tanyán egy-két akác szomorkodik, +némelyiken egy sem. Nyilvánvaló, hogy ez a nép nem szereti a fát. Ha +szeretné, nem sajnálná tőle a földjét, fát ültetne belé, mennél többet. +A székely hegyeken magától terem a fa. Isten ülteti, neveli az erdőt, s +ha egy-egy erdőt letarolnak, hivatalos hatalom ültettet helyébe +csemetéket. A székely ember erdőn jártában meg-megáll egy szép növésü fa +előtt, nézi, nézi, már-már hiszed, hogy felkiált: ó de szép fa! +Csakugyan felkiált, mert megakad a szeme egy karvastagnyi ágon, melyből +három ág egy tőn indul fölfelé: Hej, de szép háromágu villa lenne ebből! +Már fent is van a fán, egy-két csapással levágja a hej, de szép villának +való ágat. Egy másik fán olyan ágat pillant meg, amely lőcsnek +született, csak meg kell faragni, csinositani, kész a lőcs. És igy +tovább és igy tovább. + +Erdőnek, fának szépségét nem látja a nép, mert az iskola e látásra nem +tanitja meg. „Ne bántsd a fát!“ – tanitják az iskolában, sőt a fának +hivatalos ünnepnapja is van. De a fát tovább bántják gyermekek, ifjak, +öregek, mivelhogy annak szeretetére, szépségeinek meglátására nem +nevelik. Husz esztendeje ültetek gyümölcsfát, erdei fát, de sohasem +láttam, hogy az én munkásaim szeretnék ezt a munkát. Fát kell kivágni? +Nosza, már kézben a fejsze, vágják a fát, alig pillantasz félre, már +földön hever. + +Tiz éger- és füzfa áll egy sorban: egy kis kaszáló rét határát jelzi ez +a fa. Megveszem a kis kaszálót, s gondolom magamban: kivágatom ezt a tiz +fát, mert elzárja előlem a kilátást, ha erre járok. Nem látom a +nagybaconi templomot, pedig de gyönyörü kép a hegy tetején álló templom. +Nem látom a bodosi erdős hegyet, mely az aljában meghuzódó falut +koszoruzza. Fát ültetünk a kert más részében, két embert kiállitok e +munkából: menjenek, vágják ki azt a tiz fát. Nyomban szaladnak +fejszéért, én meg tovább ültetek. Félóra sem telik belé, megvillan a +fejemben: Nem vágatom ki mind a tiz fát, csak négyet. A négy középsőt. +Három-három megmarad kétoldalt, tágas nyilt kapu képe lesz igy, +hirtelen-váratlan tárul az erre járó elé a templom is, a bodosi hegy is +– de gyönyörü látvány lesz az! Szaladva szaladok az én két emberem felé, +de messziről látom: a tiz fa közül már csak egy szomorkodik. + +– Valóságos gyermek a nép, – sóhajtom el magamban. – Lázas +gyönyörüséggel vágja ki a fát, lanyhán, közömbösen ás gödröt a +csemetének. Gyermek, gyermek. + +Aki egyszerü ember szereti a fát, annak vérbeli öröksége az. Édesapám +maga is ültet fát, mivelhogy István nagyapó is ültetett. Juharfát Isten +dicsőségére, gyümölcsfát gyermekei, unokái örömére. Édesanyám is szereti +a fát, megszerette András nagyapó gyümölcsös kertjében. S úgy látszik, +szereti az erdőt is, mert egyszerre csak sohajtozni kezd, sürün +tekintget az erdő felé: Óh, ha meg egyszer oda mehetnék! + +Mondja nagyapó: + +– Messze van az, nannyó. + +– Könnyen beszél maga, mert az erdőtől már elbucsuzott. + +– Igaz, én már elbucsuztam. Azt hittem, megszakad a szivem, amikor +utoljára gyüjtöttem szénát az erdőn. Sirtam, mint a gyermek. + +– Tudom, sirnék én is. + +– Mondtam annak a nagy bükkfának, akinek a tövibe harminc ember is +meghuzódhatik az esső elől: Isten áldjon meg, fa! Őrizzen meg +villámütéstől, hogy az unokáim unokái is ülhessenek alattad. + +– Hát attól a fától elbucsuzott-e, akit az én édesapám uram oltott? +Hányszor áldottuk édesapám uramat, mikor a rekkenő melegben +megszomjuhoztunk s az a jó leves alma szájunkat megnedvesité! Vajjon, +nem vágták-e ki az unokák? + +– Nem, nannyó, nem. + +– Az unokáim mindég igérik, hogy fölvisznek egyszer, de csak huzzák, +halogatják. Bizonyosan kivágták az édesapám uram fáját… + +Szorongva mondja nagyapó: + +– Már pedig emlékszem, hogy tavaly még ott volt. Ott, ott. Bizonyosan +ott. Ettől is elbucsuztam. Bizonyosan elbucsuztam. + +Következik erre hosszu hallgatás. Köny pereg le nannyó szeméből. Ugy +tetszik, nagyapóéból is. + +– Hát csak vitesse el magát, nannyó. Bucsuzzék el az erdőtől maga is. + +Másnap reggel már készülődik is nannyó a nagy utra. Halovány arca piros +az édes izgalomtól. Százszor is megkérdik a pesti unokák: + +– Hová készül, nannyó? + +Százszor feleli: – Az erdőre, aranyos csirkéim, az erdőre. Oda, hol az +édesapám uram almafája van. + +– Hoz-e almát, nannyó? + +– Hozok, aranyos csirkéim, hozok. + +A szekérszin alól kihuznak egy könnyü szekeret, azt maga nagyapó rakja +tele illatos szénával. Oly puha ülést csinál nannyónak, hogy a királyné +is elülhetne rajta. S amig az ülést csinálja, rendezgeti, folyton beszél +az unokának, aki nannyót az erdőre viszi. + +– Vigyáz, édes fiam, nannyóra. Rossz az ut, vigyázattal hajts, nehogy +megrázza. + +– Ne féljen, nagyapó. + +– De én félek. Hogyne félnék? Mi lesz velem, ha nannyóból kifogyok? Ha +én szekérre ülhetnék, nem félnék. De én már nem birom a szekér rázását, +fiam. + +…S mintha látnék tarka-barka galambfiókákat, amint repdesnek az öreg +galambok körül, ugy repdesik körül nannyót az unokák, mind fogják, +ültetik a szekérbe. + +– Jó-e az ülés, nannyó? + +– Ó de jó! + +– Isten vezérelje, nannyó! + +– Pá, nannyó, pá. Hozzon epret. + +– S almát! + +– Hozok, aranyos csirkéim, hozok. + +Ezt már az uccáról kiáltja vissza nannyó. Kisérik szemmel, mig egy +kanyarodónál el nem tünik a szekér. S még azután is sokáig künn áll az +uccán, mig a szekérnek a pora is felszáll, eloszlik a levegőégben, – +nagyapó. + +– – Mintha látnék öreg fehér galambot, aki elvesztette a párját s búsan +tipeg az udvaron: ez nagyapó. Hiába repdesik körül a galambfiókák, arca +nem derül föl. Reggeltől estig helyét nem találja. Kezdi azon, hogy +számitgatja magában: vajjon most hol járhat nannyó? Valahol Érces puszta +körül. De meglehet, hogy még nem értek odáig. Jó, ha Kövespatakig értek. +Csak ott valami baja ne essék, mert igen csuf, gödrös hely az. Na, eddig +ott van. Vajjon fog-e szénát gyüjteni? Bizonyosan nem állja meg. Még +majd felhevül, vizet iszik, s betegen hozzák haza… + +– Ó, mért is eresztém el! + +Közben nagyapó baltát vesz elé s aprófát vág nagy buzgalommal. + +– Minek vágja, nagyapó, hiszen van itt már három esztendőre való. + +– Hát, ha én meghalok, ki vág fát nannyónak? + +– Ki? A cseléd. + +– Ó, fiaim, attól megfagyhatna nannyó. Isten őrizz, hogy cselédre +szoruljon. + +– Itt vannak az unokák. + +– Jó, jó, tudom én, mit csinálok… + +Igy aztán valahogy mégis eltelik az idő. De amint alább-alább száll a +Nap, nagy nyugtalanság lepi meg. Mindegyre hallgatózik: nem szól-e a +csengő? Küldi az unokákat: + +– Menjetek a borvizkútra, hozzatok nannyónak friss borvizet. Tudjátok, +hogy mennyire szereti. + +– Van már, nagyapó. + +– Hát a vacsora kész-e? Éhes lesz bizonyosan. + +– Kész, kész. + +Erre aztán egy kicsit felvidul. + +– Meglátjátok, mi tenger epret hoz nannyó, gyerekek! Emlékszem, egyszer, +amikor még fiatal házasok voltunk, egy szempillantásra nagy kosár epret +szedett, amig én a kaszásokkal kaszáltam. S emellett főzött ebédet, +vacsorát, s még szénát is gyüjtött. Milyen friss asszonyka volt. +Istenem! + +– Még most is az, nagyapó. + +– Meghiszem azt! Többet ér a mai fiatal asszonyoknál. + +Hirtelen elhallgat nagyapó. + +– Halljátok a csengettyüt? + +– Jőnek! Jőnek! + +– Ugy-e, jőnek? Ugy-e, jól hallottam? + +Jőnek, jőnek. Vidám csengetéssel fordul be a szekér. Nagyapó reszket az +örömtől. A lába megfiatalodott, szaladva szalad a szekér elé. Mindenkit +elhárit az utjából, remegő karját kitárja: – Ide, nannyó, ide! Én veszem +le a szekérről. + +És az a jó Isten egy pillanatra visszaadva nagyapó karjának a régi erőt +s szép-gyengén leemeli nannyót a szekérről. + +– Ó, csakhogy megjött! + +Megfogja nannyó kezét s öreg emberek finomult gyöngédségével vezeti az +akácfa-testvérek alá. Ama két fa alá, melyet a legidősebb unoka ültetett +az aranylakodalom emlékezetire… + +– No, megjárá az erdőt, nannyó. + +– Meg, nagyapó, meg. + +– Elbucsuzék maga is… Tudom, megsiratta… + +– Meg, nagyapó, meg. + +S ujra elfogja nannyót a sirás. + +– No, no, nannyó, hát ne sirassa többet… Az almafa talán… + +– Kivágták, nagyapó, kivágták!… Mért nem mondta nekem? + +– Nem volt rá szivem. Már tavaly sem volt ott. Kiszáradt… Mit tehettek? +Kivágták. + +– Csak a töve van… Ráborultam, nagyapó, s megcsókoltam. Hogyne csókoltam +volna, hiszen az édesapám uram ültette! + +– Csendesüljön, nannyó. Ez a mi sorsunk is. Elszáradunk s kivágnak. + +– Ugy lesz, ugy… + +– De nézze, nannyó, nézze, itt vannak az unokák. Ezek a kicsi csemeték… + +És csakugyan itt vannak az unokák. Körülállják nannyót, +cirókálják-morókálják, csendesitik ők is. + +– Ne sirjon, nannyó. + +– Nem sirok, nem, aranyos csirkéim. + +Mosolyog a szeme, mosolyog az arca. + +Az Isten tudja, hol rejtegette eddig: egy kis kosárka terem hirtelen a +kőasztalon. Édes eperillat árad ki belőle. + +– Egyetek, édes csemetéim, egyetek. Egyék maga is, nagyapó. + +* + +Május havában, amikor nálunk a fák virágba borulnak, hegy tetejéről +nézve nagy virágos kert az én kis falum. Ezeknek a fáknak nagy részét +Isten ülteté. A 19. század első felében csak három embernek van igazi +gyümölcse: András és István nagyapónak meg Gál Dániel keresztapám +uramnak. Ez a három ember ültetett teli fával egy-egy kertet. De +szabályosan ültetett gyümölcsös ezek közt is csak az András nagyapóé. A +többi kertben vadalmafák, vadkörtefák közt egy-két oltott fa, csupa +közönséges almát, körtét termő. Többségben a szilvafa, itt-ott meggyfa +is. Szilva is, meggy is, a besztercei szilva kivételével, közönséges +fajta. A 19. század második felében Gábor bácsi meg Benkő tanitó bácsi +kezdenék ültetni nemesebb fajtáju fákat, őket követi a fiatal pap: neki +már szép gyümölcsöse van, ötven-hatvan nemes fajtáju fa. Az iskola +faiskolája kicsiny kis kertecske, ennek oltványaiból vesz egyet-kettőt +egyik-másik gazda. Igen elcsudálkoznak, amikor nemcsak az igazi kertben +ültetek fát, de vagy tiz hold szántóföldet is beültelek a mi klimánknak +megfelelő, fajnemes fákkal. Batul, ponyik, Jonathán, arany pármén, +Beedforshire, Altman, szép virágu sárga, aranyranett és igy tovább. +Körtét, cseresznyét, meggyet, mindenféle fajtát, zöld ringlót, +Viktóriát, Althan ringlót, amelynek a szilvája kisebbfajta őszibarackhoz +hasonlatos s amelyet a baróti piacon igen megcsodáltak: hol termett? +_Földben_ vagy fán? – egyet-kettőt meg is vettek belőle – csudának, a +teli kosarak meg szépen hazajöttek… + +Kiváncsian lesem, vajjon a példámat követik-e? Az első követőm János +gazda, Gábor bácsi fia, volt ősi telkem gazdája. Közvetetlen +szomszédságban a kertünk s a „kicsi gazda“ tovább ülteti nagyapó +kertjét: száz nemes fajta alma- és körtefát ültet. A falu hosszában +nyulik el a kertem s egyszerre csak meglepődve látom, hogy mindazokban a +kertekben, amelyek az enyémmel szomszédosak, ültetgetik a fát, még pedig +csupa nemes fajtát. Néhány oltványt minden faültetésnél ajándékozok +egyik-másik napszámosnak: elültetik a kis kertjükben. Igen örvend a +szivem, hogy lassan-lassan észreveszi az én népem, hogy mégis csak jobb +a batul, a ponyik, a Jonathán, mint a fótos, a zsiros, meg a sólyomalma. + +Hogy a nép s különösen a mi fajtánk (székely is, magyar is) konzervativ +s csak annak a jóságában hisz, aminek a jóságáról, előnyös voltáról +meggyőződött – ez, gondolom, senkinek sem ujság. Sok-sok esztendő repül +el a feje fölött, amig kitapasztalja, hogy a lóhere nemcsak takarmánynak +kitünő, de javitja is a földet, utána jókedvvel nő a kukorica, a répa, a +burgonya s mindenféle kapás növény, ezek után meg a – buza, rozs, árpa, +zab. Egy Heinrich nevü német tanár buzaformára nemesiti a rozsot, hozzá +nem értő ember a formája után buzának vélné. Olvasom e rozsról nagy +gazdák véleményét: hatsoros a kalásza, holdanként 15–20, sőt itt-ott +több mázsát is ad. Nosza, megrendelek belőle próbára harminc kilót. Több +székely gazda van jelen a cséplésnél, szemük láttára ömlik a gépből a +„német rozs“, lemérjük: a 30 kilóból 450 kiló lett, tehát egy mag +tizenötöt adott. + +– No, atyafiak, ebből maguknak is érdemes volna rendelni. Nyolc pengő +forint volt a harminc kiló. + +Az atyafiak hümgetnek, hogy így meg ugy, szörnyü drága; hogy az idén így +van, de ki tudja, hogy’ lesz jövő esztendőben. Megvárjuk, hogy lesz, +mint lesz. + +A következő esztendőben is végignézik az atyafiak a cséplést, most már +tizenhat magot adott a „német rozs“. Megint csak hümgetnek, hogy így meg +úgy, hiszen nem ártana megpróbálni, de talán várjunk még egy esztendőt. + +Várnak is még egy esztendőt, várnak szent nyugalommal, akkor aztán mégis +csak kedvet kap rá egyik-másik, mivelhogy „ez esztendőben sem csalt a +német rozs“ – nekem buzát adnak cserébe, elvetnek egy-két vékát, s ma a +kisbaconi határban, sőt az egész vidéken mindenfelé látható a német, +akarom mondani a „pesti“ rozs. Erre a névre magyaritották, mivelhogy a +pesti ur „hozta bé“. Akárcsak a pityókát az én Mária Terézia korabeli +ősöm. + +Félig örvendek, félig bosszankodom népem konzervativizmusán: örvendek +azon, hogy mindjárt első pillanatban nem fogadja el a szereszáma-nincs +ujitásokat s megfontoltan halad elébb, elébb; de tulságosnak találom a +megfontoltságát, szeretném, ha egy kissé gyorsabb tempóban haladna +előre. Ám csak egy pesti urnak kell ellátogatnia hozzám, mindjárt látom, +hogy a népem véréből való vér vagyok: szeretek előre menni, mendegélni, +de ugorni – nem. + +Valamelyik esztendő nyarán – gondolom, e század első esztendeiben – +hivatlan-váratlan betoppan kisbaconi fészkembe néhai Surányi József, a +_Pesti Napló_ tulajdonosa, később főszerkesztője is. Ujságirói körökben +hallottam róla, hogy gyára is van, több, nem egy, még – patkószeggyára +is. A patkószeggyár valószinüleg ujságirói tulzás, de hiszen ez nem +fontos. Az a fontos, hogy kettesben végigjárjuk a kertet, a kis +gazdaságot. Épp akkoriban vettem két szürke csikót. Csak rájuk nézett s +mindjárt megmondta az – árát. Pontosan eltalálta. Egy forintot sem +hibázott. Az istállóhoz közel Keresztély ükapám halastavának a nyoma, +mutatom neki: + +– Nézze, itt halastó volt valaha, felette, azon a dombon a forrás: ez +táplálta vizzel. Majd egyszer kiásatom, ujra halastó lesz itt. + +– Mért nem most? – kérdi Surányi, szemmellátható türelmetlenséggel. + +– Majd, kérem, majd. + +Tovább megyünk, bekanyarodunk a Mária-utra. Mondom: – E fölött az ut +felett is, a domboldalon, van egy bővizü forrás. Meglehet, hogy +valamikor ide is halastavat ásatok. + +– Mért nem most, mindjárt?! + +Ejnye, ejnye, de különös ember ez, gondolom magamban, de hallgatok. + +A Mária-ut végén szelid hajlásu domb emelkedik. Jégveremnek hivja a nép. +Itt csakugyan jégverem volt, Keresztély ükapám jégverme. Mondom ezt +Surányinak. S mondom azt is: Az a tervem, hogy majd ide épittetem a +jégvermet, mert nem jó helyen van a mostani. + +– De, kérem, mért nem most!? + +– Igazán ráér. Nem szorgos. + +Szánakozva pislantott felém. + +– Ez, ez, ez! „Hej, ráérünk arra még!“ + +– No, no… + +Kimegyünk a hegybe, a magam ültette fiatalos erdőbe, igen tetszenek neki +a kanyargós utak, a hegyszakadékokat összekötő könnyü hidacskák, a fenyő +és lombos fák keveréke, de egyszerre csak megpillant a hegy tövében egy +nagy kerek dombot, mely mintha elszaladt volna a hegyből, aztán +leheveredett volna itt. + +– Mért nincs fa ezen a dombon? Nem tetszik látni, mennyire kirivó ez a +kopárság? + +– Dehogy nem, látom én azt. + +– Nos? + +– Az a tervem, mondom én, most már szándékosan bosszantó nyugalommal, +hogy ide csupa fenyőfát ültetek. Különálló, szép kerek bokréta lesz ez. + +– Szép, szép, de mért nem mindjárt!? + +– Azért – elégelem meg a sok „mért nem mindjárt“-ot, mert nálunk május +elején ültetik a fenyőfát, most pedig juliusban vagyunk. Ez az egyik ok. +A másik: ha én egy esztendőben két halastavat ásatnék, jégvermet +épittetnék, ezt a dombot fenyővel tele ültetném, sőt, nézzen odább – még +ama szántóföldeket is tele akarom ültetni gyümölcsfával, de amott azt a +kopasz oldalt is csupa meggyfával – szóval, ha mindezt én „mindjárt“ +elvégezném, mit csinálnék a jövő esztendőben? Én, uram, sohasem vennék +meg egy kertet, melynek a fáit más ültette. Nekem lelki gyönyörüség a +tervezgetés. Ha minden tavasszal fát ültethetek. Ha minden esztendőben +van néhány talpalatnyi hely a földemen, amit szépitenem kell. Ebben a +kertben, ezen a hegyoldalon, lent a völgyben temérdek forrás: ezeket én +egy hét alatt mind köpübe foghatnám, egy-egy kedves csorgós kutat +teremthetnék, de nekem ugy igazi lelki gyönyörüség, ha minden esztendőre +jut egy csorgós kut. Micsoda öröm az, ha nyárra lejönnek a gyermekeim, +az unokáim, s ujjongva kiáltják: Nini, megint egy csorgós kut! Nini, +ezek a fák tavaly még nem voltak! Én már ilyen vagyok uram, s ilyen is +maradok. + +Surányi vállat vont. Nyilvánvaló, hogy nem méltányolta az én lelki +gyönyörüségemet. + +Egyébként, ahol megfordult, mindent meg akart venni. A szomszéd faluban +a Baross-forrást, Málnáson az egész fürdőt, de végül is semmit sem vett +meg. Málnásról hazajövet bökte ki, hogy szeretne fellépni valamelyik +kerületben s hogy én neki nagy segitségére lehetnék. + +Most már rajtam volt a sor. Nagy ártatlanul kérdeztem: + +– Mért nem mindjárt tetszett ezt mondani? + +– Mért mindjárt? + +– Azért, mert mindjárt megmondtam volna, hogy: életemben egyszer +korteskedtem, még pedig ifjukori _barátom_ mellett, s holtomig nem mosom +le magamról a gyanut, hogy nem pénzért tettem ezt. Hátha az ön kortese +lennék! + +Surányi még aznap, akarom mondani: mindjárt visszautazott Pestre. + +Két esztendő sem telik belé, meglátogat kisbaconi fészkemben Tóth János, +kinek mórictanyai meleg fészkében irom e könyvet. Az ő kertjében április +havában virágoznak a gyümölcsfák, az enyémben május havában. Teljes egy +hónappal előbbre jár a természet a Nagykunság, mint a Székelység +földjén. Kigyönyörködvén magát az ő virágzó fáiban, eljött gyönyörködni +az én kertemben, melyben egyszerre borult virágba a gyümölcsfák, +fehérfürtös virágu, bóditó illatu májusfák meg orgonabokrok nagy serege. +A kis park felé tartunk, melynek elején nyitott kaput jelképez két fa: +magától fonódott össze egy-egy ága mindakét fának. Ez összefonódott ágak +alatt magasnövésü ember is kényelmesen elsétálhat, de előző éjjel esső +esett, áldott májusi esső, az összefonódott ágakra ránehezedtek az +esőcseppek s alázatosan meghajoltak. + +– Ejnye, – mondja Tóth János – miféle bejáró ez, hogy meg kell hajolni +alatta? + +– Lenyomta az esső. + +– S valahányszor esső esik, te mindig bujkálva jársz itt? + +– Igen, ilyenkor alázatosan meghajtom a fejemet. + +– Mondok neked valamit: fürészeljük le. + +– Lefürészelni… Tudod, talán mégse. Aludjunk rá egyet. + +Világos, hogy Tóth János, az alföldi magyar, megnyugszik ebben. + +– Igaz. Aludjunk rá. + +Járunk-kelünk a kertben, különösen örvendezünk azon, hogy most már ő is +szabad, független ember, hála Istennek, vége az államtitkárságnak, +szerencsésen elkövetkezett a „hálóinges éra“, amikor az ember akár +hálóingben sétálhat a kertjében. Hát ez bizony igen-igen nagy boldogság. +Egész nap nem jut eszünkbe az eleven kapu, de este ismét cseperegni kezd +az esső, én meg gondolkozni kezdek, hogyan is lehetne a kapukérdést ugy +oldani meg, hogy az ágak megmaradjanak. Végre megtalálom a megoldást s +boldogan alszom el. Alig pirkad, fölkelek, kimegyek, behivom az öreg +Szász Gergőt (azt, akit még ötesztendős korában is szoptatott az anyja), +s mondom neki: + +– Nézze, Gergő bá’, ezek az ágak igen erősen meghajolnak az esső miatt. +Csináljon két csinos karót, mindakettőnek a végén legyen két ág. A két +karót kétoldalt verje jól a földbe s úgy eressze rá ezt a két ágat. De a +karó olyan magas legyen ám, hogy ölnél magasabb ember is elférjen az +ágak alatt. Megértette-e? + +– Meg, instálom. + +– De siessen, hogy kész legyen, mire a kegyelmes ur felkel. + +– Sietek, instálom. + +Egy óra mulva simára gyalult két karó emelte magasra az összefonódott +ágakat. Mondhatom, szépen festett. + +És mi nevetve állapittuk meg, hogy a magyar embernek mily gyorsan vált +az esze… + +Ha Surányi Józsefé a kert s ez a két fa, ő bizonyosan vagy _mindjárt_ +lefürészeltette volna a vendégének alkalmatlan ágakat, vagy mindjárt +feltámasztotta volna. + +…Mostanában sokat foglalkoztatja (és izgatja) a zsidókérdés a lelkeket. +Azt gondolom, ennek a kérdésnek csak egy becsületes megoldása lehet: a +fajkeveredés.. A „mindjárt“-nak és a „Hej, ráérünk arra még“-nek +összekeveredése. Természetesen, ezt a keveredést a keveredőkre +elviselhetővé kellene tenni, nevezetesen, nem volna szabad számon +tartani: ki köztünk az egész s a – félvér. + +De mit is felelt Marcika a tiszteletesnek, aki Kain iránt érdeklődött? +Az felelte: Ó, az igen rossz fiu volt. Nem szeretek róla beszélni. + +A zsidókérdés is ilyen rossz fiu, – gyerünk tovább. + +* + +A magyar embernek igen kedves virága a tulipán. Nyilvánvaló, hogy az +őshazából hozta e virág szeretetét. Erre vall az alföldi magyar szürén, +subáján, a székely magyarok kapuján, a félkontyos fedelü házak tüzfalán +a tulipándisz. És erre vallanak a régi, tulipános ládák. Az 1905-ik +esztendőben Budapesten s az országban mindenütt már nemcsak a paraszt +suba hátán pompázik a tulipán, de az urak és uriasszonyok mellén is. Nem +a virágágyakban nevelt, hanem gyárakban, milliószámra gyártott tulipán. +Megesett a legnagyobb magyar csuda: az ellenzék képviselőválasztáson +buktatta meg a harminc év óta uralkodó szabadelvüpártot. 1875-ben +alapitotta ezt a pártot Tisza Kálmán, s 1905-ben bukott meg, saját +fiának, Tisza Istvánnak első, igen rövid életü miniszterelnöksége +idején. A szabadelvüpártnak a Tisza Kálmán korabeli hires véderővita +adja az első döfést, ekkor rendül meg a nemzet bizalma, s csak a +szertelen korrupció nyujtja meg az életét ujabb tizenöt évvel. A +mértéktelen haragra lobbant öreg király a bukott miniszterelnököt – +Tisza saját vallomása szerint – oly cudarul leszidta, ahogy ő soha +egyetlen cselédjét sem; a lemondását nem fogadja el, szégyenpadra +ülteti: hónapokig ott kell ülnie a miniszterelnöki székben, a makacs +öreg a győztes ellenzék soraiból kormányt nem nevez ki. A 45 éves Tisza +István azzal az érzéssel ül a szégyenpadon, hogy ő már befejezte +politikai pályáját: király is, nemzet is, „kirugta“ őt. Végre is a +király megelégeli Tisza István bünhődését, lemondását elfogadja, s +kinevezi helyére kedves katonáját, Fehérváry generálist. A generális +miniszterelnök párt nélkül ül a miniszterelnöki székbe, alig akad +egy-két hive, dolgozni nem dolgozhatik, a Házat elnapoltatja, a +főispánokat elcsapja, mindenre kapható embereket küld a vármegyék +nyakába. A darabontoknak csufolt főispánok katonai segédkezessel törnek +be a vármegyházára, s mert nincs parlament, a vármegyékből indul ki a +„nemzeti ellenállás“. A tisztviselők nem engedelmeskednek, tehát – +elcsapják őket. Az elcsapott tisztviselőket ki fizeti? A társadalom. +Országszerte megindul a gyüjtés, rengeteg summák gyülnek össze, ebből +fizetik a tisztviselőket. Aztán egyszerre csak férfiak, nők mellén +kinyilik a tulipán: ennek a jövedelme is a tisztviselőké s egyben jelkép +is: idegen gyártmányu ruhát nem viselünk többé! + +Nyilvánvaló, hogy az akció e része magyar szalmaláng: hirtelen lobban +fel s hirtelen lobban el. De a nemzeti ellenállás mégis csak +gondolkodóba ejti az öreg királyt, az esküszegéstől visszaretten s egy +esztendei harc után az ellenzék kebeléből nevez ki kormányt. Az +alkotmányon nem esik sulyosabb sérelem, de a tulipán – eltünik. + +Én magam is vettem tulipánt, de feltüzni nem tüztem fel. Mire tüzzem +fel? Arra a kabátra, mely minden valószinüség szerint osztrák gyárból +került ki? Ám gondoltam egy nagyot, s otthon, Kisbaconban, kora +tavasszal egy öregasszonyt beleültettem a szövőszékbe, feleségemnek, hat +gyermekemnek, magamnak két-két öltözet ruhát szövettem. Egész nyáron +házi szőttesben jártunk kertben, uccán, erdőn-mezőn, ebben mentünk Isten +házába – vajjon a nép követi-e a példánkat? Már esztendők óta +megdöbbenve figyeltem, hogy mind kevesebb és kevesebb földben terem a +kender meg a len; mind kevesebb és kevesebb házban csattog a szövőszék. +„Bécsi rongy“-ban páváskodnak a leányok meg a fiatalasszonyok, s csak +öreg asszonyokon látható régi, házi szőttes szoknya meg vizitke. A +férfiakon gyorsan foszladozó bugyogó idétlenkedik, fehér, szürke +háziposztónadrág ritka, mint a fehér holló. Abroszokat, asztalkendőket +sem igen szőnek az asszonyok: boltban veszik azt is. Azt állitják, +azért, mert olcsóbb, mint a házi szőtt. Igen, olcsóbb, de a házi szőtt +anyáról leányra, sőt unokára is öröklődik, amaz rövid életü. + +Szétnézünk a templomban, s kisül, hogy itt csak a nagyságos úr leányai +parasztleányok; gazdaleányok, napszámos- és cselédleányok – mind +kisasszonyok. Kisül, hogy könnyü nekünk háziszőttes ruhában járnunk, +„mert az úr háziszőttes ruhában is – úr“, ők pedig lenézik egymást a +szőttes ruhában. Kisül, hogy a kisasszonyos divatot a Pestről hazajáró +cselédleányok hozták ide is, a többi faluba is. Hogy már nemcsak +napszámos-, de kisgazdaemberek leányai is felmennek Pestre, ott +elszegődnek cselédnek, aztán oly cifrán kerülnek haza, hogy majd +elrepülnek. Sőt némelyik nem is egyedül kerül haza… Sőt az is kisül, +hogy ritka ember nincs beadósodva a takaréknál, amely 12 százalékra +dolgozik. Ezt a nyomoruság küldi a takarékba, azt a földszerzés vágya, +de ezen a földszerzésen nincs Isten áldása, mert az igy vásárolt föld az +adósság kamatját sem hozza meg. Már számon tartanak sok-sok embert, +akinek a földje elébb-utóbb dobra kerül. + +– Rossz vége lesz ennek a világnak, – mondogatja nagyapó. – Ebben a +faluban még soha senki annyi földet nem vett, mint én. Csak belső telket +ötöt vettem az apámtól öröklötthöz. A takarékpénztárnak hire sem volt. +Akkor vettem földet, amikor együtt volt a pénz. + +A baj azonban nem ott gyökeredzik, hogy takarékpénztári kölcsönnel +veszik a földet, hanem ott, hogy ez a kölcsön – uzsorakölcsön. És ott +gyökeredzik, hogy bár a mai nemzedék jóval többel dolgozik, mint nagyapó +nemzedéke, sőt valamivel jobban is megmüveli a földet, a ruházkodásban, +az életmódban hirtelen nőttek meg az igények, s ezekkel nem tart lépést +a föld jövedelme. Esztendőről esztendőre, bármerre járok a +Székelységben, mind több és több komor képü embert látok, akik kelletlen +köszönnek, vagy egyáltalában nem köszönnek. Nyilvánvaló, hogy az urat +látják bennem, akitől ered minden rossz. + +Mind sürübben szállnak a keserü panaszok Székelység földjéről az ország +szivébe, de ez a sziv nem dobban meg. Ennek a szivnek nincs – füle. +Végre megmozdulnak a székely urak, megkezdik a mentőakciót, engem +kihuznak a kertemből, hogy szerkesszek Budapesten székely ujságot, +mindennap megjelenőt. A mentőakció eredménye egy székely kongresszus a +tusnádi fürdőn, a székely körvasut, s végül jó néhány ezer forint, amit +azért a dicsőségért kell fizetnem, hogy azt az ujságot „egyedül csak én +szerkeszthetem“, senki más. Velem dolgozik nagy lelkességgel két székely +iró, Jancsó Benedek és Gaál Mózes: sok-sok esztendeig fizetjük a +„székely hadisarcot“. Merem állitani, hogy ezen a három szegény +iróemberen kivül egyetlenegy székely urnak sem került pénzébe a +„székelymentés“ – s ha legalább megmentettük volna! + +De hát ez a székelykérdés is az a rossz fiú, akiről nem szeretek +beszélni. + +Jerünk tovább. + +* + +Már nem Romániába megy szerencsét próbálni a szegényebb rendü székely, +hanem Amerikába. Nem Brassóba mennek „müvelődni“ a leányok, hanem +Pestre. Egy harmadosztályu jegy 4–5 forint Pestig, s a székely leányok +elözönlik a nagy Babylont. Léha kuplékat, pesti szójárást hoznak haza. +Magunk is falunkbeli leányokat viszünk Pestre, minden ősszel, tavasszal +hazahozzuk, s tőlünk telhetően őrizzük a tisztaságukat. De a pesti +beszéd ragadós, ettől nem őrizhetjük meg őket. Hallom, amint a kocsisom +enyeleg az udvaron a szobalánnyal. Mondja neki a legény: Ejnye, no, +Julis. Adj mán egy csókot! S felel rá a szobalány, jó székely gazda +leánya: – Nü ná! + +Csüggetegség kezdi megszállani a lelkemet: fajulni látom a székely vért. +Már csak az öregebb, s velem egykorú emberekben van örömem s mind +ritkább és ritkább az ifju nemzedékben. Sem testem, sem lelkem nem +kivánja a háborut, a gondolatától is iszonyodom, de kezdem hinni, hogy +az elfajulás folyamát már csak háboru állithatja meg. Egy kis parázs +verekedés. De ellegyintem magamtól e gondolatot. Mindenfelé keresem a +bajok forrásait, s többek közt egy forrásra rábukkanok. Nagy üresség +mered elém: a székelység tanult, müvelt fiainak javarésze kivándorolt az +ország különböző részeibe, mivelhogy itthon nem élhetett meg. A régi +szabásu s erkölcsü birtokos urak, akikhez a nép bizalommal fordult +tanácsért, kihaltak vagy leszegényedtek. Az ország szivében számtalan +székely ember visel előkelő hivatalt, de ritka, kinek eszébe jut, hogy +penziójával szülőfalujába visszajőjjön s tudásával, tapasztalataival +népe javán munkáljon. A pap s a tanitó nem igen adhat példát a föld +okszerü müvelésére, mert sem ezt, sem azt nem tanitják erre. Az +ismétlő-iskola gazdasági ismétlő-iskola nevet kapott, de egy gazdasági +olvasókönyv olvastatásában merül ki az egész oktatás. Hol tanitsa meg a +tanitó a föld okszerü müvelését, ha nincs ehhez sem földje, sem +gazdasági felszerelése az iskolának; s hogyan tanitsa, ha volna is, +amikor őt sem tanitották meg erre? + +Mi más világ lenne itt, ha mindazok, akik jöhetnének, visszajönnének a +faluba! Ha itt házat épitenének, fát ültetnének, példát és – munkát +adnának. + +– Be jó volna nekünk, szegényeknek, – sohajtott fel egy öreg ember, ha +még egy ur volna itt! + +– Mért volna jó? – kérdem. + +– Azért, instálom, mert attól is kapnánk munkát! + +A magyarázat igen egyszerü. A kisgazda – igen helyesen – háza népével +munkálja meg földjét, napszámosra csak aratás idején szorul, amikor +drága minden pillanat. Uri ember gazdaságában kora tavasztól +betakarodásig talál munkát a napszámos ember. Faültetés, fatakaritás, +ásás, gyümölcsszedés: én mindig tudok munkát adni, az esztendő minden +szakában. És _velük dolgozom_. + +Ha annak a sok-sok ezer ifjunak bár csak felerészét, aki most az egyetem +kapuját döngeti, vissza lehetne terelni a faluba! Ha ezek megfognák a +kasza nyelét! Be más képe lenne! S a falu és város gyülöletes harca be +megszünnék! + +Vissza a faluba! + + + + +HATODIK FEJEZET. + + +Ebben meghal nagyapó és nagyanyó igen szép, s meghal egy könyv igen csuf +halállal. + +Engedjétek meg nekem, hogy e néhány lapot még nagyapónak szenteljem. +Nagyapónak, aki nannyó karjai közt csendesen elszenderült. Az ő halála +oly szép volt, aminő szép az élete: leszállott hozzá a halál angyala, +hófehér haját megsimogatta, homlokára csókot lehelt, s nagyapó lelke +fölszállott a fényes mennyországba. Ott folytatja földi életét, onnét +néz le ránk az ő szelid, jóságos tekintete, őrködve felettünk, vigyázva +a mi lépteinket, a mi életünknek folyását. + +Sokan lesztek, akik ismeritek nagyapót, ha sokan vagytok, akik ismeritek +irásaimat. Amikor én mesét mondok a gyermekeknek, voltaképpen nagyapó +mesél: a gyermekvilágnak az ő lelke beszél az én tollamon át. Az ő +egyszerü, cicomátlan beszéde, az ő meg-megpihenése, felsóhajtása, aztán +csendes továbbindulása: ez mind benne van az én meséimben, s bennök van +– szeretem hinni, hogy bennök van – az ő lelkének nemessége, életének +tisztasága, egyszerüsége, gyöngéd szivének melegsége. + +Erről az életről, ennek az életnek a folyásáról sok történetet irtam, s +ezekben a történetekben nem volt szinezés, nagyitás, mesterkedés: +olyannak irtam mindig nagyapót, amilyen vala. Ennek az életnek csendes, +bibliai egyszerüségre emlékeztető folyása pazarul termette az elmét s +szivet termékenyitő történeteket öregek és ifjak számára egyaránt, s ha +nem nagyapó alakja állott előttem egyik-másik történetem megirásánál, az +ő lelke ott lebegett fölöttem, s nem engedé, hogy alacsony gondolatok +támadjanak elmémben, alacsony érzések fakadjanak szivemben. Ha nem róla +irtam is, reá gondoltam mindig, s bizony mondom, soha el nem tévelyedtem +az én utjaimban. E pillanatban nem tudom, öregeknek, ifjaknak irtam-e +többet, de egyet bizonyosan tudok, hogy sohasem irtam olyasvalamit az +öregeknek, amit a növendékleányok ne olvashatnának. S ime, megvallom, +csak az irás az enyém, a lélek a nagyapóé. + +Nagyapó nem járt iskolákat, akadémiákat: jóformán azzal a kevés tudással +indult az életnek, amit a falusi iskola vén rektorától s a székely +huszárezredben szerzett. Tizennyolc éves legény volt, amikor apját, a +régi rend szerint, a székely huszárságban felváltotta, s amikor _48_ +elkövetkezett, akkor már tizennégy esztendeig szolgálta a császárt, a +maga lován, a maga gunyájában: a császár csak kardot, karabélyt adott, +egyebet semmit. A mai nemzedék nem tudja, mi volt a székely huszár, s +mely nagy terhek nyomták a székely huszárfamiliákat. Az én nagyapám, +„nagyapó“ apja, huszonnégy esztendeig szolgált a maga lován, mignem a +fia felváltotta; kétszer ment a franciára, mialatt otthon a gazdaságot +gyenge asszonyi kéz kormányozá. + +Nagyapó erősen érezte huszársága idején, hogy csak hat hétig volt diák a +nagyenyedi Bethlen-kollégiumban, s szent fogadást tett: ha gyermekkel +áldja meg Isten, mind tanittatja őket. Ezt a szent fogadást hiven +megtartá nagyapó. De tanult maga is, s a falu legjobb, legnagyobb +gazdájának olvasás volt a pihenője. Ismerte az ország dolgát, könyvek és +ujságok utján költőkkel és államférfiakkal megismerkedett, s nagyapóval +mindenről lehetett beszélni – az egy szinház kivételével. Pótolta, de +nem könyvekből szerezte bölcsességét: az élet könyvéből szerezte azt, s +példabeszédszerü mondásai, tanitásai minden könyv tanulásánál többet +érők voltak nekünk, gyermekeknek, unokáknak, dédunokáknak, akik ötvenen +állottuk körül a szentéletü aggastyán ravatalát. + +Az ő ereje – őserő volt; az ő szorgalma, az ő családi élete példaszerü, +a pátriárkák életére emlékeztető. Szerelme volt az édes anyaföld, a +pirkadó hajnal mezőn találta, s tőle bucsuzott utolsónak a lemenő nap. +És az ő nevelő módszerét igen ajánlom minden falusi embernek: nyári +vakáción meg kellett fognom a villa nyelét, de meg a kasza nyelét is. +„Ki tudja, mi lesz belőled? Hátha hazakerülsz gazdaembernek?“ + +Aki látta nagyapót a mezőn, ellenállhatatlan munkakedv lepte meg. Az ő +kezében égett a munka. Ölmagas alakja messze kivált a munkások, a +cselédek seregéből, vezér volt ő a földjén, aki maga vágja a +legszélesebb rendet, a közkatonák utána. Ó, be szép ember volt nagyapó, +amikor virágjában, ereje teljességében vala! S be szép öreg emberré +roskadott! Arcának rózsapirossága megmaradt a késő öregségben is, s csak +barnapirosra tudta halványitani a halál lehellete… + +Édes, jó, öreg nagyapó! + +Ha találkoztatok könyveimben az öreg Bándi Jánossal, akinek galambbúgos +kapuján ez az irás volt kifaragva: Áldás a bémenőknek, Béke a kimenőknek +– ez nagyapó. Ha olvastátok Huszár Anna történetét: Anna édesapja – +nagyapó. Ő az, aki térdire veszi a kicsi Anikót s Miklóskát, aztán: gyí, +te lovam, Brassóba! A vén szántóvető, aki elbúcsuzik az erdőtől: Isten +áldjon, erdő, én többet nem látlak! – évek multán pedig, amikor egészen +ránehezül az aggság, a szántóföldtől is: Isten áldjon, föld, én többet +nem szántlak! – ez nagyapó. Együtt siratják nannyóval az utolsó cipót, +az általa vetett búzából sütöttet. Együtt siratják el az ősi kert kidőlt +vén fáját: mi is igy dőlünk ki, igy… + +Hiába nehezült rá az aggság, a gyöngeség, szürkülő fejjel is gyermeknek +éreztem magamat, ha reátekintenék. Hiába, hogy én támogattam föl a +garádicson, ugy tetszett, hogy ő támogat, ő véd engemet. Láttátok volna +nagyapót, a magával szinte tehetetlen aggot, aki Istenben bizó szavaival +meg tudta enyhiteni szivemnek nagy fájdalmát s szárnyat adott vergelődő +lelkemnek, felnyitván a Szent Bibliát: Olvasd, fiam, Dávid király +zsoltárait, s bizony megvigasztalódol! Bizzál a te Istenedben: +győzedelmet veszel ellenségeiden. + +Lelkem, édes jó nagyapó! Te adtad ujra kezembe a tollat. A te patriárka +cselekedeted ihletett meg ujra, látván, hallván, miként tettél igazságot +s téritetted békességre a vitázó unokákat. Be szép dolog volt ez! Amikor +te felvitetted magadat az erdőbe, mégegyszer, utoljára, s megmutattad: +ime, itt az igazi határ. Itt állott András nagyapó almafája. Vágjatok +csak a földbe. Ihol, az almafa gyökere. Ihol, az igazság gyökere! + +Isten igen szerette nagyapót, adott neki hosszu életet s ebben a hosszu +életben külön hatvan esztendővel ajándékozta meg, hogy azokat együtt +élje nannyóval – példaszerü, meleg, gyöngéd szeretetben. És halljátok +csak, mely szép volt a halála! + +Gyenge verőfényü, hideg őszi napon nagyapó a kertbe tipegett s ott +összegereblyézte a lehullott faleveleket. A vén fák leveleit. Ama fákét, +amelyeknek egyrészét István nagyapó ülteté. S elvégezvén munkáját, az +utolsót, beméne a meleg házba s mondá: + +– Én most lefekszem, nannyó, mert igen fáradt vagyok. + +Megveté nannyó az ágyat s lefekvék nagyapó. És fekvék három napokat, de +fájdalmat nem érzett az ő testében. Negyednap reggel, vasárnap reggelén, +mondá nannyókának: + +– Adjon rám szép fehér inget, nannyó; törülje meg az arcomat +vizeskendővel, mert én nemsokára Isten előtt állok. + +– Oh, Istenem, itt hagy engem? Mi lesz énvelem? – borult rá sirva +szegény öregasszony. + +Mondá nagyapó: + +– Ne sirjon, nannyó. Jobb, hogy én halok meg elébb. Ki viselne rám +gondot, ugy, mint maga viselt? + +– Istenem, Istenem, hát én hogy élek maga nélkül? Jaj, de árva leszek! + +Mondá halkan, alig hallhatóan: + +– Jó gyermekei vannak… + +Elhallgatott. Kevés idő multán megfogá gyengén nannyó kezét s rebegé: + +– Köszönöm a dajkálását, nannyó. + +És lehunyta szemét. És elszenderült. A vén házban pedig nem volt senki, +csak egy alvó vén ember s egy csendesen zokogó vén asszony, aki lezárta, +lecsókolta annak a vén embernek a szemepilláját. + +És jövének a gyermekek, unokák, a dédunokák. + +– Jertek, jertek, elaludt nagyapó. Leesett a mi fejünknek koronája. +Csókoljátok meg drága kezét. + +Jöttek mind és csókolák a drága kezet. És mondák mind: Ó, de szép +nagyapó a halálban is! Imádkozzunk… + +S templommá lett a vén ház és szállott az égbe az imádság: Adj, Uram, +örök nyugodalmat nagyapónak, nekünk pedig az övéhez hasonlatos szép +életet s szép halált. Ámen. + +* + +Az 1902-ik esztendő novemberében szállott le nagyapóért a halál angyala, +egy hónappal a – gyémántlakodalom előtt. Hogy készültünk a nagy ünnepre +Máriával! Ott lesz az ünnep a mi házunkban. Gyermekek, unokák, +dédunokák, vők, menyek, unokavők, unokamenyek, éppen ötvenen. Lám, de jó +volt ötven személyre épitenünk az ebédlőt. Micsoda boldogság lesz a +pesti gyermekeknek: itt állitjuk fel a karácsonyfát. A legszebbet +áldozzuk fel magunk ültette fenyőfáink közül. Fenyőágakkal diszitjük a +házat kivül, belől… Isten megtagadta tőlünk ezt az örömet. De Isten +tudja, mit cselekszik. És bizonnyal nem válnék javunkra, ha minden +vágyunk teljesülne. + +Sokáig oly árvának érzem magamat, mint a gyermek. Még mindig az volnék? +Már negyvenkét esztendő nyomja vállamat, szürkül a fejem, erősen +szürkül, s ugy hiányzik nekem, hogy nagyapó karjába öltve karomat, nem +vezethetem fel a garádicson. Az asztalfőn egymaga ül nannyó. Ketten +ültek eddig. A szülei ház lebontva, virágos kert a helyén, nannyó a +kicsi gazda házában talál fészket, ott siratozza nagyapót. Folyton +készül nagyapó után, de a halál angyala nem akar leszállani értte, bár +szüntelen imádkozik hozzá. A virágos kertben, ama ágynak a helyén, +amelyben nagyapó örökre elszenderült, rózsafát ültet a kicsi gazda, +oda-oda tipeg nannyó, meg-megöntözi könnyeivel. El-eljátszogat falusi és +pesti unokákkal, s bár nem ő süti már a „kakastejjel, varjuvajjal“ +dagasztott kenyeret, nem állja meg, hogy ne szeljen egy-egy darabkát: +egyetek, aranyos csirkéim, egyetek. + +Telik, mulik az idő, esztendőre esztendő borul, már ötödik esztendeje +alszik nagyapó, s nannyó egyszerre panaszkodni kezd: óh Istenem, +Istenem, maholnap ágyba fektet a gyengeség. Jaj, ha oly szép halállal +halhatnék meg, mint nagyapó! A pesti menyemasszony langyos fürdőket +készit nannyónak, vetkőzteti, fürdeti, öltözteti, mint a gyermeket. +Ugyanugy ápolja nannyót, a váratlan gyermek felesége, mint ahogy ápolta +ő, a váratlan gyermek, a szélütötte „anyókát“… + +Ágyban marad nannyó, s az történik vele, ami anyókával. Künn a határon +aratják a buzát, gyermekek, unokák mind aratnak, meg-meglátogatják +nagyanyókát – lám, lám, be tudta Isten, mit cselekszik, amikor ugy +rendelé, hogy váratlan gyermek szakadjon le édesanyám szivéről. Ketten +ülünk nannyó mellett: Mária és én. Hét hétre borul, haloványan pislog a +lámpácska, minden pillanatban kialhatik. Nannyó tudja, hogy gyermekkorom +óta irtózom a halottól, folyton küld: eredj, eredj, ne maradj itt. +Utolsó szava is ez: Menj ki. + +Mária zárja le a szemét. + +Két szent asszony avatja templommá a szobát! Egy halott s egy élő. +Zokogva borulok a halottra, az élőre. + +– Áldjon meg az Isten, hogy oly jó voltál az én édesanyámhoz! + +* + +A kisbaconi temetőben márványemlék, rajta két név, s a két név alatt +négysoros vers. + + Ami szépet és jót könyveimben láttok, + E két öreg ember szivéből eredett. + Ha majd kihull a toll reszkető kezemből, + E két öreg ember mellé temessetek. + +Más végrendeletem nincs. + +* + +Átellenben Magyaróshegy oldalával, hegy oldalán az uj temető. Ujnak +nevezik, bár gyermekkorom óta temetkeznek ide, mert van egy régibb: +ebben alszik András és István nagyapó. Csak sétálnom kell kertem utjain, +mindennap temetőt látok, messziről felém fehérlik szüleim siremléke. Már +nem félek a temetőtől, mint ahogy féltem gyermekkoromtól mostanáig. Nem +félek, mióta nagyapóék is ott alszanak. Gyakran jelennek meg álmaimban. +Tudom, hogy halottak, s ugy örvendek, ha látom őket és beszélgethetek +velök. Egyszer a tudós Herman Ottó levelet ir nekem, s abban az iránt +érdeklődik, hogy meg volt-e állapitva a székely huszárok földbirtokának +a minimuma, az a minimum, mely a székelyt a maga lován való +katonáskodásra kötelezte. – Ej, de kár, gondoltam magamban, hogy nem +érdeklődtem eziránt, amig élt nagyapó, talán ő meg tudta volna mondani, +igy csak azt irhattam Hermannak: mekkora birtoka volt István nagyapónak, +amikor a huszárságban felváltotta édesapám. Alig teszem postára a +levelet, éjjel megjelen nekem nagyapó. Ott vagyunk az ősi házban, s +nekem első gondolatom: ó, de jó, most megkérdezem nagyapót, mekkora volt +a székely huszárok földbirtokának a minimuma. Meg is kérdem, nagyapó +elgondolkozik s feleli: Péter király idejéből van egy irás a +levelesládámban – ennyit mondott nagyapó s azzal alakja eltünt… + +Minden álom többé-kevésbé ostoba, az volt ez is, hiszen a gyermek is +tudja, nem nagyapó beszélt Péter királyról, hanem én, az álomlátó +beszéltem. De nem is ez a fontos. Az a fontos, hogy már nem félek a +halottól, mióta az a halott az én édesapám és édesanyám. Minden velök +való álmodásom nagy öröm nekem, bár álmomban is tudom, hogy meghaltak. + +Nem, nem. Nekem nem haltak meg. + +Mind kevesebb és kevesebb időt juttatok Pestnek, s e kevés idő alatt is +otthon vagyok: ebéd után ha elszenderülök, szárnyára vesz az álom +tündére s az ősi házban, az ősi kertben száll le velem. S +csudálatosképpen, sohasem a magam házában, a magam kertjében száll le +velem az álom tündére, hanem az ősi házban, az ősi kertben. És mindegyre +találkozom nagyapóval, nannyóval, gyermekként örülök nekik. De bár az +álom tündére minden éjjel hazaröpit, türelmetlenül várom az időt, amikor +a „hatodik“ is végzi az iskolát s nemcsak álmomban, de ébren is, +télen-nyáron otthon, szakadatlanul otthon élhetek. Napról-napra +idegenebbül érzem magamat a nagy Babylonban, melynek a lelke minden, +csak nem magyar. Kedvetlenül ülök vasutra, ha nyár folyamán +ki-kizavarnak a kertemből, egyik-másik könyvem dolgában rendszerint. Már +kezdek berendezkedni a nyugodalmas öregségbe, jóllehet, még két esztendő +van az ötvenig. Kaszálgatok, szántogatok, közbe-közbe irogatok, most +éppen a _Nagy magyarok életét_ irom, azzal a gondolattal, hogy ez lesz +az utolsó müvem. Öt nagy kötetre van tervezve a könyv, összesen +százötven ivben, már a századik iv körül járok: a _Szózat_ költőjének +életét irom. + +Akkor levelet kapok: Apponyi Albert irja. Apponyi, aki _már_ egy +esztendeje kultuszminiszter. Jóval túl a hatvanon ül miniszteri székbe a +legnagyobb magyar államférfi, akiben már 25 év előtt a _közel jövő_ +emberét látja a müvelt közvélemény. Minisztersége első heteiben +meglátogattam a hivatalában. Nem volt semmi kérnivalóm, csupán látni +akartam. Látni Apponyit – hivatalban. Amint az asztala mellett ült, +akták fölé hajolva, a kőszáli sasra emlékeztetett. A kőszáli sasra, +melyet foglyul ejtettek s kalitkába zártak… Hiszen, helyén van ő itt is, +gondolom magamban, az ő minisztersége a magyar közoktatás uj korszakát +jelenti, de ez a nagy ember ennél sokkal nagyobbra termett, sokkal +többre van elhivatva – mért nem a miniszterelnöki székben ül? + +Látogatásom bucsuzás is volt egyben – siettem haza, Kisbaconba. Itt +talált következő nyáron Apponyi levele. Egy szép tervét közli velem. +Végigtanulmányozta a népiskolák történeti könyveit. Az Olvasókönyvek +történeti olvasmányait. Sok bennök a közjogi tévedés s nemzeti +szempontból sem elégitik ki őt. Szeretné, ha megirnám a magyar nemzet +történetét apróbb olvasmányokban, ő azokat lefordittatná az összes +nemzetiségek nyelvére s magyar és nem magyar nyelvü felekezeti iskolák +fentartóinak felajánlaná, hogy azokat vegyék be az Olvasókönyveikbe vagy +legalább is ezekhez hasonló szellemü, közjogi tekintetben kifogástalan +olvasmányokat irassanak. Mindjárt megállapitom, hogy Apponyi nem akarta +ráerőszakolni sem a magyar, sem a nem magyar nyelvü felekezeti iskolákra +az én olvasmányaimat: egyszerüen felajánlja vagy ezekhez hasonlók +iratását kivánja tőlük. Joggal, mert nemzetiségi Olvasókönyveinkben igen +röviden bántak el a magyar történelem alakjaival, még azokkal is, +akiknek magyar és nem magyar jobbágy elsősorban köszönheté a +felszabadulást. + +Arra kért Apponyi, hogy csináljam meg nagy vonásokban az Olvasmányok +tervezetét s vigyem föl Pestre. Egy-két napi munka volt ez nekem, hisz +akkoriban sokat foglalkoztam a magyar nemzet történetével. Esztendők +munkája volt _A magyar nép multja és jelene_, követte a _Hazánk +története_: a serdülő ifjuságnak irtam ezt. Most meg éppen, Apponyi +levelének vételekor, a _Nagy magyarok életét_ irom. Egy hét sem telt +belé, Pesten vagyok, a titkár bejelent Apponyinak, ő kiüzen, hogy +valakivel fontos beszélgetése van, menjek föl Tóth Jánoshoz, +beszélgessek vele, majd aztán feljön ő is. + +Tóth János abban az esztendőben, 1892-ben, lett országgyülési képviselő, +amelyben én megbuktam. Bukás után még egynéhányszor megfordultam a régi +képviselőház folyosóján, aztán egészen kikerültem a politika romlott +levegőjéből. Volt képviselőtársaimmal az uccán találkoztam nagyritkán: +csodálkozva kérdeztek, mi van velem, miért nem járok a klubba. Egy volt +a feleletem valamennyi kérdésre: Nincs időm. Irok, irok, folyton irok, +amig az alkotmányos költségeket leirom: Tóth Jánost, Apponyi politikai +államtitkárát hiréből ismertem, de látni sohasem láttam. Hatalmas +termetü, feltünő szép kun-magyar arcu férfi ült az asztalnál, amikor az +ajtón beléptem. Szemben ült az ajtóval s feltünt nekem, hogy valósággal +rám meredt nagy kerek szeme, amig két szobán át az asztaláig mentem. S +még jobban feltünt nekem zavarodottsága a beszélgetés során. Később, +hónapok multán vallotta meg zavarodottsága okát. Amikor beléptem az +ajtón, megboldogult édesapjának eleven hasonmását látta bennem. Alakom, +járásom, arcom, szemem, hajam, szakállam, egész mivoltom az volt, +amilyennek édesapját látta, akit gyermekkorában vesztett el. S valóban, +arcképe s az enyém közt csudálatos a hasonlatosság. + +Hát, ez zavarta meg a zavarba nem könnyen jövő, egyenes lelkü, az +alföldi ember epikus nyugalmával beszélő kún magyart. + +– A könyvről majd akkor beszélünk, ha feljön Apponyi. Egyébért is +hivtunk. Szeretné Apponyi, ha vállalnád a _Néptanitók Lapja_ +szerkesztését is. + +–? + +– Igen, szeretné, mert benned megbizik. Utálja az émelygős +dicshimnuszokat. Már le is tiltotta. S általában tartalmasabb, magasabb +rendü ujságot akar. Kibővitené. Olyan ujságot szeretne csinálni a +Néptanitók Lapjából, amelyet örömmel olvasnának tanitók és tanárok +egyaránt. Megküldené a középiskoláknak is. Hadd ismerje egymás dolgát +tanitó és tanár. Vállalod-e? + +Még szájamban volt a keserü ize két ujságnak. Az egyik a _Magyarság_ +volt, a székelyek ujságja, melyért még mindig fizetem a székely +hadisarcot. Alig bucsuztam el ettől, tanitók és tanárok kivánatára +vállalom a _Magyar Világ_ szerkesztését. Ezek is belém beszélték, hogy +ezt _csak én_ szerkeszthetem. Összehoznak a szegény tanitók és tanárok +vagy kétezer forintot, jó nagy fizetést szavaznak meg nekem, összegyül +vagy háromezer előfizető, de „forgó tőke“ nincs, a munkatársakat +valahogy csak fizetik, a „szerkesztő ur“ is felveszi első hónapban a +fizetést, aztán egyszerre csak látja, hogy a kiadóhivatal vezetője +valamelyik bankot mellbevágni készül. Nosza, leül a szerkesztő ur az +asztalához, tollát kalamárisba mártja, leirja az ujság cimét, +gyászkeretbe foglalja s irja: Azt igértem az olvasónak, hogy addig +élünk, amig _tisztességgel_ élhetünk. Ma meggyőződtem arról, hogy +tisztességgel tovább nem élhetünk, tehát – meghalunk. + +Hiszen az ujság meghalt, de a munkatársak életben maradtak s mert őket +én szerződtettem, természetesen, nekem kellett végkielégitenem. A magam +zsebéből. A Néptanitók Lapjánál ettől nem félhettem, hisz ennek a +minisztérium a kiadója. De méltán félhettem egyébtől. Belefogtam egy +nagy könyv irásába: ki irja meg a könyvet, ha én ujságot szerkesztek? + +Igen, azt kérdezte Tóth János: vállalod-e? Nagyot nyeltem s mondám: +Vállalom. De kikötéseim vannak: Csak arra az időre vállalom, amig +Apponyi miniszter s ezt be is jelentem a Beköszöntőben. Senki a +szerkesztésbe bele nem szól. Ősszel veszem át az ujságot. Egy sor +kézirat sem megy le a nyomdába, amit én nem olvastam, viszont jogom van +tavasztól késő őszig _hazulról_ csinálni az ujságot. + +– Rendben van. A fizetés évi hatezer korona. + +– A fizetés mellékes. Ha Apponyinak megnyugvást szerez, hogy én +szerkesztem az ujságot, akár ingyen is szerkesztem. + +Erre lépett be Apponyi. + +– Nos, megegyeztetek? + +– Meg. + +Ismétlem a kikötéseimet. + +– De mért nem akarod szerkeszteni az ujságot, ha én már nem vagyok +miniszter? + +– Azért, mert tudom, vezérem, hogy a te kulturpolitikáddal ellentétbe +nem jövök. De jön egy másik miniszter, még ha pártodból való is, az +okvetlen valami ujat, valami mást akar, nekem nem tetszőt s én azt a +tollammal nem támogatnám. Már ha menned kell innen, menjünk együtt. + +Apponyi is, Tóth János is igazat adtak, s áttértünk a történeti +olvasmányokra. Pontról-pontra felolvastam a tervezetet, pontról-pontra +helybenhagyta s megállapodtunk, hogy otthon megirom a könyvet, ősszel +felhozom. Apponyi elolvassa, aztán az összes nemzetiségek nyelvére +lefordittatja, kinyomatja s megküldi a püspököknek. + +Hazamentem, megirtam a könyvet, ősszel felvittem Pestre, Apponyi +elolvasta kéziratban is, kefelevonatban is, mindössze egy szót törült, +azt is az én hozzájárulásommal. A negyvennyolcadiki szabadságharc +történetében fordult elő egy szó, egyetlenegy szó, melynek kihagyása a +dolog lényegén nem változtatott, de enyhitett a mondaton. Ha benne +marad, még beleköthetne – Bécs. Hiszen csak várjunk türelemmel, anélkül +az egy szó nélkül is talál majd elég belekötni valót – Bécs. Mindig – +Bécs. Nem az udvar, nem a király, de – Bécs. A magyar politikában +négyszáz esztendőn át ez a neve az udvarnak, ez a neve a magyar +királynak. „Leányasszonyomnak mondom, menyemasszony is értse meg“… + +_Történeti Olvasmányok_ a könyv cime: a honszerző Árpád nyitja meg a +sort, Széchenyi, Kossuth, Deák zárja be. Leforditják németre, tótra, +oláhra, szerbre, ruténre, egyik oldalon a magyar, másik oldalon a +nemzetiségi szöveg. Közben e könyv alapján iskolai kézikönyv is készül, +ebben is egyik oldalon a magyar, másik oldalon a nemzetiségi szöveg: +hogy az állami iskolába járó, nem magyar nyelvü gyermek a maga +anyanyelvén tanulhassa meg a minden nemzetiséget egyesitő nemzet +történetét. A főcél itt nem a magyar nyelv tanitása, hanem, hogy a +magyar állam leendő polgárai az ország igazi, hamisitatlan történetével +ismerkedjenek meg. Nem joggal kivánhatja-e meg minden nemzet államférfia +– s meg is kivánja – hogy az állam leendő polgárai, bármiféle nyelven +beszéljenek, a saját államuk, a saját országuk történetét tanulják? Azt +a történetet, melynek eseményeit, ezeknek az eseményeknek valódiságát, +hiteles kutfők alapján, komoly történettudósok állapitották meg. És én +már itt megállapitom, hogy ezerfelé darabolhatják Magyarországot, ennek +az ezeréves országnak a történetét megváltoztatni már nem lehet. A +történeti igazságok örökéletü igazságok. Ezt a nagy igazságot, amint +nemsokára kitünik – egyedül csak „Bécs“ nem akarta elismerni. + +Mig a könyvet forditják, nyomtatják, nagy kedvvel látok az +ujságszerkesztésnek. Apponyi nevéhez méltóvá akarom tenni s a már +meglévő Mezőgazdasági melléklethez ujabb mellékletet kap az ujság: +Tudományos ismeretek a cime. Segitségére sietünk a népiskolai +énekoktatásnak s Zenemellékletet is adunk. Nincs az ujság bővitésére, +fejlesztésére vonatkozóan oly kivánságom, hogy Apponyi ne teljesitse. +Néptanitók és középiskolai tanárok egy táborba kerülnek, ezek is, azok +is lelkes munkásai lesznek az ujságnak. Nagy irógárda vesz körül. +Szépirodalmi részét irodalmi szinvonalra emelem s nagy az örömem, amikor +a tanitók, tanitónők seregében ujabb meg ujabb talentumokat fedezek föl. +Egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy a nagyranőtt ujság +szerkesztése minden órámat igénybeveszi s Vörösmarty életrajzának +befejezésére sem jut időm, pedig csak egy napot kellene szentelnem neki. +Szerencsére, jó előre járok, a nyomda még nem ért utól, majd befejezem, +ha sarkomban lesz a nyomda. Igy telik el két esztendő, közben megjelen a +Történeti Olvasmányok, szép levél kiséretében megküldik a püspököknek. +Alig telik bele néhány hét, a kiadó csodálkozva mondja nékem, hogy a +bécsi udvari könyvtár folyton rendeli a könyvet, vajjon mi lehet e nagy +érdeklődés oka? Én már tudom. Apponyit figyelmezteti a +miniszterelnökségi sajtóosztály egyik tisztviselője, hogy a +Reichspost-ban két közleményes cikk jelent meg a Történeti +olvasmányok-ról, s a cikkiró egyenesen a _lázadás evangéliomának_ +minősiti a könyvet. A cikknek ez is a cime. S rettenetes kirohanást +intéz Apponyi ellen, mivelhogy az ő megbizásából iratott a könyv. + +– A Reichspost-ot s a (itt egy magyar ujságot nevezett meg) sohasem +veszem a kezembe, mondta Apponyi, – s természetesen, a cikket nem +olvasta el. + +Én azonban szeretném elolvasni, hadd lám, mért lázadás evangélioma az én +könyvem. Valaki megigéri, hogy megszerzi nekem, de az igéret igéret +marad – sohasem olvastam el a cikket. Ám egy Bécsben járó barátom +megküldi nekem az _Oesterreichische Rundschau_-t: abban egy igen mérges, +igen durva cikk támadja Apponyit, sőt a sorok közül az is kiolvasható, +hogy „más időkben“ akasztófa járt volna ezért Apponyinak. A cikk a +könyvnek csak azzal a részével foglalkozik, mely a Habsburg-család +uralkodásának történetét mondja el s pontról-pontra cáfolja, hazudtolja +mindazokat a történeti igazságokat, amik itt szép rendben felvonulnak. +Sőt tovább megy a cikkiró: bizonyitani próbálta, hogy a magyar nemzet +kulturát, gazdasági fejlődést, egyáltalán minden szépet, minden jót a +dinasztiának köszönhet. Csak éppen az aradi akasztófát felejtette ki a +cikkiró, akinek _Tóvárosi_ a neve. + +Magyar ember irta volna ezt a cikket? Nem akarom hinni, de nem +lehetetlen. „Nem minden ember – ember“, mondja a székely. Nem minden +magyar magyar. + +* + +A koaliciós kormányt 1906 tavaszán nevezi ki a király s 1907 őszén már +hajszálon függ az élete. Szinte megesik velem az a csufság, hogy ezen a +héten beköszöntök a Néptanitók Lapjá-ban azzal a kijelentéssel, hogy +csak Apponyi miniszterségéig szerkesztem s a következő héten már el is +kell bucsuznom. Ha jól emlékszem, a kvóta miatt kerül válságos helyzetbe +a kormány. Nagyobb kvótát követel Ausztria a két ország közös +költségeihez. A válság elsimul, de a kormány, amelynek háta mögött nagy +többségben a szélsőbal, semmi nemzeti vivmányt nem tud kieszközölni az +öreg királytól. Nyilvánvaló, hogy nem lesz hosszu az élete. 1909 +juniusában a kormány lemond, de esztendő végéig – Tóth János kun +szójárása szerint – vekeng: sem él, sem hal. 1910 január havában +bucsuzik a kormány, bucsuzom a tanitóktól én is. + +Csudálatos, – vagy helyesebben: nem csudálatos? – nem akarják elhinni +nekem az emberek, hogy az ujságot ott hagyom. Sokan szeretnék helyemet +elfoglalni, sokan érdeklődnek: megyek-e igazán, s látom a szemükön, +kételkednek elhatározásom őszinteségében. Csak akkor hiszik el, amikor +nyomtatásban látják a bucsumat. + +Ilyen nagy becse van ebben a szerencsétlen országban – a hivatalnak. + +Való igaz, benső megindultsággal bucsuzom Apponyitól, bucsuztat el ő is +az ujság élén. Benső megindultsággal bucsuzom el Tóth Jánostól, kiben +férfikorom delén találtam meg legjobb barátomat. Együtt távozunk a +minisztériumból. Már csak egy félskatulya cigarettája van az asztalán, +minden egyebét hazaköltöztette. Rágyujtunk, a skatulyát zsebrevágja s +oly vidám szivvel távozunk – hála Istennek, ismét szabadok vagyunk, +kezdődik a „hálóinges“ éra! Hol a Mórictanyán, hol a kisbaconi kertben +fogunk tanyázni. + +Már kevesebb megindultsággal, de jóval érdekesebben folyt le Apponyi +bucsuja az öreg királytól. Ha emlékezetem nem csal, legmagasabb +megelégedését fejezte ki a király, csak egyet nem várt volna tőle, hogy +„a dinasztia ellen lázitsa az ifjuságot“. + +– Igen, hallottam, felség, hogy ezt irta rólam a Reichspost. De ez +rágalom. + +– Nem, nem, mondta a király, s az asztalról fölvette a Történelmi +Olvasmányok magyar-német kiadását. – _Olvastam a könyvet_. + +– Felség, egyenesedett ki Apponyi – _ez_ a magyar nemzet története. + +– Igen, igen, – mosolygott a király, kezet nyujtott – és Apponyi +távozott. + +Volt-e a könyvben lázitás a dinasztia ellen? A hangjában semmiesetre sem +volt. Apponyi maga kétszer olvasta át nagy gonddal. Ha volt benne +lázitó, ezt sem Apponyi, sem az iró nem követte el. Elkövették a +kertelés nélkül elmondott történeti igazságok. Erre a könyvre azok a +bizonyos „gonosz tanácsadók“ csak azért foghatták rá a lázitást s +hitethették el ezt a királlyal, mert cimlapján ott állt: „A vallás- és +közoktatásügyi miniszter megbizásából.“ Ha ez a könyv lázitó, minden +történeti könyv, amit a magyar iskolában ez időben tanultak, lázitó +volt. De a király bizonnyal az ő számára készitett könyvből ismerte a +magyar nemzet történetét s arra valószinüleg egy becsületes magyar ember +sem mondta volna: felség, _ez_ a magyar nemzet története. Nyilvánvaló, +hogy többen felhivták a király figyelmét e könyvre, azzal a nemtelen +célzattal, hogy Apponyit lehetetlenné tegyék. + +És ez csakugyan sikerült is. Apponyi második kultuszminisztersége már a +fiatal IV. Károly király idejére esik, aki atyai tanácsadóját tisztelte +Apponyiban. + +De a történeti könyv történetének nincs itt vége, még csak ezután +következik az ő csuf, igen csuf halála. + +Egy szép napon meglátogat a könyv kiadója s üzenetet hoz _A tanácsos +urtól_. Igy nevezem: _A tanácsos ur_. Nem tudom, _A tanácsos ur_ él-e, +nem-e, de akár igy, akár ugy, hátha fia van? Nem visz rá a lélek, hogy +esetleg megbélyegezzem egy ártatlan gyermek nevét. Mert _A tanácsos ur_ +igen hazafiatlan merényletet kisérlett meg ellenem. Azt üzente: +bocsánatot kér, hogy nem jön hozzám, de hivatalos aktákat kellene +elhoznia. Arra kér: látogassam én meg őt. A Történeti Olvasmányok +dolgában akar velem beszélni. + +Igazán kiváncsi vagyok, mit akarhat tőlem s másnap, a délutáni órákban, +fölkeresem. _A tanácsos ur_ igen mézesen fogad, cigarettával kinál – +talán inkább szivart? – de bár, fájdalom, a világ legszenvedelmesebb +dohányosa vagyok – megnyugtatom, hogy nem vagyok dohányos. _A tanácsos +ur_ kipked-kapkod, nehezen találja meg a beszéd fonalát, sopánkodik, +hogy mi tenger kellemetlenséggel jár a hivataloskodás, alig várja már, +hogy nyugdijba mehessen. Én igen sajnálom A tanácsos urat, mivel tudom, +hogy a hazájában földesur, de mégis csak jó az a nyomorult hivatal, mert +méltóságos cim jár vele. A tanácsos ur diszkrét ember, világ sürü +kincséért sem keverné ebbe a kellemetlen ügybe a miniszterét, egyenesen +magára vállalja, hogy neki, egyedül neki jutott eszébe: jó volna ujra +irni a _Történeti Olvasmányokat_. Ó, nem az egészet, csak a +Habsburg-dinasztia uralkodásától kezdve. + +– Igen, – mondom én nagy ártatlanul – értem, hogy a miniszter urnak igen +kinos a helyzete. Ő két malomkő közé került. Az egyik malomkő a király, +a másik Apponyi. + +– Hogy-hogy? – kérdi a tanácsos ur szintén nagy ártatlanul. + +– Ugy, hogy a király olvasta a könyvemet. A király, sőt Ferdinánd +trónörökös is – enyhén szólva, figyelmébe ajánlotta lázitó könyvemet az +uj miniszternek. Ez annyit jelent, hogy a miniszternek vagy el kell +tüntetnie könyvemet, vagy mást iratnia. De hogyan tegye, amikor e +könyvet Apponyi Albert iratta? Persze, ön azt találná legjobb +megoldásnak, hogy én ujra irjam a Habsburgok korát, nemde? + +– Ugy van, ugy van! + +– Csakhogy ennek két igen sulyos akadálya van. Az egyik, hogy Apponyi +bukása óta a magyar nemzet története nem változott. A másik az, hogy én +történethamisitásra nem vállalkozom. + +– De kérem, kérem, csak egy kis enyhités. Itt-ott egy kis enyhités. +Egy-két jó szó… A kormány hajlandó megfizetni – – + +– Nekem most fel kellene állnom, de nem állok fel. Elébb meg kell +kérdeznem önt, mint magyar embert: becsülhet-e a király oly nemzetet, +melynek a történetirója is megvásárolható? Szembe köpném magamat, ha +erre a becstelenségre tudnék vetemedni. De adok önnek egy jó tanácsot. + +– Ó, kérem! + +– Van ebben az országban annyi pennás csirkefogó, mint égen a csillag, +mint réten a füszál, – ezek jó pénzért ujra irják önnek a könyvet. + +– De mit gondol! Ezt csak ön irhatja ujra… + +– Igen, igen, ezt csak én irhatnám ujra. De hát nem irom. Tanácsot +azonban még egyet adhatok. + +– Ó, kérem! + +– A könyv nem az enyém. A könyv a kiadóé. A könyv eladó. A könyv +kellemetlen őfelségének. + +– Nagyon kellemetlen, – szólja el magát A tanácsos ur. + +– Nos, a dolog igen egyszerü. A magyar nemzet rengeteg civilistát fizet +őfelségének. Vegye meg őfelsége a könyv összes példányait, aztán dobassa +tüzbe, vagy a Dunába. Magamat ajánlom! + +Otthagytam a gyászmagyart, aztán átmentem egy másik tanácsos hivatalába. +Ezt már nem ugy nevezem: A tanácsos ur. Neve: Neményi Imre. Apponyi és +Tóth távozása után egyetlen barátom a minisztériumban. Nem Apponyi +minisztersége idején szövődött köztünk a barátság, sokkal régibb keletü +volt ez. Neményi, Ambrusnak, a magyar és német nyelven iró jeles +publicistának, hosszu időn át országgyülési képviselőnek, testvéröccse +Imre barátom. Mindakét testvér a megtestesült becsületesség és +kötelességtudás. Imre mint polgári iskolai tanár kezdte pályáját, +derekas könyvet irt Apáczai Csere Jánosról, a nagy székely pedagógusról, +itt kezdődik a mi barátságunk. Több évig tanfelügyelője volt Csanád +vármegyének, innen került be a kultuszminisztériumba. Apponyi első +minisztersége idején lépett elő miniszteri tanácsossá, második +minisztersége idején államtitkárrá. Szorgalmasabb, pontosabb +tisztviselőt Neményinél elképzelni sem tudok. Szigoru maga, szigoru az +alárendelt tisztviselők iránt. Pontban 9 órakor a hivatalában, 2 órakor +hazaszalad ebédelni, egy-két órát pihen, s bár nem köteles vele, délután +is bemegy a hivatalába, bezárkózik s késő estig dolgozik. Abban a +minisztériumban, hol esztendőszámra hevertek s temetődtek el akták, +sokszor egy szegény család sorsára döntők, az ő osztályában 24 órán tul +elintézetlenül akta nem heverhetett. Emberséges szive együtt érzett +azzal a szegény emberrel, aki valahol messze, elrejtett falucskában, +sorsának jobbrafordulását izgatottan várja. Természetesen, +munkatársaitól is megkivánta a pontosságot, nem türte a +lelkiismeretlenséget, s talán mondanom se kell, hogy a +Károlyi-forradalomnak ő lett első áldozata… Undorral hagyta ott +hivatalát azon a napon, amelyen Kunfi Zsigmond ült a miniszteri székbe. +Az Apponyi Albert székébe. + +Igen, átmentem Neményihez. Megütődve nézett rám. + +– Mi lelt? Felindultnak látszol. + +– Nemcsak látszom, az vagyok. Képzeld, mi történt velem! A _tanácsos +urnál_ voltam és – – + +– Rá akart birni, hogy ird ujra a Történeti Olvasmányokat. + +– Hát ezt te honnan tudod? + +– Onnan, mert tegnap értekezletünk volt a könyv dolgában. Azon +tanácskoztak a miniszteri tanácsos urak, hogy mit lehetne csinálni a +könyveddel. _A tanácsos ur_ vállalkozott, hogy ő majd „kerül, amibe +kerül“, a könyvet ujra iratja veled. + +– És te mit szóltál erre? + +– Én azt szóltam erre: nincs a kultuszminisztériumnak, de még az +országnak sincs annyi pénze, hogy Benedek Elek ezt megcselekedje. + +– És ő mit szólt erre? + +– Azt szólta erre: hogy majd ő megmutatja! + +– Ó, Istenem, de örvendek, hogy most hallom ezt tőled s nem mielőtt +ahhoz az urhoz mentem. Hátha csak egy pillanatra is azt hitted volna – – + +– Elég! Elég! Hogy én ilyet gondoljak rólad! + +* + +A könyv meghalt. Csuf halállal halt meg. Tüzbe dobták-e, Dunába +dobták-e, nem tudom. A kiadó polcáról eltünt. Ama példányait, melyeket +Apponyi a püspököknek küldetett meg, – „pardon! tévedtünk!“ – +visszakérték, s azok is meghaltak csuf halállal. Én pedig hazamentem – +szántani. S befejezni Vörösmarty Mihály életrajzát. Ama Vörösmartyét, +akinek _Fóti dalában_ olvasható: + + Minden ember legyen ember – + És magyar, + Akit e föld hord s hantjával + Betakar. + +De mit is mond a székely? Nem minden ember – ember. Kibővitem: Nem +minden magyar – magyar. + +* + +Itt vége is volna ennek az igen szomoru fejezetnek, de ma oly búskedvü a +magyar, hogy egy kis vidámságot nem szabad irigyelni tőle. Amikor a +_Néptanitók Lapja_ szerkesztését vállaltam, gondoltam: végre egy ujság, +melyre nem fogok ráfizetni, hiszen, ennek az Állam a gazdája. Ám az öreg +szerkesztőségi szolgát, akit én fogadtam föl, az uj szerkesztőség nem +vette át. Folyamodott szegény öreg a miniszterhez, hogy legalább három +hónapi fizetését utalják ki. Nem is válaszoltak rá. + +Világos, hogy én elégitettem ki az öreget. + + + + +HETEDIK FEJEZET. + + +Ebben folytatódik a csendes falusi élet, de hirtelen-váratlan +megszakitja ezt égnek, földnek megrendülése, ami közönségesen +világháborunak neveztetik. + +Erdőt, mezőt hó borit, kertem fái csillogó fehér virágba borultak. +Minden fa egy-egy gyönyörü festmény, talán ennél is több: költemény. A +kandallóban dorombol a tüz s ifju pár bámul ki az ablakon. Némult +gyönyörüséggel fürdik lelkük a téli pompában. Tündér Ilona kertje szebb +ennél nem lehetett. Az ifju pár: Mária meg az ura. Már három unoka +avatta Máriát nagyanyókának, a párját nagyapókának, de ifjak még, mert +ifju a szivök. Ötvenéves a háromunokás nagyapóka: egy-két hónapig +borongós kedvü, bár ő maga kivánta mindég a szép öregséget. De már tul +van a borongáson, vidám szivvel köszönti az őszt, vidám szivvel +izlelgetik: milyen is lesz majd öregségük falun, amikor erdőt, mezőt hó +borit… + +Igen, azért vagyunk itt, hogy kipróbáljuk a telet. Milyen a falusi élet +télen. Gyermekek nélkül. Unokák nélkül. Ketten vagyunk, végtelen nagy +csendesség a házban, a kertben. Jól esik a nagy csendesség, de mi +tagadás, még jobban esnék, ha hol ez, hol az a gyermekünk betoppanna +egy-két napra bár. Hátha egyszer csak nyilnék az ajtó, bedugná mosolygó +fejecskéjét Évike: kukk, nagyanyóka, kukk! kukk, nagyapóka, kukk! Épp +jókor kukucskálna be, mert ihol a ház elé siklik a szán, csengős lovak +nyugtalankodva várják, hogy indulhassanak velünk – fél az erdőbe: mindig +az erdőbe. Be édes dolog volna, ha most Évikét a bundám alá +bujtathatnám, hogy éppen csak a fejecskéje kukucskálna ki, – s hajrá, +fel az erdőbe, repülne velünk a szán! + +– Hiszen csak szaporodjanak s nőjjenek egy kicsit az unokák, nagyanyóka, +egyet-kettőt ellopunk s a tél egyszeribe tavasszá varázsolódik! + +Szebbnél-szebb terveket szövünk, fonunk, amig repül a szán s halovány +orcánkra piros rózsát fest a szél. Egy-két hónapra felmegyünk Pestre, +megrakodva minden jóval, kigyönyörködjük magunkat a gyermekekben, az +unokákban, aztán – haza, haza, hogy itthon találjon a kikelet. Repül a +szán, repül, a néma erdőben visszhangot ver a csengő. Abban az erdőben, +hol egykor, régen, két fázós madárként bujt össze Ádám és Anna. Ahol +Anna, mig sirva sirt Fecske nyakán a csengő, suttogva kérdé: Ugy-e, nem +szeret? + +Alig észrevehetően emelkedik az ut, aztán hirtelen elénk mered a mogorva +Murgó. Oldalán fehéren kigyózik az ut, nekivágunk, szép lassan +kikanyarodunk a tetőre: végtelen erdőség terül elénk s a végtelen +erdőség felett halotti szemfödél. Vadul nyargal át a szél az erdő +hókebelén s az erdő meg sem mozdul, alszik csendesen. Messze, messze, +valahol, vadászok kürtje szól s az erdő tovább aluszik. Vagy nem is +alszik tán, csak álmodik s messze jár a lelke, ott, ahol örök tavasz +van, rózsák nyilanak s dalos erdőre mosolyog a nap. Milyen bús álom +lehet ez! Némán szenvedni át a zord telet. Sem dal, sem rózsa, semmid +sem maradt. Száraz levél csak, az is hó alatt. + +No, no, dal lesz még ebből, akárki meglássa… Már zümmögöm is magamban az +erdő néma bánatát… Szenvedsz és hallgatsz. Ó, e némaság az emberek közt +milyen ritkaság! Üvölt a szél s türöd fenségesen. Vársz a tavaszra +nyugton, csendesen… + +– Megforduljunk, nagyanyóka? + +– Várjunk még egy keveset. + +Acélkék az ég, szeliden mosolyog le a nap, fák ágain +csillognak-villognak a hószemek, földig hajolnak az ágak – talán +előttünk, az erdő, a mező öreg szerelmesei előtt hajlanak meg? +Hajoljatok, hajoljatok, megérdemeljük tőletek… + +Lassan, óvatosan ereszkedünk le a hegytetőről, mint ahogy ereszkedik +lejebb, lejebb öreg emberek élete. + +– Nem fázik, nagyanyóka? + +– Nem, nem. Hát maga? + +– Nem, nem. + +Prüszkölve vágtatnak a lovak, érzik, hogy hazafelé, a jó meleg pajta +felé visz az ut. Szánakra fektetett bükkóriások kigyóznak a sikos uton, +mint megannyi óriás kigyó. Délre jár az idő, hazafelé tartanak a +nagybaconi „fejér“ és „fekete“ magyarok is. Hajnalban, csikorgó hidegben +keltek utra s lassan mendegélnek hazafelé egy-egy faóriással. Csak +voltak óriások, igy, levágottan, tönk a nevük. Ezeket a tönköket még ma +felhasogatják, kazalba rakják, jövő ősszel bankó lesz belőlük. Egy-egy +gyalogszán mellett is elrepülünk. Száraz ágakkal van megrakva, +napszámosember huzza, huzogatja. Meg-megállnak, megpihennek, aztán +nekihuzakodnak, huzzák, huzzák, nyakukon az erek kidagadnak – ó, +szegény, állati sorba sülyedt emberek! Ezekből a száraz ágacskákból nem +lesz bankó. Ezekre a száraz ágacskákra talán apró gyermekek várnak +otthon dideregve. Ezek a száraz ágacskák nemsokára lángolni, pattogni +fognak s apró gyermekek nevetve, tapsikolva táncolják körül a tüzet… + +A gyalogszánok búsra hangolják kedvemet. Ha enyém volna ez a rengeteg +erdő s mind az állat, aki itt legel nyár idején, mit nem cselekedném! +Mondanám a gyalogszános embereknek: jertek, jertek, adok nektek lovat, +ökröt, vágjátok, hordjátok a fát, sohse hüljön ki a tüzhelyetek. De +vajjon… Eszembe jut, mit irtam erről fiamnak a Testamentumban. „Voltak +rövid időszakok az én életemben is, amikor bántott a magam szegénysége s +a mások gazdagságát irigyelém. Nem mintha pompában, kényelemben +szerettem volna élni, de szerettem volna nagy jókat cselekedni. +Letörülni az árvák, elhagyatottak könnyeit s szövetkezvén a jók +legjavával, megnépesiteni hazámat a nemzeti kultura templomaival. Ám +kérdés, igy gondolkoznám-e, ha milliókkal birnék? A gazdagság, a jólét +nem rontaná-e meg szivemet?“ + +Igen, igen, kérdés: nem rontaná-e meg?… + +Cseng a csengő, repül a szán s tovább borongok: vajjon a fiam +megfogadja-e a Testamentum minden szavát? Különösen e szavakat: „Nehogy +azt mondd majd szükkeblüen: nekem nem fáj, engem nem éget, s közömbösen +nézd embertársaid küzdelmeit. Ha csak magadra gondolsz; ha csak a magad +sebe fáj, menj a rengeteg erdő mélyébe, élj a vadak s ne az emberek +között. Élj vad gyümölcsön, sebedet gyógyitsd füvekkel: igy is lehet +élni, mig halálod órája üt. De ha emberek közt élsz, minden igaz, +becsületes, jogos küzdelemből vedd ki részedet. Állj a védtelenek, a +gyengék közé: nem virtus harcolni az erősek, a hatalmasok oldalán. Ne +ejtsen meg a könnyü, puha élet varázsa; nehogy cserbenhagyd a veled +egysorsuakat, mert téged talán megtürnek a felsőbbek között. Neked ez +nem okozhat akkora örömet, amekkora keserüséget azoknak, akiket te +cserben hagyál. S ha még ez sem volna elég, hogy meg ne tántorodjál: +gondolj reám, kinek életét nemcsak a nehéz munka rövidité, de végtelen +láncolata az emésztő gondolatoknak, bántó érzeteknek, melyek sokszor +megakasztják tollamat, megzsibbasztják energiámat, tehetetlenül nézvén a +vészes áradatot, mely jót, rosszat egyként elsöpréssel fenyeget“… + +– Vajjon megfogadja-e szavamat? – mondom hangosan. + +– Ki és mit? – kérdi nagyanyóka s különösen néz rám. + +Mondom: ki és mit. + +– Óh, Istenem, hát ezzel emészti magát? Kételkedhetik-e ebben? + +– Nem, nem. + +– Nézze, nézze, valóságos délibáb! Ó be gyönyörü! Látott-e itt már +délibábot? + +– Nem, nem, a mi földünkön még sohasem láttam délibábot. Ez tán nem is +az. Valami természeti csuda, az bizonyos. + +Az erdő szélén, hol szélesre terül a völgy, a rózsaszinben pompázó ég +összeölelkezett a földdel, rózsaszinü, meg haloványkék sziget lebegett a +mezőn, itt-ott fa- és bokorcsoportok, mind rózsa- meg haloványkék +szinben usztak, rezegtek – a mennyország leszállt a földre! + +– Lassan, lassan, lépésben, hadd lássuk, amig lehet. + +Lassan lépve haladunk a falu felé, mire odaérünk, oszlik-foszlik s +hirtelen eltünik a gyönyörü kép… + +– Hát ily rövid életü minden, ami szép? + +– Igen, ez rövidéletü volt, mondja nagyanyóka, de megmarad a lelkünkben +s igy lesz hosszuéletü. A borongásnak pedig legyen vége. + +– Szidjon, szidjon, nagyanyóka. Elismerem, hogy gyermek vagyok. + +– Sőt az is marad halálig. + +Nini, már látszik a kisbaconi torony. Szól a harang. Delet harangoznak. +Már nem a vén Mihály András huzza, de András ez is, Rigó András, a +gyermekkori, a füttyös, ostorrittyegtető pajtás. Rimek csendülnek össze +bennem: + + Jaj de szépen szól a harang! + Mintha huzná három galamb. + Bárki huzza, jól kongatja, + Szivemet megdobogtatja. + + Ni, a házunk hogy mosolyog: + „Édes gazdám, Isten hozott! + Hej de jó lesz, megpihenni, + Nem zavar itt senki, semmi.“ + +Hopp! Ház előtt áll a szán, nyilik az ajtó, enyhe melegség árad felénk, +megbizseregteti testünket: ó de jó lesz megpihenni, szenderegni… + +* + +Esténként gyakran meglelik az ebédlő, jönnek az atyafiak, régi jó +embereim, megbeszélgetjük a világ dolgát, ebben a faluét is, egyes +emberekét is. Vajjon, lesz-e a szerbekkel háborunk? Meglehet, hogy lesz, +de az is meglehet, hogy nem lesz. Vajjon, emelik-e az adót? Bizony, az +meglehet, hiszen már a kutyára is adót vetett a kormány. De ritka +udvarban is ugat azóta kutya. Napirendre kerül annak az utnak a dolga, +amelyik Kis- és Nagybacont összeköti. Ez az ut alig egy kilométer, de +ősztől nyárig tengelyig sárba sülyed a szekér, „mégis ott járunk, +istálom, ott kinozzuk magunkat, marhánkat, mert jó uton nagy kerülővel +jutunk Nagybaconba“. Emiatt az ut miatt tiz esztendő alatt háromszor +szállt ki két vármegye alispánja, két járás főszolgabirája, két vármegye +mérnöke. Mindaháromszor én ebédeltettem meg a vármegye urait, +mindaháromszor pohárköszöntőben igérték, hogy meglesz őszre, bizonyosan +meglesz, de bizony nem lett az meg. Három falu használja ezt az utat, e +közt osztották fel a kilométernyi utat, de mind a három sokallja a rája +rótt részt – s tovább kinozzák magukat és állataikat. Már-már arra +gondolok, hogy megcsufolom a két vármegyét, a három falut; magam +csináltatom meg. Jóval hosszabb utat vágtam én ennél Magyaróshegy +oldalában! + +„Sáros és káros kiváltság!“ – háborog a rossz utakon Berzeviczy Gergely, +a Magyar Tudós Akadémia elnökének őse a 19-ik század elején. „Sáros és +káros hanyagság!“ – sóhajtok fel én, a 20-ik század elején. Szó esik egy +bikáról is, amelyet a székely kirendeltség utján kapott a falu. Nem volt +rá szükség, mégis elküldték. A fizetés nem volna terhes, mert az +államnak kell fizetnünk évi részletekben, de a bika hasznavehetetlen. +Sürgetik a bika volt gazdáját: vegye vissza. De kisül, hogy az a bika +voltaképpen nem is az övé volt, hanem egy nagymagyarországi uré, ő csak +szivességből továbbitotta. Már most mit csináljanak? Pereljenek? Vagy +levágják s a husát kimérjék? + +– Vágjuk le dögállatját! – inditványozza hirtelen haragu öreg Benkő +János. + +– De abból nem telik ki az ára. + +– Ha nem telik, – nem telik. Csak nem tartjuk ingyen? + +Vége-hossza nincs a panaszoknak: „éjjel-nappal dolgozunk, nincs +láttatja. Nő a napszám, nő a cselédbér, nő a pótadó, már több az egyenes +adónál. Meddig birjuk?“ Máskülönben „mindenünk volna, csak pénzünk +nincs, a gazdaságra – ráfizetünk“. + +– Magam is azt vallom, – mondom nagykomolyan – hogy mindenünk van, csak +pénzünk nincs, s a gazdaságra ráfizetünk. Csak azt nem értem, hogy +miből, ha nincs pénzünk? + +Ezen mindnyájan jót nevetnek, s illő, hogy koccintsunk rá egyet. + +Van némi nagyitás a panaszokban, de majdnem valamennyinek van gyökere. +Közös emberi vonás a bajok nagyitása, hátha enyhitnek rajtok valamit. De +mind e sürü panaszoknál élesebben belevilágit a székelykérdésbe (mert ez +is „kérdés“, régibb annyi soknál) a vén bányász, kinek neve Bedő Áron. +Aki gyakran ellátogat hozzám s mindig hoz egy darab követ: nézze meg, +instálom. + +A vén bányász már alig áll a lábán, görnyedten botorkál be hozzám s +kezet akar csókolni, mint mindég, s most is, mint mindég, alig tudom e +törekvését meghiusitani. A „régi jó világban“ hámormunkás volt a mi +erdőnk belsejében, ahol vala temérdek vaskő: azt ásták, olvasztották, +aztán öntöttek mindenfélét, még csikót is, kecskét is, s emlékszem, hogy +a hámorosnak is, a munkásoknak is igen jó dolguk volt. Azután egyszerre +csak csöndes lett a hámor, mint a temető. A vidáméletü, gazdag hámoros +hirtelen elszegényedett, a munkások elszéledtek, vén Bedő is leszorult a +faluba. Van itt neki háza, földje, de hiába, őt nem elégiti ki a +földszine: az az arasznyi seb, amit az ekevas vág a földben. Ő a földnek +a szivét keresi: ott az arany, ezüst, a temérdek kincs, talán gyémánt +is. Az bizonyos, hogy fekete gyémánt van bőviben, csak rá kell találni; +csak ki kell ásni. + +Nem dicsekszem vele, de való igaz, hogy az egész faluban csak én veszem +komolyan a vén Bedőt. A falubeliek gunyolják, évődnek vele, mert a vén +ember szüntelen ás, kutat, robbant, itt-ott a falunk erdejében akkora +barlangokat ásott, hogy elférne benne az egész falu népe, de azért még +mindig szegény ember a vén Bedő s szegényül is fog meghalni. + +Ezuttal nem csillogó-villogó követ hozott, hanem szép fehéret: +porcellánagyag volt az. Annál elevenebben csillogott az ő szeme, +mondván: – No, instálom, nézze meg. Ez, ugy-e, porcellán? + +– Ugy van, öreg, ez porcellán. Hát ezt hol találta? + +– Ezt én Györkovács fején, éppen boldogult édesapja ura kaszálóján. Ugy +tudja meg az ur, hogy ennek a kaszálónak a földje csupa porcellán. + +– Elhiszem, öreg, s most már azt is értem, mért terem ez a hely csupa +cápszakállat. + +Közbevetőleg meg kell magyaráznom a nem székely olvasónak: mi az a +cápszakáll. Ez a legsilányabb fü a földkerekén. A szalmánál is +silányabb. Tincsenként nő ki a földből, hasonlatos a kecskeszakállhoz, s +a kasza elsiklik fölötte. De a szegény székely ember másodszor is +nekihuzakodik s levágja, mivelhogy ez is jobb a semminél. Magam is +sokszor kaszáltam ezen a helyen diákkoromban, de ugyan kinek jutott +volna eszébe, hogy a kaszát lecsapja, helyette ásót, kapát ragadjon, +hadd lássa, mi van a föld méhében. Lám, a vén bányász addig járt-kelt, +kutatott, matatott, mignem erre is rábukkant. + +– Lássa, uram, lássa, – folytatta vén Bedő, – mindég mondtam, hogy ezt a +mi „tartományunkat“ szinte felveti a temérdek kincs, s ezek a buta népek +nem hiszik nekem. Ha ur mondaná, bezzeg hinnék! Mert van ebben a mi +földünkben arany, ezüst, vas, kőszén, márvány, porcellán, mangán, +minden, de minden, de a rongy mégis szakad le a hátunkról. Hát ilyen +csudát ki hallott? Bizony mondom, az ur megmozdulhatna. + +Eszembe jutott, hogy éppen kilenc esztendeje „megmozdultam“, ujságot +szerkesztettem, telekiabáltam az országot: halljad, ország, halljad, +bajba’ van a székely! S nem feledhettem el az eredményt: még ma is +fizetem a „székely hadisarcot“. Eszembe jutott, hogy ez a vén ember +ennekelőtte kilenc esztendővel is meglátogatott, valami követ hozott, +ezt is a mi erdőnkben találta, s ebben – amint ő mondá – „minden van, +instálom, arany is, ezüst is“. És előszedett régi irásokat, bányatisztek +leveleit, akik irták, hogy csak kutasson tovább, hátha talál olyan +köveket, a melyekben még több az arany, meg az ezüst. – Bizony mondom, +megmozdulhatna az ur, mondta akkor is. + +– Majd megmozdulok, öreg, – mondám én. – Egyébként most nagy gyülekezet +lesz Tusnádon, jönnek az országból sok-tudó urak, azok majd bejárják az +egész „Székely tartományt“, szinről-szinre megnéznek mindent, mi van, mi +nincs, s meglássa: megvirrad a székelynek. + +– Hej, ha én azokkal az urakkal csak egy szót válthatnék! Ha +elvezethetném őket erre is, arra is! Hogy s mint lehetne ez? + +Szép sorjába megmagyaráztam az öregnek, hogy három csapat járja be a +„Székely tartományt“. Melyik csapat merre huzódik. Megneveztem a +helyeket pontról-pontra. Elmennek itt, hozzánk közel is, Sugópatak +mellett is. + +A vén bányász arca kigyult, rácsapott a térdére: Ott a tenger kőszén! +Azt is én találtam meg! Megyek oda s megállitom az urakat: Álljanak meg, +instálom! Nézzék meg, mi van itt! + +– Helyes, öreg, helyes. Állitsa meg. + +– Hát vajjon Érces pusztájára eljőnek-e? + +– Az egyik csapat közel jár hozzá, de oda már aligha mennek. + +– Ugyan bizony? Hiszen ott a temérdek arany! Hogyne jőnének oda!? + +– Próbálja meg, öreg, hátha valamelyik az urak közül oda is elmegy? + +Elővettem az utazás sorrendjét, s kitünt nagy örömünkre, hogy az egyik +csapat _ma_ jár Érces puszta tájékán, a másik _holnap_ halad el +Sugópatak mellett s igy, ha jól rakja lábát az öreg, mindkét csapatot +elfoghatja: egyik nap odakalauzolja az urakat, ahol az arany terem, +másik nap meg oda, ahol már a föld szine is feketéllik a széntől. + +Láttatok-e boldog embert? Nem láttatok, mert nem láttátok a vén Bedő +Áront. Hogy megfiatalodott ez a vén ember! Görnyedt háta kiegyenesedett, +s búcsuzván tőlem nagy sebtiben, ameddig a szemem elkisérheté, láttam, +hogy kezével hadonáz, nyilván beszélget önmagával. Ez az ember már látta +valóságban, amiről egy hosszu életen át álmodott. Aranybánya, +ezüstbánya, kőszénbánya, hámorok, gyárak, sürgés-forgás, zakatolás, +sipolás, kürtölés, kalapácsolás, körös-körül uj élet, vidámarcu, +megelégedett emberek: megvirradt a sanyargó, nyomorgó székelynek, meg! + +Hát, eredj, öreg, eredj, sóhajtottam utána. Szinte megreszkettem belé, a +holnaputánra gondolván, amikor ez a vén ember visszajön. Az a holnapután +nagy nap volt: tenger sok uri és nem uri nép verődött össze Tusnádon, +benszülöttek és nagymagyarországiak vegyesen. Azt hiszem, mindenki ott +volt, csak mi ketten maradtunk le: vén Bedő Áron, meg én… Nekem elég +volt a székely akcióból: testem, lelkem belébetegedett… S hogy otthon +maradtam, nem sajnálom, mert minden kongresszusnál többet ért nekem a +vén bányász beszámolója. + +Kint üldögéltem a kertben egy nagymagyarországi vendégemmel, amikor +jött, jobban mondva: támolygott a vén ember. Fehér volt az arca. +Fehérebb a porcellánnál, amit most is a kezében szorongatott. Csak a +szeme csillogott, de könny volt az, – az csillogott a szeme pilláján. + +– No, öreg, megjárta az utat? + +– Meg, uram, meg. + +– Fáradt, ugy-e? Üljön le. + +– Én le is, ha az ur megengedi. De én elé is mondom, mi történet esett +rajtam. Megengedi-é? + +Leült, földre szegezte a szemét, aztán hirtelen felkapta a fejét, +földhözcsapta a kalapját s mondá, amint következik: + +– No, uram, látta-e, amikor innét elmentem? Igyenest hazamentem. Mondom +az asszonynak: feleség, tarisznyálj fel, megyek Szentkeresztre; ott +lesznek holnap a nagymagyarországi urak, azokat én szépen meginstálom, +jőjjenek velem Ércespusztára, mert vaj láttak csudát eddig, vaj nem, ott +látnak. Mondja az asszony: ó, hallá-e, mán megjöhetne az esze kiednek, +minek fut az urak után? Kell is azoknak a kied aranya s ezüstje! Üljön +veszteg, fekügyék le s alugyék. – Asszony, mondtam én, ne helytelenkedj, +tarisznyálj fel izibe, mert a szerencse forgandó, egyszer lesz, ami nem +volt, ha most elszalasztom, futhatok utána. No, jól van, meggyőzöm az +asszonyt szép szóval, rút szóval, feltarisznyál nekem kenyeret, turót, +szalonnát, még pálinkát is s én nekiindulok toronyirányában, hegyen ki, +erdőn keresztül, egész éjjel meg nem álltam, szakadt le a verijték a +hátamon, de mindegy, mondtam: hadd szakadjon, ott az utja, én csak +mentem s másnap déli harangszóra Szentkeresztre értem. Kérdem a falu +végin egy legénkétől: itt vadnak-e a nagymagyarországi urak, te legénke? +– Vót itt annyi, mint csillag az égen, de mán el is mentek. – Mit +beszélsz te? A’ nem lehet. – Bizony, elmentek azok. – S merre mentek, +te? – Azok bizony általmentek Csikba s többet vissza sem jőnek, mig a +világ s még két nap. – Hej, nagyot facsarodik a szüvem! No, most mit +csináljak? Merre forduljak? Gondolom, ha már itt vagyok, felkeresem az +én régi, kedves bányászpajtásomat s megkérdezem, mi vót, hogy vót, mint +vót. Hát én meg is találám a pajtásomat s az el is mondá, hogy itt biz’ +a vót, hogy itt járt egy sereg ur, egy s mást megnézegettek, osztán +ettek-ittak, vigan vótak s ugy elvágtattak Csik tartománya felé, mint a +sebes szél. De én, uram, csak egy órát sem tudtam maradni a pajtásomnál, +nyakamba vetettem a tarisznyát s nekivágtam az erdőnek: ha +elszalasztottam az egyik csapatot, megfogom a másikat. Pitymallatkor már +ott ültem Sugópataknál, az ut szélin s vártam az urakat. Majd kinéztem a +szememet: mikor porzik már az ut? Jőnek-e, nem-e? Hát eccer, ugy dél +felé porfellegbe keveredik az ut, jő nagy sebesen egymásután nagy sereg +hintó, az elsőbe négy paripa, de olyan, mint négy sárkány; no, de én sem +vagyok rest, felszököm, kiállok az ut közepire, integetek a kalapommal, +mutatom a kocsisnak, hogy álljon meg, de, veszett teremtette! kibontja a +karikás ostort, közibe cserdit a sárkányoknak, kutya egye meg a máját, +holló vájja ki a szemit mind a négynek! – s ha félre nem szököm, abb’ a +hejbe keresztülvágtatnak vén testemen. A kocsis éktelen nagyot +káromkodott, még vissza is vágott az ostorával, a többi kocsiról pedig +lekiabáltak: kend tán süket, öreg? – azzal engem ott hagyának az ut +szélin. + +…Ez igy vót, uram. Sohasem virrad meg, uram. Hiszi-e, hogy nem? + +Mondtam én: menjen be a házba, adasson magának ételt, italt, +csillapodjék le. + +Bement. Nagymagyarországi vendégem, aki az egészből vajmi keveset +értett, kérdezte: ki s miféle ember ez a vén ember? + +Mondtam én: + +– Ez, édes barátom, vén bányász, kinek neve Bedő Áron, egyébként ugy, +amint láttad, az eleven, a megtestesült székelykérdés, a maga teljes +valóságában, a maga teljes nyomoruságában. Ez az ember abban vénült meg, +hogy folyton turta, ásta a föld gyomrát, amely itt csakugyan tele van +kinccsel. Hirdeti fünek-fának, jár Ponciustól Pilátusig, levelez, +rimánkodik, egyszer ide, másszor oda szalad – hiába. A tenger kincs ott +van a föld gyomrában, a fölötte járó nép pedig – koldus. Most különben +csak az történt vele, hogy egyik helyről elkésett, a másik helyre meg +igen korán érkezett s még szerencse, hogy bőrét az ostor végig nem +hasitá. Ha még többet akarsz tudni a székelykérdésről, eredj Tusnádra. + +– Köszönöm, mondta vendégem, már ismerem a székelykérdést. + +– – – – – – – – – – – + +Nos, hogy visszatérjek a porcellánagyaghoz, melyet édesapám kaszálóján +talált a vén bányász, a szivem valósággal sajgott ennek a vén, +megrokkant, bőrré aszalódott embernek a láttán. Ennek a vén embernek +talán egy esztendeje sincs hátra e földi életben s még mindig ás, kutat +és reménykedik, hogy megvirrad a székelynek és – neki is. Hogy ő meg +fogja érni azt az időt, amikor „azok a buta népek“ nem fognak kacagni +rajta, mert maguk fogják szorongatni kérges kezét, veregetni a vállát. + +– Ugy-e, megmozdul az ur? Ó, mozduljon meg, instálom! + +– Megmozdulok, öreg, meg. De mondja csak, dolgoznak-e már a bodvaji +bányában? Hallom, az Állam segitséget ad neki. A követ ur kieszközölte. + +A vén bányász zavartan forgatja a kalapját, nyugtalanul fészkelődik a +széken. + +– Hát, instálom, az ugy van, hogy én ott vónék harmad-negyedmagammal, +osztán, osztán – mi bizony, ugy teszünk, mintha dolgoznánk, de nem +dolgozunk, mert nincs, mit. Eleget mondom a tekintetes urnak: uram, ez +igy nincs jól, kezdjük-e már? Mikor jő a – többi? – Azzal kend ne +törődjék, mondja az ur. Csak legyenek ott kendtek, hátha egyszer +odavetődik egy pesti ur?… + +– Értem, öreg, értem. No, Isten áldja. Majd megmozdulok, meg. + +Lám, lám, borongok magamban, fent a központban, az ország szivében igy +oldják, oldogatják a székelykérdést. A székely népnek igy nyulnak a hóna +alá. Az állami segitség kortesjutalom, s a „magas kormánynak“ tán +sejtelme sincs arról, hogy a rozoga, kidőlt-bedőlt falú hámor körül +három-négy ember lézeng, akik várják, várják, itéletnapjáig várhatják: +mikor jön már a többi munkás? Mikor kezdődik már a munka? Vagy van +sejtelme erről? Igy vagy ugy, bizony gyalázatos dolog ez. + +Tovább borongok, s eszembe jut, hogy odaát Csikországban sorra tarolják +le élelmes vállalkozók a rengeteg fenyveseket s a nép szegényebb, mint +valaha. Hogy Ditró környékén márványkavics boritotta utakon nyikorog a +csiki székely szekere, s nekem Budapestről kell hozatnom márványemléket +szüleim sirjára; hogy ez a márvány Délmagyarországból kerül Budapestre, +onnan Kisbaconba, a ditrói márvány meg várja, várja, de hiába várja, +hogy siremléket, szobrot faragjanak belőle őshazát kereső Kőrösi Csoma +Sándornak; Zágoni Mikes Kelemennek, a nagy fejedelem leghivebb hivének, +az örökéletü levelek irójának; Gábor Áronnak, az ágyuöntő hősnek; Orbán +Balázsnak, a _Székelyföld_ irójának; Bolyai Farkasnak, a világhirü +székely matematikusnak; Kriza Jánosnak, a _Vadrózsák_ lelkes +gyüjtőjének; Barabás Miklósnak, a magyar festőmüvészet egyik +uttörőjének; Pál Lászlónak, a világhires tájképfestőnek; Bedő Albertnek, +az erdők édesapjának, aki 1891-ben szemem láttára állitotta meg az +erdőpusztitó apácapillék ijesztő seregét, több milliárd értékü erdőt +mentve meg a nemzeti vagyonnak. Ezek a férfiak, s talán még sok más +férfia Székelyországnak, megérdemelne egy mellszobrot bár, mellszobrot, +melyet székely szobrászok faragnának Ditró márványkövéből… + +S eszembe jut, hogy még mindig várják, sóhajtozva várják naiv székely +urak ama bizonyos bolondgazdag angolt, aki a székely fürdőket világhirre +emeli. No, no, csak türelem, türelem, jön, nemsokára jön. Közeledik az +1914-ik esztendő… + +* + +Az 1914-ik esztendőben… A mai nemzedéknek majd bőséges része lesz a +magyar és a világirodalom, klasszikus és nem klasszikus regényeiben, +amelyek minden valószinüség szerint igy kezdődnek: Az 1914-ik esztendő +nyarán. Vagy őszén. Vagy telén. Mindegy. Bizonyos, hogy sok-sok könyv +kezdődik ezzel az átkos esztendővel. Magam is foglalkoztam a +gondolattal, hogy megirom majd a falu regényét a világháboruban. De +lemondtam e gondolatról, egy kis korrajzzá zsugorodik össze a regény; +csuda, hogy hontalanságom lelkiállapotában csak ehhez is van erőm. + +Az 1914-ik esztendő tavasza gyönyörü tavasz volt. Sohasem éreztem tán +magamat ifjabbnak, erősebbnek, munkára képesebbnek, készségesebbnek, +mint e tavaszon. A virágba borult fák illata megmámorositá lelkemet, s +egy-két hónap során esztendők munkáját végezém. Hegyoldalán tovább +ültetem a fákat; teleültetem ama kis dombot is fenyőcsemetékkel, amely +domb mellett egykor azt kérdezé Surányi József: miért nem mindjárt? Lent +a szérüskertben, nagy halmokban a kő, a tégla, a kőmivesek már rakják a +falat, a kisbaconi ácsok faragják a fenyőgerendákat: nagy takarmánycsür +lesz ebből. Drótsövénnyel akarom körülfogni a kertet a falu felől, a +mező felől, már verik is a földbe az oszlopokat, feszitik rá a szeges +drótot. A ház mögött dróttal bekeritett külön kertben tyukház épül, +melynek piros-cserepes födele gyümölcsfák közül mosolyog ki. Egy sereg +galamb röpked az udvaron: ezeknek a tyúkház emeletén lesz a lakásuk, ott +búgnak, burukkolnak majd édesen, kedvesen. Most jönne ide Surányi, de +mindjárt! Nem győzök eleget gyönyörködni a kisgazda-ácsok munkájában: +mely biztos kézzel faragják a bogos fenyőszálakat szép egyenesre! Büszke +vagyok a fajtámra: nézd, nézd, hogy mérnek, számolnak, hogy összevág itt +gerenda, szarufa, kakasülő minden darabkája – hol tanulták? + +A kis erdő mellett most szerzek meg egy kopasz hegyet: egy vadkörte-, +egy vadalmafa, néhány bokor rajta. Két-három szekér csemetét hozatok a +falu erdejéből: a kopasz hegy többé nem kopasz, teleültetem. Ez a kis +erdőcske az Évike erdeje lesz. Az első unokámé. Simára faragott oszlopot +veretek a földbe, oda, hol az Évike erdeje kezdődik, aztán táblát gyalul +egyik ács. És kész a versike: + + Vándor! Tudd meg, e kis erdő + Lengyel Éva erdeje – + Ettől a vadalmafától + Indul, és megy lefele. + Nagyapóka rátestálja, + Senki benne ne turbálja! + +Ihol, itt a tanitókisasszony, pompás rajzoló, fával, virággal disziti a +táblát s rápingálja a versikét is. + +Meglepjük nagyanyókát is: a „tyúkpalota“ elé is emléktáblát állitok, +rajta kakas meg tyúk kapargál, s alattuk versike: + + Vándor! Csudáld meg e házat, + Benne szakszerü tyukászat. + Oly szakszerü, hogy mióta + Épült e ház, nagyanyóka, + Tudjátok-e, mit teszen? + Minden nap tojást veszen! + +Bolondos, kedvem támad: ha bolondság, legyen bolondság, emléktáblákkal +jelöljük meg a kert nevezetesebb pontjait. Fáktól, bokroktól +bekeritetten kerek udvarocska, közepén hársfa, oldalt padok: pompás +rejtekhely, nyugodalmas olvasásra, irásra igen alkalmatos. Ez is +emléktáblát kap, versikével: + + Miként a dalai láma + Rejtőzik itt Marcika. + Itt születik a sok dráma. + Mit levág a kritika. + +Megtisztelem, hogyne tisztelném meg a Mária-utat, mely az istállónál +indul, gyümölcsfáktól, orgona- és jázmin-bokroktól szegetten s megy, +mendegél, mig a veteményesbe nem ér. Ez a legkedvesebb sétaut, itt +verődik össze alkonyattájt a Benedek-had: hat gyermek, egy vőm uram, két +menyemasszony, hat unoka és két öreg ember. + +Verset kap e tábla is, hogyne kapna: + + Bár csörgedez itt-ott a trágyalé, + A Mária-út remek szép alé. + A Benedek-had járni itt szeret, + Amott a templom, nézd, mi szép keret! + Kinek búja van, itt kesergi el, + Idejön ki-ki jó s rossz viccivel. + Könny és kacaj fakad itt vegyesen – + Ez a Mária utja, kedvesem! + +De én most nem birok a kedvemmel, kimegyünk a hegybe, annak az oldalába, +ott, ahol néhány cseróriás hirdeti, hogy volt itt még erdő valamikor, +réges-régen, egy kis termet vágatok, oldalát kővel kirakatom, közepére +kőasztal, körül padok: Flóra leányomnak szentelem e termet. +Emléktáblával hogyne jelölném meg? Virágok diszitik a táblát: +gyöngyvirág és – oleander. Azért oleander is, mert igy szólitgatom +Flórát jó kedvemben: Drágám, gyöngyvirágom, hogy ne mondjam: – +oleanderem! Ezért szól a vers igy: + + Ez a terem Flóra-terem, + Körötte sok virág terem. + Legszebb benne az a virág, + Kinek a neve Gyöngyvirág. + Másik neve Oleander – – + Mit szólsz ehhez szegény „Wander“? + +Már tető alatt a csür, a drótsövény is elért a régi temetőig. De még +nagy utat kellene megtennie a völgyben, kikanyarodnia a hegyre, +végighuzódnia a hegy hátán – a drótsövény munkája félbeszakad. Május +végén járunk, kezdődik az ugarolás, a szénagyüjtés, a drótsövény +befejezése – őszre marad. Nem szivesen nyugszom bele, valami titkos +sugallat hajt előre, előre, – talán megéreztem az elkövetkezendő vihart? +Nem, nem éreztem meg. Ha meg is éreztem volna, most utólag szégyelném +állitani. – Hadd maradjon őszre is a „nagy müből“, békitem magamat, mert +komolyan hiszem, hogy nagy müvet juttattam közel a befejezéshez, +jövendőre csak apró diszitések, helyesbitések maradnak, s Isten őrizz, +hogy ne maradjanak. + +Kimegyek reggel, kora reggel a hegytetőre, onnan nézem végig kertemet, +melyben még virágzanak az almafák, az orgonabokrok, a májusfák, friss +zöld hajtása eredt a fenyőnek – ó de szép, ó, de szép, s ez mind az +enyém, az én müvem! Ami földje volt itt Kerestély ükapámnak, mind +visszahóditottam: a tollammal hóditottam vissza! Most már kezdődhetik a +nyugodalmas, szép öregség. Fanyesegetés, oltogatás, közbe-közbe +mesemondás a gyermekeknek, az én unokáimnak s mások unokáinak. + +Végigjárom erdőcském kanyargós utjait, meg-megállok, tekintetem átszáll +a tulsó hegyoldalra, az uj temetőbe s megállapodik nagyapóék sirján. +Nagyapó, nagyapó, látja-e, hogy én is nagyapó lettem? Tudja-e, hogy +enyém Kerestély ükapó földje? Hogy gazda vagyok, igazi gazda, a föld +szerelmese, mint maga! Nannyó, nannyó, tudja-e, hogy hattal szaporodott +a dédunokák száma? Mért hogy nem érheté meg a hat bimbó közül bár egynek +a nyilását? + +Leülök a Flóra-teremben, Himnuszt fakaszt a falusi reggel. + + Ó, falusi reggel! Reggelek reggele! + Gyönyörüségekkel van a szivem tele. + Lehet a városnak sok ezer szépsége, + Nincs egy, amely az ő szépségét felérje. + + Virág illatától balzsamos levegő; + Trillázó pacsirta, magasban lebegő; + Nap, amelynek látom vidám felkelését; + Természet, amelynek látom ébredését: + + Mind e szépségeket csak falun láthatom, + Csalogánycsattogást csak itten hallhatom. + Mind, ami szép, itt van egy kis falucskában, + Egy kis falucskában, egy kis dalocskában… + +Csak már jönnének a gyermekek, az unokák, hogy mind e szépséget, mind e +gyönyörüséget megoszthatnám velük. Ugy tetszik nekem, rájuk vár itt +minden, ami él. Őket várják a „tyúkpalota“ lármás lakói; utánuk +buslakodik Dundi kutya; értük nyerit a kis tarka ló: utánuk sóhajtoz +udvar közepén a homokhegy – csuda-e, hogy szegény nagyapóka s nagyanyóka +nem találják helyüket, egyre a kapu felé sétálnak: néznek, néznek nyugat +felé, hátha, hátha… Éppen mint temetőben alvó nagyapóék egykoron. Végre +is nem tudom megvárni, amig hazaszállingóznak, vasutra ülök. Meglepem a +gyerekeket s aki jöhet közülük, hozom magammal. Egyébként is, most már +falusi apának nézem magamat, akinek kötelessége, időnként, +meglepetésszerüen betoppanni városban lakó gyermekeihez: hadd lám, mit +csinálnak, hogy élnek. Meglepem őket, de engem is ér meglepetés: egy +fiatal leány a vendégünk, bájos teremtés: Olga Romanovits a neve. Orosz +diákkisasszony, a párisi egyetemről jött Pestre, itt kiszállott egy +hétre, azután megy majd haza, Charkovba, ahol orvos az édesapja. +Idősebbik fiamnak és menyemnek barátja a kis Olga, esztendeig együtt +hallgatták a párisi egyetem tudós professzorait. + +Bár sohasem tudtam megbocsátani az orosznak _Világost_, ahol „a +magyarnak egy nagy, mély sir ásatott“, Oroszország volt az egyetlen +ország, amely igazán érdekelt; az orosz nép volt az, melyet közvetlen +közelről szerettem volna látni, vele közelebbről megismerkedni, +mivelhogy olvasmányaim utján a magyar fajtával sok rokonvonást találtam +meg e népben. Nagy szeretettel fogadom a kis Olgát, akiről már sokat +hallottam a gyermekeimtől s akinek ismertem a bánatát is: francia ifju a +vőlegénye, de szülei hallani sem akarnak arról, hogy egyetlen leányuk +messzi idegen országba menjen feleségül. – No, kis Olga, gondoltam +magamban, most megmutatom neked, mi az a magyar vendégszeretet! +Különösen örültem, hogy jó teli tárcával jöttem Pestre, amit különben +ajánlok is minden falusi apának, aki Pesten élő gyermekeit látogatja +meg. Kirándulás ide, kirándulás oda, uzsonna itt, vacsora ott, s mert +magam is igen szeretem a cigányzenét, késő éjszakáig huzatom a legszebb, +legrégibb, bús magyar nótákat. A kis Olga tágra nyilt szemmel, lángra +gyult arcát két kezébe temetve nyelte Bihari kesergőjét, a kuruc +nótákat, a Cserebogár, sárga cserebogárt, s mintha megérezte volna, hogy +ez az ő nótája, könny csillant meg nagy fekete szemében. +Meg-megfeledkezett az evésről, folyton biztatnom kellett: egyék, kis +Olga, egyék. Aztán egyszerre csak, mit gondoltam, mit nem, mondtam neki +tréfás hangon: egyék, kis Olga, egyék, ugyis előbb-utóbb megesznek maguk +minket. + +Valósággal megdöbbenve meredt rám: – Lehetséges ez? – Nem, nem, – +feleltem hirtelen, – ez nem lehetséges… Csak tréfáltam, kis Olga… Egyék, +egyék. + +Pedig nem tréfáltam valójában. Komolyan nyugtalanitott a gondolat, hogy +egyszer majd megesznek minket az oroszok… + +Másnap haza kellett utaznom, elbucsuztam Pesten maradó gyermekeimtől, +sorba csókoltam őket, kezet nyujtottam a kis Olgának. Elérzékenyülten +kérdezte: És engem nem csókol meg, Elek nagyapó? (Egy-két magyar szóval +megtanulta az Elek nagyapót is.) Ki tudja, látjuk-e egymást? + +Világos, hogy jobbról-balról megcsókoltam a kis Olgát s vigasztaltam: +dehogy nem látjuk egymást. Majd eljön egyszer, ugy-e, eljön Kisbaconba? + +A kis Olga megigérte… Akkor már készült, készülődött Szerbiában a +gyilkos merénylet Ferdinánd trónörökös ellen… Egy hónap sem telik belé, +Szerajevóban megölik Ferdinándot s a feleségét. Nyilvánvaló, hogy az +orgyilkosságot meg kell torolnunk, nemcsak az osztráknak, de a magyarnak +is, bár a magyar nemzet félve gondolt arra a napra, amikor Szent István +koronáját Ferdinánd fejére kell tennie, ha ugyan megkoronáztatja magát… +Már a gyermek előtt sem titok, hogy a leendő magyar király nem szereti a +magyart, több ennél: talán gyülöli is. Hogy alig-alig fordul meg egy-két +napra a mi országunkban; kötelessége ha ide szólitja udvari bálra, csak +megmutatja magát s másnap már bucsu nélkül, egy jó szó hátrahagyása +nélkül szalad az „ország szivéből“. + +A magyar nemzet szivből gyászolta, siratta Rudolf királyfit; szivből +gyászolta, siratta Erzsébet királynét. Ferdinándnak csak hivatalos gyász +jutott. Megesett jó szive az árván maradt gyermekeken, de Ferdinánd +halála egyetlen magyar szemből sem fakasztott könnyet. Egyik azt hitte, +hogy háborunk lesz e gyilkosság miatt Szerbiával, másik azt hitte, hogy +nem lesz, mert Szerbia teljes elégtételt ad nekünk; de hogy ebből a +gyilkosságból világháboru lesz, sok-sok millió embernek „hősi halála“, +millió meg millió apának, anyának, hitvesnek, gyermeknek egekig ható +siralma; az emberi elme és szorgalom századokra visszamenő alkotásainak +pusztulása; győző és legyőzött országoknak megmérhetetlen nyomorusága; +szelid erkölcsöknek elvadulása; fajoknak, nemzeteknek feneketlen, minden +emberi érzést kicsufoló gyülölködése – ki hitte volna ezt? + +„Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam“, mondatják az öreg +királlyal, – vajjon megfontolhatta-e, meggondolhatta-e, akár a király, +akár az az államférfiu, aki e könnyelmü szavakat szájába adta? +Láthatta-e az elkövetkezendő nagy összeomlást?! + +Senki sem látta, nem láthatta, hát mi a kisbaconi kertben hogy láttuk +volna? Mintha semmi sem történt volna, vidám szivvel készülődik házam +népe a nevem napjára, amely julius 17-ikére esik. De mintha mégis +éreznék mind, hogy ez lesz az utolsó vidám Elek napja, minden eddiginél +nagyobb előkészületek folynak a hátam mögött. Hiába titkolódznak, +bujkálnak, tudom már, hogy szerepet magol ez is, az is: alkalmi +vigjátékot irt a Marci-gyerek. Kisül lassanként, hogy a ház népével +együtt vagy ötvenen leszünk, mindenkiről készül egy-két csipkedő kuplé; +nem győzik maguk a gyártást, nekem is kell néhányat gyártanom. A komoly +„kis doktor“ fogja előadni – harmonika-kisérettel. Hát csakugyan nem +hiába épitettem ötven személyre az ebédlőt, megtelik a kert, a ház +vendégekkel, patkóalaku asztal nyujtózkodik az ebédlő három oldalán, +éppen csak annyi hely marad az ebédlő előterében, amennyi az alkalmi +vigjáték eljátszásához szükséges. A szereplők egyrésze fiatal asszony, +fiatal apa, persze, egyik sem tudja becsületesen a szerepét, de a hálás +közönséget ezzel is megkacagtatják, mert parázs veszekedést rögtönöznek, +hogy igy meg ugy, te lusta, te ez meg az, mért nem tanultad meg a +szerepedet!? A vigjáték különben akörül forog, hogy Elek nagyapó szörnyü +kedvetlen, mert ebben az esztendőben egyetlen unoka sem született, +holott megszokta már, hogy minden esztendőben szállit egy unokát a +gólyamadár. Áldott szerencsére, egy berlini tudós professzor éppen +mostanában lepte meg a világot egy csuda-találmánnyal: mindenféle +csudaszerek összevegyitésével feleslegessé teszi a gólyát, a tudós +professzor megrendelésre szállit csecsemőt. Nosza, megrendelnek egy +csecsemőt, s nagy az izgalom, mert a szállitmány nem érkezik, holott +egyenesen Elek napjára rendelék. Végre nyilik az ajtó s négy székely +legény nagyokat nyögve cipel be egy rettentő nagy ládát, melyre +messzelátható betükkel van rámázolva: Vigyázat! Törékeny! Csecsemő van +benne! Gyorsan baltát, harapófogót hoznak, egyszerre tizen is feszegetik +a láda födelét, közben sir a csecsemő: oá! oá! – aztán felpattan a fedél +s kiemelkedik lassan, egész hosszuságában Jankó, hosszura nőtt Jankó +fiam, mellétől lábáig pólyába csavarva. Nagy a megdöbbenés, a +felháborodás, szidják a „csaló“ német professzort, s ezzel a függöny +legördül. Azaz legördülne, ha volna. + +Reggelig táncol a fiatalság, a felkelő nap bemosolyog az ablakon, alig +tudják abbahagyni. Talán érzik szegények, hogy utoljára táncolnak?… Az +én házamban bizonnyal utoljára… + +Már remeg a föld, s egyszerre csak ég, föld megrendül: kitört a nagy, a +soha nem látott, hallott égiháboru. De ezt csak most látjuk, halljuk +soha nem látottnak, nem hallottnak, azt hisszük, három-négyhónapos játék +lesz az egész háboru: a megszámlálhatatlan sokaságu és sokféle gyilkoló +gépekkel, az emberi ész e szörnyüséges kitalálásaival, tarthat-e sokáig? +Az én kicsi falum népe alig hétszáz főnyi, s augusztus első napjaiban +kilencven legény és családapa vonul be, ki Brassóba, ki Csikszeredába, +meg Isten tudja, hová. Feltünően kevés köztük a bús kedvü ember, ugy +indulnak a harc mezejére, mintha lakodalomba mennének. A községháza +körül gyülekeznek s csudálkozva látom, hogy András öcsém, aki már három +gyermek apja, ég felé emeli jobb kezét s harsogja: igy esküdtem fel a +császár katonájának, én eskümet nem szegem meg! Megyek! A falu „vén +legénye“ (vén, mert a harminc felé jár s még mindig nem házasodott meg) +nem fogy ki a tréfából, kacagtatja a siró-rivó fejérnépeket – vajjon +sejti-e, hogy az első csatában, elesik? Egy félbemaradt diáklegény arról +szózatol, hogy: Visszaadjuk a muszkának – Világost! Hát ez sejti-e, hogy +ő is már az első csatában „hősi halált hal“? + +A véletlen csudálatos összetalálkozása, hogy májusban volt a szokásos +lósorozás s a besorozott lovak céduláján a berukkolás napja augusztus +elsejére van megállapitva. Az én lovaim közül is besoroztak kettőt, a +Hókát meg a Vidámot, már rajta is ül a Hókán Gergő kocsis, indul velük. +A kis unokám, a Duci, sirva fakad: hová viszik a lovakat, nagyapóka? – +Háboruba, édes fiam. + +Nem, nem, Ducit nem ülteti rá többé a kocsis sem a Hókára, sem a +Vidámra. Hókát, Vidámot ágyu elé fogják: három hónap mulva találkozom is +velük a Vasárnapi Ujságban. Nyolc ló áll az ágyu előtt, a második pár +Hóka és Vidám. Épp oly mereven áll a Hóka, mint itthon állott, hullámos +a sörénye most is, s a Vidám Hóka nyakán pihenteti a fejét, mint ahogy +itthon szokta. Vajjon melyik csatatéren omlanak egymásra, utolsót +nyeritve? + +A fiaim leverten, szégyenkezve járnak-kelnek a kertben: im megy az egész +falu fiatalsága, sőt mennek negyvenkét esztendős családapák is, s ők itt +lézengenek mert annak idején nem kellettek a császárnak. Már félni +lehet, hogy a „kis doktor“ megszökik. Ő még ezután áll sor alá, de addig +is szolgálni akar a tudományával. Lekisérjük az állomásra, felkap az +utolsó, hosszu ideig utolsó gyorsvonatra, eltünik szemünk elől – vajjon +látjuk-e többé? Alig robog el a gyorsvonat, katonavonat döcög be. A +pályaudvar tele bevonuló legényekkel, családapákkal. Az állomási +épületben zajoskedvü urak és uriasszonyok várják a katonavonatokat, a +cigány talp alá valót huz, urak és a sorozáson annak idején szerencsésen +tulesett urfiak táncoltatják az uriasszonyokat, kisasszonyokat: igy +várják a halálba menőket. És jönnek, egymásután jönnek a halálvonatok, +urak és uriasszonyok megrohanják, sört, bort, kalácsot, minden jót +dobálnak fel a halálba menőknek, aztán vissza táncolni, mig jön másik +halálvonat. Egy öt-hatesztendős fehérharisnyás fiu belekapaszkodik az +édesapja lábába, szivethasogatóan sikoltozva: Ne menjen el, édesapám! – +és a cigány huzza a talp alá valót – és táncolva biztatják, lelkesitik +az itthonmaradtak, a magukat bebiztositottaknak vélők: Előre! Előre! Ne +hagyd magad, magyar! + +A pályaudvar keritése mögé huzódva nézzük halálvonatok körül a +haláltáncot, – mely döbbenetes kép ez! – torkunkat a sirás fojtogatja, s +végül is nagyanyóka a keritésre borul és sir és sir, keservesen zokog. + +– Jerünk haza, nagyanyóka, jerünk. Ne hibáztassa ezeket az embereket. +Ezek az emberek nem látják, nem tudják, mi történik voltaképpen. Ezek az +emberek azt hiszik, hogy sörükkel, borukkal, táncos jókedvükkel lerótták +az adót. Sajnáljuk inkább őket: ezek az emberek még mind fognak sirni, +épp oly keservesen, mint maga… + +* + +Itt az ősz, be kellene fejeznem a májusban félbemaradt drótsövényt, de +nincs hozzá ember. Alig maradt erős férfi a faluban, néhány öreg ember +tehetetlenkedik körülöttem. A drótsövény félbemarad. Tul a félbemaradt +kerten Dulló Gábor szomszéd tavasszal házépitésbe fogott. A ház alja kő, +simára faragott cserfa a fala, kész a tető is, de a fal vakolatlan, sem +ajtó, sem ablak, ajtónak, ablaknak a köze ugy mered rám, mint a +világtalan ember. A fiu valahol a dalmát tengerparton védi a hazát, a +karácsonyra tervezett házasság füstbe ment, ajtó, ablak elmarad – majd, +majd, ha hazajön a fiu… + +– Ez is félbemaradt drótsövény, borong a lelkem. + +Eszembe jut, hogy tavasszal nagy lelkességgel határoztuk el a +községházán, hogy egyik hid helyett, melyen életveszedelmes a járás, +ősszel vashidat épitünk, bár ez a hid ötven százalékkal emeli a pótadót. +Sem vas, sem ember, vasnak és embernek most más a hivatása: embert öl az +ember a vassal. + +– Ez is félbemaradt drótsövény. + +A patak mentén gidres-gödrös ut, csaknem mindig viz alatt, a lelkünket +is kirázza a szekér, amig a rövid uton átvergelődik: ennek az utnak a +feljebb emelését is őszre határoztuk – ez is félbenmaradt drótsövény. + +– Ime, sóhajtozom, hány „félbemaradt drótsövény“ csak ebben a kis +faluban! Hány ilyen félbemaradt drótsövény lehet az országban s +mindazokban az országokban, ahol ölik, gyilkolják egymást az emberek. +Emberek, akik a gyilkosság pillanatában találkoztak először – s azért +találkoznak, hogy egyik a másikat megölje. + +Ugy tetszik nekem, hogy az egész világ összevissza van kertelve +drótsövénnyel, mégpedig két fajtával: félbemaradt drótsövény az egyik, +mely a megfeneklett kulturát jelképezi, a másik ama bizonyos, nagy +gonddal font drótsövény, mely mögül gyilkos golyók röpülnek egy másik +drótsövény mögé. Bármerre nézzek, gondoljak, mindenütt az én félbemaradt +drótsövényem mását látom, és azt a másikat, a vérrel áztatottat. + +„Mire a levelek lehullanak, vége a háborunak“ – vigasztalja Vilmos +császár a szomorkodó otthonmaradtakat, s a levelek még le sem hulltak, +félkézzel jön haza a kis falu egyetlen szabómestere. Varrhat-e félkézzel +kenyeret a gyermekeinek? Még le sem hullnak a levelek, az oroszok +áttörnek a Kárpátokon s nekem a kis Romanovits Olga jut eszembe: ő most +bizonyosan riva fakad: Szegény Elek nagyapó! Igaza volt, megesszük őket! + +De csudálatosképpen nem hiszek ebben. Mindenfelé csüggedező arcot látok, +Budapestről csüggedt hangu leveleket kapok, hivnak, egyre hivnak: +siessek Pestre, mert maholnap elzárja az utat előlem az orosz sereg. +Nem, nem tudok hinni ebben. „Vért izzadjon bár a muszka“, mégsem esz meg +minket. Bizom népem őserejében, az ősök véréből öröklött vitézségében, +az édes anyaföld iránt való nagy szeretetében. Hirül hozzák, hogy 48 +csiki székely fiu, csupa 18–20 évesek felkerekedtek, gyalogszerrel +jöttek át a „Nagyerdőn“ Székelyudvarhelyre, önként sor alá álltak. Csak +egyet nem akartak bevenni, mivelhogy „virágos szemü“ volt, az is addig +könyörgött, hogy a tiszt urak megkönyörültek rajta, besorozták. Irja +egyik katonaöcsém, hogy egy gyimesi gazda, bár 45 éves, felesége, +gyermekei vannak, önként jelentkezett: nem engedi, hogy az ő földjét +elvegye a muszka. Olvasom, hogy hatvan éves emberek is jelentkeznek, +mennek a fiaik, az unokáik után. Olvasom, hogy a székelykereszturi +tanitóképző növendékei egy szivvel-lélekkel ajánlották fel ifju +életüket. Ugyanezt cselekszik a debreceni kálvinista teológusok is. Ez +csak egy csepp a világháboru tengerében, de elég arra, hogy hitemben +megerősitsen: nem, nem esz meg minket a muszka! Kiverjük. Ki is verjük. +Egyszer, kétszer, s mert három a magyar igazság, kiverjük harmadszor is. +Ősztől tavaszig „többet hátra, mint elé“: Nyugatgalicia magyar embernek +kimondhatatlan nevü várát beveszik az oroszok. Szerbiában csufos +vereségbe, csufos halálba hajtja egy ostoba osztrák generális a vitéz +magyart, de tavasszal fordul a szerencse, esze nélkül szalad a megvert +orosz hadsereg – ne sirjon, kis Olga, egyelőre nem eszik meg Elek +nagyapót… Olaszország fölmondja a szövetséget, vészhirek jönnek Románia +felől: a nép, mely ösztönszerüen megérzi a veszedelmet, már 1915 +tavaszán nyugtalankodik. Hiába nyugtatom falum népét, hogy igy meg ugy: +sürün rajzanak az álhirek, a világháboru e huhogó baglyai. Már drágul a +kenyérnek való, a falu szegényebb része 7–8 pengő forintot ád egy véka +buzáért, s hófehér kenyeret esznek a napszámosaim, amikor nagyanyóka +buza-, rozs- és árpakeverékből süt kenyeret: a legjobb izü kenyeret. De, +ugy látszik, telik a napszámosembereknek, mert nagy most az ő +becsületük: kevesen vannak, s alig totyogó vén ember munkájának is örül +a gazda. Már maximálják az árakat, de senkisem tartja be. Nyilvánvaló, +hogy én sem tartanám be, ha édesapám nem visz kollegiumba s, amint ő +monda: a zeke rajtam bársonnyá nem finomul… + +Csudálatos dolgok történnek, mialatt a háboru tovább-továbbfogyasztja a +munkáskezeket: az itthonmaradtak már nem kölcsönért járnak a takarékba, +hanem hogy a régi adósságot kifizessék. A legtöbb gazdaságnak asszony a +gazdája, s föld bevetetlen, kaszáló kaszálatlan talpalatnyi sem marad. +Az asszonyok megfogják az ekeszarvát, de még a kasza nyelét is, s +egyik-másik erősebb fejérnép versenyt kaszál azzal a néhány erős +férfival, akik még csudálatosképpen itthon maradtak. Ezek a 42–45 +évesek. No, hamar sor kerül rájok is… + +Kis erdőm háta mögött széles fensik terül el, ide sötétlenek a +határhavasok, ezeket nézem, hosszan, sokáig, s gondolkozom, vajjon mit +csinálnak ott, a havasok mögött? Vajjon csakugyan készülnek-e ellenünk? +Merengésemből kaszacsengés ver föl, a hang irányába nézek: fiatal +asszony s növendék leányka, mindakettő kezében kasza: vágják a lóherét. +Odamegyek, köszönök. Jól ismerem az asszonyt, tudom, hogy az ura még az +ősszel elment s azóta sem jött haza egy napra bár. Mindakettőről csurog +a verejték. Látom az erőlködésükön, hogy mindakettőnek cudar rossz a +kaszája. Régi, kalapálatlan: tapasztalatlan asszonyi kéz, ami éle volt, +a fénkővel azt is „félrefente“. + +– Mutassa csak, hugomasszony, hogyan feni a kaszát? + +Mutatja. Persze, hogy félrefente. + +– Adja ide, hadd fenem meg én. No, lássa, igy kell fenni a kaszát. + +Mindjárt vágok is egy rendet vele. Vigan, könnyen dül a rend. Akkor +elveszem a kislány kaszáját. Az is félre van fenve. De egyéb baj is van. + +A kaszakarikában két ékszeg volt, az egyik kiesett, lötyög a kasza. + +– Ej, kislány, kislány, ezzel igy nem boldogulsz. Várj csak egy kicsit. + +Besétálok erdőcskémbe, ott levágok kertészkésemmel egy vastag ágat, +laposra nyesem, aztán visszamegyek, beleverem a karikába, rendben a +kasza. Meg is fenem, helyette is vágok egy rendet. Rettentő haraggal +kaszálom a herét, mind azon gondolkodom, hogy ha most véletlen elémbe +vetődne az az ember, aki ezt a háborut csinálta, hej, de belevágnám a +kaszát! De az az ember nem jön a kisbaconi határra, s aztán ki e háboru +okozója? Ki tudja azt? Egy bizonyos, hogy valamint a kárnak s még valami +más egyébnek, a háborunak sem akad gazdája… + +Bús kedvvel indulok hazafelé, s im, az erdőcskében találom a hat unokát. +A nagyobbacskák epret keresgélnek a magas füben, de nem igen találnak. +Nem, mert az ő kezüknek még nincs „szeme“, mint az enyémnek, mely, akár +behunyjam két látószememet, az epret megtalálja. Meg, mert gyermekkorom +óta ismerem a föld természetét, melyik terem epret s melyik nem. Egy-két +szempillantás alatt – a gyermekek nagy csudálkozására – egy kis +eperbokrétát szedek, elosztom köztük: egyetek, egyetek. A kis Tomi +sokáig néz, néz engem, aztán megszólal: Nadapóka. Ki szed nekünk epjet, +ha mada meghal? + +– Hát az édesapátok. + +– Igen, ha nem viszik katonának, – mondja Duci. – Besorozták ám az apát +is. + +De ezzel nem elégedett meg a már bölcselkedő Duci s szemrehányóan fordul +Tominak: + +– Aztán szeretnéd, hogy nagyapóka meghaljon? + +– Nem szejetném, – szipog Tomi. + +– Én sem. De nemcsak az eperért nem szeretném! + +Érzem, hogy viszket a szemem, kikivánkozik a könny. + +– No, nagyanyóka, – mondom bent, – igy sem eprésztem még. Megríkattak az +unokák. Lám, a kis Tomi már látja az öregségemet. Hogy közeledem, +közeledem… + +Már megkezdem a halállal való kacérkodást. Mert kacérkodás ez. Ötvenöt +év! Mi az? Órák hosszát vágom a füvet, a herét – oda se neki. Nem, nem +kivánom a halált, remélem, hogy őszre véget ér a háboru, s megindul a +munka, az én félbemaradt drótsövényem befejeződik. És ablak, ajtó kerül +a Dulló Gábor házára, felépül a vashid, patak mentén feljebb emelődik az +ut. És világszerte befejeződnek a félbemaradt drótsövények. +Befejeződnek, be. Népek szivéből elszáll a Gyülölet, helyébe száll a +Szeretet, egymás keblére borulnak az emberek, a népek, követi a +világháborut világölelkezés. + +Üres ábrándozás. Templomok tornyaiból leszedik a harangokat, egyetlen +egy marad minden toronyban. Beszedik a rézüstöket, a cukortörőket, mint +ahogy beszedték háboru kezdetén az arany jegygyürüket. Mindent odaadunk, +ami arany, réz portékánk van, vasat kapunk helyébe. Emlegetik, hogy +nemsokára ajtókról, ablakokról is leszedik a rézkilincset, adnak +helyette vaskilincset. De ajtón, ablakon maradnak a rézkilincsek, mert, +ugy látszik, vas sincs már elegendő, meg ha van, nincs munkáskéz, mely +vaskilincset kalapáljon. A negyvenötéves embereket hadimunkára vitték, +már fegyvert adnak a kezükbe. A 45–50 éves embereket viszik hadimunkára, +de közeledik az idő, amikor ezeknek is ölniök kell… + +Az 1916-ik év tavaszán egy szál öreg ember a cselédem. Két fiatal +cselédem közül az egyik (18 éves) az orosz fronton hal hősi halált, a +másik, családapa, rokkantan kerül haza. Térden lőtték egyik lábát, alig +tudja vonszolni a másik után. Egy öreg cseléd, egy öreg napszámos – más +munkásom csak nagyritkán akad. Mit gondolok, mit nem, beküldöm Barótra +az öreg Mihály Ferencet, régi hü emberemet: vegyen részemre kaszát, de +válassza meg jól. Az öreg végig penget vagy ötven kaszát, egyben +megállapodik, hazahozza, felszereli s nekiállok a lóherének. Nagyszerü +kasza, ugy vág, mint a beretva. Azzal a komoly elhatározással fogok +munkába, hogy egymagam kaszálok a nyáron annyi füvet s herét, amennyivel +ki lehet telelni két lovat s két tehenet. Oly nagy gyönyörüséget fedezek +föl a kaszálásban, hogy városi emberrel elhitetni meg sem próbálom. +Virradatkor már nincs maradásom az ágyban, nagyhirtelen öltözöm, +lehajtok egy pohár tejet s nagy jókedvvel vágom a harmatos füvet. Nem +kaszálok reggeltől estelig, mert nagyanyóka nem engedi, de amint szerét +ejthetem, megszököm, beleállok a kert rejtettebb helyein hol ebbe, hol +abba a táblába s csendesen dalolgatva kaszálok. Amit legkevésbbé kedvel +a kaszásember, én a déli nap hevében szeretek kaszálni. Kéjes +gyönyörüséggel fürdök az áldott nap sugártengerében. Nyár közepén +hazajönnek a fiaim, tanár kettő: ezeket még nem hivták be. Hazajön a +„kis doktor“ is négy hétre, kaszát nyomok mindahárom kezébe. Vigan +kaszálnak, hol előttem, hol utánam. No, no, ugy látszik, egy szál fü sem +marad kaszálatlan, minden állatomat kitelelhetem. + +Még alszik a háznépe, amikor kisurranok kaszálni, reggelire jövök be a +hegyből s hozok egy bokréta epret is. Az unokák már ott játszanak az +udvaron, várakat épitnek a homokban, én meg hátam mögé rejtem az +eperbokrétát s magamcsinálta dallamra dalolom nekik: + + Aki nekem aszongya, hogy aszongya: + Adjon Isten jó reggelt, nagyapóka! + Adok annak valamit, valamit, + De nem mondom meg, hogy mit, + Mit, mit, mit? + +Egyszerre szalad felém hat unoka, egyszerre kiáltják: Adjon Isten +jóreggelt, édes nagyapókám! s mindenképpen a hátam mögé akarnak kerülni, +hogy lássák, mit hozott nagyapóka. Hol erre, hol arra fordulok, végre is +körülzárnak, mint ellenség a várat, nincs menekvés. + +– Eper! Eper! + +Így telik, mulik a nyár, egy-egy pillanatra felejtjük, hogy, Isten +tudja, hány ország földjén folyik a piros vér. Közeledik az aratás, s +megesik a nagy csuda, hogy a mi kis falunk is kap harminc katonamunkást. +Énnekem is jut egy. Ölmagas, szélesvállu, keménycsontu s igen szomoru +képü ember. Ötvenesnek nézem, de kisül, hogy csak negyvenöt éves, s két +fia harcol az orosz fronton. Paucsik János az én katonám neve +békéscsabai magyar-tót, kissé tótosan is beszél. Otthon napszámos ember, +aratáskor egymaga 15 hold buzát vág le, tavasszal öt hold kukoricát +kapál meg a feleségével s a gyermekeivel: ez a két munka egész évi +eledele a családnak. + +– Micsoda ostoba rendelkezés ez, – gondolom magamban – hogy ezt az +embert ide küldik, ahelyett, hogy haza engednék: eredj, jó ember, +szerezd meg családodnak a télirevalót. + +Mind a harminc katona alföldi ember, egyiknek-másiknak szép gazdasága +otthon, az asszony drága napszám mellett arattatja le a buzát, mialatt +az ura kedvetlenül, káromkodva dolgozik itt s jár ezért neki étel, ital +s napi három korona. Ezek itt, a mi fiaink, a székely katonák, talán az +Alföldön kaszálnak, bár valóbbszinü, hogy embert kaszálnak ők, mivelhogy +nagy a hirök, becsületük a – harcmezőn. + +Bizalmatlanul tekintget rám Paucsik János, látszik az arcán, hogy jobb +szeretné, ha egyszerü gazdaembernek osztják ki, de lassanként kiderül a +szomoru arc, amikor hallja rendelkezésemet a konyhán: jól lássák el ezt +az embert étellel, itallal; aztán hozzáfordulok, adok neki egy csomag +pipadohányt s megigérem, hogy minden napra kijár neki egy csomag. +Délfelé jött s ebéd után mindjárt beleállott egy lucernatáblába. +Alkonyat felé odamegyek s szemem-szájam tátva marad a csudálkozástól: +annyi rendet vágott már, hogy két közepes kaszás reggeltől estig nem vág +többet. És kaszál oly gyors tempóban, amelyhez hasonlatost én sohasem +láttam. Nekidülve kaszált, villámlásszerüen, mint amikor az égen +cikáznak a villámok. + +– Hát maga mit csinál? Hiszen igy kidől. + +– Igy szoktam ezt én, kérem alásan, s meg sem állott, tovább cikázott +kezében a kasza. Hát meg amikor nem volt eltörve a kezem! + +Huszár volt János ifjukorában, a ló megrugta, akkor ki is mustrálták, +de, lám, törött karral is jó most a császárnak a 45 éves ember, akinek +két fia védi a hazát… + +János nem hazudott. Ő csakugyan igy szokta s igy kaszált egész nyáron. A +mesebeli Erős Jánosra emlékeztetett Paucsik János, arra az Erős Jánosra, +aki fülénél fogva vitte haza az erdőből a medvét, a kapu felett dobta be +a fával megrakott szekeret az ökrökkel együtt s aki egész szalmaboglyát +vett a villájára, ugy sétált végig a falun. Paucsik János maga volt a +becsületesség, a pontosság, mindig talált munkát magának s mint egy +gyermek ugy bőgött a nagyerejü ember, amikor minden jóval s jó nagy +summa pénzzel feltarisznyálva elbucsuzott tőlünk. Sirt, hogy itt kell +hagynia a jó életet és sirt, hogy most sem mehet haza Békéscsabára, +holott a tiszt urak megigérték, de viszik egyenest a frontra. Ha +legalább életben találná ott a fiait! + +* + +Most pedig következik a nagy földindulás. Amikor a föld, az édes +anyaföld megrendül. Ebédnél ülünk, csak magunk vagyunk a nagyok: az +unokák már ebédeltek, gondtalanul játszanak a kertben. Bejön a +szobalány, táviratot ad át. Felbontom s olvasom: _Erzsike sulyos beteg_. +Megdöbbenés ül ki az arcokra: mind tudjuk, hogy Erzsike sulyos betegsége +mit jelent. Azt jelenti, hogy: hadat üzen Románia. Egy pesti +ujságszerkesztő küldi a táviratot. Abban állapodtunk meg, hogy amikor +bizonyosra vehető a hadüzenet elkövetkezése, ezt igy jelezze: Erzsike +sulyos beteg. Ha megtörtént a hadüzenet: Erzsike meghalt. Ha áttörnék a +mi frontunkat: Erzsikét temetik. + +A napot megjegyeztem magamnak: augusztus 12-én jött az első távirat. +Gyorsan elhatározzuk, hogy már ma este vonatra ülnek mind a gyermekek és +az unokák. Mi öregek, ketten itt maradunk. Ha valóban kiüt a háboru, +akkor is itt maradunk s tovább dolgozunk a – front mögött. Az unokáknak, +természetesen, sejtelmük sincs, mi történik bent a házban, messzire +terelgetem őket, alkonyat felé kerülünk vissza. Hirtelen megvacsorázunk, +akkor előállnak a kocsik. Nagy az unokák öröme: elhitetjük velük, hogy +kocsikázni mennek… Egyszerre ürül ki a ház, a kert, a halálos +csendességben két öreg ember sir, keservesen sir: Mire jutottunk! Mire +jutottunk! + +Hogy pánikot ne keltsünk a faluban, azt feleljük a kérdezősködőknek, +hogy a fiukat behivták s természetesen, velük mentek az asszonyok is, a +gyerekek is. Három nap mulva levél jön Tóth Jánostól. Aznap kelt a +levél, amelyen a távirat. „Jertek, azonnal jertek. Ne higyjétek el +Károlyi Mihálynak, hogy „tigrisek“ védik a határt. De még Tisza +Istvánnak se. Üres fenyegetődzés. A „tigrisek“ idegen földön vérzenek s +az oláh hadsereg két héten belől besétál hozzátok. Hát csak indulj, édes +öregem, egész házadnépével, a nyaralást folytasd az én tanyámon.“ Azt +válaszoltam a levélre: „Vártam a leveledet. A meghivást hálásan +köszönöm. Gyermekeinket, unokáinkat vasutra tettük, mi öregek pedig itt +maradunk. _Hideg viz_ mellett határoztuk ezt. Ha már meg kell halnunk, +inkább itt haljunk meg, mint Isten tudja, hol. Itt még vethetünk egy +utolsó tekintetet a kertünkre s aztán szépen elalszunk.“ + +Hát – itt maradunk. A vonatról irják a gyerekek, hogy sok katonavonattal +találkoztak: mind a székely határra mennek. Valóban, odamentek, +megmutatták magukat a katonák, aztán vitték őket – Bukovinába. Mi +azonban erről a fordulatról nem tudunk, az „álhirhordozókat“ leszidjuk s +folytatjuk a munkát, mintha semmi sem történt volna. Minden nap küldjük +a minden jóval teli csomagokat Pestre, hogy ne éhezzenek szegény +gyerekek. Aztán levelet kapunk tőlük, hogy elmult fejünk fölül a +veszedelem, Románia nem üzen hadat. Ez a levél éppen aznap érkezik, +amely nap estéjén átlépte a határt az oláh hadsereg. Még meg sem +érkezett Bécsbe a hadüzenet, átlépte. Néhány szál csendőr, pénzügyőr a +határon, katonának hire-nyoma sincs. A városokban kicsiny helyőrség: az +ellenség nyugodtan sétálhat be s örök csuda marad, hogy egyvégtiben nem +sétált a Marosig. + +Augusztus 27-én este lépik át a határt, másnap reggel már hozza a hirt a +jegyző. + +– Bizonyosan határszéli csetepaté az egész, – mondom én. + +De dél felé már jönnek a vészmadarak: Nagybaconban, mely Háromszék +vármegyéhez tartozik, kidobolták, hogy mindenki meneküljön, mert +kiüritik az egész megyét. Ez a hir igaznak bizonyul, de Nagybacon +kiüritését arra magyarázom, hogy a hadvezetőség, ha elrendelte az egész +megye kiüritését, Nagybaconnal nem tehetett kivételt, bár földrajzilag +csak lóg a vármegyén: nagy hegyek s erdők választják el tőle. Ezzel az +erővel kiürithetnék Kisbacont is. Már hiszem, hogy megtörtént a +hadüzenet, de még mindig nem hiszem, hogy nincsenek katonáink a határon. +Talán egyelőre kevesen, de vannak. + +Átsétálok Nagybaconba. A templomhegy aljában, szelid hajlásu dombon a +papi ház. Husz esztendő felejthetetlen napjai és órái forrasztották +össze szivemet Isten szolgájával, családjával – ezeknek a napoknak, +ezeknek az óráknak külön fejezetet kellene szentelnem, de ez nem volna +elég. Külön könyv illetné meg a melegszivü, ideális életü papi családot, +de meg kell elégednetek ama töredékekkel, mikkel egyik-másik könyvemben +– találkozhatnátok… + +A papi ház felforgatva, a nők izgatottan csomagolnak, haszontalan, de +nekik kedves lim-lomokkal terhelik a ládákat. + +– Menekültök? + +– Holnap reggel megyünk. És ti? + +– Mi maradunk. Ugy látszik, csak a határszéli vármegyéket üritik ki. + +Azzal bucsuzom, hogy kora reggel ismét átjövök. Most megyek a +nővéremhez. Leányával, hat unokával lakik Anna, az özvegy asszony. A vő +a fronton. Egyetlen fia fogoly Turkesztánban. Áthivom őket Kisbaconba, +onnét nem kell menekülniük. Már jönnek a szekerek Sepsiszentgyörgy +felől, egész sereggel találkozom az uton. Öten-hatan ülnek egy-egy +magasra rakott szekéren, komoran merednek maguk elé. Ez már nem mese, ez +véres valóság. A székely menekül a határról, melyet ezer évig védett. +„Könnyen“ védhette, mert volt fegyvere, most nincs. S öreg emberek, +asszonyok, gyermekek a menekülők. Fiatal férfi nincs köztük. Ezek mind +az olasz meg az orosz fronton védik a – székely határt. + +Komor kedvvel indulok hazafelé. A hegytetőn, a templom előtt megállok. +Visszanézek a „fejér és fekete magyarok“ szép, szinte városias falujára. +Tekintetem megakad az átelleni hegyen: kis templom tornya csillog felém. +Ez az oláhok temploma. Tizenöt oláh család a faluban, s temploma van. +Kövét, tégláját, fedőcserepét a kálvinista fejér és fekete magyarok +ajándékozták s hordták ide, székely szokás szerint. Éppen mint az én +házam köveit. S ennek a jólelkü, más hite iránt türelmes népnek +menekülnie kell! + +Már a kertemben vagyok, megyek, mendegélek a hegy kanyargós utjain, s +egyszerre érzem, hogy megremeg alattam a föld, az édes anyaföld szive. +Hallani vélem, hogy tehetetlenül nyöszörög, majd felsikolt rémesen, mint +az az ember, akit sziven szurtak. És követi ezt a felsikoltást borzalmas +hördülés, melynek a gyarló ember szókincsében nincs neve. A gyermek is +tudja, hogy a Föld forog, de én e pillanatban érezve érzem, hogy széditő +hirtelenséggel megáll a forgásában, s a Nap, az áldott Nap, mely +megszámlálhatatlan millió esztendők óta mozdulatlan, most rémülten +száguldja be az eget: hol keletre, hol nyugatra, hol délre, hol északra +látom száguldani. Lehelletnyi szellő sem mozdult, s láthatatlan +hullámokon végtelen fájdalmas, szivet hasogató, elmeháboritó hangok, +megrenditő melódiák zugtak, hömpölyögtek a levegőégben. Lángostorok +verdesték testemet, s minden ostorcsapásnak egy szava, egy értelme volt: +Ez a föld már nem a tied! Ezeket a fákat _nekem_ ültetted! Ez a +paradicsom az _enyém_! + +Ki az a _Nekem_?! Ki az az _Enyém_?! hallom lelkem felhördülését. +Bódultan támolyogva indulok a házam felé s im jobbra-balra dülöngél, +mint a részeg ember. Egy élő lelket sem látok magam körül, csak hallom +az ostorcsapásnál kegyetlenebb szavakat s szavak nyomán a durva +kacagást. Oh, jaj, sir fel a lelkem – igy csak az ördög kacaghat! + +Ne mosolyogjatok le, ti bölcs, felvilágosodott elméjü emberek. +Nyilvánvaló, hogy én _akkor_ igy láttam, amit láttam; igy hallottam, +amit hallottam. Nyilvánvaló, hogy nekem tehetetlenül rengett a Föld; +hogy nekem fel is sikoltott; fel is hördült. Nyilvánvaló, hogy hallottam +azokat a végtelen fájdalmas, szivethasogató, elmeháboritó hangokat, +megrenditő melódiáknak a zúgását. És tudtam már akkor, hogy az édes +anyaföld megrendülése az én lelkemnek megrendülése volt. De kérdem én, +hol van a lélek megrendülésének legvégső határa, ha nem ott, azon az +emberi szemmel láthatatlan ponton, amikor a lélek megrendülni érzi a +Földet, holott az millió meg millió esztendők óta egyforma forgását +zavartalan végzi? + +Egyszerre csak száguldani kezd a lelkem s végigszáguld gyermekkoromnak, +ifjukoromnak, férfikoromnak ezer meg ezer nagy és jelentéktelen +eseményén. Nem csuda, hogy a száguldás a templomnál kezdődik, mert a +templommal párhuzamos kerti uton szeretek sétálni („Szépen ide hallik, +mit ott énekelnek!“), most is ott járok fel s alá, utolszor, bizonyosan +utolszor… Egyszerre csak ott állok az Úrasztala előtt, szépen meghajtom +magamat, elszavalom a Megfagyott gyermek-et, amin könnyeznek a nénik, a +bácsik, aztán egy néni nagyhirtelen kiönt a templom földjére egy zsák +aszaltkörtét, hurrá! a gyerekek rávetik magukat, öklelőznek, csak én +állok a pad szélén, egyedül. Megelégedéssel állapitom meg magamról, hogy +akkor sem tudtam dulakodni, de hopp! már Udvarhelyen száguld a lelkem, +csakúgy zeng a folyosó, amint magolom: amo, amas, amat, s hallom, amint +egy kis diák belekiált: szeretem az almát! Egyszerre elevenednek meg rég +elporladt professzorok, nyomon követi őket Szabó Dániel uram, a +főzőasszonyom ura, hallom a kesergését: Mi lesz a világból, mi lesz, már +csak hat tojást adnak egy piculáért! Bár halálra itéltnek érzem magamat, +még föl is nevetek ezen az emléken, de nem időzhetek, mert már nagy diák +vagyok, éppen most ültetem át magyarba egy Zamphirescu nevü oláh poéta +versét, a Szél balladáját és most irom meg első versemet, mely +nyomdafestékre érdemesült s amelyben sehogysem tudom megérteni, hogy +ideálom haja az esőben barnáról vörösre változott. Az emlékezés e +megvillanásával egyidőben villan meg az a kulturtörténeti adalék is, +hogy diákkoromban a nők vörösről barnára festették a hajukat, s lám, +azóta mekkorát változott az izlés: most barnáról vörösre festik. De +Isten veled, diákélet, már Pesten vagyok, tanulok, firkálok, nagy +terveket szövök, fényes jövendőről álmodozom, a földjeimet eladogatom, +mert ugyan mi keresnivalóm van abban a kicsi faluban? Meglátok egy szép +szőke leánykát, meglátni s megszeretni egy pillanat müve, már ott is +állok vele a Kálvin-téri templomban, a szük pesti lakás folyton tágul, +mert jönnek a gyermekek, a gondok; jönnek a harcok az életért, +emberekkel az emberekért; és jönnek nagy csalódások, kiábrándulások, s +egyszerre csak elemi erővel tör ki: Vissza a faluba! Még van idő, ültess +fát, öreg! Nem magadnak, – a gyermekeidnek, az unokáidnak. + +Amit én itt röptiben jeleztem, csak töredéke a villám sebességével +cikázó emlékek széditő tömegének, s im e töredék felsorolása is percekig +tartott. De a halálra itélt ember lelke a villám cikázását is +megszégyeniti: egy-két szempillantás s egy egész élet végigcikázik +rajta. + +– Úgy látszik, – térek vissza a jelenvalóságba – meg kell halnom, s +hiába vésettem szüleim sirkövére: Ha majd kihull a toll reszkető +kezemből, e két öreg ember mellé temessetek. Hiába, hiába, Isten nem +akarta, hogy porom vegyüljön szüleim porával, meg kell nyugodnom szent +akaratában. + +Bemegyek a házba s mondom nyugodtan, csendesen nagyanyókának: + +– Az ellenség csakugyan átlépte a határt s közeledik felénk. Igaza volt +az én jóbarátomnak, hogy a „tigrisek“ az idegen földön vérzenek. Holnap +talán nálunk is kidobolják, hogy menjünk. Emlékszik, ugy-e, mit irtam a +barátomnak? Ha már meg kell halnunk, haljunk meg itt. Hideg viz mellett +egyeztünk meg. Igy volt-e? + +– Igy, igy. + +– Azóta én sokat gondolkoztam ezen. Tudom, ha nem láthatom többé ezt a +házat, ezt a kertet, ezt a falut, ezt a temetőt – élőhalott leszek. És +most mégis azt mondom: nem szabad meghalnunk! Emlékszik-e, hányszor +mondtam: az édesapámat az utolsó esztendőkben én támogattam fel a +garádicson, ő volt a gyenge, én az erős, s mégis, amig élt, hittem erős +hittel, hogy ha Isten, ember, mindenki elhágy, agg szüleim gyenge +karjában megmarad az én erősségem. Ha semmi egyéb nem marad, van, akinek +keblén kisirjam magamat. Élnünk kell a gyermekeinkért! + +– Ugy legyen, rebegte Mária. + +De várunk mégis, megvárjuk, vajjon kiüritik-e Udvarhely vármegyét is. +Másnap kora reggel átmegyek Nagybaconba: a papiház kapuja be van zárva. + +– Egy órája lehet, hogy elmentek, – mondja a harangozóné. – Elébb a +tiszteletes ur még eltemette egy menekült gyermekét, aki az uton halt +meg… + +Visszafordulok, megyek, mendegélek a hegyen át. Egy fehér harisnyás +székely éktelen káromkodással hajszol egy borjut. Talán az egyetlen +borja, természetes, hogy nem akarja itthagyni. + +– Verje meg a Jézus Krisztus, aki a háborut csinálta! – átkozódik a +boldogtalan. – Miatta kell itthagyni hazánkat! + +– Igazat szóltál, öreg, – mondom magamban. + +Otthon azzal a hirrel fogadnak, hogy futár jött a szolgabirótól. Meg +kell állitani a csiki menekülőket s elhelyezni őket az erdővidéki +falukban. + +– No lám, mégis igazam volt: csak a határszéli vármegyéket üritik ki. +Azért üritik ki, hogy szabadabb legyen a mozgása a mi hadseregünknek… + +De a csiki menekülőket nem lehet megállitani, mert ők „látták“, hogy +nincs ott nekünk katonánk. + +És csakugyan következő reggel kidobolják: halljad, ember, halljad! +Meneküljön minden lélek! + +Már szalad is hozzám a jegyző, izgatottan kér, hogy azonnal fogassak be +s vágtassak a vasuthoz, mert ha csak egy órát késem is, elvágja az utat +az ellenség. + +– Az ám, – mondom, – de én nem vágtathatok a vasuthoz, mert itt a +nővérem, a leánya: annak hat gyermeke; itt a katonaöcsém felesége, három +gyermeke – ezeket én nem hagyhatom el. + +Összehivom a családi tanácsot, s abban állapodunk meg, hogy kocsikon +menekülünk „Nagy-Magyarországba“. (A székelynek „Nagy-Magyarország“ az +ország Királyhágón, vagyis a régi Erdély határán tul eső része.) Három +igás szekérbe befogatok négy lovat s két tehenet, hogy legyen tej az +uton. A negyedik az én rokkant cselédemnek jut, azon hozza feleségét s +öt gyermekét. Jól tudom, hogy nem bántanák őket az ellenséges katonák, +de az asszony jajveszékel, a gyermekek sirnak – hát hadd jöjjenek ők is. + +Két óra sem telik belé, utrakészen áll három szénahordó szekér. Közben +az asszonyok kenyeret sütöttek, meg mindenféle pecsenyéket, én +leszámoltam a napszámosaimmal, összeszedtem legfontosabb irományaimat, +különös nagy gondom volt a dohányra meg a gyufára, sőt három szál +gyertyát is zsebrevágtam. Szokatlan forró, meleg napok jártak, de mégis +téli ruhába öltöztem át, mert minden valószinüség szerint gyakran fogunk +hálni Isten szabad ege alatt. Hihetetlen nyugalommal csomagoltam, +öltözködtem, közben egymásnak adták a kilincset a napszámosok, +leszámoltam velük. A mi falunkban is van öt-hat oláh család, ezek is +pásztoremberek, de az asszonynép napszámba jár. A legtöbb én nálam +kapott munkát s valamennyitől ezzel bucsuztam el: adjon Isten nektek +jobb gazdát, mint amilyen én voltam. + +Mind sirtak. Ugy látszik, jobb gazdát egyik sem kivánt… Reggel nyolc +órakor kezdődött a készülődés, tiz órakor már készen voltunk. Csak az én +rokkant katonám nem készült el a maga szekerével: szemmel láthatóan azon +igyekezett, hogy külön induljon el. No, majd Baróton pihentetünk s ott +bevárjuk. + +Az indulás pillanatában a virágoskertben titkon leszakitottam egy szál +virágot, tárcámba rejtettem. + +– Indulhatunk. + +A három szekéren elhelyezkedik az atyafiság, csak ketten: nagyanyóka meg +én nem ülünk fel. Kéz a kézben támolygunk ki a mi paradicsomunkból. A +kocsiut szélén nagyanyóka leszakit a szépvirágu sárga almafáról két +almát, zsebembe dugja. Egy szál virág s két alma: világszép kertemből +ennyit viszünk el. A kapubejárónál megállunk, még egy bucsupillantást +vetünk a házra, a kertre – a ház, nem volt az ház már. Sötét koporsó. A +szivemet belétemettem. És akkor átöleltem azt a juharfát, mely István +nagyapó francia magról Isten dicsőségére nevelt fájának magjából +született, megcsókolom, zokogva csókolom meg. + +A házat, a kertet az öreg Mihály Ferencre bizom. Cserében viszem +magammal nagy diák fiát. Annak idején én vittem a fiut városi iskolába, +most viszem az ellenség elől. + +– Itt a kulcsok, öreg. Ha jön az ellenség, nyisson ki minden ajtót +nekik. + +Minden ház előtt, minden uccasarkon síró-rívó asszonyok, gyermekek, de +csak a pap, meg a tanitó, meg egy-két jobbmódu gazda készülődik, a +férfiak zöme nem is gondol a menekülésre. Igazuk van. Ha én most +egyszerü gazdaember vagyok, én is itthon maradok. Sőt, ha bizonyos +volnék abban, hogy senki el nem árul, condra posztóruhába öltözném, +meghuzódnám a cselédházban. Összeszámoltam, hogy a nyár folyamán harminc +napot kaszáltam. Ugy fel volt törve, megkeményedve a tenyerem, hogy csak +mutatnom kellett volna, nem nézik ki belőlem a „bojárt“. De nem +maradhatok, mert hallom a csiki meg a háromszéki menekültektől, hogy az +urakat összefogdossák s viszik Romániába. + +Gábor bácsi, a „vén jegyző“ is otthon marad. Tul van már a hetvenen. – +Itt születtem, itt öregedtem meg, nem megyek. + +– Ezt kellene nekem is cselekednem, – szégyellem el magamat, – de az én +gyermekeim Pesten laknak s ezeknek még szükségük lehet rám… + +A menekülő szekerek beláthatatlan hosszu sora huzódik át a falun. Ezek +mind csikiak. Egyetlen ur sincs köztük. Nyilván vasutra ültek idejében. +Én nem is gondolok arra, hogy vasuton meneküljek. Este lépte át a határt +az ellenséges hadsereg, s másnap már nem jött be a pesti vonat. Szentül +hiszem, hogy lefelé és fölfelé teljesen megszünt a vasuti forgalom. +Végig várjuk, amig kivonul a faluból a menekülő karaván, aztán mi is +beállunk a sorba. Kinos lassusággal halad a karaván, mindegyre +meg-megáll, mert a menekülők megrohanják a mezőt: herét, szénát +„menekitnek“ a szekerükre, huzgálják a földből a répát, tördelik a +kukoricacsöveket. Nem itélem el őket ezért. Végre is nem indithattak el +hazulról annyi takarmányt, amennyi ezen a ki tudja milyen hosszu uton +szükségeltetik. Alig érünk ki a faluból, döglött ökröt pillantok meg az +árokban. Ez már kidőlt. Hány fog még kidőlni a végtelen hosszu +kalvária-uton! E sorsra jutnak bizonnyal az én teheneim is. És azok is, +amelyeket a rokkant cselédre biztam… Egyhetes bocika is maradt otthon, +ihol, itt mendegél az anyja megrakott szekér előtt. Keményen meghagytam, +hogy szurják le szegényt, ne haljon éhen. „Talán éppen most szurták le, +mert keservesen bőg az anyja“… + +Néhány lépéssel tovább egy nagy disznó fekszik az árokban. Ez is +megdöglött. Eszembe juttatja a néhai, hogy éppen indulás előtt maladzott +még két koca, hét-hét malackának adtak életet. „Ezeket mind nyársra +fogják huzni, ropogós-pirosra sütni, de nem nekünk.“ + +Beláthatatlan menekülő karaván jön Nagybacon felől is: a két ut +találkozásánál összetorlódik a két karaván. Magamnak kell rendet +csinálnom, mert sem szolgabiró, sem csendőr. Nyilván azt hiszik, hogy +szolgabiró vagyok, mert vastag, görcsös bot a kezemben, s nagy +csodálkozásomra, engedelmeskedik a keseredett szivü nép. + +Rettenetes porfelleg száll felettünk, előttünk, mögöttünk, fojtogat a +por, a rekkenő forróságban csurog rólam az izzadság, de nem ülök a +szekérre, Mária sem. (Önkéntelen Máriát ir a tollam és nem nagyanyókát, +mert igy menekülhetett Józseffel, az ő urával ama Mária is, aki a +Megváltónak életet adott.) Bokáig járunk a porban, forróságtól, portól +tikkadtan, s nem jut eszünkbe, hogy szomjuságunkat eloltsuk, pedig +üvegszámra van tej a szekereken. Megnézem az órát Bibarcfalva végén: +éppen két órája, hogy elindultunk. Tiz percnyi ut ez csendes ügetéssel. +Bent a faluban, a „Baross-forrás“ háza előtt megtorpan a karaván, tenger +nép rohanja meg a forrást. Most eszünkbe juthatna, hogy ihatnánk mink +is, mégegyszer, utoljára a már külföldön is hires forrás vizéből, de +vegyülhetünk-e a dulakodásba? Előre usztatunk a porban, biztatom az +embereket: induljanak már, mert hátunk mögött a veszedelem. Jó félóra +telik bele, mig ujra megindul a karaván, s teljes öt órát „menekülünk“ +Barótig. Éppen, félórai ügetés ez az ut Kisbacontól idáig. A kánikulai +hőség, a porfelhő rettenetesen elbágyaszt. Ezer meg ezer ember ül +szekereken, csak ketten, Mária meg én, gyalogolunk. Egyikünknek sincs +türelme a csigalassusággal haladó szekéren ülni. Nekem azért nincs, mert +ha kocsin ülök, azt szeretem, hogy hadd menjen a ló, szikrázzék a patkó. +Máriának azért nincs, mert – látom, jól látom, – meg akarja menteni az +ura életét. Azt hiszi szegény asszony, hogy nekünk a karaván előtt kell +járnunk, igy talán… + +A félig város, félig falu Barót szinte oly csendes, mint a temető. +Mindössze egy fehérhaju öreg uriasszonyt látok: ablakba könyökölve nézi +a bús menetet. Barót legvagyonosabb asszonya az öregasszony, s nem +menekül. A fiatalok elmenekültek, ő itthon maradt egyedül: őrzi a +vagyont. Bizony, nem magának őrzi. + +Behajtatunk egy jó ismerősünk udvarára – pihenni. A ház bezárva. Az +udvaron gazdátlanul szaladgálnak a malacok, kapirgálnak a tyukok, +csipognak a csibék. Vajjon, ezeket ki fogja megenni? Mária belém erőltet +egy pohár tejet, a szekérből kihalász egy kis vánkost. Terebélyes fa az +udvaron, alája heveredem. Mária fejem alá teszi a vánkost, ő maga egy +kis kerti asztal mellé ül, két kezébe temeti arcát. A fa ágai közt +le-lecsillan egy-egy kék foltocskája az égnek, mintmegannyi kék csillag. +Nézem, nézem a kék csillagokat, le-lehunyom a szememet, de nem jön álom +reá. Nem ismerek a lelkemre, olyannyira fásult. Csak egy vágyat érzek: +szeretném, ha erről a terebélyes fáról leszállana egy vastag ág, abból a +vastag ágból akasztófa formálódnék s valaki, akárki – áldja meg az +Isten! – a hontalanságtól megváltana! És hirtelen jött gondolattal +elhatározom, hogy nem folytatom ezt a megalázó futást, alkonyatkor +visszalopódzom a falumba, a házamba s életem legszebb müvének romjain +mondok bucsut: Isten veled, élet! Isten veled, édes anyaföldem! + +– Maga nem alszik? + +– Nem. + +– Min gondolkozik? + +– Azon gondolkozom, hogy alkonyatkor visszamegyünk és ha meg kell +halnunk, – hát mégis csak otthon haljunk meg. + +Mondta Mária: + +– Ugyanezt gondoltam én is. + +Mindjárt meg is mondjuk a rokonságnak, hogy mit határoztunk. Akkor ők is +visszajönnek! Helyes. Visszamegyünk mind. + +Abban a pillanatban bekiált a kapun egy kisbaconi asszony. A molnár +leánya. Világjárt fejérnép, mindentudó, mindenről értesülő. + +– Nagyságos ur! Nagyságos ur! Mért nem mennek a vasuthoz? Hat órakor +indul az utolsó vonat. + +Nem hiszünk neki, de esküdözik, hogy onnan jön, szalad haza a szüleiért, +hozza azokat is. + +– Nem, nem, visszamegyünk. + +De az atyafiság, asszonyok, gyermekek, körülfognak, könyörögnek, hogy mi +ketten, nagyanyóka meg én, üljünk vasutra, ők majd szekéren folytatják +az utat. Honnan, honnan nem, könnyü kocsit szereznek, abba átfogják a +két öreg sárgát. Valósággal beleerőszakolnak a kocsiba. Egy tizenötéves +fiu ül a bakra, Anna unokája, velünk jön a fiu anyja, hadd lássák, hogy +csakugyan van-e vonat; ha nincs, visszajövünk s alkonyatkor mind +hazamegyünk. Alig indulunk el, látom, hogy a lovak jobbra-balra +dülöngenek, vajjon, ezekkel mi történt? Eszembe jut, hogy öt órát +jöttünk rekkenő melegségben. + +– Mindjárt földhöz vágódnak a lovak, – szólok előre. – Ugy-e, nem +itattátok meg? + +– Nem. + +Máriával leszállok a kocsiról, gyalog vágunk neki az utnak. A falun tul +mezei ut vezet be a patakra, mondom a hugomnak, kanyarodjanak be az +uton, itassák meg a lovakat, aztán hajtsanak utánunk. Tovább usztatunk a +bokáig érő porban, s a felvidult sárgák közvetlen az állomás előtt érnek +utól. Világjáró Molnár Trézsi csakugyan nem hazudott, csakugyan indul +még egy vonat, az utolsó, de csupa teherkocsi, mindössze egy +podgyászkocsi van köztük, ebben néhány vasutas, menekülő altisztek. Nem +valami szivesen fogadnak a kimerült emberek, de végre is beprotegál az +állomásfőnök. Sőt kisül, hogy rajtunk kivül befér még egy fiatal +uriember, feleségével, két fiacskájával s három öregasszonnyal. +Elhelyezkedünk a földön, a vasutasok már jó szivvel türik az +alkalmatlanságot, sőt meg is vigasztalnak, hogy Kőhalomban majd rendes +vonatot kapunk. Mi is megvigasztaljuk őket, hogy akkor majd ők is +kényelmesen menekülhetnek. Egyik vasutas különösen barátságos hozzánk s +igen jól esik hallanom, hogy félti az életemet, mert amikor a nyitott +kocsiban előre lépek, jóakaratuan figyelmeztet: Vigyázzon, bácsi, mert +kiesik! + +Összemosolygunk Máriával. Egyet gondolunk. – No, ez sem nézi ki belőlem, +hogy az igazgatójával jó barátságban vagyok. + +Nincs tükör, amelyben megnézhessem magamat, de érzem, hogy torzonborz a +szakállam, a ruhám por és piszok: öreg falusi ténsurnak néz engem. +Hiszen ha az volnék! De senki sem vagyok. Semmi vagyok. A házamba, abba +a sötét koporsóba, a szivemet beletemettem. + +A kőhalmi állomáson csakugyan üres vonat vár reánk, abban üres kocsi. +Ugy látszik, a szászok nem menekülnek, vagy már elmenekültek, mert a +vonaton alig van élet. Vagy tán a menekülők megbujtak s nem merik +elárulni, hogy élnek? Sem a pályaudvaron, sem a vonaton nem ég lámpa. +Vaksötétségben botorkálunk a sinek között. Vaksötétség a kocsiban. +Büszke lennék előrelátásomra, ha nem véletlenül pillantok meg három szál +gyertyát. Mi jó, hogy zsebrevágtam! Világot gyujtok egy pillanatra, +elhelyezkedünk. Egyik oldalon Mária meg én, másik oldalon, az a két vén +asszony, akik a határszél egyik falujából két éjjel s két nap szaladtak +kocsin a vasutig. Az egyik sulyos betegen. „Lám, lám, a vén asszonyoknak +is becses az élet. Ámbátor ugyan mi bajuk eshetik vala, ha otthon +maradnak?“ A szomszéd szakaszban a fiatalember helyezkedik el az +anyjával, a feleségével s két kisfiával. Szegény gyerekek, ők ugyan +megjárták. Az apjuk erzsébetvárosi ügyész, nyaralni vitte őket a +szentkatolnai nagymamához – éppen ugy jártak, mint az én unokáim. +Áthallik a falon az egyik fiu nyafogása: Éhes vagyok, mama! – Várj, +fiam, reggelig, csititja a mama. – De én éhes vagyok! – Nincs mit adjak, +szivem! Reggel majd veszünk valamit, sirja el magát a mama. + +Már barátságban vagyunk: nagy veszedelmek idején oly gyorsan forrnak +össze a magyar szivek! Kérdem Máriát: Van-e nekünk ennivalónk? Már le is +vette a kis kosárkát. Nem az én kérdésemre, a gyermeknyafogásra, az +anyasirásra. Csudadolgok kerülnek ki a kis kosárból. Van benne egy +kenyér. Két sült csirke. Egy szelet szalonna. Néhány főtt tojás. Ennyit +hozott el a szekérről nagyanyóka. Egy plédben néhány ing, zsebkendő, +irományok, – ez minden, amit elhoztunk a paradicsomból. No és két alma a +zsebemben. Gondolom, ennél több almát vitt el a paradicsomból Ádám és +Éva annakidején. + +Bekopogtatunk a szomszéd szakaszba, felkináljuk a vagyonunkat. Igen +szégyenkezik apa, anya, hogy a szekéren feledték a sok minden jót, +szabadkoznak, de rájuk erőszakoljuk. – Csak nem hagyják éhezni a +gyermekeket? + +Megy, mendegél a vonat, nagyokat áll. Csak sejtjük, hol vagyunk, mert a +felirás láthatatlan s a menekülő vonatnak kalauza nincs. Nincs, aki +kérdezze: meddig tetszik utazni? Nincs, aki kiáltsa: Segesvár! Tiz perc! +Óraszámra állunk egy-egy állomáson s reggel pillantjuk meg a segesvári +sikot, ahol muszka dzsida döfte át Petőfi szivét. Igen, igen, itt esett +el a csonka mesterné fia is, akit csendes elmebeteg édesanyja +házról-házra keresett: Nem látták a fiamat? s felelték mindenütt: nem +láttuk, lelkem, nem. Fent a hegytetőn, Segesvár fölött, még áll Petőfi +szobra. Vajjon meddig fog még ott állani? + +Hogy özönlik a nép a vonatra! Már Héjjasfalván nagy sereg menekült +ostromolta meg. Egymás hegyén-hátán a szerencsétlenek. Minden koru és +rendü ember. A folyosón összepréselődve, a szakaszokban szintén. Már +tizenketten szorongunk a mi szakaszunkban. Ide látszik az országutja: +száz meg száz szekér nyikorog egymás nyomában. Minden szekéren egy-egy +domb: e dombok alatt takarmány az állatnak, élelmiszer az embernek, ágy- +és ruhanemü, edények, s Isten tudja még mi; a domb felett pedig +asszonyok, gyermekek olvadoznak a rekkenő melegben. De ezeknek mégis +jobb dolguk van, mint nekünk: egyszer-egyszer gyenge szellő +meg-meglebbentgeti. Mi meg itt összepréselődve majd megfulladunk. +Kiszállanánk, de nem merünk. Senki sem adja hirül, mikor megy tovább a +vonat. „Vajjon ki őrködik felettünk?“ + +Végre, megmozdul a vonat, a rettentő hosszu vonat, előre, hátra lökődik. +Senki sem bukik sem előre, sem hátra: most oly jók az emberek, ugy +összetartanak. Szinte összefonódnak. „Talán mégis jó, hogy büntet az +Isten, bár igazán nem tudjuk, mi bünt követénk el.“ Megy, mendegél a +vonat, átszomorkodik a Küküllő hidján, aztán megáll. Nyilt pályán áll +meg. Orrunk előtt Dános s nem engedik be a vonatot. Már rég elmult dél, +amikor megállunk. Éppen 24 órát menekültünk idáig. A gyorsvonatnak két +óra ez. Leszáll az este s még mindig állunk. És állunk, állunk egész +éjjel. A sötét kocsiból szemünk belemered a sötét égbe, mely +meg-megvillan. Egyik azt mondja: ágyulövés villanása, a másik: az ég +villámlik. Valószinü, hogy már foly a harc Nagyszebennél. A mi vonatunk +nem mehet tovább, mig ott el nem dül az ütközet. Ha áttörik ott a +frontunkat, (de vajjon, van-e frontunk?), akkor Kiskapusnál az ellenség +megszállja a vasuti fővonalat s mi be vagyunk keritve. Elől tüz, hátul +viz. Némelyek repülőgépeket látnak keringeni, bár két lépésre sem lehet +látni. Hát, ha nem is látják, de hallják a berregésüket. + +Ezer esztendő hosszára nyulik a rettenetes éjszaka. Ó, csakhogy +megvirradt! Talán elindul a vonat. A vonat nem indul el, s délfelé már +lemerészkedünk róla. Ki bolyong, ki hever a kukoricatáblák szélén, a még +elég zöld gyepen. Sőt vannak vakmerők, akik a Küküllőben megfürödnek. +Nem untatom tovább az olvasót: teljes 36 órát, ebben két vaksötét +éjszakát állunk Segesvár és Dános között. Már nem is igen izgat: +megyünk-e tovább vagy sem, annyira fáradt a testünk, fásult a lelkünk. + +– Valószinü, mondom Máriának, hogy bekeritnek. Ez esetben bizonyos, hogy +a férfiakat különválasztják s internálják valahol. + +– Én nem maradok el magától! + +– Hiába nem akar elmaradni. Azoknak fegyver van a kezükben. + +– Hát öljenek meg! + +– Nézze, nagyanyóka, az internálás még nem halál. Maga valahogy feljut a +gyermekekhez. Hirt visz rólam, hogy – élek. + +– Nem, nem! Van nekem fegyverem… Magát nem fogják elszakitani tőlem. Ha +Isten megelégelte életünket – – + +– Legyen meg Isten akaratja. + +Szent nyugalommal, kéz a kézben sétálunk tovább. Ránk esteledik, de ott +maradunk Isten szabad ege alatt, mely ha sötét is, az Istené. Még nem +vesztettük el Ő benne való bizodalmunkat. + +Éjfélkor kinlódunk át folyosón alvó emberek fölött a szakaszba. Majd +megfojt a büz: már a második éjszaka áll egy helyben a vonat. Mért nem +mentünk haza, a kertünkbe, a házunkba! Vagy ha nem mentünk, miért nem +szekéren folytattuk a menekülést! Ó, csak már megvirradna! A sötét ég +alján, Szeben irányában meg-megvillan egy fénycsik. Mintha ágyudörgést +hallanánk. „Igen, igen, ágyudörgés. Sőt bizonyosan az.“ + +Harminchat órai „pihenő“ után megmozdul a vonat. Megy, mendegél, +Erzsébetvárosig. De ott aztán igazán megáll. Teljes huszonnégy órára áll +meg. És jön utánunk, egy-két órával később, egy vonat. Végtelen hosszu +vonat. Rajta menekülők ezrei. Fedetlen teherkocsikon ötven-hatvan ember +szorong. Halálosan bús, sápadt arcok. Egyszerre csak fojtogatni kezdi +torkomat a sirás, addig fojtogatja, hogy elsirom magamat. Még csak most +látom teljes rettenetességében, mi történt velünk. Most, amikor szemem +láttára kanyarodik mellénk a végtelen hosszu szörnyeteg. „Ó én szegény +népem, hová jutottál, mire jutottál!“ Pedig még jön egy harmadik vonat +is, az is megáll. Lelkendezve szaladgálnak össze-vissza anyák, +gyermekek. Gyermek az anyját, anya a gyermekét keresi. A vonatokat +ostromló tömeg szakitotta el őket. Őrjöngő sirás, őrjöngő kacagás +kavarog a büzhödt levegőben. Most már három vonat egymás mellett. Három +vonat áll itt 24 óráig. Mi tenger piszok, mocsok verődik össze! + +– Bizonyos, hogy be vagyunk már keritve, – mondja egy hadnagyocska a +kétségbeesett embereknek. + +Oly bizonyossággal mondja, hogy elhinni lehetetlen. Én már tudom, mit +tartsak e bizonyosságok felől: Két esztendeje foly a háboru. + +– Egész Erdélyből nem megy több vonat Pest felé – kiáltotta felénk +Baróton egy veszettül vágtató hadnagyocska. + +Miért mondta ezt, amikor sejtelme sem lehetett arról: megy-e vagy sem? S +mért mondott bátortalanitót, ha bátoritót nem mondhatott? Egyszerüen: +közönséges emberi vonás ez. A jólértesültség fitogtatása. + +Ránk sötétedik. Egész éjjel le nem hunyjuk a szemünket. Kinek-kinek elég +volna a maga gondja, hogy szemére ne jöjjön álom, de valahol, valamelyik +kocsiban szivet hasogatóan sikoltoz egy gyermek. Ismerem a +gyermeksikoltást: ez nem a kényes gyermek sikoltozása. Ennek a +gyermeknek rettenetes nagy kinjai lehetnek. Megtudjuk: napszurás érte a +fedetlen teherkocsin. Orvosért szaladgálunk: orvos nincs. A gyermek +reggelre kiszenved. + +Ötszáz apró gyermek van a mi vonatunkon. Ez az ötszáz gyermek napok óta +nem ivott tejet, nem evett meleg levest. A vonat mentén, ahol +vesztegelünk s vesztegelünk, kukoricatáblák. Megrohanják az éhes +emberek, tördelik a kukoricát, tüzeket gyujtanak, a parázsról félig +sülten kapkodják fel a kukoricacsöveket, mohón falják nagyok és +kicsinyek. Halljuk, hogy sok a beteg gyermek. Hallom, hogy „megint“ +eltemettek egy gyermeket. És azt hallom folyton, szakadatlan: „megint“ +meghalt egy gyermek. Mire a sorsdöntő állomáshoz érünk, ahol életünk, +halálunk eldől, nyolc gyermek hal meg a mi vonatunkon. A sorsdöntő +állomás! Elébb még vesztegelnünk kell Medgyesen is 22 órát. De már +mintha könnyebülne a szivünk. Katonavonatok robognak át a medgyesi +állomáson. Átkiabálnak hozzánk: Ne sirjatok! Ne sirjatok! +Visszaszerezzük Erdélyt! + +Csupa „nagymagyarországi“ katonák. „Hát a székelyek hol vannak? Vajjon +azokat hazaeresztik-e?“ + +Negyedfél napot veszteglünk idegőrlő kétségeknek s hajszálvékony +reménykedéseknek közepette. Végre megnyilik előttünk a sorsdöntö +állomás: Kiskapus. Innen ágazik a szárnyvonal Nagyszeben felé. Itt fog +lefolyni majd a döntő ütközet. Itt lesz az a rettenetes vérfürdő, mely +ellenállhatatlan áradatként sepri ki Erdélyből az oláh hadsereget. De az +oláh hadsereg katasztrófájáról most még sejtelmünk sincs, nem is lehet: +jóval később következik be az. Most egyelőre megelégedünk azzal, hogy +áteresztenek a kiskapusi állomáson. Észbontóan vaksötétek voltak eddig +az éjszakák, most tiszta az ég, ragyognak a csillagok, a pályaudvarba +bevilágit a hold. Óriás jegenyefák megnövekedett árnyékai terülnek el a +holdvilágitotta pályaudvaron, mely oly néma, mint a temető. +Rettenetesebb ez az éjszaka, mint azok a vaksötét éjszakák. +Rettenetesebb, mert kisérteties. Látni vélem a sirjából kikelt katonát, +hófehér köpenyegben, hófehér csákóval, hófehér paripán, amint viszi +menyasszonyát a temetőbe s mondogatja: + + Jaj de szépen süt a hold, + Megyen egy élő s egy holt, + – Félsz-e, Julikám? + +Bomlott fantáziám látni véli a székely népballadák és népmesék hőseit, +akik komor kedvvel, szégyenkezve, lesütött fejjel bucsuznak szép +Székelyországtól. Ihol jön Kerekes Izsák, aki egymaga száll szembe egész +sereggel; aki „egy elémentében gyalogösvényt vágott, két elémentében +szekérutat vágott.“ Kelemen kőmives, aki felesége vérével épiti fel +magas Déva várát. Vele jön a felesége is, de nem hintón, mint a +balladában. Gyalog támolyog Kelemen mester oldalán, karja közt egyetlen +gyermeke. Hát ez a szép ifju pár ki lehet? Nyilván Gyula Márton, a +földesur fia, s karján Kádár Kata, a szép jobbágy-leány. Ez a szépséges +szép ifju pár meg ugyan ki lehet, ha nem Zetelaki László és Görög Ilona? +„Bizony csak meghalok, anyám, édes anyám, Görög Ilonáért, ölelő +karjáért, csókos ajakáért.“ S halottat szinlel Zetelaki László. És akkor +belép Görög Ilona. És kinyitja szemét Zetelaki László, megöleli, +megcsókolja Görög Ilonát. Ó de szépen mondja Ilona: + + Láttam én halottat, + De ilyet sohasem, + Akinek a karja ölelőleg álljon, + Akinek a szája csókolólag álljon. + Csak én megöleljem, csak én megcsókoljam! + +Óh, jaj, mostan nem ölelik, nem csókolják egymást, sirva támolyognak át +a kiskapusi temetőkerten! + +És jönnek nagy csapatban a népmesék hősei: Halász Józsi, a jobbágy, +akinek tündérasszony a felesége, s a földesur parancsára az égbe is +felszáll táltos paripáján, ugy hivja ebédre az Atya Uristent. Hol a +táltos paripád, Halász Józsi? Hát a tiéd, Mirkó királyfi? Hol hagytad +öreg apádat, aki folyton a napkeletre néző ablakban ült s akinek az +egyik szeme sirt szakadatlan, a másik könnyezett? Ihol Erős János, aki +puliszkakeverő fával verte szét az ellenséget s királykisasszony lett a +jutalma ezért. Jaj de szomoru vagy bolondos kedvü Bolond Istók! Egész +falu népét tetted csuffá bolond jó kedvedben, s most mint a három napos +eső, olyan szomoru vagy! Nini, galamb, hófehér galamb! Búsan búgva, +burukkolva száll a levegőégben. Világszép Tündér Erzsébet ez, a székely +népmesék legszebb asszonya! + +Hát jöttök mind, mind. Összeomlottak a kakassarkon forgó arany paloták. +Minden összeomlott. Népballada, népmese, népdal, mind, mind jönnek: +nincs maradásuk. + +A kultura templomai mind bezárva. Szeptemberben vagyunk, s kis diákok, +nagy diákok nem mennek iskolába. És nem ujjong egy sem. Olyan szomoru ez +a vakáció! + +Az életünket megmentettük, az édes anyaföldet elvesztettük… Lehetséges +ez? Mit ér az élet haza nélkül? + +Még egy-két nap, biztatják egymást a hontalanok, s kincses Kolozsvárra +érünk. És nem lehetetlen, hogy a hetedik napon megérkezünk Pestre. Már +csak néhány órát senyvedünk egy-egy állomáson. + +Virradatkor érkezünk Kolozskarára. Az állomáson menekülő vonat. Kérdjük: +mióta áll itt? + +Mondják: Három nap óta! + +Nyilvánvaló, hogy ezeket a szerencsétleneket itt felejtették. Érzem, +hogy már meg kell mozdulnom nekem is. Fásultan néztem, mig Segesvár és +Kiskapus közt vesztegeltünk. Nem engedhetnek be Kiskapusra, mert hátha +egyenest tüztengerbe jutunk. De mitől féltik ezeket az idáig elvergődött +boldogtalanokat, akiknek már kenyerük sincs, a hontalanság mellett az +éhség kínjait is szenvedik? Megyek az állomásfőnökhöz. Velem tart +nagyanyóka is s még két ur. Mondom neki: + +– Hatodik napja menekülünk. A vonatunkról idáig eltemettünk nyolc +gyermeket. Igaz, hogy ezek helyett született egy gyermek. Viszünk két +haldokló férfit. A rettenetes bűz és éhezés miatt a menekülők nagy része +beteg. S most itt találunk egy vonatot, mely három nap óta vesztegel +itt. Hát ez felháboritó. Felháboritja lelkemet, hogy mig fiaink idegen +földön vérzenek, minket kivernek a házunkból, a földünkről és sem Isten, +sem ember nem törődik velünk, amugy is megalázó futásunkban +megakadályoznak. Ki intézkedik a vonatinditásról? + +A főnök, fiatal ember, könnyezve mentegetődzik, hogy ő nem hibás. Mig a +kolozsvári üzletvezetőség nem rendeli, ő nem indithatja el a vonatot. + +– Úgy. Hát akkor majd telefonálok az üzletvezetőnek. + +Kisül, hogy innen nem lehet, csak a következő állomásról. Megkérdem, +hány kilométer ide Apahida. A legközelebbi állomás. – Hat. – Hisz ez egy +kis séta. Nosza, visszamegyünk a vonathoz, veszem a botomat, néhány szem +szilvát zsebrevágok, kis podgyászunkat ott hagyom a kocsiban s indulok +az apahidai állomásra. Jön nagyanyóka is s a két ur. Réten vágunk át az +országutnak. Száradó sarju illata csap meg. Felséges, tiszta levegő. +Mennyországban járunk a piszkos, bűzös pokol után. Előző nap véletlenül +tükörbe pillantottam s nyolcvan esztendős aggastyán ráncos képe döbbent +reám. És véletlenül ezután kérdezte tőlem egy öreg asszony, hogy hány +éves vagyok, s én azt feleltem: Amikor elindultunk 56 éves voltam, most +80 éves vagyok. Az öreg asszony helybenhagyta a becslésemet. Alig álltam +a lábamon, ha le-leszálltam a vonatról. S im, de megfiatalodtam, amint +az illatos réten megyek át! Fiatalnak, erősnek érzem magamat. Érzem, +hogy most egyvégtiben ki tudnék menni a világból. Hej, Istenem, ha +véletlenül kasza kerülne a kezembe! Milyen széles rendet vágnék! +Nagyanyóka is megfiatalodik, halovány arca kipirul. Megfogom a kezét, +hintáztatom, mint egykor, régen. Nagyanyóka ismét – Mária. + +– Most már _igy_ is elmegyünk a gyerekekhez, ugy-e, Mária? + +– Elmegyünk, el. + +Apahidán azzal várnak, hogy már utban is az a vonat, amely három napig +vesztegelt. Egy óra mulva indul a mi vonatunk is. + +Hát mégsem hiába mozdultam meg. Lám, be is robog a vonat. Biztatnak a +vasutasok, hogy üljünk rá, s mire a mi vonatunk Kolozsvárra ér, meg is +ebédelhetünk. Felszállunk egy födeles teherkocsiba: tágas szalon ez a +zsufolt szakaszok után. Ha nem szégyellenők, táncra is kerekednénk. + +Kincses Kolozsvár, drága szép kincses Kolozsvár. Erdély egykori +fővárosa, csakhogy látlak, ujra látlak! Hány szép napnak, estének, +éjszakának emléke dobogtatja meg szivemet! Falusi vendégszeretet s +nagyvárosi kultura: hol találod még ezt együtt? Vége, vége, minden +szépet, minden jót eltemet a világfergeteg. + +Csakugyan berobog a vonatunk. Menekülésünk fele utján túl vagyunk. Mely +nagy boldogság a boldogtalanságban! Már azzal hitegetnek, hogy mindössze +egy éjszaka s egy nap és Pesten vagyunk. Látjuk, öleljük, csókoljuk +gyermekeinket, akik szivszakadva várnak, éjjel-nappal a pályaudvarokon +állnak, lesik a berobogó vonatokat, száz meg száz embert kérdeznek meg: +nem látták-e édesapámékat? S mind azt felelik: nem láttuk, lelkem, nem. +Ezt felelték egykor, régen a fiát kereső csonkamesternének is: Nem +láttuk, lelkem, nem. Balsejtelem szorongatja szivüket: bizonyosan otthon +maradtak utolsó pillanatig és – – lehet-e szüleit szerető gyermeknek +végiggondolni, ami ezután következik? + +Éjnek éjszakáján döcög vonatunk a Királyhágó sziklás, erdős hegyei közt. +A beteg öreg asszony alig halhatóan szólal meg: Ó, de szomjazom! Még +zsebemben ama két almának egyike, amelyet Mária-Éva a paradicsomból való +távozáskor szakitott le a „szép virágu sárga“ almafáról. Meghámozom, +felszeletelem, átadom a beteg asszonynak kertem utolsó almáját. „Eddig +letördelték az én szép almafám ágait. Egy-egy ág földig hajlott édes +terhe alatt. Az egyikről verset is irtam: + + Szép kerek almafa, ezer alma rajta… + +S száz meg száz almafán mosolygott ezer alma. És ezeket mind mások eszik +meg, nem az én gyermekeim, nem az én unokáim.“ + +A régi Erdély határán virradunk meg. Önkéntelen visszanézek Erdély felé. +Halottat sirató harang hangján csendül meg lelkemben Bajza József dala: + + Bércről visszanéz a vándor, + Vigan int kies hazája, + Ott mosolyg a róna táj: + De a messze távozónak + Szive vérzik, szive fáj + Zeng felé a búcsuszó: + Isten hozzád, bujdosó! + +„Hajdanában, a kurucvilág kezdetén, Erdélybe bújdostak a +nagymagyarországi magyarok, lám, de sokára adjuk vissza a látogatást! +Most mi vagyunk a bujdosók…“ + +Már itt vagyunk „az alföldi szép nagy rónaságon“. Szép, valóságban is +szép az alföldi nagy rónaság, nemcsak Petőfi verseiben, de most oly +szomoru. Látom a tarlón: a magyar Kanaán földjének silány termése volt. +A kukorica még lábán áll: oly vézna a szára, oly kicsikék a csövek. S +mely buja volt a termés Erdély földjén véges-végig! Nálunk „kövér idő“ +járt, itt a szárazság búzát, árpát, zabot, füvet, mindent vörösre +perzselt. „Hisz ezeknek maguknak elegendő kenyerük sem lett, honnan +adnak kenyeret hontalan testvéreiknek?“ + +Szolnokon végképp megáll a menekülővonat: itt szállitják ki az +udvarhelymegyei bujdosókat. Ők a jász- és kún-magyar testvérek vendégei. +Csak mi megyünk tovább. Nekünk két hazánk volt: Kisbacon és Pest. Az +egyik elveszett, a másik még a mienk… Igen előkelő vonatra szállunk át: +ez egyenesen Kolozsvárról indult. Menekülőket hoz ez is, csupa előkelő +hölgyeket és urakat, akik hármasával-négyesével ülnek a Pulmann-kocsi +egy-egy szakaszában. Hölgyek és urak nagy gonddal vannak öltözködve, +fésülve, egy ur meg éppen szmokingban. Annyira porosak, bolyhosak, +züllöttek vagyunk, hogy a kalauz mérgesen kiabál ránk: Vissza! Vissza! +Féktelen indulattal lököm félre, csakúgy áradnak belőlem az indulatos +szavak. Az előkelő menekülők, akik csak azért ültek vonatra, hogy Pesten +elnyafoghassák: mi is menekültünk, – rémülten futnak össze s egyszerre +csak azon veszem észre magamat, hogy minden szakaszban helyet ajánlanak +fel nekünk. Szörnyülködve hallják, hogy hetedik napja menekülünk, s +viszonzásul én is részvéttel hallom, hogy a szmokingos ur egész éjjel a +folyosón álldogált, hogy a hölgyeknek kényelmes fekvőhelyük legyen… +Általában igen kellemesen csevegjük el az időt Pestig. Éjfélkor robog be +a vonat a keleti pályaudvarra: szinte oly néma, mint a kiskapusi. Kocsi +nincs, egyetlenegy sincs. Gyalog bandukolunk be az alig világitott +zeg-zúg uccákon: ezek is kihaltak, alig lézeng itt-ott valaki. Felnézünk +az ablakainkra: csak egy ablak világit. Vajjon melyik van ébren ily késő +éjszakán? Bizonyos, hogy éjjel-nappal várnak minket, s világos, hogy +éppen annál a vonatnál nem vártak reánk, amelyen megérkezünk. Talán épp +most készülődnek a már-már reménytelen utra: mindenki jön, csak a mi +szüleink nem! + +Becsengetünk, nyilsebességgel nyilik az ajtó, félaléltan hanyatlunk +egymás karjai közé. Nem akarnak hinni a szemüknek. Ők megérezték, talán +meg is tudták, hogy „hideg viz mellett“ mit határozánk. A lakás tele +menekültekkel. Közel s távoli ismerősök fekszenek ágyban, pamlagon, +földön. Velünk is jön hat vendég. És mindenkinek jut hely. Az egyablakos +szobák is teremmé tágulnak, hát még a kétablakosak. Csak fészkevesztett +boldogtalanok férhetnek el ekkora helyen ily sokan! + +Mintha néhány órai utazás után érkeztem volna haza, oly eleven vagyok, +oly élénken mesélem el a menekülés borzalmait. Egyáltalán nem érzek +fáradságot. Sőt mintha már örülnék is, hogy, ha már menekülnie kellett a +népemnek, részt vettem a menekülésben, velük szorongtam, velük éheztem, +szomjaztam, velük ittam a sáros vizet, amiből máskor egy korty is ágyba +dönt talán, most meg megszámlálhatatlan pohárral ittam s ime, semmi +bajom sem esett. Különösképpen azért örvendek, mert megtudtam, mi a +menekülés. Hogy majd egyszer könyvet irok róla, könyvet, melyhez semmi +szükség az irói fantáziára, csak le kell irnom, amit láttam, aminek +részese voltam, amit átszenvedtem mint ember, mint apa, mint – magyar! +Hiszen csak higgadjak le! De sokáig tart a lehiggadás. Az uccára alig +merek kimenni. Szokatlanul nagy tömegek hömpölyögnek, szédül a fejem s +majd meghasad a szivem: az én bujdosó véreimet látom mindenütt, amint +komoran támolyognak a nagyvárosi nép tömkelegében. Mindegyre azt érzem: +no, most mindjárt megfutamodom, mint a bolond. Természetesen, Kelet +felé. Szerencse, hogy magával sodor az emberáradat, nincs tér a +megfutamodásra. Rémes álmok riasztnak fel éjjelenként: lángban látom a +házamat. Látom, amint vágják a gyümölcsfáimat, oláh katonák, székely +emberek együtt vágják. Aztán egyszerre csak hallom, hogy künn a +hegyoldalon szörnyü reccsenéssel zuhannak földre a fenyőfáim! Felriadok: +ég a villanylámpa, Mária fogja a kezemet, s látom arcán az +eltitkolhatatlan rémületet. + +Tóth János levisz a tanyájára, már ott a nővérem, ott vannak a +gyermekek: tizenkét hontalannak ád enyhe menedéket a kastély. Három +hétig vándoroltak, napokat tanyázva egyhelyen, hátha visszafordulhatnak? +Pirospozsgás az arcuk; pirosra festette az őszi szél. Naphosszat +bolyongok a kertben, a tanya körül, el-elnézem a szántást, a vetést, de +két-három nap multán már nincs maradásom. A gyönyörü kert az én +kertemet, a szántás-vetés, kukoricatörés és az ősz sok mindenféle +munkája mind az én elárvult, gazdátlan gazdaságomat láttatja. És itt nem +hömpölyögnek tömegek, itt van tér a megfutamodásra: ihol, a nyilt, a +végtelen rónaság, nosza, fussunk, fussunk kelet felé, mindig csak kelet +felé… + +Visszamegyek Pestre. Ott találom egy öcsémet. Tizennyolcéves fiu, már ez +is katonaköteles, két héttel a mi menekülésünk után menekült el. + +– Mi ujság, öcsém? + +– Semmi nevezetes. Egyszer volt egy század katona a falunkban, +lövészárkot is ástak az Elek bácsi kertje fölött. + +– S kivágták a fákat, ugy-e? + +– Nem, igazán nem, – hazudik a fiu. + +– Egyetlenegyet sem vágtak ki, – erősiti nagyanyóka. – Nekem, megmondta +volna. Ugy-e, megmondtad volna? + +– Igen, igen, magának megmondta volna… Hát még mi ujság? + +– Nincs semmi nevezetes. Éppen csak hogy az Elek bácsi zabját elvitték a +katonák. A többi gazdáét nem vitték el, mert azok még nem csépeltek. + +– Hát a házból vittek-e el valamit? + +– Vittek egy s mást, de nem sokat. A Mária néni óráját… Egy kevés +gunyát. Még egy könyvet is elinditottak, de azt mégsem vitték el. +Ledobták az ebédlőben. + +– Szóval, van mégis atyafiság köztünk. Könyvet nem lop sem az oláh, sem +a magyar. + +Eszembe jut, hogy évekkel ezelőtt nagyestélyt adott Révai Mór, a kiadó. +Az estély egy óriás teremben folyt le. Köröskörül könyvállványok, +sokezer könyv rajtuk. Voltunk vagy kétszázan. Egy hét mulva kérdem +Révait: Loptak-e sok könyvet a vendégek? – Egyetlenegyet sem, felelt +szomoru mosollyal. + +Hiába esküdözik az öcsém, már tudom, hogy nagy fapusztitás volt nálam. S +mert nagyanyóka nem oktathat ki minden kisbaconi menekültet, hitelesen +megtudom, hogy a fenyvesben nagy, széles kaput vágtak. Hogy végig +ritkitották az erdőcskémet. S szerencsém, hogy hirtelen félbehagyták a +lövészárokásást is, a favágást is s tovább mentek, különben kivágják +kertem összes fáit. + +És ha elviszik egész esztendő minden termését! És ha elvisznek a +házamból minden elvihetőt! De a fáim! Az én édes, szép fáim! Már ezekben +a fákban siratom hazámat, ezekben siratom az én édes anyaföldemet. +Érzem, hogy a szivemből is köny szivárog. Buskomorságtól félt +nagyanyóka, attól féltenek a gyermekek. Mindenképpen szórakoztatni +akarnak, ide akarnak, oda akarnak hurcolni, végre is elhurcolnak a – +moziba. „Bár a moziba.“ Oda éppen a legjobb helyre vittek. Az első kép, +amit látok: fenyveserdő. Nekirohannak a katonák, egymásután terülnek el +a fenyőóriások, aztán nagyhirtelen szétdarabolják, feldobálják a vasuti +kocsikba, már repül is a vonat… + +Szegény nagyanyóka, szegény gyerekek! Mint valami nagy bünösök, félve, +szorongva lesik a hatást… Kit sajnáljak jobban: őket, vagy a fáimat?! + + + + +NYOLCADIK FEJEZET. + + +Ebben folytatódik égnek, földnek megrendülése s előreláthatóan +következik a nagy összeomlás. + +Két hónap sem telik belé, Erdély földjéről az ellenség kitakarodik. +Mehetnék haza s nem megyek. Ködös és hideg novemberben máskor is oly +lehangoló a levéldiszét vesztette kert, hát most! Messziről is látom a +holtan elterült fenyőket, nem akarom közelről látni. Máskor oly nehezen +várom a tavasz ébredését, most szeretném, ha mennél később ébredne fel. +Nem vágyódom haza. De a tavasz ébredezik, a pesti bokrok levélbe +borulnak, az én hazámban is fakadoznak a rügyek, – végre is _haza kell +mennem_. + +Látom már a templom tornyát, nagyot dobban a szivem. Aztán elém +kerekedik a hegyoldal, hegyoldalon a kis erdő. Ott áll Éviké +erdőcskéjének határoszlopa, de – jól látok-e? – a tábla eltünt. Ez az +első „eltünés“. Látom már a fenyves „kapuját“ is. Kicsiny kapunak +mondták, de bizony nagy ez, rettentő nagy nekem. Husz kocsi, egymás +mellett, kényelmesen átmehetne rajta. Csak egy pillantásig tapad rá a +szemem, hiába nézném tovább, ugy sem látnám: könny homályositja el. + +– Jó nagy kapu, nagyanyóka. + +– Ujra ültetjük. + +– Soha, soha. Hadd maradjon ugy – emlékeztetőnek. + +– Megvan a házunk. Nézze a gyümölcsfákat. Ott állanak mind szép sorban. +Örüljünk. + +– Igaz, igaz, örüljünk. + +– Adjunk hálát az Istennek. + +– Adjunk, adjunk. + +Igen elszomoritó dolgokat kell hallanunk. Házban, kertben tanyáztak +oláh, magyar és német katonák, s legkevesebb kárt azok okoztak. Sorra +árulják be a közel s távol szomszédokat, hogy zsákszámra hordták az +almát, a pityókát, a kukoricát. Mindent „elmenekitettek“, amit +megfoghattak. Az egész gazdaságban nincs egy villa, egy ásó, egy kapa, +egy fejsze. S hogy igy volt ez mindenütt, ahol a gazda menekült. +Tisztességesnek ismert emberekben az eddig gondosan elrejtett gonosz +indulatok felszabadultak, amint szolgabirótól, csendőrtől nem kellett +tartaniok. Nem loptak, nem raboltak, csak – menekitettek. Inkább az övék +legyen, mint az ellenségé. A székely nyelvkincs uj szóval szaporodik: a +lopás nem lopás, hanem „menekités“. + +A pajtában mindössze két tavalyi borju szomorkodik. A többit +elmenekitette a rokkant cseléd. Potomáron elkótyavetyélte gyönyörü +svájci teheneimet: „hisz az ur ugy sem kerül többé vissza“. + +Szóval: kezdhetjük ujra. + +De már irják össze a károkat, nem kell csüggednünk: az Állam megtériti a +károkat, ismét talpra áll a székely. Engem is felszólitanak: irjam +össze. + +– Dehogy irom. Hisz az Állam még mindig koldusabb, mint én. + +Közrefognak, hogy bizony csak irjam össze, mert három faluban tőlem +menekitettek el legtöbbet. Ha nem irom össze, a többi károsultat majd +elutasitják. + +– Hát irják össze. + +Az előljáróság maga becsüli fel a káromat. Összeirnak 25 ezer koronát. +Aztán kiszáll a vármegye. Az fejcsóválva toldja meg ezer koronával. +Csakhogy a szemem közé nem nevet az egyik hivatalos ur: Micsoda +élhetetlenség! + +Sok mindent juttat ez eszembe. Eszembe jut, hogy amig nyomtatásban nem +olvasták, alig akadt ember, aki elhigyje, hogy ott hagyom a _Néptanitók +Lapját_. A holtig tartó hivatalt. Eszembe jut az emberek szemmel látható +gyanakodása, amikor egy ifjukori barátom mellett korteskedtem: mi tenger +pénzt kaphattam azért! Nem képesek az emberek elhinni egymásról az +önzetlenséget, a becsületességet. Amikor meg kézzelfogható jelét adja +ennek: sajnálkozva mosolyogják le. + +Nemcsak a hivatalos ur mosolyog le, de ugyanezt cselekszi az élelmező +őrmester is. Panaszolja, hogy az egész vidéken nem tud összegyüjteni egy +zsák babot. Házról-házra jár, egy-két liter babot kap itt-ott. Ha +legalább egy mázsát kapna valahol! + +– Talán lesz nálam. + +Csakugyan van egy mázsa felesleges babom. Nagy az öröm, mert a bab – +tarkabab s a tiszt urak azt különösen szeretik. + +– Mit fizetek? + +– Mit fizet? Hát ön nem tudja, mi a bab maximális ára? + +– Tudom. Ötvenhat korona. + +– Ugy van. Tehát ennyit fizet. + +Az őrmester valósággal megzavarodik. Látom az arcán, hogy nem akar hinni +a fülének. „Tán bolond ez az ur?“ + +Kisül, hogy katonáék is ugy veszik az élelmiszert, ahogy kapják. Először +rekvirálnak maximális áron, erre minden „eltünik“ s végre is +uzsoraárakat kénytelenek fizetni, ha nem akarnak éhezni a hazáért. Már +pedig a hazáért még csak meghal az ember, de éhezni senki sem szeret. + +Valóban, a nép szemlátomást gyarapodik. Már nincsenek eladósodott +emberek. Földhöz ragadt szegény emberek, akiknek kezén soha meg nem +fordult százasbankó, ezresekkel hivalkodnak. A hadiözvegyek nem akarnak +napszámba járni. Hónapról-hónapra kapják a segélyt s azzal kereskednek. +Tiz-husz liba már vagyon. Tojásnak, tejnek széditően ugrál az ára +fölfelé, s jaj annak a falusinak, aki élelmiszert vásárolni kénytelen. A +szivekből kihal a részvét, a szánalom. A meggazdagodás vágya olyan, mint +a ragadós betegség. A kép ugyan nem találó, mert senki sem vágyik +betegségre, s mindenki meggazdagodásra, de nem a kép a fontos, hanem a +tény: kevesen, igen kevesen sóhajtozzák a békét, sokan, igen sokan +szeretnék: bár mennél tovább tartana a háboru. Van, aki számokban is +kifejezi: hány esztendeig kéne tartania a háborunak. Csak husz esztendőt +kér a jó Istentől. Sem többet, sem kevesebbet. + +De nincs tökéletes boldogság: a boldog emberek boldogsága sem tökéletes. +A boltosok, az iparosok is ugyanazt cselekszik, amit a termelők. +Gazdasági szerszámok, ruházati cikkek, a háztartásban szükséges +mindenféle apróságok lépést tartanak a tojásssal, tejjel, vajjal, +szalonnával s minden egyéb jóval. Ez kissé kellemetlen, de végül is csak +azoknak a gazdáknak kellemetlen, akik vagy nem mernek, vagy lelkileg +képtelenek uzsoráskodni a terményeikkel. Ez utóbbiak nemhogy +gyarapodnának, de szemlátomást szegényednek. Ami eladó, hivatalos áron +adják el, a vennivalót uzsoraáron veszik meg. + +Érzem, hogy a háboru leszegényit, de mégsem tudom irigyelni a hirtelen +gyarapodókat, inkább féltem őket. Látva-látom, hogy közeleg a nagy +összeomlás. Látva-látom, mint fog összeroppanni az ország a +végeláthatatlan háboru terhei alatt, s mint teszi rá majd az Állam a +kezét minden megfogható vagyonra, – merthogy nem is tehet egyebet, +szegény. Akár győzünk, akár legyőzetünk – összeroppanunk. Ha legalább +győznénk! Nem merem nyiltan mondani, de szinte világosan látom, hogy – +elvérzünk. Hiába ülünk bent Romániában, a vég: nagy összeomlás. + +Nem kell a falumból, sőt a kertemből sem kell kimozdulnom: éppen eleget +látok. A szabadságos katonák lerongyolódva, kiéhezve vánszorognak haza. +Hajmeresztő dolgokat mesélnek az olasz front borzalmairól. S mindenütt a +magyar katonát küldik tüzbe, mert csak ezek feltétlenül megbizhatók. +Napokig alig esznek valamit – itthon, ugy elszoktak az evéstől a +fronton. Tökleves, mindig és mindig tökleves. + +S jönnek a munkásosztagok. Csakugy fityeg a rongy róluk. Ing? Már nem is +emlékeznek, mikor volt rajtuk utoljára. Némelyik mezitláb állit be, a +csuparongy bakancsot, Isten tudja, hol hagyta el. Két huszárt küldenek +hozzám négy lóval. A huszárok rongyosak, megdöbbentően lesoványodtak, a +lovak – csont és bőr. Egy hétig pihentetem, abrakoltatom, akkor fogatom +be. Borona elé fogatom mind a négyet. Alig fordulnak egyet-kettőt, egy +ló elszédül, végig vágódik a szántáson. Az egyik huszár zemplénmegyei +parasztfiu, a másik ugyane megyei vályogvető cigány. A parasztfiu kerüli +a munkát, amin nem csodálkozom, hisz neki, Zemplénmegyében kellene +megszereznie a télire valót, a cigányban meg van a jóakarat, de +gazdasági munkához egyáltalán nem ért. + +Még két katonát kapok a huszárok mellé, 20 éves fiuk, mind a kettő cseh. +Ezeknek jobb a ruhájuk. Még nem voltak háboruban s valószinüleg nem is +lesznek soha. Minek vigyék oda? Azért, hogy a legelső alkalommal +fölemeljék a kezüket? Az egyik gazda otthon, a másik uccakövező – +Prágában. Természetesen, a huszárok folyton szidják az „árulókat“, amit +csak lehet, velük végeztetnek. Végül is nekem kell megvédenem őket. A +hadvezetőségnek, ugy látszik, már nincs szüksége katonára, mert megint +kapok két katonát, mind a kettő 20 éves. Már rokkant mind a kettő. A +polgári életben az egyik suszter, a másik cigánybőgős. A suszter hetyke +legény, szeret lovat hajtani, egyéb munka nem izlik neki. A cigány oly +vékony és oly sovány, hogy gyenge szellő is elfujja. Egyszer a lába tört +el, másszor a mellén, majd meg a torkán repült át a golyó. Selypitve +beszél, akármit parancsolok, egy a felelete: Anni baj leden, de semmit +sem képes elvégezni. Végre is a cipőtisztitásnál alkalmazom. Ennél +szánalmasabb alakot világéletemben nem láttam. Hogy ingje nincs, hogy +nadrágja, kabátja ringyes-rongyos – ez már magától értetődik. De azt +soha meg nem tudom érteni, hogyan sorozhatták be, s ha már besorozták, +hogyan ereszthették ellenség elé. + +Mit mondok: nem tudom megérteni! Már értem is. S mert értem, már azt is +tudom, hogy elvesztettük a háborut. + +Ezt a nyomorult cigányt ujra tüzbe viszik: még alig haldoklik a nyár, +már viszik is. Őt is, a többit is. A huszárok káromkodnak. Ők az +Istennek sem mennek innét. Ők már háromesztendős katonák voltak, amikor +a háboru kiütött. Hét esztendeje szolgálják a császárt. Nem, nem mennek. +Természetesen, elmennek, csak előbb szilaj káromkodással könyitenek a +lelkükön. A suszter szörnyen fel van háborodva: ő már elvesztette két +ujját a csatában. Még hány ujját veszitse el?! A nyomorékká lőtt cigány +keservesen bőg: Mit ataj velem a császár?! Csak a csehek hallgatnak, szó +nélkül állnak sorba. Nyugodtak affelől, hogy nem viszik tüzbe, s ha +viszik, – felemelik a kezüket. + +Komáromi fiu volt a suszter, az a bőgős is, zempléni a két huszár, a +csehek – csehországiak. Eltünődöm ezen is. Tavaly alföldi katonákat +küldtek ide, az idén felsőmagyarországit, tuladunait és csehországit. +Mindenféle katonát küldenek nekünk, csak székelyt nem. Hol vannak ezek? +Fronton, fronton, olasz fronton. Ott véreznek el. Ott, ahol semmi +keresni valójuk nincs. Ott, ahol egykor magyar vitézek olasz vitézekkel +együtt harcoltak az olasz szabadságért. + +Lehetetlen el nem vérzenünk. + +* + +Elviszik a katonákat, akkor viszik el, amikor legnagyobb szükség van a +munkáskézre: közvetlen a betakarodás előtt. Nem sok hasznukat vettem, de +mégis csak jobbak a semminél. A sarju kaszálatlan. Ki kaszálja le? És +akkor gyönyörü dolog történik: beállit egy vasárnap reggel tizenkilenc +nagy- és kisdiák, mind a tizenkilencnek a vállán – kasza. És eléveszem a +kaszámat én is, – huszadiknak beállok a sorba. + +Honnan jöttek ezek a diákok? Egytől egyig a faluból. 1917-et irunk, +éppen harminc esztendeje, hogy elbucsuztam az udvarhelyi vén +kollégiumtól, s huszonöt esztendőn át alig egy-két falumbeli fiu tanult +e kollégiumban. Még egy-kettő járt a polgári iskolában, a tanitóképzőben +s ezzel vége. Mintha megijedt volna a kollegiumtól az én falum népe, +ahol rövid időn két ifju halt meg, egy meg onnan jött haza meghalni. +Talán átok ül a kisbaconi fiukon? De uj nemzedék lépett embersorba s +ime, ma 19 fiu tanul kollegiumban, tanitóképzőben, polgári iskolában. +Mind gazdaemberek fiai. Láthatóan versenyre kelnek az apák: ha te +tanittatod a fiadat, én is tanittatom az enyémet. S mire a háboru előtt +példa alig volt: a leányok csapatosan mennek a polgári leányiskolába. +Ezek is mind gazdák leánykái. A 19 diák-kaszás vágja a rendeket, 12 +diákkisasszony teriti el. Mely csodás fellendülése a müvelődési vágynak! +Nyilván nagy része van ebben a háboruokozta pénzbőségnek. Mindegy, hogy +minek van ebben része. A fő, hogy a kisgazda nemcsak „marhába veri a +pénzt“, hanem a gyermekébe is. Édesapám mint katona érezte leginkább +tudása fogyatékosságát. Katonakorában tett fogadalmat, hogy akárhány fia +lesz, mind tanittatja. E fiuk és leánykák közt alig van egy, akinek az +apja meg ne izlelte volna a világháborut. Bizonnyal mind érezte azt, +amit érzett annak idején édesapám: közlegényi voltának megalázottságát. +„Nem, nem, a fiam nem lesz majd közlegény!“ + +Dalolva vágják a fiuk a rendet, dalolva teritik a leánykák. Amikor a +templomba hivó harang megkondul, a dalos munkának vége szakad. Utközben +zsebjüket, kebelüket teleszedik almával, aztán a kis csapattal bevonulok +a házba, ahol teritett asztal vár reánk. A régi diákéletről mesélgetek s +közben jóétvágyukban gyönyörködöm. És osztogatom ki köztük a nekik való +olvasmányokat. Már rég szárnyam alá vettem őket, volt rá gondom, hogy +mindenik valamelyes segitséghez jusson. Hogy ingyen kapják az +iskolakönyveket. S im most ők jönnek a segitségemre. Jönnek minden +vasárnap reggel, együtt kaszálunk, együtt dalolunk, s ilyenkor oly +szépnek, oly ragyogónak látom a magyar jövendőt. + +…S ha csakugyan elkövetkeznék a nagy összeomlás? Hadd temessen el +minket, öregeket, csak őket ne temesse el! + +* + +A drótsövény ugy van, ahogy 1914 tavaszán félbehagytuk. Dulló Gábor +szomszéd házának ablaka még mindig üveg nélkül mered reám. A fiu a +dalmát tengerparton védi a hazát. A falu hidja itt is, ott is beszakad, +toldják-foldják, tatarozzák. Mikor épül fel a vashid? Az özvegy asszony, +a növendékleányka még mindig maguk kaszálnak. S jártomban-keltemben még +ennél is felháboritóbb látványba ütközöm. Amott egy vén ember kaszálgat. +Okuláré a szemén. Odamegyek, köszönök, fogadja. Oh, Istenem, ez a vén +Gergő Gergő! Dupla keresztnév a neve. Gergő volt az apja. Gergőnek +keresztelték őt is s vezetéknév lett az apa keresztnevéből. +Nyolcvanasnak becsülöm a vén embert, aki bizonytalanul tipeg-topog egy +keskeny lóheretáblán, hogy kikaszálja belőle az arankás foltokat. + +– Ugyan bizony, hány esztendős, bátyámuram? + +– Kerek nyolcvanöt, nagyságos ecsémuram. + +– S még mindig birja a kaszát? + +– Birom, mert muszáj. Pedig ennekelőtte öt esztendővel elbucsuztam a +kaszától. Azt mondtam a fiaimnak, az unokáimnak: No, én többet nem +kaszálok. Tizenkét fiam, vőm s legényunokám vót már akkor: a legkisebb +unokám is kaszált. Hát akkor minek kaszáljak? S egyszer csak kiüt a +háboru. Eleinte elvittek négyet. Osztán megint négyet. Végezetül +elvitték a legöregebbeket is. Mind a tizenkettőt, uramöcsém! Egyetlen +egy sem került még haza. A legkisebbik unokám, aki olyan szelid volt, +mint egy leány, nem is kerül már haza soha. Elesett. Három esztendeje +mult, hogy asszonyokkal s apró gyermekekkel szántok, vetek, kaszálok. +Vajjon lesz-e ennek vége valaha, uramöcsém? + +– Lesz, lesz. De adja csak ide a kaszát, bátyámuram. Nem vesz észre +minden arankafoltot. Majd én kikaszálom. + +– Hogy venném észre, mikor okuláréval is alig látok? S a szemem is +mindig könyvedzik… Hogyne könyvedzenék! + +Elkeseredve vagdosom ki az arankát, ezt az élősdi növényt, mely +rátekeredik a herére s megfojtja irgalmatlanul. Igy fojt meg minket is a +háboru, – igy… Szégyenletes halálnak halálával halunk meg! + +* + +Hát sohasem lesz vége?! Már 1918-at irunk, ujra itt a tavasz, a rügyek +fakadoznak, itt-ott a fák virágba is borulnak, s még mindig szólnak az +ágyuk. Csudálatosképpen most már székely katonát is kapok, rokkant +katonát, melléje két gyermek katonát: mind a kettő oláh fiu. Ez a kettő +még ezután megy háboruba, ha ugyan már a nyáron be nem következik a nagy +összeomlás. Már világosan látható, hogy nem birunk el még egy téli +háborut. Ki ád téli ruhát e rongyos vitézeknek? Ki öltözteti fel őket? +Az, aki a mezők liliomát? + +Budapest már tele szökött katonákkal. Titkos kezek izgató iratokat +csempésznek be a kaszárnyákba. Amit éhezés, fagyoskodás, rongyoskodás +kezd meg, befejezi az izgatás: összeomlik, szertezüllik a hadsereg. Az +én rokkant székely katonámat, az én vidám kedvü oláh katonáimat +elinditják az olasz frontra, de ezek már nem jutnak el oda… + +Már tavasz kezdetén forró a levegő az ország szivében. De a levegő +forróságát még csak a beavatottak érzik. A nagy közönség nyugodtan +jár-kél az uccán. + +– Nézd, – mondja Tóth János, akkor belügyminiszter, – mily nyugodtan +sétálnak az emberek. Sejtelmük sincs arról, hogy alattuk az ut alá van +aknázva. + +Igen, javában foly az aknamunka. Már a gyermek is tudja, hogy a +legelőkelőbb arisztokrata családok egyikének sarjadéka rejtegeti a +tüzcsóvát, mely majd az aknát fel fogja robbantani. Rengeteg bünjel +gyült egybe ellene: megérett a letartóztatásra. Szent vagy őrült? Sem +ez, sem az. Közönséges kalandor. A vére kalandor vér, a világhires +kalandorok esze, tehetsége nélkül. De munkatársai csupa ravasz, eszes és +lelkiismeretlen emberek. Ezek valóságos legendakört szőnek silány alakja +körül. A kormány le akarja tartóztatni s a cselekvés pillanatában egy +rejtelmes legendába ütközik… Vagy nem volt legenda? Mindegy. Az +eredmény: a közveszedelmes ember és társai szabadon mélyitik az aknát, +csak a felrobbantás kedvező pillanatát várják. + +…Október végén bucsuzom el a falumtól. Már tudom, hogy hátam mögött +ismét viz, előttem tüz. Megint menekülünk a viz elől s belerohanunk a +tüzbe. + +Az ország szivében kitört a forradalom. + + + + +KILENCEDIK FEJEZET. + + +Ebben oly szomoru dolgokról lesz szó, amikről az iró nem szeret, de +kénytelen beszélni. + +Az 1908. esztendő tavaszán vagy husz politikus, tudós és iró gyült egybe +egy ifju gróf palotájában. Az ifju gróf – Károlyi Mihály. Ő hivta +értekezletre az urakat. Itt láttam először ezt az embert, akinek nevével +kapcsolódik össze majd, tiz év multán, a nagy összeomlás. Rokonszenves +arcu fiatalember. Karcsu, magas növés, kissé előrehajolva jár, de, úgy +látszik, ez is az előkelőséghez tartozik. Állát szép fekete szakáll +köriti, szeme csillogó, tekintete meleg, de ebben nem vagyok egészen +bizonyos. Csak ne szólalt volna meg! De ő az értekezlet elnöke, ő nyitja +meg kinosan dunnyogó hangján. Jelen van az értekezleten Apponyi Albert +is, akkor kultuszminiszter, jelen Széll Kálmán is, Magyarország volt +miniszterelnöke. Az irók közül csak Rákosi Jenőre emlékezem. De már a +nevek is sejttetik, hogy itt valami hazafias, nemzeti akció van +készülőben. Valóban, az. Napirenden van a választói jog kiterjesztése, s +a feltételek közt van az irni-olvasni tudás is. Természetesen, az állam +nyelvén. Azért ült össze ez az értekezlet, hogy megalakitsa az Országos +közmüvelődési tanácsot, melynek legfőbb munkája analfabéta-tanfolyamok +rendezése lesz. A házi gazda eldunnyogja a megnyitót, röviden +megmagyarázza (valószinüleg magyarázza, mert érteni keveset lehet érteni +a szavaiból), hogy mely hazafias célt fog szolgálni a Közmüvelődési +tanács. Csak az utolsó sorban van némi lendület, ebben munkára buzdit, +hogy „majdan elmondhassuk: Él magyar, áll Buda még!“ + +Ez is szól a kérdéshez, az is, s mint rendszerint történni szokott: nagy +lelkesedéssel kimondjuk a Közmüvelődési tanács szükségességét s haza +megyünk ebédelni. + +Kérdi otthon Mária: – Nos, hogy folyt le az értekezlet? Elmondom +aprajára, kellőképpen méltatván az elnöki megnyitót, s nevetve +dunnyogván el: „Él magyar, áll Buda még!“ – azzal fejezem be +referádámat: _Na, ez az ember sem fog forradalmat csinálni!_ + +S tiz esztendő mulva „ez az ember“ megcsinálja a forradalmat. De vajjon +ő csinálta-e meg? Bizonyos, hogy nagy része volt a hadsereg +szétzüllesztésének alattomos munkájában, de ő maga csak látszott vezetni +az aknamunkát, mivelhogy jó volt a neve cégérnek. Még müködik az +alkotmányos, a felelős kormány, s már megalakul a _Nemzeti tanács_, mely +hamisitatlan forradalmi alakulás, lázadás a „fennálló rend“ ellen; de a +rend annyira nem áll fenn, hogy a kormány nem meri letartóztatni a +forradalmi tanács alapitó tagjait. Ha mersze lesz rá, talán csirájában +elfojtódik a forradalom. De nem tartozik e könyv keretébe annak a +találgatása, hogy mi lett volna, ha ez meg az így meg úgy történik. Elég +az, hogy a forradalom kitört, hatalmába keritette az ország szivét, s +úgy tetszett kezdetben, az országot magát is. Igen okos, józaneszü +embereket megmámorositott, hogy máról holnapra független Magyarországban +virradtak fel s vége a Habsburg-uralomnak. Általánosnak tetszett az a +vágy: bár feltámadna Ferenc József, hogy látná a monarkia összeomlását. +De valószinü, hogy, ha él az öreg császár, Budapesten nem üt ki a +forradalom. Mert az öreg császár nem habozott volna lövetni s a +forradalmárok szétszaladnak. Persze, ha nem az utolsó pillanatban, de +idejében lövetnek. + +Mint a búzaszórásnál, e forradalomnál is a polyva, az ocsú került felül. +Ismeretlen alakokat és neveket dob felszinre a Károlyi-forradalom. Csak +két országos nevü embert látunk: Károlyi az egyik, akinek francia +összeköttetéseivel tévesztik meg a közvéleményt, a másik Hock János, az +„aranyszáju“ pap: mindakettő kalandor. Ez utóbbit ifjukora óta ismerém. +Szememláttára kergették ki a szabadelvüpártból, mely különben tagjainak +megválogatásában nem volt túlkényesnek mondható. Perfid viselkedése +miatt kergették ki. Mint fiatal papképviselő nagy hatást keltett bőjti +prédikációival, a Ferencrendiek templomában csaknem agyontaposták +egymást a hitbuzgó nők és férfiak, s prédikáció után utja egyenest a +Fiume-kávéházba vezette: papi ornátusban billiárdozott. Tudom, mert én +közöltem prédikációit az Ország-Világ-ban. Tudom, mert a kávéházban adta +át a prédikációk kéziratát. Évek multán az ő csunya kortesszereplése +iratta velem a cikket, melynek ez a cime: _A pap legyen pap_. Sok derék, +jóhiszemü magyar ember tette le az esküt ennek az embernek a kezébe; én, +aki ismertem őt, ha akasztófával fenyegetnek, akkor sem szennyezem be +magamat ezzel. A papi emberből csak egyetlen becsülendő vonás maradt meg +belőle: tiltakozott Tisza István meggyilkoltatása ellen. + +Volt már egy forradalom a magyar nemzet ezeréves életében: 1848. március +15-én folyt le. Vér nélkül, rablás nélkül. Ebben a forradalomban sem +folyt volna vér, ha csak egy ezred katona megmutatja csillogó szuronyát. +Szuronyok láttára, puskalövés nélkül szalad szét. Igy azonban folyt vér: +védtelen emberek vére. S bár minden bolt kirakatának üvegtábláján ott a +figyelmeztető: _A nemzeti tanács védelme alatt_, sok-sok boltot +kirabolnak a forradalmárok. Esténként veszedelmes az uccán járás: +forradalmárok állitnak meg, huzzák le kabátodat, veszik el tárcádat, +órádat s – ha ugyan van öröm benne – örülhetsz, hogy nem az életedet is. + +Fényes nappal, teherkocsi bakjáról mutat felém ostorával a kocsis: _Ezt +a kabátot még lehuzzuk rólad!_ S hogy egészen stilszerü legyen a +fenyegetés: a Károlyi-uccában történik ez. Valóban, a kabát feltünő, +egyenesen kihivó. Szürke háziposztó kabát. Magam fonattam, szövettem, +falusi szabóval varattam, székely báránybőr a gallérja, székely +kecskegidák bőre a bélése. Az egyetlen vagyon, amit gazdaságom ez +esztendei eredményéből megmentettem. S mert sejtettem, hogy mire a hó +lehull, ellenség szállja meg a Székelység földjét, ötvenöt mázsa +élelmiszert adtam otthon a vasutra. Egyenest a forradalomnak érkezett a +szállitmány. Világos, hogy a forradalmárok elrabolták. A nyugoti +pályaudvaron rabolták el. S igy járt ezzel minden magyar, aki a +Károlyi-féle „szabadságharc“ idejében éhen halni nem kivánt. Az országot +elözönlik a frontokról keserves küzdelmek közt hazavergődött katonák s a +vasutak mentén térdig lehet járni a „nemzeti vagyonban“. Egész vonatokat +rabolnak ki katonák és nem katonák. Egy iszákos ezredes lesz a +Károlyi-kormány hadügyminisztere, s ez sok ezer főnyi, sapkarózsától, +rangjelzéstől megfosztott tiszt és közember fülébe orditja a végzetes +szavakat: _Nem akarok több katonát látni!_ Minden tekintetben oly +jelentéktelen, oly hitvány alak, hogy nevével nem szennyezem be a +könyvemet. E hitvány alak szavára végképpen szertezüllik az a hadsereg, +mely annyi dicsőséget szerzett a magyar névnek, a magyar fegyvernek; +amely hadsereg, ha egyenest a magyar határra megy – ahová az idegen +frontokról szivszakadva kivánkozott – egy szál idegen katona sem lépi át +a határainkat. + +Az olaszokkal kötött fegyverszünet biztositja az ország területi +integritását a békekötésig, de Károlyi magának akarja lefoglalni a +békekötés dicsőségét. Belgrádba megy békét kunyorálni, amikor már +szétzüllött a hadsereg. Soha még nemzetet igy meg nem aláztak, mint +ahogy ebben az emberben Franchet d’Esperay tábornok a magyart megalázta. +Ez a degenerált, kurta eszü ember azt hitte, hogy ha a hadsereg +szétzüllesztésével kedveskedik, előnyös béke dicsőségét szerzi meg +magának. Gyilkos megvetéssel fogadja a francia tábornok, nyilván látja +benne az árulót, nemzete ügyének árulóját s porig alázza. + +– Hát ennyire sülyedtek! – méri végig Franchet d’Esperay Károlyit és +társaságát. + +Ezt a sajtó hüségesen leközli, sőt egyrésze a tábornok szájába adja ezt +a képtelen ellentmondást is: Tartsanak ki Károlyi mellett! + +Ugyanaz a lelkiismeretlen hazugság, mint amit a szegedi árviz idején +Ferenc József szájába adtak az ujságok: „Szeged szebb lesz, mint volt“. +De mig ez ártatlan altatószer, amaz alkalmas arra, hogy naiv, +felületesen olvasó emberekben hosszabbitsa e kalandorban való +bizodalmat. + +A belgrádi megalázkodás eredménye: az ország kétharmadának megszállása. +Nyugodtan sétálhatnak be a szomszédos államok katonái az antant által +amugy is nekik igért, nemcsak vegyes lakosságu, de szinmagyar +területekre is. Meg le sem hull a hó, már bebörtönzik a felesküdni nem +akaró magyar tisztviselőket Erdélyben, Felső- és Délmagyarországon. +Bebörtönzik, majd számüzik őket – s e boldogtalanok mind az ország +szivében keresnek menedéket. – Magyar iskolák és szinházak kapui +bezáratnak, csak a felekezeti iskolákat türik meg a hóditók. Egy-egy +állami népiskola ugy menti meg életét s tengeti tovább, hogy ujra az +lesz, ami volt: községi vagy felekezeti. Miként Toldi lova, szemétdombon +tengődik a magyar kultura. Már négy hónapja uralkodik a forradalmi +kormány, a kalandor régen köztársasági elnök, s a külügyminisztériumnak +ekkor jut eszébe, hogy memorandumot kellene intézni Clémenceau urhoz, +ennek a szemétdombra vetett kulturának a felsőbbségéről. Onnan tudom, +mert a fiamat szólitják fel a reménytelen mü megirására. A fiam +össze-visszaszaladgál statisztikai hivatalban, könyvtárakban, gyüjti a +hiteles adatokat, magam is hozzájárulok egy-két adattal, s két hét +mulva, a Károlyi-uralom alkonyán, kész a memorandum. Ugynevezett +hazafias, ingyen munka ez, legalább e koldusországnak pénzébe nem kerül, +bár annak már igazán minden mindegy. + +Igen, minden mindegy: ez az érzésem. Gyakran átsétálok Budára, Tóth +Jánoshoz: kettesben kesergünk a nagy összeomláson. Rendszerint megfordul +nála egy-két pártjabeli ember: tanácsot kérnek, hogy vajjon belépjenek-e +a Károlyi-pártba. Felesküdjenek-e a nemzeti tanácsnak? Egynek sem ad +tanácsot, mert jól tudja, hogy a tanácskérés már csak – illendőségből +történik. Egyik-másik még kapacitálni is próbálja a makacs kúnmagyart, +hogy tartson velük! Csupa „beijedt“ emberek. Egy vén politikus szentül +hisz a Károlyi-uralom örök életében, sőt még abban is, hogy a +hadikölcsön nem veszti el az értékét. Boldogan ujságolja, hogy két +leányának száz-százezer korona hadikölcsönt adott hozományul… + +– No, az öreg jól ellátta a leányait, – állapitják meg távozása után. + +Másik vén ember jön, gyermektelen, özvegy, s kétségbeesetten panaszolja, +hogy értékpapirokban a vagyona, s ami maradt, legfennebb öt esztendőre +elég. + +– Nos, hány éves vagy? + +– Hetven. + +– Még élsz öt esztendőt. Nem elég ennyi? + +Szóval a kalandor-uralom kiszáradt forrásából némi humor is szivárog. + +De énvelem forog a világ, amint hazafelé mendegélek. A Ferenc József +hidon oly támolyogva járok, hogy, ha nincs karfája a hidnak, +beleszédülök a Dunába. Egyszerre csak megállok, a hid karfájához +támaszkodom, s nézem, nézem a zavarosan hömpölygő folyamot. S +valahányszor utam erre hoz, meg-megállok, a karfának támaszkodom – és +már ki is szemelek egy talpalatnyi párkányt, amelyre majd egyszer +kilépek s onnan – – Ha Széchenyi Ferenc, a „legnagyobb magyar“ apja a +19. század hajnalán „reménytelenül halt meg, mint magyar“; ha Grünwald +Béla, a nagy magyar, a 19. század alkonyán szintén mint reménytelen +magyar vetette magát a Szajnába, holott az elcsüggedésre ok még nem volt +akkoron – a megsemmisüléstől mi remény tarthat vissza engem?… + +De Grünwald Bélának nem volt családja. Nekem van. Nekem élnem kell. +Minden, ami szép volt, jó volt, eltemetve. Életem legszebb munkája +megsemmisült. A szép öregség ábrándja szertefoszlott. Élet, ami ezután +következik? Nem, ez nem az. S nekem élnem kell. + +Öreg barátaim kicsiny, válogatott seregéből hol azt, hol ezt temetik. +Hogy irigyelem őket! A még élők mind igen szomoruak. Hogy sajnálom őket! +Nemcsak szomoruak, de ijedezve körül-körül nézők is öreg zsidó barátaim, +akik már látják, nekik is lakolniok kell majd a fiaik büneiért. Milyen +megforditott világ! Nem a fiuk lakolnak az apák büneiért, de a fiuk +büneiért az apák! Már rég látható, hogy a zsidó apákat a gyermekeitől +nem egy, de sok-sok világ választja el. Ők maradi üzletemberek, ezek – +szociológusok, felforgató elméleteket hirdető, türelmetlen ujitók. Az +apához a fiu magyarul beszél, az apa még sem érti a fiát. Sürün hallok +eseteket: öreg, üzlettől visszavonult zsidók órákat adatnak maguknak +tudós professzorokkal, hogy az ifjak társaságában részt vehessenek; hogy +egy-egy elszólásuk miatt a gyermekeik ne szégyenkezzenek. Késő, késő! +Ezek a fiatal öregek oly messzire vágtatnak, hogy az öreg fiatalok soha +utól nem érik őket. Rengeteg könyvet olvasnak össze ezek a +világmegváltásra készülő gyerekek, csakugy szédül, aki hallja őket, de +nyilvánvaló, hogy ez a rengeteg, rendszertelen olvasmány emésztetlen +fekszi meg az agyukat. Gyökeresen meg akarják változtatni az Életet, az +embereket, a világfelfogást; boldoggá akarják tenni a Népet, melyet csak +könyvből ismernek; amellyel ha nagy ritkán beszélgetésbe elegyednek, ez +a beszélgetés egyenest a bohózatirók tollára kivánkozik. Összes +élettapasztalatuk a meg nem emésztett könyvek rengetege, s im, amint +kiüt a forradalom, ellepik a miniszteriumokat, megszállják a különféle +hivatalokat, valósággal – megszállják. Hol ide, hol oda állitnak be +tejfölösszáju gyerekek, s kijelentik, hogy ők itt maradnak, ők dolgozni +akarnak, több ennél: ők vezetni akarnak. A fejét vesztett hivatalfőnök +zavarodottan ülteti asztal mellé: tessék, uraim, tessék. Leülnek, de +nincs maradásuk egy helyben, össze-vissza szaladgálnak, aztán a +miniszteri előszobákban egybekeverődnek: Ott vitatják meg világboldogitó +eszméiket. A vége: sem a régi tisztviselők nem dolgoznak, sem ezek a +gyerekek nem dolgoznak, de hivatalt, mennél előkelőbbet valamennyi +készséggel elfogad. Kisül, hogy a tejfölösszáju reformerek nem is +akartak ennél egyebet: hivatalt, mennél előkelőbbet; fizetést, mennél +nagyobbat. És a magamfajta, régi szabásu ember, aki számtalan alkalommal +vállalhatott volna jól fizetett, előkelő tisztséget, s nem vállalt, mert +nem érzett magában e mesterségre sem készséget, sem képességet, +álmélkodva látja, mint löknek félre érdemes öregeket éretlen gyerekek; s +nem kisebb álmélkodással veszi észre, hogy soha, mióta az autót +feltalálták, oly örült sebességgel nem vágtattak Budapest uccáin, mint +most, a régi világ romjain. Ezekben az autókban többnyire tejfölösszáju +gyermekek terpeszkednek: szomoru öreg zsidók tejfölösszáju fiai. Hát, +ennek előreláthatóan rossz vége lesz. Igen rossz vége. + +* + +Valahol, a régi Erdély nyugoti szélein, székely katonák őrzik a határt +éhesen, rongyosan, s a székely nemzeti tanács hiába könyörög kenyeret, +ruhát, municiót. Böhm, a vasmunkás, a hadügyminiszter, aki +„határtalanul“ szereti a hazát, s tán nem egészen ok nélkül fél attól, +hogy a felmuniciózott székely katonák egyenest Pestre jönnek – rendet +csinálni. Ami katonaság a budapesti kaszárnyákban, szedett-vedett +népség, a legtöbbje csirkefogó, aki kénye-kedve szerint henyélhet, +háromfogásos ebédeket ehetik, közben, ha kedve kerekedik, felvonul +Budavárába, elkergeti a hadügyminisztert, s csak akarnia kell: az egész +kormányt, kalandor köztársasági elnökével együtt. Már három +hadügyminisztert kergetett el ez a szedett-vedett, fegyelmet nem ismerő +népség, elsőnek azt, aki „nem akart katonát látni“, másodiknak, +harmadiknak két derék magyar embert, a negyedik már szocialista, de a +fegyveres hatalom nem az ő, de egy félbemaradt tanár kezében, aki +Napoleont játszik és – kommunista. A kormány még vegyes: polgárok és +szocialisták a tagjai. A kalandor köztársasági elnök már teljes +meztelenségében állana a nemzet szine előtt, ha a nemzet mint olyan +látható volna valahol. A szocialista miniszterek maguk közt egyszerüen +_A hülye_ titulussal tisztelik meg, mi, bús magyarok, sokkal többre +becsüljük: hazaáruló gazembernek tituláljuk a kalandort. + +Ujabb aknamunka folyik alattunk: orosz rubel fizeti az aknamunkát. +Egyszerre csak mind többen és többen bujnak elő a sötét odukból, +nyüzsögnek az uccán, mint a nyű a dögön. Voltaképpen még kevesen vannak, +de vakmerők, már ujságjuk is van, nyiltan üzennek hadat a már amúgy is +felborult rendnek; mindennek, ami a régi világból még megmaradni +látszott: a vörösek ezek. „Uj világ a régi helyén!“ üvöltik az orosz +rubelen hizlalt, sötét alakok, s a szocialisták ujsága ellen intézik az +első rohamot. A vezéreket megverik, lecsukják a rendőrök, de a grófi +kalandor cimborál velök, nemkülönben a szocialista miniszterek is. Három +napig egyetlen ujság sem jelenik meg s a negyedik nap reggelén arra +virradunk, hogy a Vyx-féle francia jegyzék még kisebb területre +zsugoritotta az országot. A nemzetet francia összeköttetéseivel +bolonditó grófi kalandornak igen kedvező alkalom ez: kiereszti a +börtönből a kommunista vezéreket, s azok mint népbiztosok sétálnak be a +minisztériumokba. Egyenesen a börtönből. A nagy szocialista többség +behódol a törpe kommunista kisebbségnek. Ezé az erő, a hatalom, mert +ennek nincs – vesztenivalója. + +* + +1919. március 21-én kezdődik a bolsevista uralom. Egy nem is kétes multu +ujságiró a legfőbb hatalom. Lenin tanitványa. Kun Béla a neve. Az apja +falusi jegyző Erdélyben. Vele cserélik ki Románia miniszterelnökének, az +erdélyi Maniunak magyar területen ragadt édesanyját, de az öreg zsidó +kényszerüségből ül a ladikba. Nem akar átkelni a Tiszán. Nem akarja +látni a fiát. + +A már hónapok óta haldokló nemzet – megdermed. Budapest polgársága, mint +általában a világ minden városának polgársága, gyáva. Gyáva, mert +szervezetlen. Ami fegyver itt-ott még rejtőzködik, mind a kommunisták +kezébe kerül. Ezzel a fegyvertelen, ezzel a szervezetlen polgársággal az +össze-vissza darabolt Magyarország e „nyilvánságos rablói“ tehetnek, +amit akarnak. A „nyilvánságos rabló“ nem az én kitalálásom. A 16. század +egyik hivatalos irata nevezi Dózsa Györgyöt, a parasztlázadás vezérét +„Erdély nyilvánságos rablójának“. Nem a lázadás után, de a lázadás előtt +nevezi annak. Ha Dózsa Györgyöt Erdély nyilvánságos rablójának +bélyegezte meg a korabeli hivatalos átirat, a Proletárdiktatura +biztosaitól igazságtalanság volna megtagadnom a „Magyarország +nyilvánságos rablói“ köriratú bélyeget: amit elődeink ezer esztendő +során szereztek, azt ők négy hónapok alatt nyilvánságosan elrabolták. + +Meg kell állapitanom, hogy az első napokban nem egy bús magyar földhöz +vágta pipáját s „eb ura fakó!“ meg „az ördöggel is szövetkezem, csak +kiverjük az ellenséget!“ kiáltással a rablóbandába beletántorodott. De +csakhamar kijózanodnak a bús magyarok. A grófi kalandor uralkodása alatt +még a megcsonkitott Magyarország térképei kiabáltak uccaszerte: _Nem, +nem, soha!_ Aztán a házfalakra került egy másik, ötletes térkép is, négy +sarkán felgyujtott ország képe, francia aláirással: _Négy Elszászt +akartok?_ Ezek a térképek úgy eltüntek, mintha föld nyelte volna el. +Röviden: Kun Béla is „határtalanul“ szerette a hazát. + +A Székely nemzeti tanács utolsó ülését tartja az Országházában, március +21-én. Feloszlik a tanács, de még el sem szélednek, eddig nem látott +ifju alakok szaladgálnak a feloszlott tanács helyiségeiben, aztán +egyszerre csak előadást tart egy ifju székely munkás, megmagyarázza +nekünk, hogy a közeljövőben leomlanak az országhatárok, a népek +testvérként borulnak egymás kebelére, igen tanácsolja tehát, hogy a +székely testvérek alakitsák meg a székely szovjetet. Kisül, hogy a +tanács tagjai közül már többen tagjai a szocialista pártnak (köztük egy +törvényszéki biró s egy katonatiszt), igen-igen kapacitáltak engem, hogy +„lépjek be“ – igen szomorú szivvel megyek haza. A székely szovjet +csakugyan megalakul, vagy tizen lemennek a csucsai frontra, hogy a +székely katonákat vörösekké gyurják át. Sikerül is megbontaniok a +maroknyi sereg egységét… + +Az ujságok még élnek, de a szerkesztők neve lekerül róluk. Igen +helyesen, mert az ujságokat a proletárdiktatura megbizható emberei +irják, a szerkesztő többé semmiért sem felelős. A diktatura ötödik +napján a halhatatlan Kemény Zsigmond Pesti Napló-jában adják hirül +mindeneknek, akiket illet, hogy az irodalom berkeiben is vége a „régi jó +világ“-nak. Csakúgy habzik a riporter tolla a lelkességtől, irván, hogy +„az irói társadalom, a forradalmi változás hirére, az Otthon körben +megalakitotta a maga irói tanácsát, melynek feladata a közeljövőben az +lesz, hogy a tanácsköztársaság irodalmi vezetőségével tárgyaljon a +könyvek kiadása, terjesztése ügyében. A kommunista állam tudvalevően a +_müveltséget közügynek tekinti_ és éppen ezért a _magántulajdonban levő +kiadócégeket is kommunizálja_, s csak az a könyv, az a nyomtatvány +jelenhet meg, melyhez a beleegyezését megadta. Nincs többé helye a +haszonra s a közönség megrontására és félrevezetésére épitett ravasz +számitásnak. Minden könyv kell, hogy _a kultura új eseménye legyen_“. + +Március 22-én alakult meg az irói tanács, tehát egy nappal a +proletárdiktatura születése után. Tiz tagból áll a tanács, de másnap +ujabb értekezletre gyülnek össze s beválasztanak még négy tagot. Csupa +fiatal irót, öreg egy sincs köztük. Ha senki sem ad igazat nekik, nekem +igazat kell adnom, mert hisz én vagyok az az öreg ember, akinek már egy +esztendeje az a jelszava: Agyon kell ülni minden öreg embert! + +De itt még nincs vége a szebb jövendővel kecsegtető ujságközleménynek. +„A választás eredményét – folytatja – _még az éjszaka folyamán_ (!) +közölték az irók Lukács Györggyel, a közoktatási népbiztos +helyettesével, aki _az irói szovjetet jóváhagyta_. Külön hangsulyozta +azt, hogy a könyvek megjelentetésénél a kommunista kormányt +mindenekelőtt _tisztán müvészi szempontok vezetik_ és annak a könyvnek +adnak elsőbbséget, mely hiánytalanul és tökéletesen juttatja érvényre az +igazi alkotó müvészet szempontjait. Természetesen, nagy tér jut azoknak +az ismeretterjesztő és felvilágositó irásoknak is, melyek a forradalom +igazát magyarázzák meg a megújhodott világnak. A kommunista államnak +rengeteg könyvre van szüksége és remélhető, hogy már a közeljövőben új +és értékes könyveket vetnek a piacra, a _tizszeresét annak_, melyet a +régi rend termelt. Az irókat a kommunista állam elsőrendü munkatársainak +tekinti és olyan magas tiszleletdijjal fizeti meg, amilyent a régi tőkés +világban egyáltalán nem is kaptak. Ha pedig megvalósul majd a kommunista +államnak az ellátási rendszere, az irókat, _akárcsak Oroszországban_, a +legelső élelmezési és ellátási fokozatba emeli, ugy, mint a nehéz testi +munkát végező munkásokat, a _kazánfütőket, vagy a vasmunkásokat_. A +szovjet-köztársaság müvészeti és irodalmi programmjára nézve különben +teljes kezesség Lukács Györgynek eddigi irodalmi és esztétikai +munkássága, mely nemcsak nálunk talált _legteljesebb elismerésre_, hanem +az egész müvelt külföldön is.“ + +Még mindig nincs vége. „A tanácsköztársaság megbizásából ezentul a +szinházakban, a felvonások között irók tartanak előadásokat a forradalom +mivoltáról, a kulturális átalakulásról és a müvészet uj kérdéseiről, +mely a jövőben kiszabadulva a polgári és tőkés rend bilincseiből, uj +utakra tér.“ Végül meg is nevez öt irót, akik a szinházakban előadást +tartanak. + +Ebben az ujságközleményben összesen tizenöt iró neve szerepel: egynek a +nevét sem nyomtatom le. De örvendezhet minden sziv, aki Krisztusához +hiv: még jóval több a keresztény iró, mint ahogy sokan hiszik: a tizenöt +közt hat született keresztény és keresztyén. S mindjárt megállapitom azt +is, hogy „a nemcsak nálunk, de az egész müvelt külföldön is teljes +elismerésre talált irodalmi és esztétikai munkásság“ alkotásaiból még +egy-két héttel elébb nemcsak vidámkedvü ujságok, de komoly ábrázatu +folyóiratok is csodabogarakat közöltek, az értelmetlenség, a zagyvaság +elrettentő példáiként. Megállapitom azt is, hogy alig két héttel e +lelkesen habzó ujságközlemény után, ujabb, de már nem oly lelkes adta +hirül mindeneknek, akiket illet, hogy a papirhiányra való tekintettel, +első sorban a forradalom igazát hirdető nyomtatványok és iskolai könyvek +látnak napvilágot, a „tisztán müvészi szempontok által vezetett“ +kommunista kormány a tudomány és irodalom remekeire sort majd később +kerit… + +Jóllehet nem vettem tulságos komolyan sem az irói szovjet megalakitását, +sem a nálunk és az egész müvelt külföldön teljes elismerésre talált +népbiztos „külön hangsulyozásait“, kivágtam a lelkes ujságközleményt s a +szélire rá jegyzem: „Az én irói halálos itéletem bejelentése. 1919 márc. +25.“ + +Nem kellett sokáig várnom a halálos itéletre, két hét mulva megérkezett. +A Proletárdiktatura 20-ik napján egyetlen egy soros levélben értesitett +a sajtódirektórium, hogy „a _Jó Pajtás_ beszüntetését határozta el.“ A +halálos itéletet egy gyermekember „jegyezte“, akinek Ypszilont bitorló +nevével először e napon találkozám. Jóleső érzéssel vettem tudomásul, +hogy az Ypszilont még a proletárdiktatura sem itéli halálra, de _ez a +halálos itélet_ váratlanul ért. + +A _Jó Pajtás_, amint a neve is sejtteti, gyermekujság. Nekem több ennél: +a világháboru fergetegében népes családom mellett egy még népesebb +család. Háborgó lelkemnek csendesitője, vigasztalója. A minden szépet, +minden jót elnyeléssel fenyegető vértengerben kicsiny sziget. Sziget, +ahol édes volt a számkivetettség: megédesitette ártatlan gyermekek +szeretete. Köröskörül, ameddig szemem ellátott: elmeháboritó +_Reménytelenség_. Itt ezen a kicsiny szigeten félénken, bátortalan, de +kidugta fejét a hóvirág; bokor alján az ibolya. És nyilt, nyiladozott +szép sorjában a rét minden virága; daloltak a madarak; zümmögtek a +méhek; táncoltak a báránykák. Az egész világot beboritó sötétségen is +átszürődött a szigetre egy-egy vékony, melengető napsugaracska: a +_Reménység_. Itt sarjadzott, nőtt, növekedett a _Jövendő_. Meleg szivem +vérével, könyével öntöztem az én kis szigetecskémet, – s halljatok +csudát! – itt télen-nyáron zöldelt a fü, nyilt a virág, egy öreg szivvel +összeforrt sok-sok ezer gyermeksziv; látván láttam, mint menekülnek a mi +kicsiny szigetünkre apák, anyák, nagyapák, nagyanyák: mind csüggeteg +lelküek; mind vigasztalást, bátoritást keresők. S im, a reményvesztett +lelkekben kicsirádzott a Reménység magja; beesett, holt halovány +arcokról szét-szétlebbent az özvegyi fátyol s a megindultság +könnycseppjein átcsillant egy gyönge mosoly. Az ujra éledő, ébredező +Hit. Az Istenben való Hit. + +Erről a szigetről, „ahol édes volt a számkivetettség“, kergettek el +engem s velem a _burzsujnak_ gunyolt, valójában proletárnál proletárabbá +tett gyermekeknek ezreit. + +Két pennám volt a világháboru előtt. Egyikkel a nagyoknak, másikkal a +gyermek- és a serdülő ifjuságnak irtam. Amazt kilőtte kezemből az első +golyó, amely _embert ölt_. Emezt görcsösen szorongattam ujjaim közt, s +le nem tettem, mig egy durva kéz ki nem ütötte, a Proletárdiktatura +keze. Irótársaimat, akik ebben a nagy világösszeomlásban irták a +legléhább könyveket, nyilván a csüggeteg lelkek, a „szomorodott szivü +hátramaradottak“ vigasztalására, – nem irigyeltem. Ismerem én sok minden +gyarlóságomat, nem is rejtegettem e könyv lapjain, de Irigység soha nem +bántotta lelkemet. Sohasem kellett másvalakinek figyelmeztetnie, hogy +X., Y., Z. s az Ábécé többi betüje mind nagyobb iró, mint én: nyomban +megláttam ezt a magam szemével. S minden „nagyobbal“ nagyobbra nőtt az +örömem, a boldogságom, mert minden egy esetben a szegény magyar irodalom +gazdagodását, dicsőségét ünnepeltem. Nem tagadom, de sőt igaz örömmel +hirdetem, hogy az ünneplésre a világháboru fergetegében is nyilt +alkalom, ha ritka is. Magyar szivemnek ugyan teljesebb lesz vala öröme, +ha Barbusse _Tűz_-e magyar iró nevét teszi világhirüvé. Hiába, a vér +vizzé nem válik, s akasztófa ide, akasztófa oda, vérem a +Proletárdiktatura Istent, hazát, nemzetet nem ismerő napjaiban is inkább +huzott a kivert magyar bikához, mint a füstölgő romjainkon kukorékoló +gall kakashoz. Igen, a világháboru fergetegében is született egynéhány +magyar könyv, amely irójának komolysága, elmélyedése mellett tesz +tanuságot. Elmélyedéssel irni ágyuknak dörgése, városoknak, faluknak, az +emberi ész és sziv alkotta szépségeknek porba-hamuba omlása; +földönfutóvá lett népek, özvegyek, árvák millióinak egethasogató +jajgatása, Istenkáromló átkozódás, s mind ezt túlszárnyalóan: a soha nem +szünő halálhörgésnek közepette – mely nagy _lelkierő_ kell ehhez! _Ez_ a +lelkierő hiányzott bennem. Ezt sem irigylem, de övé a csudálatom. + +Fel-fellobbant egy-két gondolalom, – mindjárt el is temettem. Cenzorok +munkáját minek szaporitsam? Ott ragadtam a _Gyermekek szigetén_. Ezen a +szigeten különösebb „elmélyedés“ nélkül szolgálhattam a – Jövendőt. Ezen +a szigeten éhen halhattam volna ugyan, ha közbe-közbe nem szántogatok, +nem kapálgatok kisbaconi földemen, de szabad voltam itt, mint a madár. +Dalolhattam, mesélhettem; dalban és mesében kiönthettem a szivemet; +csuffá tehettem a háboru hiénáit; megutáltathattam s meg is utáltattam +az én apró népemmel a fertelmes háborut – – a cenzor bácsik éppúgy nem +néztek bele az „ártatlan lapocskába“, mint ahogy belenézetlen mondták ki +rá a halálos itéletet a sajtó csupa 20–30 éves birái s egyben hóhérai. + +* + +A tollat kiütik a kezemből, én is szaporitom a munkanélküliek és a +dolgozni nemakarók lézengő seregét. Kerek e föld leggyászosabb serege +ez. A mesebeli fekete gyász város Budapest: ez a város meghalt. Uccáin +hömpölyögnek a tömegek, mégis meghalt. Nem dolgozik itt senki, de senki. +A burzsujból proletár, a proletárból burzsuj lett; az eredmény: sem ez, +sem az nem dolgozik. Minden néven nevezendő „üzem“ kommunizálva, +munkások és megtürt tisztviselők a készt fogyasztják, termelni nem +termelnek. Magas fizetés – hamis bankóban, semmi munka: lehet-e e +rablógazdaság hosszu életü? A faluról egyetlen káposztafejet sem hoz be +a gazda. Nem bolond, hogy hamis bankóért adja véres verejtékének +gyümölcseit. Aki éhen veszni nem akar, kékpénzével, féltve őrzött +ruhadarabjaival rójja a falukat, igy jut egy-egy jó falathoz. +Egyetlenegy szemmel látható, kézzel fogható munka foly a feketegyász +városban: közeleg május elseje, ennek örömére vörösbe öltöztetik az +egész várost. Husvét reggelén unokáimmal kisétálok a Margitszigetre. A +feketegyász város nagy darabján haladunk végig, s egyet látunk +mindenfelé: gödröket ásnak, azokba oszlopóriásokat állitanak, tetőtől +talpig bevonják vörös ronggyal. Ezeket a vörös rongyokat Bécs szállitja +sokezer magyar ökör fejében. Vásárcsarnokokban, mészárszékekben +hétszámra nincs egy falat hus, sem burzsujnak, sem proletárnak, ez is, +az is zöldségen tengődik, de a feketegyász városnak vörösbe kell +borulnia. De hiába borul vörösbe, feketegyász város szine még +feketébbnek látszik. + +Az Országháza előtt Andrássy Gyula lovasszobra deszkákból összetákolt +siralomházban. Talán le akarják dönteni, elébb azonban siralomházba +ültetik a német szövetség megteremtőjét? A Margitsziget, a csudaszép +sziget! Mivé lett! Széttaposott, lehevert gyepágyain a még el nem +csapott őrök komoran szedegetik össze az eldobált, piszkos ujságlapokat. +Itt-ott letördelt, lehasogatott ágak! Még nem vágták ki a tölgyeket, +melyek alatt Toldi költője szeretett pihenni, még csak az ágait +hasogatják, de sor kerül majd a kivágatásra is. Vajjon e vandál munkára +lesz-e idejük? + +Minden napra tiz-husz rendelet s mind halálnak halálával fenyegeti a +burzsujt, akinek még megszöknie nem sikerült. Már kezdek ráeszmélni, mi +az az „új világ“. Az új világ „más világ“, ahová már sürün küldözgetik a +24 órás átalakulás kerékkötőit. Megenyhülten gondolok vissza néhai +Surányi Józsefre, akinek hősi halált halt egyetlen fia; aki e fiu +emlékére menedéket adott a hadiárváknak; aki csak kérdezte tőlem: _mért +nem mindjárt?_ Ezek nem kérdezik, de halállal fenyegetve parancsolják: +Mindjárt! Mindjárt! Huszonnégy óra alatt akarják átgyurni a lelketlenül +megcsonkitott országot. Aggot és gyermeket. Be akarják zárni Isten +házát. Nemcsak akarják, de ki is kergetik az iskolából a vallást. Ezek +nem akarnak hosszuéletüek lenni, mert arra tanitják a gyermeket, hogy ne +tisztelje szüleit. Ezeknek nem szent a családi tüzhely: serdülő fiuknak, +lányoknak a szabad szerelmet hirdetik. Ezek azzal alázzák meg a tanárt, +hogy rászabaditják a diákot. Egy széket ül a diák a tanárral a fegyelmi +tanácsban. A diákok itt is, ott is ráteszik kezüket a tanári könyvtárra +– ezután ők szabják meg, mi könyvet olvashat a tanár. Ezek azzal alázzák +s gyalázzák meg a tanárt, hogy iskolázatlan bizalmiakkal ellenőriztetik +a tanitást. Különösen a történelem tanitását. Ezek bizonyitványokat +adatnak ki soha nem vizsgázott vörös katonáknak. Ezek – májusban, amikor +úgy látszik, hogy végéhez közeledik a pünkösdi királyság – egy züllött +tanárral megkisértetik az igazgatókat, hogy vigyék fel a közoktatási +népbiztoshoz a gimnázium pecsétnyomóját s egyben husz darab érettségi +lapot, hogy iskolavégzetlen, de nagy hivatalt viselő gyermekek részére +állitsanak ki érettségi bizonyitványt! Jó lesz az – Oroszországban. Ez +nem kitalálás: az én igazgatóvőmet is megkisértették. + +Feneketlen erkölcstelenség, rablás, gyilkolás, ártatlan emberek halálra +kinozása – ez az uj világ. Egyszer-kétszer megfürdették a +proletárgyermeket, egyszer-kétszer cukrot, süteményt osztottak ki; +egyszer-kétszer szinházba, moziba vitték; s nem egyszer-kétszer, de +szakadatlan csepegtették a gyermekszivekbe a gyülöletet – ez az uj +világ. Én pedig és mind, akik a régi világban nevelődtünk s becsületes +akarói vagyunk a becsületes haladásnak, ülünk, ülünk, búsan ülünk, mint +a sziciliai mesék végén a szegény mesemondók, mondván: Hej, lett aztán +hét országra szóló lakodalom, ettek, ittak, vigan voltak, mi pedig csak +ülünk, ülünk, szomoruan ülünk és éhezünk tovább… Mert igen ritkán járok +az uccán, egész napokat otthon ülök: szabadon, még szabadon ülő +fogolynak érzem magamat. Nekem, mint a gólyának, két hazát adott +végzetem, az egyik a kicsiny falu, a másik az ország szive. Az egyik +elveszett, a másikban fogoly vagyok; szabadon ülő, senyvedő fogoly. +Szaladnék akár a pokol fenekére is, de nincs mivel és nincs hová. +Negyven esztendeje szántogatok a „magyar ugaron“, s a proletárdiktatura +sötét napjaiban egész gazdaságom egynehány-rend változó ruha, egynehány +hamis 200 koronás bankó, s messze a keleti határon néhány hold föld, +negyven esztendő véres verejtékének szerzeménye, amelyről nem tudom, +vajjon szántok-e még rajta valaha? + +Huszonöt év óta az első nyár ez, hogy nem járhatok-kelhetek erdőn, +mezőn; nem hallom a szántóvető madarának, a pacsirtának égbeszálló +énekét. Mondom Máriának: Már negyven napja nem volt toll a kezemben. Itt +elsenyvedek. Megyek falura. Valahol tán találok munkát. Még elbirom a +kaszát. + +Mondta Mária: + +– Majd elmegyünk falura is, de ketten, nagyapóka. Egyelőre itthon marad. +Addig megyek, amig valahol megtalálom a maga kedves iró papirosát. Akkor +szépen leül az asztal mellé s megirja azt a könyvet, amelyet évek óta +igér nekem: a falujának, a népének az életét, na meg a magáét. + +– Megirjam? Kinek? + +– Az iróasztal fiókjának. + +És elméne Mária s még az nap szerze ötszáz iv kockás papirost. És letevé +az asztalra. És leült az öreg ember s kezdé irni a könyvet az +asztalfiának. Kezdé irni ezzel a gondolattal: Ha öreg, rozoga asztalom +némán türte, hogy hátán megirjak száz és nem tudom hány könyvet, illő, +ugy-e, hogy a száz és nem tudom hányadikat neki szenteljem? A betlehemi +pásztorok sajttal kedveskedtek a kis Jézuskának, a legtöbbet érővel, +amit neki ajándékozhatának. Én, a koldus iró, róhatom-e le adómat +értékesebb ajándékkal, mint ezzel a könyvvel, az elsővel, amelynek +terjedelmét, megirásának határidejét, tiszteletdiját kiadó nem szabta +meg; ezzel a könyvvel, amelyben egy halálraitélt népnek s e nép fiának +az életefolyását szándékozom egyszerüen, minden tóditás, szinezés, +röviden: hazugság nélkül megörökiteni; ezzel a könyvvel, amelynek +mindössze ha gyermekeim, unokáim s talán még a dédunokáim lesznek +hihetően kegyeletes szivü és elnéző olvasói – nem, nem, ennél nagyobb +ajándék nem telik tőlem, végtelen türelmességü iróasztalom! + +Igen, ezzel a gondolattal, ezzel az elhatározással fogtam munkába s +irtam meg e könyv három fejezetét ezer esztendő legszomorubb májusában. + +* + +Ami igaz: igaz; ami nem igaz: hazugság. Nem szabad elhallgatnom, hogy a +halálos itéletet nyomban követte a felmentő itélet. Felebbezés nélkül +követte. „Ön nélkül az ifjusági irodalom el sem képzelhető!“ áradt felém +erről, arról, jobbról, balról, minden felől a kisértő szózat. +„Természetesen“, csak a proletárgyermekeknek szabad irnia… + +– S a „burzsuj“ gyermekek? + +– Azok dögöljenek meg! + +Ezt üzenték nekem abból a házból, ahol gyermekkoromban Eötvös József, +életem delén Apponyi Albert csinált nemzeti kulturát. + +– Inkább dögöljek étlen! – tört ki ajkamon az első s remélhetően az +utolsó durva szó. + +A burzsuj gyermekek dögöljenek meg… Ezt nekem üzenték, aki gyermek és +gyermek közt különbséget soha nem tevék. Burzsuj gyermek is, proletár +gyermek is megtalálhatá könyveimet az iskolák könyvtáraiban, s ha nem +hazudik a statisztika, az én könyveimnek akadt legtöbb olvasója. A léha, +munkátlan életre az én könyveimből nem kapott kedvet a burzsuj gyermek, +a munka s a munkás kéz megbecsülésére annál nagyobbat. Fajokat, +felekezeteket, osztályokat egymás gyülöletére nem neveltem, a _Szeretet_ +volt alapigéje minden egy könyvemnek. És most, életem alkonyulatán a +_Gyülölet_ szolgálatába állitsam tollamat!? + +Teljes két hónapig aludt a Jó Pajtás, özönével jöttek a gyermekek +levelei. Ha valahol annak a sok ezer gyermeknek a sirása +összetalálkozik! A kő is meglágyul bizonnyal. Ezekre a levelekre +válaszolni nem lehetett. Megirhattam-e, hogy mért kellett az ő kedves +pajtásuknak meghalnia? Bizony, mondom, ezek az emberek az ártatlan +gyermeksziveken követték el a legnagyobb kegyetlenséget. + +Két hónap mulva ujabb üzenet. Nem bánják, gyermek és gyermek közt ne +tegyek különbséget, ők is a szeretetet akarják hirdetni, de az ujságnak +más cimet kell felvennie! Más cimet. Miért? Csak azért. Megmagyarázni +nem tudják. Egyszerüen mást akarnak, valami ujat minden téren, ha annak +az ujnak sem haszna, sem értelme nincs. + +Számtalan, kedvesnél kedvesebb cimet ajánlanak. Például: A kis munkás. A +kis elvtárs. _A kis proli!_ Még ezt is. De ettől elállnak, mert eszükbe +jut: hiszen prolinak csufolja őket a pesti elméskedés. + +– Nem, nem, soha! + +Tovább alkudozunk. Hát legyen _Jó barát_. Igen jó cim, de miért legyen a +_Jó Pajtás_-ból _Jó Barát_? + +– Nem, nem, soha! + +Végre is kapitulálnak. Jól van, maradjon a régi cim. + +Közlöm a Franklin vezérigazgatójával, Gárdos Alfréddel az üzenetet. +Abban állapodunk meg, hogy ha tisztességgel fel lehet támasztani az +ujságot, támasszuk fel. Végre is, övék a Franklin, övék az ujság is, +elrabolták ezt is, azt is, tehetnének vele, amit akarnak. Még mindig +előnyben vagyunk ama földbirtokosokkal szemben, akiknek a földjét +elkommunizálták, s a legjobb eset, ha a volt gazdát meghagyták; +intézőnek. Lám, mi feltételeket is szabhatunk. Ki tudja meddig tart a +vörös uralom? Összeomlik, kétségtelen, de mikor? Ugy elalszik az ujság, +hogy fel nem támad többé. Még azt is kikötöm, hogy cenzurát, beleszólást +nem türök. Ezt is elfogadták. Vesztüket érzik ezek az emberek? Vagy arra +várnak, hogy csak kezdjek munkába s felrugják a kikötéseimet? Állok +elébe. + +Két ifju intézi a gyermek- és ifjusági irodalom ügyeit a közoktatási +népbiztosság kebelében. Azon kezdik, hogy tisztességben megőszült irókat +előszobában várakoztatnak. Elhitetik ezekkel az éhező öreg emberekkel, +hogy minden kézirat egyenest hozzájuk adandó be. Én ezekből a +kéziratokból egyetlen egyet sem fogadok el. Inkább egymagam irnám tele +az ujságot, semhogy másodkézből vegyem át a kéziratot. Az ifjak igen +dühösek, hogy soha feléjük sem nézek, nem alázom meg magamat. Az ifjak +közül az ifjabbik leveleket irogat, nem hivatalosat, de jóakaratu +magánleveleket. Nem válaszolok rájuk. Az ifjunak gyönyörü tervei vannak, +de én azok méltánylására képtelen vagyok. Az ifju egy még ifjabb ifjut +azzal küld hozzám, hogy ezt az ifjut a szellemi munkások tanácsa az +összes ifjusági lapok technikai és müvészeti irányitására nevezte ki. A +18–20 éves ifjat igen nyájasan fogadom, s miután előadta jövetele +célját, mondom neki: – Hogy maga, kedves öcsém, jobban ért a müvészeti +irányitáshoz, ezt én látatlanban elismerem. Önök tehetnek akármit az én +elrabolt szellemi tulajdonommal, de csak – nálam nélkül. Az ön +kinevezése megsértése az egyezségnek, én tehát tovább nem szerkesztem az +ujságot. Egyet azonban tanácsolok: ne mutatkozzék be a főszedőnél, ne +közölje vele, hogy ezután ön fogja teknikailag irányitani az ujságot, +mert a főszedő már torkig van a kommunizmussal és önt ki fogja dobni. + +Az ifju sürü bocsánatkérések s elég nagy hallgatóság derültsége közt +bucsuzik el. Néhány nap mulva hozzám juttatnak néhány igen kezdetleges +illusztrációt: mind ennek az ifjunak a remeklése volt. Csupa szomoru +tehetségtelenség. S ezzel akarták irányittatni az ujságot ugy müvészeti, +mint technikai tekintetben! + +Hát ez igen kedves, igen szép világ volt, de a legkedvesebb s legszebb +benne, hogy hamarosan kimult. Pedig már kész volt a szomoru véget ért +Somogyi Béla kommunista olvasókönyve is, csak éppen ki kellett volna +nyomtatni. + +– Kár belekezdeni, – figyelmeztette Somogyit jóakaratuan a nyomdavezető. +– Mire kinyomjuk, összeomlik a proletárdiktatura. + +Ez már a második olvasókönyve volt Somogyinak. Egyet a Károlyi-uralom +alatt állitott össze: ezt elsöpörte a kommunizmus. A második már +nyomdafestéket sem látott. A proletárdiktatura összeomlott, mert össze +kellett omlania. Az ellenforradalmak nem tudják ledönteni, de már ugy +látszik, hogy maguk a munkások fogják ledönteni: a leggyalázatosabb +módon terrorizált, félrevezetett munkások. Hiába volt a munkásnak +miniszterinél jóval nagyobb fizetése, a hamis bankót a gazdaember nem +fogadta el, s a munkás jobban éhezett, mint a kirabolt burzsuj. Mert +minden burzsujnak volt valamelyes gyökere falun, igy vagy ugy, +élelmiszerhez jutott. A munkásnak, ha jól akart lakni, fel kellett +csapnia vörös katonának. + +Tanuja vagyok, amint egy betüszedő keservesen panaszkodik a +nyomdavezetőnek, hogy ő már nem birja tovább az éhezést. + +– Maga panaszkodik? Hisz maga már akkor kommunista volt, amikor még hire +sem volt a kommunizmusnak! + +– _Nem igy értettem a kommunizmust!_ – kiabált a megcsalt ember dühével. + +Természetes, hogy nem igy értette. Egyetlenegy jobbérzésü ember sem +értette igy. A vezérek rabolnak és raboltatnak s duskálnak minden jóban. +A munkást veti fel a hamis pénz, s maga, felesége, gyermekei éheznek. De +csak a pesti munkások éheznek, a mezőgazdasági munkásnak a nagy +uradalmakban uri dolga van. Dolgozni alig dolgoznak valamit, vigan +fogyasztják az uradalmak készleteit. Hogy lesz-e harapnivaló a jövő +esztendőben, arra nem gondolnak: „egyél, igyál, mulass, minden egyéb +semmi.“ Iparvállalatok, uradalmak mind szörnyü deficittel „dolgoznak“, +ismeri be egyik népbiztos a szovjetgyülésen, s ugyanaz állapitja még, +hogy a hivatalok tele vannak csirkefogókkal, akik nemcsak az időt +lopják, de lopnak mindent, ami megfogható. Kisül, hogy a +szovjetköztársaság nagy bünszövetkezet, tagjai rablók és gyilkosok! Van, +bizonnyal van köztük néhány tiszta kezü és zavaros fejü álmodozó is, +magam is ismerek egyet, akinek tisztakezüsége mellett hitet mernék +tenni. Lukács György az, a Hitelbank igazgatójának fia, akire nem az a +megállapitás találó, hogy: vagy szent vagy őrült, hanem ez: szent is, +őrült is. Ez a szent és őrült ifju már kisdiák korában több könyvet +olvasott össze, mint akárhány agg tudós egész életében. Barátait, ha +valami „uj“ elmélettel állanak elé, mosolyogva inti le: rég tul van ő +már azon! Kéjelegve dicsekszik, hogy radikalizmusával tiz esztendővel +mindig előbbre jár, mint rokongondolkozásu barátai. A Kisfaludy-társaság +pályázatán tünik fel a 22–23 éves bankárfiu a modern drámáról irt +nagyszabásu könyvével. Lenézi a Kisfaludy-társaság öregeit, ezek neki +mind vén szamarak, de a lenézett társaságtól nyert koszorut látható +boldog-büszkén tüzi a fejére. A könyv alapos könyv, de nyelve, stilusa +rettenetes. Végére juthatatlan, össze-visszakeveredett mondatokban ir: +ugy ennek, mint ezután következő müveinek olvasása a türelmet kemény +próbára teszi. Amint elébb mondám, csodabogarakat közölnek könyveiből, s +ugyanez a sajtó most egekig magasztalja. Nem csodálom, mert elsőrendü +tiszteletdijat s elsőrendü élelmezést igér az irodalom munkásainak. +Bizonyos, hogy komolyan igérte ezt ez a szent és őrült ifju, s talán még +a proletárdiktatura rövid életében beváltja igéretét, ha népbiztostársai +is szentek és őrültek, mint ő. De ezek mindent elraboltak és +elraboltattak, s a magyar iró sohasem éhezett annyit, mint az „elsőrendü +ellátás“ négy hónapjában. + +Az ötvenes-hatvanas évek egyik sokat éhező irójától megkérdezte valaki: + +– Ugyan bizony, mi tartja benned az életet? + +– A lelkesedés s a dunaparti szilva! + +Most azonban sem lelkesedés, sem dunaparti szilva. Zsirtalan és hustalan +tökkáposzta-főzelék az ebéd is, a vacsora is. Szekerek végtelen sora +döcög Budapest uccáin, tökkel és mindig tökkel megrakodva. Ezren meg +ezren esküsznek meg, hogy, ha vége lesz a vörös uralomnak, soha tököt +nem esznek. + +Undoritó, felejthetetlenül undoritó látvány a tökkel megrakott, a +szemetes uccákon végigdöcögő szekérkaraván. Volt egy királyunk, akinek +Kun László volt a neve. Ennek uralkodása alatt oly nagy volt a +szegénység, hogy az emberek maguk huzták a szekeret, mivelhogy nem volt +igavonó állat. Ma is Kun László szekerének hivják a taligát, mit a +szegény ember maga huz. Amint halhatatlanná lett Kun László szekere, +halhatatlan marad a tök is, Kun Béla nevével kapcsolatban. +Elképzelhetetlenül sivár képet mutatott a feketegyász város. Ha egy +város romokban hever, az ember Mariusként leül a romokra és zokog. Itt +állnak a falak, megvannak a tetők, s ez a város mégis halottabb, mintha +romokban heverne. Ez nem zokogtat. Ez émelyegtet. Ez az émelygés sirig +kiséri mindazokat, akiknek e feketegyász város falai közt kellett +senyvedniök. + +Mark Twain, az amerikai humorista kacagtatóan mondja el egyik +humoreszkjében, hogy micsoda bolond dolgokat irt, amikor ő gazdasági +lapot szerkesztett. Többek közt leirta, hogy mely nagyszerü krumpli +terem – a fán. A cikk megjelenése után bekopogtat hozzá egy öreg +földbirtokos. Kezében az ujság. Kérdi: Ön a szerkesztő? – Én. – Ön irta +ezt a cikket? – Én. Az öreg ur szót sem szólt, csak megcsóválta fejét és +eltávozott. De hát ez, – mondaná édesapám – rege. Ám nem rege, de komoly +valóság, hogy a közélelmezés népbiztosa április végén őszintén +megvallja: csak májusban és juniusban nem lesz hus, de juliusban már +lesz, mert „tudvalevően a mezőgazdasági munkák _junius végén +befejeződnek_ s a gazdák ekkor piacra viszik az állataikat“. Mondanom se +kell, hogy a gazdák megátalkodott, makacs emberek, velök nem lehet +elhitetni, hogy a gazdasági munkának juniusban vége, azontúl ökörre +szükség nincs: burzsuj és proletár juliusban is zsir és hus nélkül eszi +a tököt. + +Julius 29-ikét, házasságunk 35-ik fordulóját úgy ünnepeljük meg +nagyanyókával, hogy a feketegyász városból egy pestmegyei tót faluba +menekülünk. Ott nyaral a leányom négy apró gyermekkel, itt akarja tejjel +feltáplálni őket. Nyomorult viskó földes szobácskájában huzódnak meg: az +én falumban a cigánykovácsnak különb háza van. A szivem összeszorul, +érzem, mint szivárog a vér belőle. Hát idejutottunk! Messze Keleten +üresen, némán szomorkodik egy nagy ház, egy nagy kert, s az én +gyermekem, az én unokáim putriban, a földön fekszenek… De az anya – +anya. Neki az a fontos, hogy sok és jó tejet tölthet gyermekeibe. A +gyermekeknek: itt is van erdő, mező, ahol szabadon járhatnak-kelhetnek, +szaladgálhatnak. Itt voltaképpen csak mi vagyunk igazán szomoruak, mi, +az öregek. Hát ezért éltünk? Ezért kinlódtunk? + +A falu különben meglepő szép. Minden kertben sok gyümölcsfa, főként +szilvafa temérdek. Messziről kis erdőnek tetszik a falu. És erdő +koszoruzza köröskörül. Csővár a falu neve, 48 előtt a Prónay-család +jobbágya volt a nép. Nem messze. Acsán remetéskedik az agg Prónay Dezső, +a kuruc magyar. Mit kellett megérnie ennek a magyar viselethez, a magyar +erkölcsökhöz minden időkben hü magyarnak! A kastélyában dorbézoló vörös +katonák estétől reggelig az agg főurral szolgáltatják ki magukat! Soha +szeszesitalt nem ivott, s kényszeritik, hogy koccintson, igyék velük. És +akkor az aggastyán földhöz vágja poharát: Nem, nem, soha! Egyik vörös +mellének szegezi fegyverét. Prónay pisztolyt ránt elő, s a gyáva vörös a +fegyvert leereszti… Meghalni? Nem, ölni igen, meghalni nem szeret a +vörös. A volt jobbágyok neszét veszik, hogy az ő volt földesuruk +kastélyában tivornyáznak a vörösek. Nosza, felkerekednek s huszonnégy +fegyveres vörös esze nélkül szalad a jámbor tót atyafiak haragja elől… + +Szakadatlan haza gondolok s emiatt nem tudom élvezni a falut. Gyötrelem, +kín itt minden pillanat. De kárpótol a szenvedésért, hogy a tót +atyafiakat közvetlen közelről ismerhetem meg. Mely becsületes, mely +hüséges, mely hálás nép ez! Atyjaként tiszteli s szereti volt +földesurát, aki 48 után is igazi atyja, támogatója, védője az ő népének. +S mely jószivü nép! Ahol megfordulnak unokáim, mindenütt megrázzák nekik +a gyümölcsfákat; mindenütt szelnek nekik egy karéj kenyeret, s igen +megsértődnek, ha el nem fogadnák. Akárcsak az én népem! + +Buza, árpa, zab lekaszálva, a sarjura még később kerül sor, én meg ugy +szeretnék kaszálni! A séta a réten, az erdőn ki nem elégit. Dolgozni +szeretnék s nincs mit. Mindössze egy szekér árpakévét dobálhatok a +gépbe: pap házigazdám bizony nem tehet arról, hogy nem termett több +ennél. Jövőre ennyi sem fog teremni. Néhány hold parókhiális földjét is +kommunizálták. De… Nini, mi történt? Trénszekerek kanyarodnak be az erdő +felől, kisebb-nagyobb csapat vörös katonák ereszkednek le innen is, +onnan is az erdő sürüjéből: a szerte züllött vörös hadsereg előfutárjai +ezek. Kevés ideig pihennek, sietnek Vác felé. A sapkákról eltüntek a +vörös szalagok, kicsiny nemzetiszin szalagok kerülnek elő a sapkák +bélése alól. + +– Vadnak-e itt magyarok? – kérdi egy sastollas katona. + +– Nem igen, – mondom én. – De hát te hogy kerülsz ide Csikországból? + +– Honnét tudja az ur, hogy én onnét való vagyok, – döbben meg a fiu. + +– Onnét, mert csiki a beszéded. Csak ti mondjátok igy, hogy „vadnak“. + +– E’mán szent igaz. + +Kitudódik, hogy e fiu egyike az „átgyurt“ székely vörös katonáknak. +Székely urak gyurták át… + +Oh, oh, gyerünk tovább. Hiszen, minden jó, ha a vége jó. Azok a székely +urak, csak azt cselekedték, amit annyi más ur cselekedett: egyik +„beijedt“, a másik meg „az ördöggel is szövetkezett“ – csak még egyszer +bevonulhasson az édes anyaföld kebelére. + +– Mégis csak jól választottuk meg a házasságunk napját, Mária. Ennek +évfordulóján omlott össze a vörös világ. + +Augusztus 1-én reggel pedig a papiházba egy kis fiut hozott a gólya. Ha +ez a gólya beszélni tudna, ezt mondhatta volna: + +– Jegyezzétek meg ezt a napot. Ma kezdődik a – fehér világ. + + + + +TIZEDIK FEJEZET. + + +Ebben naplószerü feljegyzések, soha el nem küldött levelek lesznek, s az +igen hosszura nyult könyv befejeződik. + +_1919. augusztus havában._ + +Tehát: a vörösvilág összeomlott. A népbiztosok egyrésze megszökött. A +főbünösök szöktek meg. Tul a Dunán népitélet végez azokkal, akiknek az +eltünésre nem volt idejük; Budapesten oláh katonaság fogdossa össze +őket. A nagy fellélegzés örömébe ürömcsepp vegyül. Ennyire legyöngült az +őserő?… + +* + +Az asztalfiának szánt könyv irásában elakadtam. Elő-előveszem a tollat, +egy szó nem sok, leirni annyit sem tudok. A falumból tavasz óta sem +szóbeli üzenet, sem levél. Vajjon a fáim élnek-e még? + +* + +Egyetlen egy napilap jelen meg. Nem a régiek közül való. Most született. +Lám, ebben az országban meghalni nem lehet. Az egyetlen magyar lapot egy +darabont-képviselő szerkeszti. Van-e magyar, aki a darabont világra +emlékszik még? Egyáltalán, vannak-e magyarok? Az egyetlen magyar +napilapot oláh cenzor cenzurázza. Hallani vélem a kalandor gróf +dunnyogását: «Él magyar, áll Buda még.» + +* + +Tul a Dunán szervezkedik a nemzeti hadsereg. Horthy Miklós, a hős +tengernagy a szervezője. Kunmagyar. Hát csakugyan «megvirrad még +valaha?» Nem lesz mindig éjszaka? Most még éjszaka. Sötét rengetegben +bolyongunk, mint a mesebeli király. Nem találjuk a kivezető utat. Vajjon +meglátom-e az Igéret földjét? Már azzal is megelégedném, ha gyermekeim +pillantanák meg. + +* + +_Szeptember 21._ + +Hetek óta nem volt toll a kezemben. Máriának hetek óta egy volt a +gondolatja: Ő hazamegy. Viszi Jankót is, halálnak eljegyzett +gyermekünket. Még eddig minden gyermekét kitépte a halál karmai közül, +hátha most is sikerül a lehetetlen? De akkor még apró gyermekek voltak; +az _övé voltak, egészen az övé_. Szegény Jankó már többek kezéből került +vissza az ő kezébe… Oh, Mária, Mária, Golgotha-hegyén térdeplő Mária, a +halálé lesz a diadal, nem a tied! Heteken át a készülődés izgalmai, a +bucsuzódás keservei. Éjszakák után éjszakák, szemünkre alig jön álom. +Most válunk el először harmincöt év alatt. Lehetséges ez? Szivünkről +szakadt gyermekünkért mit nem cselekednénk? Mária elment. Az erkélyről +kisérte könytől homályos szemem a hazabujdosó anyát és fiát, mig a +messzeség elnyelé. Soha még a vasuthoz ki nem kisértem senkimet. Nekem +minden válás – komoly, igen komoly fájdalom. Máriának is. Hogy két öreg +ember elsirja magát a hömpölygő, dulakodó tömegben! Igy, igy, itthon, +ahol csak Isten lát, senki más. Csak Isten hallja a bucsuszót, nem is +hallhatja más, mert egyikünknek sincs szavunk. + +Reggel tünt el bus alakod, Mária. Vajjon látlak-e többet? A fiamat +utoljára láttam. + +* + +_Október._ + +Ha gyéren is, akad egy-egy ember, aki levelet hoz Máriától s visz tőlem +őneki. Jankónak a kisbaconi levegő láthatóan jót tesz. A gazdaság +rendben. A földeket mind bevetették a jó atyafiak. A falu csöndes. +Különösen, mióta három legényt (a falurossza mind a három) Mária +csendőrkézre adott. Ime, három legény terrorizált egy egész falut. +Raboltak, gyujtogattak. Senki sem merte elfogatni. Vesztükre, Elek +nagyapó méhesét rabolták ki. S Máriát, a bátor pesti asszonyt, áldja az +egész falu. _Ez is_ te vagy, Mária! Ha igy el tudnál bánni a halállal +is! + +* + +Az a gondolatom támadt, hogy minden nap eseményét feljegyzem röviden, +hogy mindjárt átadhassam, ha véletlen postás akad. Ugyanezt cselekszi +Mária is. Sőt Jankó is fel-feljegyez egy s mást. Az irása változatlan. A +vonásai határozottak. Ez az édesanya s a baconi levegő müve. Vajjon én +szivom-e még ezt a levegőt? + +* + +«Amig én nem kérlek, ne gyere haza.» Szegény Mária, mit kellett leirnod! +Nem megyek, nem. De éjjel, az álom szárnyán, szabad, ugy-e? Minden éjjel +rólad álmodom. Kierőszakolom magamnak ezt az álmot. Órákig fekszem +ébren, szakadatlan Rád gondolok, igy szenderülök el. Bizonyos, hogy +látni foglak. És látlak is. Csak egy busit, hogy Te mindig néma vagy, +néha komor is, mintha valamiért neheztelnél reám. Szólalj meg, Mária! De +ha nem szólalsz meg, látásoddal is megelégszem. + +* + +_November 16._ + +Ma nagy ünnepe volt az ország szivének: bevonult a nemzeti hadsereg. Én, +ősi szokásomhoz hiven, itthon ünnepeltem. Az Országháza előtt volt a +tábori mise. A családot a «kis doktor» képviselte. No, meg Ágnes, az én +«dajkám». Ő a Muzeum-kertből nézte végig az uj honszerzők menetét. +Magánkivül rohant be, a kályha mellett üldögélő öregemberhez: Sohasem +láttam ilyen szép katonákat! Már tegnap leszedte koszoruimról a +szalagokat, zöld festéket vett, két szalagot zöldre festett s kitüzte az +erkélyre a Benedek-család nemzeti lobogóját. + +Csodálatosan munkál ebben a székely leányban az őserő. Nappal egymaga +végzi két ember dolgát, este meg tanul. Késő éjjel is tanul. Decemberben +levizsgázik a harmadik és negyedik polgáriból. Lolli foglalkozik vele +esténként. Azt mondja: tüz az esze. Szegény leány! Pedig ő is el van +jegyezve a halálnak, mint a mi fiunk… + +Vajjon lesz-e e levelemnek postása? Innen, ugy látszik, már senki sem +megy haza. Annál többen jönnek hazulról ide. Jönnek, jönnek, folyton +jönnek a számüzött magyarok. + +* + +_November 19._ + +Tegnap este óta hull a hó. Itt a tél. Egész komolyan itt van. Kezdődik +az igazi fázás és koplalás. Két forradalom, megszállás: +Csonka-Magyarország kirabolva. Egy kályhára való fát és szenet valahogy +összeteremtünk, de a lakosság nagy részére irtózatos szenvedés vár. Sőt +már itt is a szenvedés. Még tiz nap van hátra a hónapból s már ötezer +korona elfogyott. Pedig csak négyen vagyunk. Már kezdek körülnézni a +lakásban… Mit is lehetne eladni nagyobb szivfájdalom nélkül? + +Ma éjjel igen megrikattál, Mária. Hazajöttél, az előszobában egy +pillanatra megálltál, szó nélkül megfordultál s elmentél. Sirtam, mint a +gyermek. Sirva ébredtem fel. Arcomon záporként folyt le a könny. Hosszu +időre lehangolt az álom. De lassanként lecsendesültem. «Somnia sunt +contraria». (Az álmok ellenkezőt mondanak.) + +Vajjon lesz-e e levélnek postása? Amióta elmentél, még ilyen +reménytelenül nem irtam levelet. Jó éjszakát, szivem Máriám! + +* + +_November 24._ + +Nemsokára megkapjuk a békefeltételeket. A békedelegáció elnöke: Apponyi. +Ennek méltán örvend minden magyar sziv. Ha valaki még valamit kivivhat +javunkra a konferencián: ez ő. Ott a helye, nem a miniszterelnöki +székben. Ott összemorzsolnák a «fajmagyarok». Mi ez? kérdenéd, ha +kezedbe kerülne e «macskaköröm». Megmagyarázom. Világosan emlékszem: +éppen huszonöt esztendeje, a rég megboldogult _Fővárosi Lapok_-ba +vezércikket irtam. Az volt a cime: _Mind jeles irók vagyunk_. Ha ma +irnék cikket, ennek az lenne a cime: _Mind fajmagyarok vagyunk_. +Egyébként a kicsi Máriát ugy elválasztották, hogy észre sem vette. +Pompás szinben van, nagyszerüen fejlődik. Táncol, énekel, mindenféle +mókákat csinál. Amikor szülelett, felsóhajtottam: Hát te mire születtél! +Most azt mondom: be jó, hogy születtél! Mert igen bájos gyermek, az öreg +ember meg valamennyi önző. + +* + +_December 2._ + +Napok óta pihen naplóiró-tollam. Rettenetesen lehangol a reménytelenség: +semmi kilátás, hogy hirt adjunk magunkról. Ha egy nap nem: kaptál +levelet valamelyik gyermektől, kétségbeestél, minden rosszat +össze-visszagondoltál. Nem merek arra gondolni, mit csinálsz most. Ma +itt volt egy székely fiu: Püspökladánytól Szolnokig gyalog tette meg az +utat, mert nincs személyforgalom. Itt egy _ezeres_ bankóra ült s ugy +kelt át a Tiszán. Igy csónakázik most a magyar. Ez nem látott titeket, +de «hallotta», hogy jól vagytok. + +A mai este korszakalkotó. Mától kezdve engedély nélkül lehet kószálni +egész éjjel, ugy helyreállott a rend. Ugy legyen! No, és: a _Jó Pajtás_ +feltámadott. Csak kétszer fog megjelenni havonként a papirhiány miatt. A +fő, hogy erkölcsi kényszer elé kerültem: irnom kell. Mert amióta te +elmentél, Mária, egy sorral sem folytattam a könyvemet. Csak ülök, ülök +naphosszat, olvasok, olvasok s mert ugy látom, sohasem fogod olvasni e +naplót, meg merem mondani, hogy rendszerint késő éjjel alszom el +valamelyik könyvön. Mit is mondott édesapám? «Nekem az a könyv, ami a +gyermeknek a csics: elalszom rajta.» Nekem is. Végtelen boldog vagyok, +hogy halálos veszedelem nélkül irhatom le és nyomathatom ki ezt a három: +szót: Isten, Haza, Nemzet, – s természetes, hogy a Jó Pajtás ezután is a +_szeretet ujsága_ lesz, mivelhogy én Krisztus igaz tanitványa vagyok és +maradok. Ma sokan veszik ajkukra e szentháromságot: Isten, Haza és +Nemzet; sokan, igen sokan olyanok, akik nem oly rég mind a hármat +megtagadták, kicsufolták, most meg hirtelen, igen ügyes fordulattal +lármás fajmagyarokká lettek. S mert nagy, igen nagy érdekük, hogy közel +multjukról le ne hulljon a lepel, ezeknek már Apponyi Albert sem igazi +keresztény magyar. Apponyi, akiről Tisza Kálmán fülem hallatára mondta: +A barát levetette a csuhát! Tanunak merném hivni az Istent, hogy az a +nagy tömeg, mely benső hit nélkül veszi ajkára ama Szentháromságot, nem +busul, nem emésztődik annyit az ország szörnyü romlásán, mint amennyit +busulok, emésztődöm egymagam. Minden nappal tiz esztendőt vénülök, – +bizony, mondom néked, már rég tul vagyok Mathuzsálem korán. Hogy negyven +esztendő keserves robotolása, minden hivságos gyönyörüségtől való +tartózkodás után _ilyen_ öregséget értem: a Végzet e kegyetlen itéletébe +kezdek beletörődni. De ha az ezeresztendős nemzet dicstelen végére +gondolok (s nincs nap, tán óra sincs, hogy ne gondoljak erre): még ha +több lett volna is e nemzetnek a büne, mint az erénye (aminek +megforditottja igaz), soha meg nem szünnék lelkem háborgása azon a +feneketlen nagy igazságtalanságon, ami e nemzeten elkövettetett! + +De hát én csak irok s a szivem majd megszakad a nagy reménytelenségben: +talán sohasem fogod olvasni kusza soraimat, én sem fogom látni a te +áldott kezed irását, talán nem is látlak meg soha _ezen a világon_. +Hiszen lehet, hogy hamarosan megkapjuk a rég kész békefeltételeket, de +már hallom az eget-földet rengető üvöltést: Bár ne ismertük volna meg +soha! Hallani vélem a földrengés moraját, s két öreg ember, messze +egymástól, tehetetlenül vergődik: a Sors még azt a kegyet is megtagadja +tőlük, hogy egymás kezét fogva zuhanjanak a megsemmisülésbe… Imádkozzál, +Mária, hogy, ha már… együtt, együtt, együtt! + +Jó éjszakát, szivem Máriám! + +* + +_December 6._ + +Mostanában, többek között, azzal foglalkozom, hogy a régibb költőkből +(Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa) a mai időkre szomoruan +találó strófákat irok ki a _Jó Pajtás_ gyermekeinek. Közbe-közbe +megakaszt egy-egy költemény, a falusi élet csendes boldogságát, erdőt, +mezőt, kertet éneklő, s egyszerre csak előttem az én kertem az ő +szépségeivel és sirás fojtogatja torkomat. S hiába csendesitem, háborog +a lelkem: szörnyü, szörnyü nagy igazságtalanság történt velünk, Mária! +Mely kevésre mérsékeltük vágyainkat, mely egyszerü életre rendezkedénk +be, s a Sors ebből is kizavart! S ebben a keserves lelkiállapotban is, +tudod-e, mit cselekszem? Esténként, elalvás előtt mezőgazdasági +könyveket olvasok! Hát fogok én még szántani-vetni? Fogok én még aratni? +Száz meg száz dolog jut eszembe: ha otthon volnék, ezt tenném, azt +tenném, itt ujitanék, ott ujitanék – nem kacagtatóan bolond képzelődés +ez? Hiszen, amire én hazajutok – ha jutok – rám fog illeni a mesebeli +szegény ember mondása a vén emberről: Ez már _csak volt_ ember! + +Jó éjszakát, szivem Máriám! + +* + +_December 10._ + +Teljesen el vagyunk zárva egymástól: egy lelket sem engednek át a +Tiszán. Én már abban sem bizom, hogy a béke után hamarosan megnyilik az +ut előttem. Ez kétségbeejtő! Hogy én még egy nyarat itt szenvedjek át! +Hisz nekem minden perc oly drága már. Maholnap kifogyok az időből. Mint +roskatag, testileg-lelkileg összetört aggastyán vánszorogjak haza?! És +Te! Mi lesz Veled e rettentő bizonytalanságban?! Miért is engedtelek +haza? Ugyis elébb-utóbb ez lesz a vége: minden elpusztul, minden, +minden! Lehet-e már nekünk ott nyugodalmas életünk? És ha ott nem lehet, +egyáltalán ezen a kerek világon lehet-e valahol? + +Oh, ezek az álmok! Valamelyik éjjel gyalogszerrel mentem haza. Kis batyu +volt a kezemben. Parasztfejkendő összebogozva, benne, nem tudom, mi. +Valószinü, egy darabka kenyérmaradék. Igen könnyü volt. A pap csüre s a +patak közt, amint a félhomályban elhaladtam, két falusi ember állt – nem +tudom, kik – s egy csendőr. Összeszedtem magamat, határozott lépésben +mentem tovább, mintha nem is láttam volna őket. Aztán egyszerre az +ebédlőben voltam. Láttam Mária leányomat, a nyitott ajtón át, az ő +szobájában, s vele volt Jankó is, szegény. Nem vettek észre, nem szóltam +hozzájuk, besurrantam a hálószobába. Te feküdtél, nyitva volt a szemed, +a rémület mintha megmerevedett volna arcodon, én meg Rád borultam, sirva +csókoltalak s ujra meg ujra elzokogtam: Nem, nem tudtam megállani, hogy +haza ne jöjjek! (Válasz ama leveledre, melyben azt irod, hogy addig haza +ne menjek, amig Te nem kérsz erre, ha egy évig kell is elszakadtan +élnünk.) Csak egyszer hallanám bár egy szavadat, de mindig néma vagy. Jó +éjszakát, szivem Máriám! Már azt sem bánom, ha nem szólsz, csak +lássalak. + +* + +_December 12._ + +Csak panaszkodnom kellett, hogy sohasem szólsz hozzám, ha álmomban +látlak, s még az éjjel feljöttél Pestre. Beszélgetésünkből csak ennyi +maradt meg reggelre: – Hány véka buzát vetettél? – Tizet. – Csak? Hisz +sokkal többet irtál. – Uj jegyzőnk van s egyet s mást el kellett +rejtenem, magyaráztad te. – Mi az uj gazda neve? – Nagy Ferenc. Hát a +feleségét hogy hivják? – _Liéva_. Ezen a bolond néven nagyot nevettem. +Hiszen, bolond álom volt az egész (többé-kevésbé bolond minden álom), de +fő, hogy beszélgettünk. + +* + +_December 16._ + +Teljes egy hónapja irom e naplót, s postása nem akad. Neked sem akad +postásod, Mária. Most rövid, ártatlan levelekkel próbálkozom. Ma inditok +utnak egyet, melyet Kolozsvárig visz el egy jótét lélek. Ott dobja be. +Vajjon mi lesz a sorsa? + +Képzeld, Mária, ma Gyönkről, Tolnamegyéből irt egy Csanády Sándor nevü +tanár, a Jó Pajtás munkatársa. A felesége székely leány. Jelzi, hogy +feladott részemre egy hatkilós csomagot: lisztet, zsirt meg – két karéj +kenyeret. Ó, de megható! Nyilvánvalóan azt hiszik, hogy Elek nagyapó +éhezik. Sőt ölnek majd egy «disznókát» is s abból is juttatnak nekem. +Hát csak gondoskodnak rólam a jó emberek! + +* + +_December 17._ + +A Stefánia-gyermekkórházban nagy karácsonyi ünnep lesz. Ott lesz az +amerikai, a hollandiai és a svájci misszió. Bókay kérésére alkalmi +verset irtam a – Szeretetről. Azt mondják: szép. A missziónak bizonnyal +igen fog tetszeni, mivelhogy egy szót sem értenek meg belőle. (A +szeretetnek nincs határa. Lám, tengeren is átalszálla stb. stb.) Folyton +és folyton: a szeretetről nótázok, de, bizony, nem nagy eredménnyel: +tovább tombol a gyülölet. Szinte látom: ha hazavetődöm valaha, a +gyülöletnek leszek áldozatja. Mindegy. Csak még egyszer megláthatnám, +megcsókolhatnám az édes anyaföldet! S a te kezedet. + +* + +_December 18._ + +Ma jelent meg a Jó Pajtás karácsonyi száma. Ebben van Jankó _Nehéz órák_ +cimü története is, amelyet a proletárdiktatura feszitett keresztre, de, +lám, nem kellett husvétig várnia: feltámadott Karácsony ünnepére. Igazat +irtál-e, Mária, november elején kelt leveledben, hogy fiunk állapota +javul? Te csak egyet gyülöltél mindig: a hazugságot, de félek, igen +félek, hogy nem irtál igazat! + +Ez a nap, nagy nap: szerencsésen megérkezett a gyönki küldemény. Az első +s valószinüen az utolsó csomag az Urnak 1919-ik esztendejében. Kérdi az +öreg levélhordó: Ugyan, mi az oka, hogy ebben az esztendőben nem jött +csomag hazulról? Más esztendőben, télen, négy-öt is jött egy nap! – Hát +nem tudja, öregem, hogy a mi földünk meg van szállva? – Ó, ó… Adok +egypár koronát az öregnek, aztán egyszerre csak látom, hogy könny +csordul ki a szeméből s dadogva mondja: Egy hete nem ettem kenyeret. Sem +én, sem a gyermekeim. Adjon, kérem, egy darab kenyeret! Kiszólok a +konyhára: – Van-e kenyerünk, Ágnes? – Éppen csak ebédre való. Ma sütünk. +– Hopp! Hisz itt a kenyér! Hirtelen felbontom a csomagot, kihalászom a +két karéj, kenyeret, egy falást leszelek magamnak, hadd kóstolom meg a +gyönki hófehér kenyeret, a többit az öregnek adom. + +Két karéj kenyér! «Isten nevében!» Szivembe nyilallik, hogy édesapám +hetven esztendeig szántott-vetett, szántó-vető ember volt minden ősöm, +az volnék félig-meddig magam is, s ime, lisztet és két karéj kenyeret +küldenek nekem, mert azt hiszik: nincs kenyerem! No, nincs is nagy +bőségben. Az a kevés is – fekete. Otthon a cselédem fehér kenyeret +eszik. Mi ez? A falu meg akarja büntetni a «bünös» Pestet, de nem azok +bünhődnek, akiket büntetni akar, mert azok bármi pénzt meg tudnak +fizetni egy kiló lisztért. Engem büntet a falu, engem és sok-sok ezer +társamat, akik falun születtek, városba jöttek megszerezni a mindennapi +kenyeret, egyikünk-másikunk azért is, hogy otthon maradt testvéreinknek +nagyobb darab jusson. Nem, nem; ez nem vezethet jóra… + +Egyébként ma este nagyszerü vacsoránk lesz: _puliszka tejjel!_ Eszerint, +ma este, ha volna királyunk, azzal sem cserélnék. Hogy is szól a nóta? +«Nem bánom, hogy parasztnak születtem…» Igen szeretem a paraszti életet. +Jó éjszakát, szivem Máriám! + +* + +_December 26._ + +Volt-e még valakinek ilyen szomoru karácsonya, mint nekünk, édes öreg +párom? Volt bizonnyal, de szomorubb alig. Mária, Mária, de eltalálták a +te nevedet! Ugy-e, átsirtad a szeretet ünnepét? Az én szivem folyton +sirt. Nem is sirt, vérzett. Nem tudtam eltitkolni megmérhetetlen +szenvedésemet: ki-kicsordult a könny szememből. Oly messze egymástól, +hogy «a gondolat is elfárad, mire odaér», ennél kegyetlenebb büntetés +sujthat-e még minket? Egyedül mentem Marcziékhoz, egyedül bandukoltam a +sötét uccákon Máriáékhoz. Sirt az ég is. Sirtam én is. Nem, nem hiszem, +hogy a gyászfekete városban lett volna még ily boldogtalan, árva öreg +ember. Próbáltam örvendezni az unokákkal – fojtogatott a sirás. Aztán +hazajöttünk s szomoru csendességben elfogyasztottuk a karácsonyesti +rövid vacsorát. Máskor együtt az egész család. Most hárman. Tegnap este +mind eljöttek hozzám a gyermekek. _Vacsora után_ jöttek. Hallod, Mária, +hallod? Az ünnepi vacsora elmaradt. «Hajdan» minden vasárnap az +öregeknél a vacsora. Most az ünnepi vacsora is elmaradt. Egy kis ünnepi +kalács – ennyi az egész. De legalább együtt voltunk, akik itt ragadtunk… +Hát ti együtt voltatok-e, akik _ott_ ragadtatok? + +Mostanában minden éjjel meglátogatsz. Nyilván érzed, ugy-e, hogy várlak, +erősen várlak, szivszakadva várlak? Jere, jere, amint jöhetsz. Ugyis +előbb-utóbb számüznek onnan minket. Bár találkoznék ebben is a +gondolatunk. Mert semmi remény, hogy ez az irásom valaha eljusson +hozzád. + +Akár hiszed, akár nem, ezidőszerint csak az lépheti át a Tiszát, aki +Bécsben vagy Triesztben szerez igazolványt. Kacagjunk vagy sirjunk ezen? +Igy még nemzet nem volt megalázva, mióta a világ – világ! + +Egy igazi boldog mégis van a családban. Ez – Ágnes. Szerencsésen letette +a vizsgát. Most már lehet majd belőle postáskisasszony – Nagybaconban. +Oda vágyakodik. A falujába. Ágnesnél csak egy boldogabb ember lehetne – +az én vagyok. Ha t. i. sem irni, sem olvasni meg nem tanulok. Ha +parasztnak maradok. De nem, mégsem. Akkor nem ismerlek meg Téged. Nem +ismerem meg az igazi boldogságot. Nem tudnék sirni. Mert van valami +különös gyönyör abban, ha láthatlan kéz szorongatja a torkunkat, aztán +egyszerre megered a könny szemünkből. Hiszen, ha gyönyör, bő részem van +benne – áldassék érette Istennek szent neve! + +Ma reggel villámlott, mennydörgött. Most meg, délfelé, gyönyörüen süt a +nap. Mintha tavaszodnék. A Természet is megbolondult? Engem nem csap be. +Csak azért is itthon maradok. Folytatom a Bibliaolvasást. Igen, igen, ha +édesapám nyolcszor olvasta végig, nekem is legalább egyszer elejétől +végig kell olvasnom. Hogyan is várhattam erre idáig? Szégyen, szégyen! + +Jó éjszakát, szivem Máriám! + +* + +_1920. január 3._ + +Engem nem talál készületlenül, ha ez az esztendő az elmultnál is +szomorubb lesz. Ha kevésbé rossz lesz: ezért a kevésért is áldassék +Istennek szent neve. Szilveszter estére egybegyült az elárvult család. +Mint karácsony ünnepén, most is vacsora után. Az én vacsorám köleskása +volt tejjel. Királyi vacsora. Már az ős hazában kedves étele volt ez a +magyarnak. Nekem is. Az éjféli fánk elmaradt. A puncs is. Amazt pogácsa, +emezt forralt bor helyettesité. Az egyszeri szegény zsidó +kétségbeesetten panaszolta a rabbinusnak, hogy mindjárt itt a husvét s +az ő házában nem lesz macesz, mert ő oly szegény, mint a templom egere. +– Macesz? Meglátod, hogy macesz – az lesz, mondta teljes meggyőződéssel +a rabbinus. És lett. Lett, mert a szegény zsidó az utolsó rongyát is +zálogba csapta. No, ugy-e, megmondtam, hogy macesz – az lesz! Magam is +azt hittem, hogy fánk – az lesz. De – nem lett. Könnyes szemmel léptem +át az uj esztendőbe. Nekem már hiába mondják: macesz – az lesz… + +De csomag ma ismét jött Gyönkről. A szegény tanár-ember leölette a «kis +disznókát» s abból is juttatott nagyapókának egy kis kolbászt, hurkát, +töpörtyüt. És ujra küldött egy karéj kenyeret. Ezt, természetesen, az +öreg levélhordónak adtam. Pedig bizony magunk sem vagyunk bővében «a mi +mindennapi kenyerünknek», jóllehet hüségesen olvasom a Szent Bibliát, s +most éppen Jézus csodatételeit. Mely nagy szükség volna most az ő +csodatételeire! Hiába, mi már nem tudunk leszokni arról a régi «rossz» +szokásról, hogy asztalunkhoz ne ültessük, ha valaki étkezés idején +toppan be. A jegyre adott kenyér nekünk sem elég, s mert csodatévők nem +vagyunk, uzsoraáron vesszük a pótlást. Igy jut kenyérhez Pesten a föld +szerelmesének a fia! + +* + +_Január 17._ + +Ágnes meghalt. Két nap s két éjjel itthon ápolta Lolli, aztán be kellett +szállitanunk a klinikára. Szegény leány, kihányta romlott tüdejét. +Meghatóan hüséges, ragaszkodó teremtés volt. Engem valósággal dajkált, +mintha gyermek lettem volna. Isten jót tett vele, hogy magához +szólitotta. Általában, jó egy esztendő óta irigylek minden halottat. + +Szegény Ágnesnek alig jut könnyem. Hogy jutna, amikor a mi szép +országunk kiteritve fekszik. Ma jött meg Párisból a gyászjelentés. Nem +ért váratlanul s mégis, mégis! Csak a nagyobb magyar városokat emlitem: +Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Kolozsvár: ebből látható, szivem +Máriám, mely nyomoru kis országgá zsugorodtunk. A vörös lobogó után a +nemzeti szinü, ez után a fekete lobogó. Most valóban feketegyász város a +«bünös» Budapest. – Nincs okunk a gyászra! biztatja csüggedt lelkünket +Apponyi. A magyar névnek, a magyar géniusznak világot bejáró dicsőséget +szerzett e lánglelkü ember. Reménységgel, bizalommal töltötte meg a +magyar sziveket. A csonka ország lelkesen ünnepli a legnagyobb magyart. +Csak reménységet hozott, s mégis egy szivlélekkel vallják: ő a +legnagyobb magyar. + +…Én ezt harminc esztendeje vallom. + +* + +_Január 20._ + +Ha tavaszra felszabadul a Tiszántul, lemegyek Tóth Jánoshoz, a +Mórictanyára. Szegény barátom, mit szenvedhet az ő magyar lelke! Alig +szabadult meg a vörösek kezéből, most az oláh megszállást kell +végigszenvednie. Hallom, háromszor rabolták ki a házát. Ugy látszik, +egyebütt kell szállást keresnem. Ha tavasznyiltáig fel nem szabadul a +Tiszántul, beszegődöm valamelyik pestvidéki gazdához. Már meg is +fogalmaztam az apróhirdetést. Igy szól: + +«Testem, lelkem kivánja a mezei munkát. Minthogy székelyföldi +gazdaságomba nem mehetek, mezőgazdasági munkára szivesen vállalkozom. +Kaszálni is tudok. Fizetést nem kérek, csak szerény ellátást s éjjelre +jó ágyat. Benedek Elek, a Kisfaludy-társaság tagja.» + +Igy lesz, igy, szivem Máriám. Máskülönben testem, lelkem elsenyved itt. + +* + +_Január 27._ + +Végre hir jött rólatok. Egy menekült postáskisasszony hozta. Hirt +hozott, levelet nem. Azt a vizsgálattól ijedtében Szajolnál bedobta a +Tiszába. Ha legalább elolvasta volna! Azt mondja, egészségesek vagytok. +Jankó pompás szinben. Hát csakugyan sikerülne neked a lehetetlen is?… +Oh, Istenem, ha sikerülne! Még eddig egy levelem sem jutott el Hozzád. +Pedig mennyit irtam! Ugy látszik, ezeket is a Tiszába dobták. Majd +tavasszal kifogják a szegedi halászok. A te városodat nem veszik el, +Mária. Ez a mienk marad… + +* + +_Február 5._ + +Ma éjjel azt álmodtam, hogy levelező-lapot kaptam tőled – _Oláhfaluból_. +Nem tudtam elolvasni, úgy összezavarodtak a szavak. Minden éjjel látlak, +de csak futólag. Meg-megvillan az arcod, aztán eltünik. Egyszer már +megállhatnál, hogy egy kicsit kibeszélgesssük magunkat. Ó, Mária, Mária, +miért futsz előlem? Félek, igen félek, a fiunk ismét ágyba dőlt, s te +azért szaladsz előlem: ne kelljen ezt bevallanod… + +* + +_Február 6._ + +Csak le kellett irnom, hogy ne szaladj előlem, aztán elaludnom, s +mindjárt találkozunk. A kocsiuton jártál-keltél izgatottan, mint a régi +jó időkben, amikor vártad a levelet a gyerekektől. Épp akkor értem a +kapuhoz (Budapestről gyalogszerrel), amikor harminc lépésnyire hirtelen +visszafordultál a ház felé. De abban a pillanatban, még egy lépést sem +tettél, megint a kapu felé fordultál, s a következő pillanatban egymás +karjai közt sirtunk – aztán én leroskadtam a földre és elaléltam. Erre +ébredtem fel nagy szivdobogással. A kocsi-uton egy ismeretlen férfi és +asszony söpört. Mint a tükör oly tiszta volt az ut. Megjegyzem még, hogy +amikor a kapuhoz közeledtem, folyton azt vitattam magamban: vajjon +álom-e vagy valóság az én hazajövetelem. Végre is a valóság mellett +döntöttem. Képzelheted boldogságomat. S képzelheted boldogtalanságomat, +amikor felébredtem. + +* + +_Február 27._ + +Nehéz volna elhitetnem Veled, hogy nem voltam fekvőbeteg, hisz husz +napja, hogy nem irtam a Naplómba, s ceruzával irtam legutóbb. Nem voltam +s nem vagyok fekvőbeteg, de ugy ránehezedett lelkemre a szomoruság, a +reménytelenségből fakadó szomoruság, hogy már csak _muszájból_ tudok +irni, annyit, amennyit okvetlen kell irnom az ujságomnak. Talán néhány +nap mulva megkapjuk a béke-ultimátumot, de meddig tart még, amig a +parlament ratifikálja s mikor nyilik meg az ut hazafelé? Én itt +elsenyvedek! Mind mélyebben és mélyebben furódik lelkembe a félelem, +hogy sohasem látlak többet az életben Téged, szivem Máriám! Mind +világosabban elevenedik meg az utolsó hét emléke, amikor te az utra +készülődtél; titkos könnyhullatásom éjjelenként; a te néma bucsuzó +ölelésed. Vajjon nem azt jelentette-e a te részedről, hogy utólszor +ölelsz?… Gyötörve gyötör ez a gondolat s csak azért merem leirni, mert +már tudom, hogy ezt az irásomat sohasem fogod látni. + +…Most már igen komolyan kezdünk körülnézni a lakásban, mit is adhatnánk +el nagyobb szivfájdalom nélkül. Szóval: Kezdődik a vetkeződés az én +fészkemben is. Volt idő, amikor magam is kezdettem hinni, hogy minden +idealizmusom mellett én voltam a világ legreálisabb embere. +Megtakaritott pénzemen földre-földet vettem, azt fával teleültettem. +Házat épitettem, annak környékét paradicsommá varázsoltam. Joggal +remélhettem a legszebb öregséget, magányosságban, kettesben. Időnként +meglátogatnak a gyermekek, az unokák; kedves lárma veri fel +paradicsomunk csendjét. S ime, kitünt: én voltam a világ legostobább +embere! Ha nem ragaszkodom olyan csökönyösen az édes anyaföldhöz, +valahol Pest környékén, tizedrésznyi földön gondtalanul élnénk… De +mindez henye beszéd. Sem élni, sem halni nem tudok másutt, csak _ott_. +Akárcsak kisdiák-koromban, ugy sovárgok a falum után. Pedig már nem is +akarok többet belőle, csak annyit, hogy Magyaróshegy tetejéről +végignézzek piroscserepes háztetőin, kanyargó uccáin – erős +elhatározásom: ha még egyszer a kapumon beléphetek, a magam jószántából +ki nem lépek soha. Nem, nem, soha! + +…Folyton próbálgatjuk, hogy hol itt, hol ott postára adhassunk levelet. +Adattam fel már Temesvártt, Aradon, Kolozsvártt, Brassóban, +Besztercebányán, adattam fel már Olaszországban is. Most egyet Amerikába +küldök. Lassanként leutazom az egész világot, én, akinek egy kis falu, +egy kis kert volt az egész világa. Vajjon ki dobja tüzbe az én ártatlan +leveleimet? Volt-e annak anyja, felesége, gyermeke?! + +* + +_Március 13._ + +Rémülten látom, hogy az én reménytelen Naplómba már két hete nem irtam. +Pedig e két hét alatt folyton iróasztalom mellett ültem. Sajtó alá +rendeztem a Jó Pajtás-ban megjelent régi dolgaimat. Eladtam a +Franklinnak. Egyelőre félbeszakithatom a lakásban való körültekintést. +Négy-öt hónapig elegendő lesz a pénz, ha még oly őrülten ugrálnak is az +árak fölfelé. Közben felszabadult a Tiszántul. Nem kell az apróhirdetést +közzétennem. Már itt volt Tóth János, mindjárt vinni is akart magával. +Alaposan kirabolták, de ennivaló – az van bőven. Nagynehezen haladékot +adott március végéig. Addig majd minden dolgomat elrendezem. És akkor +megyek, megyek, megyek! Micsoda öröm! Fát nyesegetek, kapálgatok, +kaszálgatok s közbe-közbe irogatok. Ideje, ideje, mert már nem birom +tovább. Minden álom földreroskadással végződik. Félek, igen félek, hogy +egyszer majd ébren is összeroskadok. Az édesapám nyolcvan éves korában +kezdett sóhajtozni: Ó, erő, erő, hová levél! Én hatvan éves vagyok s már +ezt sóhajtozom. Folyton és folyton ez a tépelődés: vajjon igaz-e, hogy +_itthon_ vagyok. Folyton az az erősitgetés: itthon, itthon, bizonyosan +itthon! Ohó! Ez már nem álom, ez bizonyos, kézzel fogható valóság. Hisz +_már három_ napja itthon vagyok! És folyton és folyton a rettentő +felébredés. Istenem, Istenem, mi nagyot vétett ez az öreg ember, hogy +testét, lelkét igy megsanyargatod? + +Megyek, megyek. Száznegyven kilométerrel közelebb leszek hozzád, Mária! + +* + +_Március 21._ + +Ma minden ujság vezércikkének _Évforduló_ a cime. A proletárdiktatura +évfordulója. Nekem egyben _fél_évforduló is ez a nap. Szeptember 21-én, +tehát teljes félesztendeje, hogy «hütlenül» elhagytad öreg párodat, +szivem Máriám, s én mégis élek, élek, élek! 1918 novemberében, a +forradalom kitörése s ami szükebb hazánk megszállása után, nem egyszer +tántorodtam a Ferenc József-hid karfájának, ott már ki is szemeltem egy +«kilépőt»: innen vetem magamat a komor, haragos kedvü Dunába, hadd +vigyen s meg se álljon: a legboldogtalanabb magyar holttestével a +Fekete-tengerig. De egy láthatatlan kéz mindig visszatartott: nem, nem +szabad itthagynod _Őt_ és _Őket_! Áldott legyen ez a láthatatlan kéz, +mert napról-napra rémültebben látom, hogy gyermekeimnek az én +munkáskezem és elmém még mindig nem fölösleges. (Mit is irtam a +vasgyárossá emelkedett munkás sirkővére? «Munkáskéz és munkáselme – +Családjának szent szerelme – Ez volt az ő ékessége – Szálljon reá áldás, +béke».) Ha én akkor a Dunába vetem magamat, ma Te nem volnál +Kisbaconban, elzüllött volna életünk legszebb munkája, s elzüllött volna +a «pesti gazdaság» is. Ma talán félig üres volna a lakás: sorba el +kellett volna adogatniok a jobb idők szerzeményeit – igy azonban, Isten +segedelmével, még megvan mindenünk s mégis emberi módon élünk. + +Ma meglátogatott Ranschburg Viktor. A Magyar bank alapitotta +Pantheon-kiadótársaság igazgatója lett s könyvet kért tőlem. Könyvet? +Hát csakugyan élek? Sohasem jutott eszembe eddig, hogy azt a könyvet, +amelynek irásába a vörös világ szomoru napjaiban fogtam, eladjam. Hisz +az asztalfiának szántam. Nos, előszedtem a fiókból a kéziratot. Majd +befejezem a Móricz-tanyán. Azt hiszem, ez lesz életem legszebb s talán +utolsó könyve. És – és – egy esztendőre meg van hosszabbitva az életünk. +Megyek, megyek, megyek. Kapálgatok, kaszálgatok, közbe-közbe irogatok. + +Jó éjszakát, szivem Máriám! + +_Március 30._ + +Megy, mendegél a vonat, a Nagykunság fekete földjére igyekezik. „Hajdan“ +repülve repült, most csak mendegél. Végtelen sikságba merül a lelkem. Ez +még a mienk. Nem álmodom? Eszembe jut, valahányszor az alföldi szép nagy +rónaságon vágtatott velem a vonat, lelkemet megszállá az ábrándozás: Ha +bár egy napra feltámadnának a honszerető magyarok! Ha bár egy napig +láthatnám honszerző ősök nomád életét! A gulyákat, a méneseket. Szilaj +lovakon nyargaló legényeket. Pásztortüz körül mesélgető ősz, öreg +embereket. A sátrakat. Sátrak előtt a kancatejet fejő asszonyokat. Ó, +jaj, feltámadt az ős nomád élet, szivszaggató formában támadott fel! +Vasutak mentén rozoga, ütött-kopott vagonok: ezekben bujdosó magyarok! +Ime, halál, itt a diadalmad. A te nevedet viseli ez a feltámadás! + +Félve vánszorog át a vonat a hidon. A szolnoki Tisza-hid ez. +Felrobbantották az oláhok. Vagy a vörösek? Mindegy. Most tatarozzák. Az +utasok szorongva néznek le a zavaros Tiszába. Fásultan ülök a helyemen. +Leszakad a hid? Meghalok? Nem, nem, én már nem halhatok meg. Én már +meghaltam. Ennekelőtte husz-huszonöt esztendővel ilyen hidon vánszorgott +velem a vonat. Vaksötét éji volt. Messze lent, a rejtelmes sötétben +fáklyák világa mellett dolgoztak az emberek. Az étkező-kocsiban ültem. +Szemben velem a kis fiam. Kitettem az órámat az asztalra. Minden perc +egy végtelenség. Öt perc – öt végtelenség. S én nekem ez őrjitő +végtelenségben csak egy, egyetlen egy gondolatom volt: ha leszakad a +hid, hogyan fogjam meg a fiamat, hogy e szörnyü zuhanásban én maradjak +alul, ő meg felül! Akkor ugy szerettem az életet s mégis könnyü szivvel +számoltam le vele, csak ő meg ne haljon. A fiam, a fiam! Nevemnek, +szivemnek, lelkemnek örököse. Ha akkor lezuhanunk… Ha akkor ott +meghalunk… Mind a ketten… Isten ugy akarta, hogy éljünk, éljünk, +megérjük a nagy összeomlást – meg kell nyugodnunk szent akaratában. + +A kalauz kiáltása riaszt fel. – Kisujszállás! + +Még egy óra. Ott vagyok a Móricz-tanyán. A legjobb barát ölelő karjai +közt. + +* + +_Április 7._ + +Egy hete, hogy itt vagyok a Móricz-tanyán. Tiz esztendeje, hogy ez a +tanya második otthonom. Nem vagyok vendég. Itthon vagyok. A +házigazdámról nem tudom, mi nekem voltaképen: testvér? barát? Néha ugy +tetszik: édesapám. Néha: édesfiam. Itthon Irénke is. Nekem még mindig +Irénke, bár két gyermeke van. Mintha leányom volna, ugy dédelget. A +gyermekek? Ők az én pótunokáim. S ihol, itthon van, Matild, a melegszivü +bajor nő. Husz év óta van itthon. Itt ért szép öregséget, itt +nagymamáskodik, s itt akar majd megpihenni a tölgyfa alatt… Oh, Istenem, +hogy szeretnek engem itt! Hogy etetnek, hogy itatnak, dajkálnak! Hogy +lesik: vajjon mit szeretnék? Már be is rendezték a dolgozó-szobát. Nevet +is adtak neki: Géniusz-szoba a neve. Itt kell megirnom a könyvemet. De +én most nem irok. Én most ültetek, ültetek, ültetek. Babot ültetek, +dughagymát ültetek. Első nap két órát dolgozom. Fáj kissé a derekam. +Második nap négy órát. Már csak alig-alig fáj. Harmadik nap hat órát. +Már nem fáj a derekam. Negyedik nap nyolc órát. Fel sem veszem, oly +vigan megy a munka. Már van egy tizórás munkanapom is. Két «tulórát» +jelentek be «gazduramnak». Tessék fizetni! Igy harcolok a testi s lelki +elsenyvedés ellen. Munkaközben régi bus székely nótákat dalolgatok. +Közbe-közbe Kelet felé sóhajtgatok. Vajjon mit csinál most Mária? Ő is +ültet bizonyosan. Ő is sóhajtoz bizonyosan. Nyugat felé sóhajtozik: +Vajjon mit csinál az uram? + +* + +_Április 30._ + +Végre egy levél Máriától! Március közepén irta, Cseh-Szlovákián, Bécsen, +Budapesten át április végére jutott el Móricz-tanyára! Zokog minden +betüje. November óta egy levelet kapott tőlem – februárban! Vajjon +melyiket a sok közül? Jankó állapota válságosra fordult. Éjjel-nappal +mellette. «De én kibirom, ne félj! Én _megvárlak_ téged, ne félj. Légy +erős, te is _várj meg engem_. Ne felejtsd, mit igértünk egymásnak.» Nem +felejtem, nem! + +* + +_Május._ + +Május, ó, szép május! Még virágzanak az almafák. Bódit a májusfák +illata. Kapálgatok, kaszálgatok, közbe-közbe irogatok. A tanya népe +álmélkodva nézi, micsoda rendeket vágok. Nem akarnak hinni a szemüknek. +Vágom, vágom a rendet s közben szomoru, igen szomoru emlék zavarja meg +lelkemet. Arra a márciusi estére gondolok, amikor mentem, mendegéltem a +József-köruton s megállitott nyolc legény. Uri legény. Mely szerencse, +hogy rendben találták az – orromat, most valamelyik pesti kórházban +tünődhetnék el azon: voltaképpen kiknek irtam én sok-sok ifjusági +könyvemet!? Utonállóknak? De kaszálás közben sem pihen az agy, s én most +erre gondolok: lám, lám, én hatvan éves létemre kaszálok, kapálok; +kaszálás, kapálás után még birom a tollat is: azok az ifjak meg odafent +az ország szivében, nappal alszanak, éjjel kóborolnak, megkésett, talán +éppen munkából hazavánszorgó embereket megállitnak, véresre vernek – ez +volna a jövendő Magyarország? + +Alkonyodik. Leteszem a kaszát. Bemegyek a házba. Mind korholják Elek +nagyapót: A jóból is sok a sok. – De mikor nekem _ez_ a munka testi +épülés, lelki gyönyörüség! + +Jön a posta. «Mindenkinek van levele. Nekem egy sincsen. Mindenkinek +kettő-három, nekem egy sincsen» travesztálom busan a népdalt. Levél +nincs, ujság van. Belenézek az egyikbe. Világos, hogy a szemem azon a +cikken akad meg, mely osztályozza a magyarokat. Vannak egész- és félvérü +magyarok. Hová sülyedtünk, hová, hová! Ha most irnám a Testamentumot, +nemcsak ezt irnám:.. «és ne szégyeld szeretni a hazát!» Megtoldanám +ezzel:… «és ne szégyeld szeretni az édesanyádat, mert sem kereszténynek, +sem keresztyénnek nem született. Én mondom ezt néked, a székely huszárok +sarjadéka, a te édesanyádnál tisztább, nemesebb, magyarabb lelkü nővel +kerek ez országban nem találkozol!» + +Ha még egyszer Testamentumot irnék… Vajjon ezt irnám-e ma is: «Nehogy +azt mondd majd szükkeblüen: nekem nem fáj, engem nem éget s közömbösen +nézd embertársaidnak küzdelmeit»… Azt irnám, azt. De én már nem irok +több Testamentumot. Megirtam az utolsót: Szüleim mellé temessetek. + +* + +_Junius 5._ + +Kapálgatok a kertben s egyszerre csak mintha vasmarokkal szorongatnák +testemet, lelkemet, a kapa kihull a kezemből, nekidülök az almafának: +Jaj, Istenem, most temetik a fiamat! A kisbaconi temetőben vagyok. A +megásott sir szélén a koporsó. Fiatal ember áll a koporsó felett, +bucsuztatja a hü barátot, kinek emberfeletti szenvedéseit megelégelte az +Ur. + +Ez nem álom. Ébren vagyok, itt, a Móricz-tanyai kertben látom a fiam +temetését. Régóta; hiszek a delejességben. Csodálatos eseteim vannak. +Már-már hiszem, hogy van egy hatodik érzékünk, mely a messzi távolba +lát. Nem, nem, nem halt meg a fiam. Mária nem engedi. S ha meg, Mária +kikaparja a sir fenekéről, feltámasztja. Ó, Mária, Mária, mennyire bizom +a te anyai szived isteni erejében! + +Nem csoda, hogy már a temetőben jár a lelkem, tegnap oly szomoru verset +irtam, hogy ettől csak egy lépés a temető. Azt irtam: + + Hol már annyi víg órát tölték, + A Nagykunság fekete földjét + Kapálgatom. + Fel-felnézek, Keletre nézek, + Ott vár rám egy elárvult fészek, + S nem láthatom. + + Elárvult fészek bús lakója, + Szép öreg galamb, nagyanyóka, + Vaj’ merre néz? + Nyugatra néz ő, s várja, várja, + Haza mikor száll öreg párja – + Szive nehéz. + + Öreg galambpár, öreg fészek, + Az a nagy vihar szertetépett + Kegyetlenül. + El, szétszóródtak a fiókák, + Egyedül hagyták nagyanyókát, + Jajj, egyedül! + + Hej, e fészek! Mi volt e fészek, + Mig a galambpár együtt fészkelt, + S a gyermekek! + Benne csupa jó szív tanyázott, + Aki betért, itt meg nem fázott – + Melegedett. + + Vidám melegség áradt itt szét, + Ki egyszer itt járt, jött az ismét, + Jött szivesen. + S csak Isten a megmondhatója, + Hányszor szállott le itt a gólya + Szép csendesen… + + Hajh! Vége, vége örömünknek! + Kiért? Miért? Az Isten büntet, + S mely mostohán! + Szánj meg, Uram, őket ne verjed. + Kezedet csak reám emeljed. + Csupán reám! + +* + +_Junius 9._ + +Tegnap nevezetes napja volt a Móricz-tanyának. Régi hivét jött +meglátogatni Apponyi Albert. Nemcsak érzem, tudom is, hogy nekem is +szólt a látogatás: megvigasztalni engem, a hontalant… Mert Apponyit nem +lángelméje, nem világhires müveltsége teszi köztünk a legnagyobbá: ő a +legmelegebb, leggyöngédebb szivü ember mindnyájunk között. Lángész és +meleg sziv: Istennek e két adományában van az ő nagysága, minden más +magyar ember nagyságán felülemelkedő. + +Gyermek nem lehetett boldogabb, mint amilyen volt ez a nagy ember, +amikor bejártuk a kertet, meg a tanyát. – Nini, cseresznye! örvendezett +a legnagyobb magyarban a gyermek, s nosza, neki a fának, szedegette a +ropogós piros cseresznyét – ó, de pompás, ó, de jó! Tovább mentünk, +mendegéltünk. – Nini, eper! s eprésző gyermek hajlékonyságával hajolt le +nagyhirtelen s szedte, szedegette az ananász-epret. Tovább mentünk, +mendegéltünk. – Nézd ezeket a paszuly- meg hagymatáblákat, mondja Tóth +János – ezeket mind Elek ültette s kapálta. De Apponyi nem csodálkozott +ezen. Az ő nagy esze és nagy szive megértette, hogy nekem, a +hontalannak, testi s lelki szükség a mezei munka. – Szegény Elek, sokat +szenvedhet a lelked, sokat… S mondta ezt oly mély meghatottsággal, +mintha bennem látná megtestesülni hontalanná lett milliók sok s nagy +szenvedését. + +Egynapi pihenőre jött Apponyi, de bizony nem volt az pihenő. Alig +ebédeltünk meg, a kertben, a tanyán kun-magyarok tengere hullámzott. +Lóháton, kocsin, gyalog zarándokoltak férfiak, nők, gyermekek: látni, +hallani a legnagyobb magyart. Jöttek, hogy megtöltse reménnyel, hittel +csüggedező szivüket. + +– Csodálatos, csodálatos, rebegi megindultan. Ime, a néplélek örök +rejtelem. A reménységnek egy vékony, igen vékony szálát hoztam Párisból. +Azt hittem, nagy kiábrándulás fogad s im, megható szeretettel, +bizalommal találkozom mindenütt. Mely felséges szép volt a beszéde! Künn +a tanya udvarán. Isten szabad ege alatt. Mely áhitattal csüngöttek +szózatos ajkán! És megteltek a szivek _hittel_, szebb jövendő hitével. +Csodát müvelt a nagy ember. A legnagyobb magyar. + +Ma reggel utazott el. Én kisértem a vasuthoz. Korán kiröpültünk a +kisujszállási állomásra. Kedves ligetecske a pályaház átellenében. Ott +sétáltuk el a várakozás idejét. Ez az óra felejthetetlen óra. Ki mondja, +hogy aggastyán a legnagyobb magyar? A mesebeli örökifjuság ő. + +– Látod, én szeretek élni. Én ugy szeretem az életet. És hiszem, hogy +bevezetem az Igéret földjére népemet. Hiszem, hiszem. + +Megszégyenülten néztem magam elé. Ha Ő hisz a nemzet feltámadásában, +szabad-e nekem kételkednem ebben?… + +* + +_Augusztus._ + +Február óta egyetlen levelet sem kapott tőlem Mária. Az én leveleim, ugy +látszik, mind a Tiszában lelik hullámsirjukat. Az ő leveleit – +menekültek hozzák. Mert szakadatlan jönnek kiutasitott és szökevény +magyarok. Minden levél a fiam emberfeletti szenvedéseit zokogja. Nem +halt meg hát a fiam. Nem temették junius 5-én. Tovább kell imádkoznom, +könyörögnöm: Uram, könyörülj rajta, váltsd meg szenvedéseitől. Küldd le +hozzá a jótevő halált! Halljátok, emberek? Imádkozom a fiam haláláért! + +S nem és nem mehetek hozzá! Volna akárhol a föld kerekén, nyitva az ut +előttem, csak az édes anyaföld van elzárva! Az én szenvedésem is +emberfeletti. Meddig birom? + +* + +_Szeptember 21._ + +Ma egy esztendeje… Éljek száz esztendőt, a bus képet nem felejtem el: +Mária megy a fiával, vissza-visszanéznek, szomoruan integetnek, aztán +alakjukat a messzeség elnyeli. Vajjon megkönyörült-e Isten szerencsétlen +fiamon? Az utolsó hir róla: mozdulatlan ül egész nap s szivszakadva +várja apját s testvéreit. Lolli már kétszer próbált szerencsét. Vajjon a +második próba sikerült-e? Vajjon életben találta-e a bátyját? +«Emberfeletti szenvedés»… «Februári leveled az utolsó!» Máriának minden +levele ezt zokogja. Isten, Isten, mit vétettem, hogy ily kegyetlenül +versz! + +* + +_Szeptember 30._ + +Ma hatvanegy esztendeje, hogy busbeteg anyám szivéről leszakadtam. E nap +megünneplésére hetek óta készülődnek a Móricz-tanyai fészek melegszivü +lakói. Matild, a kedves bajor nő, nem is titkolta, hogy verssel fog +«visszalőni», mivelhogy az ő születésnapjára verset irtam én is. Verset +– accusativus nélkül. Azért anélkül, mert Matild következetesen mellőzi +magyar beszédében az accusativust. Csodálatosan fellobbant elfojtott +kedvem tüze ez üdvköltemény irása közben. Pajkos lettem egy pillanatra, +irván: «Ugy szép a nő, ha ragtalan, – Ha övé mind, mi rajta van.» Mintha +biztatott volna irásközben egy pajkos manó: Rajta, rajta! Kacagj és +kacagtass. Nemsokára sirni fogsz, szegény, öreg ember! + +Tegnap… Igen, tegnap estefelé behozták szobámba a postát. Könyv irása +közben hozták be. A tollat letettem. Ihol, az első gratuláló levél. +Marci levele. A legidősebb gyermekemé. Azé, akihez irtam a +Testamentum-ot… Ime, a levél: + +«Édes, jó apám! + +Huszonkettedikén érkezett az a leveled, melynek első sorai oly +megrenditően fejezik ki azt, amit Jancsinkkal kapcsolatban valamennyien +érezünk. És aznap este hozta egyik Solymossy-fiu azt a hirt, melyet +immár nekem kell tudtodra adnom, hogy e hónap 5-én megváltotta +szenvedéseitől a halál. + +Az utolsó esztendők valamennyiünket elég bölccsé tettek ahhoz, hogy +inkább irigyeljük, mint sajnáljuk azt, aki meghalt – még akkor is, ha +nem kell ugy felkiáltanunk, ahogy a Testamentumban irtad: «Istenem, +csakhogy már nem szenved!» Amit érzünk: inkább meghatott visszaemlékezés +szive jóságára, arra a szeretetre, mely valamennyiünkre sugárzott belőle +– és inkább gonosz szivektől tönkretett élete, mint halála az, amit +megsiratunk. Csodálatos dolog, de az a szenvedés, melyen tőlünk +elszakitva ment keresztül; melyet szinte csak a szivek fantáziájának +segitségével oszthattunk meg vele: állandóan ott ült a lelkünkön s +közelebb hozta őt hozzánk, mint az apróbb-nagyobb bajokban együtt +töltött évek. Most csak azt látjuk benne, akit az utolsó esztendőben +láttunk lelki szemünkkel: a sorstól megnyomoritott, melegszivü, sokat +szenvedő, jó fiut. Lelkünkben adjuk meg neki azt a végtisztességet, amit +sirja mellett meg nem adhattunk. És tudjuk, hogy – ha lehet – még több +melegséggel kell – helyette is – körülvennünk Téged és Anyánkat… azt a +párembert, aki gyermekének elvesztésére talán a világ valamennyi szülője +közt legkevésbé volt lelkileg elkészülve.» + +– – – – – – – – – – – + +Könny minden szemben: igy folyt le a Móricz-tanyai ünnep. Lelkem a +kisbaconi házban. Szüntelen egy képet látok: Mária lezárja fiának a +szemét. A házban nagy üresség. Egyedül van Mária, egyedül, egyedül, mint +ahogy egyedül volt édesanyám, amikor leborult édesapám holttetemére. +Hiába sir föl: Jertek, jertek, imádkozzatok! Egyedül roskad a halottas +ágy mellé. Ó, Mária, Mária, de eltalálták a nevedet! + +– – – – – – – – – – – + +Mostan pedig bezárom könyvemet. Mostan pedig várom, éjjel-nappal várom +Máriát. Jere, jere, csendesüljön le szived még élő gyermekeid, unokáid +seregében. Közeleg a tél, de csak jere, meleg szivvel várunk reád, +Golgothát járó Mária! + +Tavasz nyiltán kéz a kézben megyünk haza. Az édes anyaföldre. Ahol +szüleink és gyermekünk sirja domborul. Együtt ültetjük tele virággal +sirjukat. + +Megyünk, megyünk… + +Mindent elvehetnek tőlünk, de azt a talpalatnyi földet, szüleink és +gyermekünk sirja közt, el nem vehetik. Nincs az a földi hatalom, amely +elvegye. El nem vitatható szent örökségünk ez. + +Kegyeletlen kéz kidöntheti szüleim sirkövét, mind hiába, végrendeletem e +könyvben megmarad: + + Ami szépet és jót könyveimben láttok, + E két öreg ember szivéből eredett. + Ha majd kihull a toll reszkető kezemből, + E két öreg ember mellé temessetek. + +Ide temetnek Téged is, testben-lélekben velem = egy Mária! Együtt +álmodjuk át a Végtelen éjszakát. + +…Tavasz nyiltán hazamegyünk, Mária. + +[Illustration] + + + + +TARTALOM. + +=Első fejezet.= Ebben a tékozló fiu uj életet kezd s igen szép álmot lát +a csángó magyarok földjén, husvét hajnalán 3 + +=Második fejezet.= Ebben szó lesz ifju óriásokról, egy rövid, de igen +szép meséről, ezzel kapcsolatosan a fészekrakásról 23 + +=Harmadik fejezet.= Ebben az igen hosszu fejezetben az iróember két nagy +ellenségéről: az ujságszerkesztésről s a honatyaságról lesz szó 49 + +=Negyedik fejezet.= Ebben csudát lát az olvasó: a magyar iró már +könyvirásból is megél 89 + +=Ötödik fejezet.= Ebben igen közönséges dolgokról lesz szó, nevezetesen: +házépitésről, faültetésről, mezei és falusi életről 98 + +=Hatodik fejezet.= Ebben meghal nagyapó és nagyanyó igen szép, s meghal +egy könyv igen csuf halállal 137 + +=Hetedik fejezet.= Ebben folytatódik a csendes falusi élet, de +hirtelen-váratlan megszakitja ezt égnek, földnek megrendülése, ami +közönségesen világháborunak neveztetik 157 + +=Nyolcadik fejezet.= Ebben folytatódik égnek, földnek megrendülése s +előreláthatóan következik a nagy összeomlás 214 + +=Kilencedik fejezet.= Ebben oly szomoru dolgokról lesz szó, amikről az +iró nem szeret, de kénytelen beszélni 224 + +=Tizedik fejezet.= Ebben naplószerü feljegyzések, soha el nem küldött +levelek lesznek, s az igen hosszura nyult könyv befejeződik 250 + + + + + +End of Project Gutenberg's Édes anyaföldem! (2. kötet), by Elek Benedek + +*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK ÉDES ANYAFÖLDEM! (2. KÖTET) *** + +***** This file should be named 38673-0.txt or 38673-0.zip ***** +This and all associated files of various formats will be found in: + https://www.gutenberg.org/3/8/6/7/38673/ + +Produced by Albert László (This file was produced from +text and images generously made available by Hungarian +Electronic Library.) + + +Updated editions will replace the previous one--the old editions +will be renamed. + +Creating the works from public domain print editions means that no +one owns a United States copyright in these works, so the Foundation +(and you!) can copy and distribute it in the United States without +permission and without paying copyright royalties. Special rules, +set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to +copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to +protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark. Project +Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you +charge for the eBooks, unless you receive specific permission. If you +do not charge anything for copies of this eBook, complying with the +rules is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose +such as creation of derivative works, reports, performances and +research. They may be modified and printed and given away--you may do +practically ANYTHING with public domain eBooks. Redistribution is +subject to the trademark license, especially commercial +redistribution. + + + +*** START: FULL LICENSE *** + +THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE +PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK + +To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free +distribution of electronic works, by using or distributing this work +(or any other work associated in any way with the phrase "Project +Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project +Gutenberg-tm License (available with this file or online at +https://gutenberg.org/license). + + +Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm +electronic works + +1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm +electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to +and accept all the terms of this license and intellectual property +(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all +the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy +all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession. +If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project +Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the +terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or +entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. + +1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be +used on or associated in any way with an electronic work by people who +agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few +things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works +even without complying with the full terms of this agreement. See +paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project +Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement +and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic +works. See paragraph 1.E below. + +1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation" +or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project +Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual works in the +collection are in the public domain in the United States. If an +individual work is in the public domain in the United States and you are +located in the United States, we do not claim a right to prevent you from +copying, distributing, performing, displaying or creating derivative +works based on the work as long as all references to Project Gutenberg +are removed. Of course, we hope that you will support the Project +Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by +freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of +this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with +the work. You can easily comply with the terms of this agreement by +keeping this work in the same format with its attached full Project +Gutenberg-tm License when you share it without charge with others. + +1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern +what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in +a constant state of change. If you are outside the United States, check +the laws of your country in addition to the terms of this agreement +before downloading, copying, displaying, performing, distributing or +creating derivative works based on this work or any other Project +Gutenberg-tm work. The Foundation makes no representations concerning +the copyright status of any work in any country outside the United +States. + +1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: + +1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate +access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently +whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the +phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project +Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, +copied or distributed: + +This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with +almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or +re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included +with this eBook or online at www.gutenberg.org + +1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived +from the public domain (does not contain a notice indicating that it is +posted with permission of the copyright holder), the work can be copied +and distributed to anyone in the United States without paying any fees +or charges. If you are redistributing or providing access to a work +with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the +work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 +through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the +Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or +1.E.9. + +1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted +with the permission of the copyright holder, your use and distribution +must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional +terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked +to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the +permission of the copyright holder found at the beginning of this work. + +1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm +License terms from this work, or any files containing a part of this +work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. + +1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this +electronic work, or any part of this electronic work, without +prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with +active links or immediate access to the full terms of the Project +Gutenberg-tm License. + +1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, +compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any +word processing or hypertext form. However, if you provide access to or +distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than +"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version +posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org), +you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a +copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon +request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other +form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm +License as specified in paragraph 1.E.1. + +1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, +performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works +unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. + +1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing +access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided +that + +- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from + the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method + you already use to calculate your applicable taxes. The fee is + owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he + has agreed to donate royalties under this paragraph to the + Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments + must be paid within 60 days following each date on which you + prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax + returns. Royalty payments should be clearly marked as such and + sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the + address specified in Section 4, "Information about donations to + the Project Gutenberg Literary Archive Foundation." + +- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies + you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he + does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm + License. You must require such a user to return or + destroy all copies of the works possessed in a physical medium + and discontinue all use of and all access to other copies of + Project Gutenberg-tm works. + +- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any + money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the + electronic work is discovered and reported to you within 90 days + of receipt of the work. + +- You comply with all other terms of this agreement for free + distribution of Project Gutenberg-tm works. + +1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm +electronic work or group of works on different terms than are set +forth in this agreement, you must obtain permission in writing from +both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael +Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the +Foundation as set forth in Section 3 below. + +1.F. + +1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable +effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread +public domain works in creating the Project Gutenberg-tm +collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic +works, and the medium on which they may be stored, may contain +"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or +corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual +property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a +computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by +your equipment. + +1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right +of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project +Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project +Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project +Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all +liability to you for damages, costs and expenses, including legal +fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT +LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE +PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE +TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE +LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR +INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH +DAMAGE. + +1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a +defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can +receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a +written explanation to the person you received the work from. If you +received the work on a physical medium, you must return the medium with +your written explanation. The person or entity that provided you with +the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a +refund. If you received the work electronically, the person or entity +providing it to you may choose to give you a second opportunity to +receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy +is also defective, you may demand a refund in writing without further +opportunities to fix the problem. + +1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth +in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER +WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO +WARRANTIES OF MERCHANTIBILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. + +1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied +warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. +If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the +law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be +interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by +the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any +provision of this agreement shall not void the remaining provisions. + +1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the +trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone +providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance +with this agreement, and any volunteers associated with the production, +promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works, +harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, +that arise directly or indirectly from any of the following which you do +or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm +work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any +Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause. + + +Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm + +Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of +electronic works in formats readable by the widest variety of computers +including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists +because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from +people in all walks of life. + +Volunteers and financial support to provide volunteers with the +assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's +goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will +remain freely available for generations to come. In 2001, the Project +Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure +and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations. +To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation +and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 +and the Foundation web page at https://www.pglaf.org. + + +Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive +Foundation + +The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit +501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the +state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal +Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification +number is 64-6221541. Its 501(c)(3) letter is posted at +https://pglaf.org/fundraising. Contributions to the Project Gutenberg +Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent +permitted by U.S. federal laws and your state's laws. + +The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S. +Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered +throughout numerous locations. Its business office is located at +809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email +business@pglaf.org. Email contact links and up to date contact +information can be found at the Foundation's web site and official +page at https://pglaf.org + +For additional contact information: + Dr. Gregory B. Newby + Chief Executive and Director + gbnewby@pglaf.org + + +Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg +Literary Archive Foundation + +Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide +spread public support and donations to carry out its mission of +increasing the number of public domain and licensed works that can be +freely distributed in machine readable form accessible by the widest +array of equipment including outdated equipment. Many small donations +($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt +status with the IRS. + +The Foundation is committed to complying with the laws regulating +charities and charitable donations in all 50 states of the United +States. Compliance requirements are not uniform and it takes a +considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up +with these requirements. We do not solicit donations in locations +where we have not received written confirmation of compliance. To +SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any +particular state visit https://pglaf.org + +While we cannot and do not solicit contributions from states where we +have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition +against accepting unsolicited donations from donors in such states who +approach us with offers to donate. + +International donations are gratefully accepted, but we cannot make +any statements concerning tax treatment of donations received from +outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. + +Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation +methods and addresses. Donations are accepted in a number of other +ways including including checks, online payments and credit card +donations. To donate, please visit: https://pglaf.org/donate + + +Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic +works. + +Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg-tm +concept of a library of electronic works that could be freely shared +with anyone. For thirty years, he produced and distributed Project +Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support. + + +Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed +editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S. +unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily +keep eBooks in compliance with any particular paper edition. + + +Most people start at our Web site which has the main PG search facility: + + https://www.gutenberg.org + +This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, +including how to make donations to the Project Gutenberg Literary +Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to +subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. diff --git a/38673-0.zip b/38673-0.zip Binary files differnew file mode 100644 index 0000000..bcb4c08 --- /dev/null +++ b/38673-0.zip diff --git a/38673-h.zip b/38673-h.zip Binary files differnew file mode 100644 index 0000000..0320aeb --- /dev/null +++ b/38673-h.zip diff --git a/38673-h/38673-h.htm b/38673-h/38673-h.htm new file mode 100644 index 0000000..615d1c9 --- /dev/null +++ b/38673-h/38673-h.htm @@ -0,0 +1,9856 @@ +<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" + "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> +<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> +<head> +<meta name="generator" content= +"HTML Tidy for Linux/x86 (vers 25 March 2009), see www.w3.org" /> +<meta http-equiv="Content-Type" content= +"text/html; charset=utf-8" /> +<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> +<title>The Project Gutenberg eBook of Édes anyaföldem! by Elek +Benedek</title> + +<style type="text/css"> +/*<![CDATA[*/ + +body { + margin-left: 10%; + margin-right: 10%; +} + + h1,h2,h3,h4,h5,h6 { + text-align: center; /* all headings centered */ + clear: both; +} + +p { + margin-top:.75em; + text-align: justify; + margin-bottom:.75em; + text-indent: 1.5em; +} + +hr { + width: 33%; + margin-top: 2em; + margin-bottom: 2em; + margin-left: auto; + margin-right: auto; + clear: both; +} + +hr.tb {width: 45%;} +hr.chap {width: 65%} + +.pagenum { /* uncomment the next line for invisible page numbers */ + /* visibility: hidden; */ + position: absolute; + right: 2%; + color: gray; + font-size: smaller; + text-align: right; + text-indent:0; +} /* page numbers */ + +.center { + text-align: center; +} + +.summary { + text-align: center; + text-indent: 0; + width: 90%; + margin: auto; + font-size: 90%; +} + +.right {text-align: right;} + +.caption {font-weight: bold;} + +.caption-large {font-weight: bold; font-size: 150%;} + +.caption-largest {font-weight: bold; font-size: 300%;} + +.caption-small {font-weight: bold;font-size: 90%;} + +/* Images */ +.figcenter { + margin: auto; + text-align: center; +} + +.fnanchor { + vertical-align: super; + font-size:.8em; + text-decoration: + none; +} + +/* Poetry */ +.poem { + margin-left:5%; + width: 90%; + text-align: left; +} + +.poem br { + display: none; +} + +.poem .stanza { + margin: 1em 0em 1em 0em; +} + +.poem span.i0 { + display: block; + margin-left: 0em; + padding-left: 3em; + text-indent: -3em; +} + +.poem span.i2 { + display: block; + margin-left: 2em; + padding-left: 3em; + text-indent: -3em; +} + +ul.TOC { + list-style-type: none; + width: 80%; + text-indent: -3em; + padding-left: 10%; +} + +span.ralign { + position: absolute; + text-align: right; + right: 10%; + top: auto; +} + + +/*]]>*/ +</style> +</head> +<body> + + +<pre> + +The Project Gutenberg EBook of Édes anyaföldem! (2. kötet), by Elek Benedek + +This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with +almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or +re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included +with this eBook or online at www.gutenberg.org + + +Title: Édes anyaföldem! (2. kötet) + Egy nép s egy ember története + +Author: Elek Benedek + +Release Date: January 25, 2012 [EBook #38673] + +Language: Hungarian + +Character set encoding: UTF-8 + +*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK ÉDES ANYAFÖLDEM! (2. KÖTET) *** + + + + +Produced by Albert László (This file was produced from +text and images generously made available by Hungarian +Electronic Library.) + + + + + + +</pre> + +<hr class="tb" /> +<p class="center"><span class="caption">PANTHEON KIADÁS</span></p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption-large">BENEDEK +ELEK</span></p> +<p class="center"><span class="caption-largest">ÉDES +ANYAFÖLDEM!</span></p> +<p class="center"><span class="caption-large">EGY NÉP S EGY EMBER +TÖRTÉNETE</span></p> +<p class="center"><span class="caption">MÁSODIK KÖTET</span></p> +<div class="figcenter"><img src="images/im01.png" alt="" /></div> +<p class="center"><span class="caption">A PANTHEON IRODALMI INTÉZET +R.T. KIADÁSA</span></p> +<hr class="tb" /> +<p class="center"><span class="caption">PANTHEON KIADÁS</span></p> +<p class="center"><span class="caption">BENEDEK ELEK</span></p> +<h1>ÉDES ANYAFÖLDEM!</h1> +<p class="center"><span class="caption">EGY NÉP S EGY EMBER +TÖRTÉNETE</span></p> +<p class="center"><span class="caption">MÁSODIK KÖTET</span></p> +<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST, 1920</span></p> +<p class="center"><span class="caption-small">A PANTHEON IRODALMI +INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG KIADÁSA</span></p> +<p class="center"><span class="caption-small">Globus, +Budapest.</span></p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id= +"Page_3">-3-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT01" id="CHAPT01"></a>ELSŐ FEJEZET.</h2> +<p class="summary">Ebben a tékozló fiu uj életet kezd s igen szép +álmot lát a csángó magyarok földjén, husvét hajnalán.</p> +<p>Gőzparipán ül ismét a tékozló fiu, büszkén, diadalmasan vágtat +Pest felé, mintha nem a Véletlennek, de maga-magának köszönhetné a +feltámadást. Vágtat a sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál +is sebesebben – ő legalább azt hiszi, hogy nem közönséges +személyvonaton üldögél, nem is gőz-, de mesebeli táltosparipán. +Hogy nem afféle szegény legény ő, de királyfi, aki szárnyas paripán +repül erdők, mezők, tengerek fölött, tündérvárosba, tündérvárosban +világszép királykisasszonyhoz – ő reá vár epekedve, ugyan kire +várna? – világszép királykisasszony.</p> +<p>Hiába vivtam meg harcomat a Halállal, gyermek vagyok, még mindig +gyermek. Áradozó szivvel köszöntöm Májust, a virágos Májust: minden +fa, minden bokor nekem virágzik, nekem illatozik. Érttem, egyedül +érttem nyilnak kertnek, rétnek virágai; nekem dalolnak a madarak; +fecske, gólya énhozzám jött vissza, egyedül énhozzám.</p> +<p>– Lám, lám, – mosolygok – milyen <i>gyermek voltam</i>. Meg +akartam válni az élettől, ettől a szép, ettől a gyönyörü élettől, +egy nagy semmiség miatt. Meg akartam halni a huszonegyedik tavasz +hajnalán…</p> +<p>Egy pillanatra lelkem visszaröppen a kisbaconi temetőbe. Látom a +rózsavirágos sirkövet: Ignácka sirkövét. Olvasom a feliratot: Szép +élte hajnalán Benedek Ignácnak – Lám, néki sirt ásnak. Vajjon mit +irtak volna az én sirkövemre? Bizonyosan benne lett volna a tavasz +is, a hajnal is… <span class="pagenum"><a name="Page_4" id= +"Page_4">-4-</a></span></p> +<p>– Nem, nem lesz benne! Nem akarok meghalni, nem!</p> +<p>Lemosolygom magamat, a tékozló fiut, merthogy – <i>gyermek +voltam</i>. Hogy csak egy kis göröngybe botlottam meg s itt akartam +hagyni ezt a szép, ezt a gyönyörü életet. Ezeket a mind nekem +virágzó fákat, bokrokat; ezeket a mind nekem daloló madarakat. Nem +mosolygom le magamat, mert nem látom, hogy még csak most vagyok +igazi gyermek, akinek elég kétszáz sornyi nyomtatott betü: már +hiszek az erejében; nem göröngy, de egetverő sziklahegy sem állit +meg – most, most következik az Élet, a küzdelmes, diadalmas +Élet.</p> +<p>Miért is nem ültem gyorsvonatra? – Ó, de lassan döcög ez a ló +nélkül járó szekér! Sohasem érek Pestre! – Igaz, – csititom magamat +– igy is rettentő nagy summát fizettem a jegyért. Mit is mondott az +a székely atyafi, aki látta, hogy harminc pengő forintot olvastam +le? Azt mondta: Hiszen ezért tehenet lehetne venni! Isten ellen +való vétek ez, uram! – Lám, lám, ilyen lettem volna én is, ha nem +tanittat az édesapám. Tiz forint egy sertést, tizenöt forint egy +borjut, harminc forint egy tehenet, száz forint egy jó lovat juttat +eszembe. Fogamhoz verek minden garast. Minden esztendőre veszek egy +kalendáriumot. Hol dicsérném, hol szidnám a százesztendős +jövendőmondót… Más könyv nem érdekel. Hazugság, csupa hazugság +mind, amit az iródiákok irnak… De hisz az édesapám ugy szeret +olvasni… A téli esték… Amikor Benkő Ádám olvasta Petőfi verseit… +Jósika, Jókai, Vas Gereben – mely nagy gyönyörüséggel olvasta, +hallgatta édesapám!</p> +<p>Ne tovább, ne! Nagy, erős elhatározásomban e büvös-bájos kép még +majd megtántorit. Ugy lesz az jól, ha édesapám lelkét ezután én is +gyönyörködtetem. Valahányszor tollat fogok a kezembe, fölöttem +lebeg az ő tiszta, becsületes lelke, ő rá gondolok, neki irok, az ő +szivét, lelkét gyönyörködtetőt. Igy sohasem fog a tollam +félresiklani; az ő lelkét megzavarót, az ő érzését +megbotránykoztatót nem fogok irni. Elmém, szivem az édes +anyaföldből fog táplálkozni. Bárhová helyezem történeteimet, mindig +az én falumat, az én erdőmet, az én <span class="pagenum"><a name= +"Page_5" id="Page_5">-5-</a></span> mezőmet, az én erdőzugásos, +vadgalambszólásos szép Erdővidékemet látom. Meséimnek minden fája +ebben a földben fog gyökeredzeni, ebből a földből fog kihajtani. +Igy, fiu, igy!</p> +<p>Rákos mezején liheg már a ló nélkül járó szekér, sötét est borul +a tájra. Kihajlok az ablakon, előre nézek, a tündérváros felé, s +ihol, csakugyan tündérváros fényessége árad a rákosi mezőre: +lángtengerben uszik az ország szive.</p> +<p>– Ó de szép! – sikolt fel a tékozló fiu.</p> +<p>Most jut eszembe, egész uton nem gondoltam reá: ma hozta Pestre +Rudolf királyfi Stefániát, a szép királykisasszonyt s őket ünnepli +az ország szive, érettük uszik lángtengerben Pest és Buda. +Ujjongok: imé, ujabb csodája a Véletlennek! Mely sötét volt ez a +város, amikor először léptem falai közé, zeg-zug uccákon botorkálva +végig, most mely tündökletesen ragyog! Uj erőt, uj hitet önt +szivembe a találkozás: ihol, Rudolf, sok száz esztendő multán az +első magyar szivü királyfi, csüggeteg magyar lelkeknek szebb +jövendőt igérő reménysége; magyar lesz a magyarok királya; +becsülete lesz a magyar szónak, a magyar irásnak s mindennek, mit +magyar elme és magyar kéz teremt.</p> +<p>– Ó de jókor jöttem! – áradozik lelkem nagy boldogan, +mámorosan.</p> +<p>A pályaudvaron nappali világosság. Messziről megpillantom Sebesi +Jóbot. Szép szőke haja csakugy lobog, amint felém szalad, szinte +kiemel a kocsiból, sirva-nevetve ölel, csókol: Hát élsz? Csakugyan +élsz? Ó, Istenem, Istenem! Már nyomják a könyvünk első iveit! +Hallod? Hallod? Már nyomják!</p> +<p class="center">*</p> +<p>Az egyetem-uccai Erzsébet-szálló három udvari szobácskájában +indul hóditó utjára egy „kis lap“, munkatársai csupa fiatal +legények. Két „nagy lepedős“ ujság: a Hon és az Ellenőr összeolvad, +lesz belőlük a <i>Nemzet</i>, ennek a szerkesztője „kis lapolja“ le +a – <i>Budapesti Hirlap</i>-ot. A <i>Nemzet</i> szerkesztője – Visy +Imre, a <i>Budapesti Hirlap</i> főszerkesztője – Rákosi Jenő. +<span class="pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> +Visy Imre a néhai <i>Reform</i>-nál kezdte pályáját korrektori +minőségben, ama Reform-nál, amelynek Rákosi Jenő volt a +szerkesztője, de ime, – gondolná az avatatlan ember, – minő +kegyetlen tréfákat enged meg magának a Sors: a korrektor nagy +lepedős ujság élére emelkedik, Aesopus költője „kis lap“ +szerkesztőjévé hanyatlik… Hiszen, nem marad adósa volt +korrektorának Rákosi Jenő: kegyetlenül éles tolla hegyére tüzi Visy +Imrét s ugy megmagyarázza neki, mi az a kis lap, hogy heteken át +ezen kacag a falu. A mi falunk. Az ujságiróknak még akkor kicsiny +faluja.</p> +<p>Nagy lap – kis lap. Nemzet, Pesti Napló, Egyetértés – ezek a +nagy lapok. Azért nagyok, mert takaródzani lehet velök. Légrády +Károly csinálja meg az első „kis lapot“ a Pesti Hirlapban, +csakhamar megszületik a második, a Budapesti Hirlap. Szerkesztője, +Csukássy József, s vele az egész szerkesztőség a Pesti Hirlapból +szakad ki: egy szép napon kiadó és szerkesztőség összekülönbözik, s +egy-két hónap mulva megszületik a második kis lap. Kezdetben a nagy +lepedős ujságok lemosolyogják a „kis lapokat“, a közönség is mintha +ingadoznék. Csak lassanként eszmél rá, hogy valamiképpen „nem +singgel mérik az embert“, azonképpen az ujság belső értékét nem +nagy lepedő formája teszi. A nagy lepedős ujságok komolykodók, +nagyképüsködők, végtelen hosszu hasábjaikba nem eresztik be a +csipkedős karcolatot, a vidám, enyelgő csevegést, ám a kis lapok +fürgék, elevenek – s hogy a Budapesti Hirlap mellett maradjak: +ennek a kis lapnak Rákosi Jenő és Kaas Ivor irják a vezércikkeit. +Rákosi Jenő kezdettől máig, – félszáz esztendő legnagyobb +publicistája a mi falunkban. Ő az, aki mindig megérezte s megérzi, +mi foglalkoztatja az emberek lelkét, s másnap megjelenik a +vezércikk, melyre minden olvasó rányomja a pecsétet: lelkemből +beszél; ha irni tudnék, erről irtam volna, szórul-szóra ezt irtam +volna én is…</p> +<p>Mindig első személyben beszél az olvasóhoz, vonal fölött és +vonal alatt egyaránt; amott névtelenül, <span class= +"pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> jegy nélkül, +emitt – <i>ő</i> a jegye. De ne irna első személyben, ne használna +jegyet a vonal alatt, a figyelmesebb olvasó a bevezető sorokban +megállapitaná: ezt a cikket Rákosi Jenő irta, senki más.</p> +<p>A könyvnek talán sohasem volt akkora becsülete, tisztessége, +mint a Budapesti Hirlap pályafutásának első decenniumában. A „kis +lap“ tárcarovatában sürün jelennek meg a könyvkritikák, amelyekben +a pajtáskodásnak nyoma sincs. Még kevés az iró, kevés a könyv, s az +igazi talentum nem hasztalan kopogtat a Budapesti Hirlap ajtaján: +Rákosi Jenő az, aki az ajtónak mindakét szárnyát kinyitja, meleg +öleléssel fogadja a jövevényt. Amily kegyetlenül pőrére vetkőzteti +a felfujt nagyságokat, oly nagy szeretettel öltözteti diszbe a +névtelen talentumokat. Nem mindenik fölfedezése váltja be a +hozzáfüzött reménységet, de megállapitható, hogy nem a félszemü +jövendőmondó látott rosszul – a fölfedezettet a fölfedezés vagy +elbizakodottá tette, vagy kedvezőtlen szelek sodorták el az +irodalom mezejéről.</p> +<p>Forró meleg nyárban indul utjára a Budapesti Hirlap: ennek +ajtaján kopogtatok be. Rákosi Jenő még a Népszinházat igazgatja, az +Erzsébet-szállóba nagyritkán látogat el. A szerkesztő, Csukássy +József, beteges ember, szomoruan üldögél a kis asztalka mellett: +gyengén szállingóznak az előfizetők. Ő és Rákosi az alapitók, +ketten – ha jól emlékszem – 30 ezer pengő forintot tettek össze; +vajmi kis tőke még ezidőben is. Ellenben nagy tőkével dolgozik +Légrády, nem sajnálja a papirost s a Pesti Hirlap két-három annyi +papirost ád a nyájas olvasónak, mint a Budapesti Hirlap, mely 8–12 +oldalon szegénykedik. Forró meleg nyár, az előkelő közönség fürdőn, +a gazda arat, a nagyváros magas falai közt ragadt emberek álmosan +lézengenek: kinek kell most egy uj kis lap? Semmi, de semmi nem +történik, amivel ezt az álmos népet felrázni lehetne. A +képviselőválasztás? Ezen már túl vagyunk. S ha nem volnánk is túl, +a jelölteken kivül ez kit érdekel? Bizonyos, hogy a szabadelvüpárt +óriási többséggel jön be. Bizonyos, hogy bejön az ellenzéknek +<span class="pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> +is egy maréknyi csapata – Tisza Kálmán kegyelméből. Bizonyos, hogy +nemcsak az én főispánom fiát emeli vállára a nép, az Istenadta nép, +de a te főispánodét is, az övét is. Mondjad erre: nem jó uton +haladsz, magyar! – kit érdekel ez?</p> +<p>Igen, szomoruan üldögél a szerkesztő a kis asztal mellett. Német +ujságok vegyes rovatát böngészi, az érdekesebb apróságokat kivágja, +szétosztja munkatársai közt. Már hihetetlenül bátor fiu vagyok: +mindössze háromszor sétáltam el az Erzsébet-szálló előtt, s Isten +nevében, előre! kiáltással fölmegyek a második emeletre – nem is +kell kopogtatnom, nyitva az ajtó. Szomoru arc a Csukássy József +arca, de szelid kék szeme bátoritó, az első szavak eldadogása után +folyékonyan mondom el a mondókámat.</p> +<p>– Hát, tárcát hozott.</p> +<p>– Azt, szerkesztő ur.</p> +<p>Átveszi, belepillant, tetszik a – cime. „Székely Gastein“: a kis +tárcának ez a cime. Gasteinnak tettem meg egy nyomoru kis, +szegényes fürdőt. Szejke fürdő az igazi neve. Orbán Balázs a +gazdája. Hiszen, lehet, hogy a vize vetekszik a gasteinival, +magának a fürdőnek képe szánalmas vala. Omnibuszon járt ki +Udvarhely uri népe, állandó vendége alig akadt. De én nagy +szeretettel cicomázom fel a Székely Gasteint s másnap a tárca meg +is jelent.</p> +<p>Sok esztendő multán, amikor könyvet könyvre irtam, azt mondja +egyszer Apponyi Albert:</p> +<p>– Olvastam legujabb könyvedet. Szép, igen szép. De csakugyan +olyanok a székelyek, mint aminőknek rajzolod?</p> +<p>– Nem, – mondtam én, – de szeretném, ha olyanok lennének…</p> +<p>Bizony, Székely Gastein sem az volt, aminek rajzoltam, de +szerettem volna, szeretném ma is, ha <i>olyan</i> lenne!</p> +<p>De az a fontos, ugy-e, – legalább reám – hogy az első lépés +sikerült. Nem ismerek magamra: már nem sétálok fel s alá az +Erzsébet-szálló előtt, egyenest nekivágok a kapunak, két-három +lépcsőt ugorva rohanok a <span class="pagenum"><a name="Page_9" id= +"Page_9">-9-</a></span> második emeletre, bátran lépek be a kis +szobába, ahol ugy ül, üldögél a szerkesztő, mintha székéhez volna +szegezve – és nyirja, nyirja a bécsi ujságok vegyes rovatát… Az +elhagyott édes anyaföldből táplálkozom: sorra szedem a székely +fürdőket, amelyek mind világhirüvé varázsolódnának, ha idejönne az +a bizonyos – angol… A hiuságom arra ösztökél, hogy a nevem alatt +irjak, de hiuságomon győz a csupa <i>e</i> hangzós névtől való +félelem. Milyen furcsán hangzik az én nevem! Az olvasó bizonyára +szótagolni fogja a nevemet, sőt össze-vissza forgatja is, igy ni: +Be-neked Elek. Ha Miklósnak keresztelnek! Kicsi korom óta ez a +kedves nevem, egyszer meg is rikattam édesanyámat; mért hogy +Miklósnak nem kereszteltek… Hosszu tusakodás után Székely Huszár +név alá rejtődzöm. Megillet ez a név: apám, nagyapám, ükapám mind +székely huszár volt. Igaz, hogy engem bakának sem vettek be, amit +el is keseregtem az Üstökösben:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Amennyi ősöm, mind huszár +vala,<br /></span> <span class="i0">Remegte kardját török, +francia.<br /></span> <span class="i0">Bakának se vett bé a +kapitány –<br /></span> <span class="i0">Tagadd meg véred, édes jó +apám!<br /></span></div> +</div> +<p>Mindegy: megillet, meg, a Székely Huszár nevezet. De közben +Csukássy egy francia könyvet nyom a kezembe, amely könyv tele van +hamisitatlan francia malacságokkal, hogy azokat magyar földbe +plántáljam át. Enyhitve-szeliditve is kópéságok ezek, bizony, nem +fiatal lányoknak való olvasmányok s nem Székely Huszárhoz illők. +Ujabb álnév alá rejtődzöm: Kópé név alatt plántálom át a +kópéságokat. A magyar lelkü, nemes hangu ujságból visszataszitóan +rinak ki ezek a sikamlós apróságok, de szegény, szomoru szerkesztő +mit csináljon? Kipked-kapkod, keresi a közönséget, ám a közönség +vagy fürdőzik, vagy alszik, s hála a jó Istennek, kópéságaimnak +vajmi kevés az olvasója. De vége a forró meleg nyárnak, itt az ősz, +Rákosi Jenő elbucsuzik a Népszinháztól s fanatikus magyar lelkének +minden kincsét a „kis lap“-ban szórja szét; ő emeli nagy lappá, a +legnagyobbá a kis lapot, ő kiált megállj-t a <span class= +"pagenum"><a name="Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> +kópéságoknak; ami vidámság fölcsendül ezután, nem zavar harmóniát; +a magyar földben, a magyar lélekben, a magyar szivben gyökeredzik +az. Tulajdon öccse, Rákosi Viktor deriti hangos kedvre, ropogós +kacagásra a komolykedvü magyart, s csak gyöngehangu szekundáns +mellette a búsbeteg tejen nevelt tékozló fiu.</p> +<p>Sipulusz és Székely Huszár az ujság Benjáminjai. A kis gárda +csupa fiatal legény, harminc év körül járó a legidősebb munkatárs: +Berényi László. Az egyetlen zsidóember köztünk, tetőtől talpig +magyar zsidó. Arca, szeme csakugy ragyog, amikor a hirtelen feltünt +Mikszáthról beszél; lót-fut, veri a nagydobot mellette, s ha nem +csal emlékezetem, dicshimnuszt ir a Jó palócokról, dicshimnuszt – a +Közgazdasági rovat vezetője. Micsoda világ, micsoda világ! Vajjon +feltámad-e még valaha?</p> +<p>A segédszerkesztő: Szokolay Kornél. Dzsentelménnek hivjuk, mert +valóban az is. Angol lordnak alig lehet választékosabb az öltözete, +mint az övé. Mintha skatulyából huzták volna ki, oly tiszta, oly +előkelő, s a mi fő: az a lelke is. A magyaron kivül három nyelven +beszél és ir: németben, franciában, angolban egyként otthonos. +Stilusának nincs szine, ereje, de tiszta, szabatos. A külső +politika a mezeje – nyilván arról ábrándozik, hogy egykor mint +diplomata fogja szolgálni a hazát…</p> +<p>Külső megjelenésben Szokolay merő ellentéte Balogh Pál. +Túladunai előkelő család sarjadéka, érzékeny, finom lélek, ideges, +mint a versenyparipa. Amint szép gyöngybetüit a papirosra pergeti, +minden hangos szóra megrezzen, szinte megrázkódik, aztán +visszazsugorodik az asztalára, tovább pergeti gyöngybetüit. +Irásában semmi törlés – neki az irása olyan, mintha, skatulyából +huzták volna ki. A ruhájára – semmi gondja. Nem lehetetlen, hogy +benne hál. Fekete, göndör haja csak akkor lát fésüt, ha nagy +időközökben fodrász kezére bizza. Apátlan, anyátlan árvaként nőtt +fel, de seregszámra van túl a Dunán nagynénije, nagybácsija, ezek +„halnak, halnak, egyre halnak“, minden halál örökséget jelent, s +Pali, a gyermeklelkü <span class="pagenum"><a name="Page_11" id= +"Page_11">-11-</a></span> Pali minden örökségre ujabb +életprogrammot csinál: igy meg ugy osztja be a vagyonát, ezt vesz, +azt vesz, igy meg ugy rendezkedik be. De az életprogrammból csak az +első pont valósul meg: ez az első pont egy rend igen elegáns +öltözet, egy fényesre vasalt ing, egy szép nyakkendő, egy cilinder, +a tisztára mosott, ragyogó fekete göndör haj, s ezzel vége. Mintha +forró, meleg kőre öntené, ugy párolog el kezéből a pénz, Isten +tudja, hová, merre. Alig telik el két-három hét, gyürődött a kabát, +nadrág, a gallér.</p> +<p>Rákosi Jenő operettet ir: Szélháziak a cime. Van ebben egy +kuplé, melynek ez a refrénje: Tessék, mily rimet ád! A jókedvü +Sipulusz e kuplé mintájára az összes munkatársakat végigkuplézza s +Balogh Pálnak ez jut:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Az ing ugy szép, ha +tiszta,<br /></span> <span class="i0">Balogh Pál +zsurnaliszta.<br /></span> <span class="i0">Tessék, mily rimet +ád,<br /></span> <span class="i0">Tessék, mily rimet +ád!<br /></span></div> +</div> +<p>Pali mosolyog, oly ártatlanul mosolyog, mint a gyermek – +aminthogy az is ő. Mintha álomból ébresztenék fel, oly csudálkozva +néz körül: hát csakugyan ugy szép az ing, ha tiszta?</p> +<p>Ez a gyermeklelkü, magára nem vigyázó ifju az ujság harmadik +vezércikkirója. Nem kiabálósak az ő vezércikkei, de igen komolyak, +magvasak, erőteljesek s komoly magyar hang csendül ki minden +sorából. Sem szóval, sem tollal nem öl, s bár csak nagyritkán +láttam keztyüt a kezén, olvasván cikkeit, vélnéd keztyüs kézzel ir. +Iskolás példája annak, hogy igy is meg lehet mondani az igazat.</p> +<p>Meztelen kézzel, sőt meztelen karddal vagdalkozik Bodola Sámuel +erdélyi püspök unokája: Kacziány Géza. Annak a Bodola Sámuelnek az +unokája ő, aki anno 1835-ben a nagybaconi templom szószékéről +hirdette V. Ferdinánd dicsőséget, merthogy az ő dicsőséges +uralkodása alatt jött bé a ló nélkül járó vaskocsi… Végigverekedte +a bosnyák háborut s gyakran ölti fel a hadnagyi uniformist, nem +hivalkodásból, <span class="pagenum"><a name="Page_12" id= +"Page_12">-12-</a></span> csupán azért, mert hol párbajozó fél, hol +párbajsegéd. A megtestesült, helyesebben: megmerevült Becsület ez +az ifju; jaj annak, akit tolla hegyére tüz. Amilyen kérlelhetetlen +az egyenes utról félresiklottak iránt, oly hüséges, megbizható +barátja tud lenni a makulátlan embereknek. Az ujság ifju legényei +közt az ő hadifelszerelése a legteljesebb: ő a legotthonosabb a +magyar és idegen irodalomban, a magyar históriában, különösen a +48-iki szabadságharc történetében. A német és az angol nyelvben +tökéletes: a németnek később professzora, majd bucsut mond a tanári +katedrának, angol nyelven tesz papi vizsgát, s Bodola Sámuel püspök +unokája Amerikában hirdeti Isten igéjét az odaszakadt +magyaroknak…</p> +<p>Ime, a kis lap legénysége. A vezérek: Csukássy, Rákosi, Kaas +Ivor báró, negyven év körül járó emberek, a beteges Csukássy +kivételével erejük, képességük legjavában. Hogy Rákosi Jenő egy +leültében vezércikket s tárcát ir, ezen ma már nem csodálkozom: ez +a szivós, elpusztithatatlan erejü ember aggastyán korában is +megcselekszi azt. A nemzet most készülődik az ifju erejü aggastyán +ünneplésére, most, amikor a móricztanyai csendes fészekben éppen az +ő kivételes alakjához jutott el a pennám: a rá való hálás +emlékezésben küldöm neki az egy szál virágot – hontalan öreg +embertől ennél több nem telik.</p> +<p>Ihol, jön a „dán báró“, a fanatikus magyar Kaas Ivor. Szeliden +mosolygó kék szeme fölött vastag pápaszem villog, szinte alázatos +meghajlással lép be, kérdvén: „Mi a parancsolat és rendelet?“ +Felváltva ir vezércikket a „kis lapnak“ s a nagy lepedős Pesti +Naplónak, néha egy nap mind a kettőnek. Rövid mondatokban ir s +minden mondat végén bunkó a pont. Ha tüzbe hozzák, épp ily rövid, +fel-feldobott mondatokban támad ez a szelid, leányos lélek. Minden +mondatra fel-fellendül ökölbe szorult karja, ajka széle kék szint +játszik: alig ismerek rá. Talán épp az előző pillanatban ölelgetett +a karjával, dédelgetve, cirógatva: Kis székelyem, kis székelyem… +Néha rimtelen prózában irja cikkeit: magas szárnyalásu ódák ezek, +igazi poéta lelkéből szárnyalók. <span class="pagenum"><a name= +"Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> Nemes ember a szó nemes +értelmében. Poéta – a szó való értelmében; lantjának hangja hol +harci riadó, hol altató dajkadal.</p> +<p>Hálás szivvel, könnyes szemmel gondolok reá.</p> +<p>A kis lap az Erzsébet-szállóban nyaral, a Haris-bazár +szobácskáiban „őszöl“, de már a Kalap-utcában telel. Félig-meddig a +saját házában, mert a kétemeletes ház fele a – Csukássyé. A +földszinten, tágas szobákban rendezkedik be a legénység, a +kiadóhivatalnak még mindig elég egy kis szoba. Itt huzódik meg a +később oly hatalmas Zilahi Simon. Itt ollózza ki más lapokból a +hirdetést – csalogatónak. Itt forditja le a Spottpreis-t gúnyár-ra, +megcsinálván ezzel a „kis lap“ első Leiterjakabját, de Sipulusz +hamar tullicitálja: <i>diszinas</i>-nak forditván a <i>gála +diner</i>-t. Ott, a Kalap-utcában lesz az eddigi lógós munkatársból +valóságos belső munkatárs – 25 pengő forint kezdőfizetéssel. Itt +dicséri meg Rákosi Jenő egy akadémiai tudósitásomat s emeli fel a +fizetésemet 35 pengő forintra. Jókor, mert föld után föld siklik ki +a lábam alól, édes apám kezd érdeklődni a tanári diploma iránt, a +tékozló fiu meg diploma helyett a „kis lap“ tiszleletpéldányával +kedveskedik… Vigan uszom át a telet, van jó meleg hazai zekém, +mely, Sipuliusz szerint, oly kemény, hogy le kell tenni a földre s +ugy megáll, mint egy márványszobor. A zekével kapcsolatban Sipulusz +mindjárt meg is keresztel Zeké-nek: rám ragad, rajtam is ragad a +név ifjukori barátaim körében. Jól köszönt be az uj esztendő, +megünnepeljük a harmadik ezer előfizetőt, nem telik belé egy +esztendő, talán egy fél sem: a hatodik ezret is. A szomoru emlékü +tiszaeszlári pörnek nyilván jó része van ebben. Ez a per fellenditi +az olvasókedvet, de ezt csak megállapitom – gyerünk tovább. – +Beszélj, kis fiam, Kainról, biztatta első elemista fiamat a pap. – +Ó, az igen rossz fiu volt, arról nem szeretek beszélni, – mondta +Marcika. Ilyen rossz fiunak tartom én is a tiszaeszlári pert: nem e +könyvbe való.</p> +<p>Sokkal szivesebben beszélek a Budapesti Hirlap ama számáról, +melyben külön mellékletet szentelt Petőfinek, a dunaparti szobor +leleplezésének ünnepére. <span class="pagenum"><a name="Page_14" +id="Page_14">-14-</a></span> Mely nagy hasznát vettem Gyulai Pál +egyetemi előadásainak! Az ő előadásai nyomán irtam meg Petőfi +életét és költészetét, s halljatok csudát! ezer példány kél el az +ország szivében az ujság e számából. Ezer példányra emelkedett az +egyes elárusitás s többé nem is szállott alá. Folyton-folyvást +emelkedett. Ime, hatezer előfizető, ezer példány elkél a +trafikokban – nagy siker ez, az Urnak 1882-ik esztendejében. A mai +nemzedék mosolyog rajta, nekünk ünnep volt ez, családi ünnep.</p> +<p>A munkatársaknak nem kell fizetésjavitásért kunyorálniok: az +előfizetők számával együtt növekedik a fizetésük. A második +esztendőben már nyolcvan pengő forint a legénység havi zsoldja, a +harmadikban száz pengő forint. Már önérzetesebben lépünk Zilahi +bácsi elé – előlegért. Mert mióta az ujságirást feltalálták, mindig +volt előleg és lesz minden időkben.</p> +<p>Vezető ujsággá emelkedik a Budapesti Hirlap, a magyar vezető +osztály ujságja lesz, pedig csak egy kis gárda irja, de ennek a kis +gárdának a vezére <i>Rákosi</i> Jenő. Csaknem minden hazafias, +nemes akciónak ő a kezdője, ország elé teregetője, a szunnyadó +magyarság ébresztgetője. A vezér az ő csudálatos hangszerén a maga +lelkességét belemuzsikálja a szivekbe s a nehezen mozduló magyar +zsebéből aranyat, ezüstöt muzsikál ki, ma a védekező erdélyi +magyarságnak, holnap a hazavágyakozó csángómagyaroknak.</p> +<p>Életem legszebb emlékeinek egyikét köszönhetem a bukovinai +csángók hazatelepitéseért kezdett és nagy lelkességgel végigcsinált +akciónak. Évtizeken keresztül hallatszik át az északkeleti határon +idegenbe bujdosott véreink bús sóhajtozása, könyörgése: Magyar +testvérek! Vigyetek haza, az édes anyaföldre! Évtizek multán +dobbannak meg a szivek, kormánynak, parlamentnek, az egész +magyarságnak a szive, nyilik meg az ország kapuja testvéreink előtt +– Rákosi Jenő az, aki szüntelen izgatja a magyar sziveket s nem +szünik meg nemes izgatása, mig meg nem nyilik az a nagy kapu. +<span class="pagenum"><a name="Page_15" id= +"Page_15">-15-</a></span></p> +<p class="center">*</p> +<p>Háromtagu deputáció megy Bukovinába, a magyarruhás Odescalchy +Arthur herceg a vezető. Magas termetü, széles, erősvállu ember a +„csángó herceg“, két 23 éves ifju az adjutánsa, nyulánk, vékony +legény mindakettő. Szádeczky Lajos az egyik, aki már egyszer +ellátogatott a csángó testvérekhez, én vagyok a másik. Egy az, hogy +székely, más az, hogy ujságiró, az egyetlen székely ujságiró vagyok +ez időben, érdemesit a kiküldetésre. Galicián át, lassan mendegélő +vegyesvonaton jutunk el az idegenbe szakadt testvérek sivár +földjére. Budapest uccáin már ibolyabokrétásan páváskodott az uri +nép, amikor elindultunk, itt még alszik a természet, nem akar +ébredezni, pedig husvét nagyhetében vagyunk. Hóvihar fogad, +kietlenség, szegénység, több ennél: nyomoruság képe tárul elénk +mindenütt, amint a köves, patakrongálta mezei utakon egyik faluból +a másikba döcögünk. Nem, itt nem akar nyilni a tavasz, de kinyilt e +sokat szenvedett, hontalan emberek szivében: szebb jövendő képe +mosolyog feléjük.</p> +<p>Andrásfalván, a kálvinista pap hajlékában verjük fel a +főhadiszállást. A szegényes parókia mellett szegényes Istenháza: +ide vezet első utunk, megindultan hallgatjuk Isten szolgájának +hálaadó imáját. A templom megtelik örömében siró emberekkel: csupa +fehérharisnyás székelyek a férfiak, háziszőttes rokolyát, vizitkét +viselők az asszonyok. Azt hiszem egy pillanatra, hogy a +magyarhermányi templomban vagyok: az ősi viselethez itt is, ott is +hü maradt a nép. Száz esztendeje mult annak, hogy Bukov generális, +a „székely hóhér“ vérengzése elől e kis szigetre bujdosának s im, a +sziget az idegen tengerben magyar maradt, sőt – halljatok csudát! – +más fajtáju emberek egész seregét olvasztá magába! Nyelvük zamatos +székely-magyar nyelv s nem egy szókincset őriztek meg, amely +„odahaza“, az őshazában szőrin-szálán elveszett…</p> +<p>Négy magyar falut találunk: Andrásfalva, Hadikfalva, +Józseffalva, Istensegits. Volt egy ötödik is: Fogadjisten, de ez +ama négy falu közt eloszlott az idők során. Mind a négy falunak van +néhány jómódu gazdája, <span class="pagenum"><a name="Page_16" id= +"Page_16">-16-</a></span> a nagy többség azonban földhözragadt +szegény: verejtékük keskenyre szabott földecskére hull. Moldvában, +bojárok uradalmain izzadnak nyáron a téli kenyérért. Hosszu itt a +tél, a nyári szerzemény nem elegendő: mind adósai a bojároknak s +jórészt adósság fejében izzadnak tavasz nyiltától őszi +betakarodásig – esztendőről esztendőre igy éldegélnek, igy +tengődnek szegények.</p> +<p>Nem elég, hogy összeirjuk a hazavágyakozók nevét, a bojárok +kezéből ki is kell váltanunk őket. Két heti munka ez a szomoru +összeirás, az adósságlevelek kiváltása: a csángó vezér oldalán a +nagy fekete bőrtáska mindegyre kiürül. Mi boldog-büszkén kiáltja +egy legény, amint a bankókat leolvassa neki a herceg: +<i>Visszamecskentem</i> ezt én a bojárnak, fenséges herceg ur! Már +mint hogy – visszadobja.</p> +<p>Az osztrák kormánnyal megvan az egyezség a csángók +hazatelepitésére, de a hatóság folyton akadékoskodik. Nem elég neki +az egyszerü eltávozási igazolvány, utlevelet akar váltatni a +kiéhezett arcu emberekkel s hosszas táviratváltások, +magyarázgatások után ismerik el, hogy nem külföld Ausztriának +Magyarország… Az akadékoskodás érthető: sok ezer munkáskezet fog +elvesziteni Ausztria. Husvét szombatjára virradunk s most tünik ki +teljes megrenditőségében a nép nyomorusága: ritka kemencében sül +ünnepi kalács. Lelkem hazaröppen az én kicsi falumba, ott e +pillanatban a legszegényebb ember kemencéjében is lobog a láng: +egész hétre való kalács sül benne.</p> +<p>S mert hazaszáll a lelkem, az ünnepi kalácsról átröppen ama bús +husvétszombatjára, amikor a tékozló fiu halálos komolysággal +készült a meghalásra. Hirtelen beborul az ég fölötte, egész nap +igen szomoru s álmatlanul vergődi át a feltámadás ünnepére virradó +éjszakát. Ma két esztendeje… De megkönyörül rajtam az álom angyala, +puha kezével lesimitja szempilláimat, abban a pillanatban, amikor +derengeni kezd az ég. Annak a pillanatnak a fordulóján, amikor +szivemhez nyomtam a pisztoly csövét. Igaza van a nótának: Álom, +álom, édes <span class="pagenum"><a name="Page_17" id= +"Page_17">-17-</a></span> álom. Édes a hajnali álom. De édesebb a +szerelem, Mikor babámat ölelem… – im, most álmodom életem legszebb, +legédesebb álmát. Virágba borult almafa tövén fekszem, félig +lehunyt szemmel szendergek s egyszerre csak fölém hajlik egy +aranyszőke haju leány, mosolyogva ejt mellemre egy szál égő piros +rózsát és eltünik, mint az – álom. De hiába tünik el, most már +bizonyos vagyok abban, hogy ő is szeret. Most már bizonyos vagyok +abban, hogy enyém az Élet, ember vagyok, férfi vagyok, a tékozló +fiu meghalt, embernek, egész embernek támadott fel. Hol van, Halál, +a te diadalmad?! Hol van, koporsó, a te fullánkod?! Mely nagy, mely +szép dolgokat fogok cselekedni, ha fejemet pihenni az ő ölébe +hajthatom! Az édes anyaföld s az ő szerelme: e két termékeny +talajból fog táplálkozni a lelkem, innen merit uj erőt, uj hitet – +ó de szép az élet!</p> +<p class="center">*</p> +<p>Napról napra erösebb, mélyebb a szeretetem e szegény, +elhagyatott nép iránt. Ugy szeretném megosztani vele a +boldogságomat, hadd kiáltaná ő is velem: ó de szép az élet! De csak +az én szivem kiabálja, a nép lelke kétség s reménykedés közt +hánykolódik: a nyomoruság, a szolgaság földjéről csakugyan az +igéret földjére viszik-e?… Családok szakadnak ketté, öreg szülék +itt maradnak, mig hir jön az éfiaktól az <i>uj</i> régi hazából: +vajjon mehetnek-e utánok? A módosabb rendüekből is készülődik +néhány, hogy széttekintsen a régi hazában: addig nem adják el +földjüket, mig valahol a Tisza-Duna mentén mást, ennél jobbat nem +találnak. Tépelődnek: menjenek, ne menjenek. Igy tépelődhetett ezer +év előtt Árpád népe is. Három testvérrel ismerkedünk meg +Istensegitsen: mind a három „nagybirtokos“. Száz-kétszáz holdon +gazdálkodik mind a három s a fiatalabbik már bolti nadrágos, beszél +németül is, mivelhogy a radautzi polgári iskolát végezé. A falutól +jó messzire a tanyája, 200 holdas földjének közepén a csinos +tanyaház, félurias a belseje. Bent, a faluban laknak a bátyjai, +fehérharisnyások, de első tekintetre látszik <span class= +"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> a jó mód +magukon is, házukon is. A legidősebb öles termetü ember: négy +szürke csikóval várja a csángó herceget a hadikfalvi állomáson. A +szekere parasztszekér, de pompás szénaülés a derekában. Azzal +tiszteli meg a herceget, hogy állva hajt Hadikfalvától +Istensegitsig, oly szilárdan áll, mintha ércből volna öntve az +egész ember, pedig a szekér veszettül táncol a lelket kirázó köves +uton, a négy szürke meg repül, mint a madár. Lovaslegények +vágtatnak a négyes előtt, durrognak a pisztolyok. A két adjutáns +szekerére felkapaszkodik egy vén ember: hiába biztatjuk, hogy üljön +be a szekér derekába, a szekér oldalán ül, s háromszor is megtölti +előltöltős puskáját, durrogtat, vivátozik az öreg, közben folyton +beszél, árad szivéből a boldogság patakja. Bizony, nem csudálom, +hogy ezt az őserőt nem szivesen engedi el az osztrák.</p> +<p>László István az istensegitsi plébános, az ő udvarára hajt be +Szőcs uram. Évek óta dolgozik ez a derék pap saját maga ellen: +irja, folyton irja a leveleket, hogy vigyük haza az ő népét. Jól +tudja, hogy meg fognak fogyatkozni a hivei, megcsappan a jövedelme, +de ő tovább munkálja népe javát – nemcsak Istennek, népének is hü +szolgája ő. Litterátus ember, gyüjtögeti a csángó nép meséit, +dalait, meg is ajándékoz néhány szép nótával s egy igen érdekes +népmesével, amelyről később kitünik, hogy Déloroszországból hozta +valamelyik csángó fuvaros. Moldovába aratni, Déloroszországba +fuvarozni jártak a csángók – igy vándorolt át Bukovinába Péter és +Pál, a szegény és a gazdag jobbágy, meg a földesur elmés meséje, +Bukovinából – Budapestre: itt lett csángómese megjelöléssel egyik +ékessége első mesekönyvemnek, a Székely Tündérországnak. Telt, mult +az idő, a párisi Figaro-ban fedezte föl Riedl Frigyes mint orosz +népmesét, nyomban át is ültette s belevette az Olvasókönyvébe. Lehr +Albert volt az Olvasókönyv egyik szerkesztője, s amikor a mese már +ki volt szedve, Lehr Albert kisfia kezébe veszi a kefelevonatot, +rábukkan a mesére, olvassa s szalad az apjához: Hiszen ez az orosz +mese benne van a Székely Tündérországban! Nosza, kidobták az +„orosz“ mesét s <span class="pagenum"><a name="Page_19" id= +"Page_19">-19-</a></span> helyébe az én „csángó“ mesém került. És +azóta vándorol az orosz mese olvasókönyveken, hegyeken-völgyeken, +erdőkön, mezőkön, tengereken át – Isten tudja, hol, merre jár… Ime, +ez a mesevándorlás, nyájas olvasóm.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Végtelen hosszu vonat pöfékel a hadikfalvi állomáson, tenger nép +verődik össze, ki szekéren, ki gyalogszerrel hozza cókmókját, +némelyik a macskájától sem tud megválni; hát az ágyától, a +szövőszékétől, a guzsalyától az asszonynép hogy tudna megválni? A +férfiak elhozzák kéziszerszámaikat: kaszát, kapát, ásót, villát, +fejszét – mindent. Napszámosember a hazavándorlók zöme, lehetnek +vagy négyezren; hazavándorlók és ittmaradók keserves sirása felhat +az egekig. Csak már indulna a vonat! Még öt perc s ekkor szalad a +herceghez egy legény s egy leány.</p> +<p>– Istálom, – panaszolja a legény, – ez a leány az én hitös +jegyösöm. Az anyja nem akarja engedni, mig a pap előtt is meg nem +hitöltünk.</p> +<p>– Hát mért nem hiteltetek meg?</p> +<p>– Nem vót rá időnk.</p> +<p>– Nem?</p> +<p>– Nem istálom, mer’ ahajt a minap <i>keresztelkedtem ki</i>, nem +vót idő a kihirdetésre s emián a plébános ur nem akar +meghitölni.</p> +<p>– Sebaj, fiam, – mondja a herceg – majd meghiteltek +Magyarországon.</p> +<p>Megnyugtatja az anyát, a jegyesek egy-kettőre fölreppentek a +vonatra.</p> +<p>Ámulva-bámulva néztem a kikeresztelkedett csángó legényt. Épp +olyan fehérharisnyás, zekés, báránybőrkucsmás legény volt, mint a +többi; épp ugy csángó arca volt, mint a többinek; minden szava, +mondása, szintiszta csángó-székely. Ha eddig nem tudtam, most +szinről szinre láttam, mi az a <i>faji beolvadás</i>. De még csak +egy esztendeje mult a lelkeket felkavaró tiszaeszlári pernek, s +apró epizódokat irván a Budapesti Hirlapnak az indulás <span class= +"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> napjáról, +az utolsó pillanat epizódjának ezt a megnyugtató cimet adtam:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0"><b>Hozunk egy zsidót +is</b>,<br /></span> <span class="i0">– <i>de +kikeresztelkedve</i>.<br /></span></div> +</div> +<p class="center">*</p> +<p>Hegyen-völgyön lakodalom: Kárpátoktól az Aldunáig tenger nép +várja csángó testvéreinket minden állomáson. Tenger nép – tyukkal, +kaláccsal. Honszerző Árpádot csak sóval és kenyérrel fogadták a +meghódolt népek, a hazavándorlókat tejbe-vajba fürösztik. +Legenyemihályi az első állomás: hajnalban érünk oda. Már este +kigyülekezik uri rend és közrend, áttáncolják az éjszakát, bortól +és örömtől mámorosan ölelik keblükre a „testünkből való testet, a +csontunkból való csontot, a vérünkből való vért“. Az egy-kétperces +megállásokból 20–30 percek lesznek, nem eresztik tovább a vonatot, +amig lelkes dikciókban ki nem öntötték szivük nagy örömét s fel nem +dobálták a kocsiba a taligakerék-kenyereket, a patyolatfehér +kalácsokat, szalonnát, sonkát, töltött tyukot, ropogós-pirosra sült +malacot – s a jó Isten tudja, még mit. De a mi kocsinkra senki sem +gondol: magától értetődő, hogy tele van az minden jóval, s a magyar +határtól Nyiregyházáig a csángóvezér meg adjutánsai egy falat nem +sok, annyihoz sem jutnak. Este ettünk utoljára, valamelyik galiciai +állomáson: a lengyel testvérek traktáltak meg ott. A tokaji +állomáson Tokaj legdrágább kincsével kedveskedik a szónok: +ezüsttálcán nyujt át a hercegnek egy pohár bort. Jó volna +lenyomtatni egy falat kenyérrel, ám ez rontaná a pillanat +ünnepiességét, s a jó herceg fanyar mosollyal telepedik vissza +adjutánsai közé. Kéket-zöldet lát a vezér szeme is, az adjutánsoké +is. Végre beszuszog vonatunk a nyiregyházai állomásra: ott nemcsak +dikcióval, de nagyuri ebéddel is fogadnak Szabolcs vezér ivadékai; +estére Debrecen vár – nem kell éhen halnunk a hazáért. Szolnokon +hajóra telepitjük testvéreinket: mind fáradtak, kimerültek vagyunk, +isteni érzés a csendesen, lágyan ringató hajón megpihenni +<span class="pagenum"><a name="Page_21" id= +"Page_21">-21-</a></span> a gyötrelmes dinom-dánom után. Fülem ugy +megtelt Legenyemihályitól Szolnokig dikcióval, szüntelen hömpölygő +e-éljen – e-él-jen zugásával, bugásával, hogy ezt a zugást-bugást +hallom szendergés közben is. Este köt ki Szeged mellett a hajó. +Szőke Tisza partja nappali világosságban ragyog, az alig három +esztendeje romokban hevert város diszbe öltözött: zászlók lengenek +a frissen épült palotákon, gyertyák lobognak az ablakokban – +„Szeged már szebb, mint volt“. Önkéntelen elmosolyodom a királyi +mondáson: „Szeged szebb lesz, mint volt“. Ennek a mondásnak +akkoriban az egész nemzet tapsolt, talán sokan sirtak is örömükben, +mint a negyvenes években a tekintetes „karok és rendek“, amikor V. +Ferdinánd néhány keservesen bemagolt magyar szót eldadogott. Igen, +Ferenc József ellátogatott a romjaiban heverő Szegedre, nézte, +nézte, hosszan nézte a szörnyü pusztulást, a szemfüles ujságirók +meg izgatottan lesték, vajjon mit mond a király. De a király +hallgatott. A király nem mondott semmit.</p> +<p>– Már pedig – izgultak a Pestre visszatérő ujságirók – a +királynak kellett volna valamit mondania. A nemzet +lélekzetvisszafojtva várja: mit mondott a király. Nem mondott +semmit? Majd mondatunk vele mi!</p> +<p>Egész uton azon tanakodtak: mit adjanak a király szájába. Egyik +egyet, másik mást javasolt, végezetül megállapodtak ebben: Szeged +szebb lesz, mint volt. Egy fürge eszü s fürge járásu, apró ember +fejében született a királyi mondás, méltó egy király lelkéhez: +Sasvári Árminé a fej. Nem az első kegyes hazugság ez a magyar +nemzet történetében, nem az első altató, bolonditó szer, amivel a +hiszékeny magyart áltatgaták, bolonditgaták…</p> +<p>Az Olvasókönyvek szerkesztői a Szegedről szóló olvasmányba +hüségesen beletoldják a királyi mondást. Hiszen királyinak – +királyi, de egy kis fürge zsidó ujságiró a gazdája – deleatur!</p> +<p>Nem tudom, milyen volt Szeged az árviz előtt, milyen az árviz +idején, most csakugyan szép volt, szebbnél is szebb. Szeged falai +közt találtam a legmelegebb magyar sziveket, – ó, és Szeged porában +játszadozott az az aranyszőke haju leányka, kinek életem legszebb +<span class="pagenum"><a name="Page_22" id= +"Page_22">-22-</a></span> álmát s mind e mai napig legszebb +valóságát köszönhetém…</p> +<p>…Már nem tudom, melyik nagy szálló termében, teritett asztalok +várnak. Végeláthatatlan hosszu asztalok. Elől megy a herceg, karján +a felesége, aki Debrecenig ment szerette párja elé – utána az +adjutánsok. Egyszerre csak átölel egy termetes civa, jobbról-balról +megcsókol: lelköm csángóm, édös csángóm! – s egy ezüst forintost +nyom a markomba.</p> +<p>– Ó, ó, köszönöm, kedves néni, de van nálam szegényebb csángó +is, mondom megindultan, s mindjárt tovább is adom az ajándékot egy +igazi csángónak.</p> +<p>Csizmásan, báránybőr-kucsmásan jöttem el Bukovinából – igy értem +Szegedre: ez a báránybőr-kucsma szerezte meg nekem az első meleg +szót, az első meleg csókot, – ó de szép, ó de meleg szivü város ez +a Szeged!</p> +<p>Nem, nem tudom, milyen volt Szeged az árviz előtt, milyen az +árviz idején, de nekem ma szebb, mint valaha lehetett. Isten +áldjon, csángó testvérek! Már nálam nélkül is eltaláltok az +Aldunára. Vissza, vissza Pestre!</p> +<p>Meg kell tudnom: igazat jelent-e a husvéthajnali álom.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_23" id= +"Page_23">-23-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT02" id="CHAPT02"></a>MÁSODIK FEJEZET.</h2> +<p class="summary">Ebben szó lesz ifju óriásokról, egy rövid, de +igen szép meséről, ezzel kapcsolatosan a fészekrakásról.</p> +<p>A Ferencrendiek bazárában van egy vendéglő: annak +különszobájában vacsorázik minden hétfő estéjén egy héttagu +társaság. Csupa ifju óriások, a legidősebb köztük harminc év körül +jár: <i>Keszler</i> József, a <i>Nemzet</i> szellemes, éles tollu +szinikritikusa, aki röviden Keszi-nek neveztetik. Fekete haja, +szakálla göndör; ha Székelyországban találkozom vele, örménynek +nézem, nem zsidónak. De a Csalányi-vendéglő különszobájában, a +Kammon-kávéház különasztalánál látom őt és élvezem estéről-estére +elméjének sziporkázását, csodálom a vitatkozásban +legyőzhetetlenségét: már van annyi fajismeretem, hogy csak +zsidófajtáju embernek vált ily hirtelen, villámfényszerüen az +esze.</p> +<p>A társaság többi tagja 22–24 év körül járó; négy közülök most +bontogatja szárnyát mint szépiró: <i>Ambrus</i> Zoltán, +<i>Kozma</i> Andor, <i>Rákosi</i> Viktor, s e könyvnek irója. Marad +még kettő: <i>Heltai</i> Ferenc és <i>Darvai</i> Fülöp. Amaz a +<i>Nemzet</i> közgazdasági rovatának vezetője, emez ugyane lapnak +zenei kritikusa. S mert ma a kiváncsiság gócpontjában horgaskodik +a? – ki mely felekezethez tartozik, ime: Ambrus Zoltán és Rákosi +Viktor keresztény-katholikus, Kozma Andor s én +keresztyén-református; az élő öreg Keszler, a néhai Heltai és +Darvai helyett bocsánatot kell kérnem: ők – izraeliták. Bár a t és +a ty által kettészakitva, többségben vagyunk mi fajmagyarok, de ha +igaz, hogy Szent László király tul a Dunáról telepité a székelyeket +a keleti határra, valamikor egy földön éltek s egy hitet vallottak +a négy ifju óriás ősei: Rákosi és Kozma túladunaiak. <span class= +"pagenum"><a name="Page_24" id="Page_24">-24-</a></span></p> +<p>A tiszaeszlári vérvád pere nem bontja meg a héttagu társaságot. +Mintha valahol az északi sark körül folyna a nagy per, a társaság +mint társaság nem vesz róla tudomást. Nincs köztünk ok az +irigykedésre: voltaképpen mind más-más területen szántunk. Rákosi +Viktorról azt hisszük, egész életére Sipulusz marad, aki még a +halálos ágyán is kacagtatja majd a nyájas olvasót. A pufók, +gyermekarcu Kozma Andor, akit az öreg Keszi „majdnem Bandi“-nak +keresztelt el, a <i>Borsszem Jankó</i> vezérverseit irja, s annyira +kötött formában nyilatkozik meg a talentuma, hogy nincs benne +kétség: mint versköltő szerez kevés pénzt és sok babért. Ambrus +Zoltán 17 éves korában lép föl, mint a Fővárosi Lapok kritikusa, +csak később mutatja meg, hogy nagy ő szépirónak is, kritikusnak is: +tán máig sem dőlt el, melyiknek nagyobb. Spektátor név alá +rejtőzik, s egyszerüen Speki-nek szólittatik. Én magam hiába +Székely Huszároskodom, Sipulusz rám ragasztja a Zeke nevet s szük +baráti körben az is maradok halálig. Az irodalom melyik dülőjére +terelődöm, magam is csak haloványan sejtem. Már sajtó alatt a +Székely Tündérország, Rákosi Jenő irja elébe a lelkes bemutatót: +valószinü, hogy az én mesemondó népem s ennek földje lesz az én +mezőm; sőt az is valószinü, hogy hazám ifjuságának irom majd +könyveim javát.</p> +<p>Az öreg Keszler – kritikus elme, a szépirodalom mezejére nem +kivánkozik. Heltai Ferenc oly messze van a szépirodalomtól, mint +Makó Jeruzsálemtől. Ő a társaság legmegfontoltabb, legreálisabb +gondolkozásu tagja, igazában az egyetlen. A szentesi tagbaszakadt, +piros arcu zsidó fiu az alföldi ember epikus nyugalmával beszél és +végzi az ő dolgát, egyengeti a maga ösvényét: tisztában vagyunk +azzal, hogy a társaságból egyedül ő lesz gazdag ember. Talán még +Darvai, aki zenekritikusból ügyvéd lesz nemsokára…</p> +<p>Mondanom se kell, hogy maga-magában mind a hét ifju igen fényes +jövendőt jósol magának, mind palotában fog lakni, a saját +palotájában, mert százezer forinton alul egy sem fog megházasodni. +<span class="pagenum"><a name="Page_25" id= +"Page_25">-25-</a></span> Természetesen, kacagva jövendölik a +palotát is, a százezer forintos hozományt is. Ezzel az erővel +megállapodhatnak vala egy millióban is, hiszen a társaság három +tagjáról már kipattant a titok, hogy igen-igen szegény lesz a +feleségük. És ki fog pattanni a többiről is.</p> +<p>Heltai Ferencnek jut valamennyi közt a legszegényebb leány. +Csudaszép németországi leány az ő menyasszonya, evangélikus +vallásu, de vőlegénye kedvéért áttér a zsidó hitre: ez a hozománya. +A vőlegény apja közepes módu, sokgyermekes apa: elég szegényesen +kezdi házaséletét az ifju pár, de tiz esztendő sem telik belé, +saját palotájukban laknak, saját fogatukon kocsikáznak. Ugy +látszik, mégis volt bennünk valami a költőből: látnoki szemünk +Heltai jövőjét helyesen látta meg…</p> +<p class="center">*</p> +<p>Van az istenkének egy fanyelü bicskája. Istenke a fanyelü +bicskával kettépattant egy mogyorócskát. Mogyorócskának két +héjacskája szerteszét kavarog a levegőégben, hol gyenge szellő, hol +vad vihar kapja szárnyára, messzi, messzi sodródik egymástól +mogyorócskának két héjacskája, de Isten megelégeli istenke +tréfáját, mogyorócskának két héjacskája végül is ujra találkozik s +egyszerre, együtt koppannak a földre.</p> +<p>A keleti határról fölkerekedik egy gyermekifju, kavarog a +levegőégben, mint a mesebeli mogyorócska héjacskája, +vissza-visszadobja a szél oda, ahonnét elindult, az édes +anyaföldre, már-már belehull egy sirgödörbe, de a szél +hirtelen-váratlan szárnyára kapja s ismét az ország szivében ejti +le. Ugyanazon esztendőben, amelyben a keleti határ felől kavargott +a levegőégben mogyorócska egyik héjacskája, kavarog a másik Délről +Észak felé – egyszerre koppannak az ország szivének földjére. +Millió meg millió mogyoróhéj kavarog a levegőégben, a nagy +össze-vissza kavarodásban számtalanszor összeütődnek más-más +mogyorócskának a héjacskái, de mire földre érnek, ki-ki párjára +talál. Igy akarja ezt Istennek mindenhatósága: akik együtt +<span class="pagenum"><a name="Page_26" id= +"Page_26">-26-</a></span> indultak az égből, azoknak a földön +találkozniok kell. Ott, azon a helyen, amelyet számunkra Isten +kiszemelt. A kisbaconi fiunak s a szegedi leánykának az ország +szivében kellett találkozniok.</p> +<p class="center">*</p> +<p>A Rákóczi-utnak még Kerepesi-ut volt a neve. Sok-sok viznek kell +még a Tiszán, Dunán lefolynia, mig a nagy fejedelem hamvainak +hazaszállitásába az öreg király beletörődik s a Kerepesi-ut +Rákóczi-uttá halhatatlanodik. Itt, a Kerepesi-uton huzódik meg egy +gyászruhás asszony: kinéz az uccára nyiló ajtón, a Kerepesi-ut +legszomorubb házán pihen meg a szeme – a sárgafalu Rókus-kórház ez. +Mert uccára nyilik az ajtó, nyilvánvaló, hogy bolt van mögötte. +Hajósgazda volt az ura s miként a fuvarosok ezreit tette tönkre a +„ló nélkül járó vasszekér“, a hajósgazdát a gőzhajó verte hullám +azonképpen sodorta el. Nemcsak elsodorta, el is temette. +Özvegyasszony, nyolc gyermek, – mit kezdjenek a hajótöröttek? Jómód +után szegénységbe törődni ott, ahol százan, ezeren ismerik – +lehet-e? Száz emberre, aki örvend a hajótörésen, egy ha esik, kinek +a részvéte szivből fakad, de talán éppen ez az, amit elbirni még +nehezebb, mint a kárörvendezést. Higyjétek el nekem, nem volt +gyöngéd lelkü ember, aki az első részvét-levelet megirta. Az igazi +gyöngédség; némán haladni el az előtt, akinek gyásza van.</p> +<p>Részvét és káröröm elől Pestre menekül a hajótörött család, az +özvegy „kijár“ egy lutris-boltot, mely egyben trafik is. Ő +szolgálja ki reggel 6 órától estig a dohányos embereket, leánya, az +az aranyszőke haju leányka irja a lutricédulákat. Kofák, cselédek, +mesterlegények a szerencsepróbálók zöme, de meg-megpróbálják urak +is: szegény urak – hátha megütik a nagy lutrit, s gazdag emberek, +hátha még gazdagabbá teszi a szerencse. Az aranyhaju szőke leány +irja, irja a számokat s szünet idején, – mert itt is van szünet, +nemcsak a bálokon – himzőrámája fölé hajlik, virágokat himez, – nem +magának himezi.</p> +<p>A bolthoz közel a népszinház, ide kapnak a szinészek, +<span class="pagenum"><a name="Page_27" id= +"Page_27">-27-</a></span> benyit egyszer Rákosi Jenő is s e naptól +kezdve itt veszi a virzsiniáit. Napról-napra tovább marad a kis +boltban, melegszivü barátja lesz a hajótörött családnak. Itt hallja +az első véleményt a Budapesti Hirlap aznapi számáról, ebből vita +támad, – hisz éppen ez kell Rákosi Jenőnek. Ketten vivják a csatát: +az erős fegyverzetü vitéz s egy gyönge, törékeny leány. A „bús +székely“ némán hallgatja a szócsatát, meg-megdobban a szive, ha az +aranyszőke haju leány hirtelen-váratlan vissza-visszavág. Gyönyörü +csaták ezek, itt egyik fél sem kap sebet, s nagy az erősebb öröme: +ő ismét „fölfedezett“ valakit…</p> +<p>Sipulusz „vezet be“ a kis boltba, mely csak félig bolt, – félig +kaszinó. Irók és szinészek kis kaszinója. A bemutatkozás fényesen +sikerül: kérek néhány cigarettát, rágyujtok egyre, aztán a +másodikra, a harmadikra – hoppp! be kell mennünk a redakcióba, – +ott jut eszembe, hogy a cigarettákért nem fizettem. Nem baj, pompás +alkalom a másnapi látogatásra, bocsánatkérésre, egy kis +ibolyabokréta átnyujtása mellett. És telnek, mulnak a hónapok, +esztendőre esztendő fordul, s egyszer csak eldadogom: kisasszony, a +csángók földjén, husvét hajnalán, gyönyörü álmot láttam. Virágos +almafa tövében szenderegtem, s maga égőpiros rózsát ejtett a +mellemre. Reám mosolygott. – Igazat jelent-e az álmom?</p> +<p>– Igazat.</p> +<p>– Mária; én nem kivánom, hogy érettem elhagyja a hitét. De – +igen, a főrendiházban – a polgári házasságot – – leszavazták…</p> +<p>– Tudom.</p> +<p>– Meg tud-e válni érettem a hitétől?</p> +<p>– Meg.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Hát csak szálljatok tengerre, ifju párok, etessétek a velencei +Márkus-tér galambjait, minket az édes anyaföld felé röpit a +gyorsvonat. Három esztendeje várakozik, epekedik ott két öreg +ember, a tékozló fiunak csak leveleit látják, olvassák, őt magát +nem látják. Talán <span class="pagenum"><a name="Page_28" id= +"Page_28">-28-</a></span> mégis jobb lesz, ha <i>akkor</i> itthon +marasztjuk, – keseregnek szegények. Oly üres a ház! De már vágtat a +gyorsvonat, oly sebesen vágtat, mintha lelke volna. Mintha tudná, +hogy ezt a két gyermeket éjjel-nappal várja, sóhajtozza két öreg +ember. Már Olt vize partján vágtat a gőzparipa, lombos erdő szegi +kanyargó partját az Oltnak, még egy merész kanyarodás: elénk tárul +erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép Erdővidék. Az én hazám! Az én +édes anyaföldem!</p> +<p>– Ugy-e, szép?</p> +<p>– Ó de szép!</p> +<p>– Nézd, nézd, látod azt a hegykoszorut?</p> +<p>– Látom, látom.</p> +<p>– Ugy-e gyönyörü koszoruja van az én falumnak?</p> +<p>– Be gyönyörü!</p> +<p>Gábor bácsi vár az állomáson.</p> +<p>– Hogy vannak az öregek?</p> +<p>– Jól, igen jól. Egy hét óta folyton nyitva a nagykapu. +Mindegyre kimennek a kapu elé, ott tipegnek-topognak, hátha hiradás +nélkül jőtök.</p> +<p>– Ó, Istenem!</p> +<p>– Belenyugodott-e már édesapám, hogy nem lettem tanár?</p> +<p>– Bele.</p> +<p>– Rendesen kapja-e az ujságot?</p> +<p>– Rendesen. Csak az búsitja, hátha pénzedbe kerül…</p> +<p>– Édes jó apám!</p> +<p>Ihol, az öreg postamester, ott áll a nyitott ablakban, mintha +édes fia volnék, oly nagy szeretettel mosolyog, integet felénk. +Hálás szivvel köszöngetek fel a derék öreghez s szeretném +felkiabálni hozzá: Köszönöm, Gergely bácsi, köszönöm, hogy <i>azt a +levelet</i> nem az édesapámnak adta át. Önkéntelen megragadom a +feleségem kezét.</p> +<p>– Jól megnézted ezt az öreg embert?</p> +<p>– Megnéztem, meg. Csupa jóság, nemesség az arca. <span class= +"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span></p> +<p>– Ne felejtsd el ezt az arcot. Nagy része van abban, hogy most a +kezedet foghatom.</p> +<p>–?</p> +<p>– Majd elmondom a történetét otthon.</p> +<p>Otthon, otthon. Hiába raktam fészket az ország szivében, a +szülei ház az – otthon. Ide mindig hazajövök, oda – +visszamegyek.</p> +<p>– Nézd, nézd, ott állnak a kapu előtt! Látod, mint integetnek +felénk!</p> +<p>– Látom, látom!</p> +<p>– Nézd, nézd, még áll a galambbúgos kapu! Tudod-e, mi van vésve +rá? Áldás a bémenőknek – Béke a kimenőknek!</p> +<p>– Ó be szép mondás!</p> +<p>Már ott áll a kocsi az ősi ház előtt. Édesapám két erős karjával +leöleli a menyemasszonyt. Szóval is elrebegi: Isten hozta nálunk, +menyemasszony!</p> +<p>– Édes leányom! – öleli, csókolja menyemasszonyt az +édesanyám.</p> +<p>Első eset, hogy utolsónak kerül a sor reám. S ez most nekem +olyan jól esik.</p> +<p>Kézen fogja menyemasszonyt a két öreg ember, ugy vezetik be a +„nagy ház“-ba: ez a mi fészkünk. A kis kertre nyiló ablakon +behajlik a mályvavirág. Ablak alatt egy kis pamlag: házi +gyapjuszövet a takarója. Szoba közepén az asztal: ötven esztendeje +festették feketére s szinét máig sem vesztette el. Ötvenesztendős a +háromfiókos ruhás láda is: András nagyapó verte rá a réz karikákat, +a réz rózsákat s meg is jövendölte, hogy: hej, ezeket a karikákat +majd sok gyermek fogja megzörgetni!</p> +<p>Az asztalon virágdiszes székely kancsó: bokréta benne.</p> +<p>– Be szép virágok! Ugy-e, édesanyám szedte?</p> +<p>– Én szedtem, édes leányom, én. Ugy féltem, hátha nem tetszenek. +De már látom, hogy maga, lelkem, nem kényeskedő, – ugy-e, jól +látom?</p> +<p>– Be jó szeme van, édesanyám! Nézze, még csak gyürü sincs más az +ujján, csak a karikagyürü.</p> +<p>– Ó de jó, ó de jó, – örvendez az öreg asszony. – Sokat +<span class="pagenum"><a name="Page_30" id= +"Page_30">-30-</a></span> tépelődtünk édesapáddal, vajjon nem +kényeskedő, nem cifrálkodó-e a feleséged. S mit sirtam én, hátha el +sem hozod a mi egyszerü házunkba!</p> +<p>– Szegény leány vagyok én, édesanyám!</p> +<p>– Ó, hála a jó Istennek! Mert, lelkem, itt mind azt hirelték, +hogy a maga édesapja számát sem tudja a pénzinek.</p> +<p>– Kis lány voltam, amikor meghalt az édesapám.</p> +<p>– Özvegy asszony, nyolc gyermek, – irta a fiam. Olyan szépen +megirta. Mondtam is én a hirelőknek: nem bánom én, akár gazdag, +akár szegény, csak a fiamat szeresse. Ugy-e, lelkem, szereti?</p> +<p>– Másként nem volnék itt, édesanyám!</p> +<p>– Ugy, lelkem, ugy! Istenem, Istenem, mit sóhajtoztam, mért +nincs szárnyam! Volna szárnyam, titkon Pestre repültem volna. Csak +annyi időre, hogy lássam, amikor a pap elé állnak…</p> +<p>Hallgatott eddig az édesapám, most ő is megszólalt az ő kedves, +enyelgő hangján:</p> +<p>– Jó, jó, – mondtam én édesanyátoknak, – hát csak repüljön, +nannyó, repüljön, de meglássa, hogy elvész majd abban a +mahomet-nagy városban, s ki főz akkor nekem ebédet, vacsorát?</p> +<p>– Mindig igy szokott tréfálni nagyapó, – magyarázza édesanyám a +menyemasszonynak.</p> +<p>Most hallom először, hogy édesapám nannyónak szólitja +édesanyámat, ő meg nagyapónak édesapámat. S hogy mindaketten +magázzák egymást. Hiszen, megszolgálták a nagyapó s a nannyó +nevezetet: már tizenkét unoka szólitja őket igy: nagyapám uram, +nagyanyámasszony. Igy, igy: nagyapám uram, nagyanyámasszony. Szivem +felvidul, amikor jönnek az unokák s hallom gyermekkorom kedves +emlékü megszólitásait: Jó napot adjon Isten, nagyapám uram s +nagyanyámasszony! Hogy vannak, hogy szógál az egésségik? Igy, igy: +<i>ik</i>. Sem <i>ük</i>, sem <i>ök</i>.</p> +<p>Ezt a kitérést ugy vegyétek, hogy ezalatt egyről-másról +elbeszélgetünk, aztán nagyapó szép gyöngén megfogja nannyó kezét: +jöjjön, nannyó, jöjjön, ne alkalmatlankodjunk az éfiaknak – s +csöndesen, lassan, <span class="pagenum"><a name="Page_31" id= +"Page_31">-31-</a></span> szinte lábujjhegyen mennek ki. +Összenéznek az „éfiak“, mindkettőnek egy a gondolatja: csak öreg +emberpár lelkében fejlődhetik ennyire finommá a gyöngédség egymás, +a figyelmetesség mások iránt…</p> +<p>Hetven esztendős az édesapám, a falu összes gyermekeinek „Huszár +nagyapó“-ja, de csak egy tekintet még nem görnyedő, öles alakjára: +nem kell jövendőmondónak lenned, hogy még husz esztendőt jövendölj +neki. Tizenöt esztendős fickó legény volt, amikor megfogta az +ekeszarvát, ötvenöt esztendeje már, hogy fogja – nem tud megválni +tőle. Kezét-lábát összekalácsolhatná, naphosszat olvasgathatná a +fia küldte ujságokat, „regéket“ (ő neki halálig rege marad a +regény), de ma is csak az esős napok az ő olvasónapjai, a téli +esték az ő olvasó estéi. Ama kicsi álló lámpa mellett olvasgat, +amely elsőnek világitott a kis faluban. Meglátjátok, halálig hü +marad a lámpácskához nagyapó is, nagyanyó is: gyenge fénye éppen +eleget világit kettejöknek. Igaz, már bucsuzkodik az erdőtől, mert +„kezdenek nőni“ a hegyek. De a földtől, a buzatermő földtől +bucsuzni képtelen: halálig tartó halálos szerelme néki a föld, az +édes anyaföld. Az ő földjébe cselédember még nem hintett magot; +földjeinek javarészét mindig maga szántotta, maga szántja ma is. Az +ő szántásában „vétket“ nem találsz. Barázdáról barázdára +megmázsálhatnád a földet, mi egymásra simul. Ebből a szántásból ki +kell a buzaszemnek kelnie, s nem is kel egyéb, csak buzaszem. Az ő +vetése nem virágos, nem konkolyos, az ő földjében a buza egyedül +virágzik.</p> +<p>Hiába tagadná, egy kicsit már fájogat a dereka, ideje volna, +hogy bucsuzzék a mezőtől is, de, meglátjátok, tiz esztendő is +beletelik még, amig ez a szomoru, ez a fájdalmas, ez a minden jó +szivet meginditó bucsuzás elkövetkezik. Amikor nagyapó +cselédszántotta-vetette kenyérre szorul…</p> +<p>Öreg pár, ifju pár, együtt mennek a kertbe: nagyapám korabeli +alma-, körte-, szilvafák a kertben, itt-ott moskotár- és +perpence-szilvafák ifju hajtásai. Ezeknek magvait Isten ülteté a +föld kebelébe. <span class="pagenum"><a name="Page_32" id= +"Page_32">-32-</a></span></p> +<p>– Oh Istenem, mikor dőlt ki ez a fa? Ugy-e, ezt még István +nagyapó ülteté?</p> +<p>– A legkedvesebb fája volt, – mondja nagyapó s könny csillan +szemében.</p> +<p>Közelebbről nézem, vizsgálom a fát. Korhadó töve megroppant, a +faóriás elterült, de egy csonka ága belefuródott az édes +anyaföldbe: ugy fekszik István nagyapó fája, mint harctéren a +sebesült katona: fél karjával fentartja magát, teste nem érinti a +földet – nem akar meghalni, nem!</p> +<p>– Még most is terem almát! – csudálkozik a pesti +menyemasszony.</p> +<p>– Három esztendeje fekszik igy, három tavaszon leveledzett ki, – +mondja nagyapó. – Nemcsak kileveledzett, virágzott is, virágjának +gyümölcse is lett – áldott legyen Istennek szent neve.</p> +<p>Megindult szivvel megyünk tovább, meg-megállunk minden fa +mellett: pesti menyemasszonynak sorba bemutatjuk őket. – Vajjon ki +lehet ez az aranyszőke haju „asszonyszemély“, mondanák a fák, ha +szólni tudnának. Ők eddig csupa fekete haju asszonyszemélyt láttak +– vaj’ ki lehet, merre van hazája?</p> +<p>Kert közepén áll a bartamisz körtefa: vastag derekát nincs az a +két kar, mely átölelje. Nagyapóval egymagas a dereka, innen +indulnak ki izmos ágai, s mintha emberi kéz mesterkedte volna +kerekre a koronáját – nem, nem, ily szépet, ily mesterit csak Isten +keze alkothatott.</p> +<p>– Mi kár, hogy csak szeptemberre érik a körtéje, most nagyapó +megrázná, s hullanának róla a szép sárga körték!</p> +<p>– Ezt a fát megrázná? – kételkedik a pesti asszony.</p> +<p>– Tavaly még megráztam, – mondja nagyapó, s im, egyszerre csak +megragadja egy vastag ág tövét, a faóriás megrázkódik s néhány zöld +körte lehull.</p> +<p>Próbálom én is, de kudarcot vall az erőm. Még mindig nagyapó az +erősebb.</p> +<p>– Ez a fa az én legkedvesebb fám, – mondom Máriának. – +Szeptemberre érik a körtéje, s reggel, amikor <span class= +"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span> indulóban +voltam a kollegiumba, édesapám egy tarisznyára valót rázott nekem. +Tiz esztendőnek tiz szeptembere: ennyiszer rázta meg édes apám a +fát nekem. Egyedül nekem. Igy volt-e, édesapám?</p> +<p>– Igy volt, igy. Nem tagadom.</p> +<p>– Ez a zsiros almafa. Ennek az almájától illatos a tulipános +láda. Télen, nyáron, mindég illatos. Ennek az illata kisér engem, +bármerre menjek. Halálig kisérni fog.</p> +<p>– Hát ez a fa miféle fa? Kicsiny maradt, pedig öregnek +látszik?</p> +<p>– Ez az én édesanyám fája, – mondja nagyapó. – Kicsiny növésü +volt édesanyámasszony, ezért szerette. Nannyó fája: ez a neve. Irós +alma terem rajta. Most is van rajta néhány. Ugy szemlélem, kidől ez +is nemsokára, mint ahogy kidőlt az édesapám fája. Szerre-szerre +mink is mind kidőlünk…</p> +<p>De mintha megbánná a nem ifju párnak való bús szavakat, hirtelen +fordulattal a rozzsalérő almafára mutat: Ezt én ültettem, ez még +fiatal fa: negyven esztendőnél alig idősebb. „Fiatal“ ez az „édes“ +almafa is. Egyidős vele a „fótos“ is. S mindjárt meg is rázza a +rozzsalérőt, utána az édest, a fótost, hull az alma, ki a földre, +ki a fejünkre, nagyokat nevetve szedjük szaporán, gyermekmódjára +rágicsáljuk – ó de édes, ó de jó!</p> +<p>Minden édes, minden jó most nekünk.</p> +<p>Kikerülünk a gyümölcsösből – itt kezdődik a kaszáló kert: már nő +a sarju, s nyilnak, nyiladoznak az őszi virágok. A kert szélén +folydogál a Macskás-patak, tulsó partján egy kis rét, lankás +hegyoldal emelkedik föléje: olyan hosszu, mint a falu. Egykor a +Benedek nemzetségé ez a hegyoldal, javarésze még a mienk, de sok +darabja eloszlott erre-arra, oldalágra…</p> +<p>Nézem, hosszan nézem a kaszáló kertet, a lankás hegyoldalt.</p> +<p>„Paradicsommá varázsolnám ezt a kertet. Tele ültetném fákkal, +bokrokkal. A közepére házat épitenék. Tele ültetném a hegyoldalt is +gyümölcsfával. Ott, ahol meredeknek ágaskodik a hegy, csupa erdei +fát ültetnék. Erdő volt itt valaha, ujra feltámasztanám az erdőt… +<span class="pagenum"><a name="Page_34" id= +"Page_34">-34-</a></span> vége, vége. Őseim földjét eltékozoltam – +későn született a szép gondolat, későn“…</p> +<p>– Hát ez az a Macskás-patak, – rezzent föl Mária. – Idáig +bujdostál gyermekkorodban?</p> +<p>– Ó, ó, – nevet nannyó – ugyan bizony, még ezt is +elbeszélted?</p> +<p>– No, – mondja nagyapó, – sokat nevettünk akkoriban ezen a +bujdosáson. Négy-öt főtt pityókát zsebre tett, egy urusságos éveget +vizzel megtöltött – igy indult „őkeme“ Móduvába. Igy volt-e?</p> +<p>– Egészen igy volt, édesapám.</p> +<p>– Hát az igaz-e, nannyó, hogy maga messziről kisérte s leste egy +fa megül, vajjon hová, merre bujdosik a fia?</p> +<p>– Igaz, igaz, – vallja be nannyó. – Láttam, hogy leül a patak +mellé, ott sirt, sirdogált magában, aztán egyszerre csak kivett a +zsebéből egy pityókát, nézte – s megette. Bizony, sorra megette +mind. Akkor a szájacskájához nyomta az éveget s megitta a vizet. +Még egy kicsit ült, üldögélt, aztán felkelt, szipogva-szepegve +elindult hazafelé.</p> +<p>– Maga pedig, – folytatta nagyapó, – elillant a kertből, +tett-vett a házban, mintha semmi sem történt volna. Igy volt-e?</p> +<p>– Igy volt, igy, nem tagadom.</p> +<p>– Igy volt, igy, nem tagadom, – mondom én – majd egyszer tán meg +is irom.</p> +<p>– Ó, ó, – ütődik meg nannyó, – ezt a semmiséget csak nem irod +meg, fiam?</p> +<p>– <i>Semmibbet</i> is megirnak ők, – koppant a szeg fejére +nagyapó.</p> +<p>– Igaza van, nagyapó, igaza, – helyesel a menyemasszony.</p> +<p>– No, ugy-e?</p> +<p>…Most, hogy e kép megelevenül a lelkemben, kérdem, amit akkor +elfeledtem kérdeni: Lehetséges-e, hogy ez a nyájas idill valaha +drámává, lélekrenditő drámává zordonuljon!? Hogy nekem valaha +bujdosnom, igazán bujdosnom kelljen?! Csak ezt a nyájas idillt +látom akkor, s amig megyünk, mendegélünk a <span class= +"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span> kertben, +ujra meg ujra visszatér a „szép gondolat“: mivé varázsolnám én ezt +a kertet, ezt a hegyoldalt! Hiába hessegetem el a „szép gondolatot“ +– makacsul visszatér. – Megaranyoznám e két öreg ember életének +alkonyát – késő, késő! Vajjon késő-e? Mi vagyok én voltaképpen? +Kivándorló vagyok, mint azok a véreim, akik szerencséjüket +Romániában meg Amerikában keresik, s ha szerencséjöket megtalálták, +arannyal megterhelten jönnek vissza, földet vesznek, házat +épitenek. Igen, igen, kivándorló vagyok én, s ha rám mosolyog +szerencsém csillaga, hazajövök, haza. Talán még életben találom +öreg szüleimet; szemük láttára váltom vissza az eltékozolt földet, +épitem a házat, ültetem a fákat, asztalomhoz ültetem, dédelgetem +őket. Egyik kezemben ekeszarva, másik kezemben toll – ennél szebb +élet képzelhető-e?</p> +<p>Tetten érem magamat, hogy a föld szerelmese vagyok én is, mint +az apám, a nagyapám, az ükapám. Hiába mondta édes apám, hogy +bársonnyá finomult a zeke – csak a szine bársony, zeke az valójában +– már visszasir a szivem a földhöz, a véres verejtékkel áztatott +édes anyaföldhöz. Ifju vagyok még, most kezdem az életet, s már +rajzolgatom a képét annak a szép öregségnek, amely hasonlatos lesz +e két öreg emberéhez…</p> +<p>– Min gondolkozol?</p> +<p>– Nem gondolkozom, álmodom. Majd elmondom, ha ketten +leszünk.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Kettesben járjuk be a rétet, a mezőt, bekanditunk az erdőbe is. +A réten már nő a sarju: minden hajitásra hol keskeny, hol széles +darab, az enyém – volt. A buzahatárban most aratnak, bolyongunk a +mezei utakon, itt-ott utat röviditünk, szép gyöngén +félrehajtogatjuk a rozsvetés érett kalászait: valóságban élvezzük a +gyönyörüséget – „a rozson át“. De réten is, buzahatárban is +fel-felsir a szivem: ime, ez a föld is az enyém – volt! Mért hogy +nem lehet enyém a föld is, a rét is, az erdő is és – Ő is?</p> +<p>Jobbra-balra köszöngetünk, a buzának hajolt <span class= +"pagenum"><a name="Page_36" id="Page_36">-36-</a></span> asszonyok, +leányok kiegyenesednek, hosszan utánunk néznek, bizonyosan +irigykedve is egy kicsit; lám, de jó nekik, sétálnak, sétálnak, mi +meg reggeltől estig görnyedünk. Igazuk van: ők csakugyan görnyednek +reggeltől estig, mi meg sétálunk, sétálunk… No, – vigasztalom +magamban őket, – ne irigyeljetek, majd görnyedezek én is, sokat, +igen sokat, késő éjszakákon is, mig a földjeimet visszaváltom. +Vissza, vissza, ha belepusztulok is!</p> +<p>Meredek hegyoldalon megyünk ki, hegy tetején fensik, a fensikon +buzatenger. Ez ama bizonyos „Nagyfőd“, a Benedek-Huszár-nemzetség +ősi földje.</p> +<p>– Ha nem tudod, mit dolgozzál, eredj ki a Nagyfődre, onnét látod +a nagybaconi, a bodosi, a bibarcfalvi határt. Nézd meg, mit +dolgoznak az emberek s tedd azt te is.</p> +<p>István nagyapó mondta ezt a fiának, az én édesapámnak. Ennek a +földnek is enyém volt a fele. Most Gábor bácsiék aratnak itt. +Hosszu sorban vágják sarlóval a buzát, asszonyok, leányok, +legények. Megállunk, beszédbe elegyedünk, szóból szó kerekedik, +egyszer csak kérdi egy öreg asszony: – Ugyan bizony, instálom, +tud-e még aratni? Nem felejtette-é el?</p> +<p>– Dehogy felejtettem. Nem lehet azt elfelejteni. Adja csak ide a +„sorróját“.</p> +<p>Igy mondom: „sorró“. Lám, azt sem feledtem el, hogy itt a sarló +– sorró.</p> +<p>– Hát arra emlékszik-e, instállom, amikor a sorrócskájával +elvágta a kicsi ujját?</p> +<p>– Emlékszem, emlékszem, hogyne emlékezném! – S mutatom balkezem +kisujján a forradás vékony vonalát.</p> +<p>– Hát arra emlékszik-e, ki kötötte bé?</p> +<p>– Hogyne emlékezném. Fiatal leány volt, Bakó Trézsi a neve.</p> +<p>– Ó, istenem, én vagyok az a Bakó Trézsi! Ugy-e, megöregedtem, +instálom?</p> +<p>– Egy kicsit, egy kicsit. A sok gyermek, ugy-e?</p> +<p>– Az, instálom, az, s a nyomoruság…</p> +<p>Az, az, a sok gyermek s a nyomoruság: e kettő <span class= +"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> véniti +időnek előtte a falusi asszonyt. A nyomoruságba a szakadatlan, +nehéz munkát is értsd bele.</p> +<p>Elveszem Bakó Trézsitől a sarlót, nekihajlok a buza tövének: +minden szem a kezemre tapad. Igy tapadt rám ennél sokkal több szem, +amikor az apró legényke felállt a szószékbe s mindeneknek nagy +ámulatára könyörgést, prédikációt elhadart. Akkor nem zavart egy +egész gyülekezet szemének rámtapadása, most 10–15 szempár tapad +reám, köztük a pesti asszony szeme is: bátortalanul kezdek az +aratásnak, vékony markot fogok, nehezen-lassan támad fel munkától +elszokott kezem egykori ügyessége – alig vágok egy kévét, nyissz! +kicsordul a vér a kisujjamból. A balkezem kisujjából.</p> +<p>– No, Trézsi, megint bekötheti az ujjamat!</p> +<p>– Igy tanulják az aratást! – mondják az aratók.</p> +<p>De most nem Trézsi – Mária köti be a gyenge karcolást. S nem +csókolhatom meg a kezét, mert rajtunk minden szem…</p> +<p>– Ó lelkem, milyen ügyes a keze! – csudálkozik Trézsi, s +csudálkoznak az aratók mind. Nemcsak ezen csudálkoznak, de még azon +is, hogy a pesti asszony – magyarul beszél. S milyen szépen beszél. +Istenem, mintha itt született volna!</p> +<p>– Lám, mondom magamban, – de messze van még az én falumtól az +ország – szive!</p> +<p>Sokáig mulatunk az egyszerü lelkek csudálkozásán, ugy el lehet +ezen évődni: Hát csakugyan maga is tud magyarul? Ó, ó, ki hitte +volna!</p> +<p class="center">*</p> +<p>Vasárnapra virradunk, megkondul a nagy harang, szivem nagyot +dobban, – a harang kongásával együtt dobog. Igy dobogott ama husvét +reggelén is, amikor Isten fiával én is feltámadék. Készülődünk +Isten házába: öreg pár, ifju pár. Nannyó kiveszi a fiókos ládából +nagybetüs imakönyvet, átadja Máriának; tessék, menyemasszony. Olyan +szép imádságok vannak benne. Ó de sokszor elolvastam azt, amelyik +az idegenbe szakadt fiuért könyörög! Ugy-e, elolvassa maga is? +<span class="pagenum"><a name="Page_38" id= +"Page_38">-38-</a></span></p> +<p>– El, édesanyám, el.</p> +<p>Öreg pár, ifju pár, kéz a kézben, mendegél. Mintha várnák a +jövetelünket. A cinteremben álldogálnak a hivek, bár szól már az +orgona, Benkő bácsi még mindig érces hangján bele is kezdett a +gyülekező énekbe: Im, béjöttünk nagy örömmel, Felséges Isten!</p> +<p>Megállunk mi is, meg kell állanunk, mert körülfognak öreg rend +férfiak, asszonyok, a velem egykorbeliek, igen-igen örvendeznek +nékünk s mi is őnekik. Ámul-bámul a pesti asszony: hány öregember, +hány öregasszony szólit keresztfiamuramnak.</p> +<p>– Hogy van, hogy szógál az egészsége, keresztapámuram, +keresztanyámasszony? – kérdezem sorra illendően.</p> +<p>Igen jól esik ezeknek az öreg embereknek, hogy még mindig +megbecsülöm őket, – hogyne becsülném? Ezek még a régi jó világból +való emberek, megmaradtak egyszerü, tiszta erkölcseikben. Világ +pompájára sohasem vágyakodtak s kissé idegenül nézik az éfiakat, +akik kezdik elhagyogatni a fehér harisnyát, a posztózekét – bóti +ruhával cserélik fel azt. Fiatal asszonyok, leányok lábáról eltünt +a csizma, kivágott cipellőben pipeskednek. Leányok hátához nem +simul az egyfonatban leeresztett haj, gazdalányok, szolgálólányok, +kontyba kötik a hajukat, sőt egyik-másik arc rózsáját széles +florentin-kalap árnyéka haloványitja. Még mindig Brassóba járnak +finomságot tanulni a szegény leányok, de egy már Pestet is megjárta +– olyan cifra, majd elrepül.</p> +<p>Igen, igen, bejött a lónélküljáró vaskocsi, lónélküljáró +vaskocsi hozza a civilizációt; civilizációval egyetemben ősi +szokásoknak pusztulását, ősi erkölcsöknek a romlását…</p> +<p>Ugy szeretném, ha legalább még száz esztendeig élnének – +keresztapámuramék, keresztanyámasszonyék!</p> +<p>Beülünk nagyapóval a Huszár-nemzetség székibe, nannyó a +menyemasszonnyal az asszonyok első székibe. Nagyapó a kalapot, ősi +szokás szerint, arca elé tartja, igy rebegi el: Uram, hallgasd meg +könyörgésemet. Bizonyos, hogy reánk gondol. Én is arcom elé tartom +a <span class="pagenum"><a name="Page_39" id= +"Page_39">-39-</a></span> kalapomat; Uram, hallgasd meg +könyörgésemet. Én meg szüleimre gondolok. Néhány szál virág nannyó +kezében is, a menyemasszony kezében is: e mögé hajolnak. Bizonyos, +hogy nannyó is reánk gondol, s Mária az én szüleimre. Érzem, hogy e +pillanatban gyökeredzik meg Mária szivében a mi hitünk – +kitéphetetlenül. Érzem, hogy amint az ő aranyszőke feje meghajolt a +mi Istenünk előtt, ugy fognak majd meghajolni az ő makulátlan lelke +előtt mindazok, akik ma még hitetlenül, gyanakodva nézik Izrael +népének sarjadékát.</p> +<p>Végigröppen tekintetem a fiatalasszonyok, leányok seregén: Mária +köztük a legegyszerübb. Fülbevalók csillognak itt-ott. Máriának +nincs fülbevalója, nem is lesz soha. Máriának csak egy ékszere van: +a karikagyürü, nem is lesz több soha. Máriának a papné székében +volna helye s nekem meg ott kellene állanom a szószékben: ó de szép +beszédet tudnék mondani! De ha én most ott állanék, Mária nem +olvasná az imádságot az idegenbe szakadt fiuért, s az én beszédem +sem lenne oly szép, amilyennek e pillanatban gondolom.</p> +<p>– Igy van jól, ahogy van, fejezem be a világi gondolatokat s +lelkem alázatosan borul le Isten előtt, akié a dicséret, a +dicsőség, hogy itt vagyunk mindaketten az ő hajlékában.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Mintha temetőbe vinnének, oly keservesen siratnak el az öregek. +Ők már hálát adnak az Istennek minden reggelért, melyre +felvirradnak. – Sohasem látunk többet, soha!</p> +<p>Futó csillagnak néznek minket, futó csillagnak, mely végig +cikázik az égen s eltünik a végtelenségben. Vigasztaljuk: +hazajövünk, haza, – hiszik is, nem is. Néznek, folyton néznek, +integetnek utánunk, mignem elnyel a messzeség. Kő ha volna szivünk, +megszánná őket, öreg árvagyermekeket. Lám, felneveltek „világ +pompájára“, ugyan mi hasznuk, mi örömük benne? semmi haszon, kevés +öröm, sovány dicsőség – ez a jutalmuk.</p> +<p>Bizony, mondom, a szántóvető ember áldozza a legnagyobbat, +amikor a világnak neveli a fiát. <span class="pagenum"><a name= +"Page_40" id="Page_40">-40-</a></span></p> +<p>Bús kedvvel hagyjuk el a falut, a mezőt, – innen-onnan bucsut +integetnek felénk: könny homályositja szememet, nem tudom, kik +integetnek, – jó szivek bizonnyal. De bekerülünk az erdőbe – s az +erdő oly szép! Felvidul a szivünk, Mária szive repdes, mint a +madárka: a Svábhegy, a Zugliget volt eddig az ő erdeje s azokat is +oly ritkán láthatá. Itt erdő és erdő, ameddig ellát a szem, azon is +messze, messze tul. Szük erdei lejtőkön ereszkednek le a lovak, +majd meredek kapaszkodók ágaskodnak elénk: a pesti asszony ijedten +simul hozzám, szemét behunyja – hopp! már a tetőn vagyunk.</p> +<p>Kisbacontól Tusnádig – erdő. Tusnádtól Torjáig erdő. A nagy +magyar Alföld végtelen rónasága után a végtelen erdő, a rejtelmes +rengeteg. A homokbuckák után az egetverő sziklaóriások. Egyet +elhagysz, másik kiált megálljt. Megállasz egyik óriás tarfején, még +magasabb óriás mered rád zordonan. – Nos, Mária, tudod-e, az urad +mért oly hallgatag?</p> +<p>Mind a szépség, amit látunk, megdöbbentő szép. Alig tágul ki a +völgy előtted, s véled, most már kinyilik előtted a végtelen +rónaság, komor hegyek szoritják a völgyet szükre – oly fájdalmas, +oly lehangoló ez. De hiába fájdalmas, hiába lehangoló, eredj csak a +végtelen rónaságra, mindjárt visszasir a szived e komor hegyek +közé. Miért? kérdezed. Nincs erre más felelet: mert itt +születtél.</p> +<p>– Ugy szeretném, ha megszeretnéd az én hazámat!</p> +<p>– Szeretlek.</p> +<p>– A hazámat is. A szülőföldemet is.</p> +<p>– Szeretlek.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Tusnád, Tusnád. Az Olt még havasi patak itt, szilajul rohan lent +a hegyszakadékban, felhallik a csobogása, fenyveserdő halk +zugásával összeolvad: lesz belőle andalitó melódia. Gála úri nép +sétál fenyveskoszoruzta utjain: magyar és oláh úri nép. Oly +fiatalok vagyunk, szinte gyermekek, hogy gyanakodva néznek: vajjon +nem szökevények-e? Figura pár vagyunk, <span class= +"pagenum"><a name="Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> az +bizonyos, ránk férne még az anyai dédelgetés, de bánjuk is mi, mit +gondolnak rólunk: most minden a mienk, Tusnád, Szentannató, mienk +az egész világ, bár csak egy kis szobára telik.</p> +<p>Látlak-e még, Tusnád, Szentannató? Soha többet, soha…</p> +<p>Torja. Megyünk a papbácsihoz. A füzfa szegte patak partja most +is a korzó: kisasszonyok, urfiak sétálnak rajta, utánunk bámulnak – +vajjon rám ismertek-e? A papbácsi ott ül most is a tornácon, +előrehajolva, két kezét térde közé szoritva. Mári néni mellette, +egy kicsit megfehéredett a hajuk – vajjon Mári néni visszatért-e az +Istenhez?</p> +<p>Vissza, vissza. Egy órát sem vagyunk ott, már azt is tudom, ki +térité vissza: egy szetemnyi fiucska a téritő, Mári néni első +unokája. S két órája sem vagyunk ott, mindent tudok, ami három +esztendő leforgásán megesett. Férjhez mentek a Kun-, a Pethő-, a +Bernárd-, a Márton-leányok, de újak nőttek helyükbe, – most is 99 +leány van Torján. <i>Ez</i> még mindig úr, pedig nincs semmije, +<i>az</i> is még mindig úr, pedig annak sincs semmije. Maholnap a +nemesek fölé emelkedik a közrend – egyébként a zsellérnek, a +cselédnek ma is parancsolás a mondás: Jól parancsolja a tekintetes +úr, ma csakugyan esső lesz…</p> +<p>Nem, itt a lelkek még nem szabadultak fel… De papbácsi háza +ismét meleg, nyájas és derüs. Mely szörnyü vihar rázta meg a házat! +Nem történt egyéb: Márika örökre lehunyta szelid, bocsánatkérő kék +szemét, s az anya, a papné, megtagadta Istent! S kitört a vihar, +esztendő mult esztendő után, tombolt szakadatlan. És ült papbácsi a +viharban, két kezét térde közé kulcsolva, alázatosan, béketürőn +meghajolva Isten előtt, nem rendült meg a hite: visszatér Istenhez +a boldogtalan asszony.</p> +<p>Visszatért.</p> +<p>Papbácsi kertje ma is oly szép, oly tiszta, mint volt +gyermekifjuságom idején. A kerten átkanyargó patak kis hidja +ujrafestve. Az óriási füz alatt ott a kis asztalka, melyen szerelem +nélkül szerelmi verseket <span class="pagenum"><a name="Page_42" +id="Page_42">-42-</a></span> irogattam. A kis kerek tó körül +változatlan ifjuságban pompáznak fehér liliomok, vörös liliomok, +időtlen-időkig fognak élni, virágozni: az ő halhatatlanságuk +bizonyos. Tó közepén kicsiny nemzeti zászlót lenget a szellő. +Vajjon a zászló élete halhatatlan-e?…</p> +<p>– Ugy-e, szép a papbácsi kertje?</p> +<p>– Ó de szép!</p> +<p>– Szeresse a papbácsit: Isten s szüleim után neki köszönhetem, +hogy az vagyok, ami. Ha rossz gondolatok háborgatták lelkemet, +mindjárt megjelent szelid arca, rám mosolygott tiszta kék szeme – s +a kisértet eltünt. Szereti?</p> +<p>– Első pillanatban megszerettem.</p> +<p>A nyájas fészekben a kis oldalszoba a mi szobánk. A falon +papbácsi és Mári néni életnagyságu képe. Papbácsi térdére fektetve +tartja kezében a Szent Bibliát. Szelid szeme a Szent Biblián +látszik pihenni, de bármerre fordulsz a kis szobában – kisér +komoly, intő tekintete. Félve fogom meg Mária kezét, pedig enyém e +kéz. Ez a félelem kisért gyermekifju koromban is, valahányszor a +könyvespolcról egy-egy könyvet levevék. Pedig e polcon tilos könyv +nem találtaték.</p> +<p>Apró árnyképecskék itt-ott: német diákok, papbácsi német +barátjainak arcképei. Ihol egy nagy krétarajz: hosszuszáru csizmás +német diákok ülnek, heverésznek az erdőszélen, söröskancsó a +kezükben. Be szép fiuk! Ki gondolna arra most, hogy majdan e fiuk +fiaival, unokáival együtt vérzünk el! Átellenben a falról szőke +leány arcképe mosolyog le ránk. Jozefin, a lengyel kisasszony ez. +Papbácsi két leányának nevelője. Ki gondolna most arra, s ki hinné +el azt, hogy Jozefin hazája feltámad valaha? Hogy akkor támad fel, +amikor a mienk halálra itéltetik… Most csak egy a gondolatunk: oly +szép az élet, oly szép a világ! Ki gondol a mézeshetekben arra, +hogy egyszer majd ránk illik a régi dal:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Ifju voltam, +gondolatlan,<br /></span> <span class="i0">Tréfás, nyájas, +nyughatatlan:<br /></span> <span class="i0">De az mégis +halhatatlan,<br /></span> <span class="i0">Igy szenvedni +nagy-ártatlan!<br /></span></div> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_43" id= +"Page_43">-43-</a></span></p> +<p>Be jól rendeli Isten, hogy a messze jövendőbe nem lát gyarló +szemünk!</p> +<p class="center">*</p> +<p>Székelyország Alföldje Háromszék. Keleti oldalát végig erdős +hegylánc szegi, védőn emelkedik a sikság fölé. Acélos buzát terem e +sikság: meglátszik a népén. Járása, beszéde büszke, szinte kevély. +Udvarhelyszéki, csikszéki testvéreinél módosabb. Ruhája hajlik az +urias felé. De szorgalmas, mint a hangya. A sikság el nem +lanyhitotta, a jómód el nem puhitotta. Ez a föld termette Mikes +Kelement, a hüség szobrát; Kőrösi Csoma Sándort, az ősmagyar hazát +keresőt; Gábor Áront, a magyar történelem legszebb +szabadságharcának ágyuöntő hősét. Mindahárman a hazáért éltek, +haltak. Szabad-e e földnek idegen kézre jutnia?</p> +<p>Ezen a megszentelt sikságon vezetem, kéz a kézben, Máriát. Aki e +megszentelt föld vizét itta, levegőjét lehelte – lehet-e valaha +más, mint magyar?</p> +<p>Várj türelemmel a feleletre, nyájas olvasó.</p> +<p>Most megyünk, mendegélünk, gyönyörködünk az aranykalászok +tengerében. Most csak hadd csirázzon ki észrevétlen két ifju +szivben a vágy: ujra meg ujra visszatérni az édes anyaföldre, aztán +egyszerre csak itt maradni, szép öregség napjait itt átszenderegni +és – csendesen itt aludni el…</p> +<p>Végiggyönyörködjük, ábrándozzuk a háromszéki sikot, +megcsudáltatjuk magunkat a szentgyörgyi sétatéren – vajjon kik s +mik lehetnek? Fülünkbe jut, hogy valaki mágnásnak nézett, mert ki +más házasodhatik ily fiatalon? Bekukkintunk Előpatakra, ott egy +kedves öreg ur mindjárt rám ismer, csakhamar egy másik öreg ur: +régi szabásu magyar öreg ur mindakettő, méltóságos urak, finomak, s +oly szépen, oly kedvesen, oly gyöngéden udvarolják körül a pesti +asszonykát, hogy az csupa gyönyörüség.</p> +<p>– Látja, látja, – mosolyog felém Mária, – nincs igazam, hogy +mindig jobb szerettem beszélgetni az öreg urakkal?</p> +<p>– Igy volt ez mindég, hugomasszony, – mondja <span class= +"pagenum"><a name="Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> az egyik +öreg ur. – Az öreg urak kedvesebbek, finomabbak voltak, mint a +fiatal urak. De a lányok háládatlanok: végül is csak +fiatalemberekhez mennek feleségül.</p> +<p>Két öreg ur, ifju pár, csillagos, holdas este, régi történetek, +ártatlan anekdoták – ez igazán gyönyörü este volt. Mért, hogy még +száz esztendőt nem élnek az <i>ilyen</i> öreg urak! Mert már +halnak, halnak, egyre halnak, gyökerestől pusztulnak ki történeti +családok, züllenek, kallódnak az ősökhöz méltatlan unokák. Fogyni +kezd a régi erkölcs, régi erkölccsel az ősi föld. Ez a két öreg ur +még jóleső kivétel. Velök tudnék maradni reggelig. Szállásunkig +kisérnek, hosszan, sokáig utánunk néznek, mi is +vissza-visszanézünk, leintegetünk az emeletről.</p> +<p>– Jó éjszakát, szép ifjuság!</p> +<p>– Jó éjszakát, szép öregség!</p> +<p class="center">*</p> +<p>Még van nehány napunk: beröppenünk Brassó városába. Kopasz fejü +Cenk aljában huzódik meg Weisz Mihály városa, aki – haj, de rég +volt! – magyar ruhát viselt, s szász voltának megtagadása nélkül hü +fia tudott lenni a magyar hazának. Az uccán összekeveredik szász, +oláh és magyar szó. A szászok kezében a vagyon, vagyonnal a +hatalom. A magyar szó még ritka: székely mesteremberek és +cselédleányok ajkán csendül fel itt-ott. Háromszék és Erdővidék +gazdanépe ide hordja buzáját, zabját, lencséjét, gyapját, +bárányait, sajtját, szegénysége a – leányát, szolgálatba. Ezek a +leányok a szász és oláh uri gyermekek magyar nyelvmesterei. Látunk +piros nadrágos magyar honvédeket, de rongyos a nadrágjuk, a +bakancsuk – lenézik szegényeket saját véreik: a peckesen sétáló, +közöshadseregbeli magyar bakák. Egy az, hogy honvédnek a legénység +gyengébbjét, kiselejtezettjét veszik be, más az, hogy – rongyosak, +kitagadottak. Ez az a „magyar világ“, amely 1867-ben „feltámadott“. +Még csak most kezdenek épülgetni a magyar kultura templomai. +Lassan-lassan, óvatosan épülnek, mintha sejtenék az épitők: minek +siessünk, ugyis összedülnek… <span class="pagenum"><a name= +"Page_45" id="Page_45">-45-</a></span></p> +<p>Nagy kedvünk kerekedik látni Szinaját. De ehhez utlevél kell, 24 +órára szóló utlevél. Felmegyünk a vármegyeházába, bekopogtatunk az +alispánhoz. Miniszteri fogadóteremhez hasonlatos nagy terem közepén +fogad egy apró, ridegarcu ember. Ez az alispán. Szász. Eléadom a +kérésemet, a felelet: van-e rendőri igazolvány? – Nincs. Mindenféle +leveleket kotorászok elé, de hiába, a kis embernek ez nem elég. +Látom az arcán, hogy ez is szökevénynek néz. Kilobban a harag +belőlem, Mária oltogatja, végre is le kell mondanunk Szinajáról. +Kimegyünk az uccára, gondolkozom, van-e a városban ismerősöm. Egy +sincs. Megyünk, mendegélünk, egyszerre fölpillantok egy ház +kapujára, s szemem egy néven megakad: Kapdebo Ferenc ügyvéd. A +következő pillanatban már az ügyvéd irodájában vagyunk. Sohasem +láttuk egymást, s csakhogy keblére nem ölel, amikor bemutatkozom. +Asztalán hever ugyan a Budapesti Hirlap, őmaga is kolozsvári +ujságiró volt valamikor, de fogadhatna, ugy-e, ezzel is: Azt +mindenki mondhatja, hogy ez meg az. Tüstént veszi kalapját az +örmény-magyar, jön velünk a vármegyeházára, igazolja +személyazonosságunkat, sőt szemére is lobbantja a kis embernek, +hogy magyar irótól (?) megtagadja az utlevelet. A hangos +szóváltásra belép egy szép szál magyar ember. Nemcsak a ruhája, +arca is mutatja, hogy magyar. Székely-magyar. Csakugy mennydörög +méltatlankodó hangja, a kis ember egész testében reszket. A +vármegye főjegyzője a tüzes székelymagyar. Tompa Sándor a neve. +Kézen fog s ugy vezet az ő szobájába. Ott mindjárt útlevelet +állittat ki nekünk.</p> +<p>Ime, ez a szász s ez a magyar. A szász óvatos, bizalmatlan, a +magyar – hiszékeny. Az egyik irásra sem hiszi el, hogy én vagyok +én, a másik első pillantásra, első szóra elhiszi. Nem is sikerült +soha még magyar összeesküvés. Nem is fog.</p> +<p class="center">*</p> +<p>A magyar határtól egy jó futamodás Szinaja. Az ut a határig, s a +határon tul Szinajáig – röviden: vadregényes. Király nyaralónak +szebb helyet alig választhat vala. Erős a gyanum, hogy a költő +királyné, Carmen <span class="pagenum"><a name="Page_46" id= +"Page_46">-46-</a></span> Sylva fedezte föl. Fenyves rengeteg +közepén lankás hegyoldal, ennek sikján épült a királyi kastély, s +nem messze tőle villaszerü ház: a király vadászkastélya ez. Van egy +szálló, egy-két magányos villa; még csak ezután épül ki Szinaja. +Most néptelen, mert nincs itt a király. Csak a vadászkastélyt +nézhetjük meg belül. A király dolgozószobájában, egyszerü asztalon +hever egy kis német könyv. Ki van nyitva a közepe táján: olló +nyomtatja le. Gazdasági munka. Ime, egy király, aki gazdasági +könyvet olvas. Az asztalon hosszu skatulya, benne gyufa. A +rendesnél háromszor hosszabb gyufák ezek. Egy szálat elteszek +emlékül, s irván Szinajáról a Budapesti Hirlapnak, azzal bosszulom +meg a brassai alispánt: kisebb, mint a Károly király gyufája.</p> +<p>Megnézzük Carmen Sylva szobáját is. Törökös divány benne, a +divány előtt a rokka, a rokkán patyolatfehér lencsomó. Vajjon +szokott-e fonni valójában? Mindegy: költő volt és szép verseket +irt.</p> +<p>Valóban, költőhöz és királyhoz méltó hely Szinaja. Költői voltán +még az a ronda külsejü ház sem ront, mely a királyi kastélytól nem +messzire rejtőzködik s melynek udvarán vöröshagymát ebédelő, +szakállas barátok üldögélnek. Ha nem csal emlékem, ez az a hires +zárda, melyet Negru vajda parancsára Manoli mester épitett. Igen +szép népballada halhatatlanitja az argesi zárdát, magyar földbe rég +elfeledett iró, Ács Károly ültette át. Tiz kőmives fog a munkába, +de amit nappal épitnek, éjjel romba dül. És akkor álmot lát Manoli, +a pallér. Azt álmodja, hogy mindaddig nem épül fel a zárda, amig +azt a nőt, aki elsőnek jön ide reggel, be nem falazzák. Manoli +felesége jön elsőnek, befalazzák, s a zárda felépül. Azt kérdi +akkor Negru a kőmivesektől: tudnának-e ennél még szebb zárdát +épiteni? Igennel felelnek, s a vajda most azt parancsolja, hogy +szedjék el az állást, hadd szoruljanak fenn s pusztuljanak ott a +kőmivesek. De a kőmivesek zsindelyből szárnyat csinálnak, repülnek, +repülnek, mignem lezuhannak és kővé változnak. Manoli röptében +meghallja felesége jajgatását, eszméletét veszti s szintén lezuhan. +<span class="pagenum"><a name="Page_47" id= +"Page_47">-47-</a></span></p> +<p>Rokon ezzel a népballadával a székely Kőmives Kelemen, s +egyidőben sok vita folyt arról, hogy melyik az őseredeti s melyik +az utánzat. Boldog idők, amikor nem a föld, Erdély földje, – egy +népballada körül folyt a vita! Azt hiszem, ott az igazság, hogy sem +egyik, sem másik nem utánzat: mindakettőnek ősrégi babonás hiedelem +a forrása. Az ujgörög népköltészetben is van hasonló tárgyu +népballada, azzal a különbséggel, hogy a görög balladában hidat +épitnek a kőmivesek, az oláhban zárdát, a magyarban várat: a dévai +várat. Van egy szerb monda is, amely szerint háromszáz kőmives +dolgozik Skutari várán, de nem tudják felépiteni, mert Vila, a +kárörvendő tündér, mit nappal épitnek, éjjel lerombolja.</p> +<p>Igen, igen, boldog idők, amikor nem a föld, de egy népballada +körül folyt a vita…</p> +<p class="center">*</p> +<p>Isten veled argesi zárda, dévai vár, édes anyaföld, az ifju pár +visszaröppen a pesti fészekbe. Két tágas szoba, uccára nyiló, ez a +fészek. Ebédlő, hálószoba: ebben egy nagy iróasztal. A +könyvszekrény az ebédlő disze. Tele vannak az ifju lelkek hazai +emlékekkel s egészséges kacagástól cseng a fészek, amikor azokra a +hitetlen bácsikra s nénikre kerül a sor, akik szegénységünket +esküszóra sem hiszik el. Különösen azt az öreg urat találjuk igen +kedvesnek, aki egy megürült kerületre célozgatott, ahol mindössze +háromezer forint a mandátum. – Mi ez, kedves öcsémuramnak? +Lájbizsebéből is kifizeti az – apósa.</p> +<p>De vajjon csakugyan szegények vagyunk-e? Havi száz pengő +forintot fizet a Budapesti Hirlap. Karácsonyra megjelenik első +mesekönyvem, a Székely Tündérország, Rákosi Jenő előszavával: +gyönyörü elmélkedés a meséről, a mesemondásról, a sas szárnyára +kapja az ökörszemet, széditő magasságba röpiti: ide nézzetek, „ő a +legjobb mesemondó a mi falunkban“. Ez jó világ volt, szép világ +volt: az emberek még nem sajnálják egymástól a jó szót, a +dicséretet, nem irigylik a dicsőséget – talán az első gyermekkönyv +a Székely <span class="pagenum"><a name="Page_48" id= +"Page_48">-48-</a></span> Tündérország, amellyel tárcacikkben +foglalkozik a sajtó. Az első s talán az – utolsó.</p> +<p>Négyszázötven pengő forintot fizet a Pallas: ez a Székely +Tündérország kiadója. S karácsony ünnepén segédszerkesztője vagyok +az Ország-Világ-nak (ennek is a Pallas a kiadója), egy évre rá +szerkesztője: ez is fizet havi száz pengő forintot. Milliomosok +vagyunk. Milliomosok, akiknek a cseléd szép kerek mártásos +csészében teszi asztalra a levest – igy kiméljük a levesestálat: +egy az, hogy a csészében kényelmesen elfér a leves, más az, hogy ez +igy igen kedves. Mária teszi első nap az asztalra a csészét – itt a +leves, gazduram! s úgy tudunk kacagni ezen a kedves semmiségen, +hogy a könnyünk is kicsordul belé.</p> +<p>Még mindig gyermek vagyok.</p> +<p>Valószinü, hogy halálig az is maradok.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_49" id= +"Page_49">-49-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT03" id="CHAPT03"></a>HARMADIK FEJEZET.</h2> +<p class="summary">Ebben az igen hosszu fejezetben az iróember két +nagy ellenségéről: az ujságszerkesztésről s a honatyaságról lesz +szó.</p> +<p>Délelőtt ujságszerkesztés, estébe nyuló délután, s néha éjjel +is, ujságirás: Ország-Világ és Budapesti Hirlap közt igy oszlik meg +az időm. Alig izlelek az irodalomba, leteszem az irótollat s +helyette kék plajbász a kezemben. Özönével jönnek a versek, a rövid +meg hosszu lére eresztett novellák: mindennap sürün találkozom +szárnypróbálgató hasonmásaimmal. Ezerféle kézirást olvasok, könnyen +és nehezen olvashatót, fésülgetem, csinositom a szárnypróbálgatók +irásait, öreg ember türelmességével, a még maga is kezdő ifju meleg +szeretetével: nem engedem hevertetni, hadd kerüljön napfényre +mielébb. Ha egyebet nem tudok, azt már tudom, mely nagy keserüség a +szárnypróbálgatónak, ha kezeirása válaszolatlan kerül papirkosárba, +legjobb esetben az asztalfiába, honnét a szerkesztő hónapok multán +halássza ki – s hátha soha ki sem halássza?</p> +<p>Mind kevesebb és kevesebb tárcát irok a Budapesti Hirlap-nak, az +ujdonságrovatot, majd a közgazdasági rovatot állitom össze – máig +sem tudom, ez utóbbihoz hogyan jutottam. Egy-két tárca itt, az +Ország-Világ majd minden számában heti krónika: humoros, enyelgő, +csipkedő – ezzé zsugorodik az irodalom, ha ugyan ez irodalomnak +volna nevezhető. Bizony, nem az. Éjjelenként, fáradtan, álmosan +irom meg első regényemet: a magyarhermányi legációból hoztam a +csiráját. Sok-sok esztendő során fogy el az első kiadás, az +Athenaeum ajánlatot tesz a második kiadásra, elolvasom s ez a +válaszom: nincs az a pénz, hogy <span class="pagenum"><a name= +"Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> másodszor kinyomassam. +Egyetlen fejezetről állapitottam meg, hogy valamennyire – irodalom. +Az ősrégi székely párviadal leirása ez. Amikor a székely ugy hivta +ki ellenfelét párosviaskodásra, hogy egész falu fülehallatára +kiáltott be az udvarra: Gyere ki, hé! híre-hóra, hó hátára, vas +lándzsára! Ha ki nem jössz vaslándzsára, pokolba mégy +vacsorára!</p> +<p>Huszonötéves korában már irhatna az ember jó regényt is, de az +én regényem tele a kezdő ember igen kevés erényével és igen sok +hibájával. Talán nem csalódom, ha azt hiszem, hogy a mi fajtánk +fejlődése, szárnyainak kibontogatása lassu tempóban halad. A régi +irók nagyrészének falun, tanyán, kisvároson ringott a bölcseje, +gyermek- és ifjukoruk <i>levegője</i> a talentum gyors kifejlésére +nem alkalmatos. Hiába hozakodtok elé a régibb időkből Petőfivel, az +ujabb időkből Herczeg Ferenccel: egy az, hogy Petőfi szerb-tót, +Herczeg Ferenc sváb eredetü, más az, hogy minden szabály alól van +kivétel. A mi fajtánk ilyen kivétele – Jókai. A mi fajtánk a +mesebeli táltos csikóhoz hasonlatos, mely esztendő számra +girhesen-görhesen lézeng az udvaron (még a szemétdombon is), ügyet +sem vetnek reá – egyszerre aztán megrázkódik, kócos, bojtorjános +szőre aranyszőrüvé varázsolódik, felszáll a magas levegőégbe, +erdők, mezők, hegyek, tengerek felett repül. Természetesen, a +táltos paripa sem mind egyforma: egyiknek négy, másiknak öt lába, a +harmadiknak két első lába tövén még szárnya is van, de egy dologban +mind egyformák: sokáig lézengnek észrevétlen s hirtelen-váratlan +rázkódnak meg. És megelőznek sok-sok hirtelen-nőtt paripát, akik +már csikókorukban ámulatba ejtettek sebes vágtatásukkal…</p> +<p>Ne értsen félre az olvasó, tudom, hogy az arany középszeren +felül soha nem emelkedtem, nem is vágyakodtam – egyszerüen csak +megállapitani igyekszem fajtánk lassu fejlődését és ennek okát. +Talán nem is mondok ezzel újat, azzal meg éppen nem, hogy az +iróember két legnagyobb ellensége az ujságszerkesztés s a +honatyaság.</p> +<p>Lelket ölő, lelket fásitó foglalkozás az ujságszerkesztés: +<span class="pagenum"><a name="Page_51" id= +"Page_51">-51-</a></span> minden gondolat egyetlen cél körül forog +– megtartani s szaporitani az előfizetőket. Egy félrelépés ezer +bajt okoz: gyermekkoromban tanulságos történetet olvastam erről +István bácsi kalendáriomában. Egy félrecsuszamlás az előfizetők +ezreit kergetheti szét. Ime, a példa. Jön egyszer, esztendő vége +felé, Tolnai Lajos, a regényiró, s mondja: – No, kedves öcsém, irok +én magának egy kis regényt az uj esztendőre. Egy falusi kis lány +lesz a hőse. Egy dalos kis pacsirta. Az lesz a cime: A falusi +Blaháné. Megirjam-e?</p> +<p>– Hogyne, kedves bátyám, irja meg.</p> +<p>Mindjárt közhirré is teszem: halljad, falu, halljad, város, az +uj esztendőt Tolnai Lajosnak, a kitünő regényirónak bájos +regényével nyitom meg. A cime: A falusi Blaháné.</p> +<p>A regényből egy sor sincs még a kezemben. Készül már az ujévi +szám, akkor hozza, az utolsó pillanatban, Tolnai az első +közleményt. Olvasatlan küldöm nyomdába a kéziratot. Kefelevonatban +olvasom s majd leszédülök a székről. Már az első közleményben egy +ocsmány nótát dalol a pacsirta. A falusi Blaháné. Dühösen huzom +keresztül a nótát: deleatur! Ki vele!</p> +<p>Hétről-hétre kapom a kéziratot, rendszerint az utolsó +pillanatban, alig győzi a kék plajbász kitörülni az ocsmány +nótákat, szavakat, mondásokat, egyszerre aztán rémülten veszem +észre, hogy a kék plajbász sem használ: a regénynek a <i>lelke</i> +is ocsmány. Mit tegyek? Félbeszakitsam a regényt s bevalljam, hogy +nem ismertem, mielőtt a közlésébe fogtam? Eláruljam a titkot, hogy +az ismert nevü irók igy irják a regényt: hetilapba hétről hétre, +napilapba napról napra? Nem tettem sem ezt, sem azt, +végigszenvedtem a vesszőfuttatást. Mert jöttek, sürün jöttek a +felháborodott lelkü anyák, apák levelei. Hogy ők szépirodalmi lapra +fizettek elő. Szépirodalmi lapra, melyet nyugodtan adhatnak +leányaik kezébe. Ez is, az is visszaküldte az ujságot s a +végeredmény: uj negyedben az előfizetést ötszáz előfizető nem +ujitotta meg.</p> +<p>Igazuk volt. Én is igy teszek, ha előfizető vagyok. <span class= +"pagenum"><a name="Page_52" id="Page_52">-52-</a></span> Igen, igy +irják az irók a regényt az ujságoknak, hétről hétre, napról napra. +Az iró nem tőkepénzes: miből él azalatt, amig ir, ha előre meg nem +fizetik a müvét? (gyakran, amikor a mü még csak gondolat. Csak +terv. Sőt még az sem. Egyetlenegy regényirója van a +nyolcvanas-kilencvenes éveknek, aki a szerkesztőnek mindig kész +regénnyel kedveskedik. Asszonyoknak, leányoknak ő a legkedvesebb +irója. Csupa hercegek, grófok a hősei, a regény végén rendszerint +kisül, hogy az inas is gróf, legalább is báró. Az irodalomtörténet +szomoru korszaka ez: Beniczkyné híg regényeinek több olvasója van, +mint Jókai regényeinek. Csak ugy falják regényeit uriasszonyok, +urileányok és szobaleányok mindközönségesen. December elején kérek +regényt a kegyelmes asszonytól, karácsony ünnepére már hozza is az +inas (vajjon nem gróf-e?), aranyos cérnával van átkötve a +kéziratcsomó. Bizonyos, hogy két-három heti munka a félesztendőre +való regény. Rettenetesen szégyellem magamat magam előtt, de hiába, +a közönség izlése nem ismer tréfát. Térdet-fejet kell hajtanom +előtte. A kihordó ujságolja, hogy az emeletről lekiáltanak a +kisasszonyok: van-e a lapban Beniczkyné-regény? Ha nincs: +csalódottan biggyesztik félre eperajkukat; ha van: elébe szaladnak, +kitépik kezéből az ujságot.</p> +<p>Hát, ez igen kedves idő volt, de jó, hogy – elmult. Talán nem +tévedek abban, hogy trónjáról a regényirás királynőjét Mikszáth +Kálmán s még inkább Herczeg dönti le. A sváb fiu párbaj miatt egy +évig vendége a váci fogháznak, itt irja meg első regényét: <i>Fenn +és lenn</i> a cime. Kikerül a fogházból, nyilván nem is mer +próbálkozni ismeretlenül mindjárt regénnyel, néhány rövidebb +lélekzetü tárcája jelen meg a Pesti Hirlapban, egy-kettő az Ország +Világban. Megéreztem, hogy Istenadta iró jelent meg az irodalom +mezején s a karácsonyi számban, melyben csak tiz év óta szereplő +költők és irók arcképét s rövidebb irásmüvét teregetem a közönség +elé, bemutatom Herczeg Ferencet is. Oly kevés dolga jelent meg +idáig, hogy az irók is megütödnek: hogyan került az ujságba az ő +arcképe is. Ki ez a Herczeg Ferenc? Mosolyogva nyugtatom meg az +irókat: <span class="pagenum"><a name="Page_53" id= +"Page_53">-53-</a></span> Én már tudom, ki. Majd ti is megtudjátok. +Akkor én már olvastam a <i>Fenn és lenn</i>-t. A Singer és Wolfner +cég – gondolom, a nyolcvanas évek végén – pályázatot hirdetett +regényre. Mikszáth Kálmán, Fái Béla s e könyv irója voltak a +pályabirák. Mikszáth volt a bizalomkeltő cégér: mondanom se kell +tán, hogy a kényelmes palóc egyetlen regényt sem olvasott el. +Elsőnek olvastam a Fenn és lenn-t. – Ez már regény! – kiáltottam +fel a sok rossz regény olvasása után s ajánlottam a +megjutalmazását. Ezer korona volt a pályadij. Alig néhány hete +jelent meg néhány apró lélekzetü tárcája, nem volt nehéz +megtalálnom az atyafiságot a tárcák s a regény között. Szinte +bizonyos voltam abban, hogy a regényt a sváb fiu irta. Emellett +bizonyitott az is, hogy néhol még küzdeni látszott a magyar +nyelvvel. Amint irói körökben szokták nevezni: csörgette a +germanizmus rabláncait. Fái Béla, aki francia regények magyarra +forditásaival tünt ki akkoriban, alig olvasott el néhány oldalt a +regényből, bőszülten dobta félre a regényt: hisz ez nem tud +magyarul! – Igaz, mondtam én, látszik, hogy nem az anyatejjel +szivta magába a magyar szót, de a regény erős talentum müve. Tessék +csak végigolvasni.</p> +<p>Végigolvasta, igazat adott, de a germanizmusok miatt csak +dicséretre érdemesité.</p> +<p>– Bizonyosan fiatalember, – mondá, – boldoggá teszi a dicséret +is.</p> +<p>Igy indul el diadalmas utján Herczeg Ferenc, a sváb fiu, +ezidőszerint az élők közt a legnagyobb.</p> +<p>Sok a tövise az ujságszerkesztésnek, de vissza-visszanézve, a +rózsának már csak az illatát érzem. Tenger vesződség, izgalom a +képek miatt. Minden képet, minden rajzot Bécsbe kell küldeni: csak +az a másolat tökéletes, amely Angerer és Göschl mühelyéből kerül +ki. Rengeteg pénzbe kerül egy-egy kép és sohasem vagy bizonyos +abban, hogy idejében megérkezik-e Bécsből. Egyszerre csak látom, +hogy az irók munkáját nem tudom illően honorálni, az +illusztrátorokat sem, mert a bevétel javarészét – Bécs nyeli el. A +Budapesti Hirlap már 25 pengőforintot fizet a nevesebb iró +tárcájáért, az <span class="pagenum"><a name="Page_54" id= +"Page_54">-54-</a></span> <i>Ország-Világ</i> jó, ha tiz forintot +fizethet. A közönség szemlátomást pártol át a „kis lap“-okhoz, +amelyek tárcát, regényt, sőt verset is közölnek. A családapáknak +hamarosan megjön a „jobbik eszük“: minek járassanak szépirodalmi +ujságot, amikor tárcát, regényt, verset talál „az asszony“ eleget +az „én lapomban“ is. Ha „az asszony“, – mondja a vidéki ur, – képes +lapot is szeretne látni, egy hét multával felszabadul a kaszinóban, +hazaviszem, hadd gyönyörködje ki magát. (Igaza van.) – Ha az +asszony, – mondja a pesti ur, – képes lapot szeretne látni, +elviszem a kávéházba, – ott kedve szerint válogathat német, +francia, angol képes lapok között. Magyar is akad egy-kettő. (Ennek +is igaza van.) Mindenkinek igaza van, csak a szerkesztőnek nincs, +aki elég bolond, hogy képpel, verssel, regénnyel, novellával, +„ismeretterjesztő közleményekkel“ alkalmatlankodik, holott +szemlátomást fogy a közönsége. De végre is minden vers, minden +regény nem fér el a napilapokban, a költő mégis csak a hetilapokban +helyezi el javarészét a verseinek, s az az öt-tiz pengőforint is +jobb a semminél.</p> +<p>Vajda János e korszak legnagyobb költője, de éppenséggel nem +népszerü. Ám a szerkesztőnek meg kell becsülnie őt: egy versének 25 +forint az ára. Zordon képü, magába temetkezett óriás, kerüli, +gyülöli az embereket. Rendszerint egyedül üldögél a Kammon-kávéház +sarkában; két zsidófiu: Palágyi Menyhért, a filozófus, s Lajos, a +költő, látogat el hozzá – senki más. Arany Jánost igen lekicsinyli +s gunyosan szokta szavalgatni:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Királyasszony +kertje<br /></span> <span class="i0">Kivirult +hajnalra,<br /></span> <span class="i0">Fehér rózsa, piros +rózsa,<br /></span> <span class="i0">Szőke leány, +barna.<br /></span></div> +</div> +<p>Szaporátlan költő, mint ahogy szaporátlan a nemesebb fajtáju +vad. Versei mélyen járók, nem kapkodnak utána a kiadók. +Országgyülési képviselők állanak össze, szólnak a nemzethez: igy +jelen meg egy hosszu élet müve, két kötetben. Az egyik kötet vers, +a másik próza. Ennyi az egész. Mindakét kötet a kiadó nyakán +<span class="pagenum"><a name="Page_55" id= +"Page_55">-55-</a></span> marad. Minden szava keserü panasz, keserü +vád. Léhütők duskálnak a jóban, s ő éhezik. Az éhezés – tulzás. +Néplapot szerkeszt – névtelen, tisztes megélhetést biztosit a +fizetése. De való, hogy szegény ember, olyan szegény, amilyen csak +magyar költő lehet.</p> +<p>Verseire roppant kényes, őmaga végzi mindig a korrekturát. +Gyakran kell hozzá szalajtatni a szedőfiut a korrekturáért. Alig +lehet kikaparni tőle. Napok hosszát ül rajta, keresi a sajtóhibát. +Egyszer a Vámház-köruton találja meg a szedőfiu. Lassan mendegélve +mélázott és – sósperecet rágott.</p> +<p>– Kérem, Vajda ur, a korrekturáért küldött a szerkesztő ur.</p> +<p>– Mit alkalmatlankodol, – riadt a szegény gyerekre, – nem látod, +hogy ebédelek!? Nem látod, hogy milyen nyomorult koldus +vagyok!?</p> +<p>De megnyugtathatom az olvasót, akkor délben egy kis korcsmában +látta ebédelni a főszedő. Nagy adag rostélyost ebédelt a költő.</p> +<p>– Lám, lám, hogy szalad, szóba sem áll a szegény emberrel!</p> +<p>A szaladó én vagyok. Valóban, szaladok, a nyomdába sietek. +Estére hajlik az idő, még meg kell irnom egy cikket, aztán ki a +vasuthoz: Gödöllőn nyaralunk, s a nyaralásból csak az éjszaka az +enyém. Természetesen, megállok s mondom:</p> +<p>– Kettőnk közül én vagyok a szegény ember, mert én szaladok, ön +meg sétál.</p> +<p>– Igen, igen, ön ifju, tehát szalad. Én öreg, tehát mendegélek. +De a szegény én vagyok, a gazdag ön. Szerkesztő is, képviselő is! +Hát én, mi vagyok? Koldus. Koldus, uram, koldus. Meglátja, hogy +árokban döglöm meg, mint a kutya!</p> +<p>Karomba kapaszkodik, mendegélésre kényszerit, pedig ég a föld a +talpam alatt. A Kecskeméti-uccában a Pallas nyomdája. Ott megyünk, +mendegélünk, a kapu előtt bucsuzkodni kezdek, de vaskarja nem +enged, tovább hurcol, s egyszerre csak ott vagyunk a +Muzeum-kertben. Már látom, hogy a cikket ma nem irom meg, jó, ha le +nem késem az utolsó vonatot. Isten a tudója, <span class= +"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> hányszor +kerüljük meg a Muzeumot. Szóhoz sem jutok, áradva árad ajakán a +keserü panaszok, vádak tengere.</p> +<p>– Tudja, – s itt megáll hirtelen, kezét fenyegetően ökölbe +szoritja, – tudja, mit mondott nekem multkor az a – – – Vadnai!? +Megyek, mendegélek, szembejön velem, köszön: – Szervusz, Jánoszkám, +hogy vagy? Felelem neki: Hogy vagyok? Mint a kivert kutya. Éhezem. +Az árokban fogok megdögleni! – No, no, Jánoszkám, mondta, ne +búszulj. Majd szólok az irói szegélyegyletnél. Megszavaztatok neked +egy évre 400 forintot. – Hallja ön, – ráz meg szilajul, mintha én +volnék Vadnai, – hallja, érti, mit mert nekem. Vajda Jánosnak +mondani az a…</p> +<p>Vadnai Károlyról van szó, a nem nagytehetségü, de a maga korában +méltán kedvelt iróról, aki évek hosszu során szerkesztette nagy +gonddal a világ egyetlen szépirodalmi napilapját: a Fővárosi +Lapok-at. Sem irásra, sem ujságszerkesztésre anyagi szükség nem +kényszerité: szép birtoka volt Borsod vármegyében. Szóval: a régi +világból való iró, aki otthagyja az ekeszarvát, pennával szolgálja +nemzetét, tehetségének mértéke szerint. Nyájas ember, kellemetes +társalkodó, a multja érdekes: 15 éves, amikor kiüt a szabadságharc, +beáll honvédnek, végigharcolja a szabadságharcot. Világos után a +német besorozza, – Olaszországban szenved a hazáért, mint +közlegény.</p> +<p>Bizony, igaztalan volt a költő kifakadása. De hirtelen-váratlan +lecsendesül, s éppoly hirtelen-váratlan mondja:</p> +<p>– Lássa, kérem, ha valakinek eszébe jutna, hogy ennek Vajda +Jánosnak nyugodalmas életet kellene biztositani; hogy akkor az a +Vajda János nagyokat alkotna. Ha például azt mondaná a kormány: +nesze, ad neked az állam minden esztendőre hatezer forintot. Ezért +nem kérünk egyebet: irj, amikor megszáll az ihlet. Mely szép, mely +nagy dolgokat irnék!</p> +<p>Itt megpihent, kémlelődve nézte rajtam a hatást. Aztán:</p> +<p>– Nézze, ön képviselő. Ön szólna a képviselőtársainak. +Felvilágositanák a kormányt, hogy a nemzet <span class= +"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> érdeke az, +ha Vajda Jánosnak a gondtalan élet biztosittatik.</p> +<p>– Igen, igen, a nemzet érdeke volna ez. De én kis pont vagyok… +Én is szólhatok egyiknek-másiknak. Szólok is. De szóljon Vajda ur +is.</p> +<p>Én is szóltam: ő is szólott. Az eredmény: 1200 forint. Gondolom, +e „kegydijat“ halálig „élvezé“. Nem nagy summa, de magányosan élő +embernek, szegény ország költőjének, éppen elegendő. Akkoriban +elegendő volt. A Muzeum-kertben igért nagy alkotások elmaradtak, +soha senki számon nem kérte, nem is kérhette: bőségesen +megszolgálta ő a kegydijat, ha tán nem is ir a Virrasztók-nál több +költeményt. Az ötvenes években irta: ma, fájdalom, ismét +időszerü…</p> +<p>Szinte félve kopogtat be Reviczky Gyula, mintha most hozná első +zsöngéjét, pedig e kor költőinek seregében az elsők sorában ragyog +a neve. Leányos szemérmetességgel nyujtja át a <i>Pán halálá</i>-t, +a nyolcvanas éveknek tán legszebb költeményét. Előkelő család +sarjadéka, apátlan, anyátlan árva, az előkelő család nem tud róla; +valószinü, hogy szégyelli az „elfajzott“ sarjadékot, aki +versfaragással gyalázza meg a familiát. Hol ebben, hol abban a +szerkesztőségben tengődik éhbéren; nem panaszkodik, nem vádaskodik, +bár ő csakugyan éhezik. Sokat, igen sokat éhezik. Rendetlen élet, +éhezés, fagyoskodás: a tüdőbaj kész prédája a különben is gyenge +testü költő. Ha emlékezetem nem csal, a halálnak eljegyzett költő +Bródy Zsigmondnak, a Neues Pester Journal szerkesztőjének pénzén +hosszabbitgatja életét Meranban, nem a nemzetén. Megrajzoltatom +arcképét, virágok közé rajzoltatom, Gozsdu Elek ir róla gyönyörü +dicséneket: hátha ez is egy-két nappal hátrább tolja a Halál +óramutatóját. A vég: kórház. Ott „számlálgatja, találgatja, hogy +hány napja van hátra még“.</p> +<p>Nem sokáig számlálgatja, találgatja, egy-két nap multán leszáll +érette a Halál angyala, felviszi az Égbe: ott a költő sem +éhezik.</p> +<p class="center">*</p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_58" id= +"Page_58">-58-</a></span></p> +<p>Most pedig egyidőre Isten veled, ujságszerkesztés, hí a haza. Én +legalább azt hiszem, hogy a hazának szüksége van reám. Nem elég, +hogy huszonhat esztendővel apja vagyok már két gyermeknek, a honnak +is atyja szeretnék lenni. Csak most kezdem észrevenni, hogy az én +népem szegény, földhöz ragadt szegény, s mintha romlásnak indulna +ősi erkölcse is. Látom, világosan látom romlásának forrását, de +elhessegetem magamtól a gondolatot, hogy magam is bünrészes leszek +népem romlásában, mihelyt a honnak atyja akarok lenni. Visszaszáll +lelkem a gyermekkorba, amikor Erdővidék népe felkerekedett, ki +lóháton, ki gyalog, ki szekéren, kiki tarisznyában vitte az +elemózsiát, mentek, mendegéltek, napi járóföldet lovagoltak, +gyalogoltak, szekereztek s ingyen szavaztak le egy székely +legényre, aki Pestről jött haza – Jókai Mór ajánlólevelével. A +kiegyezés után volt ez, azon melegében. Amikor Jókai még baloldali +volt, a Terézvárosban minisztert buktatott – im, a pártfogoltja is, +jelentéktelen ujságirócska, megbuktatott egy tisztes öreg +méltóságos urat, aki meg Deák-párti vala. De jön 1875, Tisza Kálmán +lesz Magyarország miniszterelnöke, s hiába „akasztja szegre a +bihari pontokat“, szebb jövendő képe mosolyog a magyar égen, – még +elég a tokány, a székely nép pénzzel a vótumát nem fizetteti meg: +lelkesen szállitja Tiszának a mamelukokat. Telik, mulik az idő, +oszlik-foszlik a pókháló a nép szeméről, hirtelen lehull, – itt a +nagy kiábrándulás. Nagy kiábrándulásnak mi az orvossága? Etetés, +itatás, pénzosztogatás. A székelyföldi urak sorban vérzenek el. +Azzal áltatják magukat a boldogtalanok, hogy amikor ezreket dobnak +ki a mameluk-mandátumért, nem sárba dobják a pénzt: a hazáért +hozott áldozat ez. Szentül hiszik, hogy hajszálnyi repedés a +kiegyezés épületén – szerencsétlenség, több ennél: nemzeti +veszedelem. Az ország házában nincs egyéb szerepük: szavaznak és +szavaznak. Nincs köztük egyetlen, aki ország szine elé teregesse +népének, szülőföldjének szemlátomást növekedő szegényedését; +egyszerü szavazógépek, ennél <span class="pagenum"><a name= +"Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> többre nem is becsüli őket a +vezér. Egy háromesztendős ciklus bőven elég az elvérzésre egy +székely földesurnak, jön utána a másik – nem sokáig: kevés a +székely földesur. Ez a kevés tiz esztendő sem telik belé: elvérzik, +a – hazáért. A követekből kortesek lesznek, pénzes pesti urak +mandátumszállitói. A szélsőbalnak alig néhány kerület jut s +egyszerre csak a vezérek is: Ugron Gábor és Orbán Balázs +kiszorulnak Nagymagyarországba: ott kapnak mandátumot. „Romlott +intelligencia, tudatlan nép“ – Ugron Gábor e keserü megállapitása +szörnyü hiven fejezi ki: hová görbült a nemzet dereka.</p> +<p>Orbán Balázs bejárta a Székelyföld minden zugát; a székely várak +minden rozsdaette kulcsát lerajzolta; nagy könyvben örökitette meg +a régi dicsőséget; s im a pénzzel, borral elaltatott nép a +mandátumot megtagadja tőle, mert pénze nincs. Nincs, mert ami kevés +volt: egyetlen könyvbe temette. De ez nekem csak most jut eszembe, +e könyv irása közben, akkor csak a magam könyvét látom: a Székely +Tündérország-ot. Azzal el fogom árasztani erdőzugásos, +vadgalambszólásos, szép Erdővidéket, hej, hogy tódulnak majd a +zászlóm alá! Az is csak most jut eszembe, hogy három év előtt a +szabadelvüpártnak 40 ezer forintjába került a Jókai székely +mandátuma, annak a Jókainak, akinek ajánló levelére még nem is oly +régen ingyen választottak meg egy szegény székely legényt. Akkor +erre nem gondolok, nekem most csak egy a gondolatom: honatya akarok +lenni. Székelyországot tündérországgá fogom varázsolni, csak +egyszer ott legyek, ott! Nincs más programmom. Apponyi Albert +emberi és politikai ideálom, de amikor puhatolódzni hazamegyek, +egy-két ember kivételével az intelligencia elszörnyüködik e név +hallatára. Az egész Székelyföldön alig van két-három kerülete a +mérsékelt ellenzéknek, s bár „mérsékelt“, mégis ez ellen folytat +irtóharcot a „generális“, nem a szélsőbal ellen. Csak a mérsékelt +ellenzék veszedelmes ellenfél, veszedelmes, mert ez is 67-es alapon +áll. A nép körében nem tud gyökerei verni, egy az, mert nehéz +megértetni, mi a különbség egy alapon álló két párt között; más az, +<span class="pagenum"><a name="Page_60" id= +"Page_60">-60-</a></span> hogy Apponyi keztyüs kézzel dolgozik: +hiába bizonygatja Grünwald Béla, hogy keztyüs kézzel csatát nyerni +nem lehet. De a generális mégis a mérsékelt ellenzéket irtatja +tüzzel-vassal, a szélsőbalt alig bántja, hisz ennek programmja, mig +Ferenc József él, kormányképtelen…</p> +<p>Kiegyezem hiveimmel: szabadelvü programmal lépek föl, de minden +községben hangsulyozom, hogy – kikötéssel. Meggyőződésem ellen nem +szavazok, ha megválasztanak. Hogy megválasztanak-e? A többség – +„több, mint bizonyos“. „Mindössze 3000 forint“ az alkotmányos +költség. Csudálatosképpen, majd minden jelöltet ezzel a summával +biztatják a kortesei: csak 3000 forint, csak… A Székely +Tündérország szétosztását mosolyogva fujják le. Első pillanatban +látják, hogy naiv ember került a karmaik közé – s jól látják. +Általában, az intelligenciának, ha romlott is a lelke, a szeme igen +jó. Az ellenjelölt szélsőbali, maga is székely fiu, piros pozsgás +arcu, megtermett legény, különösen a fejérnépek körében igen +népszerü. Az asszonyokat táncoltatja, a maszatos gyermekeket +tisztára csókolja – erre is, arra is képtelen vagyok. De mellettem +a hivatalos hatalom. A főszolgabiró, rettegett, gyülölt ember: +oldalán járom be a kerületet. Ugy érzem, hogy szégyenpadon ülök +reggeltől estelig. Alig járunk be két-három falut, a három ezer +forint ugy eltünik, mintha föld nyelte volna el. Senki sem kérdi: +akarom-e, nem-e, minden falu kocsmája az enyém, ott szabadon +ehetnek, ihatnak az emberek: választó, nem választó, mindegy. Kinek +jutott eszébe, kinek nem, valakinek eszébe jutott, hogy de szép +volna, ha a székely falukban is zenekarok alakulnának a nép +fiaiból. Nosza, mint a ragadós betegség, terjed faluról-falura a +rezesbanda nyavalyája: minden faluban éktelen, össze-vissza játszó +rezes bandák fogadnak, két hétig éjjel-nappal nem fogyok ki a +müélvezetből – ezek majd mind beadják a számlát a választás előtt +és – után. Félénken célozgatok szegénységemre, de a kortesek szemem +közé nevetnek. <span class="pagenum"><a name="Page_61" id= +"Page_61">-61-</a></span></p> +<p>– Ugyan, ugyan, lájbizsebből is kifizeti az apósa ezt a kicsi +költséget!</p> +<p>Az apósom, aki a Duna hullámsirjába temetkezett a – szegénység +szégyene elől!</p> +<p>– Sohasem, volt ugy, hogy valahogy ne lett volna, próbálom +megnyugtatni magamat. Voltaképpen azt kellett volna mondanom: +Szégyen a futás, de hasznos, ám szégyellek megfutni s ha már benne +vagyok, végig harcolom a szégyenletes harcot. Ime, búsultam népem +romlásán, s magam is a rontók közé állok. „De ha <i>itt</i> kell +kezdenem, hogy majd üdvén, javán munkálhassak?“</p> +<p>Benézek a megye székvárosába: nevemet hirdető plakátok a +falakon. Ki rendelte? Tudom is én. Nem is kérdezem. A város urai +ebédet adnak tiszteletemre, holott nem vagyok a jelőltjük. +Pohárköszöntő után pohárköszöntő, mind engem magasztal. Könnyekig +meg vagyok hatva, búcsuzáskor a cigánynak egy marék bankót dobok – +a választás után átadott számlában ez az ebéd is ott ragyog.</p> +<p>Dombháza is a kerületemhez tartozik, ama Dombháza, ahol éppen +tiz esztendeje „kicsi legátus“ valék. Áll még János ur háza, most +már nagyságos ur, nem tekintetes, mert három esztendeig ő is +hüségesen szavazott az országházában. Huszezer forint volt a +mandátuma. Még áll, a ház, még él egyik öreg kisasszony, de már nem +kérdi: wie viel Uhr ist es? – holott most már csakugyan nem lát a +faliórára fel. Igen kedvesen fogad, aszott kezét nem kapja el +kézcsókom elől. És áll a pálinka-masina is, sőt dupla erővel +dolgozik, mert minden reggel hordják a választóim a szeszt: minden +választó egy kupát. Senki sem kéri hozzájárulásomat: a választás +után megkapom a számlát. De már ez sem segit János uron, még +egy-két esztendő s a postán találkozom vele: ceruza a füle tövén. +Kicsiny kis hivatal: im ez a jutalom, hogy három esztendeig igennel +szavazott.</p> +<p>Szegény édesanyám éjjel-nappal süti a kenyeret, szekérszámra +hordják be a választás székhelyére: – Istenem, <span class= +"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> istenem, +sóhajtoz az öregasszony – elevenen megnyuzzák a fiamat!</p> +<p>A nép, az Istenadta nép, két álló hétig nem dolgozik, eszik, +iszik, fejenkint 5 pengő forintot kap, – nem is volna sok, hisz +ötszáz szavazat már nagy többséget jelent. A nagy summák +láthatatlan kezeken tünnek el. „Romlott intelligencia, tudatlan +nép!“… S im, enyém a többség: markos legények vállukra emelve +hordoznak meg a szolgabiró udvarán, végre letesznek s – tartják +markukat. Ketten vittek, s tizen is jelentkeznek: – én is vittem, +én is! Jaj de szivembe nyilallik vérem elfajulása! De ugy kell +nekem, minek akartam a hon atyja lenni.</p> +<p>Este vacsora. Szemem-szájam eláll: templomnál tágasabb +deszkaépületbe vezetnek, végtelen hosszu asztalok, három-négy +sorban férfiak, nők, gyermekek az asztal körül, a földön: ezek mind +az én zsebemre vacsoráznak. Ki épittette ezt a szörnyü nagy +alkotmányt? Csupa uj deszka. Nem tudom, de én fogom fizetni. Ki +rendelte a vége-hossza-nincs vacsorát? Nem tudom, de én fogom +fizetni. Hány székely Tündérországot kell majd irnom, hogy csak ezt +az éktelen alkotmányt s ezt a vacsorát kifizessem?</p> +<p>…Fő, hogy a szabadelvü-párt óriási diadalt arat Háromszék +vármegyében. Mind a hét kerület szabadelvüpárti képviselőt küld az +országházába. Köztük van Mikszáth, a „nagy palóc“, Beksics Gusztáv, +aki a Nemzet-ben és a Neues Pester Journal-ban hirdeti a +szabadelvü-párt örökéletét. Aki egyszer a Kammon-kávéházban zajos +derültség közt fogadkozott, hogy egy éven belül megsemmisiti a +dzsentrit a – Neues Pester Journal-ban. Akit én a Budapesti +Hirlap-ban igy jellemeztem: futva ir és irva fut. És a hetek közt +van egy már ismerős nevü pesti ügyvéd is, a félrecsapott képü, igen +jámbor Neumann Ármin, akit Komócsy József, a lirai költő kisér le – +Bereckre, ágyuöntő Gábor Áron szülőfalujába. Mindössze százhusz +választója van Berecknek: ebből hetvenet Neumann Ármin megvesz +szabott áron – máig is rejtély előttem, mi szüksége volt +Komócsyra.</p> +<p>Mikszáth és Beksics alkotmányos költségeit a pártkassza +<span class="pagenum"><a name="Page_63" id= +"Page_63">-63-</a></span> fizeti, a Neumann Árminét valószinüleg – +Komócsy. Az enyémet a „döglesztő“ fizeti: erre a névre kereszteli +el a 12 százalékra dolgozó takarékpénztárakat romlásnak indult +népem keserü humora. Idáig három esztendős volt az országgyülési +ciklus, mostantól, 1887-től kezdve öt esztendős. Még napidijat +fizetnek a honatyának: 5 forint 25 krajcár a napidij. Amely +hónapban nincs országgyülés, nincs napidij. Öt esztendő napidija +sem elég, hogy az alkotmányos költség megtérüljön: kerek +tizenötezer pengő forint ez – egy krajcárral sem kevesebb. A +választási harc izzó napjaiban egyik kortes felszalad Pestre, s +kikönyörög a pártkasszából 3000 forintot. Mire költik, hová költik, +nem tudom, de világosság gyul agyamban: imé, hát ez az a bizonyos +<i>csak</i> 3000 forint!</p> +<p>A legképtelenebb számlákat szónélkül fizetem, mert, öreg +szüléimről, testvéreimről nem beszélve, minden faluban van vérbeli +atyámfia; nem szabad engednem, hogy utána kiabálják szüleimnek: +szép fiatok van! A testvéreimnek: szép testvéretek van! Az +atyámfiainak: szép atyátokfia van! Nekem e földben a gyökerem, nem +téphetem ki, nem bucsuzhatom el sohaviszontnemlátásra, mint +messziről jött honatya-társaim, akik ma itt, holnap ott vesznek meg +egy kerületet. S mert a számolás volt mindég leggyengébb oldalam, +„pontosan“ kiszámitom, hogy öt esztendő alatt „ledöglesztem“ a 12 +ezer pengő forintot a napidijakból. A „véremből való vér, a +csontomból való csont, a husomból való hus“ véreim hadd maradjanak +abban a boldog hitben, hogy ezt a kis költséget lájbija zsebéből +fizeti ki az apósom, nekem pedig maradjon meg a büszke tudat: +önzetlenül szolgálom a hazát.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Zsong az óriás méhkas, a szabadelvü párt klubjának nagyterme: +egymás hegyén-hátán a kopaszodó, az egészen kopasz s a gondosan +fésült fejü honatyák. Feltünik a sok gyerekember: 24-től 30 évesig +husz-harminc főnyi csapat. Az öregek örvendeznek: ime, fiatalodik a +szabadelvüpárt, holott voltaképpen – öregedik. <span class= +"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> Nem látják +(vagy nem akarják látni?), hogy száz meg száz öreg hazafi vérzett +el az idők során. Hogy még az unokák unokái is siratni fogják ősük +honatyaságát. Öt gyermek-képviselő összeverődik, köztük vagyok én +is, velünk egy idősebb: lessük a pillanatot, amikor a generális +körül egy kissé tisztul a tér. Sokáig lessük a nagy pillanatot, +végre a generális szine előtt állunk. Vezetőnk sorra mondja a +nevünket, a generális csontos, hideg kezével alig érinti meg a +miénket. Várjuk a szavát. Egy jó szót, egy meleg szót. Egy +pillanatig hallgat, elnéz a fejünk fölött s fanyar mosollyal +mondja: – <i>No, majd megismerkedünk a szavazásnál!</i> Ezt mondja, +szórul-szóra ezt. Sem többet, sem kevesebbet. Öten vagyunk, +mindeniknek jut – egy szó. Azzal tovább megy, ingadozón járó, +sovány alakja eltünik a sokadalomban, mi meg állunk, elképedten, +mint megannyi sóbálvány.</p> +<p>– Ugy kell neked, – gondolom magamban, minek jöttél ide. Ég az +arcom, szégyen és harag égeti. – Jó. Hiszen majd megismerkedünk a +szavazásnál!</p> +<p>A szabadelvü párt erdő, félelmetes erdő: nem fér el a régi +helyén, az ellenzéki oldalt két sorral keriti be. A mérsékelt +ellenzék egy maroknyi csapat. Válogatott csapat, de maroknyi. +Vezérnek is beillő adjutánsok a „vezér“ körül: Horánszky Nándor, +Beöthy Ákos, Grünwald Béla, Hódossy Imre, Károlyi Sándor. Már nincs +köztük Szilágyi Dezső, amott sincs, a rengeteg erdőben. +Fel-felkapja hatalmas fejét, gunyos mosolyt villant jobbra, balra, +mintha keresné: hol a vitéz, ki vele vini kész.</p> +<p>Andrássy Gyula és Tisza István a legfiatalabb honatyák. Ők a Ház +– Herbertjei. Ők a legfiatalabbak, de már öreg politikusok – annak +nevelődtek. Nem is vállalják a korjegyzőséget – Isten őrizz, még +kisülne róluk, hogy – fiatalok. De én boldogan vállalom, mert én +több vagyok a fiatalnál: gyermek. Áhitattal lépem át az +országházának küszöbét, mint a hivő a templomét. Jól esik hallanom +a Házon áthullámzó morajt: be szép fiuk! Hogyne volnának szépek: mi +szebb az ifjuságnál? De gyorsan elmulnak a mézes hetek, kezdődik +<span class="pagenum"><a name="Page_65" id= +"Page_65">-65-</a></span> a viadal. Rövid viadal, hosszu viadal: +Apponyi után mindig Tisza következik. Övé az utolsó szó. Aztán – +szavazunk. Az erdő, a félelmetes erdő feláll, vagy tán nem is erdő, +megáradt folyam ez s ennek a folyamnak én is egy csöppje vagyok. +Szeretne föld alá tünni a vizcsepp. Szeretne elpárologni, de nem +lehet. Le kell szolgálnom a – háromezer forintot. Mint szegény +Reviczky, én is „számlálgatom, találgatom, hogy hány napom van +hátra még?“ Tizenötezer forintból háromezer esik egy esztendőre, +egy-két hónappal talán meg is pótolom, aztán – Isten veled, erdő! A +félelmetes erdőben „kopók“ szimatolnak, lesik, számon tartják, ki +szavaz, ki nem. Sok szavazásról lekésem, mert csakhogy föld alá nem +sülyedek szégyelletemben, valahányszor Apponyi ellen szavazok. +Meddig, ó, meddig? Sorra kerül a költségvetés, költségvetés során a +közoktatásügyi tárca. Az ország mostohagyermeke. Mindenre van pénz, +csak a közoktatásra nincs. Itt az ideje, hogy elmondjam +szüzbeszédemet. Apponyi példáját követem: ő a zeneakadémiának +szenteli első szavát, én az – ifjusági irodalomnak. A +költségvetésben nyoma sincs az ifjusági irodalomnak, hogyan is +volna, amikor magyar ifjusági irodalom még nincs is. De éppen mert +nincs, – szeretném, ha lenne. Egy csomó képeskönyvet viszek be a +Házba. Csupa idegenből szállitott, rossz szines képek, együgyü +versikék alatta – vajjon ki plántálta át magyar földbe ezeket? A +honatyák csudálkozva néznek rám: mit akar ez a fiu? Legjobban +csudálkozik az agg Trefort, a közoktatás ügyének minisztere, +mindegyre idegesen fordul hátra az államtitkárához, a még fiatal +Berzeviczy Alberthez. Szinte hallom, mit kérd tőle: mit akar ez az +ember? Hiszen ez nem tartozik a tárcám keretébe. Én meg szép +csendesen beszélgetek az ifjusági irodalomról, amely nincs, s +biztatom a kormányt, áldozzon erre is valamit, hogy – legyen. +Tüzzön ki jutalmat, buzditsa irodalmunk jeleseit: szálljanak le a +gyermekek közé. Idegen lelkü, rossz magyarságu könyvek ne rontsák a +magyar gyermek – magyarságát. Szemelvényeket olvasok fel, hadd +lássák, mivel butitják a magyar gyermeket. A tisztelt <span class= +"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> képviselő +urak gyermekeit is. A t. Ház hangosan derül s mert egyik könyv +szerzőjéül Kálmán bácsi van megnevezve, százan is kiáltják +egyszerre: Bizonyosan Mikszáth Kálmán? Ugy-e, te irtad? Szóval: +mulat a tisztelt Ház. A kuruc Thaly Kálmán személyes sértésnek +veszi, amikor arról beszélek, hogy a magyar tudós akadémia is +tehetne valamit az ifjusági irodalomért. Haragosan kiált közbe: Ez +nem tartozik az Akadémiára!</p> +<p>– Ha a francia akadémia leereszkedhetik az ifjusághoz, a +magyarnak sem válnék szégyenére az, – felelek a tüzes kurucnak.</p> +<p>Summa summárum: a szüzbeszédet hagyományos türelemmel hallgatták +végig, de a hatás láthatóan vegyes. A szabadelvüpárt egyik főembere +külön fog a folyosón, figyelmeztet, hogy beszédem nem volt – +szabadelvü beszéd. Amit én akarok: az irodalomnak állami gyámság +alá helyezése. Nem vetted észre, hogy a beszéded csak a mérsékelt +ellenzéknek tetszett? Magyarázni próbálom, hogy a segitség még nem +gyámkodás, de hiába, a főember megmarad amellett, hogy nekik, +szabadelvüeknek, a beszéd nem tetszett…</p> +<p>Az egész Házban egyetlen képviselő gratulált őszintén és +melegen: Grünwald Béla, aki – agglegény. Különösen a beszéd szép +tiszta magyarságát dicsérte meg. A szabadelvüpárti főembernek igaza +lett volna? Lám, csakugyan, egy ember gratulál melegen s mérsékelt +ellenzéki az is. Mondom Grünwaldnak, hogy mint vélekedett +beszédemről a fő szabadelvü.</p> +<p>– Ismerem a szabadelvüségüket, – legyintett Grünwald. – Voltam +köztük egy kevés ideig. Tőlük jöttem át Apponyihoz. No, majd te is +átjösz hamarosan, – s mélyen a szemembe nézett.</p> +<p>Grünwald Béla volt, aki elsőnek látta meg Visy Imre szemében a +haláljegyet, ő látta meg elsőnek gondosan őrzött titkomat. De már +azt ő is aligha látta meg, hogy tiz esztendő mulva a szabadelvüpárt +kultuszminisztere, Wlassics Gyula, teremti meg a Népiskolai +Ifjusági Könyvtárakat Intéző Bizottságot, melynek feladata: +kirostálni az ifjusági irodalomból az ocsut, jegyzékbe venni a jót, +a gyermek kezébe valót. <span class="pagenum"><a name="Page_67" id= +"Page_67">-67-</a></span> Ma minden állami népiskolának válogatott +ifjusági könyvtára van, sőt a felekezeti iskolák legtöbbjének is. +Látszólag állami gyámkodás alá kerül az ifjusági irodalom, de +igazán csak látszólag. Ám abban, hogy van tisztességes ifjusági +irodalmunk, sem államnak, sem Akadémiának semmi része nincs. A +könyvkiadóké az érdem, akik egyszerre csak felébredtek, az idegen +szemetet lassanként kidobálták, magyar irókkal irattak könyvet a +magyar gyermeknek.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Gyenge szellők fujdogálnak sokáig a t. Házban, mignem egyszerre +csak megzendül az ég, kitör a vihar, tombol benn is, künn is, +szakadatlan tombol. Sándor-utcában, Muzeum-kertben nap-nap után +viharzik a népharag, zug az abcug Tisza felé, Fejérváry felé, a +főbb mamelukok felé, néha az országházába is behömpölyög a tömeg. +Ezuttal a tömeg nem a népalja, nem a csőcselék, de maga az +ifjuság.</p> +<p>Mi történt? Nem történt egyéb: a kormány napirendre tüzött egy +törvényjavaslatot, amely nem kiván kevesebbet: tiz esztendőről tiz +esztendőre szavazza meg az ujoncot a – királynak: ez a hirhedett +14-ik szakasz. S nem kiván kevesebbet: a magyar önkéntes németül +állja ki a tiszti vizsgát s ha elbukik, még egy évig katonáskodik – +ez a hirhedett 25-ik szakasz. Mind a kettő, mint „hirhedett“ megy +be a köztudatba, e két szakasz körül tombol a vihar, benn a Házban, +künn az uccán, népgyüléseken, sőt – ki hinné? – a szabadelvü klub +termeiben is. Nyilvánvaló, hogy a 14-ik szakasz durván ki akarja +csavarni a nemzet kezéből a legerősebb fegyvert, az ujoncmegadás +vagy meg nem adás jogát; a 25-ik szakasz meg egyenes hadüzenet a +magyar szónak, a magyar gondolatnak, a nemzeti nevelésnek. A +mindent hüségesen megszavazó párt – felhördül, a vezérkar egy-két +tagja nem titkolja aggodalmait, sőt lázadásnak minősithető hangon +támadja mindkét szakaszt. Vérszemet kap a legénység is, tüzesen +támadja a hirhedett szakaszokat ez is, az is. Itt az idő, most vagy +soha! – gondolok nagyot és merészet, – székely huszárosan +<span class="pagenum"><a name="Page_68" id= +"Page_68">-68-</a></span> sarabolom-darabolom a 25-ik szakaszt: +ebben látom a legnagyobb veszedelmet, nem a 14-edikben. Emezt egy +másik parlament még jóváteheti, de ötven esztendő sem teszi jóvá, +ha nemzeti irányban megindult nevelési politikánk hirtelen +visszakanyarodik. Ha az a sok ezer szülő, aki csak mostanában +nyitott ablakot a magyar levegőnek, a magyar szónak – egyszerre +csak azt látja, hogy nem a magyar, de a német nyelv a fontos. S +ugyan hol tanul meg a falusi diák németül beszélni, németül +gondolkozni? És érdeke-e a hadseregnek, hogy a magyar fiu németül +bemagolja a katonai tudományokat? Nem inkább az-e az érdeke, hogy +anyanyelvén tanulja s igy meg is értse? Ime, a szegény szülő fia el +fog bukni a tiszti vizsgán, csak az boldogul, akit nyelvmesterek +kisérnek bölcsőtől a sirig…</p> +<p>Hihetetlen ellenérveket vonultat fel Fejérváry generális, a +honvédelem minisztere. Többek közt: a katonai tudomány tele +müszavakkal, melyeket megmagyarositani nem lehet. Az egységes +hadvezetés, az egységes vezényszó fontossága a legkomolyabb +ellenérve – mely csufosan megdöntötte ezt is a világháboru! A +nevetségig makacsul kapaszkodik a császár hü generálisa a németből +forditott javaslat minden szavához, betüjéhez. Hitvány magyar nyelv +a törvényjavaslat nyelve, magyartalan szolgai forditása az +osztráknak, s amikor azt javaslom, hogy ha már nincs magyar lelke a +törvényjavaslatnak, legalább a nyelve legyen az – mereven elutasit +javaslataimmal. <i>Belső rendet</i> akarok az idegenül hangzó +<i>belrend</i> helyett, – vissza vele! Sőt akad egy hüséges +mameluk, aki segitségére siet Fejérvárynak, s bizonygatja, hogy a +belrend nem egyhangu, mert a rend-ben az e közép e, tehát igy kell +mondani: belrend. Be kell látnom, hogy itt „fel kell hagyni minden +reménnyel“.</p> +<p>Vége-hossza nincs a tüntetéseknek, verekedéseknek kávéházakban, +uccákon, tereken; már nem elég a rendőrség, a katonaság is kivonul: +magyar katonák a magyar ifjuság ellen. Benn a t. Házban csaknem +mindennap éktelen lárma, össze-visszakavarodás, állandóan +<span class="pagenum"><a name="Page_69" id= +"Page_69">-69-</a></span> hajszál uszkál a levegőben, az a bizonyos +hajszál, mely ha elszakad, egymás képire másznak a hon atyjai. +Heteken, hónapokon át szótlanul nézem a vihart, bár majd szétvet az +idegesség. Fel is tünik ez Kenedy Gézának, aki mint szerkesztő az +ujságok karzatáról figyeli a magyar história e viharos fejezetét. +Csudálkozik a higgadtságomon. Hónapok óta figyel s még egyszer sem +hallott közbekiabálni.</p> +<p>Ha tudná, hogy mi forr belül!</p> +<p>Külön-külön fognak az alvezérek, kapacitálnak, hogy szavazzam +meg általánosságban a törvényjavaslatot, sőt kilátásba helyezik, +hogy a részletes vitánál a párt elfogadja stiláris módositásaimat. +Megköszönöm a jóakaratot és sajnálattal jelentem ki, hogy nem +szavazom meg a javaslatot s nem óhajtom megmagyarítni a javaslat – +szavait. Látom az arcukon, hogy nem hiszik ezt. Mosolyogva válunk +el: meg fogod szavazni. Sőt az öreg Podmaniczky nemcsak mosolyog, +legyint is. Azt jelenti ez a legyintés: láttam én már hozzád +hasonlatos mamelukot, nem egyet. Kellemetlenkedtek egy kicsit, +végül aztán hüségesen leszavaztak.</p> +<p>Nem egyedül vagyok ellenzékieskedő mameluk, vagyunk vagy +negyvenen, akik aláirtak egy nyilatkozatot, mely szerint a 14-ik és +25-ik szakaszt nem szavazzuk meg. Ha emlékezetem nem csal, már ki +is van tüzve a nap, amikor a pártnak bejelentjük elhatározásunkat – +és kilépünk. De a vihar szörnyü hirtelen némul el – gyászfeketébe +öltözik Budapest: Meghalt Rudolf királyfi! A magyar királyfi. A +magyarság szemefénye, büszkesége: az első Habsburg, akitől a magyar +világ feltámadását várja a magyar. A t. Ház néma, mint a temető. Az +ucca is. Mindenki gyászol.</p> +<p>És ime, a temetés után ajándékot hoz a szabadelvü-pártnak Tisza +Kálmán. Ünnepi csendben jelenti be a miniszterelnök, hogy bár +„szent meggyőződése“: nincs a 14-ik szakaszban alkotmányjogi +sérelem, visszavonja a szakaszt (általános megkönnyebbülés) – de – +– (vajjon mi fog következni a de után?), de azzal a kikötéssel, +hogy a párt változatlanul szavazza meg a 25-ik szakaszt. Nagy a +lelkesedés. Hozzám szalad Rohonczy <span class="pagenum"><a name= +"Page_70" id="Page_70">-70-</a></span> Gedeon, az egyik +összeesküvő, kérdi: megszavazom-e a 25-ik szakaszt?</p> +<p>– Nem.</p> +<p>– Az Andrássy-fiuk is megszavazzák, mind megszavazzuk, – mondja +Rohonczy. – Hiszen a 14-ikben volt a legnagyobb sérelem…</p> +<p>– Én meg a 25-ikben látom a legnagyobbat.</p> +<p>Nem értik a makacskodásomat, hogyan is értenék azok, akiket +nyelvmesterek kisérnek a bölcsőtől a sirig. De mások sem értik, +vagy sértő módon értik, ha nem mondják is: bizonyosan akarok +valamit. Megszokták, hogy minden kuruckodásnak – labancság a vége. +Már azzal is kapacitálnak, hogy ugyis csak a zsidólegényeket +buktatják meg a tisztivizsgán… (Mit is mondott Grünwald Béla? +„Ismerem a szabadelvüségüket. Voltam köztük egy kevés ideig.“)</p> +<p>– A zsidólegények, – mondom én, – mind tudnak németül. Őket +legfennebb az orruk miatt buktatják meg. De megbuktatják a +parasztfiukat is, azok két esztendőt fognak elveszteni az +életükből, mert nem tudnak parlirozni németül.</p> +<p>Most már a 25-ik szakasz körül folyik az élet-halál harc. Az +ellenzék vezérei összes közlegényeiket felvonultatják. A +leggyengébb, a legüresebb szónok is sürün aratja a tapsokat. Ujat +már nem igen mondhatnak, hisz mindent elmondtak, ami elmondható +volt, a fő- és az alvezérek. De az üres szalmacséplésnek is sürü +taps a jutalma, – a mameluktábor meg hallgat, folyton csak a +„generális“ beszél, – unalomig ismételve, hogy: „szent +meggyőződésem“ stb. stb. A hosszu, kétségbeejtően hosszu vita során +alig szólal meg egy-két mameluk. A generális leszoktatta +mamelukjait a szónoklásról, évek óta mindig ő beszél, övé az utolsó +szó, a mamelukok szerepe a szavazás. A legnagyobb beszédet a fia +mondja: nagyszabásu, nagy tanulmányra valló beszéd, de Szilágyi +Dezső az ellenzék kárörvendő ujjongása közt szedi szét a beszédet. +Mondhatnám: kiteriti az ifju hőst. De én nem tudok ujjongani: az +ifju hős felé hajlik szimpátiám, s nem a félelmes hős felé, aki +diadalmasan néz körül, miután <span class="pagenum"><a name= +"Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> a viaskodásban még +gyakorlatlan ellenfelét oly kegyetlenül szétmarcangolá. Százszor +meg százszor dobják az apa felé a legsulyosabb szavakat a fiu füle +hallatára, s én nem az apát sajnálom, de a fiát. Világos, hogy nem +vagyok politikus s nem is leszek az soha. Lám, a fiu apja fia, ő +vérbeli politikus, egy izma sem rándul meg, némán, hidegen hagyja +elrepülni a sértő, az ocsmány szavak fekete madarait. Könnyü +megjósolni, hogy ő a közel jövő embere.</p> +<p>Vége felé jár a vita, már kész is a beszédem: tüzes kirohanás a +25. szakasz ellen. Hetekig tünődöm: elmondjam-e? Itt volna a +feltünés kedvező alkalma: mely könnyen tudnám a népszerüséget +megszerezni! Kedvező alkalom… Népszerüség… Harcba keveredem a +jóizléssel – a beszédet bedobom az asztalfiába: nyugodjék békével. +Világosan látom, hogy sürü tapsokat aratnék, de éppen e sürü tapsok +riasztanak vissza. Urrá lesz bennem a félelem, hogy feltünési +viszketeget lát cselekedetemben minden komoly ember, semmi egyebet. +Azzal nyugtatom meg magamat, hogy nemsokára jön a kultuszvita, +annak során mondom el az el nem mondott beszédből azt, ami a +nemzeti irányu nevelésről és sok minden egyébről bennem rekedt. +Egyelőre legyen elég ennyi: Nem szavazom meg a 25-ik szakaszt. +Isten segedelmével magyar iró szeretnék lenni, nekem ezt nem szabad +megszavaznom. Ám szavazza meg Jókai, Mikszáth – intézzék el ezt a +maguk lelkiismeretével. Fáj látnom, hallanom, hogy Jókai mint +humorizálja el a magyar szót, a magyar gondolatot; mint mulattatja +a mameluktábort, ahelyett, hogy ülne az iróasztalánál s +gyöngyszem-betüivel irná, irogatná regényeit. Fáj látnom, hogy a +nagy palóc az ő nagy talentumát léha mamelukok mulattatására +pazarolja; hogy a véresen komoly ügyet Karcolataiban ő is +elhumorizálja, miként a magyar irók fejedelme. Szóval az egyik, +tollal a másik. Az aradi nők megesküsznek, hogy Jókait és +Mikszáthot nem olvassák többet… De nem sokáig tart a fogadalom – +magyar szalmaláng ez. S ez esetben jó, hogy szalmaláng. Mit is +mondott Széchenyi? „Oly kevés <span class="pagenum"><a name= +"Page_72" id="Page_72">-72-</a></span> a magyar ember, hogy még az +apagyilkosnak is meg kell bocsátani.“ Hát még a magyar iró mely +kevés!</p> +<p>Mindössze négyen vagyunk a szabadelvü erdőben, akik utolsó napig +állják a szavukat, hogy a hirhedett szakaszt meg nem szavazzák. Két +székely mameluk (Mikó Árpád az egyik), aztán a szelidképü Jónás +Ödön (müegyetemi tanár is egy személyben) s végezetül aranyszáju +Hock János. Azért végezetül, mert végső pillanatban mégis – +megszavazza. A párt azzal jutalmazza aranyszáju Hock Jánost, hogy – +kidobja. Minket, a nemszavazókat nem bánt, csak görbe szemmel néz +ránk, gyanakodva kiséri lépteinket, mindig, „nem mint az árny az +utazót, csak jó időben“.</p> +<p>Hock János volt a leglármásabb, fölemelt kézzel esküdözött, hogy +ha akasztófa alá állitják, akkor sem szavazza meg a „hirhedett“ +szakaszt. Sőt akkor sem, ha püspöki süveget nyomnak a fejébe. Sem +akasztófával nem fenyegették, sem püspöksüveggel nem kecsegtették – +mégis megszavazta. De jönnek a választói, leleplezik aranyszáju +követüket. Ráolvassák, hogy a követ ur biztatta fel őket: irjanak +hozzá levelet, tiltsák meg neki a „nemzetellenes“ törvényjavaslat +megszavazását, s ime, mégis megszavazta! A mameluktábor szörnyen +felháborodik, csufosan kidobja kebeléből, s tán mondanom se kell, +hogy nem dobtak utána – püspöki süveget.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Csudálatos nagy közönsége van a kultuszvitának. Szinte telt ház. +Még mindig forró a levegő. Csáky Albin gróf a kultuszminiszter. +Alig lett miniszter, kiadja a német nyelv alaposabb tanitását +követelő rendeletét. Mint olyan ember, akinek sohasem okozott +gondot: vajjon hány forint egy pár csizma, szentül hiszi és vallja +is, hogy a néptanitó munkájának méltó bére esztendőre a 300 +pengőforint. Ott ülök, üldögélek a szabadelvüpárt szélső szárnyán, +a mérsékelt ellenzéki padok közvetlen közelében. Ma kerül rám a +sor. Az egész Házban csak körülöttem van tátongó üresség. Egy jó +emberem hozzám szalad, sug valamit a fülembe. Azt sugja: vigyázz, +mert a párt erősen gyanakodik reád. Ezt sugván, a bélpoklostól +elszalad. A párt legjámborabb tagja, Földváry <span class= +"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> Miklós, a +hires pestmegyei alispán fia, mit sem sejtve, jön hozzám. Megszán a +jó fiu, leül mellém – hangulatcsináló publikumnak. Becsületesen +figyelmeztettem, hogy ne maradjon mellettem, de a jó fiu nem fogad +szót: ha már leült mellém, ott marad.</p> +<p>A közoktatás ügye nem pártkérdés, a szó igaz értelmében nemzeti +ügy: ez a hitem, s e hitben mondok kemény kritikát a közoktatás +siralmas állapotáról. Haragos zugás kiséri szavaimat véges-végig a +szabadelvü erdő felől, annál lelkesebben tüntet mellettem az +ellenzék. Az államtitkár, Berzeviczy Albert, felel a beszédemre – +„félremagyarázott szavaim helyreigazitása meg személyes kérdés“ +cimén kérek szót, az elnök, remegő hangu öreg Péchy Tamás megadja +az engedelmet, de zug a szabadelvü erdő: Eláll! Eláll! Nagynehezen +jutok szóhoz, próbálom tulkiáltani az erdőzugást – hajh, de ez nem +az az erdő, amelyről Kriza János igy dalolt: „Zöld erdő zugásán, +vadgalamb szólásán nevelt fel jó apám“… Az elnök, szegény öreg +ember, akit gyengesége mián a véderővita viharos napjain nem +egyszer fenyegetett meg a szabadelvü erdő – kétségbeesetten rázza a +csengőt: a vihar nem ül el, én sem ülök le.</p> +<p>– Itt állok, másként nem tehetek, – gondolom magamban, – itt +állok reggelig is, de a jussomat nem hagyom.</p> +<p>Végre is szóhoz jutok, de minden mondat ujabb vihar, zug az erdő +szakadatlan: Eláll! Eláll! Integetnek a gyámoltalan öreg embernek: +vonja meg a szót. De a gyámoltalan öreg ember már se lát, se hall, +ő csak rázza a csengőt, közbe-közbe könyörög, oly szivrehatóan +könyörgi: Csendességet kérek, tisztelt képviselő urak! – még a kő +is meglágyulna, ha hallaná. Végre is fölkel székéből a „generális“, +imbolygó járásával az elnöki székhez imbolyog, valamit szól a +gyámoltalan öregnek, aztán visszaül a székébe. És a gyámoltalan +öreg összeszedi minden erejét, a szabadelvü erdő elnémul a +csengetésre; a generális parancsára szól most a csengő.</p> +<p>– A képviselő urtól megvonom a szót! – sir a <span class= +"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> +gyámoltalan öreg ember hangja, – én meg leülök engedelmesen.</p> +<p>Vége a komédiának, – a függöny legördül. Még egy rövid levél a +szabadelvüpárt elnökéhez: a párt is örül, hogy megszabadult tőlem, +én is örülök a szabadulásnak. – „Mi kéne még, ha vóna? Kell egy +pipadohány?“</p> +<p class="center">*</p> +<p>Magányosan, legszebb férfikorát élő ember Apponyi. A lakása oly +egyszerü, mint ő maga. Sohasem látod kocsin, gyalog megy az ország +házába, gyalog az Isten házába. Vallásos lelkü ember: minden reggel +átlépi a szent küszöböt s leborul Isten előtt. Képmutatónak vélik, +akik nem ismerik; annak rágalmazzák sokan, akik tudva-tudják, hogy +a szavuk – rágalom. „A kalksburgi jezsuita-kollégiumban nevelődött +– kell-e ennél többet mondani?“</p> +<p>Uton-utfélen rám támadnak: hogy lehet a nagy jezsuita hive +református, szabadelvü ember? Reakciós, jezsuita, csuhás barát. Nem +látják, mert nem akarják látni, hogy a szabadelvüpárt +szabadelvüsége, mely szörnyü romlása lett a magyarság erkölcseinek. +Az Istenhivés, a vallásosság: képmutatás. A tiszta kezü, tiszta +lelkü embert lemosolyogják.</p> +<p>Engem is lemosolyognak, szánakoznak rajtam. A Borsszem Jankó +vándorlegényként állit a mérsékelt ellenzék klubja elé; a Ház +kapuja fölött ez a felirás: Lasciate ogni speranza. Jómagyarán: Aki +belép ezen a kapun, elveszett ember. Még világosabban: Ostoba +gyerek, aki a „husos fazék“ mellől az üres fazékhoz pártol át. +Belép egy pártba, mely soha, de soha hatalomra nem jut. Maga +Apponyi is szinte hitetlenül néz rám:</p> +<p>– Hát <i>csakugyan</i> belépsz az én pártomba?</p> +<p>– Csakugyan. Be.</p> +<p>Tisza Kálmán ezzel fogadott: No, majd megismerkedünk a +szavazásnál.</p> +<p>Apponyi Albert ezzel fogadott: Hát csakugyan belépsz a pártomba? +<span class="pagenum"><a name="Page_75" id= +"Page_75">-75-</a></span></p> +<p>Jellemezhetném-e jobban ezt a két embert, ha külön-külön könyvet +szentelnék is nekik?</p> +<p class="center">*</p> +<p>A véderővita viharától recseg-ropog a bársonyszék a mindenható +generális alatt. Még nem egészén bukott ember, de a napjai +megvannak számlálva már. A véderővita rázza fel az alkotmányos éra +óta először az elszenderült nemzetet, ébreszti fel a szunnyadó +nemzeti öntudatot. Uj korszaka kezdődik a magyar politikának, Isten +tudja, hányadszor a nemzet történetében: az ébredés kora. A +szabadelvüpárt görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz, de igazi +hatalmát elveszti a vezérrel együtt: tizenötévi uralkodás után +Tisza megbukik s helyébe egy szintelen grófot állit a király: +Szapáry Gyula ez.</p> +<p>Még Tisza uralkodásának alkonyán az egyházpolitika kérdései +nyugtalanitják a lelkeket. A közoktatásügyi költségvetések során a +közoktatásról alig esik szó. Jónás nyeli el a cethalat, nem a +cethal Jónást – mondja Grünwald. A szabadelvünek nevezett párté a +szégyen, hogy nem ő üti meg az első nemesen szabadelvü hangot, +hanem a „klerikális“ mérsékelt ellenzék vezére: Apponyi Albert.</p> +<p>A szabadelvüpártot valósággal konsternálja Apponyi beszéde, a +tizperces szünetre izgatottan tódul a folyosóra a megriadt nyáj. A +generális, szokatlanul, az ellenzéki folyosón imbolyog ki, vele +tart az öreg Kemény János. A „fejedelem“. Hallom, amint mondja +kesernyésen:</p> +<p>– A barát levetette a csuhát!</p> +<p>– Nem is vette fel soha! – kiáltom feléje.</p> +<p>Meglepetten néznek a váratlan hang felé, aztán eltünnek a zöld +függöny mögött. S hamar eltünik a generális ama függöny mögött is, +mely teljes tizenöt esztendeig van félrehuzva szakadatlan, s amely +függöny előtt szakadatlan egy ember áll: már-már babonás hit +szállja meg a lelkeket, hogy ott fog állani halálig. Az ő keze +tiszta maradt, de körötte és mögötte, északtól délig, kelettől +nyugatig a százezerfejü korrupció. „Romlott intelligencia, tudatlan +nép.“ <span class="pagenum"><a name="Page_76" id= +"Page_76">-76-</a></span></p> +<p>Dadogó beszédü, gyönge fejü ember Szapáry Gyula. De ő a vezér, a +szabadelvü erdő fái most már ő körülötte hajlonganak. Szánalom +látni, mint szenvedi végig forró meleg nyárban az obstrukciót, mit +az ellenzék a közigazgatás államositása ellen indit. Még +szánalmasabb látvány – nem jól mondom: felháboritó látvány, nézni, +mint üldögél egymagában a seregevesztett generális. Néhány öreg +obsitos marad hü hozzá, egyik-másik lerokkan mellé – a többi sietve +halad el mellette, valamennyinek rettenetesen szorgos a dolga: már +az illendő köszönésre is alig van idejök. Még nem oly régen tizen +is gyujtottak gyufát, ha ajka felé vitte a szivart, s ime, mely +furcsák a véletlen játékai – viszi ajkához a szivart, szertenéz és +nincs egy hive a szemhatáron, nekem jut a szerencse: tessék, +kegyelmes uram! – Köszönöm.</p> +<p>Öt esztendő alatt a második és utolsó szava hozzám.</p> +<p class="center">*</p> +<p>A közigazgatási törvényjavaslat egy paragrafussá zsugorodik +össze, a király szétoszlatja a t. Házat, az ötesztendős ciklus +lejárta előtt. 1892 különösen hideg telére tüzik ki a választást – +szép mulatság lesz hóban, fagyban szónokolni Isten szabad ege +alatt. A mérsékelt ellenzék fölveszi a <i>nemzeti párt</i> nevet, +Apponyi megirja a párt programmját s engem biz meg, hogy a nép +számára Szózatot irjak az ő irásmüve alapján. Igyekszem megtalálni +a hangot a nép eszéhez és szivéhez, nagy kedvvel irom a Szózatot, +de kedvetlenül készülök a harcra. Még szájamban az első harc keserü +ize. Megcsömörlöttem a politikától. Elég korán állapitom meg +magamról, hogy nem termettem politikusnak. Az az érzésem, hogy +népies szózatomnak tán veszik némi hasznát képviselőtársaim, én +magam azonban meg fogok bukni. Bár ugy lenne, kivánom szivből +magamnak, de azért belemegyek a küzdelembe, megyek a vezér után. +Csodálatos, mélységes mély hatása van rám a nagy embernek. +Gyermekifju koromban Kárpáthy Zoltán, férfikoromban ő az ideálom. +Ha helytelen szándék villan meg agyamban, ő rá gondolok s helyes +utra térek. <span class="pagenum"><a name="Page_77" id= +"Page_77">-77-</a></span> Ha meggondolatlan szó röppen ki ajkamon, +belepirulok: ilyet ő nem mondana. Ugy kisér nemes alakja +elhatározásaimban, cselekedeteimben, az emberekkel való +érintkezésben, mint ahogy felettem lebeg állandóan megdicsőült +édesapám szelleme, most, életem alkonyán is, valahányszor tollat +veszek kezembe s barázda után barázdát szántogatok a +papirosmezőn.</p> +<p>…Kerületet cserélek Bartha Miklóssal, az én igazi kerületemben +bontom ki a zászlót. Abban, amelyhez az én kis falum is tartozik. +Sok száz Szózattal és ötezer pengő forinttal indulok a csatába. +Ebből négyezer a párté. Ha győzök, visszafizetem, ha nem győzök, +soha senki nem keresi rajtam. Nem kérnek irást a pénzről – elég az +adott szó. („A székely ember szava – kontraktus“: igy volt ez +hajdanában. Vajjon igy van-e most is?)</p> +<p>Negyvennégy falu a kerület, beillenék egy kis vármegyének. +Kettészakitja Réka királyné erdeje: kilenc falu az erdőn innen, a +többi tul. Tulon is tul. A kilenc falu erdőzugásos, +vadgalambszólásos Erdővidék egyik darabja – ez az én hazám. +Viselete, beszéde más e népnek, mint „ahajt“ tul a Rikán. Itt az +itt – itt, tul a Rikán ehejt; az <i>ott</i> – ahajt. Nálunk azt +mondják: arra, erre; tul a Rikán: aharré, eherré. Nálunk az +<i>is</i>: es, tul a Rikán megmaradt is-nek. Nálunk nyáron vékony +szőttes nadrágban, télen szürke posztóban járnak a férfiak. Kevés +már a fehérharisnyás székely, ahajt, tul a Rikán, télen-nyáron +vastag fehér harisnyát viselnek. Emitt „szinte“ pörge kalappal +köszönnek, ahajt, tul a Rikán, széles karimáju, magas tetejüvel. A +nép többsége unitárius: talán ez az egyetlen kerület, hol +többségben vannak az egy Istent hivők. Két nagy falu jut a +katolikusoknak, a többi református és luteránus. A luteránusok +szászok – ennél több idegen nincs sem a kerületben, sem a +vármegyében. De csak én mondom vármegyének – még mindig +udvarhelyszékinek vallja magát a Rikán tuli nép, erdővidékinek az +én kilenc falum.</p> +<p>Már van egy feltétlenül bizonyos szavazóm: az édesapám. +Hetvenhét esztendő nyomja a vállát, már kissé <span class= +"pagenum"><a name="Page_78" id="Page_78">-78-</a></span> +előrehajolva jár, de még mindig erősebb, mint harminckétéves fia. Ő +az egyetlen feltétlenül bizonyos szavazóm s Neki mondom el rövid +politikai pályám egyetlen szép beszédét. Nem kötött formáju ugyan a +beszéd, de minden szakaszának az a refrénje: Maradjon itthon, édes +jó apám! Könyörögve könyörgök: maradjon a meleg szobában. Hiába, +hiába, meggyőzni nem tudom. Istenem, Istenem, ha egyetlen egy +embert nem tudok rábirni, hogy ne szavazzon reám, hogy birok +meggyőzni ezeret: szavazzatok reám!</p> +<p>Esztendők óta nem járt tul a falu határán nagyapó. És szép +sorjába kitünik nannyó panaszaiból, hogy nagyapó javithatatlan +ember. Nem megy ugyan tul a falu határán, az erdőtől is elbucsuzott +hosszu rimánkodásra, de a felkelő nap a mezőn találja, +megy-mendegél az eke után, s ki hallott ilyet? Még mindig +dudolgatja: Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás? Bevádolja +nannyó nagyapót, hogy kikeletkor, amikor a hó még el sem takarodott +egészen, megszökött hazulról.</p> +<p>– Ó, csak nem!</p> +<p>– Meg, fiam, meg. Kiment a rétre, ott a patak partján füzfaágat +tördelt, azokat beleszurkálta a patak partjába, hogy ha majd +megnőnek, árviz ellen védjék a rétet. Pedig már nem is a miénk a +rét, az unokánkra néz. Igaz-e?</p> +<p>– Igaz, igaz, – vallja be nagyapó töredelmesen.</p> +<p>– Hát az igaz-e, hogy beleszédült a megáradt vizbe? Hogy +csúromvizesen szaladt haza?</p> +<p>– Igaz, nannyó, igaz.</p> +<p>De vége jó, minden jó: áldassék az Urnak szent neve, nagyapó még +náthát sem kapott, mert nannyó ágyat melegitett, teát forralt s ez +reggelre meggyógyitá.</p> +<p>Még áll a zöld csempés szabad tüzelő, lobognak a lángok, pattog +a szikra, enyhe meleg árad a szobában: ugy szeretnék itt maradni! A +szél meg-megrázza az ablakot, a hópelyhek őrült táncot járva +kavarognak a levegő égben, ránk sötétedik az est, nannyó meggyujtja +a kis állólámpát, megveti az ágyamat, a nagyapóét, a magáét: +gyermek leszek ujra, egy szobában hálok az öregekkel, csak éppen +magaslábu s nem karikás ágyban. <span class="pagenum"><a name= +"Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> Sokáig nem alszom el, a +rettenetes faluzásra gondolok, az öregek sem alszanak, bár rég +elsuttogták az estéli imádságot: Én Uram s én Istenem, őrizz meg +tüztől, viztől, gonosz ember szándékától. Mind a hárman szinleljük +az alvást. De én ébren is nyugtalanul hánykolódom, a takaró félig a +földre csuszik. Nem törődöm vele, behunyom a szememet s tovább +üzöm-füzöm a téli faluzás keserveit, érzem már a melegre forralt, +mézelt pálinka büzét – s akkor odatipeg lábujjhegyen nannyó: +felveszi a földről a takarót, szép gyöngén betakargat… Most már +jöhetsz, faluzás, fagyoskodás, pálinkabüz, jöhetsz, bukás, – a +halhatatlan anyai szeretet mindent, de mindent el fog +feledtetni!</p> +<p>És most kezdődik a faluzás. Szülőfalumé az elsőség. Itt minden +lélek az enyém. Második Magyarhermány, ahol Istennek igéjét +tizennégyesztendős koromban hirdetém. Ez a falu nem változott. Csak +a pap s a kántor kaputos ember ma is. Ez is az enyém. Harmadik +Bibarcfalva – ez is az enyém. Gábor bácsi a három falu jegyzője, ő +hozza három falu népét – mondjon akármit a szolgabiró. Rövidek a +napok: három napot fogyaszt el a kilenc falu. Ellenjelöltemnek e +faluk egyikében a kastélya, de a falu az enyém. Ővele a hivatalos +hatalom, velem a nép – vajjon melyik győz? Faluról-falura kisérnek +a kisbaconi atyafiak, hol kisérnek, hol elszélednek erre, arra, +előre bejárják a falukat, hozzák a hireket. Már tul vannak a Rikán. +Egyetlen ur van mellettem: iskolatársam, jó barátom, Gyarmathy +Dezső. Ő most a szentpáli Korniss-kastély ura, itt a főhadiszállás. +Egy napig sem tanyázok ott, nyugtalankodni kezd bennem az iró. +Bejárom az ódon kastély szobáit, a hóboritotta udvart, a kertet: +itt fog elindulni <i>Katalin</i> regénye. Ama Kataliné, aki +elmenekül a mostoha elől, apránként maga után viszi anyátlan +testvérkéit, hosszu éjszakákon ül a varrógépe mellett, felneveli, +férjhez adja hugait, csak magának nem talál meleg fészket, mert – +nem is keres. De csak esténként, lefekvés után, mig el nem nyom az +álom, szőhetem-fonhatom Katalin édes-bús regényét, virradatkor már +a kortesek kihuznak az ágyból: talpra, talpra, három falut +<span class="pagenum"><a name="Page_80" id= +"Page_80">-80-</a></span> kell bejárnunk ma is! Szinte ríva +fakadok, oly fáradt, oly álmos vagyok. Hol Isten szabad ege alatt, +hol zsufolt, fojtó meleg helyiségekben szidom a kormányt, száz meg +száz kéz kapaszkodik kezembe reggeltől estig. Egy kézre különösen +emlékszem, félóra hosszat fogta a kezemet, nem, nem eresztett, +omlott szájából a pálinkabüz, s orditva énekelte belém:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Háromszor négy +tizenkettő,<br /></span> <span class="i0">Éljen a +naptárszerkesztő!<br /></span></div> +</div> +<p>Ugyanekkor egyszerre három ember panaszolta a baját – ó, +istenem, ha bár egy szavukat érteném! Forog velem a világ, reszket +a lábam, reszket egész testem – szerencse, hogy fog a nótás +székely, szégyenszemre elterülnék. Szóval el nem mondható, pennával +le nem irható undor szállja meg testemet, lelkemet. Ez az undor +kisér halálomig. Ez az undor adta később az erőt, hogy minden +kisértésnek ellenálljak, soha többé iróasztalomhoz hütlen ne +legyek.</p> +<p>Itt-ott sikerül megríkatnom az – asszonyokat, csókolják kezemet, +ruhámat, de a vég: mit fizet az úr. Kisül, hogy szegények, a szivük +majd megszakad, de ingyen nem szavazhatnak, mert a másik úr ennyit +meg ennyit igért fejenként. De, mert a kormány ellen szózatolok, +tőlem kevesebbel is beérik.</p> +<p>– Ó, Istenem, de szeretnék megbukni!</p> +<p>Isten jó, már érzem, hogy meghallgatja könyörgésemet. Az +ellenjelöltet, aki háromizben képviselte a kerületet s faluzás +nélkül kapta meg a mandátumot, rákényszeritem, hogy ő is +megmozduljon. Meg is mozdul, négylovas hintón vágtat végig, +keresztül-kasul, oldalán a – főszolgabiró. Nem lehet ez ellen +szavam: öt év előtt az én oldalomon is főszolgabiró ült, s talán +vigyázott is rám, hogy kereket ne oldjak. Igazi megváltás, hogy +pompás szánut van, nem kell szekéren döcögnöm, szánon repülök +faluról falura. Mindenütt belém kényszeritnek egy-egy pohár mézelt +masinapálinkát, de a csipős téli szél kimarja belőlem, mig más +faluba röpit <span class="pagenum"><a name="Page_81" id= +"Page_81">-81-</a></span> a szán – mégis emberséges ember az a +Szapáry, hogy a választást télre rendezé.</p> +<p>Beszánkázom a „tündérvárosba“ is, hová tiz esztendő édes-bús +emléke köt. Boldogan köszöntöm mogorva Budvárt, aljában a hólepte +vadkörtefát, a kápolnát, a vén kollegiumot, a piacot, a fagyos +almák mellett fagyoskodó kofákat s fölmegyek a vármegye házára – +tisztelkedem a főispánnál. Alispán korában tagja volt az +Apponyi-pártnak, de Szapáry kinevezte főispánnak: – Isten veled, +Apponyi! Ám előttem még mutogatja, hogy lelkében ma is Apponyi +hive, mindenféle tanácsokat ád, sőt „véletlenül“ éppen itt van egy +kénosi fehérharisnyás székely, hires kortes, beajánlja nekem, +mellém rendeli. S a vörös képü, kenetes hangu ember mindjárt hozzám +is szegődik, kisér faluról-falura, mindig az oldalomon, telebeszéli +a fejemet; kenetes hangjára fel-felszisszenek, szeretnék +megszabadulni, de nem tudok, ugy belém kapaszkodik.</p> +<p>Hogy is szól a hegyek közé szorult Kénosban megtalált ősrégi +székely regős-ének?</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Porka havak +hulladoznak,<br /></span> <span class="i2">De hó reme, +róma!<br /></span> <span class="i0">Nyulak, rókák +játszadoznak.<br /></span> <span class="i2">De hó reme, +róma!<br /></span></div> +</div> +<p>Körülem is játszadozik egy róka, a kétlelkü főispán rókája, aki +minden lépésemről jelentést küld, végezetül leszavaztatja ellenem a +faluját. De nem maradok adósa a kétlelkü főispánnak, bukás után +(mert, ugy-e, már nyilvánvaló, hogy Isten meghallgatja +könyörgésemet?) kiteregetem a kétlelkü főispán kétlelküségét, +szerencsésen bele is bukik.</p> +<p>Valami azt sugja, hogy negyvennégy falu közt utolsónak hagyjam +Bágyot. Magas hegy tetején váromladék, a hegy lankáján huzódik meg +a kis falu. Országutjáról csak a váromladék látszik, a hegy éle +féltve rejti el a falut: nehogy elhasson ide emberek lármája, +gonoszsága, tisztátalansága. Hiréből már ismerem a falut is, öreg +papját is: messze vidéken hire <span class="pagenum"><a name= +"Page_82" id="Page_82">-82-</a></span> van a kertjének. Ott +teremnek a legszebb almák, a legszebb, a legnemesebb körték. A nép +ősidők óta ellenzéki, de nem lármásan ellenzékieskedő, egyszerüen +követi papját, a csendes öreg embert, aki az igazság utján jár +minden időkben. Egyenest a parókiának tart a szán, a tornácról elém +jön egy rózsapiros arcu, fehér szakállu öreg ember: a bágyi pap. A +tornácon áll életepárja, szelid, mélázó arcu öreg asszony – milyen +ismerős ez arc!</p> +<p>Ugy fogadnak s vezetnek be a meleg szobába, mintha fiuk volnék, +akit rég nem láttak; aki után álmatlan éjszakákon sokat, igen sokat +sóhajtoztak s im, végre megjött a messze idegenbe szakadt fiu. +Hárman ülünk teritett asztalhoz: azon minden jó, messziről jött +fiunak való. Sőt felhoz a tiszteletes a pincéből egy kis pókhálós +üveget: asszubor van benne. Az utolsót. És felhoz egy kosár almát, +körtét, csupa válogatottat, de nem teszi az asztalra, hisz van ott +már. Nyilvánvaló, hogy ezekkel valami rejtett, ravasz célja van. A +tiszteletes asszony nem győz kinálni s nem győz sopánkodni, hogy +mily keveset eszem. Rajtam felejtgeti méla tekintetét, aztán +hirtelen lekapja: gyenge pirosság sejtteti, hogy meg-megfeledkezése +miatt szégyenkezik. De én is zavart vagyok: folyton azt találgatom +– hol láttam ezt az arcot? Lassan-lassan nekibátorodik, megkérdi, +van-e családom. Hány gyerek? Egy? Kettő? – Ó, már négyen +vannak!</p> +<p>– Négyen! Fiuk? Lányok?</p> +<p>– Két fiu s két leány.</p> +<p>– Szeretném tudni a nevüket.</p> +<p>– Marci, Jancsi, Mariska, Lollika.</p> +<p>– Ó, ó, micsoda név a Lollika?</p> +<p>– Flóra.</p> +<p>– Szépek is, jók is, ugy-e?</p> +<p>– Nekem azok, igazán azok.</p> +<p>– Játszik-e sokat velük?</p> +<p>– Sokat, igen sokat.</p> +<p>– Hát vajjon a felesége – fordul hirtelen a kérdezése – +szereti-e a falut? <span class="pagenum"><a name="Page_83" id= +"Page_83">-83-</a></span></p> +<p>– Szereti, igen szereti. Folyton készül Kisbaczonba, de mindig +kis gyermek… Nehéz az utazás.</p> +<p>– Be szeretném, ha ide is elhozná őket!</p> +<p>– Magam is ugy szeretném, – szólal meg az öreg tiszteletes. – +Naphosszat eljátszanának a kertben. S mi cseresznye terem itt!</p> +<p>– Minket Isten nem áldott meg gyermekkel, – veszi fel a szót +ismét a tiszteletes asszony, – oly jól esnék öreg, szivünknek a +gyermekkacagás!</p> +<p>– Eljövünk, el, ha Isten éltet!</p> +<p>Bucsuzáskor az öreg tiszteletes az utazóbunda zsebjeit telerakja +almával, körtével – a gyermekeknek s a mamájuknak. Megindultan +mondok köszönetet, csókolom a tiszteletes asszony kezét és akkor +közel hajol hozzám, szinte sugva mondja: – Benedek-leány +vagyok…</p> +<p>– Ó, Istenem, ha ezt elébb tudom! Hát azért volt oly ismerős az +arca mindjárt az első pillanatban! Az én édesanyám is +Benedek-leány. Mért most mondja, kedves néni?</p> +<p>– Meg akartam elébb ismerni a – lelkét.</p> +<p>Ugy szeretnék itt maradni, bár egy éjszakát! De itt kell hagynom +a földi mennyországot, kerget az ördög.</p> +<p>Bukás? Mit bánom én! Ez a néhány óra a bágyi parókiában, a világ +összes mandátumainál többet ér!</p> +<p>Felvirrad a nagy nap, özönlik a nép a falu két végén befelé, +azaz, hogy csak az egyik végén, csendőrök állanak sorfalat Rika +erdeje felől. A sorfal előtt a szolgabiró, megállásra parancsolja +az erdővidékieket. Ezek az én választóim, sokszáz ember, +ellenjelöltemnek csak egy maroknyi jut. A réten kell +elhelyezkedniök a szekereknek, le kell szállani az én szavazóimnak, +szekéren, szánon csak az a maroknyi csapat jöhet. A szolgabiró – +Benedek. Véremből való vér. Jómódu, gyermektelen ember, de – +szolgabiró. Ha igaz: „majd megszakad a szive“, hogy ellenem kell +dolgoznia, de irgalmatlanul dolgozik. Harsányan vezényel, +szedte-vettézik, korbácsával üti-veri a lovakat: balra! balra! – Ó, +az Isten jó, az Isten irgalmas, a véremből való <span class= +"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> vér szive +nem szakad meg. Ugyanezt cselekszi a falu másik végén a +főszolgabiró, itt is gyalogszerrel jönnek be az én hiveim, de már +hosszu szekérsor vonul be, s ezek a szekerek az ellenjelölt hiveit +hozzák. A főszolgabiró nem véremből való vér, nyugodt vagyok +felőle: az ő szive nem szakad meg. Sok gyermek, sok adósság: +kivánhatja-e jó keresztyén, hogy a szive megszakadjon? Nagy kerek +udvarban gomolyognak a hiveim, a kortesek népszámlálást +rögtönöznek: kitünik, hogy, ha utolsó emberig bejött minden +szavazó, kétszázfőnyi a többségem. A kapu előtt markos legények +állnak istrázsát: hiába ólálkodnak a „farkasok“, a nyáj közé be nem +eresztik őket. De tél van, négy órakor már sötétedik, a „farkasok“ +rávetik magukat a szavazni mendegélő nyájra. Könnyü a dolguk, mert +a katonák és csendőrök szembe menetelnek a nyájjal, a nyáj az ut +két szélére szorul, körülfogják, pénzt mutogatnak, sok pénzt – és a +nyáj jámborul mendegél a farkasok után. A népiskola egyik termében +folyik a szavazás, az én elfogdosott nyájamat beterelik a másik +terembe. Sötét estére megtelik az „akol“, egyszerre eresztik be s +szavaztatják le ellenem. A korteseim megfenyegetik a véremből való +vért, akinek „a szive majd megszakad“, hogy igy meg ugy, +telegrafálnak Szapárynak, s a véremből való vér a szemük közé +kacag. Felháborodva jelentik nekem a gyalázatosságot, de én csak +mosolygok ezen: igy van ez széles ez országban. Igy van, igy.</p> +<p>Isten meghallgatja könyörgésemet: a farkasok nyolcvan főnyi +többséget ragadoznak össze. Nincs már itt egyéb dolgom: bundába +göngyölgetem édesapámat, felsegitem a szánra s üzenem édesanyámnak: +ne sirjon, holnap estére otthon leszek. Ez az egyik. A másik: én +vigasztalom, csendesitem siró, káromkodó hiveimet, sőt +megakadályozok egy embert, ki veres kakast akar felrepiteni a +véremből való vér házára. Hátha az égő ház láttára szive csakugyan +megszakadna? Oly nyugodtan viselem a bukást, hogy szinte +megveregetem a vállamat nyugodtságomért. A Pestről hozott ötezer +forintot pótolnom kell még ötezerrel (12 százalék a kamat), +<span class="pagenum"><a name="Page_85" id= +"Page_85">-85-</a></span> de megmarad belőle néhány száz forint, +tehát – Dárius vagyok. Különösen jól esik, hogy jóval kevesebb +pénzzel hozták be az elrablott többséget, mint öt év előtt, amikor +a szolgabiró oldalán jártam be a kerületet. Ezt népem javára irom s +egyben megbocsátom gyarlóságát, mivelhogy végre is véréből való vér +vagyok. S ha pénzért szavaznak az urak, kivánható-e, hogy +földhözragadt szegény emberek, kik hónapszámra nem látnak egy +ötösbankót – ingyen szavazzanak? S irván e könyvet, ujra +megbocsátok a véremből való vérnek is, akinek csakugyan megszakad a +szive később, jóval később egy messze idegenből jött emberért, aki +tenger pénzt hozott s mégis megbukott. A csufos bukás izgalma ölte +meg, az öntudatra ébredt, diadalmaskodó nép szine előtt…</p> +<p>Madarat lehetne fogatni velem, oly nagy a kedvem egész uton +hazafelé: élvezem előre az éjszakát a szülei házban. Tudom, nagy, +igen nagy szomoruságban találom őket, de meg fogom vigasztalni, meg +fogom győzni, hogy az isteni gondviselés müve a bukásom, még csak +ezután kezdődik az én igazi életem, most kezdek csak, igazán +szántogatni a papiroson; ezután irom meg a szép dolgaimat: a +legszebbeket a gyermekeknek és a – népnek. Vagy tán elég is lesz +ennyit mondanom: <i>a gyermekeknek</i>. Hát nem gyermek a nép?</p> +<p>Csudálkozva néznek utánam az uccán jövő-menő emberek, hogy mely +vidáman köszöntgetek nekik. De – de csak addig tart a jókedvem, +amig a szülei ház küszöbét át nem lépem. Megrenditő kép tárul elém: +édesapám fejét lehajtva ül az asztal mellett, az ajtónyitásra riad +fel. Édesanyám ágyban fekszik, ijedten borulok rá, ő átöleli +nyakamat. Keservesen sir:</p> +<p>– Ó lelkem fiam, édes fiam! Megcsaltak, megloptak, megöltek!</p> +<p>Hallom: felzokog édesapám is.</p> +<p>– Mi lesz ártatlan gyermekeiddel?</p> +<p>Fojtogatja torkomat a sirás: nem sokáig fojtogatja, kitör, +együtt zokogok az öregekkel. Most érzem először igazán: Istennek +mely nagy áldása a köny. Szivem <span class="pagenum"><a name= +"Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> szerint kisirom magamat, +lassanként lecsöndesülnek szegény öreg emberek, aztán belekezdek a +vigasztalásba, a megnyugtatásba, de gyanakodva kisérik minden +szavamat: hiszik is, nem is – ugy szeretnék hinni, hogy ugy lesz, +ugy!</p> +<p>– Ugy-e, mind elrabolták a pénzedet?</p> +<p>– Dehogy. Maradt elegendő.</p> +<p>– Ne titkold, fiam, van egy kevés pénzünk.</p> +<p>Már nyitja is nagyapó a tulipánosládát, felemeli a födelét, +kiveszi az oldalfiókból a kopott piros bugyellárist.</p> +<p>– Vidd el fiam, vidd el mind. Minek nekünk, öregeknek a +pénz?</p> +<p>Alig tudom visszaerőszakolni a piros bugyellárist. Közben nannyó +is fölkél, kihuzza felső fiókját annak a ruhásládának, melyre a +rézkarikákat András nagyapó verte fel hajdanában. Ott matat, +turkál, valamit kivesz – nem tudom, mit. Nem is érdekel. Aztán a +tüzhelyhez tipeg, felszitja a tüzet, pillanat mulva sistereg a +kolbász, ide megy, oda megy, tesz, vesz, nézi a téli kabátomat, +teli bunda szőrével, kefét keres elő, tisztogatja, kefélgeti… +Vacsora közben torkomban ólálkodik a szó: – Lám, lám, mégis jobb +lett volna, ha <i>akkor</i> itthon maradok! De szépen gazdálkodnánk +együtt! Vacsora után felolvasnék egy vidám történetet, nevetnénk +mindahárman – ó de szép volna! De visszafojtom a szót, nem búsitom +a jó öregeket. Inkább a gyerekekről beszélek, akiket, csak nőjjenek +még egy kicsit, hazahozom, bizonyosan haza.</p> +<p>– Azt mi nem érjük meg, sóhajtanak az öregek, de látom szemükben +a reménykedő kérdést: hátha, hátha?…</p> +<p>Éjfél után nyom el a jótevő álom. Későn ébredek, aztán bucsuzás, +még egy utolsó kinálgatás: fogadd el a pénzt, fiam, fogadd el, – +kifejlek az ölelő karok közül, repül a szán a vasuthoz, megyek, +Pest, megyek, megint uj életet kezdek tebenned!</p> +<p>Még ugrál néhány százas a tárcámban, hálókocsira váltok jegyei. +Itt hoz a sors össze két emberrel: Bánffy <span class= +"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span> Dezső az +egyik, Boér Elek a másik. Amaz még főispán, de hivják Pestre, hogy +vállalja a Házelnökséget, emez Erdély kinevezetlen gubernátora: +tőle függ, ki kap mameluk-mandátumot Erdélyben, ki nem.</p> +<p>– Á! Megbuktunk? Megbuktunk? – integet messziről nagy +kárörömmel.</p> +<p>– Meg.</p> +<p>– Ugy kell neked, mért hagytál el minket! – s nagyot csap a +combjára széles jó kedvében. És ugy kacag, olyan lelkiből +kacag.</p> +<p>Nem, nem, ez az ember nem érzi, hogy még egy-két esztendeje van +hátra: szörnyü halálnak halálával hal meg.</p> +<p>Szót szó követ, elmesélem, mit müveltek a szolgabirák.</p> +<p>– Ilyennek kellene lenni minden szolgabirónak! – kiált fel +lelkesen Bánffy Dezső.</p> +<p>No, jó. Telik, mulik az idő, két hét mulva Bánffy Dezső lesz a +képviselőház elnöke. Kiadom az arcképet az Ország-Világ-ban, hogyne +adnám ki. Mindössze husz sornyi élet- és jellemrajzot irok az +arcképhez. Elmesélem röviden, hogy a választás után három ur utazik +Pest felé. Hogy a három ur közt ilyen meg ilyen beszélgetés folyt +le. Az az ur, aki igy kiáltott fel: – Ilyennek kellene lenni minden +szolgabirónak! – Bánffy Dezső, a képviselőház ezidőszerinti elnöke. +Az az ur, ki széles kedvében a combjára csapott: Boér Elek, a +képviselőház alelnöke. „Azt hiszem, – fejezem be a jellemrajzot – +bővebb jellemrajzot nem kiván tőlem a nyájas olvasó“.</p> +<p>Ezen a furcsa jellemrajzon sokat nevettek akkoriban, de nem +nevetett annyi ember, mint amennyien sirtak azon a tárcámon, +amelyben bukásomat énekeltem meg. Nevetéssel indult ennek is az +olvasó, de sirással végezé. Hirtelen-váratlan a vidám tárca ama bus +jelenetre fordult, amelynek fentebb tanuja valál, nyájas olvasó. S +amelynek a csattanója a pesti pályaudvaron csattant el, amint +véletlenül benyultam télikabátom zsebébe s onnan egy horgolt +zacskót huztam ki. Tele <span class="pagenum"><a name="Page_88" id= +"Page_88">-88-</a></span> volt a zacskó ezüst forintosokkal. – Ó, +édes jó anyám! Hát nem <i>belelopta</i> zsebembe megtakaritott +pénzecskéjét?! Abba a zsebbe, amelyből annyi pénzt <i>loptak +ki</i>!</p> +<p>…Szeretném látni azt az embert, akinek a politikai pályája +szebben, meghatóbban fejeződött volna be, mint az enyém.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_89" id= +"Page_89">-89-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT04" id="CHAPT04"></a>NEGYEDIK FEJEZET.</h2> +<p class="summary">Ebben csudát lát az olvasó: a magyar iró már +könyvirásból is megél.</p> +<p>A legenda szerint, Isten a világ teremtésekor harminc +esztendőben állapitá meg az ember életidejét, ugyanannyiban az +ökörét is. Az ember keveselte, az ökör sokalta Isten ajándékát, s +emez az embernek tiz esztendőt átengedett. Általában az állatok +mind sokallották az életidőt, igy juttatott a kutya is, a majom is +az embernek a magáéból. Ez a magyarázata – mondja a legenda –, hogy +az ember harminctól negyvenig ökörmódjára dolgozik, ebben az +időszakban huzza a legnehezebb igát, azontul már otthon hagyogatják +házőrzőnek, mignem eljut a gyámoltalan öregségbe, amikor mindenre +nevet, mint a majom.</p> +<p>Ha végiggondolja élete folyását, a legendának minden becsületes +munkásember igazat ád. Harminctól negyvenig legerősebb az ember, ez +időben dolgozik inaszakadtáig, meg-megpótolva a nappalt éjszakával +is. „Két szemnek két óra elég“, – mondogatta édesapám, s ha nem is +szabad szó szerint venni ezt, ereje teljességében a szántó-vető +ember sem a nyolc órai pihenőt, sem a nyolc órai alvást nem +ismeri.</p> +<p>Az apám nem ismerte, én sem ismerém. De mindjárt megállapitom, +mert mind a kettőt megpróbáltam: könnyebb a kasza, mint a toll. A +kaszás Isten szabad ege alatt vág rendet rend után, az iró négy fal +között, magacsinálta füsttengerben vet betü után betüt. A kaszás +meg-megáll, kaszát fen, neki ez is pihenő. Az iró is meg-megáll: +nem pihenni áll meg. Megáll, mert <i>mondat</i> közepén elakad, +hosszan, sokáig keresgél egy <span class="pagenum"><a name= +"Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> szót, a legtalálóbbat, a +legkifejezőbbet. Minden szónak a keresése agyának egy csepp vérét +fogyasztja el. A kaszás délben leül a gyepre, bekanalazza ebédjét, +aztán elterül s nagyot alszik. Az iró betütől és füsttől bódult +fejjel támolyog az ebédlőbe, leroskad az asztal mellé, azt sem +tudja, mit eszik: evés közben tovább füzi a félbehagyott +gondolatot. Ebéd után ledül a pamlagra, szemét lehunyja, de hiába: +az ő alvása nem alvás, nyugtalan szendergés az.</p> +<p>Ujságszerkesztés? Kellemetlen foglalkozás bizonnyal, de legalább +egy tekintetben megnyugtató: betegség, ha lever a lábamról, elsején +küldi fizetésemet a kiadó, nincsenek álmatlan éjszakáim amiatt, +vajjon holnap, holnapután lesz-e kenyér az asztalfiában. +Honatyáskodás? Üldögélek a padban, hallgatom a szónokot; ha +unalmas, kimegyek a folyosóra, ahol rendszerint füsttengerben +anekdótázik egy sereg ember. Este megyek a klubba, ott tereferélek, +s ha jóllaktam politikai és minden egyéb pletykával, hazamegyek +vacsorázni. Gyöngyélet ez annak, akinek egyéb dolga s gondja +nincs.</p> +<p>Isten veled, ujságszerkesztés, Isten veled, honatyaság! Én már +többet ez életben nem kérek regényt Beniczkynétől; nekem Tolnai +Lajos nem ir több bájos falusi regényt. Soha többet ez életben nem +lopom az Időt sem a t. Házban, sem a klubban, én már megint uj +életet kezdek. Merész, sőt vakmerő a vállalkozás: ihol, a gólya, a +kedves gólyamadár meghozta az ötödik gyermeket is, s én lemondok az +elsején pontosan kijáró fizetésről, könyvirással szerzem meg ezután +a gyermekek kenyerét, ruháját, rajztábláját, iskolakönyvét, sőt +forró meleg nyarakon a por- és füstnélküli levegőt is!</p> +<p>Visszapillantok az ujságszerkesztés és honatyaság öt +esztendejére; az egész irodalmi termés egy rossz regény, két mese- +s egy apró-gyermekkönyv: az <i>Apa mesél</i>. Egészen apró +gyermekeknek irtam, voltaképpen az első fiamnak, s talán ez a +magyarázata, hogy legjobb gyermekkönyvemnek ma is ezt tartom. Még +mindig nem merült el a gyermekkönyvek tengerében, sőt épp ahogy e +fejezethez érek, értesit Wolfner József kiadó <span class= +"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> barátom, +hogy karácsonyra jön az ötödik kiadás. Az 1919-ik esztendő április +25-én azt irtam a naplómba egy kommunista ujságcikk olvasása után: +„Ez az én irói pályám halálos itélete“, s im – ébren vagyok-e? – +élek, élek, még mindig élek!</p> +<p>Igen, egy rossz regény, két mese- s – talán mondhatom – egy jó +gyermekkönyv: öt esztendő irodalmi termése sem több, sem kevesebb. +Most pedig hol is kezdjem? Egyelőre rövid lélekzetü történeteket +irok napi és hetilapba. Mi téma összegyült az édes anyaföldön! +Sürün rajzanak lelkemben emberek, történetek, viaskodnak az +elsőbbségért: melyiknek adjak előbb életet. Gyülnek, gyülnek – +könyv lesz belőlük. De nyilvánvaló, hogy életnek ez még nem élet, +hisz itt az ötödik gyermek: az emberek már a negyediknél +mosolyogtak, szánakoztak könnyelmüségemen – no, az ötödiknél már +meg is botránkoznak. Eszembe jut Rákosi Jenő hires vezércikke: a +<i>Gyermekek és kutyák.</i> Egy háziurat állit pellengérre, aki +házába lakót csak ugy fogad be, ha sem gyermeke, sem kutyája nincs. +Ez a háziur nem bocsátja be a gyermeket, nekem a barátaim nem +akarják megbocsátani az – ötödiket. (Istenem, Istenem, mi lesz, ha +beröppen a gólya a hatodikkal is!) Ám én azt mondom néktek, +gyermektelen és egy-kétgyermekü apák és anyák, a gyermek – áldás. +Nemcsak a gyermeknek van őriző angyala, van a szülőnek is. De csak +annak, aki a gyermektől – nem fél. Minden gyermekkel áldás száll a +házra, nem remélt áldás. Szaporodik a gyermek? Szaporodik a kenyér. +A kenyérszerző alkalom.</p> +<p>…Egyszer csak „megjelen nekem“ egy ősz öreg ember. Nem éjjel, +nem álmomban, mint a népmesék ősz öreg embere, fényes nappal jön +hozzám s mondja:</p> +<p>– Ön már sok népmesét irt; ismeri a népmesegyüjteményeket. Ezek +a gyüjtemények el vannak temetve. Az ifjuság kezébe nem kerülnek. +Ugy, amint a gyüjteményekben vannak leközölve, nem is valók az +ifjuságnak. Ön ezeket ujra irná, elmesélné a nép mesemondó hangján. +Mellőzné, ami bennük a gyermeki léleknek ártalmas. Felkutatná ami +mese és monda régi és uj folyóiratokban rejtőzködik. Azokat is +megirná. <span class="pagenum"><a name="Page_92" id= +"Page_92">-92-</a></span> Sőt megirná Vörösmarty és más költők +hőskölteményeit is. Közelebb vinné ezeket az ifjusághoz. Mit szól a +tervhez?</p> +<p>– Gyönyörü terv.</p> +<p>– Az én számitásom szerint, oly nagy az anyag, hogy tiz nagy +kötet telnék ki belőle. Elébb füzetekben jelennének meg, azután +kötetekben. Mint a Vasgereben. Mint a Vörösmarty. Mint a Tompa. +Mint a Garay.</p> +<p>– S lesz ennek kiadója?</p> +<p>– Már meg is van!</p> +<p>– Ki az a vakmerő?</p> +<p>– Méhner Vilmos.</p> +<p>Mint könyvkötő legény került Bécsből Pestre Méhner Vilmos, aztán +könyves boltot nyitott. Magyarul soha meg nem tanult, de kiadta +Vasgereben összes regényeit, Vörösmarty, Tompa, Garay összes +költeményeit. Egy sort sem értett belőlük, de kiadta, mert az én +ősz öreg emberem (Kuttner-Kelemen Dávid a neve) belebeszélte s be +is bizonyitotta, hogy Vasgereben jó üzlet, Vörösmarty jó üzlet, – a +többi is jó üzlet.</p> +<p>Már meg is irta a szerződést az ősz öreg ember, aláirom, viszi +Méhnerhez, hogy ő is irja alá. És másnap dult arccal rohan hozzám +az ősz öreg ember:</p> +<p>– Képzelje, az a – – német, nem irta alá! Házat épit, számlát +hoztak neki, felbosszankodott a számlán s azt mondta: ha Arany +Jánostól viszek neki szerződést, azt sem irja alá. Több könyvet nem +ad ki.</p> +<p>Nem is adott. De az ősz öreg ember nem hagyja annyiban: +végigházalja tervével a kiadókat. Csüggedten tér vissza ujra meg +ujra.</p> +<p>– Még egynél nem voltam. Az Athenaeumnál. Ott egy fiatalember a +könyvkiadó osztály vezetője. Ez meg fog érteni engem.</p> +<p>Ez meg is értette. Ranschburg Viktor a neve. Ezidőszerint a +Pantheon igazgatója. Ennek a most irom könyvnek a kiadója.</p> +<p>Emich Gusztáv, Petőfi első kiadójának a fia, az Athenaeum +elnökigazgatója. Nagymüveltségü ember, ritkaságokkal teli gazdag +könyvtára van: mindig csudáltam, mit keres a – képviselőházban. +Képviselőségem <span class="pagenum"><a name="Page_93" id= +"Page_93">-93-</a></span> idejéből jó emberem. Vele és +Ranschburggal tárgyaljuk meg a Magyar Mese- és Mondavilág dolgát. +Az ősz öreg ember tiz kötetéről leszállunk öt kötetre, s az első +kötet sikerétől függ a további négy kötet kiadása.</p> +<p>– Hát ezt a könyvet minek adják ki? – támad egy ifjukori barátom +Ranschburgra az első kötet megjelenésekor. – Hisz ebből 200 példány +sem fogy el!</p> +<p>– Már 2000 fogyott el, – felel Ranschburg szárazon.</p> +<p>…A Magyar Mese- és Mondavilág már rég tul van a 200 ezer +példányon, a háromszázezer körül jár. Szóval: az ifjukori barát jól +ráhibázott, ugyebár?</p> +<p>A honfoglalás ezredik fordulójára készül el a könyv: ezer év +meseköltése. A szabadságharc ötvenedik fordulójára a <i>Magyar nép +multja és jelene</i>. Jó két esztendei készület: rengeteg régi és +uj történeti és néprajzi könyvek végigolvasása, jegyzetek csinálása +előzi meg a pillanatot, amikor végre nekiülhetek s megirhatom szép +rendibe a föld népének ezeréves küzdelmét – embervoltának +elismertetéseért. Irói pályám legnehezebb s anyagi és erkölcsi +tekintetben is legháládatlanabb munkája ez. Hatvan nyomtatott iv a +kvártalaku, kétkötetes könyv: iró is, kiadó is ráfizet. A müvelt +közönséget nem érdekli a könyv: cime után nyilván azt sejti, hogy a +népnek való olvasmány; a nép nem veszi meg, mert neki meg +drága.</p> +<p>Vége már a régi jó világnak, amikor az ujságok az uj könyvet +tárcacikkre méltatták. Ebben a ritka szerencsében csak az részesül, +akinek ennél az ujságnál, annál is, „jó barátai“ vannak. Nekem +nincsenek. Első könyvemet, a Székely Tündérországot bő +ismertetésre, tulságos dicséretre méltatják az akkori lapok, az +ötkötetes Magyar mese- és mondavilágnak egy-két jó szó már alig +jut. A könyv – üzlet, a kiadó üzlete, mennél nagyobb a könyv, annál +nagyobb az üzlet, ergo a kiadó fizesse meg a – reklámot. Endrődi +Sándor, a <i>Kuruc nóták</i> halhatatlan költője, fellelkesül +ötkötetes könyvemen, magasztaló cikket ir róla, bekopogtat vele +két-három ujsághoz: egyik sem közli. Végre is a <i>Fővárosi +Lapok</i>-ban, az Athenaeum saját ujságában lát napvilágot +<span class="pagenum"><a name="Page_94" id= +"Page_94">-94-</a></span> a költő cikke. A <i>Fővárosi +Lapokban</i>, melynek akkor már alig van olvasója. Ugyanezt +cselekszi Lévai Mihály, az iró-plébános, később országgyülési +képviselő: ő is csupa lelkesedésből cikket ir a Magyar mese- és +mondavilág-ról, elviszi egy ujsághoz, a szerkesztő meg is igéri: +hogyne, hogyne, – a cikk sohasem látott napvilágot. Most már +önkéntelen felmerül a kérdés: voltaképpen hogyan kerül a könyv a +nyájas olvasó kezébe? Mindjárt megfelelek rá: Ama nyájas olvasók +utján, akik a könyvesboltba betévednek, ott a könyvet megveszik, +elolvassák s ha megnyerte tetszésüket, társaságban, ahol könyvről +is esik szó, megkérdik: Olvasták ezt meg ezt a könyvet? Melegen +ajánlom, olvassák el.</p> +<p>Igy terjed a könyv.</p> +<p>Hogy ellenmondásra alkalmat ne adjak, sietve jegyzem meg: a +magam könyveiről beszélek s példával is bizonyitom.</p> +<p>A <i>Testamentum és hat levél</i> az első könyvem, mely utat +talál az olvasók szivéhez. Vékony könyvecske ez. Apránként jelen +meg a Magyar Hirlapban. Pünkösd ünnepén jelen meg a Testamentum az +ujságban, s két hét sem telik belé, megtelik egy ládikó levelekkel. +Csupa meghatott emberek levelei. Mit gondolok, mit nem, magam +leszek a kiadója e könyvecskének, sem az ujságoknak, sem a +könyvesboltoknak nem küldök belőle, mindössze a Magyar Hirlap +jelenti be a megjelenést. S im, egymásnak adják a kilincset a +vevők: a lakásomról hordják el az első kiadást. De vidékről is +sürün jönnek a megrendelések, még táviratban is. Szabadkáról azt +irja egy ur, hogy egy nagy társaságban felolvasta a Testamentumot, +mind megrendelték – küldjek 30 példányt azonnal. Kassáról ugyanezt +irja egy másik ur, ez is kér: küldjek 50 példányt azonnal. Tauffer +Vilmos, a hires nőgyógyász, minden másod-harmadnap elvitet +két-három példányt: 1893 karácsonyán a <i>Testamentum</i> az ő +karácsonyi ajándéka. És igy tovább és igy tovább.</p> +<p>Neki bátorodom az első kiadás sikerén, kinyomatom a második +kiadást is: ebből már küldök a könyvesboltoknak is, az ujságoknak +is. Harminc ujságnak <span class="pagenum"><a name="Page_95" id= +"Page_95">-95-</a></span> küldök Testamentum-ot. Harminc ujság +közül kettő-három irt annyit: megjelent. Annyit sem a többi. Jön +hozzám egy fiatal ujságiró s mondja: Olvastam a Testamentum-ot. +Mondhatom, megrikatott.</p> +<p>– Csak nem vette meg?</p> +<p>– Nem, kérem. Hetekig hevert a szerkesztő asztalán, láttam, hogy +ugy sem irnak róla – zsebrevágtam.</p> +<p>Találkozom Fekete Józseffel, a Magyar Szalon +szerkesztő-kiadójával. Mondja: No, én megjártam a könyvével.</p> +<p>– Hogyan?</p> +<p>– Az ágyban olvastam a Testamentum-ot s egyszerre csak elkezdtem +zokogni. A feleségem felébred, rémülten kérdi, mi bajom. Mutatom +neki a könyvet: ez zokogtatott meg.</p> +<p>Megzokogtatta, de irni egy sort sem irt róla.</p> +<p>Mégis elkélt a könyv. A harmadik kiadásnak már Singer és Wolfner +a gazdája – a világháboruban jelent meg a hatodik.</p> +<p>A jég megvan törve, már jöhet <i>Huszár Anna</i> regényem, jöhet +a <i>Sziv könyve</i>, a <i>Katalin</i>, az <i>Uzoni Margit</i>, +nagyoknak, gyermekeknek, serdülő ifjuságnak való könyveim nagy +serege: az ajtó tárva-nyitva előttem. Jöhet már a hatodik gyermek +is, ezt már nem bérkaszárnyába, magamépitette kisbaconi házamba +röppenti a gólya. Abba a házba, melynek minden téglája – könyv. +Minden téglájában agyamnak egy-egy vércsöppje. Eleven ember van +ebbe is befalazva, miként a dévai várba, az argesi zárdába. Tiz +esztendő eredménye: ötven könyv. Ujabb tiz esztendő – ujabb ötvenet +jelent, s irván e könyvet, már magam sem tudom, hány tizzel vagyok +a százon túl. A legendát meghazudtolom: nekem nem tiz, de husz +esztendőt juttatott az ökör a maga életidejéből. Néha, száz kezem +volna, az sem volna elég: annyi a – megrendelés. Athenaeum, +Franklin, Singer-Wolfner, Lampel-Wodianer a kiadóim; nem kell +szaladgálnom kiadó után. Van esztendő, amikor – beleszámitva +Apponyi beszédeinek sajtó alá rendezését – száz ivre jegyzem rá: +imprimatur! Egy iv, nyájas olvasó, 16 <span class= +"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> oldal. +Számitsd ki, hány oldal száz iv. A számolásban kacagtatóan gyenge +vagyok.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Igaza volt Kiss Józsefnek, vagy valamelyik iródiákjának, aki azt +irta rólam, hogy „jövevény“ vagyok. Jövevény, aki azért jött Pestre +Székelyországból, hogy meséljen a pesti gyerekeknek s mesemondás +közben beléjük plántálja a magyar szót, s talán – a magyar lelket +is. Az édesapám is jövevénynek mondta mind ama családokat, amelyek +nem voltak jelen a kisbaconi ősfoglalásnál, s <i>csak</i> háromszáz +esztendeje, hogy beszivárogtak… Valóban, jövevény vagyok, ha jobban +tetszik, kivándorló, mint akármelyik székely testvérem, aki +Amerikában meg Romániában próbál szerencsét, s közben szüntelen az +édes anyaföld felé száll a sóhajtása; számlálja az esztendőket, a +hónapokat, a heteket, a napokat, végezetül a perceket, amikor +visszatérhet az édes anyaföld kebelére, házat épithet rá, földre +földet szerezhet, magot hinthet belé, aztán – aztán az édes +anyaföld porával vegyül el a pora…</p> +<p>A föld fia, igazi fia, az aszfaltban gyökeret nem ver soha. A +földnek, az édes anyaföldnek van szive, lelke, az aszfaltnak sem +szive, sem lelke nincs. A föld, az édes anyaföld virágillatot, az +aszfalt fojtó büzt lehel. A föld fia csalódhatik a föld fiaiban, +nem csalódhatik a földben. Az emberek erkölcse változhatik, hol +megromlik, hol megjavul, a föld erkölcse nem változik: marad, ami +volt világteremtésekor, időtlen időkig. Emberi kéz hiába irtja ki +Romhány-erdő sok évszázas óriásait, én már halálomig Romhány-erdő +zúgását, Romhány-erdő vadgalambjának búgását hallom, sodorjon +bárhová a Sors szele. Hiába romlik meg a kisbaconi borviz-kut vize +az emberek nemtörődömsége miatt, szájamban e borviz izét érezem, +nemcsak a szájamban, a szivemben is. Hiába kótyavetyélik el +édesanyám tulipános ládáját, a ruhák közé rejtett alma illata +örökre az enyém marad.</p> +<p>Még alig tünt el a szép ifjuság, s én a szép öregségről +álmadozom. A mindennapi kenyérért irom könyveimet, de két kenyérből +egyet folyton hazaküldök. Egyik <span class="pagenum"><a name= +"Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> kenyér a jelenvaló életé, – +jövendőé a másik. A nagyváros s a kis falu közt oszlik meg életem, +hol haza, hol visszaszaladok. Itt könyvet nyomtatok, ott fát +ültetek. Itt könyvet adok el, ott földet veszek. Könyvre könyvet, +földre földet. Kellemetes is volna, hasznos is volna kissé a +nagyvilágban körültekintenem, látókörömet tágitanom, de huzva-huz +az édes anyaföld hazafelé, mindig csak hazafelé; kitör belőlem az +ősök vére, nem vágyom látni a velencei doge-palotán az ábrázatomat: +egy kis kert nekem az egész nagy mindenség. Egy kis kert, amelynek +fáit, bokrait magam ültetém. Egy darab föld, melyet őseim verejtéke +áztatott. A mező, az erdő, a falu, az erdőzúgásos, vadgalambbúgásos +Erdővidék itt gyökeredzik minden történetem, innét csendül szét a +hangja minden mesémnek: nekem éppen elég halálig, mit e föld lelke +lelkembe plántált, legyen elég nektek is. Haláltól való csudálatos +megváltatása után a tékozló fiu fogadalmat tett, hogy az uj életet +az édes anyaföldnek s népének szenteli. Megtartám a fogadalmat. Ha +nem hazudik a statisztika, népiskolai és népkönyvtárakban az én +könyveimnek van legtöbb olvasója. Nekem a dicsőségből ennyi éppen +elég. Adjon más egyebet, szebbet, jobbat, maradandóbbat a +nemzetének: nem irigylem, dicsérem ezért. – <i>Ilyennek is kell +lenni,</i> – mondta az egyszeri cigányprimás, amikor a hegedümüvész +játéka felől kérdezték a véleményét. Kell, kell, mondom én is. +Mennél többen legyenek. Ámen.</p> +<p>…Már hordják a követ, a téglát. Minden kő, minden tégla egy-egy +példánya könyveimnek. De már ennek külön fejezetet szentelek. Nem +minden esztendőben épit házat a magyar iró.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_98" id= +"Page_98">-98-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT05" id="CHAPT05"></a>ÖTÖDIK FEJEZET.</h2> +<p class="summary">Ebben igen közönséges dolgokról lesz szó, +nevezetesen: házépitésről, faültetésről, mezei és falusi +életről.</p> +<p>Még áll az ősi ház, él nagyapó, nannyó, s im, az udvaron öt +pesti unoka szaladgál. Istené a dicsőség: megaranyozhatom életük +alkonyát. 1894-et irunk: már csak egy esztendőt „hetvenkedik“ +nagyapó, akkor ráfehéredik a nyolcvan esztendő. Ma még csak vén +ember, de jön már, jön már az aggság. Már fel-felsóhajt: Ó, erő, +erő, hová levél! – de a kertben még ő kaszálgat füvet a bocikának; +ő kaszálja meg a helyet, ahová hinta állittatik fel a pesti +unokáknak.</p> +<p>Gyönyörü élet-alkony! Álmatlan éjszakákon mit sóhajtoztak, mit +keseregtek: Sohasem látjuk meg a pesti unokákat! Nem akarnak hinni +a szemüknek: Sürü sóhajtásuk felhatott a magas egekbe, Isten +meghallgatta könyörgésüket – két hófehér galamb körül öt fióka +röpked.</p> +<p>Nagyapó, nannyó megfiatalodik. Kicsi villákat, gereblyéket +csináltat nagyapó az unokáknak, eltipeg velük a rétre: együtt +forgatják a száradó szénát. Nem győzi dicsérni a gyermekek +szorgalmát, amikor hazatérnek: Higyje meg, nannyó, annyi +boglyácskát raktak az unokái, hogy ki lehetne telelni rajta egy – +döglött bárányt.</p> +<p>– Ó, ó, magát mindég fogja a tréfa, – mosolyog nannyó, aztán +hirtelen eltünik, öt pohár tejjel fordul vissza nagy fürgén: – +egyetek, édes csirkéim, egyetek. Ugy-e, megéheztetek?</p> +<p>Igen-igen csudálkoznak, hogy milyen jók ezek a pesti gyermekek: +nem kényeskednek, nem nyafognak, nem veszekednek, nem verekednek, s +mely édesen <span class="pagenum"><a name="Page_99" id= +"Page_99">-99-</a></span> simulnak hozzájuk, az egyszerü öreg +emberekhez. Igen-igen elcsudálkoznak; azon is, hogy estefelé csak +szól az anyjuk: Gyerekek, lefeküdni! Egy, kettő, há-rom! – és +indulnak a gyermekek, mint a katonák. Ezért és sok mindenért +igen-igen dicsérik nekem a pesti menyemasszonyt. Ami a szivemnek +igen jól esik.</p> +<p>– Ó, édes fiam, ha örökké itt maradhatnátok!</p> +<p>– Örökké nem maradhatunk; de ezentul minden nyáron itt +leszünk.</p> +<p>– Ha ugy, lenne!</p> +<p>– Ugy lesz.</p> +<p>Az ősi ház „nagy házában“ kényelmesen elférünk az öt gyerekkel. +Két ablak néz a virágos kertre, egy az udvarra, negyediknek egy kis +ablak, a veteményesre nyiló „tyukleső“ ereszti be az áldott nap +sugarát. A halhatatlan mályva virágai behajolnak az ablakon. András +nagyapó háromfiókos ládájáról egyetlen rézkarika sem hiányzik, s +im, szakadatlan teljesül a jövendölése: rézkarikákat a pesti unokák +is meg-megzörgetik. De vajjon gondolt-e András nagyapó – pesti +unokákra? Képzelem, hogy eltünődik, ha le-letekint az égből: vajjon +honnan kerülhettek ide ezek a térdig nadrágos, azon alul csóré +lábszáru fiuk? „Ejnye, enyje, de szegény ember lehet az apjuk!“</p> +<p>Az ősi ház mögött már ássák a kicsi gazda házának a +fundamentumát. Gábor bácsi fia a kicsi gazda. Őszre telő alá is +kerül, pedig a kicsi gazda három teljes esztendeig nem lesz e ház +lakója: a császár ad neki kvártélyt. Mért sietnek oly igen? +Felelet: egy az, hogy a kicsi gazdának része legyen az épitésben, +más az, hogy kész ház várja, amikor a császár hazaereszti.</p> +<p>– Talán ide épült volna az én házam, – borul el a lelkem egy +pillanatra – ha édesapám nem a világnak nevel, s én az ősi telket +el nem adom. De jól történt, ugy, ahogy történt. Ide behallik az +ucca lármája, beszáll a pora – én majd a gyümölcsös mögött épitem +az én házamat. A lucernás kertben, amelynek szélén a Macskás-patak +kanyarog. Tul a patakon rét, aztán szeliden emelkedik föléje +Magyarósoldal, majd hirtelen meredek heggyé ágaskodik. Hajdan erdő, +most egy-egy <span class="pagenum"><a name="Page_100" id= +"Page_100">-100-</a></span> faóriás törzse rothadoz, itt-ott nyirfa +meg csenevész bokor szomorkodik. Be szép erdőt varázsolok én +ide!</p> +<p>– Mit szólsz a tervemhez, Mária?</p> +<p>– Gyönyörü a terv, de most is oly sokat dolgozol… Félek, +összeroskadsz.</p> +<p>– Amit én tervezek, nem egy-két, de sok-sok esztendő munkája +tesz, Mária. Marad e munkából a gyermekeinknek is, az unokáinknak +is. Kitüzöm a célt s lassan, szép lassan haladunk feléje. Az első +lépés a ház s hozzá egy kis kert. Ez az első lépés három esztendőt +jelent. Székely szokás szerint kezdünk a fészekrakásba. Első +esztendőben meghordom a fundamentumkövet, megvettetem cigányokkal a +téglát. Második esztendőben a fenyvesből lehozatom a födélhez való +fát. Harmadik esztendőben együtt az anyag, felépül a ház. S a +negyedik esztendőben szépen a karomba öltöd a karodat, én +fölvezetlek a garádicson, ott, azt hiszem, megindult szivvel állunk +meg egy pillanatra, aztán önkéntelen lehajlunk, megcsókoljuk a +küszöböt s belépünk a házba. Velem tartasz-e <i>ebben is</i>?</p> +<p>– Veled, veled.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Már épitjük is a házat Máriával – papiron. Négy szobán kezdjük +tavasszal, nyár végére a négy nyolcra szaporodik, majd hozzátoldunk +egy fürdőszobát is. Igen komolyan meghányjuk-vetjük, hogy, ha +minket Isten megáldott öt gyermekkel (s megáldhat még többel is), +egyszerre csak nyakunkra nőnek a gyerekek, ez megházasodik, az +férjhez megy, még nyolc szoba is kevés lesz majd. Ha csak négy +unokát számitunk egy családra, ez már husz gyermek. A szülék száma +tiz. Husz meg tiz = harminc. Velünk, öregekkel, összesen leszünk +harmincketten. De számitásba kell vennünk a hatodik gyermeket is, +akit sokat emlegetünk, s igy szinte bizonyos, hogy egyszer csak +beröppen vele a gólya. Benső vágyunk a hatodik, még pedig leány, +mert többségben vannak a fiuk: három fiu, két leány. Amig csak öt +gyermekünk van, el sem tudunk – válni. Ám lenne csak három fiu, +három leány, mely <span class="pagenum"><a name="Page_101" id= +"Page_101">-101-</a></span> könnyü volna válnunk! Ezen igen +nagyokat nevetünk, s addig is, mig a válás bekövetkeznék, +elhatározzuk, hogy az ebédlő nagyterem lesz. Akkora, hogy ötven +ember kényelmesen elférjen az asztal körül. Gyermekeknek, unokáknak +ez a ház lesz a találkozója minden nyáron. Akkor is, amikor mi már +rég a temetőben porladunk. Természetesen, a kisbaconi +temetőben…</p> +<p>A nyilt verandáról egyenesen az ebédlőbe fog nyilni az ajtó. Nem +rejtjük el: aki belép, mindjárt ide lépjen. Lássa első pillanatban, +hogy házunk, szivünk tárva-nyitva minden jó embernek. Bár a +rajzoláshoz igen keveset értünk, minden nap csinálunk két-három +tervet, s mintha éjjel-nappal azon kellene tünődnünk, mire költsük +el a pénzünket, hat ablakkal tiszteljük meg az ebédlőt, sőt az +udvar, meg a kert felé nyiló ajtó fölé is ablakot tervezünk: hadd – +„legyen világosság!“</p> +<p>Nagyapó is, nannyó is, nem akarnak hinni a szemüknek, +meg-megmutatván napról-napra változó tervrajzainkat. Nekik minden +terv tetszik, csak a garádicsok miatt aggódnak, amelyek a verandára +köröskörül felvezetnek.</p> +<p>– Fiaim, – mondja nagyapó, – egyszer majd ti is megöregedtek s +akkor „megnő“ a garádics.</p> +<p>– De igy szebb lesz, nagyapó.</p> +<p>– Szebb, szebb, de bizony mondom, „megnő“ a garádics…</p> +<p>Ujabb tervet eszelünk ki: bevezetjük a vizet a fürdőszobába, a +konyhába, a virágos kertbe. De honnét? Szemünk előtt csörgedez a +Macskás-patak, de szeszélyes egy patak ez: hol vigan folydogál, sőt +néha ki is csap medréből, hol messze fönt az erdőben kiszárad a +forrása, s ilyenkor csak a meder egy-egy gödröcskéjében szomorkodik +a viz. Bővizü patak foly a falu közt, de innét mások telkén s az +uccán át lehetne ide vezetni a vizet: nagy felfordulás, nagy +költség ez – le kell erről mondanunk. Nagyapó mosolyogva hallgatja +vizvezetéki tervelgetésünket, végül megszánja szomorkodásunkat, s +mondja: – Jertek velem. <span class="pagenum"><a name="Page_102" +id="Page_102">-102-</a></span></p> +<p>Átmegyünk a Macskás-patakon, alig távolodunk száz lépésnyire, +megáll.</p> +<p>– Nézzetek ide. Ezen a helyen ennek előtte kétszáz esztendővel +Benedek Kerestély ükapátoknak halastava volt. Ihol, még most is +látszik vékonyan a halastó karimája. Most menjünk tovább.</p> +<p>Tovább megyünk, fölfelé a lankás hegyoldalon, harmincat sem +lépünk, bővizü forrás bugyog előttünk.</p> +<p>– Ennek a forrásnak a vize táplálta a halastavat, – mondja +nagyapó.</p> +<p>– Hiszen, – mondom én, – tudtam én a létezéséről mindakettőnek, +de ha a földje egyiknek sem az enyém.</p> +<p>– A halastó földje nem, de a forrásé még enyém. Nézd, ez a föld +hosszan elnyulik a hegyoldalon. Itt ásatsz egy árkot. Amott egy +nagy gödröt, éppen szembe azzal a hellyel, ahová a házat épited, +innét aztán a viz szépen befolydogál a házadba.</p> +<p>Mindjárt fel is mérjük a távolságot – lépéssel: forrástól a +viztartó medencéig nyolcvan, medencétől be a házig hetven méter +utat tesz a viz.</p> +<p>– Ó de jó, ó de jó! Áldja meg az Isten, nagyapó!</p> +<p>Nagyapónak különben tetszik is, nem is ez a tervünk. Inkább nem, +mint igen. Nagyapó már a nyolcvanadik esztendőt tapossa és sohasem +jutott eszébe, hogy a maga dolgán könnyitsen, életét kényelmesebbé +tegye. Jó félszáz esztendeje mult, hogy a maga gazdája s neki elég +volt egy kút: házba, pajtába ebből meritették, hordták a vizet, s +jutott kút vizéből a szomszédoknak is. Nagyapó felesleges +költségnek itéli a vizvezetéket, éppen mint a garádicsot, de +viszont „megesméri“, hogy a világ sokat haladt az ő gyermekkora +óta, ennélfogva belenyugszik a vizvezetékbe is, a garádicsba is. +Ennél szokatlanabb ujitásokba is belenyugszik nagyapó, mihelyt +bizonyosságot szerzett arról, hogy tervezgetésünk egészen komoly +tervezgetés. Hogy az ő pesti fiának a szive csakugyan +visszavágyódik az édes anyaföldre, itt akar élni, itt akar halni. +Akkor szerzett pedig erről bizonyságot, amikor az első szekér követ +behozták a lucernás kertbe. Ez a szekér már az én szekerem, a +szekér elé fogott két ló az én lovam. <span class= +"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span></p> +<p>Ez az első szekér kő csudát müvelt. Egyszerre csak látom, hogy +mindegyre bekanyarodik a telekre egy szekér: hol ennek, hol annak +az atyámfiának a szekere. Mind követ hoznak, szépen leüritik az én +kövem mellé. Aztán jönnek szekerek, amelyeknek a gazdái nem +atyafiak: ezek is követ hoznak. Megindultan köszöngetem a kéretlen +szivességet, s különösen jól esik látnom, hogy nem halt még ki az +ősrégi székely szokás: házat, csürt, istállót ha épit a székely, +fél falu siet a segitségire. De még nagyobb csuda is esik: a +szomszéd Magyarhermányból egyszerre huszonöt szekér kanyarodik be a +telekre, – mind követ hoznak. Eszembe jut, hogy három év előtt +ennek a falunak minden választója rám szavazott ugyan, de egyetlen +egy sem szavazott ingyen, sok-sok boromat, pálinkámat itták meg, +holott én oly igaz szivvel igértem, hogy szivem, lelkem, mindenem a +népé, az én népemé – s ime, kéretlen és ingyen hozzák a követ! Ezek +az emberek hajnalban felkeltek, kimentek az erdőbe, ott a szekeret +megrakták kővel, irgalmatlan rossz erdei utakon kinozták a +marhájukat, estefelé értek a telkemre, tehát egy egész napot +áldoztak nekem. Ki érti ezt? Idegen azt nem érti, de értem én, aki +itt születtem, itt nevelkedém. Ebben a népben két lélek lakik. Az +egyik az ősrégi lélek, amely hü maradt az ezeréves szokáshoz; a +másik az uj lélek, melyet az ujkor erkölcstelensége plántált belé. +Házépités? Nosza, gyerünk, segitsünk a vérünkből való vérnek. Ezt +cselekedte az apám, a nagyapám, az ükapám, ezt cselekszem én is. +Követválasztás? Kezdetben ingyen adtam a vótumot, de tett-e a +népért valamit, akire én ingyen szavaztam? Nem. Szegények voltunk, +azok maradtunk. Második alkalommal már pénzzel kináltak; +elfogadtam. Harmadik alkalommal kináltak, nem kináltak, +megköveteltem. S minden alkalommal többet és többet. Nincs igazam? +Akinek pénze van a követségre, bizonyosan sok-sok pénzt remél a +követségből. Hadd fizessen.</p> +<p>Ime, igy dolgozik egy emberben két lélek: becsületes és +becstelen. Az egyiket az őshazából hozta, – ez megmaradt épségben; +a másikat nem ő hozta, ezt <span class="pagenum"><a name="Page_104" +id="Page_104">-104-</a></span> gonosz kezek plántálták bele… Vajjon +ennek mikor szárad ki a gyökere?</p> +<p>Nagy kőhalmok emelkednek a telken, minden kőben – szeretet. +Vetik a vályogvető cigányok is a téglát, hordják az erdőről a fát +az atyafiak: hatvanezer téglát száz szekér fa éget pirosra. Ássák a +fundamentumot, rakják belé a követ a kőmivesek. Kisgazdák a +kőmivesek, nem iskolában tanulták a kőmivességet. Ma +szántnak-vetnek, holnap házat épitnek. A terv pesti épitész +munkája, ezen egy kicsit elcsudálkoznak, de nem igen akadnak meg +rajta. Most van csak igazán elemében Gábor bácsi. Most veszi csak +igazán hasznát, hogy a sepsiszentgyörgyi német iskolában a +Baukunstot is tanitották. Ő a főpallér, kezében a tervrajz, igy +dirigálja a kőmiveseket. Székelymódra megy az épités. Első +esztendőben összehordjuk az anyagot. Második esztendőben födél alá +kerül a ház. Harmadik esztendőben kerül sor ajtókra, ablakokra. Az +ácsok is mind kisgazdák. Ezek sem az iskolában tanulták az +ácsmesterséget: apáról fiura száll a kézügyesség. Gyönyörüen +faragják ki a gerendákat, a szarufákat, mérnöki pontossággal +illesztenek fát fához – ugy, ahogy a rajz előirja. Bonyodalmas +szerkezet ugyan a födél szerkezete („látszik, pesti mesterkedés“), +de megakadás nélkül foly a munka. Elébb az udvaron állitják össze a +födelet, alaposan körülszemlélik, aztán messzire távolodnak, ugy +szemlélik, hogyan fest az egész. A hosszu Rofaj a főács. Egyszerüen +Rofajnak hivja az egész falu, mivel az egyetlen, aki Rafael névre +kereszteltetett. Egyébként – mondjam-e? – az ő vezetékneve is +Benedek. Ölmagas, karcsu öreg ember. Hetven év felé jár s még +mindig egyenes, mint a nádszál. Hosszukás, lófő arca igazi +arisztokrata arc. Csak mente kellene a hátára s mehetne a +főrendiházba. Kurta fanyelü pipa lóg a szájában, ugy nézi, szemléli +hosszan, sokáig a födélalkotmányt, aztán megszólal:</p> +<p>– Ezt én a házra nem teszem fel.</p> +<p>– Mért nem? – kérdem én.</p> +<p>– Mert éktelen csúf.</p> +<p>– Mért csúf? <span class="pagenum"><a name="Page_105" id= +"Page_105">-105-</a></span></p> +<p>– Azért, mert alacsony.</p> +<p>– Persze. Igy tervelte a pesti épitész.</p> +<p>– Már akárki tervelte, rosszul tervelte. A házat elcsúfitja.</p> +<p>– Dehogy csúfitja. Csak tegyék fel, öreg.</p> +<p>– Én-e, uram? Az Istennek sem teszem fel.</p> +<p>– Ejnye, öreg, ejnye, én tudom, mért nem tetszik magának. Mert a +szeme megszokta a magas födelet. Magasabb a födél, mint a fal. +Hiszen egyrészt jó a magas, meredek födél: nem áll meg a hó rajta; +de másrészt rossz, mert igen ránehezedik a falra. Igaz-e?</p> +<p>– Há’szen igaz, de szép. Ez meg éktelen csúf.</p> +<p>– Próbáljuk meg.</p> +<p>– Én-e? Hogy hótomig csúfoljon a falu?</p> +<p>A fiatalabb ácsok is segitségemre jönnek: ha már ugy van, ahogy +van, próbáljuk meg. Ha csúf lesz, leszedjük…</p> +<p>– Hát próbáljátok, én kezemet sem mozditom meg.</p> +<p>Nosza, nekiállnak az ácsok, szétszedik a födelet, darabonként +felhordják a falra, ott összerakják. Az öreg messziről nézi a +munkát, a fejét szüntelen csóválgatja, hümmöget, mikor aztán végére +érnek, kérdem:</p> +<p>– No, öreg, mit szól hozzá? Éktelen csúf-e?</p> +<p>– Hát, uram – – – –. (Ezek a vonalak azt jelentik, hogy közben +vakargatta a fületövét.) Hát, uram, ami igaz: igaz; ami nem igaz: +hazugság. Isten, Jézus, ugy segé’n, csakugyan szép!</p> +<p>A honfoglalás ezeredik évfordulóján ásták a ház fundamentumát, s +1898 tavaszán nagyapó s nannyó ott álldogáltak a verandán, várták a +pesti fiut, a pesti menyemasszonyt, a pesti unokákat.</p> +<p>– Istené a dicsőség, – rebegte nagyapó. – Örömmel szállok az én +koporsómba.</p> +<p>– Istené a dicsőség, – rebegtük utána s leborultunk a szent +küszöb előtt.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Nekünk szent volt.</p> +<p>Ma, mikor e könyvet irom, csak adnak-vesznek házat, épiteni nem +épitnek. Világháboru, két forradalom, megszállás fergetege +szétrombolta, elsöpörte minden <span class="pagenum"><a name= +"Page_106" id="Page_106">-106-</a></span> javainkat – ki oly +vakmerő, hogy épitésbe fogjon? Igen, ebben a lelketlenül +megcsonkitott országban nem épitnek, waggonokban, bűzös odukban +senyvednek földönfutók százezrei, itt csak adják-veszik a házat. +Szédületes summákon cserélnek gazdát városi és falusi házak. Az én +házam az ő kilenc szobájával, vizvezetékével, 14 szárnyas és +szárnyatlan ajtajával, 19 dupla, tükörüveges ablakával, +alagcsövezéssel, kerek tizezer forintba került a mult század +alkonyán. Való igaz, akkor is háromannyi pénzt emészt, ha +nagyurasan azt mondom az épitőmesternek: Ime, itt a tervrajz, +minden néven nevezendő anyag a maga gondja, nekem majd átadja a ház +kulcsát, én meg fizetek. De én székely szokás szerint épitém +házamat, sok száz szekér kő, fa és homok miatt lapos tárcámat alig +kellett kinyitnom. A fundamentum fölött három sor faragott kővel +kezdődik a fal: erdő, mező csak ugy termi a követ, hermányi +kisgazdák faragják, akik szintén sohasem tanulták a kőfaragást, de +a munkájuk csupa remek. Ők faragják a veranda oszlopait is, a +hosszu garádicsköveket is, amelyek, nagyapó szerint, egyszer majd +megnőnek… Ingyen fa éget pirosra hatvanezer téglát s – ki hinné ma +ezt? – ezer tégla négy pengő forint. A szomszéd faluban, +Nagybaconban, cserépvető telep, negyven-ötven család üzi e +mesterséget a szántás-vetés mellett: ezer födélcserép ára 5 pengő +forint. A kőmives a maga kenyerén, napszámba dolgozik, a napszám +egy forint 20 és 50 krajcár közt váltakozik. A ház befödése – egy +jó vacsora. Ősrégi székely szokás az is, hogy kéretlen, hivatlan +jönnek férfiak, nők, gyermekek, kézről-kézre adogatják a cserepet, +mig annak a kezébe kerül, aki a fedésben legjáratosabb.</p> +<p>Igy épül a székely ház, igy épült fel az enyém is, melynek +kisebb formában ma már egy sereg utánzata van, mind – alacsony +födéllel. Azzal az „éktelen csuf“ födéllel, melyet az öreg Rofaj +„az Istennek sem“ akart feltenni. De azóta már sok „éktelen csuf“ +födelet tett fel, mert ami igaz: igaz, ami nem igaz: hazugság – +Isten, Jézus ugy segé’n, szép az! <span class="pagenum"><a name= +"Page_107" id="Page_107">-107-</a></span></p> +<p>Mai bankóban az én házamat félmillióra értékelik, de hordanák +össze a világnak minden kincsét: nesze, ez mind a tied, add ide a +házadat, nem adnám. Ezt a házat elvenni lehet, megvenni nem. Ebbe a +házba be van falazva a lelkem, a téglákat, melyeknek minden darabja +egy-egy könyv, az én véremmel kevert mész ragasztja össze – nem, +nem, ezt a házat csak elvenni lehet, megvenni nem.</p> +<p>Amikor a szent küszöb előtt leborulunk Máriával, már levélbe +borultak a gyermek-gyümölcsfák ház mögött, ház előtt, ház körül. +Miként András nagyapó kertjében, szép sorban állnak a fácskák, +alma, körte, szilva, cseresznye, meggy. A ház előtt egy kis park: +fenyőfacsoportok; szerteszét mindenfelé erdei fák, bokrok, itt-ott +virágágyak. A fákat én ültettem, a virágokat Mária. Falu uccájáról +hosszu kocsiut kanyarodik a ház elé, ennek az utnak két szélét apró +fenyőfácskákkal ketten ültetjük tele. Két-két fácska egymás +mellett, szélében, hosszában arasznyi távolság, majd ha derékig +nőnek, élő sövény lesz belőlük. Aztán négy-öt lépésnyire +egynek-egynek megengedjük, hogy nagyot nőjjön, nagyot – micsoda +szép, micsoda gyönyörü sétaut lesz majd valamikor ez az ut! +Munkaközben ujabb terv születik, a fenyősor mögé gyümölcsfákat +ültetünk, azok majd kimosolyognak a nagyra nőtt fenyők közt – ó de +szép lesz az! Nini, almát, körtét terem a fenyőfa!</p> +<p>Nyár folyamán kétszer-háromszor kapáljuk, gyomláljuk s folyton +öntözgetjük a gyermek-fenyőket – kétezeren vannak két sorban – és +biztatjuk: nőjjetek, nőjjetek. És a fenyőfácskák engedelmes +gyermekek, szemlátomást nőnek. Hogyne nőnének, amikor ez a föld a +fenyő hazája, s mi kapálgatjuk, gyomlálgatjuk, öntözgetjük is. Itt +ugy nő az erdei fa, mintha huzva-huznák fölfelé. Négy esztendő sem +telik belé, már fiatalos erdőben sétálunk: növendék-paradicsom ez. +Tetten érjük magunkat: bár a mi erdőcskénk mindig ily fiatal +maradna! Mint ahogy fel-felsóhajt a szülő gondtalanul játszó +gyermekeinek láttán: Ó, bár mindig gyermekek maradnátok!</p> +<p>Fel-felröppenö, oktalan sóhajtások ezek, a természet +<span class="pagenum"><a name="Page_108" id= +"Page_108">-108-</a></span> törvénye ellen nincs fellebbezés: a +magból csemete, a csemetéből fa lesz, nagyon erős fa, terebélyes, +melynek árnyékában jó meg-megpihenni. A gyermek sem maradhat +gyermek: azért áld meg vele az Isten, hogy emberré neveljük. Ime, +mégcsak egy esztendeje vagyunk a ház lakói, s a kedves gólyamadár +beröppen a hatodikkal. Leány, világos, hogy leány, hiszen ezt +vártunk – no, Mária, most már válhatunk. Békésen megosztozhatunk: +három fiu, három leány.</p> +<p>Öt gyermekkel jövünk <i>haza</i> tavasszal, hattal megyünk +<i>vissza</i> Pestre, ősszel. Alig pihenünk meg, tárcacikkben +énekelem meg a hatodikat. Elpanaszlom, hogy az emberek mint +sokallják a más ember gyermekét. Már az ötödiknél botránykoztak, a +hatodikat meg sem tudják bocsátani. Hogy ez az ember – elveszett +ember. Másnap beállit egy hordár, hoz egy nagy skatulyát.</p> +<p>– Ki küldte?</p> +<p>– Nem tudom. Az Andrássy-uton adta át egy fiatal ur.</p> +<p>A hordár eltünik, kinyitjuk a skatulyát, benne egy szépen +felöltöztetett baba, nagyobb a hatodiknál. A baba mellett egy +cédula: A „hatodik“ irójának egy ismeretlen tisztelője.</p> +<p>Bizonyosan nő küldte, erre vall a nőies irás is, meg a gyöngéd +figyelem is, gondolom magamban. Sorba vesszük barátainkat, +ismerőseinket: talán ez, talán az, de egynél sem tudunk +megállapodni.</p> +<p>– Képzeld csak, mi történt, mondom Ranschburg Viktornak, az +Athenaeum akkori igazgatójának.</p> +<p>Elmondom, hogy mi történt. Hogy nőtől ered ez a szép gondolat, +ez bizonyos, csak az a kérdés: ki volt ez a nő.</p> +<p>Ranschburg elmosolyodik.</p> +<p>– Te küldted a babát?</p> +<p>– Nem, de férfi küldte.</p> +<p>– Ki?</p> +<p>– Azt nem árulhatom el.</p> +<p>De addig vallatom, hogy mégis elárulja.</p> +<p>– A testvérem telefonált nekem, kérdezte a cimedet. <span class= +"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> Tőle +tudtam meg, hogy Kornfeld érdeklődik a cimed iránt.</p> +<p>– A Hitelbank igazgatója?</p> +<p>– Ő.</p> +<p>– Szinte hihetetlen. De hát akkor ezt nekem valamely formában +viszonoznom kell. Megküldöm neki valamelyik könyvemet.</p> +<p>– Nem, nem! Neked nem szabad tudnod arról, hogy Kornfeld küldte +a babát. Ez megrontaná az örömét. Bizonyosan tudom ezt. Azt is +tudom róla, hogy szeretne egyszer meglepni téged kisbaconi +otthonodban.</p> +<p>– Engem?</p> +<p>– Téged. Kiváncsi rá, hogy milyen a magyar iró falusi +fészke.</p> +<p>Soha az életben nem találkoztam Kornfeld Zsigmonddal. Tudtam +róla, hogy idegen országból plántálódott magyar földbe, itt tanulta +meg a magyar nyelvet, üres óráiban a legjelesebb professzorok +vezették be a magyar irodalomba, s megállapitottam Magyarország +elismerten legnagyobb pénzügyi kapacitásáról, hogy költői lélek: +erre vall a gyöngéd gondolat, erre a vágy, hogy falusi fészkemben +akart látni engem.</p> +<p>Két esztendő multán e nem csupa szám, de csupa sziv embernek +hirtelen halállal halt meg egy fia. Talán éppen az, aki a babát a +hordárnak átadá. Akkor én ujságban irtam levelet az apának. Ebből a +levélből tudta meg, hogy gyöngéd figyelme nem maradt titokban. Ő +maga is férfikora javában hunyt el. Én meg életem alkonyán +ismerkedtem meg Pál nevü fiával, tőle tudtam meg, hogy volt +részemre egy másik titka is: az idegenből magyar földre szakadt +nagy ember maga olvasta fel esténként gyermekeinek Testamentum +könyvemet…</p> +<p>Szivesen mulatnék még e soha szinről-szinre nem látott s nekem +mégis oly kedves emlékü ember mellett, de sietnem kell Magyaróshegy +oldalára: ott kapálja kukoricáját Sigmond Sándor, szerencsét +próbálok, hátha eladná a földjét. Még csak ez az egy darab föld nem +az enyém a vizvezeték meg a ház között, <span class= +"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> +szeretném, ha végig az én földem alatt csordogálna házamba a viz. +Már tudom, igen tudom, mi a földvásár. Földet vásárolni emberektől, +akik ugy ragaszkodnak hozzá, mint anyja emlőjéhez a gyermek. +Már-már elfog a kétség, ha végigtekintek a falu egész hosszában +elnyuló hegyoldalon. Negyven-ötven katasztrális holdra becsülöm a +területet, mely ezer esztendővel ezelőtt a Benedek-nemzetség egyik +ősfoglalása volt s melynek kebelét még kétszáz év előtt is egy +ember ekéje hasogatta, most meg száznál több gazda szántja, +kapálja. Mely rettenetes elaprózódása a földnek, ennek az amugy sem +nagy darab földnek! A legnagyobb darab köztük egy hold. A legtöbb +200–600 négyszögöl, de vannak jóval apróbbak is: a legkisebb 40 +négyszögöl. Most már csinálj vásárt ennyi gazdával! Vannak vagy +százan. Lehet, többen is.</p> +<p>Mikor adja el a székely ember a földjét? A székely ember akkor +adja el a földjét, amikor a fejére gyült bajok tömkelegéből semmi +reménység a kimenekedésre. Ez az egyik eset, s ez a legritkább. A +másik eset, amikor kiszemel a megvételre egy jó földet, szeretné +megvenni, de nincs rá elegendő pénze. Ugy segit magán, hogy +magamfajta földéhes embernek elad egy gyengébb minőségüt, kisebbet, +ugy adja el, hogy megvehesse a kiszemelt földet, s még pénze is +maradjon. Az esetek többsége ez. A legeslegritkább eset, amikor +dobra kerül a székely birtok. Gábor bácsit, három falu jegyzőjét +gyakorizben kérdezte egy tréfás ügyvéd: Mikor mehetek már +Kisbaconba végrehajtani? Felelte Gábor bácsi: Amig én leszek +jegyző, soha. Harmincnál több esztendeig volt Gábor bácsi jegyző – +ez idő alatt az ő falujába végrehajtó nem járt. Egyetlenegy per sem +volt, egyetlenegyszer a dobot meg nem ütötték. Ettől a néptől kell +nekem visszahóditanom őseim földjéből egy darabot. Sürün olvasom az +ujságok hirdetései közt, hogy itt is, ott is, az ország más-más +vidékein több száz holdas birtok eladó, holdja 50–100 forint. Én +magam állapitom meg az ősi földek árát, a helyi átlagos ár +kétszeresében; tiz-husz gazdától kerül össze egy-két hold s egy +holdnak ára 640 pengő forint. És vért <span class= +"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> +izzadok, amig egy száz négyszögöles földet megveszek. Becsülöm érte +fajomat, mert ritka eset, hogy az eladó éppugy vért nem izzad, mint +én, amig földje árán más föld jut a kezére. De, ihol, ott kapálgat +Sigmond Sándor, szerencsét próbálok vele.</p> +<p>– Adjon Isten jónapot!</p> +<p>– Jó napot adjon Isten!</p> +<p>– Jó munkálódást, Sándor.</p> +<p>– Köszönöm szivesen.</p> +<p>– Hát csak egyedül?</p> +<p>– Egyedül, instálom, egyedül. A cselédek még kicsikék, az +asszony hol jöhet mezőre, hol nem.</p> +<p>– Ugy látom, elég jól indul a török buza. (A kukorica székely +neve.)</p> +<p>– Elég jól, hál’ Istennek.</p> +<p>– Csak ott a vizes résziben gyenge. Sárgul.</p> +<p>– A sok eső miatt, instálom.</p> +<p>– A talajviz miatt van az, Sándor.</p> +<p>– Hát ott egy kicsit vizes természetü.</p> +<p>– Hány vékás ez a föld?</p> +<p>– Harmadfél. (Ötszáz négyszögöl.)</p> +<p>– Lássa, megvenném magától ezt a földet.</p> +<p>– Nem eladó, instálom.</p> +<p>– Tudom, Sándor, tudom. De jobb földet vehetne az árán.</p> +<p>– Ennél jobb földet, instálom? Kerek Erdélyországban sincs jobb +föld ennél!</p> +<p>(Nem mese, szóról-szóra igy mondatott.)</p> +<p>– No, no, Sándor. Talán mégis csak akad ennél jobb. Még a +kisbaconi határban is. Hiszen vannak első, másodosztályu földek, a +magáé meg harmadosztályu.</p> +<p>– Tudom, instálom, hogy harmadosztályu, de ezen a földön minden +esztendőben annyi törökbuza terem, hogy egész esztendeig +puliszkázik belőle a házamnépe.</p> +<p>Mondhatnám erre: Bizonyosan kicsi a család. Mondhatnám azt is: +talán kevés puliszkát esznek, de ezzel megbántanám. Azt mondom +hát:</p> +<p>– No, jó, nem adja el. De ha mégis eladná, mennyire taksálná? +<span class="pagenum"><a name="Page_112" id= +"Page_112">-112-</a></span></p> +<p>Gondolkozik, gondolkozik s mondja:</p> +<p>– Ó, uram, ezt én ki sem tudnám mondani, olyan jó föld ez!</p> +<p>Végre is Istennek ajánlom Sándort, várnom kell türelemmel, hátha +mégis akad egy jobb föld „kerek Erdélyországban“, talán éppen a +kisbaconi határon. És csakugyan akad – enyém lesz a föld dupla +áron.</p> +<p>Nem lehetetlen, Benedek Keresztély királybiró ükapám egy +darabban adta el Mogyorósoldalt s azután aprózódott el. Ha egy +darabban, bizonnyal eladta egy nap alatt. Én tiz esztendő alatt +hóditom vissza az ősfoglalást. Tiz esztendő során száz Sigmond +Sándor, akinek a földjénél nincs jobb kerek Erdélyországban – ne +irigyeljétek tőlem e darabka földet. Olyan kicsi, hogy ha együtt +volna száznál több könyvem minden példánya, beteregethetném +velök.</p> +<p>Lépésről-lépésre nyomulok előre, meg-megállva, nagy pihenőket +tartva, aztán ismét nekivágok, tovább törtetek, inamszakadtáig. +Érzem, hogy édesapám, a föld szerelmese, nem lehetett szerelmesebb, +mint a fia. Most értem csak meg igazán, miért nem engedte, hogy +idegennek adogassam el földjeimet. Most kezdem érteni, mért huzódik +falum népe a tagositástól. Mért nem kivánja, hogy minden +földecskéje egy területre kerüljön, holott tavasztól őszig százfelé +is kell szaladnia, tenger időt veszit e miatt s nem is müvelheti +meg igazában szerteszórt földjeit. Ezek az emberek csökönyösen +ragaszkodnak e szétszórt földekhez, amelyeken az apjuk, a +nagyapjuk, az ükapjuk szántott. Mindeniknek van minden dülőben +egy-két földje, amelynél „nincs jobb kerek Erdélyországban“ – s +ezeket a tagositás más kezére juttassa? Inkább lemond a könnyebb, a +jövedelmezőbb müvelésről, semhogy öröklött földjei másra cserélje +föl.</p> +<p>Hogy száznál több könyvet irtam, ezen nincs csodálnivaló: irtak +ennél irók jóval többet, jóval jobbat. Erre nem vagyok büszke. Hogy +száznál több székelyembertől vettem s cseréltem földet tiz év alatt +– erre büszke vagyok. Sőt, akár hiszitek, akár nem, könyveimbe +közel sem vagyok annyira szerelmes, mint a <span class= +"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span> +földembe, a gyümölcsfáimba, az én kicsi erdőmbe, melynek minden +fáját magam ültetém. Gyümölcsfát, erdei fát, bokrot huszezernél +többet ülteték, hegyoldalán, völgyben annyi utat vágtam, hogy elég +volna egy falunak. Hiába finomult testemen bársonnyá a zeke, +paraszt vagyok valójában, a föld soha ki nem ábránduló szerelmese; +s hiszem és vallom erős hittel, hogy ha mint iró, valamivé lettem, +Isten után az édes anyaföldnek s szüleimnek, ezeknek az egyszerü +embereknek köszönhetem. Irásaim ereje – ha van bennök erő – az édes +anyaföldé; irásaim lelkének nemessége – édes szüléimé.</p> +<p>Láttatok-e boldog embert? Ha nem, látnotok kellett volna a volt +tékozló fiut, amikor oly sok idő multán az ekeszarvát ujra megfogá, +s ment, mendegélt az eke után. Ment mendegélt, s feje fölött +lebegett a pacsirta, szállt feljebb, feljebb a magas ég felé s +vitte, vitte imádságát a hazatért fiunak! És nem láttatok soha +boldogabb embert nagyapónál, aki könybe borult szemmel rebegi el: +Isten áldja meg a munkádat, fiam! Ő már elbucsuzott az erdőtől; +elbucsuzott a mezőtől, életének 85-ik esztendejében hintette +földjeibe az utolsó magot. Tizenöt esztendős korában fogta meg az +ekeszarvát, hetven esztendeig hasogatta az édes anyaföld kebelét, +hintette belé a piros buzaszemet: az őserő megroppant – a mezőtől +is bucsuznia kell. Csendes kis tragédia volt ez. Mikor utolsó +földjét is bevetette nagyapó, megállott, feltekintett az égre, +nézte sokáig a lemenő napot s aki látta, csudálhatta: a nap sugarai +tündöklő koszorut fontak a hófehér haju szántóvető fejére. És +mintha hallatszott volna mennyei szózat: Eredj haza, a te öreg +társadhoz, hü szolgám! Im, koszorut fontam az áldott nap sugaraiból +hófehér fejedre: megérdemelted, te, aki egy hosszu életen át +szántottad-vetetted földjeidet, s este-reggel énhozzám +fohászkodtál, a láthatatlanhoz.</p> +<p>Hallotta nagyapó a szózatot, megértette, s könybe lábbadt +szemmel rebegte: Áldott legyen a te szent neved, Uram. Megértettem +a Te intelmedet. Az utolsó <span class="pagenum"><a name="Page_114" +id="Page_114">-114-</a></span> buzát hintettem az én földembe. +Legyen meg a Te akaratod.</p> +<p>Hosszu, igen hosszu ut volt az, amig nagyapó végigbotorkált a +földjén. Vissza-visszanézett s búcsuzódott: Isten áldjon, édes jó +földem! Többet nem szántlak, nem vetlek, öreg testem kivánja a +nyugodalmat.</p> +<p>És otthon, a vén házban, két öreg ember sirdogál, egymást +vigasztalják, s egymást vigasztalva sirnak, mert az olyan jól esik +öreg szivüknek.</p> +<p>– Igen, igen, nannyó, mennyei szózat volt, bizonyosan az volt, +aki beszélt hozzám. A fiatalok kinevetnének, ha mondanám, hogy +éreztem a fejemen a koszorut: hetven esztendő jutalmát. Ó, csak a +jó Isten utolsó munkámat, megáldaná. Nekünk talán elég is lesz az a +buza, ami az én vetésemből terem… Egy esztendő, kettő – a mi +számunkra lehet-e már több idő?</p> +<p>De eltelt egy esztendő, eltelt kettő. Isten nem küldi el a Halál +angyalát, s fogy, fogyogat a nagyapó vetette buza. Hiszen, ha +zsugorgatnák, ha senkinek sem adnának belőle! De Istenem, +megtudná-e állni az ő aranyszivök, hogy az idegent is meg ne +kinálják, ha hozzájuk vetődik, bár egy karéj kenyérrel? És a sok +unoka, dédunoka, akiknek mind a nannyó kenyere izlik legjobban, +mert nannyó „kakastejjel s varjuvajjal“ süti. „Egyetek, aranyos +csirkéim, egyetek!“</p> +<p>S telik, múlik az idő, uj Istenáldása hullámzik a mezőn, +aranykalászok hivogatják a népet; Jertek, jertek, arassatok le! +Ragyogó arccal tódul a buzahatárba mind az épkézláb ember, az ég +csillagai földre szálltak buzakeresztek képében; aztán egyszerre +csak zúgnak-búgnak a cséplőgépek is, megtelnek a hombárok, a +szuszékok: nem látsz bánatos arcot. Akinek kevés lett, örül az is. +Kevés, de jó. Alsómalom, felsőmalom éjjel-nappal zúg, zakatol, a +molnár nem győzi számbavenni a temérdek zsákot. Mindenkinek van uj +buzája, csak nagyapónak nincs!</p> +<p>– Mig tart a régiben, nem kell az uj, – mondogatja nagyapó. +<span class="pagenum"><a name="Page_115" id= +"Page_115">-115-</a></span></p> +<p>– Nem, nem, – mondja nannyó is. – Az ujat már nem maga vetette… +Nem kell, nem.</p> +<p>Az uj buzában mindenféle hiányosságot találnak. Látszik, hogy +cselédember vetette. Mit bánja az, ha konkoly is a fele. Lám, a +nagyapó buzája olyan, mint az arany. S milyen tiszta, pedig nem +rostálták! Ez meg kuporodott szemü, szintelen.</p> +<p>Meg-megkérdi nagyapó: – Van-e még a régiből, nannyó? Eltart-e +bár karácsonyig? Nannyó megrezzen, de nagyapó nem veszi észre, +olyan vidáman mondja: Hogyne! Eltart az még tavaszig is.</p> +<p>– Akkor engem kiszolgál… – mondja nagyapó, s megnyugtatja ez a +gondolat, bár Halál jár a nyomában.</p> +<p>Csak nannyó s a jó Isten tudja, hogy a hombár, amelyben a régi +buza volt, – üres. Hogy e héten kaparta föl az utolsó vékát. Mely +szerencse, hogy nagyapó nem tud fölmenni a létrán! Sejtelme sincs +arról öreg szivének, ami a hombár mellett történt. Amikor az öreg +asszony kisöpörte az utolsó szemet is s ráborult a zsákocskára: Az +utolsó! Az utolsó! Nem lesz többé ilyen buzám soha! Soha! Ó, +áldott, jó öreg gazdám! Az utolsó buza, amit a te kezeddel +vetettél!</p> +<p>Mint drága halottat siratja szegény öreg asszony az utolsó véka +buzát. Könyezve adja át a molnárnak, könyezve veszi át a lisztet; +könyeivel dagasztja a tésztát – nagyapó buzájából az utolsót.</p> +<p>– Nannyó, maga sirt. Mi lelte?</p> +<p>– Akinek sok gyermeke s unokája, mindig van siratni valója… – s +kegyes hazugsággal elámitja nagyapót.</p> +<p>Hanem… hanem, amikor az utolsó cipó kerül az asztalra, nem tud +tovább uralkodni öreg szive nagy fájdalmán, zokogva borul nagyapó +kezére és csókolja sokáig: áldott jó kezem! Áldott jó kezem!</p> +<p>– Nannyó… No, no, nannyó… Csendesüljön. Ez az utolsó, ugy-e? Az, +ugy-e? Érzem, hogy az. Megéreztem… Isten akarta igy, hogy hosszura +nyuljon életünk. No, no, ne sirjon, nannyó. Szeljen az <span class= +"pagenum"><a name="Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> utolsó +cipóból nekem is. Kicsit, kicsit… Hadd maradjon holnapra is…</p> +<p>„Nem mese ez“, igaz történet, két öreg ember csendes tragédiája. +Nekem nem kell költenem a történeteket, csak el kell mondanom. Nem +kell rágnom tollam nyelét, csak mendegélek az eke után, s bár a +versfaragástól ifjukoromban búcsut vevék, dalba kivánkozik a mezei, +a falusi életnek sok-sok gyönyörüsége. Mint ahogy nagyapó dalolgatá +halkan, csendesen, az eke után: Honnan jössz te oly leverten, bús +pajtás? – ugy dalolgatok én is, sorhoz sor verődik, mint barázdához +barázda, rímre rím csendül, s egyszerre csak kész a dal, az együgyü +dal a mezei életről:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Én, ki papiroson sokat +szántogattam,<br /></span> <span class="i0">Baconi mezőben +szántogatok mostan.<br /></span> <span class="i0">Aszfalt helyett +járok keskeny barázdában,<br /></span> <span class="i0">Szivem +gyönyörködik pacsirta dalában.<br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Világ pompájára szívem nem +vágyódik,<br /></span> <span class="i0">Nem és nem irigylem +nagyváros lakóit.<br /></span> <span class="i0">Dalos szinházakba +mig tódulnak mások,<br /></span> <span class="i0">Pacsirtadal +mellett virágágyat ások.<br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Amikor felpirkad a szép piros +hajnal,<br /></span> <span class="i0">Megtelik a kertem vidám +madárdallal.<br /></span> <span class="i0">Érzem a szivemnek ő +megifjodását,<br /></span> <span class="i0">Testemnek, lelkemnek ő +megújhodását.<br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Nem irigylem én a gála +urinépet,<br /></span> <span class="i0">Reggeltől estélig éntőlem +henyélhet;<br /></span> <span class="i0">Kísérem az ekét csendes +dalolással,<br /></span> <span class="i0">Bizony, nem törődöm léha +mulatással.<br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Paraszti mód szerint nagy +boldogan élek,<br /></span> <span class="i0">Nagy úr ám a király: +véle sem cserélek.<br /></span> <span class="i0">Kedves ekém után +ahogy én sétálok,<br /></span> <span class="i0">Megirigyelhetnék +tőlem a királyok.<br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Oh, mezei élet, te vagy a szép +élet,<br /></span> <span class="i0">Világ sok javáért el nem +cserélnének!<br /></span> <span class="i0">Te benned terem meg sok +szép gondolatom,<br /></span> <span class="i0">Én aztán lassankint +mind eldalolgatom.<br /></span> <span class="i0"><span class= +"pagenum"><a name="Page_117" id= +"Page_117">-117-</a></span><br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Amikor én járok az eke +nyomába,<br /></span> <span class="i0">Bizony mondom néktek, nem +járok hiába.<br /></span> <span class="i0">Egy-egy dalomat ha +szépnek találjátok,<br /></span> <span class="i0">A baconi mezőt +áldva áldhatjátok!<br /></span></div> +</div> +<p>Hallgatom a cséplőgép méla búgását, hallgatom, s ugy tetszik +nekem, mintha a bús magyar dalt hallanám:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Mikor magot hint földbe a +magyar,<br /></span> <span class="i0">Ajkán elnémul mindenféle +dal.<br /></span> <span class="i0">S ím, mélabúsan mit elhint a +nép,<br /></span> <span class="i0">Dalolva adja vissza most a +gép!<br /></span> <span class="i0">A gép, ez az otromba +gép.<br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">…Búg a cséplőgép mélán, +csendesen,<br /></span> <span class="i0">Ömlik belőle piros +búzaszem.<br /></span> <span class="i0">Ugy elmerengek méla +dallamán,<br /></span> <span class="i0">Mintha csak népünk dalát +hallanám –<br /></span> <span class="i0">A bús magyar dalt +hallanám.<br /></span></div> +</div> +<p class="center">*</p> +<p>Ime, csakugyan beteljesült Balandi Józsinénak, ennek a rosszmáju +asszonynak a jövendölése, el is dicsekszik vele: No, ugy-e +megmondtam, hogy gazda lesz belőle! Igaz, hogy afféle irógazda, +akinek a gazdaság lelki gyönyörüség, semmi egyéb. Esztendők során +az irodalom pótolja a gazdaságot, s nem a gazdaság az irodalmat. +Szentül hiszem, hogy az én gazdaságom mintagazdaság, s nem csuda +hát, ha – ráfizetek. A gyerekek lefotografálják a házat, a kert +festőibb részeit, a gazdasági udvart, a kocsiutat, melynek két +szélét már növendékfenyők szegik, s a képek alá apró verseket +firkálok.</p> +<p>A mintagazdaságot ábrázoló kép alá ezt irom:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Elek apó +mintagazdasága,<br /></span> <span class="i0">Csak ő tudja, (sőt +még ő sem!)<br /></span> <span class="i0">Hogy mit fizet +rája.<br /></span></div> +</div> +<p>A kerti kép alá:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Elek apó kertje<br /></span> +<span class="i0">Fáit ő ültette,<br /></span> <span class= +"i0">Hogyha nem dicsérik,<br /></span> <span class="i0">Bántja őt +felette.<br /></span></div> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_118" id= +"Page_118">-118-</a></span></p> +<p>Másik kerti kép alá:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Elek apó kertje<br /></span> +<span class="i0">Isten háza mellett,<br /></span> <span class= +"i0">Szépen idehallik,<br /></span> <span class="i0">Mit ott +énekelnek.<br /></span></div> +</div> +<p>És igy tovább, és igy tovább. Nőnek a gyermekek, mosolyog az ég +felettünk, oly szép az élet, még csak tiz esztendő mulva tör ki a +nagy égiháboru, de ugyan ki álmodja meg, hogy kitör? Marci, akihez +a <i>Testamentum</i>-ot irtam, mint nagyapót rajzol le, hófehér +hajjal, szakállal, karosszékben ülök, terebélyes fa árnyékában, +körülöttem egy sereg unoka… Valóban, szinte kacérkodunk az +öregséggel, Mária is, én is. Szép csendes öregségről ábrándozunk, +amikor kéz a kézben tipegünk a magunk ültette almafák szegte +Mária-uton. Olyan öregségről ábrándozunk, amilyen a nagyapó s +nannyó öregsége. Amikor mi is magázni fogjuk egymást. Amikor unokák +serge rajzik köröttünk. Amikor, ha be-beborul is az ég felettünk, +ha meg-megzavarja is életünk csendes folyását az utolsó cipóhoz +hasonlatos epizód, gyermek-kacagás, unokák kacagása viditja fel +szivünket, gyermek-mosolygás melege száritja fel könyeinket.</p> +<p>Történhetnek-e itt lélekrenditő, nagy tragédiák? Itt csak hol +vidám, hol megható, iró lelkét termékenyitő dolgok történnek; itt a +lelkek nem rendülnek meg, mert jó és rossz, ami az emberekkel +történik, mind <i>Isten akarata</i>, „amiben meg kell +nyugodnunk“.</p> +<p>Im, jön Benkő Dánielné keresztanyámasszony, tiz-tizenkétéves +fiut vezet a kezén. Ez a fiu Gergely fia. Azé a Gergelyé, aki +gyermekkoromban legkedvesebb pajtásom vala. Ez a fiu – árva-fiu. Ez +az öreg asszony eltemette a leányát s vele első unokáját. Egy +koporsóban temették anyát és gyermekét. Ez az öreg asszony +eltemette azt a fiát, aki a familia büszkesége volt. Ez az öreg +asszony eltemette a második fiát is. Ugy halt meg, mint az első. +„Fájt a szivem, hozzá lőttem.“ Miért fájt a szive, meg nem tudta +senki. Titkát sirba vitte. S ez az öreg asszony még mindig él. +Szinte földig <span class="pagenum"><a name="Page_119" id= +"Page_119">-119-</a></span> hajoltan, de él. Ráillik a nóta: Úgy +meg vagyok búval rakva, mint a borizü almafa. S még mindig él. +Vallásos lelke megnyugodott Isten akaratában, s bús életének +alkonyát, im, megaranyozza ez a gyermek.</p> +<p>Azért hozta el, hogy barátkozzék össze a két fiu. A gyermekkori +barátok fiai. Kiváncsian nézem, mint fogadja a kurtanadrágos, +hosszuharisnyás, sárgacipős pesti gyerek a háziszőtt nadrágos, +patkócsizmás, bokrétás posztókalapos fiut. Vonakodás, huzódozás +nélkül lép hozzá a pesti gyerek, s kérdi: – Mi a neved?</p> +<p>– Benkő Árpád.</p> +<p>– Az én nevem – s mondta nevét a fiam.</p> +<p>– Tudtam, ha nem mondod is. Édesapám sokat beszélt nekem a te +édesapádról. Mindég együtt játszottak.</p> +<p>– Akkor mi is együtt játszunk, – mondja Marci. – Hol laktok? Úgy +szeretném látni az édesapádat!</p> +<p>– Az én édesapám meghalt.</p> +<p>– Oh, Istenem! Meghalt!</p> +<p>– Meg.</p> +<p>Úgy ahogy az apák, kézenfogták egymást a fiuk, mentek a +gyümölcsösbe, szaladgáltak, versenyt futottak, aztán mit gondoltak, +mit nem, Macskás-patak partján hajlós füzfavesszőt vágtak, +meghajliták szépen körbe-karikába; a virágos kertben temérdek +virágot szedtek, azt mind rákötözték a füzfakarikára. Kész a +koszoru. Megfogják kétoldalt, úgy mendegél a temetőbe a két fiu: +egy kurtanadrágos, hosszu feketeharisnyás, sárgacipős s egy +patkóscsizmás, szőttesnadrágos, bokrétás posztókalapos fiu…</p> +<p>Aludjál édesen, Gergely.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Tele van népköltésünk az erdővel kapcsolatos dalokkal, de az a +nép, amelynek lelkéből e dalok fakadnak, az erdőben, mint erdőben, +alig gyönyörködik. Be szép nóta ez:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Erdő, erdő, be magas +vagy.<br /></span> <span class="i0">Édes rózsám, be messze +vagy!<br /></span> <span class="i0">A rózsámat +megláthatnám!<br /></span> <span class="i0">Ha az erdőt +levághatnám.<br /></span></div> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_120" id= +"Page_120">-120-</a></span></p> +<p>Le is vágná, gondolkodás nélkül levágná, nemcsak a rózsájáért, +de magáért az erdő fájáért is. Inkább ezért, mint azért. Látom itt, +a Nagykunság földjén, hogy a legtöbb tanyán egy-két akác +szomorkodik, némelyiken egy sem. Nyilvánvaló, hogy ez a nép nem +szereti a fát. Ha szeretné, nem sajnálná tőle a földjét, fát +ültetne belé, mennél többet. A székely hegyeken magától terem a fa. +Isten ülteti, neveli az erdőt, s ha egy-egy erdőt letarolnak, +hivatalos hatalom ültettet helyébe csemetéket. A székely ember +erdőn jártában meg-megáll egy szép növésü fa előtt, nézi, nézi, +már-már hiszed, hogy felkiált: ó de szép fa! Csakugyan felkiált, +mert megakad a szeme egy karvastagnyi ágon, melyből három ág egy +tőn indul fölfelé: Hej, de szép háromágu villa lenne ebből! Már +fent is van a fán, egy-két csapással levágja a hej, de szép +villának való ágat. Egy másik fán olyan ágat pillant meg, amely +lőcsnek született, csak meg kell faragni, csinositani, kész a lőcs. +És igy tovább és igy tovább.</p> +<p>Erdőnek, fának szépségét nem látja a nép, mert az iskola e +látásra nem tanitja meg. „Ne bántsd a fát!“ – tanitják az +iskolában, sőt a fának hivatalos ünnepnapja is van. De a fát tovább +bántják gyermekek, ifjak, öregek, mivelhogy annak szeretetére, +szépségeinek meglátására nem nevelik. Husz esztendeje ültetek +gyümölcsfát, erdei fát, de sohasem láttam, hogy az én munkásaim +szeretnék ezt a munkát. Fát kell kivágni? Nosza, már kézben a +fejsze, vágják a fát, alig pillantasz félre, már földön hever.</p> +<p>Tiz éger- és füzfa áll egy sorban: egy kis kaszáló rét határát +jelzi ez a fa. Megveszem a kis kaszálót, s gondolom magamban: +kivágatom ezt a tiz fát, mert elzárja előlem a kilátást, ha erre +járok. Nem látom a nagybaconi templomot, pedig de gyönyörü kép a +hegy tetején álló templom. Nem látom a bodosi erdős hegyet, mely az +aljában meghuzódó falut koszoruzza. Fát ültetünk a kert más +részében, két embert kiállitok e munkából: menjenek, vágják ki azt +a tiz fát. Nyomban szaladnak fejszéért, én meg tovább ültetek. +<span class="pagenum"><a name="Page_121" id= +"Page_121">-121-</a></span> Félóra sem telik belé, megvillan a +fejemben: Nem vágatom ki mind a tiz fát, csak négyet. A négy +középsőt. Három-három megmarad kétoldalt, tágas nyilt kapu képe +lesz igy, hirtelen-váratlan tárul az erre járó elé a templom is, a +bodosi hegy is – de gyönyörü látvány lesz az! Szaladva szaladok az +én két emberem felé, de messziről látom: a tiz fa közül már csak +egy szomorkodik.</p> +<p>– Valóságos gyermek a nép, – sóhajtom el magamban. – Lázas +gyönyörüséggel vágja ki a fát, lanyhán, közömbösen ás gödröt a +csemetének. Gyermek, gyermek.</p> +<p>Aki egyszerü ember szereti a fát, annak vérbeli öröksége az. +Édesapám maga is ültet fát, mivelhogy István nagyapó is ültetett. +Juharfát Isten dicsőségére, gyümölcsfát gyermekei, unokái örömére. +Édesanyám is szereti a fát, megszerette András nagyapó gyümölcsös +kertjében. S úgy látszik, szereti az erdőt is, mert egyszerre csak +sohajtozni kezd, sürün tekintget az erdő felé: Óh, ha meg egyszer +oda mehetnék!</p> +<p>Mondja nagyapó:</p> +<p>– Messze van az, nannyó.</p> +<p>– Könnyen beszél maga, mert az erdőtől már elbucsuzott.</p> +<p>– Igaz, én már elbucsuztam. Azt hittem, megszakad a szivem, +amikor utoljára gyüjtöttem szénát az erdőn. Sirtam, mint a +gyermek.</p> +<p>– Tudom, sirnék én is.</p> +<p>– Mondtam annak a nagy bükkfának, akinek a tövibe harminc ember +is meghuzódhatik az esső elől: Isten áldjon meg, fa! Őrizzen meg +villámütéstől, hogy az unokáim unokái is ülhessenek alattad.</p> +<p>– Hát attól a fától elbucsuzott-e, akit az én édesapám uram +oltott? Hányszor áldottuk édesapám uramat, mikor a rekkenő melegben +megszomjuhoztunk s az a jó leves alma szájunkat megnedvesité! +Vajjon, nem vágták-e ki az unokák?</p> +<p>– Nem, nannyó, nem.</p> +<p>– Az unokáim mindég igérik, hogy fölvisznek <span class= +"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span> +egyszer, de csak huzzák, halogatják. Bizonyosan kivágták az +édesapám uram fáját…</p> +<p>Szorongva mondja nagyapó:</p> +<p>– Már pedig emlékszem, hogy tavaly még ott volt. Ott, ott. +Bizonyosan ott. Ettől is elbucsuztam. Bizonyosan elbucsuztam.</p> +<p>Következik erre hosszu hallgatás. Köny pereg le nannyó szeméből. +Ugy tetszik, nagyapóéból is.</p> +<p>– Hát csak vitesse el magát, nannyó. Bucsuzzék el az erdőtől +maga is.</p> +<p>Másnap reggel már készülődik is nannyó a nagy utra. Halovány +arca piros az édes izgalomtól. Százszor is megkérdik a pesti +unokák:</p> +<p>– Hová készül, nannyó?</p> +<p>Százszor feleli: – Az erdőre, aranyos csirkéim, az erdőre. Oda, +hol az édesapám uram almafája van.</p> +<p>– Hoz-e almát, nannyó?</p> +<p>– Hozok, aranyos csirkéim, hozok.</p> +<p>A szekérszin alól kihuznak egy könnyü szekeret, azt maga nagyapó +rakja tele illatos szénával. Oly puha ülést csinál nannyónak, hogy +a királyné is elülhetne rajta. S amig az ülést csinálja, +rendezgeti, folyton beszél az unokának, aki nannyót az erdőre +viszi.</p> +<p>– Vigyáz, édes fiam, nannyóra. Rossz az ut, vigyázattal hajts, +nehogy megrázza.</p> +<p>– Ne féljen, nagyapó.</p> +<p>– De én félek. Hogyne félnék? Mi lesz velem, ha nannyóból +kifogyok? Ha én szekérre ülhetnék, nem félnék. De én már nem birom +a szekér rázását, fiam.</p> +<p>…S mintha látnék tarka-barka galambfiókákat, amint repdesnek az +öreg galambok körül, ugy repdesik körül nannyót az unokák, mind +fogják, ültetik a szekérbe.</p> +<p>– Jó-e az ülés, nannyó?</p> +<p>– Ó de jó!</p> +<p>– Isten vezérelje, nannyó!</p> +<p>– Pá, nannyó, pá. Hozzon epret.</p> +<p>– S almát!</p> +<p>– Hozok, aranyos csirkéim, hozok.</p> +<p>Ezt már az uccáról kiáltja vissza nannyó. Kisérik <span class= +"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span> +szemmel, mig egy kanyarodónál el nem tünik a szekér. S még azután +is sokáig künn áll az uccán, mig a szekérnek a pora is felszáll, +eloszlik a levegőégben, – nagyapó.</p> +<p>– – Mintha látnék öreg fehér galambot, aki elvesztette a párját +s búsan tipeg az udvaron: ez nagyapó. Hiába repdesik körül a +galambfiókák, arca nem derül föl. Reggeltől estig helyét nem +találja. Kezdi azon, hogy számitgatja magában: vajjon most hol +járhat nannyó? Valahol Érces puszta körül. De meglehet, hogy még +nem értek odáig. Jó, ha Kövespatakig értek. Csak ott valami baja ne +essék, mert igen csuf, gödrös hely az. Na, eddig ott van. Vajjon +fog-e szénát gyüjteni? Bizonyosan nem állja meg. Még majd felhevül, +vizet iszik, s betegen hozzák haza…</p> +<p>– Ó, mért is eresztém el!</p> +<p>Közben nagyapó baltát vesz elé s aprófát vág nagy +buzgalommal.</p> +<p>– Minek vágja, nagyapó, hiszen van itt már három esztendőre +való.</p> +<p>– Hát, ha én meghalok, ki vág fát nannyónak?</p> +<p>– Ki? A cseléd.</p> +<p>– Ó, fiaim, attól megfagyhatna nannyó. Isten őrizz, hogy +cselédre szoruljon.</p> +<p>– Itt vannak az unokák.</p> +<p>– Jó, jó, tudom én, mit csinálok…</p> +<p>Igy aztán valahogy mégis eltelik az idő. De amint alább-alább +száll a Nap, nagy nyugtalanság lepi meg. Mindegyre hallgatózik: nem +szól-e a csengő? Küldi az unokákat:</p> +<p>– Menjetek a borvizkútra, hozzatok nannyónak friss borvizet. +Tudjátok, hogy mennyire szereti.</p> +<p>– Van már, nagyapó.</p> +<p>– Hát a vacsora kész-e? Éhes lesz bizonyosan.</p> +<p>– Kész, kész.</p> +<p>Erre aztán egy kicsit felvidul.</p> +<p>– Meglátjátok, mi tenger epret hoz nannyó, gyerekek! Emlékszem, +egyszer, amikor még fiatal házasok voltunk, egy szempillantásra +nagy kosár epret szedett, amig én a kaszásokkal kaszáltam. S +emellett főzött <span class="pagenum"><a name="Page_124" id= +"Page_124">-124-</a></span> ebédet, vacsorát, s még szénát is +gyüjtött. Milyen friss asszonyka volt. Istenem!</p> +<p>– Még most is az, nagyapó.</p> +<p>– Meghiszem azt! Többet ér a mai fiatal asszonyoknál.</p> +<p>Hirtelen elhallgat nagyapó.</p> +<p>– Halljátok a csengettyüt?</p> +<p>– Jőnek! Jőnek!</p> +<p>– Ugy-e, jőnek? Ugy-e, jól hallottam?</p> +<p>Jőnek, jőnek. Vidám csengetéssel fordul be a szekér. Nagyapó +reszket az örömtől. A lába megfiatalodott, szaladva szalad a szekér +elé. Mindenkit elhárit az utjából, remegő karját kitárja: – Ide, +nannyó, ide! Én veszem le a szekérről.</p> +<p>És az a jó Isten egy pillanatra visszaadva nagyapó karjának a +régi erőt s szép-gyengén leemeli nannyót a szekérről.</p> +<p>– Ó, csakhogy megjött!</p> +<p>Megfogja nannyó kezét s öreg emberek finomult gyöngédségével +vezeti az akácfa-testvérek alá. Ama két fa alá, melyet a legidősebb +unoka ültetett az aranylakodalom emlékezetire…</p> +<p>– No, megjárá az erdőt, nannyó.</p> +<p>– Meg, nagyapó, meg.</p> +<p>– Elbucsuzék maga is… Tudom, megsiratta…</p> +<p>– Meg, nagyapó, meg.</p> +<p>S ujra elfogja nannyót a sirás.</p> +<p>– No, no, nannyó, hát ne sirassa többet… Az almafa talán…</p> +<p>– Kivágták, nagyapó, kivágták!… Mért nem mondta nekem?</p> +<p>– Nem volt rá szivem. Már tavaly sem volt ott. Kiszáradt… Mit +tehettek? Kivágták.</p> +<p>– Csak a töve van… Ráborultam, nagyapó, s megcsókoltam. Hogyne +csókoltam volna, hiszen az édesapám uram ültette!</p> +<p>– Csendesüljön, nannyó. Ez a mi sorsunk is. Elszáradunk s +kivágnak.</p> +<p>– Ugy lesz, ugy… <span class="pagenum"><a name="Page_125" id= +"Page_125">-125-</a></span></p> +<p>– De nézze, nannyó, nézze, itt vannak az unokák. Ezek a kicsi +csemeték…</p> +<p>És csakugyan itt vannak az unokák. Körülállják nannyót, +cirókálják-morókálják, csendesitik ők is.</p> +<p>– Ne sirjon, nannyó.</p> +<p>– Nem sirok, nem, aranyos csirkéim.</p> +<p>Mosolyog a szeme, mosolyog az arca.</p> +<p>Az Isten tudja, hol rejtegette eddig: egy kis kosárka terem +hirtelen a kőasztalon. Édes eperillat árad ki belőle.</p> +<p>– Egyetek, édes csemetéim, egyetek. Egyék maga is, nagyapó.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Május havában, amikor nálunk a fák virágba borulnak, hegy +tetejéről nézve nagy virágos kert az én kis falum. Ezeknek a fáknak +nagy részét Isten ülteté. A 19. század első felében csak három +embernek van igazi gyümölcse: András és István nagyapónak meg Gál +Dániel keresztapám uramnak. Ez a három ember ültetett teli fával +egy-egy kertet. De szabályosan ültetett gyümölcsös ezek közt is +csak az András nagyapóé. A többi kertben vadalmafák, vadkörtefák +közt egy-két oltott fa, csupa közönséges almát, körtét termő. +Többségben a szilvafa, itt-ott meggyfa is. Szilva is, meggy is, a +besztercei szilva kivételével, közönséges fajta. A 19. század +második felében Gábor bácsi meg Benkő tanitó bácsi kezdenék ültetni +nemesebb fajtáju fákat, őket követi a fiatal pap: neki már szép +gyümölcsöse van, ötven-hatvan nemes fajtáju fa. Az iskola +faiskolája kicsiny kis kertecske, ennek oltványaiból vesz +egyet-kettőt egyik-másik gazda. Igen elcsudálkoznak, amikor nemcsak +az igazi kertben ültetek fát, de vagy tiz hold szántóföldet is +beültelek a mi klimánknak megfelelő, fajnemes fákkal. Batul, +ponyik, Jonathán, arany pármén, Beedforshire, Altman, szép virágu +sárga, aranyranett és igy tovább. Körtét, cseresznyét, meggyet, +mindenféle fajtát, zöld ringlót, Viktóriát, Althan ringlót, +amelynek a szilvája kisebbfajta őszibarackhoz hasonlatos s amelyet +a baróti piacon igen megcsodáltak: hol termett? <i>Földben</i> vagy +fán? – egyet-kettőt meg is <span class="pagenum"><a name="Page_126" +id="Page_126">-126-</a></span> vettek belőle – csudának, a teli +kosarak meg szépen hazajöttek…</p> +<p>Kiváncsian lesem, vajjon a példámat követik-e? Az első követőm +János gazda, Gábor bácsi fia, volt ősi telkem gazdája. Közvetetlen +szomszédságban a kertünk s a „kicsi gazda“ tovább ülteti nagyapó +kertjét: száz nemes fajta alma- és körtefát ültet. A falu hosszában +nyulik el a kertem s egyszerre csak meglepődve látom, hogy +mindazokban a kertekben, amelyek az enyémmel szomszédosak, +ültetgetik a fát, még pedig csupa nemes fajtát. Néhány oltványt +minden faültetésnél ajándékozok egyik-másik napszámosnak: elültetik +a kis kertjükben. Igen örvend a szivem, hogy lassan-lassan +észreveszi az én népem, hogy mégis csak jobb a batul, a ponyik, a +Jonathán, mint a fótos, a zsiros, meg a sólyomalma.</p> +<p>Hogy a nép s különösen a mi fajtánk (székely is, magyar is) +konzervativ s csak annak a jóságában hisz, aminek a jóságáról, +előnyös voltáról meggyőződött – ez, gondolom, senkinek sem ujság. +Sok-sok esztendő repül el a feje fölött, amig kitapasztalja, hogy a +lóhere nemcsak takarmánynak kitünő, de javitja is a földet, utána +jókedvvel nő a kukorica, a répa, a burgonya s mindenféle kapás +növény, ezek után meg a – buza, rozs, árpa, zab. Egy Heinrich nevü +német tanár buzaformára nemesiti a rozsot, hozzá nem értő ember a +formája után buzának vélné. Olvasom e rozsról nagy gazdák +véleményét: hatsoros a kalásza, holdanként 15–20, sőt itt-ott több +mázsát is ad. Nosza, megrendelek belőle próbára harminc kilót. Több +székely gazda van jelen a cséplésnél, szemük láttára ömlik a gépből +a „német rozs“, lemérjük: a 30 kilóból 450 kiló lett, tehát egy mag +tizenötöt adott.</p> +<p>– No, atyafiak, ebből maguknak is érdemes volna rendelni. Nyolc +pengő forint volt a harminc kiló.</p> +<p>Az atyafiak hümgetnek, hogy így meg ugy, szörnyü drága; hogy az +idén így van, de ki tudja, hogy’ lesz jövő esztendőben. Megvárjuk, +hogy lesz, mint lesz.</p> +<p>A következő esztendőben is végignézik az atyafiak a cséplést, +most már tizenhat magot adott a „német <span class= +"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> rozs“. +Megint csak hümgetnek, hogy így meg úgy, hiszen nem ártana +megpróbálni, de talán várjunk még egy esztendőt.</p> +<p>Várnak is még egy esztendőt, várnak szent nyugalommal, akkor +aztán mégis csak kedvet kap rá egyik-másik, mivelhogy „ez +esztendőben sem csalt a német rozs“ – nekem buzát adnak cserébe, +elvetnek egy-két vékát, s ma a kisbaconi határban, sőt az egész +vidéken mindenfelé látható a német, akarom mondani a „pesti“ rozs. +Erre a névre magyaritották, mivelhogy a pesti ur „hozta bé“. +Akárcsak a pityókát az én Mária Terézia korabeli ősöm.</p> +<p>Félig örvendek, félig bosszankodom népem konzervativizmusán: +örvendek azon, hogy mindjárt első pillanatban nem fogadja el a +szereszáma-nincs ujitásokat s megfontoltan halad elébb, elébb; de +tulságosnak találom a megfontoltságát, szeretném, ha egy kissé +gyorsabb tempóban haladna előre. Ám csak egy pesti urnak kell +ellátogatnia hozzám, mindjárt látom, hogy a népem véréből való vér +vagyok: szeretek előre menni, mendegélni, de ugorni – nem.</p> +<p>Valamelyik esztendő nyarán – gondolom, e század első +esztendeiben – hivatlan-váratlan betoppan kisbaconi fészkembe néhai +Surányi József, a <i>Pesti Napló</i> tulajdonosa, később +főszerkesztője is. Ujságirói körökben hallottam róla, hogy gyára is +van, több, nem egy, még – patkószeggyára is. A patkószeggyár +valószinüleg ujságirói tulzás, de hiszen ez nem fontos. Az a +fontos, hogy kettesben végigjárjuk a kertet, a kis gazdaságot. Épp +akkoriban vettem két szürke csikót. Csak rájuk nézett s mindjárt +megmondta az – árát. Pontosan eltalálta. Egy forintot sem hibázott. +Az istállóhoz közel Keresztély ükapám halastavának a nyoma, mutatom +neki:</p> +<p>– Nézze, itt halastó volt valaha, felette, azon a dombon a +forrás: ez táplálta vizzel. Majd egyszer kiásatom, ujra halastó +lesz itt.</p> +<p>– Mért nem most? – kérdi Surányi, szemmellátható +türelmetlenséggel.</p> +<p>– Majd, kérem, majd. <span class="pagenum"><a name="Page_128" +id="Page_128">-128-</a></span></p> +<p>Tovább megyünk, bekanyarodunk a Mária-utra. Mondom: – E fölött +az ut felett is, a domboldalon, van egy bővizü forrás. Meglehet, +hogy valamikor ide is halastavat ásatok.</p> +<p>– Mért nem most, mindjárt?!</p> +<p>Ejnye, ejnye, de különös ember ez, gondolom magamban, de +hallgatok.</p> +<p>A Mária-ut végén szelid hajlásu domb emelkedik. Jégveremnek +hivja a nép. Itt csakugyan jégverem volt, Keresztély ükapám +jégverme. Mondom ezt Surányinak. S mondom azt is: Az a tervem, hogy +majd ide épittetem a jégvermet, mert nem jó helyen van a +mostani.</p> +<p>– De, kérem, mért nem most!?</p> +<p>– Igazán ráér. Nem szorgos.</p> +<p>Szánakozva pislantott felém.</p> +<p>– Ez, ez, ez! „Hej, ráérünk arra még!“</p> +<p>– No, no…</p> +<p>Kimegyünk a hegybe, a magam ültette fiatalos erdőbe, igen +tetszenek neki a kanyargós utak, a hegyszakadékokat összekötő +könnyü hidacskák, a fenyő és lombos fák keveréke, de egyszerre csak +megpillant a hegy tövében egy nagy kerek dombot, mely mintha +elszaladt volna a hegyből, aztán leheveredett volna itt.</p> +<p>– Mért nincs fa ezen a dombon? Nem tetszik látni, mennyire +kirivó ez a kopárság?</p> +<p>– Dehogy nem, látom én azt.</p> +<p>– Nos?</p> +<p>– Az a tervem, mondom én, most már szándékosan bosszantó +nyugalommal, hogy ide csupa fenyőfát ültetek. Különálló, szép kerek +bokréta lesz ez.</p> +<p>– Szép, szép, de mért nem mindjárt!?</p> +<p>– Azért – elégelem meg a sok „mért nem mindjárt“-ot, mert nálunk +május elején ültetik a fenyőfát, most pedig juliusban vagyunk. Ez +az egyik ok. A másik: ha én egy esztendőben két halastavat ásatnék, +jégvermet épittetnék, ezt a dombot fenyővel tele ültetném, sőt, +nézzen odább – még ama szántóföldeket is tele akarom ültetni +gyümölcsfával, de amott azt a kopasz oldalt is csupa meggyfával – +szóval, ha mindezt én „mindjárt“ elvégezném, mit csinálnék a jövő +esztendőben? <span class="pagenum"><a name="Page_129" id= +"Page_129">-129-</a></span> Én, uram, sohasem vennék meg egy +kertet, melynek a fáit más ültette. Nekem lelki gyönyörüség a +tervezgetés. Ha minden tavasszal fát ültethetek. Ha minden +esztendőben van néhány talpalatnyi hely a földemen, amit szépitenem +kell. Ebben a kertben, ezen a hegyoldalon, lent a völgyben temérdek +forrás: ezeket én egy hét alatt mind köpübe foghatnám, egy-egy +kedves csorgós kutat teremthetnék, de nekem ugy igazi lelki +gyönyörüség, ha minden esztendőre jut egy csorgós kut. Micsoda öröm +az, ha nyárra lejönnek a gyermekeim, az unokáim, s ujjongva +kiáltják: Nini, megint egy csorgós kut! Nini, ezek a fák tavaly még +nem voltak! Én már ilyen vagyok uram, s ilyen is maradok.</p> +<p>Surányi vállat vont. Nyilvánvaló, hogy nem méltányolta az én +lelki gyönyörüségemet.</p> +<p>Egyébként, ahol megfordult, mindent meg akart venni. A szomszéd +faluban a Baross-forrást, Málnáson az egész fürdőt, de végül is +semmit sem vett meg. Málnásról hazajövet bökte ki, hogy szeretne +fellépni valamelyik kerületben s hogy én neki nagy segitségére +lehetnék.</p> +<p>Most már rajtam volt a sor. Nagy ártatlanul kérdeztem:</p> +<p>– Mért nem mindjárt tetszett ezt mondani?</p> +<p>– Mért mindjárt?</p> +<p>– Azért, mert mindjárt megmondtam volna, hogy: életemben egyszer +korteskedtem, még pedig ifjukori <i>barátom</i> mellett, s holtomig +nem mosom le magamról a gyanut, hogy nem pénzért tettem ezt. Hátha +az ön kortese lennék!</p> +<p>Surányi még aznap, akarom mondani: mindjárt visszautazott +Pestre.</p> +<p>Két esztendő sem telik belé, meglátogat kisbaconi fészkemben +Tóth János, kinek mórictanyai meleg fészkében irom e könyvet. Az ő +kertjében április havában virágoznak a gyümölcsfák, az enyémben +május havában. Teljes egy hónappal előbbre jár a természet a +Nagykunság, mint a Székelység földjén. Kigyönyörködvén magát az ő +virágzó fáiban, eljött gyönyörködni az én kertemben, melyben +egyszerre borult virágba <span class="pagenum"><a name="Page_130" +id="Page_130">-130-</a></span> a gyümölcsfák, fehérfürtös virágu, +bóditó illatu májusfák meg orgonabokrok nagy serege. A kis park +felé tartunk, melynek elején nyitott kaput jelképez két fa: magától +fonódott össze egy-egy ága mindakét fának. Ez összefonódott ágak +alatt magasnövésü ember is kényelmesen elsétálhat, de előző éjjel +esső esett, áldott májusi esső, az összefonódott ágakra +ránehezedtek az esőcseppek s alázatosan meghajoltak.</p> +<p>– Ejnye, – mondja Tóth János – miféle bejáró ez, hogy meg kell +hajolni alatta?</p> +<p>– Lenyomta az esső.</p> +<p>– S valahányszor esső esik, te mindig bujkálva jársz itt?</p> +<p>– Igen, ilyenkor alázatosan meghajtom a fejemet.</p> +<p>– Mondok neked valamit: fürészeljük le.</p> +<p>– Lefürészelni… Tudod, talán mégse. Aludjunk rá egyet.</p> +<p>Világos, hogy Tóth János, az alföldi magyar, megnyugszik +ebben.</p> +<p>– Igaz. Aludjunk rá.</p> +<p>Járunk-kelünk a kertben, különösen örvendezünk azon, hogy most +már ő is szabad, független ember, hála Istennek, vége az +államtitkárságnak, szerencsésen elkövetkezett a „hálóinges éra“, +amikor az ember akár hálóingben sétálhat a kertjében. Hát ez bizony +igen-igen nagy boldogság. Egész nap nem jut eszünkbe az eleven +kapu, de este ismét cseperegni kezd az esső, én meg gondolkozni +kezdek, hogyan is lehetne a kapukérdést ugy oldani meg, hogy az +ágak megmaradjanak. Végre megtalálom a megoldást s boldogan alszom +el. Alig pirkad, fölkelek, kimegyek, behivom az öreg Szász Gergőt +(azt, akit még ötesztendős korában is szoptatott az anyja), s +mondom neki:</p> +<p>– Nézze, Gergő bá’, ezek az ágak igen erősen meghajolnak az esső +miatt. Csináljon két csinos karót, mindakettőnek a végén legyen két +ág. A két karót kétoldalt verje jól a földbe s úgy eressze rá ezt a +két ágat. De a karó olyan magas legyen ám, hogy ölnél magasabb +ember is elférjen az ágak alatt. Megértette-e?</p> +<p>– Meg, instálom. <span class="pagenum"><a name="Page_131" id= +"Page_131">-131-</a></span></p> +<p>– De siessen, hogy kész legyen, mire a kegyelmes ur felkel.</p> +<p>– Sietek, instálom.</p> +<p>Egy óra mulva simára gyalult két karó emelte magasra az +összefonódott ágakat. Mondhatom, szépen festett.</p> +<p>És mi nevetve állapittuk meg, hogy a magyar embernek mily +gyorsan vált az esze…</p> +<p>Ha Surányi Józsefé a kert s ez a két fa, ő bizonyosan vagy +<i>mindjárt</i> lefürészeltette volna a vendégének alkalmatlan +ágakat, vagy mindjárt feltámasztotta volna.</p> +<p>…Mostanában sokat foglalkoztatja (és izgatja) a zsidókérdés a +lelkeket. Azt gondolom, ennek a kérdésnek csak egy becsületes +megoldása lehet: a fajkeveredés.. A „mindjárt“-nak és a „Hej, +ráérünk arra még“-nek összekeveredése. Természetesen, ezt a +keveredést a keveredőkre elviselhetővé kellene tenni, nevezetesen, +nem volna szabad számon tartani: ki köztünk az egész s a – +félvér.</p> +<p>De mit is felelt Marcika a tiszteletesnek, aki Kain iránt +érdeklődött? Az felelte: Ó, az igen rossz fiu volt. Nem szeretek +róla beszélni.</p> +<p>A zsidókérdés is ilyen rossz fiu, – gyerünk tovább.</p> +<p class="center">*</p> +<p>A magyar embernek igen kedves virága a tulipán. Nyilvánvaló, +hogy az őshazából hozta e virág szeretetét. Erre vall az alföldi +magyar szürén, subáján, a székely magyarok kapuján, a félkontyos +fedelü házak tüzfalán a tulipándisz. És erre vallanak a régi, +tulipános ládák. Az 1905-ik esztendőben Budapesten s az országban +mindenütt már nemcsak a paraszt suba hátán pompázik a tulipán, de +az urak és uriasszonyok mellén is. Nem a virágágyakban nevelt, +hanem gyárakban, milliószámra gyártott tulipán. Megesett a +legnagyobb magyar csuda: az ellenzék képviselőválasztáson buktatta +meg a harminc év óta uralkodó szabadelvüpártot. 1875-ben alapitotta +ezt a pártot Tisza Kálmán, s 1905-ben bukott meg, saját fiának, +Tisza <span class="pagenum"><a name="Page_132" id= +"Page_132">-132-</a></span> Istvánnak első, igen rövid életü +miniszterelnöksége idején. A szabadelvüpártnak a Tisza Kálmán +korabeli hires véderővita adja az első döfést, ekkor rendül meg a +nemzet bizalma, s csak a szertelen korrupció nyujtja meg az életét +ujabb tizenöt évvel. A mértéktelen haragra lobbant öreg király a +bukott miniszterelnököt – Tisza saját vallomása szerint – oly +cudarul leszidta, ahogy ő soha egyetlen cselédjét sem; a lemondását +nem fogadja el, szégyenpadra ülteti: hónapokig ott kell ülnie a +miniszterelnöki székben, a makacs öreg a győztes ellenzék soraiból +kormányt nem nevez ki. A 45 éves Tisza István azzal az érzéssel ül +a szégyenpadon, hogy ő már befejezte politikai pályáját: király is, +nemzet is, „kirugta“ őt. Végre is a király megelégeli Tisza István +bünhődését, lemondását elfogadja, s kinevezi helyére kedves +katonáját, Fehérváry generálist. A generális miniszterelnök párt +nélkül ül a miniszterelnöki székbe, alig akad egy-két hive, +dolgozni nem dolgozhatik, a Házat elnapoltatja, a főispánokat +elcsapja, mindenre kapható embereket küld a vármegyék nyakába. A +darabontoknak csufolt főispánok katonai segédkezessel törnek be a +vármegyházára, s mert nincs parlament, a vármegyékből indul ki a +„nemzeti ellenállás“. A tisztviselők nem engedelmeskednek, tehát – +elcsapják őket. Az elcsapott tisztviselőket ki fizeti? A +társadalom. Országszerte megindul a gyüjtés, rengeteg summák +gyülnek össze, ebből fizetik a tisztviselőket. Aztán egyszerre csak +férfiak, nők mellén kinyilik a tulipán: ennek a jövedelme is a +tisztviselőké s egyben jelkép is: idegen gyártmányu ruhát nem +viselünk többé!</p> +<p>Nyilvánvaló, hogy az akció e része magyar szalmaláng: hirtelen +lobban fel s hirtelen lobban el. De a nemzeti ellenállás mégis csak +gondolkodóba ejti az öreg királyt, az esküszegéstől visszaretten s +egy esztendei harc után az ellenzék kebeléből nevez ki kormányt. Az +alkotmányon nem esik sulyosabb sérelem, de a tulipán – eltünik.</p> +<p>Én magam is vettem tulipánt, de feltüzni nem tüztem fel. Mire +tüzzem fel? Arra a kabátra, mely minden valószinüség szerint +osztrák gyárból került ki? Ám <span class="pagenum"><a name= +"Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> gondoltam egy nagyot, s +otthon, Kisbaconban, kora tavasszal egy öregasszonyt beleültettem a +szövőszékbe, feleségemnek, hat gyermekemnek, magamnak két-két +öltözet ruhát szövettem. Egész nyáron házi szőttesben jártunk +kertben, uccán, erdőn-mezőn, ebben mentünk Isten házába – vajjon a +nép követi-e a példánkat? Már esztendők óta megdöbbenve figyeltem, +hogy mind kevesebb és kevesebb földben terem a kender meg a len; +mind kevesebb és kevesebb házban csattog a szövőszék. „Bécsi +rongy“-ban páváskodnak a leányok meg a fiatalasszonyok, s csak öreg +asszonyokon látható régi, házi szőttes szoknya meg vizitke. A +férfiakon gyorsan foszladozó bugyogó idétlenkedik, fehér, szürke +háziposztónadrág ritka, mint a fehér holló. Abroszokat, +asztalkendőket sem igen szőnek az asszonyok: boltban veszik azt is. +Azt állitják, azért, mert olcsóbb, mint a házi szőtt. Igen, +olcsóbb, de a házi szőtt anyáról leányra, sőt unokára is öröklődik, +amaz rövid életü.</p> +<p>Szétnézünk a templomban, s kisül, hogy itt csak a nagyságos úr +leányai parasztleányok; gazdaleányok, napszámos- és cselédleányok – +mind kisasszonyok. Kisül, hogy könnyü nekünk háziszőttes ruhában +járnunk, „mert az úr háziszőttes ruhában is – úr“, ők pedig lenézik +egymást a szőttes ruhában. Kisül, hogy a kisasszonyos divatot a +Pestről hazajáró cselédleányok hozták ide is, a többi faluba is. +Hogy már nemcsak napszámos-, de kisgazdaemberek leányai is +felmennek Pestre, ott elszegődnek cselédnek, aztán oly cifrán +kerülnek haza, hogy majd elrepülnek. Sőt némelyik nem is egyedül +kerül haza… Sőt az is kisül, hogy ritka ember nincs beadósodva a +takaréknál, amely 12 százalékra dolgozik. Ezt a nyomoruság küldi a +takarékba, azt a földszerzés vágya, de ezen a földszerzésen nincs +Isten áldása, mert az igy vásárolt föld az adósság kamatját sem +hozza meg. Már számon tartanak sok-sok embert, akinek a földje +elébb-utóbb dobra kerül.</p> +<p>– Rossz vége lesz ennek a világnak, – mondogatja nagyapó. – +Ebben a faluban még soha senki <span class="pagenum"><a name= +"Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> annyi földet nem vett, +mint én. Csak belső telket ötöt vettem az apámtól öröklötthöz. A +takarékpénztárnak hire sem volt. Akkor vettem földet, amikor együtt +volt a pénz.</p> +<p>A baj azonban nem ott gyökeredzik, hogy takarékpénztári +kölcsönnel veszik a földet, hanem ott, hogy ez a kölcsön – +uzsorakölcsön. És ott gyökeredzik, hogy bár a mai nemzedék jóval +többel dolgozik, mint nagyapó nemzedéke, sőt valamivel jobban is +megmüveli a földet, a ruházkodásban, az életmódban hirtelen nőttek +meg az igények, s ezekkel nem tart lépést a föld jövedelme. +Esztendőről esztendőre, bármerre járok a Székelységben, mind több +és több komor képü embert látok, akik kelletlen köszönnek, vagy +egyáltalában nem köszönnek. Nyilvánvaló, hogy az urat látják +bennem, akitől ered minden rossz.</p> +<p>Mind sürübben szállnak a keserü panaszok Székelység földjéről az +ország szivébe, de ez a sziv nem dobban meg. Ennek a szivnek nincs +– füle. Végre megmozdulnak a székely urak, megkezdik a mentőakciót, +engem kihuznak a kertemből, hogy szerkesszek Budapesten székely +ujságot, mindennap megjelenőt. A mentőakció eredménye egy székely +kongresszus a tusnádi fürdőn, a székely körvasut, s végül jó néhány +ezer forint, amit azért a dicsőségért kell fizetnem, hogy azt az +ujságot „egyedül csak én szerkeszthetem“, senki más. Velem dolgozik +nagy lelkességgel két székely iró, Jancsó Benedek és Gaál Mózes: +sok-sok esztendeig fizetjük a „székely hadisarcot“. Merem állitani, +hogy ezen a három szegény iróemberen kivül egyetlenegy székely +urnak sem került pénzébe a „székelymentés“ – s ha legalább +megmentettük volna!</p> +<p>De hát ez a székelykérdés is az a rossz fiú, akiről nem szeretek +beszélni.</p> +<p>Jerünk tovább.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Már nem Romániába megy szerencsét próbálni a szegényebb rendü +székely, hanem Amerikába. Nem Brassóba mennek „müvelődni“ a +leányok, hanem <span class="pagenum"><a name="Page_135" id= +"Page_135">-135-</a></span> Pestre. Egy harmadosztályu jegy 4–5 +forint Pestig, s a székely leányok elözönlik a nagy Babylont. Léha +kuplékat, pesti szójárást hoznak haza. Magunk is falunkbeli +leányokat viszünk Pestre, minden ősszel, tavasszal hazahozzuk, s +tőlünk telhetően őrizzük a tisztaságukat. De a pesti beszéd +ragadós, ettől nem őrizhetjük meg őket. Hallom, amint a kocsisom +enyeleg az udvaron a szobalánnyal. Mondja neki a legény: Ejnye, no, +Julis. Adj mán egy csókot! S felel rá a szobalány, jó székely gazda +leánya: – Nü ná!</p> +<p>Csüggetegség kezdi megszállani a lelkemet: fajulni látom a +székely vért. Már csak az öregebb, s velem egykorú emberekben van +örömem s mind ritkább és ritkább az ifju nemzedékben. Sem testem, +sem lelkem nem kivánja a háborut, a gondolatától is iszonyodom, de +kezdem hinni, hogy az elfajulás folyamát már csak háboru állithatja +meg. Egy kis parázs verekedés. De ellegyintem magamtól e +gondolatot. Mindenfelé keresem a bajok forrásait, s többek közt egy +forrásra rábukkanok. Nagy üresség mered elém: a székelység tanult, +müvelt fiainak javarésze kivándorolt az ország különböző részeibe, +mivelhogy itthon nem élhetett meg. A régi szabásu s erkölcsü +birtokos urak, akikhez a nép bizalommal fordult tanácsért, kihaltak +vagy leszegényedtek. Az ország szivében számtalan székely ember +visel előkelő hivatalt, de ritka, kinek eszébe jut, hogy +penziójával szülőfalujába visszajőjjön s tudásával, +tapasztalataival népe javán munkáljon. A pap s a tanitó nem igen +adhat példát a föld okszerü müvelésére, mert sem ezt, sem azt nem +tanitják erre. Az ismétlő-iskola gazdasági ismétlő-iskola nevet +kapott, de egy gazdasági olvasókönyv olvastatásában merül ki az +egész oktatás. Hol tanitsa meg a tanitó a föld okszerü müvelését, +ha nincs ehhez sem földje, sem gazdasági felszerelése az iskolának; +s hogyan tanitsa, ha volna is, amikor őt sem tanitották meg +erre?</p> +<p>Mi más világ lenne itt, ha mindazok, akik jöhetnének, +visszajönnének a faluba! Ha itt házat épitenének, fát ültetnének, +példát és – munkát adnának. <span class="pagenum"><a name= +"Page_136" id="Page_136">-136-</a></span></p> +<p>– Be jó volna nekünk, szegényeknek, – sohajtott fel egy öreg +ember, ha még egy ur volna itt!</p> +<p>– Mért volna jó? – kérdem.</p> +<p>– Azért, instálom, mert attól is kapnánk munkát!</p> +<p>A magyarázat igen egyszerü. A kisgazda – igen helyesen – háza +népével munkálja meg földjét, napszámosra csak aratás idején +szorul, amikor drága minden pillanat. Uri ember gazdaságában kora +tavasztól betakarodásig talál munkát a napszámos ember. Faültetés, +fatakaritás, ásás, gyümölcsszedés: én mindig tudok munkát adni, az +esztendő minden szakában. És <i>velük dolgozom</i>.</p> +<p>Ha annak a sok-sok ezer ifjunak bár csak felerészét, aki most az +egyetem kapuját döngeti, vissza lehetne terelni a faluba! Ha ezek +megfognák a kasza nyelét! Be más képe lenne! S a falu és város +gyülöletes harca be megszünnék!</p> +<p>Vissza a faluba!</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_137" id= +"Page_137">-137-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT06" id="CHAPT06"></a>HATODIK FEJEZET.</h2> +<p class="summary">Ebben meghal nagyapó és nagyanyó igen szép, s +meghal egy könyv igen csuf halállal.</p> +<p>Engedjétek meg nekem, hogy e néhány lapot még nagyapónak +szenteljem. Nagyapónak, aki nannyó karjai közt csendesen +elszenderült. Az ő halála oly szép volt, aminő szép az élete: +leszállott hozzá a halál angyala, hófehér haját megsimogatta, +homlokára csókot lehelt, s nagyapó lelke fölszállott a fényes +mennyországba. Ott folytatja földi életét, onnét néz le ránk az ő +szelid, jóságos tekintete, őrködve felettünk, vigyázva a mi +lépteinket, a mi életünknek folyását.</p> +<p>Sokan lesztek, akik ismeritek nagyapót, ha sokan vagytok, akik +ismeritek irásaimat. Amikor én mesét mondok a gyermekeknek, +voltaképpen nagyapó mesél: a gyermekvilágnak az ő lelke beszél az +én tollamon át. Az ő egyszerü, cicomátlan beszéde, az ő +meg-megpihenése, felsóhajtása, aztán csendes továbbindulása: ez +mind benne van az én meséimben, s bennök van – szeretem hinni, hogy +bennök van – az ő lelkének nemessége, életének tisztasága, +egyszerüsége, gyöngéd szivének melegsége.</p> +<p>Erről az életről, ennek az életnek a folyásáról sok történetet +irtam, s ezekben a történetekben nem volt szinezés, nagyitás, +mesterkedés: olyannak irtam mindig nagyapót, amilyen vala. Ennek az +életnek csendes, bibliai egyszerüségre emlékeztető folyása pazarul +termette az elmét s szivet termékenyitő történeteket öregek és +ifjak számára egyaránt, s ha nem nagyapó alakja állott előttem +egyik-másik történetem megirásánál, az ő lelke ott lebegett +fölöttem, s nem engedé, hogy alacsony gondolatok támadjanak +elmémben, alacsony <span class="pagenum"><a name="Page_138" id= +"Page_138">-138-</a></span> érzések fakadjanak szivemben. Ha nem +róla irtam is, reá gondoltam mindig, s bizony mondom, soha el nem +tévelyedtem az én utjaimban. E pillanatban nem tudom, öregeknek, +ifjaknak irtam-e többet, de egyet bizonyosan tudok, hogy sohasem +irtam olyasvalamit az öregeknek, amit a növendékleányok ne +olvashatnának. S ime, megvallom, csak az irás az enyém, a lélek a +nagyapóé.</p> +<p>Nagyapó nem járt iskolákat, akadémiákat: jóformán azzal a kevés +tudással indult az életnek, amit a falusi iskola vén rektorától s a +székely huszárezredben szerzett. Tizennyolc éves legény volt, +amikor apját, a régi rend szerint, a székely huszárságban +felváltotta, s amikor <i>48</i> elkövetkezett, akkor már tizennégy +esztendeig szolgálta a császárt, a maga lován, a maga gunyájában: a +császár csak kardot, karabélyt adott, egyebet semmit. A mai +nemzedék nem tudja, mi volt a székely huszár, s mely nagy terhek +nyomták a székely huszárfamiliákat. Az én nagyapám, „nagyapó“ apja, +huszonnégy esztendeig szolgált a maga lován, mignem a fia +felváltotta; kétszer ment a franciára, mialatt otthon a gazdaságot +gyenge asszonyi kéz kormányozá.</p> +<p>Nagyapó erősen érezte huszársága idején, hogy csak hat hétig +volt diák a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban, s szent fogadást tett: +ha gyermekkel áldja meg Isten, mind tanittatja őket. Ezt a szent +fogadást hiven megtartá nagyapó. De tanult maga is, s a falu +legjobb, legnagyobb gazdájának olvasás volt a pihenője. Ismerte az +ország dolgát, könyvek és ujságok utján költőkkel és +államférfiakkal megismerkedett, s nagyapóval mindenről lehetett +beszélni – az egy szinház kivételével. Pótolta, de nem könyvekből +szerezte bölcsességét: az élet könyvéből szerezte azt, s +példabeszédszerü mondásai, tanitásai minden könyv tanulásánál +többet érők voltak nekünk, gyermekeknek, unokáknak, dédunokáknak, +akik ötvenen állottuk körül a szentéletü aggastyán ravatalát.</p> +<p>Az ő ereje – őserő volt; az ő szorgalma, az ő családi élete +példaszerü, a pátriárkák életére emlékeztető. Szerelme volt az édes +anyaföld, a pirkadó hajnal <span class="pagenum"><a name="Page_139" +id="Page_139">-139-</a></span> mezőn találta, s tőle bucsuzott +utolsónak a lemenő nap. És az ő nevelő módszerét igen ajánlom +minden falusi embernek: nyári vakáción meg kellett fognom a villa +nyelét, de meg a kasza nyelét is. „Ki tudja, mi lesz belőled? Hátha +hazakerülsz gazdaembernek?“</p> +<p>Aki látta nagyapót a mezőn, ellenállhatatlan munkakedv lepte +meg. Az ő kezében égett a munka. Ölmagas alakja messze kivált a +munkások, a cselédek seregéből, vezér volt ő a földjén, aki maga +vágja a legszélesebb rendet, a közkatonák utána. Ó, be szép ember +volt nagyapó, amikor virágjában, ereje teljességében vala! S be +szép öreg emberré roskadott! Arcának rózsapirossága megmaradt a +késő öregségben is, s csak barnapirosra tudta halványitani a halál +lehellete…</p> +<p>Édes, jó, öreg nagyapó!</p> +<p>Ha találkoztatok könyveimben az öreg Bándi Jánossal, akinek +galambbúgos kapuján ez az irás volt kifaragva: Áldás a bémenőknek, +Béke a kimenőknek – ez nagyapó. Ha olvastátok Huszár Anna +történetét: Anna édesapja – nagyapó. Ő az, aki térdire veszi a +kicsi Anikót s Miklóskát, aztán: gyí, te lovam, Brassóba! A vén +szántóvető, aki elbúcsuzik az erdőtől: Isten áldjon, erdő, én +többet nem látlak! – évek multán pedig, amikor egészen ránehezül az +aggság, a szántóföldtől is: Isten áldjon, föld, én többet nem +szántlak! – ez nagyapó. Együtt siratják nannyóval az utolsó cipót, +az általa vetett búzából sütöttet. Együtt siratják el az ősi kert +kidőlt vén fáját: mi is igy dőlünk ki, igy…</p> +<p>Hiába nehezült rá az aggság, a gyöngeség, szürkülő fejjel is +gyermeknek éreztem magamat, ha reátekintenék. Hiába, hogy én +támogattam föl a garádicson, ugy tetszett, hogy ő támogat, ő véd +engemet. Láttátok volna nagyapót, a magával szinte tehetetlen +aggot, aki Istenben bizó szavaival meg tudta enyhiteni szivemnek +nagy fájdalmát s szárnyat adott vergelődő lelkemnek, felnyitván a +Szent Bibliát: Olvasd, fiam, Dávid király zsoltárait, s bizony +megvigasztalódol! Bizzál a te Istenedben: győzedelmet veszel +ellenségeiden.</p> +<p>Lelkem, édes jó nagyapó! Te adtad ujra kezembe <span class= +"pagenum"><a name="Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> a +tollat. A te patriárka cselekedeted ihletett meg ujra, látván, +hallván, miként tettél igazságot s téritetted békességre a vitázó +unokákat. Be szép dolog volt ez! Amikor te felvitetted magadat az +erdőbe, mégegyszer, utoljára, s megmutattad: ime, itt az igazi +határ. Itt állott András nagyapó almafája. Vágjatok csak a földbe. +Ihol, az almafa gyökere. Ihol, az igazság gyökere!</p> +<p>Isten igen szerette nagyapót, adott neki hosszu életet s ebben a +hosszu életben külön hatvan esztendővel ajándékozta meg, hogy +azokat együtt élje nannyóval – példaszerü, meleg, gyöngéd +szeretetben. És halljátok csak, mely szép volt a halála!</p> +<p>Gyenge verőfényü, hideg őszi napon nagyapó a kertbe tipegett s +ott összegereblyézte a lehullott faleveleket. A vén fák leveleit. +Ama fákét, amelyeknek egyrészét István nagyapó ülteté. S elvégezvén +munkáját, az utolsót, beméne a meleg házba s mondá:</p> +<p>– Én most lefekszem, nannyó, mert igen fáradt vagyok.</p> +<p>Megveté nannyó az ágyat s lefekvék nagyapó. És fekvék három +napokat, de fájdalmat nem érzett az ő testében. Negyednap reggel, +vasárnap reggelén, mondá nannyókának:</p> +<p>– Adjon rám szép fehér inget, nannyó; törülje meg az arcomat +vizeskendővel, mert én nemsokára Isten előtt állok.</p> +<p>– Oh, Istenem, itt hagy engem? Mi lesz énvelem? – borult rá +sirva szegény öregasszony.</p> +<p>Mondá nagyapó:</p> +<p>– Ne sirjon, nannyó. Jobb, hogy én halok meg elébb. Ki viselne +rám gondot, ugy, mint maga viselt?</p> +<p>– Istenem, Istenem, hát én hogy élek maga nélkül? Jaj, de árva +leszek!</p> +<p>Mondá halkan, alig hallhatóan:</p> +<p>– Jó gyermekei vannak…</p> +<p>Elhallgatott. Kevés idő multán megfogá gyengén nannyó kezét s +rebegé:</p> +<p>– Köszönöm a dajkálását, nannyó.</p> +<p>És lehunyta szemét. És elszenderült. A vén házban <span class= +"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span> pedig +nem volt senki, csak egy alvó vén ember s egy csendesen zokogó vén +asszony, aki lezárta, lecsókolta annak a vén embernek a +szemepilláját.</p> +<p>És jövének a gyermekek, unokák, a dédunokák.</p> +<p>– Jertek, jertek, elaludt nagyapó. Leesett a mi fejünknek +koronája. Csókoljátok meg drága kezét.</p> +<p>Jöttek mind és csókolák a drága kezet. És mondák mind: Ó, de +szép nagyapó a halálban is! Imádkozzunk…</p> +<p>S templommá lett a vén ház és szállott az égbe az imádság: Adj, +Uram, örök nyugodalmat nagyapónak, nekünk pedig az övéhez +hasonlatos szép életet s szép halált. Ámen.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Az 1902-ik esztendő novemberében szállott le nagyapóért a halál +angyala, egy hónappal a – gyémántlakodalom előtt. Hogy készültünk a +nagy ünnepre Máriával! Ott lesz az ünnep a mi házunkban. Gyermekek, +unokák, dédunokák, vők, menyek, unokavők, unokamenyek, éppen +ötvenen. Lám, de jó volt ötven személyre épitenünk az ebédlőt. +Micsoda boldogság lesz a pesti gyermekeknek: itt állitjuk fel a +karácsonyfát. A legszebbet áldozzuk fel magunk ültette fenyőfáink +közül. Fenyőágakkal diszitjük a házat kivül, belől… Isten +megtagadta tőlünk ezt az örömet. De Isten tudja, mit cselekszik. És +bizonnyal nem válnék javunkra, ha minden vágyunk teljesülne.</p> +<p>Sokáig oly árvának érzem magamat, mint a gyermek. Még mindig az +volnék? Már negyvenkét esztendő nyomja vállamat, szürkül a fejem, +erősen szürkül, s ugy hiányzik nekem, hogy nagyapó karjába öltve +karomat, nem vezethetem fel a garádicson. Az asztalfőn egymaga ül +nannyó. Ketten ültek eddig. A szülei ház lebontva, virágos kert a +helyén, nannyó a kicsi gazda házában talál fészket, ott siratozza +nagyapót. Folyton készül nagyapó után, de a halál angyala nem akar +leszállani értte, bár szüntelen imádkozik hozzá. A virágos kertben, +ama ágynak a helyén, amelyben nagyapó örökre elszenderült, rózsafát +ültet a kicsi gazda, oda-oda tipeg nannyó, meg-megöntözi +könnyeivel. <span class="pagenum"><a name="Page_142" id= +"Page_142">-142-</a></span> El-eljátszogat falusi és pesti +unokákkal, s bár nem ő süti már a „kakastejjel, varjuvajjal“ +dagasztott kenyeret, nem állja meg, hogy ne szeljen egy-egy +darabkát: egyetek, aranyos csirkéim, egyetek.</p> +<p>Telik, mulik az idő, esztendőre esztendő borul, már ötödik +esztendeje alszik nagyapó, s nannyó egyszerre panaszkodni kezd: óh +Istenem, Istenem, maholnap ágyba fektet a gyengeség. Jaj, ha oly +szép halállal halhatnék meg, mint nagyapó! A pesti menyemasszony +langyos fürdőket készit nannyónak, vetkőzteti, fürdeti, öltözteti, +mint a gyermeket. Ugyanugy ápolja nannyót, a váratlan gyermek +felesége, mint ahogy ápolta ő, a váratlan gyermek, a szélütötte +„anyókát“…</p> +<p>Ágyban marad nannyó, s az történik vele, ami anyókával. Künn a +határon aratják a buzát, gyermekek, unokák mind aratnak, +meg-meglátogatják nagyanyókát – lám, lám, be tudta Isten, mit +cselekszik, amikor ugy rendelé, hogy váratlan gyermek szakadjon le +édesanyám szivéről. Ketten ülünk nannyó mellett: Mária és én. Hét +hétre borul, haloványan pislog a lámpácska, minden pillanatban +kialhatik. Nannyó tudja, hogy gyermekkorom óta irtózom a halottól, +folyton küld: eredj, eredj, ne maradj itt. Utolsó szava is ez: Menj +ki.</p> +<p>Mária zárja le a szemét.</p> +<p>Két szent asszony avatja templommá a szobát! Egy halott s egy +élő. Zokogva borulok a halottra, az élőre.</p> +<p>– Áldjon meg az Isten, hogy oly jó voltál az én +édesanyámhoz!</p> +<p class="center">*</p> +<p>A kisbaconi temetőben márványemlék, rajta két név, s a két név +alatt négysoros vers.</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Ami szépet és jót könyveimben +láttok,<br /></span> <span class="i0">E két öreg ember szivéből +eredett.<br /></span> <span class="i0">Ha majd kihull a toll +reszkető kezemből,<br /></span> <span class="i0">E két öreg ember +mellé temessetek.<br /></span></div> +</div> +<p>Más végrendeletem nincs.</p> +<p class="center">*</p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_143" id= +"Page_143">-143-</a></span></p> +<p>Átellenben Magyaróshegy oldalával, hegy oldalán az uj temető. +Ujnak nevezik, bár gyermekkorom óta temetkeznek ide, mert van egy +régibb: ebben alszik András és István nagyapó. Csak sétálnom kell +kertem utjain, mindennap temetőt látok, messziről felém fehérlik +szüleim siremléke. Már nem félek a temetőtől, mint ahogy féltem +gyermekkoromtól mostanáig. Nem félek, mióta nagyapóék is ott +alszanak. Gyakran jelennek meg álmaimban. Tudom, hogy halottak, s +ugy örvendek, ha látom őket és beszélgethetek velök. Egyszer a +tudós Herman Ottó levelet ir nekem, s abban az iránt érdeklődik, +hogy meg volt-e állapitva a székely huszárok földbirtokának a +minimuma, az a minimum, mely a székelyt a maga lován való +katonáskodásra kötelezte. – Ej, de kár, gondoltam magamban, hogy +nem érdeklődtem eziránt, amig élt nagyapó, talán ő meg tudta volna +mondani, igy csak azt irhattam Hermannak: mekkora birtoka volt +István nagyapónak, amikor a huszárságban felváltotta édesapám. Alig +teszem postára a levelet, éjjel megjelen nekem nagyapó. Ott vagyunk +az ősi házban, s nekem első gondolatom: ó, de jó, most megkérdezem +nagyapót, mekkora volt a székely huszárok földbirtokának a +minimuma. Meg is kérdem, nagyapó elgondolkozik s feleli: Péter +király idejéből van egy irás a levelesládámban – ennyit mondott +nagyapó s azzal alakja eltünt…</p> +<p>Minden álom többé-kevésbé ostoba, az volt ez is, hiszen a +gyermek is tudja, nem nagyapó beszélt Péter királyról, hanem én, az +álomlátó beszéltem. De nem is ez a fontos. Az a fontos, hogy már +nem félek a halottól, mióta az a halott az én édesapám és +édesanyám. Minden velök való álmodásom nagy öröm nekem, bár +álmomban is tudom, hogy meghaltak.</p> +<p>Nem, nem. Nekem nem haltak meg.</p> +<p>Mind kevesebb és kevesebb időt juttatok Pestnek, s e kevés idő +alatt is otthon vagyok: ebéd után ha elszenderülök, szárnyára vesz +az álom tündére s az ősi házban, az ősi kertben száll le velem. S +csudálatosképpen, sohasem a magam házában, a magam kertjében +<span class="pagenum"><a name="Page_144" id= +"Page_144">-144-</a></span> száll le velem az álom tündére, hanem +az ősi házban, az ősi kertben. És mindegyre találkozom nagyapóval, +nannyóval, gyermekként örülök nekik. De bár az álom tündére minden +éjjel hazaröpit, türelmetlenül várom az időt, amikor a „hatodik“ is +végzi az iskolát s nemcsak álmomban, de ébren is, télen-nyáron +otthon, szakadatlanul otthon élhetek. Napról-napra idegenebbül +érzem magamat a nagy Babylonban, melynek a lelke minden, csak nem +magyar. Kedvetlenül ülök vasutra, ha nyár folyamán ki-kizavarnak a +kertemből, egyik-másik könyvem dolgában rendszerint. Már kezdek +berendezkedni a nyugodalmas öregségbe, jóllehet, még két esztendő +van az ötvenig. Kaszálgatok, szántogatok, közbe-közbe irogatok, +most éppen a <i>Nagy magyarok életét</i> irom, azzal a gondolattal, +hogy ez lesz az utolsó müvem. Öt nagy kötetre van tervezve a könyv, +összesen százötven ivben, már a századik iv körül járok: a +<i>Szózat</i> költőjének életét irom.</p> +<p>Akkor levelet kapok: Apponyi Albert irja. Apponyi, aki +<i>már</i> egy esztendeje kultuszminiszter. Jóval túl a hatvanon ül +miniszteri székbe a legnagyobb magyar államférfi, akiben már 25 év +előtt a <i>közel jövő</i> emberét látja a müvelt közvélemény. +Minisztersége első heteiben meglátogattam a hivatalában. Nem volt +semmi kérnivalóm, csupán látni akartam. Látni Apponyit – +hivatalban. Amint az asztala mellett ült, akták fölé hajolva, a +kőszáli sasra emlékeztetett. A kőszáli sasra, melyet foglyul +ejtettek s kalitkába zártak… Hiszen, helyén van ő itt is, gondolom +magamban, az ő minisztersége a magyar közoktatás uj korszakát +jelenti, de ez a nagy ember ennél sokkal nagyobbra termett, sokkal +többre van elhivatva – mért nem a miniszterelnöki székben ül?</p> +<p>Látogatásom bucsuzás is volt egyben – siettem haza, Kisbaconba. +Itt talált következő nyáron Apponyi levele. Egy szép tervét közli +velem. Végigtanulmányozta a népiskolák történeti könyveit. Az +Olvasókönyvek történeti olvasmányait. Sok bennök a közjogi tévedés +s nemzeti szempontból sem elégitik ki őt. Szeretné, ha megirnám a +magyar nemzet történetét apróbb <span class="pagenum"><a name= +"Page_145" id="Page_145">-145-</a></span> olvasmányokban, ő azokat +lefordittatná az összes nemzetiségek nyelvére s magyar és nem +magyar nyelvü felekezeti iskolák fentartóinak felajánlaná, hogy +azokat vegyék be az Olvasókönyveikbe vagy legalább is ezekhez +hasonló szellemü, közjogi tekintetben kifogástalan olvasmányokat +irassanak. Mindjárt megállapitom, hogy Apponyi nem akarta +ráerőszakolni sem a magyar, sem a nem magyar nyelvü felekezeti +iskolákra az én olvasmányaimat: egyszerüen felajánlja vagy ezekhez +hasonlók iratását kivánja tőlük. Joggal, mert nemzetiségi +Olvasókönyveinkben igen röviden bántak el a magyar történelem +alakjaival, még azokkal is, akiknek magyar és nem magyar jobbágy +elsősorban köszönheté a felszabadulást.</p> +<p>Arra kért Apponyi, hogy csináljam meg nagy vonásokban az +Olvasmányok tervezetét s vigyem föl Pestre. Egy-két napi munka volt +ez nekem, hisz akkoriban sokat foglalkoztam a magyar nemzet +történetével. Esztendők munkája volt <i>A magyar nép multja és +jelene</i>, követte a <i>Hazánk története</i>: a serdülő ifjuságnak +irtam ezt. Most meg éppen, Apponyi levelének vételekor, a <i>Nagy +magyarok életét</i> irom. Egy hét sem telt belé, Pesten vagyok, a +titkár bejelent Apponyinak, ő kiüzen, hogy valakivel fontos +beszélgetése van, menjek föl Tóth Jánoshoz, beszélgessek vele, majd +aztán feljön ő is.</p> +<p>Tóth János abban az esztendőben, 1892-ben, lett országgyülési +képviselő, amelyben én megbuktam. Bukás után még egynéhányszor +megfordultam a régi képviselőház folyosóján, aztán egészen +kikerültem a politika romlott levegőjéből. Volt képviselőtársaimmal +az uccán találkoztam nagyritkán: csodálkozva kérdeztek, mi van +velem, miért nem járok a klubba. Egy volt a feleletem valamennyi +kérdésre: Nincs időm. Irok, irok, folyton irok, amig az alkotmányos +költségeket leirom: Tóth Jánost, Apponyi politikai államtitkárát +hiréből ismertem, de látni sohasem láttam. Hatalmas termetü, +feltünő szép kun-magyar arcu férfi ült az asztalnál, amikor az +ajtón beléptem. Szemben ült az ajtóval s feltünt nekem, hogy +valósággal rám meredt <span class="pagenum"><a name="Page_146" id= +"Page_146">-146-</a></span> nagy kerek szeme, amig két szobán át az +asztaláig mentem. S még jobban feltünt nekem zavarodottsága a +beszélgetés során. Később, hónapok multán vallotta meg +zavarodottsága okát. Amikor beléptem az ajtón, megboldogult +édesapjának eleven hasonmását látta bennem. Alakom, járásom, arcom, +szemem, hajam, szakállam, egész mivoltom az volt, amilyennek +édesapját látta, akit gyermekkorában vesztett el. S valóban, +arcképe s az enyém közt csudálatos a hasonlatosság.</p> +<p>Hát, ez zavarta meg a zavarba nem könnyen jövő, egyenes lelkü, +az alföldi ember epikus nyugalmával beszélő kún magyart.</p> +<p>– A könyvről majd akkor beszélünk, ha feljön Apponyi. Egyébért +is hivtunk. Szeretné Apponyi, ha vállalnád a <i>Néptanitók +Lapja</i> szerkesztését is.</p> +<p>–?</p> +<p>– Igen, szeretné, mert benned megbizik. Utálja az émelygős +dicshimnuszokat. Már le is tiltotta. S általában tartalmasabb, +magasabb rendü ujságot akar. Kibővitené. Olyan ujságot szeretne +csinálni a Néptanitók Lapjából, amelyet örömmel olvasnának tanitók +és tanárok egyaránt. Megküldené a középiskoláknak is. Hadd ismerje +egymás dolgát tanitó és tanár. Vállalod-e?</p> +<p>Még szájamban volt a keserü ize két ujságnak. Az egyik a +<i>Magyarság</i> volt, a székelyek ujságja, melyért még mindig +fizetem a székely hadisarcot. Alig bucsuztam el ettől, tanitók és +tanárok kivánatára vállalom a <i>Magyar Világ</i> szerkesztését. +Ezek is belém beszélték, hogy ezt <i>csak én</i> szerkeszthetem. +Összehoznak a szegény tanitók és tanárok vagy kétezer forintot, jó +nagy fizetést szavaznak meg nekem, összegyül vagy háromezer +előfizető, de „forgó tőke“ nincs, a munkatársakat valahogy csak +fizetik, a „szerkesztő ur“ is felveszi első hónapban a fizetést, +aztán egyszerre csak látja, hogy a kiadóhivatal vezetője valamelyik +bankot mellbevágni készül. Nosza, leül a szerkesztő ur az +asztalához, tollát kalamárisba mártja, leirja az ujság cimét, +gyászkeretbe foglalja s irja: Azt igértem az olvasónak, hogy addig +élünk, amig <i>tisztességgel</i> élhetünk. Ma meggyőződtem +<span class="pagenum"><a name="Page_147" id= +"Page_147">-147-</a></span> arról, hogy tisztességgel tovább nem +élhetünk, tehát – meghalunk.</p> +<p>Hiszen az ujság meghalt, de a munkatársak életben maradtak s +mert őket én szerződtettem, természetesen, nekem kellett +végkielégitenem. A magam zsebéből. A Néptanitók Lapjánál ettől nem +félhettem, hisz ennek a minisztérium a kiadója. De méltán félhettem +egyébtől. Belefogtam egy nagy könyv irásába: ki irja meg a könyvet, +ha én ujságot szerkesztek?</p> +<p>Igen, azt kérdezte Tóth János: vállalod-e? Nagyot nyeltem s +mondám: Vállalom. De kikötéseim vannak: Csak arra az időre +vállalom, amig Apponyi miniszter s ezt be is jelentem a +Beköszöntőben. Senki a szerkesztésbe bele nem szól. Ősszel veszem +át az ujságot. Egy sor kézirat sem megy le a nyomdába, amit én nem +olvastam, viszont jogom van tavasztól késő őszig <i>hazulról</i> +csinálni az ujságot.</p> +<p>– Rendben van. A fizetés évi hatezer korona.</p> +<p>– A fizetés mellékes. Ha Apponyinak megnyugvást szerez, hogy én +szerkesztem az ujságot, akár ingyen is szerkesztem.</p> +<p>Erre lépett be Apponyi.</p> +<p>– Nos, megegyeztetek?</p> +<p>– Meg.</p> +<p>Ismétlem a kikötéseimet.</p> +<p>– De mért nem akarod szerkeszteni az ujságot, ha én már nem +vagyok miniszter?</p> +<p>– Azért, mert tudom, vezérem, hogy a te kulturpolitikáddal +ellentétbe nem jövök. De jön egy másik miniszter, még ha pártodból +való is, az okvetlen valami ujat, valami mást akar, nekem nem +tetszőt s én azt a tollammal nem támogatnám. Már ha menned kell +innen, menjünk együtt.</p> +<p>Apponyi is, Tóth János is igazat adtak, s áttértünk a történeti +olvasmányokra. Pontról-pontra felolvastam a tervezetet, +pontról-pontra helybenhagyta s megállapodtunk, hogy otthon megirom +a könyvet, ősszel felhozom. Apponyi elolvassa, aztán az összes +nemzetiségek nyelvére lefordittatja, kinyomatja s megküldi a +püspököknek. <span class="pagenum"><a name="Page_148" id= +"Page_148">-148-</a></span></p> +<p>Hazamentem, megirtam a könyvet, ősszel felvittem Pestre, Apponyi +elolvasta kéziratban is, kefelevonatban is, mindössze egy szót +törült, azt is az én hozzájárulásommal. A negyvennyolcadiki +szabadságharc történetében fordult elő egy szó, egyetlenegy szó, +melynek kihagyása a dolog lényegén nem változtatott, de enyhitett a +mondaton. Ha benne marad, még beleköthetne – Bécs. Hiszen csak +várjunk türelemmel, anélkül az egy szó nélkül is talál majd elég +belekötni valót – Bécs. Mindig – Bécs. Nem az udvar, nem a király, +de – Bécs. A magyar politikában négyszáz esztendőn át ez a neve az +udvarnak, ez a neve a magyar királynak. „Leányasszonyomnak mondom, +menyemasszony is értse meg“…</p> +<p><i>Történeti Olvasmányok</i> a könyv cime: a honszerző Árpád +nyitja meg a sort, Széchenyi, Kossuth, Deák zárja be. Leforditják +németre, tótra, oláhra, szerbre, ruténre, egyik oldalon a magyar, +másik oldalon a nemzetiségi szöveg. Közben e könyv alapján iskolai +kézikönyv is készül, ebben is egyik oldalon a magyar, másik oldalon +a nemzetiségi szöveg: hogy az állami iskolába járó, nem magyar +nyelvü gyermek a maga anyanyelvén tanulhassa meg a minden +nemzetiséget egyesitő nemzet történetét. A főcél itt nem a magyar +nyelv tanitása, hanem, hogy a magyar állam leendő polgárai az +ország igazi, hamisitatlan történetével ismerkedjenek meg. Nem +joggal kivánhatja-e meg minden nemzet államférfia – s meg is +kivánja – hogy az állam leendő polgárai, bármiféle nyelven +beszéljenek, a saját államuk, a saját országuk történetét tanulják? +Azt a történetet, melynek eseményeit, ezeknek az eseményeknek +valódiságát, hiteles kutfők alapján, komoly történettudósok +állapitották meg. És én már itt megállapitom, hogy ezerfelé +darabolhatják Magyarországot, ennek az ezeréves országnak a +történetét megváltoztatni már nem lehet. A történeti igazságok +örökéletü igazságok. Ezt a nagy igazságot, amint nemsokára kitünik +– egyedül csak „Bécs“ nem akarta elismerni.</p> +<p>Mig a könyvet forditják, nyomtatják, nagy kedvvel látok az +ujságszerkesztésnek. Apponyi nevéhez méltóvá <span class= +"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span> akarom +tenni s a már meglévő Mezőgazdasági melléklethez ujabb mellékletet +kap az ujság: Tudományos ismeretek a cime. Segitségére sietünk a +népiskolai énekoktatásnak s Zenemellékletet is adunk. Nincs az +ujság bővitésére, fejlesztésére vonatkozóan oly kivánságom, hogy +Apponyi ne teljesitse. Néptanitók és középiskolai tanárok egy +táborba kerülnek, ezek is, azok is lelkes munkásai lesznek az +ujságnak. Nagy irógárda vesz körül. Szépirodalmi részét irodalmi +szinvonalra emelem s nagy az örömem, amikor a tanitók, tanitónők +seregében ujabb meg ujabb talentumokat fedezek föl. Egyszerre csak +azon veszem észre magamat, hogy a nagyranőtt ujság szerkesztése +minden órámat igénybeveszi s Vörösmarty életrajzának befejezésére +sem jut időm, pedig csak egy napot kellene szentelnem neki. +Szerencsére, jó előre járok, a nyomda még nem ért utól, majd +befejezem, ha sarkomban lesz a nyomda. Igy telik el két esztendő, +közben megjelen a Történeti Olvasmányok, szép levél kiséretében +megküldik a püspököknek. Alig telik bele néhány hét, a kiadó +csodálkozva mondja nékem, hogy a bécsi udvari könyvtár folyton +rendeli a könyvet, vajjon mi lehet e nagy érdeklődés oka? Én már +tudom. Apponyit figyelmezteti a miniszterelnökségi sajtóosztály +egyik tisztviselője, hogy a Reichspost-ban két közleményes cikk +jelent meg a Történeti olvasmányok-ról, s a cikkiró egyenesen a +<i>lázadás evangéliomának</i> minősiti a könyvet. A cikknek ez is a +cime. S rettenetes kirohanást intéz Apponyi ellen, mivelhogy az ő +megbizásából iratott a könyv.</p> +<p>– A Reichspost-ot s a (itt egy magyar ujságot nevezett meg) +sohasem veszem a kezembe, mondta Apponyi, – s természetesen, a +cikket nem olvasta el.</p> +<p>Én azonban szeretném elolvasni, hadd lám, mért lázadás +evangélioma az én könyvem. Valaki megigéri, hogy megszerzi nekem, +de az igéret igéret marad – sohasem olvastam el a cikket. Ám egy +Bécsben járó barátom megküldi nekem az <i>Oesterreichische +Rundschau</i>-t: abban egy igen mérges, igen durva cikk támadja +Apponyit, sőt a sorok közül az is kiolvasható, hogy „más időkben“ +akasztófa járt volna ezért Apponyinak. <span class= +"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> A cikk +a könyvnek csak azzal a részével foglalkozik, mely a +Habsburg-család uralkodásának történetét mondja el s pontról-pontra +cáfolja, hazudtolja mindazokat a történeti igazságokat, amik itt +szép rendben felvonulnak. Sőt tovább megy a cikkiró: bizonyitani +próbálta, hogy a magyar nemzet kulturát, gazdasági fejlődést, +egyáltalán minden szépet, minden jót a dinasztiának köszönhet. Csak +éppen az aradi akasztófát felejtette ki a cikkiró, akinek +<i>Tóvárosi</i> a neve.</p> +<p>Magyar ember irta volna ezt a cikket? Nem akarom hinni, de nem +lehetetlen. „Nem minden ember – ember“, mondja a székely. Nem +minden magyar magyar.</p> +<p class="center">*</p> +<p>A koaliciós kormányt 1906 tavaszán nevezi ki a király s 1907 +őszén már hajszálon függ az élete. Szinte megesik velem az a +csufság, hogy ezen a héten beköszöntök a Néptanitók Lapjá-ban azzal +a kijelentéssel, hogy csak Apponyi miniszterségéig szerkesztem s a +következő héten már el is kell bucsuznom. Ha jól emlékszem, a kvóta +miatt kerül válságos helyzetbe a kormány. Nagyobb kvótát követel +Ausztria a két ország közös költségeihez. A válság elsimul, de a +kormány, amelynek háta mögött nagy többségben a szélsőbal, semmi +nemzeti vivmányt nem tud kieszközölni az öreg királytól. +Nyilvánvaló, hogy nem lesz hosszu az élete. 1909 juniusában a +kormány lemond, de esztendő végéig – Tóth János kun szójárása +szerint – vekeng: sem él, sem hal. 1910 január havában bucsuzik a +kormány, bucsuzom a tanitóktól én is.</p> +<p>Csudálatos, – vagy helyesebben: nem csudálatos? – nem akarják +elhinni nekem az emberek, hogy az ujságot ott hagyom. Sokan +szeretnék helyemet elfoglalni, sokan érdeklődnek: megyek-e igazán, +s látom a szemükön, kételkednek elhatározásom őszinteségében. Csak +akkor hiszik el, amikor nyomtatásban látják a bucsumat.</p> +<p>Ilyen nagy becse van ebben a szerencsétlen országban – a +hivatalnak. <span class="pagenum"><a name="Page_151" id= +"Page_151">-151-</a></span></p> +<p>Való igaz, benső megindultsággal bucsuzom Apponyitól, bucsuztat +el ő is az ujság élén. Benső megindultsággal bucsuzom el Tóth +Jánostól, kiben férfikorom delén találtam meg legjobb barátomat. +Együtt távozunk a minisztériumból. Már csak egy félskatulya +cigarettája van az asztalán, minden egyebét hazaköltöztette. +Rágyujtunk, a skatulyát zsebrevágja s oly vidám szivvel távozunk – +hála Istennek, ismét szabadok vagyunk, kezdődik a „hálóinges“ éra! +Hol a Mórictanyán, hol a kisbaconi kertben fogunk tanyázni.</p> +<p>Már kevesebb megindultsággal, de jóval érdekesebben folyt le +Apponyi bucsuja az öreg királytól. Ha emlékezetem nem csal, +legmagasabb megelégedését fejezte ki a király, csak egyet nem várt +volna tőle, hogy „a dinasztia ellen lázitsa az ifjuságot“.</p> +<p>– Igen, hallottam, felség, hogy ezt irta rólam a Reichspost. De +ez rágalom.</p> +<p>– Nem, nem, mondta a király, s az asztalról fölvette a +Történelmi Olvasmányok magyar-német kiadását. – <i>Olvastam a +könyvet</i>.</p> +<p>– Felség, egyenesedett ki Apponyi – <i>ez</i> a magyar nemzet +története.</p> +<p>– Igen, igen, – mosolygott a király, kezet nyujtott – és Apponyi +távozott.</p> +<p>Volt-e a könyvben lázitás a dinasztia ellen? A hangjában +semmiesetre sem volt. Apponyi maga kétszer olvasta át nagy gonddal. +Ha volt benne lázitó, ezt sem Apponyi, sem az iró nem követte el. +Elkövették a kertelés nélkül elmondott történeti igazságok. Erre a +könyvre azok a bizonyos „gonosz tanácsadók“ csak azért foghatták rá +a lázitást s hitethették el ezt a királlyal, mert cimlapján ott +állt: „A vallás- és közoktatásügyi miniszter megbizásából.“ Ha ez a +könyv lázitó, minden történeti könyv, amit a magyar iskolában ez +időben tanultak, lázitó volt. De a király bizonnyal az ő számára +készitett könyvből ismerte a magyar nemzet történetét s arra +valószinüleg egy becsületes magyar ember sem mondta volna: felség, +<i>ez</i> a magyar nemzet története. Nyilvánvaló, hogy többen +felhivták a király <span class="pagenum"><a name="Page_152" id= +"Page_152">-152-</a></span> figyelmét e könyvre, azzal a nemtelen +célzattal, hogy Apponyit lehetetlenné tegyék.</p> +<p>És ez csakugyan sikerült is. Apponyi második +kultuszminisztersége már a fiatal IV. Károly király idejére esik, +aki atyai tanácsadóját tisztelte Apponyiban.</p> +<p>De a történeti könyv történetének nincs itt vége, még csak +ezután következik az ő csuf, igen csuf halála.</p> +<p>Egy szép napon meglátogat a könyv kiadója s üzenetet hoz <i>A +tanácsos urtól</i>. Igy nevezem: <i>A tanácsos ur</i>. Nem tudom, +<i>A tanácsos ur</i> él-e, nem-e, de akár igy, akár ugy, hátha fia +van? Nem visz rá a lélek, hogy esetleg megbélyegezzem egy ártatlan +gyermek nevét. Mert <i>A tanácsos ur</i> igen hazafiatlan +merényletet kisérlett meg ellenem. Azt üzente: bocsánatot kér, hogy +nem jön hozzám, de hivatalos aktákat kellene elhoznia. Arra kér: +látogassam én meg őt. A Történeti Olvasmányok dolgában akar velem +beszélni.</p> +<p>Igazán kiváncsi vagyok, mit akarhat tőlem s másnap, a délutáni +órákban, fölkeresem. <i>A tanácsos ur</i> igen mézesen fogad, +cigarettával kinál – talán inkább szivart? – de bár, fájdalom, a +világ legszenvedelmesebb dohányosa vagyok – megnyugtatom, hogy nem +vagyok dohányos. <i>A tanácsos ur</i> kipked-kapkod, nehezen +találja meg a beszéd fonalát, sopánkodik, hogy mi tenger +kellemetlenséggel jár a hivataloskodás, alig várja már, hogy +nyugdijba mehessen. Én igen sajnálom A tanácsos urat, mivel tudom, +hogy a hazájában földesur, de mégis csak jó az a nyomorult hivatal, +mert méltóságos cim jár vele. A tanácsos ur diszkrét ember, világ +sürü kincséért sem keverné ebbe a kellemetlen ügybe a miniszterét, +egyenesen magára vállalja, hogy neki, egyedül neki jutott eszébe: +jó volna ujra irni a <i>Történeti Olvasmányokat</i>. Ó, nem az +egészet, csak a Habsburg-dinasztia uralkodásától kezdve.</p> +<p>– Igen, – mondom én nagy ártatlanul – értem, hogy a miniszter +urnak igen kinos a helyzete. Ő két malomkő közé került. Az egyik +malomkő a király, a másik Apponyi.</p> +<p>– Hogy-hogy? – kérdi a tanácsos ur szintén nagy ártatlanul. +<span class="pagenum"><a name="Page_153" id= +"Page_153">-153-</a></span></p> +<p>– Ugy, hogy a király olvasta a könyvemet. A király, sőt +Ferdinánd trónörökös is – enyhén szólva, figyelmébe ajánlotta +lázitó könyvemet az uj miniszternek. Ez annyit jelent, hogy a +miniszternek vagy el kell tüntetnie könyvemet, vagy mást iratnia. +De hogyan tegye, amikor e könyvet Apponyi Albert iratta? Persze, ön +azt találná legjobb megoldásnak, hogy én ujra irjam a Habsburgok +korát, nemde?</p> +<p>– Ugy van, ugy van!</p> +<p>– Csakhogy ennek két igen sulyos akadálya van. Az egyik, hogy +Apponyi bukása óta a magyar nemzet története nem változott. A másik +az, hogy én történethamisitásra nem vállalkozom.</p> +<p>– De kérem, kérem, csak egy kis enyhités. Itt-ott egy kis +enyhités. Egy-két jó szó… A kormány hajlandó megfizetni – –</p> +<p>– Nekem most fel kellene állnom, de nem állok fel. Elébb meg +kell kérdeznem önt, mint magyar embert: becsülhet-e a király oly +nemzetet, melynek a történetirója is megvásárolható? Szembe köpném +magamat, ha erre a becstelenségre tudnék vetemedni. De adok önnek +egy jó tanácsot.</p> +<p>– Ó, kérem!</p> +<p>– Van ebben az országban annyi pennás csirkefogó, mint égen a +csillag, mint réten a füszál, – ezek jó pénzért ujra irják önnek a +könyvet.</p> +<p>– De mit gondol! Ezt csak ön irhatja ujra…</p> +<p>– Igen, igen, ezt csak én irhatnám ujra. De hát nem irom. +Tanácsot azonban még egyet adhatok.</p> +<p>– Ó, kérem!</p> +<p>– A könyv nem az enyém. A könyv a kiadóé. A könyv eladó. A könyv +kellemetlen őfelségének.</p> +<p>– Nagyon kellemetlen, – szólja el magát A tanácsos ur.</p> +<p>– Nos, a dolog igen egyszerü. A magyar nemzet rengeteg +civilistát fizet őfelségének. Vegye meg őfelsége a könyv összes +példányait, aztán dobassa tüzbe, vagy a Dunába. Magamat +ajánlom!</p> +<p>Otthagytam a gyászmagyart, aztán átmentem egy másik tanácsos +hivatalába. Ezt már nem ugy nevezem: <span class="pagenum"><a name= +"Page_154" id="Page_154">-154-</a></span> A tanácsos ur. Neve: +Neményi Imre. Apponyi és Tóth távozása után egyetlen barátom a +minisztériumban. Nem Apponyi minisztersége idején szövődött köztünk +a barátság, sokkal régibb keletü volt ez. Neményi, Ambrusnak, a +magyar és német nyelven iró jeles publicistának, hosszu időn át +országgyülési képviselőnek, testvéröccse Imre barátom. Mindakét +testvér a megtestesült becsületesség és kötelességtudás. Imre mint +polgári iskolai tanár kezdte pályáját, derekas könyvet irt Apáczai +Csere Jánosról, a nagy székely pedagógusról, itt kezdődik a mi +barátságunk. Több évig tanfelügyelője volt Csanád vármegyének, +innen került be a kultuszminisztériumba. Apponyi első minisztersége +idején lépett elő miniszteri tanácsossá, második minisztersége +idején államtitkárrá. Szorgalmasabb, pontosabb tisztviselőt +Neményinél elképzelni sem tudok. Szigoru maga, szigoru az +alárendelt tisztviselők iránt. Pontban 9 órakor a hivatalában, 2 +órakor hazaszalad ebédelni, egy-két órát pihen, s bár nem köteles +vele, délután is bemegy a hivatalába, bezárkózik s késő estig +dolgozik. Abban a minisztériumban, hol esztendőszámra hevertek s +temetődtek el akták, sokszor egy szegény család sorsára döntők, az +ő osztályában 24 órán tul elintézetlenül akta nem heverhetett. +Emberséges szive együtt érzett azzal a szegény emberrel, aki +valahol messze, elrejtett falucskában, sorsának jobbrafordulását +izgatottan várja. Természetesen, munkatársaitól is megkivánta a +pontosságot, nem türte a lelkiismeretlenséget, s talán mondanom se +kell, hogy a Károlyi-forradalomnak ő lett első áldozata… Undorral +hagyta ott hivatalát azon a napon, amelyen Kunfi Zsigmond ült a +miniszteri székbe. Az Apponyi Albert székébe.</p> +<p>Igen, átmentem Neményihez. Megütődve nézett rám.</p> +<p>– Mi lelt? Felindultnak látszol.</p> +<p>– Nemcsak látszom, az vagyok. Képzeld, mi történt velem! A +<i>tanácsos urnál</i> voltam és – –</p> +<p>– Rá akart birni, hogy ird ujra a Történeti Olvasmányokat. +<span class="pagenum"><a name="Page_155" id= +"Page_155">-155-</a></span></p> +<p>– Hát ezt te honnan tudod?</p> +<p>– Onnan, mert tegnap értekezletünk volt a könyv dolgában. Azon +tanácskoztak a miniszteri tanácsos urak, hogy mit lehetne csinálni +a könyveddel. <i>A tanácsos ur</i> vállalkozott, hogy ő majd +„kerül, amibe kerül“, a könyvet ujra iratja veled.</p> +<p>– És te mit szóltál erre?</p> +<p>– Én azt szóltam erre: nincs a kultuszminisztériumnak, de még az +országnak sincs annyi pénze, hogy Benedek Elek ezt +megcselekedje.</p> +<p>– És ő mit szólt erre?</p> +<p>– Azt szólta erre: hogy majd ő megmutatja!</p> +<p>– Ó, Istenem, de örvendek, hogy most hallom ezt tőled s nem +mielőtt ahhoz az urhoz mentem. Hátha csak egy pillanatra is azt +hitted volna – –</p> +<p>– Elég! Elég! Hogy én ilyet gondoljak rólad!</p> +<p class="center">*</p> +<p>A könyv meghalt. Csuf halállal halt meg. Tüzbe dobták-e, Dunába +dobták-e, nem tudom. A kiadó polcáról eltünt. Ama példányait, +melyeket Apponyi a püspököknek küldetett meg, – „pardon! +tévedtünk!“ – visszakérték, s azok is meghaltak csuf halállal. Én +pedig hazamentem – szántani. S befejezni Vörösmarty Mihály +életrajzát. Ama Vörösmartyét, akinek <i>Fóti dalában</i> +olvasható:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Minden ember legyen ember +–<br /></span> <span class="i0">És magyar,<br /></span> +<span class="i0">Akit e föld hord s hantjával<br /></span> +<span class="i0">Betakar.<br /></span></div> +</div> +<p>De mit is mond a székely? Nem minden ember – ember. Kibővitem: +Nem minden magyar – magyar.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Itt vége is volna ennek az igen szomoru fejezetnek, de ma oly +búskedvü a magyar, hogy egy kis vidámságot nem szabad irigyelni +tőle. Amikor a <i>Néptanitók Lapja</i> szerkesztését vállaltam, +gondoltam: végre egy ujság, melyre nem fogok ráfizetni, hiszen, +ennek <span class="pagenum"><a name="Page_156" id= +"Page_156">-156-</a></span> az Állam a gazdája. Ám az öreg +szerkesztőségi szolgát, akit én fogadtam föl, az uj szerkesztőség +nem vette át. Folyamodott szegény öreg a miniszterhez, hogy +legalább három hónapi fizetését utalják ki. Nem is válaszoltak +rá.</p> +<p>Világos, hogy én elégitettem ki az öreget.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_157" id= +"Page_157">-157-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT07" id="CHAPT07"></a>HETEDIK FEJEZET.</h2> +<p class="summary">Ebben folytatódik a csendes falusi élet, de +hirtelen-váratlan megszakitja ezt égnek, földnek megrendülése, ami +közönségesen világháborunak neveztetik.</p> +<p>Erdőt, mezőt hó borit, kertem fái csillogó fehér virágba +borultak. Minden fa egy-egy gyönyörü festmény, talán ennél is több: +költemény. A kandallóban dorombol a tüz s ifju pár bámul ki az +ablakon. Némult gyönyörüséggel fürdik lelkük a téli pompában. +Tündér Ilona kertje szebb ennél nem lehetett. Az ifju pár: Mária +meg az ura. Már három unoka avatta Máriát nagyanyókának, a párját +nagyapókának, de ifjak még, mert ifju a szivök. Ötvenéves a +háromunokás nagyapóka: egy-két hónapig borongós kedvü, bár ő maga +kivánta mindég a szép öregséget. De már tul van a borongáson, vidám +szivvel köszönti az őszt, vidám szivvel izlelgetik: milyen is lesz +majd öregségük falun, amikor erdőt, mezőt hó borit…</p> +<p>Igen, azért vagyunk itt, hogy kipróbáljuk a telet. Milyen a +falusi élet télen. Gyermekek nélkül. Unokák nélkül. Ketten vagyunk, +végtelen nagy csendesség a házban, a kertben. Jól esik a nagy +csendesség, de mi tagadás, még jobban esnék, ha hol ez, hol az a +gyermekünk betoppanna egy-két napra bár. Hátha egyszer csak nyilnék +az ajtó, bedugná mosolygó fejecskéjét Évike: kukk, nagyanyóka, +kukk! kukk, nagyapóka, kukk! Épp jókor kukucskálna be, mert ihol a +ház elé siklik a szán, csengős lovak nyugtalankodva várják, hogy +indulhassanak velünk – fél az erdőbe: mindig az erdőbe. Be édes +dolog volna, ha most Évikét a bundám alá bujtathatnám, hogy éppen +csak a fejecskéje <span class="pagenum"><a name="Page_158" id= +"Page_158">-158-</a></span> kukucskálna ki, – s hajrá, fel az +erdőbe, repülne velünk a szán!</p> +<p>– Hiszen csak szaporodjanak s nőjjenek egy kicsit az unokák, +nagyanyóka, egyet-kettőt ellopunk s a tél egyszeribe tavasszá +varázsolódik!</p> +<p>Szebbnél-szebb terveket szövünk, fonunk, amig repül a szán s +halovány orcánkra piros rózsát fest a szél. Egy-két hónapra +felmegyünk Pestre, megrakodva minden jóval, kigyönyörködjük +magunkat a gyermekekben, az unokákban, aztán – haza, haza, hogy +itthon találjon a kikelet. Repül a szán, repül, a néma erdőben +visszhangot ver a csengő. Abban az erdőben, hol egykor, régen, két +fázós madárként bujt össze Ádám és Anna. Ahol Anna, mig sirva sirt +Fecske nyakán a csengő, suttogva kérdé: Ugy-e, nem szeret?</p> +<p>Alig észrevehetően emelkedik az ut, aztán hirtelen elénk mered a +mogorva Murgó. Oldalán fehéren kigyózik az ut, nekivágunk, szép +lassan kikanyarodunk a tetőre: végtelen erdőség terül elénk s a +végtelen erdőség felett halotti szemfödél. Vadul nyargal át a szél +az erdő hókebelén s az erdő meg sem mozdul, alszik csendesen. +Messze, messze, valahol, vadászok kürtje szól s az erdő tovább +aluszik. Vagy nem is alszik tán, csak álmodik s messze jár a lelke, +ott, ahol örök tavasz van, rózsák nyilanak s dalos erdőre mosolyog +a nap. Milyen bús álom lehet ez! Némán szenvedni át a zord telet. +Sem dal, sem rózsa, semmid sem maradt. Száraz levél csak, az is hó +alatt.</p> +<p>No, no, dal lesz még ebből, akárki meglássa… Már zümmögöm is +magamban az erdő néma bánatát… Szenvedsz és hallgatsz. Ó, e némaság +az emberek közt milyen ritkaság! Üvölt a szél s türöd fenségesen. +Vársz a tavaszra nyugton, csendesen…</p> +<p>– Megforduljunk, nagyanyóka?</p> +<p>– Várjunk még egy keveset.</p> +<p>Acélkék az ég, szeliden mosolyog le a nap, fák ágain +csillognak-villognak a hószemek, földig hajolnak az ágak – talán +előttünk, az erdő, a mező öreg szerelmesei előtt hajlanak meg? +Hajoljatok, hajoljatok, megérdemeljük tőletek… <span class= +"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span></p> +<p>Lassan, óvatosan ereszkedünk le a hegytetőről, mint ahogy +ereszkedik lejebb, lejebb öreg emberek élete.</p> +<p>– Nem fázik, nagyanyóka?</p> +<p>– Nem, nem. Hát maga?</p> +<p>– Nem, nem.</p> +<p>Prüszkölve vágtatnak a lovak, érzik, hogy hazafelé, a jó meleg +pajta felé visz az ut. Szánakra fektetett bükkóriások kigyóznak a +sikos uton, mint megannyi óriás kigyó. Délre jár az idő, hazafelé +tartanak a nagybaconi „fejér“ és „fekete“ magyarok is. Hajnalban, +csikorgó hidegben keltek utra s lassan mendegélnek hazafelé egy-egy +faóriással. Csak voltak óriások, igy, levágottan, tönk a nevük. +Ezeket a tönköket még ma felhasogatják, kazalba rakják, jövő ősszel +bankó lesz belőlük. Egy-egy gyalogszán mellett is elrepülünk. +Száraz ágakkal van megrakva, napszámosember huzza, huzogatja. +Meg-megállnak, megpihennek, aztán nekihuzakodnak, huzzák, huzzák, +nyakukon az erek kidagadnak – ó, szegény, állati sorba sülyedt +emberek! Ezekből a száraz ágacskákból nem lesz bankó. Ezekre a +száraz ágacskákra talán apró gyermekek várnak otthon dideregve. +Ezek a száraz ágacskák nemsokára lángolni, pattogni fognak s apró +gyermekek nevetve, tapsikolva táncolják körül a tüzet…</p> +<p>A gyalogszánok búsra hangolják kedvemet. Ha enyém volna ez a +rengeteg erdő s mind az állat, aki itt legel nyár idején, mit nem +cselekedném! Mondanám a gyalogszános embereknek: jertek, jertek, +adok nektek lovat, ökröt, vágjátok, hordjátok a fát, sohse hüljön +ki a tüzhelyetek. De vajjon… Eszembe jut, mit irtam erről fiamnak a +Testamentumban. „Voltak rövid időszakok az én életemben is, amikor +bántott a magam szegénysége s a mások gazdagságát irigyelém. Nem +mintha pompában, kényelemben szerettem volna élni, de szerettem +volna nagy jókat cselekedni. Letörülni az árvák, elhagyatottak +könnyeit s szövetkezvén a jók legjavával, megnépesiteni hazámat a +nemzeti kultura templomaival. Ám kérdés, igy gondolkoznám-e, +<span class="pagenum"><a name="Page_160" id= +"Page_160">-160-</a></span> ha milliókkal birnék? A gazdagság, a +jólét nem rontaná-e meg szivemet?“</p> +<p>Igen, igen, kérdés: nem rontaná-e meg?…</p> +<p>Cseng a csengő, repül a szán s tovább borongok: vajjon a fiam +megfogadja-e a Testamentum minden szavát? Különösen e szavakat: +„Nehogy azt mondd majd szükkeblüen: nekem nem fáj, engem nem éget, +s közömbösen nézd embertársaid küzdelmeit. Ha csak magadra +gondolsz; ha csak a magad sebe fáj, menj a rengeteg erdő mélyébe, +élj a vadak s ne az emberek között. Élj vad gyümölcsön, sebedet +gyógyitsd füvekkel: igy is lehet élni, mig halálod órája üt. De ha +emberek közt élsz, minden igaz, becsületes, jogos küzdelemből vedd +ki részedet. Állj a védtelenek, a gyengék közé: nem virtus harcolni +az erősek, a hatalmasok oldalán. Ne ejtsen meg a könnyü, puha élet +varázsa; nehogy cserbenhagyd a veled egysorsuakat, mert téged talán +megtürnek a felsőbbek között. Neked ez nem okozhat akkora örömet, +amekkora keserüséget azoknak, akiket te cserben hagyál. S ha még ez +sem volna elég, hogy meg ne tántorodjál: gondolj reám, kinek életét +nemcsak a nehéz munka rövidité, de végtelen láncolata az emésztő +gondolatoknak, bántó érzeteknek, melyek sokszor megakasztják +tollamat, megzsibbasztják energiámat, tehetetlenül nézvén a vészes +áradatot, mely jót, rosszat egyként elsöpréssel fenyeget“…</p> +<p>– Vajjon megfogadja-e szavamat? – mondom hangosan.</p> +<p>– Ki és mit? – kérdi nagyanyóka s különösen néz rám.</p> +<p>Mondom: ki és mit.</p> +<p>– Óh, Istenem, hát ezzel emészti magát? Kételkedhetik-e +ebben?</p> +<p>– Nem, nem.</p> +<p>– Nézze, nézze, valóságos délibáb! Ó be gyönyörü! Látott-e itt +már délibábot?</p> +<p>– Nem, nem, a mi földünkön még sohasem láttam délibábot. Ez tán +nem is az. Valami természeti csuda, az bizonyos.</p> +<p>Az erdő szélén, hol szélesre terül a völgy, a rózsaszinben +<span class="pagenum"><a name="Page_161" id= +"Page_161">-161-</a></span> pompázó ég összeölelkezett a földdel, +rózsaszinü, meg haloványkék sziget lebegett a mezőn, itt-ott fa- és +bokorcsoportok, mind rózsa- meg haloványkék szinben usztak, +rezegtek – a mennyország leszállt a földre!</p> +<p>– Lassan, lassan, lépésben, hadd lássuk, amig lehet.</p> +<p>Lassan lépve haladunk a falu felé, mire odaérünk, oszlik-foszlik +s hirtelen eltünik a gyönyörü kép…</p> +<p>– Hát ily rövid életü minden, ami szép?</p> +<p>– Igen, ez rövidéletü volt, mondja nagyanyóka, de megmarad a +lelkünkben s igy lesz hosszuéletü. A borongásnak pedig legyen +vége.</p> +<p>– Szidjon, szidjon, nagyanyóka. Elismerem, hogy gyermek +vagyok.</p> +<p>– Sőt az is marad halálig.</p> +<p>Nini, már látszik a kisbaconi torony. Szól a harang. Delet +harangoznak. Már nem a vén Mihály András huzza, de András ez is, +Rigó András, a gyermekkori, a füttyös, ostorrittyegtető pajtás. +Rimek csendülnek össze bennem:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Jaj de szépen szól a +harang!<br /></span> <span class="i0">Mintha huzná három +galamb.<br /></span> <span class="i0">Bárki huzza, jól +kongatja,<br /></span> <span class="i0">Szivemet +megdobogtatja.<br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Ni, a házunk hogy +mosolyog:<br /></span> <span class="i0">„Édes gazdám, Isten +hozott!<br /></span> <span class="i0">Hej de jó lesz, +megpihenni,<br /></span> <span class="i0">Nem zavar itt senki, +semmi.“<br /></span></div> +</div> +<p>Hopp! Ház előtt áll a szán, nyilik az ajtó, enyhe melegség árad +felénk, megbizseregteti testünket: ó de jó lesz megpihenni, +szenderegni…</p> +<p class="center">*</p> +<p>Esténként gyakran meglelik az ebédlő, jönnek az atyafiak, régi +jó embereim, megbeszélgetjük a világ dolgát, ebben a faluét is, +egyes emberekét is. Vajjon, lesz-e a szerbekkel háborunk? Meglehet, +hogy lesz, de az is meglehet, hogy nem lesz. Vajjon, emelik-e az +<span class="pagenum"><a name="Page_162" id= +"Page_162">-162-</a></span> adót? Bizony, az meglehet, hiszen már a +kutyára is adót vetett a kormány. De ritka udvarban is ugat azóta +kutya. Napirendre kerül annak az utnak a dolga, amelyik Kis- és +Nagybacont összeköti. Ez az ut alig egy kilométer, de ősztől nyárig +tengelyig sárba sülyed a szekér, „mégis ott járunk, istálom, ott +kinozzuk magunkat, marhánkat, mert jó uton nagy kerülővel jutunk +Nagybaconba“. Emiatt az ut miatt tiz esztendő alatt háromszor +szállt ki két vármegye alispánja, két járás főszolgabirája, két +vármegye mérnöke. Mindaháromszor én ebédeltettem meg a vármegye +urait, mindaháromszor pohárköszöntőben igérték, hogy meglesz őszre, +bizonyosan meglesz, de bizony nem lett az meg. Három falu használja +ezt az utat, e közt osztották fel a kilométernyi utat, de mind a +három sokallja a rája rótt részt – s tovább kinozzák magukat és +állataikat. Már-már arra gondolok, hogy megcsufolom a két +vármegyét, a három falut; magam csináltatom meg. Jóval hosszabb +utat vágtam én ennél Magyaróshegy oldalában!</p> +<p>„Sáros és káros kiváltság!“ – háborog a rossz utakon Berzeviczy +Gergely, a Magyar Tudós Akadémia elnökének őse a 19-ik század +elején. „Sáros és káros hanyagság!“ – sóhajtok fel én, a 20-ik +század elején. Szó esik egy bikáról is, amelyet a székely +kirendeltség utján kapott a falu. Nem volt rá szükség, mégis +elküldték. A fizetés nem volna terhes, mert az államnak kell +fizetnünk évi részletekben, de a bika hasznavehetetlen. Sürgetik a +bika volt gazdáját: vegye vissza. De kisül, hogy az a bika +voltaképpen nem is az övé volt, hanem egy nagymagyarországi uré, ő +csak szivességből továbbitotta. Már most mit csináljanak? +Pereljenek? Vagy levágják s a husát kimérjék?</p> +<p>– Vágjuk le dögállatját! – inditványozza hirtelen haragu öreg +Benkő János.</p> +<p>– De abból nem telik ki az ára.</p> +<p>– Ha nem telik, – nem telik. Csak nem tartjuk ingyen?</p> +<p>Vége-hossza nincs a panaszoknak: „éjjel-nappal dolgozunk, nincs +láttatja. Nő a napszám, nő a cselédbér, <span class= +"pagenum"><a name="Page_163" id="Page_163">-163-</a></span> nő a +pótadó, már több az egyenes adónál. Meddig birjuk?“ Máskülönben +„mindenünk volna, csak pénzünk nincs, a gazdaságra – +ráfizetünk“.</p> +<p>– Magam is azt vallom, – mondom nagykomolyan – hogy mindenünk +van, csak pénzünk nincs, s a gazdaságra ráfizetünk. Csak azt nem +értem, hogy miből, ha nincs pénzünk?</p> +<p>Ezen mindnyájan jót nevetnek, s illő, hogy koccintsunk rá +egyet.</p> +<p>Van némi nagyitás a panaszokban, de majdnem valamennyinek van +gyökere. Közös emberi vonás a bajok nagyitása, hátha enyhitnek +rajtok valamit. De mind e sürü panaszoknál élesebben belevilágit a +székelykérdésbe (mert ez is „kérdés“, régibb annyi soknál) a vén +bányász, kinek neve Bedő Áron. Aki gyakran ellátogat hozzám s +mindig hoz egy darab követ: nézze meg, instálom.</p> +<p>A vén bányász már alig áll a lábán, görnyedten botorkál be +hozzám s kezet akar csókolni, mint mindég, s most is, mint mindég, +alig tudom e törekvését meghiusitani. A „régi jó világban“ +hámormunkás volt a mi erdőnk belsejében, ahol vala temérdek vaskő: +azt ásták, olvasztották, aztán öntöttek mindenfélét, még csikót is, +kecskét is, s emlékszem, hogy a hámorosnak is, a munkásoknak is +igen jó dolguk volt. Azután egyszerre csak csöndes lett a hámor, +mint a temető. A vidáméletü, gazdag hámoros hirtelen +elszegényedett, a munkások elszéledtek, vén Bedő is leszorult a +faluba. Van itt neki háza, földje, de hiába, őt nem elégiti ki a +földszine: az az arasznyi seb, amit az ekevas vág a földben. Ő a +földnek a szivét keresi: ott az arany, ezüst, a temérdek kincs, +talán gyémánt is. Az bizonyos, hogy fekete gyémánt van bőviben, +csak rá kell találni; csak ki kell ásni.</p> +<p>Nem dicsekszem vele, de való igaz, hogy az egész faluban csak én +veszem komolyan a vén Bedőt. A falubeliek gunyolják, évődnek vele, +mert a vén ember szüntelen ás, kutat, robbant, itt-ott a falunk +erdejében akkora barlangokat ásott, hogy elférne benne az egész +<span class="pagenum"><a name="Page_164" id= +"Page_164">-164-</a></span> falu népe, de azért még mindig szegény +ember a vén Bedő s szegényül is fog meghalni.</p> +<p>Ezuttal nem csillogó-villogó követ hozott, hanem szép fehéret: +porcellánagyag volt az. Annál elevenebben csillogott az ő szeme, +mondván: – No, instálom, nézze meg. Ez, ugy-e, porcellán?</p> +<p>– Ugy van, öreg, ez porcellán. Hát ezt hol találta?</p> +<p>– Ezt én Györkovács fején, éppen boldogult édesapja ura +kaszálóján. Ugy tudja meg az ur, hogy ennek a kaszálónak a földje +csupa porcellán.</p> +<p>– Elhiszem, öreg, s most már azt is értem, mért terem ez a hely +csupa cápszakállat.</p> +<p>Közbevetőleg meg kell magyaráznom a nem székely olvasónak: mi az +a cápszakáll. Ez a legsilányabb fü a földkerekén. A szalmánál is +silányabb. Tincsenként nő ki a földből, hasonlatos a +kecskeszakállhoz, s a kasza elsiklik fölötte. De a szegény székely +ember másodszor is nekihuzakodik s levágja, mivelhogy ez is jobb a +semminél. Magam is sokszor kaszáltam ezen a helyen diákkoromban, de +ugyan kinek jutott volna eszébe, hogy a kaszát lecsapja, helyette +ásót, kapát ragadjon, hadd lássa, mi van a föld méhében. Lám, a vén +bányász addig járt-kelt, kutatott, matatott, mignem erre is +rábukkant.</p> +<p>– Lássa, uram, lássa, – folytatta vén Bedő, – mindég mondtam, +hogy ezt a mi „tartományunkat“ szinte felveti a temérdek kincs, s +ezek a buta népek nem hiszik nekem. Ha ur mondaná, bezzeg hinnék! +Mert van ebben a mi földünkben arany, ezüst, vas, kőszén, márvány, +porcellán, mangán, minden, de minden, de a rongy mégis szakad le a +hátunkról. Hát ilyen csudát ki hallott? Bizony mondom, az ur +megmozdulhatna.</p> +<p>Eszembe jutott, hogy éppen kilenc esztendeje „megmozdultam“, +ujságot szerkesztettem, telekiabáltam az országot: halljad, ország, +halljad, bajba’ van a székely! S nem feledhettem el az eredményt: +még ma is fizetem a „székely hadisarcot“. Eszembe jutott, hogy ez a +vén ember ennekelőtte kilenc esztendővel is meglátogatott, valami +követ hozott, ezt is a mi erdőnkben <span class="pagenum"><a name= +"Page_165" id="Page_165">-165-</a></span> találta, s ebben – amint +ő mondá – „minden van, instálom, arany is, ezüst is“. És előszedett +régi irásokat, bányatisztek leveleit, akik irták, hogy csak +kutasson tovább, hátha talál olyan köveket, a melyekben még több az +arany, meg az ezüst. – Bizony mondom, megmozdulhatna az ur, mondta +akkor is.</p> +<p>– Majd megmozdulok, öreg, – mondám én. – Egyébként most nagy +gyülekezet lesz Tusnádon, jönnek az országból sok-tudó urak, azok +majd bejárják az egész „Székely tartományt“, szinről-szinre +megnéznek mindent, mi van, mi nincs, s meglássa: megvirrad a +székelynek.</p> +<p>– Hej, ha én azokkal az urakkal csak egy szót válthatnék! Ha +elvezethetném őket erre is, arra is! Hogy s mint lehetne ez?</p> +<p>Szép sorjába megmagyaráztam az öregnek, hogy három csapat járja +be a „Székely tartományt“. Melyik csapat merre huzódik. Megneveztem +a helyeket pontról-pontra. Elmennek itt, hozzánk közel is, +Sugópatak mellett is.</p> +<p>A vén bányász arca kigyult, rácsapott a térdére: Ott a tenger +kőszén! Azt is én találtam meg! Megyek oda s megállitom az urakat: +Álljanak meg, instálom! Nézzék meg, mi van itt!</p> +<p>– Helyes, öreg, helyes. Állitsa meg.</p> +<p>– Hát vajjon Érces pusztájára eljőnek-e?</p> +<p>– Az egyik csapat közel jár hozzá, de oda már aligha mennek.</p> +<p>– Ugyan bizony? Hiszen ott a temérdek arany! Hogyne jőnének +oda!?</p> +<p>– Próbálja meg, öreg, hátha valamelyik az urak közül oda is +elmegy?</p> +<p>Elővettem az utazás sorrendjét, s kitünt nagy örömünkre, hogy az +egyik csapat <i>ma</i> jár Érces puszta tájékán, a másik +<i>holnap</i> halad el Sugópatak mellett s igy, ha jól rakja lábát +az öreg, mindkét csapatot elfoghatja: egyik nap odakalauzolja az +urakat, ahol az arany terem, másik nap meg oda, ahol már a föld +szine is feketéllik a széntől.</p> +<p>Láttatok-e boldog embert? Nem láttatok, mert <span class= +"pagenum"><a name="Page_166" id="Page_166">-166-</a></span> nem +láttátok a vén Bedő Áront. Hogy megfiatalodott ez a vén ember! +Görnyedt háta kiegyenesedett, s búcsuzván tőlem nagy sebtiben, +ameddig a szemem elkisérheté, láttam, hogy kezével hadonáz, nyilván +beszélget önmagával. Ez az ember már látta valóságban, amiről egy +hosszu életen át álmodott. Aranybánya, ezüstbánya, kőszénbánya, +hámorok, gyárak, sürgés-forgás, zakatolás, sipolás, kürtölés, +kalapácsolás, körös-körül uj élet, vidámarcu, megelégedett emberek: +megvirradt a sanyargó, nyomorgó székelynek, meg!</p> +<p>Hát, eredj, öreg, eredj, sóhajtottam utána. Szinte megreszkettem +belé, a holnaputánra gondolván, amikor ez a vén ember visszajön. Az +a holnapután nagy nap volt: tenger sok uri és nem uri nép verődött +össze Tusnádon, benszülöttek és nagymagyarországiak vegyesen. Azt +hiszem, mindenki ott volt, csak mi ketten maradtunk le: vén Bedő +Áron, meg én… Nekem elég volt a székely akcióból: testem, lelkem +belébetegedett… S hogy otthon maradtam, nem sajnálom, mert minden +kongresszusnál többet ért nekem a vén bányász beszámolója.</p> +<p>Kint üldögéltem a kertben egy nagymagyarországi vendégemmel, +amikor jött, jobban mondva: támolygott a vén ember. Fehér volt az +arca. Fehérebb a porcellánnál, amit most is a kezében szorongatott. +Csak a szeme csillogott, de könny volt az, – az csillogott a szeme +pilláján.</p> +<p>– No, öreg, megjárta az utat?</p> +<p>– Meg, uram, meg.</p> +<p>– Fáradt, ugy-e? Üljön le.</p> +<p>– Én le is, ha az ur megengedi. De én elé is mondom, mi történet +esett rajtam. Megengedi-é?</p> +<p>Leült, földre szegezte a szemét, aztán hirtelen felkapta a +fejét, földhözcsapta a kalapját s mondá, amint következik:</p> +<p>– No, uram, látta-e, amikor innét elmentem? Igyenest hazamentem. +Mondom az asszonynak: feleség, tarisznyálj fel, megyek +Szentkeresztre; ott lesznek holnap a nagymagyarországi urak, azokat +én szépen meginstálom, jőjjenek velem Ércespusztára, mert +<span class="pagenum"><a name="Page_167" id= +"Page_167">-167-</a></span> vaj láttak csudát eddig, vaj nem, ott +látnak. Mondja az asszony: ó, hallá-e, mán megjöhetne az esze +kiednek, minek fut az urak után? Kell is azoknak a kied aranya s +ezüstje! Üljön veszteg, fekügyék le s alugyék. – Asszony, mondtam +én, ne helytelenkedj, tarisznyálj fel izibe, mert a szerencse +forgandó, egyszer lesz, ami nem volt, ha most elszalasztom, +futhatok utána. No, jól van, meggyőzöm az asszonyt szép szóval, rút +szóval, feltarisznyál nekem kenyeret, turót, szalonnát, még +pálinkát is s én nekiindulok toronyirányában, hegyen ki, erdőn +keresztül, egész éjjel meg nem álltam, szakadt le a verijték a +hátamon, de mindegy, mondtam: hadd szakadjon, ott az utja, én csak +mentem s másnap déli harangszóra Szentkeresztre értem. Kérdem a +falu végin egy legénkétől: itt vadnak-e a nagymagyarországi urak, +te legénke? – Vót itt annyi, mint csillag az égen, de mán el is +mentek. – Mit beszélsz te? A’ nem lehet. – Bizony, elmentek azok. – +S merre mentek, te? – Azok bizony általmentek Csikba s többet +vissza sem jőnek, mig a világ s még két nap. – Hej, nagyot +facsarodik a szüvem! No, most mit csináljak? Merre forduljak? +Gondolom, ha már itt vagyok, felkeresem az én régi, kedves +bányászpajtásomat s megkérdezem, mi vót, hogy vót, mint vót. Hát én +meg is találám a pajtásomat s az el is mondá, hogy itt biz’ a vót, +hogy itt járt egy sereg ur, egy s mást megnézegettek, osztán +ettek-ittak, vigan vótak s ugy elvágtattak Csik tartománya felé, +mint a sebes szél. De én, uram, csak egy órát sem tudtam maradni a +pajtásomnál, nyakamba vetettem a tarisznyát s nekivágtam az +erdőnek: ha elszalasztottam az egyik csapatot, megfogom a másikat. +Pitymallatkor már ott ültem Sugópataknál, az ut szélin s vártam az +urakat. Majd kinéztem a szememet: mikor porzik már az ut? Jőnek-e, +nem-e? Hát eccer, ugy dél felé porfellegbe keveredik az ut, jő nagy +sebesen egymásután nagy sereg hintó, az elsőbe négy paripa, de +olyan, mint négy sárkány; no, de én sem vagyok rest, felszököm, +kiállok az ut közepire, integetek a kalapommal, mutatom a +kocsisnak, hogy álljon meg, de, veszett teremtette! kibontja a +karikás ostort, közibe <span class="pagenum"><a name="Page_168" id= +"Page_168">-168-</a></span> cserdit a sárkányoknak, kutya egye meg +a máját, holló vájja ki a szemit mind a négynek! – s ha félre nem +szököm, abb’ a hejbe keresztülvágtatnak vén testemen. A kocsis +éktelen nagyot káromkodott, még vissza is vágott az ostorával, a +többi kocsiról pedig lekiabáltak: kend tán süket, öreg? – azzal +engem ott hagyának az ut szélin.</p> +<p>…Ez igy vót, uram. Sohasem virrad meg, uram. Hiszi-e, hogy +nem?</p> +<p>Mondtam én: menjen be a házba, adasson magának ételt, italt, +csillapodjék le.</p> +<p>Bement. Nagymagyarországi vendégem, aki az egészből vajmi +keveset értett, kérdezte: ki s miféle ember ez a vén ember?</p> +<p>Mondtam én:</p> +<p>– Ez, édes barátom, vén bányász, kinek neve Bedő Áron, egyébként +ugy, amint láttad, az eleven, a megtestesült székelykérdés, a maga +teljes valóságában, a maga teljes nyomoruságában. Ez az ember abban +vénült meg, hogy folyton turta, ásta a föld gyomrát, amely itt +csakugyan tele van kinccsel. Hirdeti fünek-fának, jár Ponciustól +Pilátusig, levelez, rimánkodik, egyszer ide, másszor oda szalad – +hiába. A tenger kincs ott van a föld gyomrában, a fölötte járó nép +pedig – koldus. Most különben csak az történt vele, hogy egyik +helyről elkésett, a másik helyre meg igen korán érkezett s még +szerencse, hogy bőrét az ostor végig nem hasitá. Ha még többet +akarsz tudni a székelykérdésről, eredj Tusnádra.</p> +<p>– Köszönöm, mondta vendégem, már ismerem a székelykérdést.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Nos, hogy visszatérjek a porcellánagyaghoz, melyet édesapám +kaszálóján talált a vén bányász, a szivem valósággal sajgott ennek +a vén, megrokkant, bőrré aszalódott embernek a láttán. Ennek a vén +embernek talán egy esztendeje sincs hátra e földi életben s még +mindig ás, kutat és reménykedik, hogy megvirrad a székelynek és – +neki is. Hogy ő meg fogja érni azt az időt, amikor „azok a buta +népek“ nem fognak kacagni <span class="pagenum"><a name="Page_169" +id="Page_169">-169-</a></span> rajta, mert maguk fogják szorongatni +kérges kezét, veregetni a vállát.</p> +<p>– Ugy-e, megmozdul az ur? Ó, mozduljon meg, instálom!</p> +<p>– Megmozdulok, öreg, meg. De mondja csak, dolgoznak-e már a +bodvaji bányában? Hallom, az Állam segitséget ad neki. A követ ur +kieszközölte.</p> +<p>A vén bányász zavartan forgatja a kalapját, nyugtalanul +fészkelődik a széken.</p> +<p>– Hát, instálom, az ugy van, hogy én ott vónék +harmad-negyedmagammal, osztán, osztán – mi bizony, ugy teszünk, +mintha dolgoznánk, de nem dolgozunk, mert nincs, mit. Eleget mondom +a tekintetes urnak: uram, ez igy nincs jól, kezdjük-e már? Mikor jő +a – többi? – Azzal kend ne törődjék, mondja az ur. Csak legyenek +ott kendtek, hátha egyszer odavetődik egy pesti ur?…</p> +<p>– Értem, öreg, értem. No, Isten áldja. Majd megmozdulok, +meg.</p> +<p>Lám, lám, borongok magamban, fent a központban, az ország +szivében igy oldják, oldogatják a székelykérdést. A székely népnek +igy nyulnak a hóna alá. Az állami segitség kortesjutalom, s a +„magas kormánynak“ tán sejtelme sincs arról, hogy a rozoga, +kidőlt-bedőlt falú hámor körül három-négy ember lézeng, akik +várják, várják, itéletnapjáig várhatják: mikor jön már a többi +munkás? Mikor kezdődik már a munka? Vagy van sejtelme erről? Igy +vagy ugy, bizony gyalázatos dolog ez.</p> +<p>Tovább borongok, s eszembe jut, hogy odaát Csikországban sorra +tarolják le élelmes vállalkozók a rengeteg fenyveseket s a nép +szegényebb, mint valaha. Hogy Ditró környékén márványkavics +boritotta utakon nyikorog a csiki székely szekere, s nekem +Budapestről kell hozatnom márványemléket szüleim sirjára; hogy ez a +márvány Délmagyarországból kerül Budapestre, onnan Kisbaconba, a +ditrói márvány meg várja, várja, de hiába várja, hogy siremléket, +szobrot faragjanak belőle őshazát kereső Kőrösi Csoma Sándornak; +Zágoni <span class="pagenum"><a name="Page_170" id= +"Page_170">-170-</a></span> Mikes Kelemennek, a nagy fejedelem +leghivebb hivének, az örökéletü levelek irójának; Gábor Áronnak, az +ágyuöntő hősnek; Orbán Balázsnak, a <i>Székelyföld</i> irójának; +Bolyai Farkasnak, a világhirü székely matematikusnak; Kriza +Jánosnak, a <i>Vadrózsák</i> lelkes gyüjtőjének; Barabás Miklósnak, +a magyar festőmüvészet egyik uttörőjének; Pál Lászlónak, a +világhires tájképfestőnek; Bedő Albertnek, az erdők édesapjának, +aki 1891-ben szemem láttára állitotta meg az erdőpusztitó +apácapillék ijesztő seregét, több milliárd értékü erdőt mentve meg +a nemzeti vagyonnak. Ezek a férfiak, s talán még sok más férfia +Székelyországnak, megérdemelne egy mellszobrot bár, mellszobrot, +melyet székely szobrászok faragnának Ditró márványkövéből…</p> +<p>S eszembe jut, hogy még mindig várják, sóhajtozva várják naiv +székely urak ama bizonyos bolondgazdag angolt, aki a székely +fürdőket világhirre emeli. No, no, csak türelem, türelem, jön, +nemsokára jön. Közeledik az 1914-ik esztendő…</p> +<p class="center">*</p> +<p>Az 1914-ik esztendőben… A mai nemzedéknek majd bőséges része +lesz a magyar és a világirodalom, klasszikus és nem klasszikus +regényeiben, amelyek minden valószinüség szerint igy kezdődnek: Az +1914-ik esztendő nyarán. Vagy őszén. Vagy telén. Mindegy. Bizonyos, +hogy sok-sok könyv kezdődik ezzel az átkos esztendővel. Magam is +foglalkoztam a gondolattal, hogy megirom majd a falu regényét a +világháboruban. De lemondtam e gondolatról, egy kis korrajzzá +zsugorodik össze a regény; csuda, hogy hontalanságom +lelkiállapotában csak ehhez is van erőm.</p> +<p>Az 1914-ik esztendő tavasza gyönyörü tavasz volt. Sohasem +éreztem tán magamat ifjabbnak, erősebbnek, munkára képesebbnek, +készségesebbnek, mint e tavaszon. A virágba borult fák illata +megmámorositá lelkemet, s egy-két hónap során esztendők munkáját +végezém. Hegyoldalán tovább ültetem a fákat; <span class= +"pagenum"><a name="Page_171" id="Page_171">-171-</a></span> +teleültetem ama kis dombot is fenyőcsemetékkel, amely domb mellett +egykor azt kérdezé Surányi József: miért nem mindjárt? Lent a +szérüskertben, nagy halmokban a kő, a tégla, a kőmivesek már rakják +a falat, a kisbaconi ácsok faragják a fenyőgerendákat: nagy +takarmánycsür lesz ebből. Drótsövénnyel akarom körülfogni a kertet +a falu felől, a mező felől, már verik is a földbe az oszlopokat, +feszitik rá a szeges drótot. A ház mögött dróttal bekeritett külön +kertben tyukház épül, melynek piros-cserepes födele gyümölcsfák +közül mosolyog ki. Egy sereg galamb röpked az udvaron: ezeknek a +tyúkház emeletén lesz a lakásuk, ott búgnak, burukkolnak majd +édesen, kedvesen. Most jönne ide Surányi, de mindjárt! Nem győzök +eleget gyönyörködni a kisgazda-ácsok munkájában: mely biztos kézzel +faragják a bogos fenyőszálakat szép egyenesre! Büszke vagyok a +fajtámra: nézd, nézd, hogy mérnek, számolnak, hogy összevág itt +gerenda, szarufa, kakasülő minden darabkája – hol tanulták?</p> +<p>A kis erdő mellett most szerzek meg egy kopasz hegyet: egy +vadkörte-, egy vadalmafa, néhány bokor rajta. Két-három szekér +csemetét hozatok a falu erdejéből: a kopasz hegy többé nem kopasz, +teleültetem. Ez a kis erdőcske az Évike erdeje lesz. Az első +unokámé. Simára faragott oszlopot veretek a földbe, oda, hol az +Évike erdeje kezdődik, aztán táblát gyalul egyik ács. És kész a +versike:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Vándor! Tudd meg, e kis +erdő<br /></span> <span class="i0">Lengyel Éva erdeje +–<br /></span> <span class="i0">Ettől a vadalmafától<br /></span> +<span class="i0">Indul, és megy lefele.<br /></span> <span class= +"i0">Nagyapóka rátestálja,<br /></span> <span class="i0">Senki +benne ne turbálja!<br /></span></div> +</div> +<p>Ihol, itt a tanitókisasszony, pompás rajzoló, fával, virággal +disziti a táblát s rápingálja a versikét is.</p> +<p>Meglepjük nagyanyókát is: a „tyúkpalota“ elé is emléktáblát +állitok, rajta kakas meg tyúk kapargál, s alattuk versike: +<span class="pagenum"><a name="Page_172" id= +"Page_172">-172-</a></span></p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Vándor! Csudáld meg e +házat,<br /></span> <span class="i0">Benne szakszerü +tyukászat.<br /></span> <span class="i0">Oly szakszerü, hogy +mióta<br /></span> <span class="i0">Épült e ház, +nagyanyóka,<br /></span> <span class="i0">Tudjátok-e, mit +teszen?<br /></span> <span class="i0">Minden nap tojást +veszen!<br /></span></div> +</div> +<p>Bolondos, kedvem támad: ha bolondság, legyen bolondság, +emléktáblákkal jelöljük meg a kert nevezetesebb pontjait. Fáktól, +bokroktól bekeritetten kerek udvarocska, közepén hársfa, oldalt +padok: pompás rejtekhely, nyugodalmas olvasásra, irásra igen +alkalmatos. Ez is emléktáblát kap, versikével:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Miként a dalai +láma<br /></span> <span class="i0">Rejtőzik itt +Marcika.<br /></span> <span class="i0">Itt születik a sok +dráma.<br /></span> <span class="i0">Mit levág a +kritika.<br /></span></div> +</div> +<p>Megtisztelem, hogyne tisztelném meg a Mária-utat, mely az +istállónál indul, gyümölcsfáktól, orgona- és jázmin-bokroktól +szegetten s megy, mendegél, mig a veteményesbe nem ér. Ez a +legkedvesebb sétaut, itt verődik össze alkonyattájt a Benedek-had: +hat gyermek, egy vőm uram, két menyemasszony, hat unoka és két öreg +ember.</p> +<p>Verset kap e tábla is, hogyne kapna:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Bár csörgedez itt-ott a +trágyalé,<br /></span> <span class="i0">A Mária-út remek szép +alé.<br /></span> <span class="i0">A Benedek-had járni itt +szeret,<br /></span> <span class="i0">Amott a templom, nézd, mi +szép keret!<br /></span> <span class="i0">Kinek búja van, itt +kesergi el,<br /></span> <span class="i0">Idejön ki-ki jó s rossz +viccivel.<br /></span> <span class="i0">Könny és kacaj fakad itt +vegyesen –<br /></span> <span class="i0">Ez a Mária utja, +kedvesem!<br /></span></div> +</div> +<p>De én most nem birok a kedvemmel, kimegyünk a hegybe, annak az +oldalába, ott, ahol néhány cseróriás hirdeti, hogy volt itt még +erdő valamikor, réges-régen, egy kis termet vágatok, oldalát kővel +kirakatom, közepére <span class="pagenum"><a name="Page_173" id= +"Page_173">-173-</a></span> kőasztal, körül padok: Flóra leányomnak +szentelem e termet. Emléktáblával hogyne jelölném meg? Virágok +diszitik a táblát: gyöngyvirág és – oleander. Azért oleander is, +mert igy szólitgatom Flórát jó kedvemben: Drágám, gyöngyvirágom, +hogy ne mondjam: – oleanderem! Ezért szól a vers igy:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Ez a terem +Flóra-terem,<br /></span> <span class="i0">Körötte sok virág +terem.<br /></span> <span class="i0">Legszebb benne az a +virág,<br /></span> <span class="i0">Kinek a neve +Gyöngyvirág.<br /></span> <span class="i0">Másik neve Oleander – +–<br /></span> <span class="i0">Mit szólsz ehhez szegény +„Wander“?<br /></span></div> +</div> +<p>Már tető alatt a csür, a drótsövény is elért a régi temetőig. De +még nagy utat kellene megtennie a völgyben, kikanyarodnia a hegyre, +végighuzódnia a hegy hátán – a drótsövény munkája félbeszakad. +Május végén járunk, kezdődik az ugarolás, a szénagyüjtés, a +drótsövény befejezése – őszre marad. Nem szivesen nyugszom bele, +valami titkos sugallat hajt előre, előre, – talán megéreztem az +elkövetkezendő vihart? Nem, nem éreztem meg. Ha meg is éreztem +volna, most utólag szégyelném állitani. – Hadd maradjon őszre is a +„nagy müből“, békitem magamat, mert komolyan hiszem, hogy nagy +müvet juttattam közel a befejezéshez, jövendőre csak apró +diszitések, helyesbitések maradnak, s Isten őrizz, hogy ne +maradjanak.</p> +<p>Kimegyek reggel, kora reggel a hegytetőre, onnan nézem végig +kertemet, melyben még virágzanak az almafák, az orgonabokrok, a +májusfák, friss zöld hajtása eredt a fenyőnek – ó de szép, ó, de +szép, s ez mind az enyém, az én müvem! Ami földje volt itt +Kerestély ükapámnak, mind visszahóditottam: a tollammal hóditottam +vissza! Most már kezdődhetik a nyugodalmas, szép öregség. +Fanyesegetés, oltogatás, közbe-közbe mesemondás a gyermekeknek, az +én unokáimnak s mások unokáinak.</p> +<p>Végigjárom erdőcském kanyargós utjait, meg-megállok, tekintetem +átszáll a tulsó hegyoldalra, az uj <span class="pagenum"><a name= +"Page_174" id="Page_174">-174-</a></span> temetőbe s megállapodik +nagyapóék sirján. Nagyapó, nagyapó, látja-e, hogy én is nagyapó +lettem? Tudja-e, hogy enyém Kerestély ükapó földje? Hogy gazda +vagyok, igazi gazda, a föld szerelmese, mint maga! Nannyó, nannyó, +tudja-e, hogy hattal szaporodott a dédunokák száma? Mért hogy nem +érheté meg a hat bimbó közül bár egynek a nyilását?</p> +<p>Leülök a Flóra-teremben, Himnuszt fakaszt a falusi reggel.</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Ó, falusi reggel! Reggelek +reggele!<br /></span> <span class="i0">Gyönyörüségekkel van a +szivem tele.<br /></span> <span class="i0">Lehet a városnak sok +ezer szépsége,<br /></span> <span class="i0">Nincs egy, amely az ő +szépségét felérje.<br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Virág illatától balzsamos +levegő;<br /></span> <span class="i0">Trillázó pacsirta, magasban +lebegő;<br /></span> <span class="i0">Nap, amelynek látom vidám +felkelését;<br /></span> <span class="i0">Természet, amelynek látom +ébredését:<br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Mind e szépségeket csak falun +láthatom,<br /></span> <span class="i0">Csalogánycsattogást csak +itten hallhatom.<br /></span> <span class="i0">Mind, ami szép, itt +van egy kis falucskában,<br /></span> <span class="i0">Egy kis +falucskában, egy kis dalocskában…<br /></span></div> +</div> +<p>Csak már jönnének a gyermekek, az unokák, hogy mind e szépséget, +mind e gyönyörüséget megoszthatnám velük. Ugy tetszik nekem, rájuk +vár itt minden, ami él. Őket várják a „tyúkpalota“ lármás lakói; +utánuk buslakodik Dundi kutya; értük nyerit a kis tarka ló: utánuk +sóhajtoz udvar közepén a homokhegy – csuda-e, hogy szegény +nagyapóka s nagyanyóka nem találják helyüket, egyre a kapu felé +sétálnak: néznek, néznek nyugat felé, hátha, hátha… Éppen mint +temetőben alvó nagyapóék egykoron. Végre is nem tudom megvárni, +amig hazaszállingóznak, vasutra ülök. Meglepem a gyerekeket s aki +jöhet közülük, hozom magammal. Egyébként is, most már falusi apának +nézem magamat, akinek kötelessége, időnként, meglepetésszerüen +betoppanni városban lakó gyermekeihez: hadd lám, mit csinálnak, +hogy élnek. Meglepem őket, de engem <span class="pagenum"><a name= +"Page_175" id="Page_175">-175-</a></span> is ér meglepetés: egy +fiatal leány a vendégünk, bájos teremtés: Olga Romanovits a neve. +Orosz diákkisasszony, a párisi egyetemről jött Pestre, itt +kiszállott egy hétre, azután megy majd haza, Charkovba, ahol orvos +az édesapja. Idősebbik fiamnak és menyemnek barátja a kis Olga, +esztendeig együtt hallgatták a párisi egyetem tudós +professzorait.</p> +<p>Bár sohasem tudtam megbocsátani az orosznak <i>Világost</i>, +ahol „a magyarnak egy nagy, mély sir ásatott“, Oroszország volt az +egyetlen ország, amely igazán érdekelt; az orosz nép volt az, +melyet közvetlen közelről szerettem volna látni, vele közelebbről +megismerkedni, mivelhogy olvasmányaim utján a magyar fajtával sok +rokonvonást találtam meg e népben. Nagy szeretettel fogadom a kis +Olgát, akiről már sokat hallottam a gyermekeimtől s akinek ismertem +a bánatát is: francia ifju a vőlegénye, de szülei hallani sem +akarnak arról, hogy egyetlen leányuk messzi idegen országba menjen +feleségül. – No, kis Olga, gondoltam magamban, most megmutatom +neked, mi az a magyar vendégszeretet! Különösen örültem, hogy jó +teli tárcával jöttem Pestre, amit különben ajánlok is minden falusi +apának, aki Pesten élő gyermekeit látogatja meg. Kirándulás ide, +kirándulás oda, uzsonna itt, vacsora ott, s mert magam is igen +szeretem a cigányzenét, késő éjszakáig huzatom a legszebb, +legrégibb, bús magyar nótákat. A kis Olga tágra nyilt szemmel, +lángra gyult arcát két kezébe temetve nyelte Bihari kesergőjét, a +kuruc nótákat, a Cserebogár, sárga cserebogárt, s mintha megérezte +volna, hogy ez az ő nótája, könny csillant meg nagy fekete +szemében. Meg-megfeledkezett az evésről, folyton biztatnom kellett: +egyék, kis Olga, egyék. Aztán egyszerre csak, mit gondoltam, mit +nem, mondtam neki tréfás hangon: egyék, kis Olga, egyék, ugyis +előbb-utóbb megesznek maguk minket.</p> +<p>Valósággal megdöbbenve meredt rám: – Lehetséges ez? – Nem, nem, +– feleltem hirtelen, – ez nem lehetséges… Csak tréfáltam, kis Olga… +Egyék, egyék.</p> +<p>Pedig nem tréfáltam valójában. Komolyan nyugtalanitott +<span class="pagenum"><a name="Page_176" id= +"Page_176">-176-</a></span> a gondolat, hogy egyszer majd megesznek +minket az oroszok…</p> +<p>Másnap haza kellett utaznom, elbucsuztam Pesten maradó +gyermekeimtől, sorba csókoltam őket, kezet nyujtottam a kis +Olgának. Elérzékenyülten kérdezte: És engem nem csókol meg, Elek +nagyapó? (Egy-két magyar szóval megtanulta az Elek nagyapót is.) Ki +tudja, látjuk-e egymást?</p> +<p>Világos, hogy jobbról-balról megcsókoltam a kis Olgát s +vigasztaltam: dehogy nem látjuk egymást. Majd eljön egyszer, ugy-e, +eljön Kisbaconba?</p> +<p>A kis Olga megigérte… Akkor már készült, készülődött Szerbiában +a gyilkos merénylet Ferdinánd trónörökös ellen… Egy hónap sem telik +belé, Szerajevóban megölik Ferdinándot s a feleségét. Nyilvánvaló, +hogy az orgyilkosságot meg kell torolnunk, nemcsak az osztráknak, +de a magyarnak is, bár a magyar nemzet félve gondolt arra a napra, +amikor Szent István koronáját Ferdinánd fejére kell tennie, ha +ugyan megkoronáztatja magát… Már a gyermek előtt sem titok, hogy a +leendő magyar király nem szereti a magyart, több ennél: talán +gyülöli is. Hogy alig-alig fordul meg egy-két napra a mi +országunkban; kötelessége ha ide szólitja udvari bálra, csak +megmutatja magát s másnap már bucsu nélkül, egy jó szó hátrahagyása +nélkül szalad az „ország szivéből“.</p> +<p>A magyar nemzet szivből gyászolta, siratta Rudolf királyfit; +szivből gyászolta, siratta Erzsébet királynét. Ferdinándnak csak +hivatalos gyász jutott. Megesett jó szive az árván maradt +gyermekeken, de Ferdinánd halála egyetlen magyar szemből sem +fakasztott könnyet. Egyik azt hitte, hogy háborunk lesz e +gyilkosság miatt Szerbiával, másik azt hitte, hogy nem lesz, mert +Szerbia teljes elégtételt ad nekünk; de hogy ebből a gyilkosságból +világháboru lesz, sok-sok millió embernek „hősi halála“, millió meg +millió apának, anyának, hitvesnek, gyermeknek egekig ható siralma; +az emberi elme és szorgalom századokra visszamenő alkotásainak +pusztulása; győző és legyőzött országoknak megmérhetetlen +nyomorusága; szelid erkölcsöknek <span class="pagenum"><a name= +"Page_177" id="Page_177">-177-</a></span> elvadulása; fajoknak, +nemzeteknek feneketlen, minden emberi érzést kicsufoló gyülölködése +– ki hitte volna ezt?</p> +<p>„Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam“, mondatják az öreg +királlyal, – vajjon megfontolhatta-e, meggondolhatta-e, akár a +király, akár az az államférfiu, aki e könnyelmü szavakat szájába +adta? Láthatta-e az elkövetkezendő nagy összeomlást?!</p> +<p>Senki sem látta, nem láthatta, hát mi a kisbaconi kertben hogy +láttuk volna? Mintha semmi sem történt volna, vidám szivvel +készülődik házam népe a nevem napjára, amely julius 17-ikére esik. +De mintha mégis éreznék mind, hogy ez lesz az utolsó vidám Elek +napja, minden eddiginél nagyobb előkészületek folynak a hátam +mögött. Hiába titkolódznak, bujkálnak, tudom már, hogy szerepet +magol ez is, az is: alkalmi vigjátékot irt a Marci-gyerek. Kisül +lassanként, hogy a ház népével együtt vagy ötvenen leszünk, +mindenkiről készül egy-két csipkedő kuplé; nem győzik maguk a +gyártást, nekem is kell néhányat gyártanom. A komoly „kis doktor“ +fogja előadni – harmonika-kisérettel. Hát csakugyan nem hiába +épitettem ötven személyre az ebédlőt, megtelik a kert, a ház +vendégekkel, patkóalaku asztal nyujtózkodik az ebédlő három +oldalán, éppen csak annyi hely marad az ebédlő előterében, amennyi +az alkalmi vigjáték eljátszásához szükséges. A szereplők egyrésze +fiatal asszony, fiatal apa, persze, egyik sem tudja becsületesen a +szerepét, de a hálás közönséget ezzel is megkacagtatják, mert +parázs veszekedést rögtönöznek, hogy igy meg ugy, te lusta, te ez +meg az, mért nem tanultad meg a szerepedet!? A vigjáték különben +akörül forog, hogy Elek nagyapó szörnyü kedvetlen, mert ebben az +esztendőben egyetlen unoka sem született, holott megszokta már, +hogy minden esztendőben szállit egy unokát a gólyamadár. Áldott +szerencsére, egy berlini tudós professzor éppen mostanában lepte +meg a világot egy csuda-találmánnyal: mindenféle csudaszerek +összevegyitésével feleslegessé teszi a gólyát, a tudós professzor +megrendelésre szállit csecsemőt. Nosza, megrendelnek egy csecsemőt, +<span class="pagenum"><a name="Page_178" id= +"Page_178">-178-</a></span> s nagy az izgalom, mert a szállitmány +nem érkezik, holott egyenesen Elek napjára rendelék. Végre nyilik +az ajtó s négy székely legény nagyokat nyögve cipel be egy rettentő +nagy ládát, melyre messzelátható betükkel van rámázolva: Vigyázat! +Törékeny! Csecsemő van benne! Gyorsan baltát, harapófogót hoznak, +egyszerre tizen is feszegetik a láda födelét, közben sir a +csecsemő: oá! oá! – aztán felpattan a fedél s kiemelkedik lassan, +egész hosszuságában Jankó, hosszura nőtt Jankó fiam, mellétől +lábáig pólyába csavarva. Nagy a megdöbbenés, a felháborodás, +szidják a „csaló“ német professzort, s ezzel a függöny legördül. +Azaz legördülne, ha volna.</p> +<p>Reggelig táncol a fiatalság, a felkelő nap bemosolyog az +ablakon, alig tudják abbahagyni. Talán érzik szegények, hogy +utoljára táncolnak?… Az én házamban bizonnyal utoljára…</p> +<p>Már remeg a föld, s egyszerre csak ég, föld megrendül: kitört a +nagy, a soha nem látott, hallott égiháboru. De ezt csak most +látjuk, halljuk soha nem látottnak, nem hallottnak, azt hisszük, +három-négyhónapos játék lesz az egész háboru: a megszámlálhatatlan +sokaságu és sokféle gyilkoló gépekkel, az emberi ész e szörnyüséges +kitalálásaival, tarthat-e sokáig? Az én kicsi falum népe alig +hétszáz főnyi, s augusztus első napjaiban kilencven legény és +családapa vonul be, ki Brassóba, ki Csikszeredába, meg Isten tudja, +hová. Feltünően kevés köztük a bús kedvü ember, ugy indulnak a harc +mezejére, mintha lakodalomba mennének. A községháza körül +gyülekeznek s csudálkozva látom, hogy András öcsém, aki már három +gyermek apja, ég felé emeli jobb kezét s harsogja: igy esküdtem fel +a császár katonájának, én eskümet nem szegem meg! Megyek! A falu +„vén legénye“ (vén, mert a harminc felé jár s még mindig nem +házasodott meg) nem fogy ki a tréfából, kacagtatja a siró-rivó +fejérnépeket – vajjon sejti-e, hogy az első csatában, elesik? Egy +félbemaradt diáklegény arról szózatol, hogy: Visszaadjuk a +muszkának – Világost! Hát ez sejti-e, hogy ő is már az első +csatában „hősi halált hal“?</p> +<p>A véletlen csudálatos összetalálkozása, hogy májusban +<span class="pagenum"><a name="Page_179" id= +"Page_179">-179-</a></span> volt a szokásos lósorozás s a +besorozott lovak céduláján a berukkolás napja augusztus elsejére +van megállapitva. Az én lovaim közül is besoroztak kettőt, a Hókát +meg a Vidámot, már rajta is ül a Hókán Gergő kocsis, indul velük. A +kis unokám, a Duci, sirva fakad: hová viszik a lovakat, nagyapóka? +– Háboruba, édes fiam.</p> +<p>Nem, nem, Ducit nem ülteti rá többé a kocsis sem a Hókára, sem a +Vidámra. Hókát, Vidámot ágyu elé fogják: három hónap mulva +találkozom is velük a Vasárnapi Ujságban. Nyolc ló áll az ágyu +előtt, a második pár Hóka és Vidám. Épp oly mereven áll a Hóka, +mint itthon állott, hullámos a sörénye most is, s a Vidám Hóka +nyakán pihenteti a fejét, mint ahogy itthon szokta. Vajjon melyik +csatatéren omlanak egymásra, utolsót nyeritve?</p> +<p>A fiaim leverten, szégyenkezve járnak-kelnek a kertben: im megy +az egész falu fiatalsága, sőt mennek negyvenkét esztendős +családapák is, s ők itt lézengenek mert annak idején nem kellettek +a császárnak. Már félni lehet, hogy a „kis doktor“ megszökik. Ő még +ezután áll sor alá, de addig is szolgálni akar a tudományával. +Lekisérjük az állomásra, felkap az utolsó, hosszu ideig utolsó +gyorsvonatra, eltünik szemünk elől – vajjon látjuk-e többé? Alig +robog el a gyorsvonat, katonavonat döcög be. A pályaudvar tele +bevonuló legényekkel, családapákkal. Az állomási épületben +zajoskedvü urak és uriasszonyok várják a katonavonatokat, a cigány +talp alá valót huz, urak és a sorozáson annak idején szerencsésen +tulesett urfiak táncoltatják az uriasszonyokat, kisasszonyokat: igy +várják a halálba menőket. És jönnek, egymásután jönnek a +halálvonatok, urak és uriasszonyok megrohanják, sört, bort, +kalácsot, minden jót dobálnak fel a halálba menőknek, aztán vissza +táncolni, mig jön másik halálvonat. Egy öt-hatesztendős +fehérharisnyás fiu belekapaszkodik az édesapja lábába, +szivethasogatóan sikoltozva: Ne menjen el, édesapám! – és a cigány +huzza a talp alá valót – és táncolva biztatják, lelkesitik az +itthonmaradtak, a magukat <span class="pagenum"><a name="Page_180" +id="Page_180">-180-</a></span> bebiztositottaknak vélők: Előre! +Előre! Ne hagyd magad, magyar!</p> +<p>A pályaudvar keritése mögé huzódva nézzük halálvonatok körül a +haláltáncot, – mely döbbenetes kép ez! – torkunkat a sirás +fojtogatja, s végül is nagyanyóka a keritésre borul és sir és sir, +keservesen zokog.</p> +<p>– Jerünk haza, nagyanyóka, jerünk. Ne hibáztassa ezeket az +embereket. Ezek az emberek nem látják, nem tudják, mi történik +voltaképpen. Ezek az emberek azt hiszik, hogy sörükkel, borukkal, +táncos jókedvükkel lerótták az adót. Sajnáljuk inkább őket: ezek az +emberek még mind fognak sirni, épp oly keservesen, mint maga…</p> +<p class="center">*</p> +<p>Itt az ősz, be kellene fejeznem a májusban félbemaradt +drótsövényt, de nincs hozzá ember. Alig maradt erős férfi a +faluban, néhány öreg ember tehetetlenkedik körülöttem. A drótsövény +félbemarad. Tul a félbemaradt kerten Dulló Gábor szomszéd tavasszal +házépitésbe fogott. A ház alja kő, simára faragott cserfa a fala, +kész a tető is, de a fal vakolatlan, sem ajtó, sem ablak, ajtónak, +ablaknak a köze ugy mered rám, mint a világtalan ember. A fiu +valahol a dalmát tengerparton védi a hazát, a karácsonyra tervezett +házasság füstbe ment, ajtó, ablak elmarad – majd, majd, ha hazajön +a fiu…</p> +<p>– Ez is félbemaradt drótsövény, borong a lelkem.</p> +<p>Eszembe jut, hogy tavasszal nagy lelkességgel határoztuk el a +községházán, hogy egyik hid helyett, melyen életveszedelmes a +járás, ősszel vashidat épitünk, bár ez a hid ötven százalékkal +emeli a pótadót. Sem vas, sem ember, vasnak és embernek most más a +hivatása: embert öl az ember a vassal.</p> +<p>– Ez is félbemaradt drótsövény.</p> +<p>A patak mentén gidres-gödrös ut, csaknem mindig viz alatt, a +lelkünket is kirázza a szekér, amig a rövid uton átvergelődik: +ennek az utnak a feljebb emelését is őszre határoztuk – ez is +félbenmaradt drótsövény.</p> +<p>– Ime, sóhajtozom, hány „félbemaradt drótsövény“ csak ebben a +kis faluban! Hány ilyen félbemaradt <span class="pagenum"><a name= +"Page_181" id="Page_181">-181-</a></span> drótsövény lehet az +országban s mindazokban az országokban, ahol ölik, gyilkolják +egymást az emberek. Emberek, akik a gyilkosság pillanatában +találkoztak először – s azért találkoznak, hogy egyik a másikat +megölje.</p> +<p>Ugy tetszik nekem, hogy az egész világ összevissza van kertelve +drótsövénnyel, mégpedig két fajtával: félbemaradt drótsövény az +egyik, mely a megfeneklett kulturát jelképezi, a másik ama +bizonyos, nagy gonddal font drótsövény, mely mögül gyilkos golyók +röpülnek egy másik drótsövény mögé. Bármerre nézzek, gondoljak, +mindenütt az én félbemaradt drótsövényem mását látom, és azt a +másikat, a vérrel áztatottat.</p> +<p>„Mire a levelek lehullanak, vége a háborunak“ – vigasztalja +Vilmos császár a szomorkodó otthonmaradtakat, s a levelek még le +sem hulltak, félkézzel jön haza a kis falu egyetlen szabómestere. +Varrhat-e félkézzel kenyeret a gyermekeinek? Még le sem hullnak a +levelek, az oroszok áttörnek a Kárpátokon s nekem a kis Romanovits +Olga jut eszembe: ő most bizonyosan riva fakad: Szegény Elek +nagyapó! Igaza volt, megesszük őket!</p> +<p>De csudálatosképpen nem hiszek ebben. Mindenfelé csüggedező +arcot látok, Budapestről csüggedt hangu leveleket kapok, hivnak, +egyre hivnak: siessek Pestre, mert maholnap elzárja az utat előlem +az orosz sereg. Nem, nem tudok hinni ebben. „Vért izzadjon bár a +muszka“, mégsem esz meg minket. Bizom népem őserejében, az ősök +véréből öröklött vitézségében, az édes anyaföld iránt való nagy +szeretetében. Hirül hozzák, hogy 48 csiki székely fiu, csupa 18–20 +évesek felkerekedtek, gyalogszerrel jöttek át a „Nagyerdőn“ +Székelyudvarhelyre, önként sor alá álltak. Csak egyet nem akartak +bevenni, mivelhogy „virágos szemü“ volt, az is addig könyörgött, +hogy a tiszt urak megkönyörültek rajta, besorozták. Irja egyik +katonaöcsém, hogy egy gyimesi gazda, bár 45 éves, felesége, +gyermekei vannak, önként jelentkezett: nem engedi, hogy az ő +földjét elvegye a muszka. Olvasom, hogy hatvan éves emberek is +jelentkeznek, mennek a fiaik, az unokáik után. <span class= +"pagenum"><a name="Page_182" id="Page_182">-182-</a></span> +Olvasom, hogy a székelykereszturi tanitóképző növendékei egy +szivvel-lélekkel ajánlották fel ifju életüket. Ugyanezt cselekszik +a debreceni kálvinista teológusok is. Ez csak egy csepp a +világháboru tengerében, de elég arra, hogy hitemben megerősitsen: +nem, nem esz meg minket a muszka! Kiverjük. Ki is verjük. Egyszer, +kétszer, s mert három a magyar igazság, kiverjük harmadszor is. +Ősztől tavaszig „többet hátra, mint elé“: Nyugatgalicia magyar +embernek kimondhatatlan nevü várát beveszik az oroszok. Szerbiában +csufos vereségbe, csufos halálba hajtja egy ostoba osztrák +generális a vitéz magyart, de tavasszal fordul a szerencse, esze +nélkül szalad a megvert orosz hadsereg – ne sirjon, kis Olga, +egyelőre nem eszik meg Elek nagyapót… Olaszország fölmondja a +szövetséget, vészhirek jönnek Románia felől: a nép, mely +ösztönszerüen megérzi a veszedelmet, már 1915 tavaszán +nyugtalankodik. Hiába nyugtatom falum népét, hogy igy meg ugy: +sürün rajzanak az álhirek, a világháboru e huhogó baglyai. Már +drágul a kenyérnek való, a falu szegényebb része 7–8 pengő forintot +ád egy véka buzáért, s hófehér kenyeret esznek a napszámosaim, +amikor nagyanyóka buza-, rozs- és árpakeverékből süt kenyeret: a +legjobb izü kenyeret. De, ugy látszik, telik a napszámosembereknek, +mert nagy most az ő becsületük: kevesen vannak, s alig totyogó vén +ember munkájának is örül a gazda. Már maximálják az árakat, de +senkisem tartja be. Nyilvánvaló, hogy én sem tartanám be, ha +édesapám nem visz kollegiumba s, amint ő monda: a zeke rajtam +bársonnyá nem finomul…</p> +<p>Csudálatos dolgok történnek, mialatt a háboru +tovább-továbbfogyasztja a munkáskezeket: az itthonmaradtak már nem +kölcsönért járnak a takarékba, hanem hogy a régi adósságot +kifizessék. A legtöbb gazdaságnak asszony a gazdája, s föld +bevetetlen, kaszáló kaszálatlan talpalatnyi sem marad. Az asszonyok +megfogják az ekeszarvát, de még a kasza nyelét is, s egyik-másik +erősebb fejérnép versenyt kaszál azzal a néhány erős férfival, akik +még csudálatosképpen itthon maradtak. <span class= +"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span> Ezek a +42–45 évesek. No, hamar sor kerül rájok is…</p> +<p>Kis erdőm háta mögött széles fensik terül el, ide sötétlenek a +határhavasok, ezeket nézem, hosszan, sokáig, s gondolkozom, vajjon +mit csinálnak ott, a havasok mögött? Vajjon csakugyan készülnek-e +ellenünk? Merengésemből kaszacsengés ver föl, a hang irányába +nézek: fiatal asszony s növendék leányka, mindakettő kezében kasza: +vágják a lóherét. Odamegyek, köszönök. Jól ismerem az asszonyt, +tudom, hogy az ura még az ősszel elment s azóta sem jött haza egy +napra bár. Mindakettőről csurog a verejték. Látom az erőlködésükön, +hogy mindakettőnek cudar rossz a kaszája. Régi, kalapálatlan: +tapasztalatlan asszonyi kéz, ami éle volt, a fénkővel azt is +„félrefente“.</p> +<p>– Mutassa csak, hugomasszony, hogyan feni a kaszát?</p> +<p>Mutatja. Persze, hogy félrefente.</p> +<p>– Adja ide, hadd fenem meg én. No, lássa, igy kell fenni a +kaszát.</p> +<p>Mindjárt vágok is egy rendet vele. Vigan, könnyen dül a rend. +Akkor elveszem a kislány kaszáját. Az is félre van fenve. De egyéb +baj is van.</p> +<p>A kaszakarikában két ékszeg volt, az egyik kiesett, lötyög a +kasza.</p> +<p>– Ej, kislány, kislány, ezzel igy nem boldogulsz. Várj csak egy +kicsit.</p> +<p>Besétálok erdőcskémbe, ott levágok kertészkésemmel egy vastag +ágat, laposra nyesem, aztán visszamegyek, beleverem a karikába, +rendben a kasza. Meg is fenem, helyette is vágok egy rendet. +Rettentő haraggal kaszálom a herét, mind azon gondolkodom, hogy ha +most véletlen elémbe vetődne az az ember, aki ezt a háborut +csinálta, hej, de belevágnám a kaszát! De az az ember nem jön a +kisbaconi határra, s aztán ki e háboru okozója? Ki tudja azt? Egy +bizonyos, hogy valamint a kárnak s még valami más egyébnek, a +háborunak sem akad gazdája…</p> +<p>Bús kedvvel indulok hazafelé, s im, az erdőcskében találom a hat +unokát. A nagyobbacskák epret keresgélnek <span class= +"pagenum"><a name="Page_184" id="Page_184">-184-</a></span> a magas +füben, de nem igen találnak. Nem, mert az ő kezüknek még nincs +„szeme“, mint az enyémnek, mely, akár behunyjam két látószememet, +az epret megtalálja. Meg, mert gyermekkorom óta ismerem a föld +természetét, melyik terem epret s melyik nem. Egy-két szempillantás +alatt – a gyermekek nagy csudálkozására – egy kis eperbokrétát +szedek, elosztom köztük: egyetek, egyetek. A kis Tomi sokáig néz, +néz engem, aztán megszólal: Nadapóka. Ki szed nekünk epjet, ha mada +meghal?</p> +<p>– Hát az édesapátok.</p> +<p>– Igen, ha nem viszik katonának, – mondja Duci. – Besorozták ám +az apát is.</p> +<p>De ezzel nem elégedett meg a már bölcselkedő Duci s +szemrehányóan fordul Tominak:</p> +<p>– Aztán szeretnéd, hogy nagyapóka meghaljon?</p> +<p>– Nem szejetném, – szipog Tomi.</p> +<p>– Én sem. De nemcsak az eperért nem szeretném!</p> +<p>Érzem, hogy viszket a szemem, kikivánkozik a könny.</p> +<p>– No, nagyanyóka, – mondom bent, – igy sem eprésztem még. +Megríkattak az unokák. Lám, a kis Tomi már látja az öregségemet. +Hogy közeledem, közeledem…</p> +<p>Már megkezdem a halállal való kacérkodást. Mert kacérkodás ez. +Ötvenöt év! Mi az? Órák hosszát vágom a füvet, a herét – oda se +neki. Nem, nem kivánom a halált, remélem, hogy őszre véget ér a +háboru, s megindul a munka, az én félbemaradt drótsövényem +befejeződik. És ablak, ajtó kerül a Dulló Gábor házára, felépül a +vashid, patak mentén feljebb emelődik az ut. És világszerte +befejeződnek a félbemaradt drótsövények. Befejeződnek, be. Népek +szivéből elszáll a Gyülölet, helyébe száll a Szeretet, egymás +keblére borulnak az emberek, a népek, követi a világháborut +világölelkezés.</p> +<p>Üres ábrándozás. Templomok tornyaiból leszedik a harangokat, +egyetlen egy marad minden toronyban. Beszedik a rézüstöket, a +cukortörőket, mint ahogy beszedték háboru kezdetén az arany +jegygyürüket. Mindent odaadunk, ami arany, réz portékánk van, vasat +<span class="pagenum"><a name="Page_185" id= +"Page_185">-185-</a></span> kapunk helyébe. Emlegetik, hogy +nemsokára ajtókról, ablakokról is leszedik a rézkilincset, adnak +helyette vaskilincset. De ajtón, ablakon maradnak a rézkilincsek, +mert, ugy látszik, vas sincs már elegendő, meg ha van, nincs +munkáskéz, mely vaskilincset kalapáljon. A negyvenötéves embereket +hadimunkára vitték, már fegyvert adnak a kezükbe. A 45–50 éves +embereket viszik hadimunkára, de közeledik az idő, amikor ezeknek +is ölniök kell…</p> +<p>Az 1916-ik év tavaszán egy szál öreg ember a cselédem. Két +fiatal cselédem közül az egyik (18 éves) az orosz fronton hal hősi +halált, a másik, családapa, rokkantan kerül haza. Térden lőtték +egyik lábát, alig tudja vonszolni a másik után. Egy öreg cseléd, +egy öreg napszámos – más munkásom csak nagyritkán akad. Mit +gondolok, mit nem, beküldöm Barótra az öreg Mihály Ferencet, régi +hü emberemet: vegyen részemre kaszát, de válassza meg jól. Az öreg +végig penget vagy ötven kaszát, egyben megállapodik, hazahozza, +felszereli s nekiállok a lóherének. Nagyszerü kasza, ugy vág, mint +a beretva. Azzal a komoly elhatározással fogok munkába, hogy +egymagam kaszálok a nyáron annyi füvet s herét, amennyivel ki lehet +telelni két lovat s két tehenet. Oly nagy gyönyörüséget fedezek föl +a kaszálásban, hogy városi emberrel elhitetni meg sem próbálom. +Virradatkor már nincs maradásom az ágyban, nagyhirtelen öltözöm, +lehajtok egy pohár tejet s nagy jókedvvel vágom a harmatos füvet. +Nem kaszálok reggeltől estelig, mert nagyanyóka nem engedi, de +amint szerét ejthetem, megszököm, beleállok a kert rejtettebb +helyein hol ebbe, hol abba a táblába s csendesen dalolgatva +kaszálok. Amit legkevésbbé kedvel a kaszásember, én a déli nap +hevében szeretek kaszálni. Kéjes gyönyörüséggel fürdök az áldott +nap sugártengerében. Nyár közepén hazajönnek a fiaim, tanár kettő: +ezeket még nem hivták be. Hazajön a „kis doktor“ is négy hétre, +kaszát nyomok mindahárom kezébe. Vigan kaszálnak, hol előttem, hol +utánam. No, no, ugy látszik, egy szál fü sem marad kaszálatlan, +minden állatomat kitelelhetem. <span class="pagenum"><a name= +"Page_186" id="Page_186">-186-</a></span></p> +<p>Még alszik a háznépe, amikor kisurranok kaszálni, reggelire +jövök be a hegyből s hozok egy bokréta epret is. Az unokák már ott +játszanak az udvaron, várakat épitnek a homokban, én meg hátam mögé +rejtem az eperbokrétát s magamcsinálta dallamra dalolom nekik:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Aki nekem aszongya, hogy +aszongya:<br /></span> <span class="i0">Adjon Isten jó reggelt, +nagyapóka!<br /></span> <span class="i0">Adok annak valamit, +valamit,<br /></span> <span class="i0">De nem mondom meg, hogy +mit,<br /></span> <span class="i0">Mit, mit, +mit?<br /></span></div> +</div> +<p>Egyszerre szalad felém hat unoka, egyszerre kiáltják: Adjon +Isten jóreggelt, édes nagyapókám! s mindenképpen a hátam mögé +akarnak kerülni, hogy lássák, mit hozott nagyapóka. Hol erre, hol +arra fordulok, végre is körülzárnak, mint ellenség a várat, nincs +menekvés.</p> +<p>– Eper! Eper!</p> +<p>Így telik, mulik a nyár, egy-egy pillanatra felejtjük, hogy, +Isten tudja, hány ország földjén folyik a piros vér. Közeledik az +aratás, s megesik a nagy csuda, hogy a mi kis falunk is kap harminc +katonamunkást. Énnekem is jut egy. Ölmagas, szélesvállu, +keménycsontu s igen szomoru képü ember. Ötvenesnek nézem, de kisül, +hogy csak negyvenöt éves, s két fia harcol az orosz fronton. +Paucsik János az én katonám neve békéscsabai magyar-tót, kissé +tótosan is beszél. Otthon napszámos ember, aratáskor egymaga 15 +hold buzát vág le, tavasszal öt hold kukoricát kapál meg a +feleségével s a gyermekeivel: ez a két munka egész évi eledele a +családnak.</p> +<p>– Micsoda ostoba rendelkezés ez, – gondolom magamban – hogy ezt +az embert ide küldik, ahelyett, hogy haza engednék: eredj, jó +ember, szerezd meg családodnak a télirevalót.</p> +<p>Mind a harminc katona alföldi ember, egyiknek-másiknak szép +gazdasága otthon, az asszony drága napszám mellett arattatja le a +buzát, mialatt az ura kedvetlenül, káromkodva dolgozik itt s jár +ezért neki <span class="pagenum"><a name="Page_187" id= +"Page_187">-187-</a></span> étel, ital s napi három korona. Ezek +itt, a mi fiaink, a székely katonák, talán az Alföldön kaszálnak, +bár valóbbszinü, hogy embert kaszálnak ők, mivelhogy nagy a hirök, +becsületük a – harcmezőn.</p> +<p>Bizalmatlanul tekintget rám Paucsik János, látszik az arcán, +hogy jobb szeretné, ha egyszerü gazdaembernek osztják ki, de +lassanként kiderül a szomoru arc, amikor hallja rendelkezésemet a +konyhán: jól lássák el ezt az embert étellel, itallal; aztán +hozzáfordulok, adok neki egy csomag pipadohányt s megigérem, hogy +minden napra kijár neki egy csomag. Délfelé jött s ebéd után +mindjárt beleállott egy lucernatáblába. Alkonyat felé odamegyek s +szemem-szájam tátva marad a csudálkozástól: annyi rendet vágott +már, hogy két közepes kaszás reggeltől estig nem vág többet. És +kaszál oly gyors tempóban, amelyhez hasonlatost én sohasem láttam. +Nekidülve kaszált, villámlásszerüen, mint amikor az égen cikáznak a +villámok.</p> +<p>– Hát maga mit csinál? Hiszen igy kidől.</p> +<p>– Igy szoktam ezt én, kérem alásan, s meg sem állott, tovább +cikázott kezében a kasza. Hát meg amikor nem volt eltörve a +kezem!</p> +<p>Huszár volt János ifjukorában, a ló megrugta, akkor ki is +mustrálták, de, lám, törött karral is jó most a császárnak a 45 +éves ember, akinek két fia védi a hazát…</p> +<p>János nem hazudott. Ő csakugyan igy szokta s igy kaszált egész +nyáron. A mesebeli Erős Jánosra emlékeztetett Paucsik János, arra +az Erős Jánosra, aki fülénél fogva vitte haza az erdőből a medvét, +a kapu felett dobta be a fával megrakott szekeret az ökrökkel +együtt s aki egész szalmaboglyát vett a villájára, ugy sétált végig +a falun. Paucsik János maga volt a becsületesség, a pontosság, +mindig talált munkát magának s mint egy gyermek ugy bőgött a +nagyerejü ember, amikor minden jóval s jó nagy summa pénzzel +feltarisznyálva elbucsuzott tőlünk. Sirt, hogy itt kell hagynia a +jó életet és sirt, hogy most sem mehet haza Békéscsabára, holott a +tiszt urak megigérték, de viszik <span class="pagenum"><a name= +"Page_188" id="Page_188">-188-</a></span> egyenest a frontra. Ha +legalább életben találná ott a fiait!</p> +<p class="center">*</p> +<p>Most pedig következik a nagy földindulás. Amikor a föld, az édes +anyaföld megrendül. Ebédnél ülünk, csak magunk vagyunk a nagyok: az +unokák már ebédeltek, gondtalanul játszanak a kertben. Bejön a +szobalány, táviratot ad át. Felbontom s olvasom: <i>Erzsike sulyos +beteg</i>. Megdöbbenés ül ki az arcokra: mind tudjuk, hogy Erzsike +sulyos betegsége mit jelent. Azt jelenti, hogy: hadat üzen Románia. +Egy pesti ujságszerkesztő küldi a táviratot. Abban állapodtunk meg, +hogy amikor bizonyosra vehető a hadüzenet elkövetkezése, ezt igy +jelezze: Erzsike sulyos beteg. Ha megtörtént a hadüzenet: Erzsike +meghalt. Ha áttörnék a mi frontunkat: Erzsikét temetik.</p> +<p>A napot megjegyeztem magamnak: augusztus 12-én jött az első +távirat. Gyorsan elhatározzuk, hogy már ma este vonatra ülnek mind +a gyermekek és az unokák. Mi öregek, ketten itt maradunk. Ha +valóban kiüt a háboru, akkor is itt maradunk s tovább dolgozunk a – +front mögött. Az unokáknak, természetesen, sejtelmük sincs, mi +történik bent a házban, messzire terelgetem őket, alkonyat felé +kerülünk vissza. Hirtelen megvacsorázunk, akkor előállnak a kocsik. +Nagy az unokák öröme: elhitetjük velük, hogy kocsikázni mennek… +Egyszerre ürül ki a ház, a kert, a halálos csendességben két öreg +ember sir, keservesen sir: Mire jutottunk! Mire jutottunk!</p> +<p>Hogy pánikot ne keltsünk a faluban, azt feleljük a +kérdezősködőknek, hogy a fiukat behivták s természetesen, velük +mentek az asszonyok is, a gyerekek is. Három nap mulva levél jön +Tóth Jánostól. Aznap kelt a levél, amelyen a távirat. „Jertek, +azonnal jertek. Ne higyjétek el Károlyi Mihálynak, hogy „tigrisek“ +védik a határt. De még Tisza Istvánnak se. Üres fenyegetődzés. A +„tigrisek“ idegen földön vérzenek s az oláh hadsereg két héten +belől besétál hozzátok. Hát csak indulj, édes öregem, egész +házadnépével, a nyaralást folytasd <span class="pagenum"><a name= +"Page_189" id="Page_189">-189-</a></span> az én tanyámon.“ Azt +válaszoltam a levélre: „Vártam a leveledet. A meghivást hálásan +köszönöm. Gyermekeinket, unokáinkat vasutra tettük, mi öregek pedig +itt maradunk. <i>Hideg viz</i> mellett határoztuk ezt. Ha már meg +kell halnunk, inkább itt haljunk meg, mint Isten tudja, hol. Itt +még vethetünk egy utolsó tekintetet a kertünkre s aztán szépen +elalszunk.“</p> +<p>Hát – itt maradunk. A vonatról irják a gyerekek, hogy sok +katonavonattal találkoztak: mind a székely határra mennek. Valóban, +odamentek, megmutatták magukat a katonák, aztán vitték őket – +Bukovinába. Mi azonban erről a fordulatról nem tudunk, az +„álhirhordozókat“ leszidjuk s folytatjuk a munkát, mintha semmi sem +történt volna. Minden nap küldjük a minden jóval teli csomagokat +Pestre, hogy ne éhezzenek szegény gyerekek. Aztán levelet kapunk +tőlük, hogy elmult fejünk fölül a veszedelem, Románia nem üzen +hadat. Ez a levél éppen aznap érkezik, amely nap estéjén átlépte a +határt az oláh hadsereg. Még meg sem érkezett Bécsbe a hadüzenet, +átlépte. Néhány szál csendőr, pénzügyőr a határon, katonának +hire-nyoma sincs. A városokban kicsiny helyőrség: az ellenség +nyugodtan sétálhat be s örök csuda marad, hogy egyvégtiben nem +sétált a Marosig.</p> +<p>Augusztus 27-én este lépik át a határt, másnap reggel már hozza +a hirt a jegyző.</p> +<p>– Bizonyosan határszéli csetepaté az egész, – mondom én.</p> +<p>De dél felé már jönnek a vészmadarak: Nagybaconban, mely +Háromszék vármegyéhez tartozik, kidobolták, hogy mindenki +meneküljön, mert kiüritik az egész megyét. Ez a hir igaznak +bizonyul, de Nagybacon kiüritését arra magyarázom, hogy a +hadvezetőség, ha elrendelte az egész megye kiüritését, Nagybaconnal +nem tehetett kivételt, bár földrajzilag csak lóg a vármegyén: nagy +hegyek s erdők választják el tőle. Ezzel az erővel kiürithetnék +Kisbacont is. Már hiszem, hogy megtörtént a hadüzenet, de még +mindig nem hiszem, hogy nincsenek katonáink a határon. Talán +egyelőre kevesen, de vannak. <span class="pagenum"><a name= +"Page_190" id="Page_190">-190-</a></span></p> +<p>Átsétálok Nagybaconba. A templomhegy aljában, szelid hajlásu +dombon a papi ház. Husz esztendő felejthetetlen napjai és órái +forrasztották össze szivemet Isten szolgájával, családjával – +ezeknek a napoknak, ezeknek az óráknak külön fejezetet kellene +szentelnem, de ez nem volna elég. Külön könyv illetné meg a +melegszivü, ideális életü papi családot, de meg kell elégednetek +ama töredékekkel, mikkel egyik-másik könyvemben – +találkozhatnátok…</p> +<p>A papi ház felforgatva, a nők izgatottan csomagolnak, +haszontalan, de nekik kedves lim-lomokkal terhelik a ládákat.</p> +<p>– Menekültök?</p> +<p>– Holnap reggel megyünk. És ti?</p> +<p>– Mi maradunk. Ugy látszik, csak a határszéli vármegyéket üritik +ki.</p> +<p>Azzal bucsuzom, hogy kora reggel ismét átjövök. Most megyek a +nővéremhez. Leányával, hat unokával lakik Anna, az özvegy asszony. +A vő a fronton. Egyetlen fia fogoly Turkesztánban. Áthivom őket +Kisbaconba, onnét nem kell menekülniük. Már jönnek a szekerek +Sepsiszentgyörgy felől, egész sereggel találkozom az uton. +Öten-hatan ülnek egy-egy magasra rakott szekéren, komoran merednek +maguk elé. Ez már nem mese, ez véres valóság. A székely menekül a +határról, melyet ezer évig védett. „Könnyen“ védhette, mert volt +fegyvere, most nincs. S öreg emberek, asszonyok, gyermekek a +menekülők. Fiatal férfi nincs köztük. Ezek mind az olasz meg az +orosz fronton védik a – székely határt.</p> +<p>Komor kedvvel indulok hazafelé. A hegytetőn, a templom előtt +megállok. Visszanézek a „fejér és fekete magyarok“ szép, szinte +városias falujára. Tekintetem megakad az átelleni hegyen: kis +templom tornya csillog felém. Ez az oláhok temploma. Tizenöt oláh +család a faluban, s temploma van. Kövét, tégláját, fedőcserepét a +kálvinista fejér és fekete magyarok ajándékozták s hordták ide, +székely szokás szerint. Éppen mint az én házam köveit. S ennek a +jólelkü, más hite iránt türelmes népnek menekülnie kell! +<span class="pagenum"><a name="Page_191" id= +"Page_191">-191-</a></span></p> +<p>Már a kertemben vagyok, megyek, mendegélek a hegy kanyargós +utjain, s egyszerre érzem, hogy megremeg alattam a föld, az édes +anyaföld szive. Hallani vélem, hogy tehetetlenül nyöszörög, majd +felsikolt rémesen, mint az az ember, akit sziven szurtak. És követi +ezt a felsikoltást borzalmas hördülés, melynek a gyarló ember +szókincsében nincs neve. A gyermek is tudja, hogy a Föld forog, de +én e pillanatban érezve érzem, hogy széditő hirtelenséggel megáll a +forgásában, s a Nap, az áldott Nap, mely megszámlálhatatlan millió +esztendők óta mozdulatlan, most rémülten száguldja be az eget: hol +keletre, hol nyugatra, hol délre, hol északra látom száguldani. +Lehelletnyi szellő sem mozdult, s láthatatlan hullámokon végtelen +fájdalmas, szivet hasogató, elmeháboritó hangok, megrenditő +melódiák zugtak, hömpölyögtek a levegőégben. Lángostorok verdesték +testemet, s minden ostorcsapásnak egy szava, egy értelme volt: Ez a +föld már nem a tied! Ezeket a fákat <i>nekem</i> ültetted! Ez a +paradicsom az <i>enyém</i>!</p> +<p>Ki az a <i>Nekem</i>?! Ki az az <i>Enyém</i>?! hallom lelkem +felhördülését. Bódultan támolyogva indulok a házam felé s im +jobbra-balra dülöngél, mint a részeg ember. Egy élő lelket sem +látok magam körül, csak hallom az ostorcsapásnál kegyetlenebb +szavakat s szavak nyomán a durva kacagást. Oh, jaj, sir fel a +lelkem – igy csak az ördög kacaghat!</p> +<p>Ne mosolyogjatok le, ti bölcs, felvilágosodott elméjü emberek. +Nyilvánvaló, hogy én <i>akkor</i> igy láttam, amit láttam; igy +hallottam, amit hallottam. Nyilvánvaló, hogy nekem tehetetlenül +rengett a Föld; hogy nekem fel is sikoltott; fel is hördült. +Nyilvánvaló, hogy hallottam azokat a végtelen fájdalmas, +szivethasogató, elmeháboritó hangokat, megrenditő melódiáknak a +zúgását. És tudtam már akkor, hogy az édes anyaföld megrendülése az +én lelkemnek megrendülése volt. De kérdem én, hol van a lélek +megrendülésének legvégső határa, ha nem ott, azon az emberi szemmel +láthatatlan ponton, amikor a lélek megrendülni <span class= +"pagenum"><a name="Page_192" id="Page_192">-192-</a></span> érzi a +Földet, holott az millió meg millió esztendők óta egyforma forgását +zavartalan végzi?</p> +<p>Egyszerre csak száguldani kezd a lelkem s végigszáguld +gyermekkoromnak, ifjukoromnak, férfikoromnak ezer meg ezer nagy és +jelentéktelen eseményén. Nem csuda, hogy a száguldás a templomnál +kezdődik, mert a templommal párhuzamos kerti uton szeretek sétálni +(„Szépen ide hallik, mit ott énekelnek!“), most is ott járok fel s +alá, utolszor, bizonyosan utolszor… Egyszerre csak ott állok az +Úrasztala előtt, szépen meghajtom magamat, elszavalom a Megfagyott +gyermek-et, amin könnyeznek a nénik, a bácsik, aztán egy néni +nagyhirtelen kiönt a templom földjére egy zsák aszaltkörtét, hurrá! +a gyerekek rávetik magukat, öklelőznek, csak én állok a pad szélén, +egyedül. Megelégedéssel állapitom meg magamról, hogy akkor sem +tudtam dulakodni, de hopp! már Udvarhelyen száguld a lelkem, +csakúgy zeng a folyosó, amint magolom: amo, amas, amat, s hallom, +amint egy kis diák belekiált: szeretem az almát! Egyszerre +elevenednek meg rég elporladt professzorok, nyomon követi őket +Szabó Dániel uram, a főzőasszonyom ura, hallom a kesergését: Mi +lesz a világból, mi lesz, már csak hat tojást adnak egy piculáért! +Bár halálra itéltnek érzem magamat, még föl is nevetek ezen az +emléken, de nem időzhetek, mert már nagy diák vagyok, éppen most +ültetem át magyarba egy Zamphirescu nevü oláh poéta versét, a Szél +balladáját és most irom meg első versemet, mely nyomdafestékre +érdemesült s amelyben sehogysem tudom megérteni, hogy ideálom haja +az esőben barnáról vörösre változott. Az emlékezés e +megvillanásával egyidőben villan meg az a kulturtörténeti adalék +is, hogy diákkoromban a nők vörösről barnára festették a hajukat, s +lám, azóta mekkorát változott az izlés: most barnáról vörösre +festik. De Isten veled, diákélet, már Pesten vagyok, tanulok, +firkálok, nagy terveket szövök, fényes jövendőről álmodozom, a +földjeimet eladogatom, mert ugyan mi keresnivalóm van abban a kicsi +faluban? Meglátok egy szép szőke leánykát, meglátni s megszeretni +egy <span class="pagenum"><a name="Page_193" id= +"Page_193">-193-</a></span> pillanat müve, már ott is állok vele a +Kálvin-téri templomban, a szük pesti lakás folyton tágul, mert +jönnek a gyermekek, a gondok; jönnek a harcok az életért, +emberekkel az emberekért; és jönnek nagy csalódások, +kiábrándulások, s egyszerre csak elemi erővel tör ki: Vissza a +faluba! Még van idő, ültess fát, öreg! Nem magadnak, – a +gyermekeidnek, az unokáidnak.</p> +<p>Amit én itt röptiben jeleztem, csak töredéke a villám +sebességével cikázó emlékek széditő tömegének, s im e töredék +felsorolása is percekig tartott. De a halálra itélt ember lelke a +villám cikázását is megszégyeniti: egy-két szempillantás s egy +egész élet végigcikázik rajta.</p> +<p>– Úgy látszik, – térek vissza a jelenvalóságba – meg kell +halnom, s hiába vésettem szüleim sirkövére: Ha majd kihull a toll +reszkető kezemből, e két öreg ember mellé temessetek. Hiába, hiába, +Isten nem akarta, hogy porom vegyüljön szüleim porával, meg kell +nyugodnom szent akaratában.</p> +<p>Bemegyek a házba s mondom nyugodtan, csendesen +nagyanyókának:</p> +<p>– Az ellenség csakugyan átlépte a határt s közeledik felénk. +Igaza volt az én jóbarátomnak, hogy a „tigrisek“ az idegen földön +vérzenek. Holnap talán nálunk is kidobolják, hogy menjünk. +Emlékszik, ugy-e, mit irtam a barátomnak? Ha már meg kell halnunk, +haljunk meg itt. Hideg viz mellett egyeztünk meg. Igy volt-e?</p> +<p>– Igy, igy.</p> +<p>– Azóta én sokat gondolkoztam ezen. Tudom, ha nem láthatom többé +ezt a házat, ezt a kertet, ezt a falut, ezt a temetőt – élőhalott +leszek. És most mégis azt mondom: nem szabad meghalnunk! +Emlékszik-e, hányszor mondtam: az édesapámat az utolsó esztendőkben +én támogattam fel a garádicson, ő volt a gyenge, én az erős, s +mégis, amig élt, hittem erős hittel, hogy ha Isten, ember, mindenki +elhágy, agg szüleim gyenge karjában megmarad az én erősségem. Ha +semmi egyéb <span class="pagenum"><a name="Page_194" id= +"Page_194">-194-</a></span> nem marad, van, akinek keblén kisirjam +magamat. Élnünk kell a gyermekeinkért!</p> +<p>– Ugy legyen, rebegte Mária.</p> +<p>De várunk mégis, megvárjuk, vajjon kiüritik-e Udvarhely +vármegyét is. Másnap kora reggel átmegyek Nagybaconba: a papiház +kapuja be van zárva.</p> +<p>– Egy órája lehet, hogy elmentek, – mondja a harangozóné. – +Elébb a tiszteletes ur még eltemette egy menekült gyermekét, aki az +uton halt meg…</p> +<p>Visszafordulok, megyek, mendegélek a hegyen át. Egy fehér +harisnyás székely éktelen káromkodással hajszol egy borjut. Talán +az egyetlen borja, természetes, hogy nem akarja itthagyni.</p> +<p>– Verje meg a Jézus Krisztus, aki a háborut csinálta! – +átkozódik a boldogtalan. – Miatta kell itthagyni hazánkat!</p> +<p>– Igazat szóltál, öreg, – mondom magamban.</p> +<p>Otthon azzal a hirrel fogadnak, hogy futár jött a szolgabirótól. +Meg kell állitani a csiki menekülőket s elhelyezni őket az +erdővidéki falukban.</p> +<p>– No lám, mégis igazam volt: csak a határszéli vármegyéket +üritik ki. Azért üritik ki, hogy szabadabb legyen a mozgása a mi +hadseregünknek…</p> +<p>De a csiki menekülőket nem lehet megállitani, mert ők „látták“, +hogy nincs ott nekünk katonánk.</p> +<p>És csakugyan következő reggel kidobolják: halljad, ember, +halljad! Meneküljön minden lélek!</p> +<p>Már szalad is hozzám a jegyző, izgatottan kér, hogy azonnal +fogassak be s vágtassak a vasuthoz, mert ha csak egy órát késem is, +elvágja az utat az ellenség.</p> +<p>– Az ám, – mondom, – de én nem vágtathatok a vasuthoz, mert itt +a nővérem, a leánya: annak hat gyermeke; itt a katonaöcsém +felesége, három gyermeke – ezeket én nem hagyhatom el.</p> +<p>Összehivom a családi tanácsot, s abban állapodunk meg, hogy +kocsikon menekülünk „Nagy-Magyarországba“. (A székelynek +„Nagy-Magyarország“ az ország Királyhágón, vagyis a régi Erdély +határán tul eső része.) Három igás szekérbe befogatok négy lovat s +két tehenet, hogy legyen tej az uton. A negyedik az én rokkant +cselédemnek jut, azon hozza feleségét s öt gyermekét. <span class= +"pagenum"><a name="Page_195" id="Page_195">-195-</a></span> Jól +tudom, hogy nem bántanák őket az ellenséges katonák, de az asszony +jajveszékel, a gyermekek sirnak – hát hadd jöjjenek ők is.</p> +<p>Két óra sem telik belé, utrakészen áll három szénahordó szekér. +Közben az asszonyok kenyeret sütöttek, meg mindenféle pecsenyéket, +én leszámoltam a napszámosaimmal, összeszedtem legfontosabb +irományaimat, különös nagy gondom volt a dohányra meg a gyufára, +sőt három szál gyertyát is zsebrevágtam. Szokatlan forró, meleg +napok jártak, de mégis téli ruhába öltöztem át, mert minden +valószinüség szerint gyakran fogunk hálni Isten szabad ege alatt. +Hihetetlen nyugalommal csomagoltam, öltözködtem, közben egymásnak +adták a kilincset a napszámosok, leszámoltam velük. A mi falunkban +is van öt-hat oláh család, ezek is pásztoremberek, de az asszonynép +napszámba jár. A legtöbb én nálam kapott munkát s valamennyitől +ezzel bucsuztam el: adjon Isten nektek jobb gazdát, mint amilyen én +voltam.</p> +<p>Mind sirtak. Ugy látszik, jobb gazdát egyik sem kivánt… Reggel +nyolc órakor kezdődött a készülődés, tiz órakor már készen voltunk. +Csak az én rokkant katonám nem készült el a maga szekerével: +szemmel láthatóan azon igyekezett, hogy külön induljon el. No, majd +Baróton pihentetünk s ott bevárjuk.</p> +<p>Az indulás pillanatában a virágoskertben titkon leszakitottam +egy szál virágot, tárcámba rejtettem.</p> +<p>– Indulhatunk.</p> +<p>A három szekéren elhelyezkedik az atyafiság, csak ketten: +nagyanyóka meg én nem ülünk fel. Kéz a kézben támolygunk ki a mi +paradicsomunkból. A kocsiut szélén nagyanyóka leszakit a szépvirágu +sárga almafáról két almát, zsebembe dugja. Egy szál virág s két +alma: világszép kertemből ennyit viszünk el. A kapubejárónál +megállunk, még egy bucsupillantást vetünk a házra, a kertre – a +ház, nem volt az ház már. Sötét koporsó. A szivemet belétemettem. +És akkor átöleltem azt a juharfát, mely István nagyapó francia +magról Isten dicsőségére nevelt fájának magjából született, +megcsókolom, zokogva csókolom meg. <span class="pagenum"><a name= +"Page_196" id="Page_196">-196-</a></span></p> +<p>A házat, a kertet az öreg Mihály Ferencre bizom. Cserében viszem +magammal nagy diák fiát. Annak idején én vittem a fiut városi +iskolába, most viszem az ellenség elől.</p> +<p>– Itt a kulcsok, öreg. Ha jön az ellenség, nyisson ki minden +ajtót nekik.</p> +<p>Minden ház előtt, minden uccasarkon síró-rívó asszonyok, +gyermekek, de csak a pap, meg a tanitó, meg egy-két jobbmódu gazda +készülődik, a férfiak zöme nem is gondol a menekülésre. Igazuk van. +Ha én most egyszerü gazdaember vagyok, én is itthon maradok. Sőt, +ha bizonyos volnék abban, hogy senki el nem árul, condra +posztóruhába öltözném, meghuzódnám a cselédházban. Összeszámoltam, +hogy a nyár folyamán harminc napot kaszáltam. Ugy fel volt törve, +megkeményedve a tenyerem, hogy csak mutatnom kellett volna, nem +nézik ki belőlem a „bojárt“. De nem maradhatok, mert hallom a csiki +meg a háromszéki menekültektől, hogy az urakat összefogdossák s +viszik Romániába.</p> +<p>Gábor bácsi, a „vén jegyző“ is otthon marad. Tul van már a +hetvenen. – Itt születtem, itt öregedtem meg, nem megyek.</p> +<p>– Ezt kellene nekem is cselekednem, – szégyellem el magamat, – +de az én gyermekeim Pesten laknak s ezeknek még szükségük lehet +rám…</p> +<p>A menekülő szekerek beláthatatlan hosszu sora huzódik át a +falun. Ezek mind csikiak. Egyetlen ur sincs köztük. Nyilván vasutra +ültek idejében. Én nem is gondolok arra, hogy vasuton meneküljek. +Este lépte át a határt az ellenséges hadsereg, s másnap már nem +jött be a pesti vonat. Szentül hiszem, hogy lefelé és fölfelé +teljesen megszünt a vasuti forgalom. Végig várjuk, amig kivonul a +faluból a menekülő karaván, aztán mi is beállunk a sorba. Kinos +lassusággal halad a karaván, mindegyre meg-megáll, mert a menekülők +megrohanják a mezőt: herét, szénát „menekitnek“ a szekerükre, +huzgálják a földből a répát, tördelik a kukoricacsöveket. Nem +itélem el őket ezért. Végre is nem indithattak el hazulról annyi +takarmányt, amennyi ezen a ki tudja milyen hosszu uton +szükségeltetik. Alig érünk ki a faluból, <span class= +"pagenum"><a name="Page_197" id="Page_197">-197-</a></span> döglött +ökröt pillantok meg az árokban. Ez már kidőlt. Hány fog még kidőlni +a végtelen hosszu kalvária-uton! E sorsra jutnak bizonnyal az én +teheneim is. És azok is, amelyeket a rokkant cselédre biztam… +Egyhetes bocika is maradt otthon, ihol, itt mendegél az anyja +megrakott szekér előtt. Keményen meghagytam, hogy szurják le +szegényt, ne haljon éhen. „Talán éppen most szurták le, mert +keservesen bőg az anyja“…</p> +<p>Néhány lépéssel tovább egy nagy disznó fekszik az árokban. Ez is +megdöglött. Eszembe juttatja a néhai, hogy éppen indulás előtt +maladzott még két koca, hét-hét malackának adtak életet. „Ezeket +mind nyársra fogják huzni, ropogós-pirosra sütni, de nem +nekünk.“</p> +<p>Beláthatatlan menekülő karaván jön Nagybacon felől is: a két ut +találkozásánál összetorlódik a két karaván. Magamnak kell rendet +csinálnom, mert sem szolgabiró, sem csendőr. Nyilván azt hiszik, +hogy szolgabiró vagyok, mert vastag, görcsös bot a kezemben, s nagy +csodálkozásomra, engedelmeskedik a keseredett szivü nép.</p> +<p>Rettenetes porfelleg száll felettünk, előttünk, mögöttünk, +fojtogat a por, a rekkenő forróságban csurog rólam az izzadság, de +nem ülök a szekérre, Mária sem. (Önkéntelen Máriát ir a tollam és +nem nagyanyókát, mert igy menekülhetett Józseffel, az ő urával ama +Mária is, aki a Megváltónak életet adott.) Bokáig járunk a porban, +forróságtól, portól tikkadtan, s nem jut eszünkbe, hogy +szomjuságunkat eloltsuk, pedig üvegszámra van tej a szekereken. +Megnézem az órát Bibarcfalva végén: éppen két órája, hogy +elindultunk. Tiz percnyi ut ez csendes ügetéssel. Bent a faluban, a +„Baross-forrás“ háza előtt megtorpan a karaván, tenger nép rohanja +meg a forrást. Most eszünkbe juthatna, hogy ihatnánk mink is, +mégegyszer, utoljára a már külföldön is hires forrás vizéből, de +vegyülhetünk-e a dulakodásba? Előre usztatunk a porban, biztatom az +embereket: induljanak már, mert hátunk mögött a veszedelem. Jó +félóra telik bele, mig ujra megindul a karaván, s teljes öt órát +„menekülünk“ Barótig. Éppen, félórai ügetés ez az ut Kisbacontól +idáig. A kánikulai <span class="pagenum"><a name="Page_198" id= +"Page_198">-198-</a></span> hőség, a porfelhő rettenetesen +elbágyaszt. Ezer meg ezer ember ül szekereken, csak ketten, Mária +meg én, gyalogolunk. Egyikünknek sincs türelme a csigalassusággal +haladó szekéren ülni. Nekem azért nincs, mert ha kocsin ülök, azt +szeretem, hogy hadd menjen a ló, szikrázzék a patkó. Máriának azért +nincs, mert – látom, jól látom, – meg akarja menteni az ura életét. +Azt hiszi szegény asszony, hogy nekünk a karaván előtt kell +járnunk, igy talán…</p> +<p>A félig város, félig falu Barót szinte oly csendes, mint a +temető. Mindössze egy fehérhaju öreg uriasszonyt látok: ablakba +könyökölve nézi a bús menetet. Barót legvagyonosabb asszonya az +öregasszony, s nem menekül. A fiatalok elmenekültek, ő itthon +maradt egyedül: őrzi a vagyont. Bizony, nem magának őrzi.</p> +<p>Behajtatunk egy jó ismerősünk udvarára – pihenni. A ház bezárva. +Az udvaron gazdátlanul szaladgálnak a malacok, kapirgálnak a +tyukok, csipognak a csibék. Vajjon, ezeket ki fogja megenni? Mária +belém erőltet egy pohár tejet, a szekérből kihalász egy kis +vánkost. Terebélyes fa az udvaron, alája heveredem. Mária fejem alá +teszi a vánkost, ő maga egy kis kerti asztal mellé ül, két kezébe +temeti arcát. A fa ágai közt le-lecsillan egy-egy kék foltocskája +az égnek, mintmegannyi kék csillag. Nézem, nézem a kék csillagokat, +le-lehunyom a szememet, de nem jön álom reá. Nem ismerek a +lelkemre, olyannyira fásult. Csak egy vágyat érzek: szeretném, ha +erről a terebélyes fáról leszállana egy vastag ág, abból a vastag +ágból akasztófa formálódnék s valaki, akárki – áldja meg az Isten! +– a hontalanságtól megváltana! És hirtelen jött gondolattal +elhatározom, hogy nem folytatom ezt a megalázó futást, alkonyatkor +visszalopódzom a falumba, a házamba s életem legszebb müvének +romjain mondok bucsut: Isten veled, élet! Isten veled, édes +anyaföldem!</p> +<p>– Maga nem alszik?</p> +<p>– Nem.</p> +<p>– Min gondolkozik? <span class="pagenum"><a name="Page_199" id= +"Page_199">-199-</a></span></p> +<p>– Azon gondolkozom, hogy alkonyatkor visszamegyünk és ha meg +kell halnunk, – hát mégis csak otthon haljunk meg.</p> +<p>Mondta Mária:</p> +<p>– Ugyanezt gondoltam én is.</p> +<p>Mindjárt meg is mondjuk a rokonságnak, hogy mit határoztunk. +Akkor ők is visszajönnek! Helyes. Visszamegyünk mind.</p> +<p>Abban a pillanatban bekiált a kapun egy kisbaconi asszony. A +molnár leánya. Világjárt fejérnép, mindentudó, mindenről +értesülő.</p> +<p>– Nagyságos ur! Nagyságos ur! Mért nem mennek a vasuthoz? Hat +órakor indul az utolsó vonat.</p> +<p>Nem hiszünk neki, de esküdözik, hogy onnan jön, szalad haza a +szüleiért, hozza azokat is.</p> +<p>– Nem, nem, visszamegyünk.</p> +<p>De az atyafiság, asszonyok, gyermekek, körülfognak, könyörögnek, +hogy mi ketten, nagyanyóka meg én, üljünk vasutra, ők majd szekéren +folytatják az utat. Honnan, honnan nem, könnyü kocsit szereznek, +abba átfogják a két öreg sárgát. Valósággal beleerőszakolnak a +kocsiba. Egy tizenötéves fiu ül a bakra, Anna unokája, velünk jön a +fiu anyja, hadd lássák, hogy csakugyan van-e vonat; ha nincs, +visszajövünk s alkonyatkor mind hazamegyünk. Alig indulunk el, +látom, hogy a lovak jobbra-balra dülöngenek, vajjon, ezekkel mi +történt? Eszembe jut, hogy öt órát jöttünk rekkenő melegségben.</p> +<p>– Mindjárt földhöz vágódnak a lovak, – szólok előre. – Ugy-e, +nem itattátok meg?</p> +<p>– Nem.</p> +<p>Máriával leszállok a kocsiról, gyalog vágunk neki az utnak. A +falun tul mezei ut vezet be a patakra, mondom a hugomnak, +kanyarodjanak be az uton, itassák meg a lovakat, aztán hajtsanak +utánunk. Tovább usztatunk a bokáig érő porban, s a felvidult sárgák +közvetlen az állomás előtt érnek utól. Világjáró Molnár Trézsi +csakugyan nem hazudott, csakugyan indul még egy vonat, az utolsó, +de csupa teherkocsi, mindössze egy podgyászkocsi van köztük, ebben +néhány <span class="pagenum"><a name="Page_200" id= +"Page_200">-200-</a></span> vasutas, menekülő altisztek. Nem valami +szivesen fogadnak a kimerült emberek, de végre is beprotegál az +állomásfőnök. Sőt kisül, hogy rajtunk kivül befér még egy fiatal +uriember, feleségével, két fiacskájával s három öregasszonnyal. +Elhelyezkedünk a földön, a vasutasok már jó szivvel türik az +alkalmatlanságot, sőt meg is vigasztalnak, hogy Kőhalomban majd +rendes vonatot kapunk. Mi is megvigasztaljuk őket, hogy akkor majd +ők is kényelmesen menekülhetnek. Egyik vasutas különösen barátságos +hozzánk s igen jól esik hallanom, hogy félti az életemet, mert +amikor a nyitott kocsiban előre lépek, jóakaratuan figyelmeztet: +Vigyázzon, bácsi, mert kiesik!</p> +<p>Összemosolygunk Máriával. Egyet gondolunk. – No, ez sem nézi ki +belőlem, hogy az igazgatójával jó barátságban vagyok.</p> +<p>Nincs tükör, amelyben megnézhessem magamat, de érzem, hogy +torzonborz a szakállam, a ruhám por és piszok: öreg falusi +ténsurnak néz engem. Hiszen ha az volnék! De senki sem vagyok. +Semmi vagyok. A házamba, abba a sötét koporsóba, a szivemet +beletemettem.</p> +<p>A kőhalmi állomáson csakugyan üres vonat vár reánk, abban üres +kocsi. Ugy látszik, a szászok nem menekülnek, vagy már +elmenekültek, mert a vonaton alig van élet. Vagy tán a menekülők +megbujtak s nem merik elárulni, hogy élnek? Sem a pályaudvaron, sem +a vonaton nem ég lámpa. Vaksötétségben botorkálunk a sinek között. +Vaksötétség a kocsiban. Büszke lennék előrelátásomra, ha nem +véletlenül pillantok meg három szál gyertyát. Mi jó, hogy +zsebrevágtam! Világot gyujtok egy pillanatra, elhelyezkedünk. Egyik +oldalon Mária meg én, másik oldalon, az a két vén asszony, akik a +határszél egyik falujából két éjjel s két nap szaladtak kocsin a +vasutig. Az egyik sulyos betegen. „Lám, lám, a vén asszonyoknak is +becses az élet. Ámbátor ugyan mi bajuk eshetik vala, ha otthon +maradnak?“ A szomszéd szakaszban a fiatalember helyezkedik el az +anyjával, a feleségével s két kisfiával. Szegény gyerekek, ők ugyan +megjárták. Az apjuk erzsébetvárosi ügyész, <span class= +"pagenum"><a name="Page_201" id="Page_201">-201-</a></span> +nyaralni vitte őket a szentkatolnai nagymamához – éppen ugy jártak, +mint az én unokáim. Áthallik a falon az egyik fiu nyafogása: Éhes +vagyok, mama! – Várj, fiam, reggelig, csititja a mama. – De én éhes +vagyok! – Nincs mit adjak, szivem! Reggel majd veszünk valamit, +sirja el magát a mama.</p> +<p>Már barátságban vagyunk: nagy veszedelmek idején oly gyorsan +forrnak össze a magyar szivek! Kérdem Máriát: Van-e nekünk +ennivalónk? Már le is vette a kis kosárkát. Nem az én kérdésemre, a +gyermeknyafogásra, az anyasirásra. Csudadolgok kerülnek ki a kis +kosárból. Van benne egy kenyér. Két sült csirke. Egy szelet +szalonna. Néhány főtt tojás. Ennyit hozott el a szekérről +nagyanyóka. Egy plédben néhány ing, zsebkendő, irományok, – ez +minden, amit elhoztunk a paradicsomból. No és két alma a zsebemben. +Gondolom, ennél több almát vitt el a paradicsomból Ádám és Éva +annakidején.</p> +<p>Bekopogtatunk a szomszéd szakaszba, felkináljuk a vagyonunkat. +Igen szégyenkezik apa, anya, hogy a szekéren feledték a sok minden +jót, szabadkoznak, de rájuk erőszakoljuk. – Csak nem hagyják éhezni +a gyermekeket?</p> +<p>Megy, mendegél a vonat, nagyokat áll. Csak sejtjük, hol vagyunk, +mert a felirás láthatatlan s a menekülő vonatnak kalauza nincs. +Nincs, aki kérdezze: meddig tetszik utazni? Nincs, aki kiáltsa: +Segesvár! Tiz perc! Óraszámra állunk egy-egy állomáson s reggel +pillantjuk meg a segesvári sikot, ahol muszka dzsida döfte át +Petőfi szivét. Igen, igen, itt esett el a csonka mesterné fia is, +akit csendes elmebeteg édesanyja házról-házra keresett: Nem látták +a fiamat? s felelték mindenütt: nem láttuk, lelkem, nem. Fent a +hegytetőn, Segesvár fölött, még áll Petőfi szobra. Vajjon meddig +fog még ott állani?</p> +<p>Hogy özönlik a nép a vonatra! Már Héjjasfalván nagy sereg +menekült ostromolta meg. Egymás hegyén-hátán a szerencsétlenek. +Minden koru és rendü ember. A folyosón összepréselődve, a +szakaszokban szintén. Már tizenketten szorongunk a mi +szakaszunkban. Ide <span class="pagenum"><a name="Page_202" id= +"Page_202">-202-</a></span> látszik az országutja: száz meg száz +szekér nyikorog egymás nyomában. Minden szekéren egy-egy domb: e +dombok alatt takarmány az állatnak, élelmiszer az embernek, ágy- és +ruhanemü, edények, s Isten tudja még mi; a domb felett pedig +asszonyok, gyermekek olvadoznak a rekkenő melegben. De ezeknek +mégis jobb dolguk van, mint nekünk: egyszer-egyszer gyenge szellő +meg-meglebbentgeti. Mi meg itt összepréselődve majd megfulladunk. +Kiszállanánk, de nem merünk. Senki sem adja hirül, mikor megy +tovább a vonat. „Vajjon ki őrködik felettünk?“</p> +<p>Végre, megmozdul a vonat, a rettentő hosszu vonat, előre, hátra +lökődik. Senki sem bukik sem előre, sem hátra: most oly jók az +emberek, ugy összetartanak. Szinte összefonódnak. „Talán mégis jó, +hogy büntet az Isten, bár igazán nem tudjuk, mi bünt követénk el.“ +Megy, mendegél a vonat, átszomorkodik a Küküllő hidján, aztán +megáll. Nyilt pályán áll meg. Orrunk előtt Dános s nem engedik be a +vonatot. Már rég elmult dél, amikor megállunk. Éppen 24 órát +menekültünk idáig. A gyorsvonatnak két óra ez. Leszáll az este s +még mindig állunk. És állunk, állunk egész éjjel. A sötét kocsiból +szemünk belemered a sötét égbe, mely meg-megvillan. Egyik azt +mondja: ágyulövés villanása, a másik: az ég villámlik. Valószinü, +hogy már foly a harc Nagyszebennél. A mi vonatunk nem mehet tovább, +mig ott el nem dül az ütközet. Ha áttörik ott a frontunkat, (de +vajjon, van-e frontunk?), akkor Kiskapusnál az ellenség megszállja +a vasuti fővonalat s mi be vagyunk keritve. Elől tüz, hátul viz. +Némelyek repülőgépeket látnak keringeni, bár két lépésre sem lehet +látni. Hát, ha nem is látják, de hallják a berregésüket.</p> +<p>Ezer esztendő hosszára nyulik a rettenetes éjszaka. Ó, csakhogy +megvirradt! Talán elindul a vonat. A vonat nem indul el, s délfelé +már lemerészkedünk róla. Ki bolyong, ki hever a kukoricatáblák +szélén, a még elég zöld gyepen. Sőt vannak vakmerők, akik a +Küküllőben megfürödnek. Nem untatom tovább az olvasót: teljes 36 +órát, ebben két vaksötét éjszakát állunk Segesvár és Dános között. +Már nem is igen izgat: megyünk-e <span class="pagenum"><a name= +"Page_203" id="Page_203">-203-</a></span> tovább vagy sem, annyira +fáradt a testünk, fásult a lelkünk.</p> +<p>– Valószinü, mondom Máriának, hogy bekeritnek. Ez esetben +bizonyos, hogy a férfiakat különválasztják s internálják +valahol.</p> +<p>– Én nem maradok el magától!</p> +<p>– Hiába nem akar elmaradni. Azoknak fegyver van a kezükben.</p> +<p>– Hát öljenek meg!</p> +<p>– Nézze, nagyanyóka, az internálás még nem halál. Maga valahogy +feljut a gyermekekhez. Hirt visz rólam, hogy – élek.</p> +<p>– Nem, nem! Van nekem fegyverem… Magát nem fogják elszakitani +tőlem. Ha Isten megelégelte életünket – –</p> +<p>– Legyen meg Isten akaratja.</p> +<p>Szent nyugalommal, kéz a kézben sétálunk tovább. Ránk esteledik, +de ott maradunk Isten szabad ege alatt, mely ha sötét is, az +Istené. Még nem vesztettük el Ő benne való bizodalmunkat.</p> +<p>Éjfélkor kinlódunk át folyosón alvó emberek fölött a szakaszba. +Majd megfojt a büz: már a második éjszaka áll egy helyben a vonat. +Mért nem mentünk haza, a kertünkbe, a házunkba! Vagy ha nem +mentünk, miért nem szekéren folytattuk a menekülést! Ó, csak már +megvirradna! A sötét ég alján, Szeben irányában meg-megvillan egy +fénycsik. Mintha ágyudörgést hallanánk. „Igen, igen, ágyudörgés. +Sőt bizonyosan az.“</p> +<p>Harminchat órai „pihenő“ után megmozdul a vonat. Megy, mendegél, +Erzsébetvárosig. De ott aztán igazán megáll. Teljes huszonnégy +órára áll meg. És jön utánunk, egy-két órával később, egy vonat. +Végtelen hosszu vonat. Rajta menekülők ezrei. Fedetlen +teherkocsikon ötven-hatvan ember szorong. Halálosan bús, sápadt +arcok. Egyszerre csak fojtogatni kezdi torkomat a sirás, addig +fojtogatja, hogy elsirom magamat. Még csak most látom teljes +rettenetességében, mi történt velünk. Most, amikor szemem láttára +kanyarodik mellénk <span class="pagenum"><a name="Page_204" id= +"Page_204">-204-</a></span> a végtelen hosszu szörnyeteg. „Ó én +szegény népem, hová jutottál, mire jutottál!“ Pedig még jön egy +harmadik vonat is, az is megáll. Lelkendezve szaladgálnak +össze-vissza anyák, gyermekek. Gyermek az anyját, anya a gyermekét +keresi. A vonatokat ostromló tömeg szakitotta el őket. Őrjöngő +sirás, őrjöngő kacagás kavarog a büzhödt levegőben. Most már három +vonat egymás mellett. Három vonat áll itt 24 óráig. Mi tenger +piszok, mocsok verődik össze!</p> +<p>– Bizonyos, hogy be vagyunk már keritve, – mondja egy +hadnagyocska a kétségbeesett embereknek.</p> +<p>Oly bizonyossággal mondja, hogy elhinni lehetetlen. Én már +tudom, mit tartsak e bizonyosságok felől: Két esztendeje foly a +háboru.</p> +<p>– Egész Erdélyből nem megy több vonat Pest felé – kiáltotta +felénk Baróton egy veszettül vágtató hadnagyocska.</p> +<p>Miért mondta ezt, amikor sejtelme sem lehetett arról: megy-e +vagy sem? S mért mondott bátortalanitót, ha bátoritót nem +mondhatott? Egyszerüen: közönséges emberi vonás ez. A +jólértesültség fitogtatása.</p> +<p>Ránk sötétedik. Egész éjjel le nem hunyjuk a szemünket. +Kinek-kinek elég volna a maga gondja, hogy szemére ne jöjjön álom, +de valahol, valamelyik kocsiban szivet hasogatóan sikoltoz egy +gyermek. Ismerem a gyermeksikoltást: ez nem a kényes gyermek +sikoltozása. Ennek a gyermeknek rettenetes nagy kinjai lehetnek. +Megtudjuk: napszurás érte a fedetlen teherkocsin. Orvosért +szaladgálunk: orvos nincs. A gyermek reggelre kiszenved.</p> +<p>Ötszáz apró gyermek van a mi vonatunkon. Ez az ötszáz gyermek +napok óta nem ivott tejet, nem evett meleg levest. A vonat mentén, +ahol vesztegelünk s vesztegelünk, kukoricatáblák. Megrohanják az +éhes emberek, tördelik a kukoricát, tüzeket gyujtanak, a parázsról +félig sülten kapkodják fel a kukoricacsöveket, mohón falják nagyok +és kicsinyek. Halljuk, hogy sok a beteg gyermek. Hallom, hogy +„megint“ eltemettek egy gyermeket. És azt hallom folyton, +szakadatlan: „megint“ <span class="pagenum"><a name="Page_205" id= +"Page_205">-205-</a></span> meghalt egy gyermek. Mire a sorsdöntő +állomáshoz érünk, ahol életünk, halálunk eldől, nyolc gyermek hal +meg a mi vonatunkon. A sorsdöntő állomás! Elébb még vesztegelnünk +kell Medgyesen is 22 órát. De már mintha könnyebülne a szivünk. +Katonavonatok robognak át a medgyesi állomáson. Átkiabálnak +hozzánk: Ne sirjatok! Ne sirjatok! Visszaszerezzük Erdélyt!</p> +<p>Csupa „nagymagyarországi“ katonák. „Hát a székelyek hol vannak? +Vajjon azokat hazaeresztik-e?“</p> +<p>Negyedfél napot veszteglünk idegőrlő kétségeknek s hajszálvékony +reménykedéseknek közepette. Végre megnyilik előttünk a sorsdöntö +állomás: Kiskapus. Innen ágazik a szárnyvonal Nagyszeben felé. Itt +fog lefolyni majd a döntő ütközet. Itt lesz az a rettenetes +vérfürdő, mely ellenállhatatlan áradatként sepri ki Erdélyből az +oláh hadsereget. De az oláh hadsereg katasztrófájáról most még +sejtelmünk sincs, nem is lehet: jóval később következik be az. Most +egyelőre megelégedünk azzal, hogy áteresztenek a kiskapusi +állomáson. Észbontóan vaksötétek voltak eddig az éjszakák, most +tiszta az ég, ragyognak a csillagok, a pályaudvarba bevilágit a +hold. Óriás jegenyefák megnövekedett árnyékai terülnek el a +holdvilágitotta pályaudvaron, mely oly néma, mint a temető. +Rettenetesebb ez az éjszaka, mint azok a vaksötét éjszakák. +Rettenetesebb, mert kisérteties. Látni vélem a sirjából kikelt +katonát, hófehér köpenyegben, hófehér csákóval, hófehér paripán, +amint viszi menyasszonyát a temetőbe s mondogatja:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Jaj de szépen süt a +hold,<br /></span> <span class="i0">Megyen egy élő s egy +holt,<br /></span> <span class="i0">– Félsz-e, +Julikám?<br /></span></div> +</div> +<p>Bomlott fantáziám látni véli a székely népballadák és népmesék +hőseit, akik komor kedvvel, szégyenkezve, lesütött fejjel bucsuznak +szép Székelyországtól. Ihol jön Kerekes Izsák, aki egymaga száll +szembe egész sereggel; aki „egy elémentében gyalogösvényt vágott, +két elémentében szekérutat vágott.“ Kelemen kőmives, aki felesége +vérével épiti fel magas Déva várát. Vele jön a <span class= +"pagenum"><a name="Page_206" id="Page_206">-206-</a></span> +felesége is, de nem hintón, mint a balladában. Gyalog támolyog +Kelemen mester oldalán, karja közt egyetlen gyermeke. Hát ez a szép +ifju pár ki lehet? Nyilván Gyula Márton, a földesur fia, s karján +Kádár Kata, a szép jobbágy-leány. Ez a szépséges szép ifju pár meg +ugyan ki lehet, ha nem Zetelaki László és Görög Ilona? „Bizony csak +meghalok, anyám, édes anyám, Görög Ilonáért, ölelő karjáért, csókos +ajakáért.“ S halottat szinlel Zetelaki László. És akkor belép Görög +Ilona. És kinyitja szemét Zetelaki László, megöleli, megcsókolja +Görög Ilonát. Ó de szépen mondja Ilona:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Láttam én +halottat,<br /></span> <span class="i0">De ilyet +sohasem,<br /></span> <span class="i0">Akinek a karja ölelőleg +álljon,<br /></span> <span class="i0">Akinek a szája csókolólag +álljon.<br /></span> <span class="i0">Csak én megöleljem, csak én +megcsókoljam!<br /></span></div> +</div> +<p>Óh, jaj, mostan nem ölelik, nem csókolják egymást, sirva +támolyognak át a kiskapusi temetőkerten!</p> +<p>És jönnek nagy csapatban a népmesék hősei: Halász Józsi, a +jobbágy, akinek tündérasszony a felesége, s a földesur parancsára +az égbe is felszáll táltos paripáján, ugy hivja ebédre az Atya +Uristent. Hol a táltos paripád, Halász Józsi? Hát a tiéd, Mirkó +királyfi? Hol hagytad öreg apádat, aki folyton a napkeletre néző +ablakban ült s akinek az egyik szeme sirt szakadatlan, a másik +könnyezett? Ihol Erős János, aki puliszkakeverő fával verte szét az +ellenséget s királykisasszony lett a jutalma ezért. Jaj de szomoru +vagy bolondos kedvü Bolond Istók! Egész falu népét tetted csuffá +bolond jó kedvedben, s most mint a három napos eső, olyan szomoru +vagy! Nini, galamb, hófehér galamb! Búsan búgva, burukkolva száll a +levegőégben. Világszép Tündér Erzsébet ez, a székely népmesék +legszebb asszonya!</p> +<p>Hát jöttök mind, mind. Összeomlottak a kakassarkon forgó arany +paloták. Minden összeomlott. Népballada, népmese, népdal, mind, +mind jönnek: nincs maradásuk.</p> +<p>A kultura templomai mind bezárva. Szeptemberben <span class= +"pagenum"><a name="Page_207" id="Page_207">-207-</a></span> +vagyunk, s kis diákok, nagy diákok nem mennek iskolába. És nem +ujjong egy sem. Olyan szomoru ez a vakáció!</p> +<p>Az életünket megmentettük, az édes anyaföldet elvesztettük… +Lehetséges ez? Mit ér az élet haza nélkül?</p> +<p>Még egy-két nap, biztatják egymást a hontalanok, s kincses +Kolozsvárra érünk. És nem lehetetlen, hogy a hetedik napon +megérkezünk Pestre. Már csak néhány órát senyvedünk egy-egy +állomáson.</p> +<p>Virradatkor érkezünk Kolozskarára. Az állomáson menekülő vonat. +Kérdjük: mióta áll itt?</p> +<p>Mondják: Három nap óta!</p> +<p>Nyilvánvaló, hogy ezeket a szerencsétleneket itt felejtették. +Érzem, hogy már meg kell mozdulnom nekem is. Fásultan néztem, mig +Segesvár és Kiskapus közt vesztegeltünk. Nem engedhetnek be +Kiskapusra, mert hátha egyenest tüztengerbe jutunk. De mitől féltik +ezeket az idáig elvergődött boldogtalanokat, akiknek már kenyerük +sincs, a hontalanság mellett az éhség kínjait is szenvedik? Megyek +az állomásfőnökhöz. Velem tart nagyanyóka is s még két ur. Mondom +neki:</p> +<p>– Hatodik napja menekülünk. A vonatunkról idáig eltemettünk +nyolc gyermeket. Igaz, hogy ezek helyett született egy gyermek. +Viszünk két haldokló férfit. A rettenetes bűz és éhezés miatt a +menekülők nagy része beteg. S most itt találunk egy vonatot, mely +három nap óta vesztegel itt. Hát ez felháboritó. Felháboritja +lelkemet, hogy mig fiaink idegen földön vérzenek, minket kivernek a +házunkból, a földünkről és sem Isten, sem ember nem törődik velünk, +amugy is megalázó futásunkban megakadályoznak. Ki intézkedik a +vonatinditásról?</p> +<p>A főnök, fiatal ember, könnyezve mentegetődzik, hogy ő nem +hibás. Mig a kolozsvári üzletvezetőség nem rendeli, ő nem +indithatja el a vonatot.</p> +<p>– Úgy. Hát akkor majd telefonálok az üzletvezetőnek.</p> +<p>Kisül, hogy innen nem lehet, csak a következő <span class= +"pagenum"><a name="Page_208" id="Page_208">-208-</a></span> +állomásról. Megkérdem, hány kilométer ide Apahida. A legközelebbi +állomás. – Hat. – Hisz ez egy kis séta. Nosza, visszamegyünk a +vonathoz, veszem a botomat, néhány szem szilvát zsebrevágok, kis +podgyászunkat ott hagyom a kocsiban s indulok az apahidai +állomásra. Jön nagyanyóka is s a két ur. Réten vágunk át az +országutnak. Száradó sarju illata csap meg. Felséges, tiszta +levegő. Mennyországban járunk a piszkos, bűzös pokol után. Előző +nap véletlenül tükörbe pillantottam s nyolcvan esztendős aggastyán +ráncos képe döbbent reám. És véletlenül ezután kérdezte tőlem egy +öreg asszony, hogy hány éves vagyok, s én azt feleltem: Amikor +elindultunk 56 éves voltam, most 80 éves vagyok. Az öreg asszony +helybenhagyta a becslésemet. Alig álltam a lábamon, ha +le-leszálltam a vonatról. S im, de megfiatalodtam, amint az illatos +réten megyek át! Fiatalnak, erősnek érzem magamat. Érzem, hogy most +egyvégtiben ki tudnék menni a világból. Hej, Istenem, ha véletlenül +kasza kerülne a kezembe! Milyen széles rendet vágnék! Nagyanyóka is +megfiatalodik, halovány arca kipirul. Megfogom a kezét, +hintáztatom, mint egykor, régen. Nagyanyóka ismét – Mária.</p> +<p>– Most már <i>igy</i> is elmegyünk a gyerekekhez, ugy-e, +Mária?</p> +<p>– Elmegyünk, el.</p> +<p>Apahidán azzal várnak, hogy már utban is az a vonat, amely három +napig vesztegelt. Egy óra mulva indul a mi vonatunk is.</p> +<p>Hát mégsem hiába mozdultam meg. Lám, be is robog a vonat. +Biztatnak a vasutasok, hogy üljünk rá, s mire a mi vonatunk +Kolozsvárra ér, meg is ebédelhetünk. Felszállunk egy födeles +teherkocsiba: tágas szalon ez a zsufolt szakaszok után. Ha nem +szégyellenők, táncra is kerekednénk.</p> +<p>Kincses Kolozsvár, drága szép kincses Kolozsvár. Erdély egykori +fővárosa, csakhogy látlak, ujra látlak! Hány szép napnak, estének, +éjszakának emléke dobogtatja meg szivemet! Falusi vendégszeretet s +nagyvárosi kultura: hol találod még ezt együtt? Vége, vége, minden +szépet, minden jót eltemet a világfergeteg. <span class= +"pagenum"><a name="Page_209" id="Page_209">-209-</a></span></p> +<p>Csakugyan berobog a vonatunk. Menekülésünk fele utján túl +vagyunk. Mely nagy boldogság a boldogtalanságban! Már azzal +hitegetnek, hogy mindössze egy éjszaka s egy nap és Pesten vagyunk. +Látjuk, öleljük, csókoljuk gyermekeinket, akik szivszakadva várnak, +éjjel-nappal a pályaudvarokon állnak, lesik a berobogó vonatokat, +száz meg száz embert kérdeznek meg: nem látták-e édesapámékat? S +mind azt felelik: nem láttuk, lelkem, nem. Ezt felelték egykor, +régen a fiát kereső csonkamesternének is: Nem láttuk, lelkem, nem. +Balsejtelem szorongatja szivüket: bizonyosan otthon maradtak utolsó +pillanatig és – – lehet-e szüleit szerető gyermeknek végiggondolni, +ami ezután következik?</p> +<p>Éjnek éjszakáján döcög vonatunk a Királyhágó sziklás, erdős +hegyei közt. A beteg öreg asszony alig halhatóan szólal meg: Ó, de +szomjazom! Még zsebemben ama két almának egyike, amelyet Mária-Éva +a paradicsomból való távozáskor szakitott le a „szép virágu sárga“ +almafáról. Meghámozom, felszeletelem, átadom a beteg asszonynak +kertem utolsó almáját. „Eddig letördelték az én szép almafám ágait. +Egy-egy ág földig hajlott édes terhe alatt. Az egyikről verset is +irtam:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Szép kerek almafa, ezer alma +rajta…<br /></span></div> +</div> +<p>S száz meg száz almafán mosolygott ezer alma. És ezeket mind +mások eszik meg, nem az én gyermekeim, nem az én unokáim.“</p> +<p>A régi Erdély határán virradunk meg. Önkéntelen visszanézek +Erdély felé. Halottat sirató harang hangján csendül meg lelkemben +Bajza József dala:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Bércről visszanéz a +vándor,<br /></span> <span class="i0">Vigan int kies +hazája,<br /></span> <span class="i0">Ott mosolyg a róna +táj:<br /></span> <span class="i0">De a messze +távozónak<br /></span> <span class="i0">Szive vérzik, szive +fáj<br /></span> <span class="i0">Zeng felé a +búcsuszó:<br /></span> <span class="i0">Isten hozzád, +bujdosó!<br /></span></div> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_210" id= +"Page_210">-210-</a></span></p> +<p>„Hajdanában, a kurucvilág kezdetén, Erdélybe bújdostak a +nagymagyarországi magyarok, lám, de sokára adjuk vissza a +látogatást! Most mi vagyunk a bujdosók…“</p> +<p>Már itt vagyunk „az alföldi szép nagy rónaságon“. Szép, +valóságban is szép az alföldi nagy rónaság, nemcsak Petőfi +verseiben, de most oly szomoru. Látom a tarlón: a magyar Kanaán +földjének silány termése volt. A kukorica még lábán áll: oly vézna +a szára, oly kicsikék a csövek. S mely buja volt a termés Erdély +földjén véges-végig! Nálunk „kövér idő“ járt, itt a szárazság +búzát, árpát, zabot, füvet, mindent vörösre perzselt. „Hisz ezeknek +maguknak elegendő kenyerük sem lett, honnan adnak kenyeret hontalan +testvéreiknek?“</p> +<p>Szolnokon végképp megáll a menekülővonat: itt szállitják ki az +udvarhelymegyei bujdosókat. Ők a jász- és kún-magyar testvérek +vendégei. Csak mi megyünk tovább. Nekünk két hazánk volt: Kisbacon +és Pest. Az egyik elveszett, a másik még a mienk… Igen előkelő +vonatra szállunk át: ez egyenesen Kolozsvárról indult. Menekülőket +hoz ez is, csupa előkelő hölgyeket és urakat, akik +hármasával-négyesével ülnek a Pulmann-kocsi egy-egy szakaszában. +Hölgyek és urak nagy gonddal vannak öltözködve, fésülve, egy ur meg +éppen szmokingban. Annyira porosak, bolyhosak, züllöttek vagyunk, +hogy a kalauz mérgesen kiabál ránk: Vissza! Vissza! Féktelen +indulattal lököm félre, csakúgy áradnak belőlem az indulatos +szavak. Az előkelő menekülők, akik csak azért ültek vonatra, hogy +Pesten elnyafoghassák: mi is menekültünk, – rémülten futnak össze s +egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy minden szakaszban +helyet ajánlanak fel nekünk. Szörnyülködve hallják, hogy hetedik +napja menekülünk, s viszonzásul én is részvéttel hallom, hogy a +szmokingos ur egész éjjel a folyosón álldogált, hogy a hölgyeknek +kényelmes fekvőhelyük legyen… Általában igen kellemesen csevegjük +el az időt Pestig. Éjfélkor robog be a vonat a keleti pályaudvarra: +szinte oly néma, mint a kiskapusi. <span class="pagenum"><a name= +"Page_211" id="Page_211">-211-</a></span> Kocsi nincs, egyetlenegy +sincs. Gyalog bandukolunk be az alig világitott zeg-zúg uccákon: +ezek is kihaltak, alig lézeng itt-ott valaki. Felnézünk az +ablakainkra: csak egy ablak világit. Vajjon melyik van ébren ily +késő éjszakán? Bizonyos, hogy éjjel-nappal várnak minket, s +világos, hogy éppen annál a vonatnál nem vártak reánk, amelyen +megérkezünk. Talán épp most készülődnek a már-már reménytelen utra: +mindenki jön, csak a mi szüleink nem!</p> +<p>Becsengetünk, nyilsebességgel nyilik az ajtó, félaléltan +hanyatlunk egymás karjai közé. Nem akarnak hinni a szemüknek. Ők +megérezték, talán meg is tudták, hogy „hideg viz mellett“ mit +határozánk. A lakás tele menekültekkel. Közel s távoli ismerősök +fekszenek ágyban, pamlagon, földön. Velünk is jön hat vendég. És +mindenkinek jut hely. Az egyablakos szobák is teremmé tágulnak, hát +még a kétablakosak. Csak fészkevesztett boldogtalanok férhetnek el +ekkora helyen ily sokan!</p> +<p>Mintha néhány órai utazás után érkeztem volna haza, oly eleven +vagyok, oly élénken mesélem el a menekülés borzalmait. Egyáltalán +nem érzek fáradságot. Sőt mintha már örülnék is, hogy, ha már +menekülnie kellett a népemnek, részt vettem a menekülésben, velük +szorongtam, velük éheztem, szomjaztam, velük ittam a sáros vizet, +amiből máskor egy korty is ágyba dönt talán, most meg +megszámlálhatatlan pohárral ittam s ime, semmi bajom sem esett. +Különösképpen azért örvendek, mert megtudtam, mi a menekülés. Hogy +majd egyszer könyvet irok róla, könyvet, melyhez semmi szükség az +irói fantáziára, csak le kell irnom, amit láttam, aminek részese +voltam, amit átszenvedtem mint ember, mint apa, mint – magyar! +Hiszen csak higgadjak le! De sokáig tart a lehiggadás. Az uccára +alig merek kimenni. Szokatlanul nagy tömegek hömpölyögnek, szédül a +fejem s majd meghasad a szivem: az én bujdosó véreimet látom +mindenütt, amint komoran támolyognak a nagyvárosi nép tömkelegében. +Mindegyre azt érzem: no, most mindjárt megfutamodom, mint a bolond. +<span class="pagenum"><a name="Page_212" id= +"Page_212">-212-</a></span> Természetesen, Kelet felé. Szerencse, +hogy magával sodor az emberáradat, nincs tér a megfutamodásra. +Rémes álmok riasztnak fel éjjelenként: lángban látom a házamat. +Látom, amint vágják a gyümölcsfáimat, oláh katonák, székely emberek +együtt vágják. Aztán egyszerre csak hallom, hogy künn a hegyoldalon +szörnyü reccsenéssel zuhannak földre a fenyőfáim! Felriadok: ég a +villanylámpa, Mária fogja a kezemet, s látom arcán az +eltitkolhatatlan rémületet.</p> +<p>Tóth János levisz a tanyájára, már ott a nővérem, ott vannak a +gyermekek: tizenkét hontalannak ád enyhe menedéket a kastély. Három +hétig vándoroltak, napokat tanyázva egyhelyen, hátha +visszafordulhatnak? Pirospozsgás az arcuk; pirosra festette az őszi +szél. Naphosszat bolyongok a kertben, a tanya körül, el-elnézem a +szántást, a vetést, de két-három nap multán már nincs maradásom. A +gyönyörü kert az én kertemet, a szántás-vetés, kukoricatörés és az +ősz sok mindenféle munkája mind az én elárvult, gazdátlan +gazdaságomat láttatja. És itt nem hömpölyögnek tömegek, itt van tér +a megfutamodásra: ihol, a nyilt, a végtelen rónaság, nosza, +fussunk, fussunk kelet felé, mindig csak kelet felé…</p> +<p>Visszamegyek Pestre. Ott találom egy öcsémet. Tizennyolcéves +fiu, már ez is katonaköteles, két héttel a mi menekülésünk után +menekült el.</p> +<p>– Mi ujság, öcsém?</p> +<p>– Semmi nevezetes. Egyszer volt egy század katona a falunkban, +lövészárkot is ástak az Elek bácsi kertje fölött.</p> +<p>– S kivágták a fákat, ugy-e?</p> +<p>– Nem, igazán nem, – hazudik a fiu.</p> +<p>– Egyetlenegyet sem vágtak ki, – erősiti nagyanyóka. – Nekem, +megmondta volna. Ugy-e, megmondtad volna?</p> +<p>– Igen, igen, magának megmondta volna… Hát még mi ujság?</p> +<p>– Nincs semmi nevezetes. Éppen csak hogy az Elek bácsi zabját +elvitték a katonák. A többi gazdáét nem vitték el, mert azok még +nem csépeltek. <span class="pagenum"><a name="Page_213" id= +"Page_213">-213-</a></span></p> +<p>– Hát a házból vittek-e el valamit?</p> +<p>– Vittek egy s mást, de nem sokat. A Mária néni óráját… Egy +kevés gunyát. Még egy könyvet is elinditottak, de azt mégsem vitték +el. Ledobták az ebédlőben.</p> +<p>– Szóval, van mégis atyafiság köztünk. Könyvet nem lop sem az +oláh, sem a magyar.</p> +<p>Eszembe jut, hogy évekkel ezelőtt nagyestélyt adott Révai Mór, a +kiadó. Az estély egy óriás teremben folyt le. Köröskörül +könyvállványok, sokezer könyv rajtuk. Voltunk vagy kétszázan. Egy +hét mulva kérdem Révait: Loptak-e sok könyvet a vendégek? – +Egyetlenegyet sem, felelt szomoru mosollyal.</p> +<p>Hiába esküdözik az öcsém, már tudom, hogy nagy fapusztitás volt +nálam. S mert nagyanyóka nem oktathat ki minden kisbaconi +menekültet, hitelesen megtudom, hogy a fenyvesben nagy, széles +kaput vágtak. Hogy végig ritkitották az erdőcskémet. S szerencsém, +hogy hirtelen félbehagyták a lövészárokásást is, a favágást is s +tovább mentek, különben kivágják kertem összes fáit.</p> +<p>És ha elviszik egész esztendő minden termését! És ha elvisznek a +házamból minden elvihetőt! De a fáim! Az én édes, szép fáim! Már +ezekben a fákban siratom hazámat, ezekben siratom az én édes +anyaföldemet. Érzem, hogy a szivemből is köny szivárog. +Buskomorságtól félt nagyanyóka, attól féltenek a gyermekek. +Mindenképpen szórakoztatni akarnak, ide akarnak, oda akarnak +hurcolni, végre is elhurcolnak a – moziba. „Bár a moziba.“ Oda +éppen a legjobb helyre vittek. Az első kép, amit látok: +fenyveserdő. Nekirohannak a katonák, egymásután terülnek el a +fenyőóriások, aztán nagyhirtelen szétdarabolják, feldobálják a +vasuti kocsikba, már repül is a vonat…</p> +<p>Szegény nagyanyóka, szegény gyerekek! Mint valami nagy bünösök, +félve, szorongva lesik a hatást… Kit sajnáljak jobban: őket, vagy a +fáimat?!</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_214" id= +"Page_214">-214-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT08" id="CHAPT08"></a>NYOLCADIK FEJEZET.</h2> +<p class="summary">Ebben folytatódik égnek, földnek megrendülése s +előreláthatóan következik a nagy összeomlás.</p> +<p>Két hónap sem telik belé, Erdély földjéről az ellenség +kitakarodik. Mehetnék haza s nem megyek. Ködös és hideg novemberben +máskor is oly lehangoló a levéldiszét vesztette kert, hát most! +Messziről is látom a holtan elterült fenyőket, nem akarom közelről +látni. Máskor oly nehezen várom a tavasz ébredését, most szeretném, +ha mennél később ébredne fel. Nem vágyódom haza. De a tavasz +ébredezik, a pesti bokrok levélbe borulnak, az én hazámban is +fakadoznak a rügyek, – végre is <i>haza kell mennem</i>.</p> +<p>Látom már a templom tornyát, nagyot dobban a szivem. Aztán elém +kerekedik a hegyoldal, hegyoldalon a kis erdő. Ott áll Éviké +erdőcskéjének határoszlopa, de – jól látok-e? – a tábla eltünt. Ez +az első „eltünés“. Látom már a fenyves „kapuját“ is. Kicsiny +kapunak mondták, de bizony nagy ez, rettentő nagy nekem. Husz +kocsi, egymás mellett, kényelmesen átmehetne rajta. Csak egy +pillantásig tapad rá a szemem, hiába nézném tovább, ugy sem látnám: +könny homályositja el.</p> +<p>– Jó nagy kapu, nagyanyóka.</p> +<p>– Ujra ültetjük.</p> +<p>– Soha, soha. Hadd maradjon ugy – emlékeztetőnek.</p> +<p>– Megvan a házunk. Nézze a gyümölcsfákat. Ott állanak mind szép +sorban. Örüljünk.</p> +<p>– Igaz, igaz, örüljünk.</p> +<p>– Adjunk hálát az Istennek. <span class="pagenum"><a name= +"Page_215" id="Page_215">-215-</a></span></p> +<p>– Adjunk, adjunk.</p> +<p>Igen elszomoritó dolgokat kell hallanunk. Házban, kertben +tanyáztak oláh, magyar és német katonák, s legkevesebb kárt azok +okoztak. Sorra árulják be a közel s távol szomszédokat, hogy +zsákszámra hordták az almát, a pityókát, a kukoricát. Mindent +„elmenekitettek“, amit megfoghattak. Az egész gazdaságban nincs egy +villa, egy ásó, egy kapa, egy fejsze. S hogy igy volt ez mindenütt, +ahol a gazda menekült. Tisztességesnek ismert emberekben az eddig +gondosan elrejtett gonosz indulatok felszabadultak, amint +szolgabirótól, csendőrtől nem kellett tartaniok. Nem loptak, nem +raboltak, csak – menekitettek. Inkább az övék legyen, mint az +ellenségé. A székely nyelvkincs uj szóval szaporodik: a lopás nem +lopás, hanem „menekités“.</p> +<p>A pajtában mindössze két tavalyi borju szomorkodik. A többit +elmenekitette a rokkant cseléd. Potomáron elkótyavetyélte gyönyörü +svájci teheneimet: „hisz az ur ugy sem kerül többé vissza“.</p> +<p>Szóval: kezdhetjük ujra.</p> +<p>De már irják össze a károkat, nem kell csüggednünk: az Állam +megtériti a károkat, ismét talpra áll a székely. Engem is +felszólitanak: irjam össze.</p> +<p>– Dehogy irom. Hisz az Állam még mindig koldusabb, mint én.</p> +<p>Közrefognak, hogy bizony csak irjam össze, mert három faluban +tőlem menekitettek el legtöbbet. Ha nem irom össze, a többi +károsultat majd elutasitják.</p> +<p>– Hát irják össze.</p> +<p>Az előljáróság maga becsüli fel a káromat. Összeirnak 25 ezer +koronát. Aztán kiszáll a vármegye. Az fejcsóválva toldja meg ezer +koronával. Csakhogy a szemem közé nem nevet az egyik hivatalos ur: +Micsoda élhetetlenség!</p> +<p>Sok mindent juttat ez eszembe. Eszembe jut, hogy amig +nyomtatásban nem olvasták, alig akadt ember, aki elhigyje, hogy ott +hagyom a <i>Néptanitók Lapját</i>. A holtig tartó hivatalt. Eszembe +jut az emberek szemmel látható gyanakodása, amikor egy ifjukori +barátom <span class="pagenum"><a name="Page_216" id= +"Page_216">-216-</a></span> mellett korteskedtem: mi tenger pénzt +kaphattam azért! Nem képesek az emberek elhinni egymásról az +önzetlenséget, a becsületességet. Amikor meg kézzelfogható jelét +adja ennek: sajnálkozva mosolyogják le.</p> +<p>Nemcsak a hivatalos ur mosolyog le, de ugyanezt cselekszi az +élelmező őrmester is. Panaszolja, hogy az egész vidéken nem tud +összegyüjteni egy zsák babot. Házról-házra jár, egy-két liter babot +kap itt-ott. Ha legalább egy mázsát kapna valahol!</p> +<p>– Talán lesz nálam.</p> +<p>Csakugyan van egy mázsa felesleges babom. Nagy az öröm, mert a +bab – tarkabab s a tiszt urak azt különösen szeretik.</p> +<p>– Mit fizetek?</p> +<p>– Mit fizet? Hát ön nem tudja, mi a bab maximális ára?</p> +<p>– Tudom. Ötvenhat korona.</p> +<p>– Ugy van. Tehát ennyit fizet.</p> +<p>Az őrmester valósággal megzavarodik. Látom az arcán, hogy nem +akar hinni a fülének. „Tán bolond ez az ur?“</p> +<p>Kisül, hogy katonáék is ugy veszik az élelmiszert, ahogy kapják. +Először rekvirálnak maximális áron, erre minden „eltünik“ s végre +is uzsoraárakat kénytelenek fizetni, ha nem akarnak éhezni a +hazáért. Már pedig a hazáért még csak meghal az ember, de éhezni +senki sem szeret.</p> +<p>Valóban, a nép szemlátomást gyarapodik. Már nincsenek +eladósodott emberek. Földhöz ragadt szegény emberek, akiknek kezén +soha meg nem fordult százasbankó, ezresekkel hivalkodnak. A +hadiözvegyek nem akarnak napszámba járni. Hónapról-hónapra kapják a +segélyt s azzal kereskednek. Tiz-husz liba már vagyon. Tojásnak, +tejnek széditően ugrál az ára fölfelé, s jaj annak a falusinak, aki +élelmiszert vásárolni kénytelen. A szivekből kihal a részvét, a +szánalom. A meggazdagodás vágya olyan, mint a ragadós betegség. A +kép ugyan nem találó, mert senki sem vágyik betegségre, s mindenki +meggazdagodásra, de nem a kép a fontos, hanem a tény: kevesen, igen +kevesen sóhajtozzák <span class="pagenum"><a name="Page_217" id= +"Page_217">-217-</a></span> a békét, sokan, igen sokan szeretnék: +bár mennél tovább tartana a háboru. Van, aki számokban is kifejezi: +hány esztendeig kéne tartania a háborunak. Csak husz esztendőt kér +a jó Istentől. Sem többet, sem kevesebbet.</p> +<p>De nincs tökéletes boldogság: a boldog emberek boldogsága sem +tökéletes. A boltosok, az iparosok is ugyanazt cselekszik, amit a +termelők. Gazdasági szerszámok, ruházati cikkek, a háztartásban +szükséges mindenféle apróságok lépést tartanak a tojásssal, tejjel, +vajjal, szalonnával s minden egyéb jóval. Ez kissé kellemetlen, de +végül is csak azoknak a gazdáknak kellemetlen, akik vagy nem +mernek, vagy lelkileg képtelenek uzsoráskodni a terményeikkel. Ez +utóbbiak nemhogy gyarapodnának, de szemlátomást szegényednek. Ami +eladó, hivatalos áron adják el, a vennivalót uzsoraáron veszik +meg.</p> +<p>Érzem, hogy a háboru leszegényit, de mégsem tudom irigyelni a +hirtelen gyarapodókat, inkább féltem őket. Látva-látom, hogy +közeleg a nagy összeomlás. Látva-látom, mint fog összeroppanni az +ország a végeláthatatlan háboru terhei alatt, s mint teszi rá majd +az Állam a kezét minden megfogható vagyonra, – merthogy nem is +tehet egyebet, szegény. Akár győzünk, akár legyőzetünk – +összeroppanunk. Ha legalább győznénk! Nem merem nyiltan mondani, de +szinte világosan látom, hogy – elvérzünk. Hiába ülünk bent +Romániában, a vég: nagy összeomlás.</p> +<p>Nem kell a falumból, sőt a kertemből sem kell kimozdulnom: éppen +eleget látok. A szabadságos katonák lerongyolódva, kiéhezve +vánszorognak haza. Hajmeresztő dolgokat mesélnek az olasz front +borzalmairól. S mindenütt a magyar katonát küldik tüzbe, mert csak +ezek feltétlenül megbizhatók. Napokig alig esznek valamit – itthon, +ugy elszoktak az evéstől a fronton. Tökleves, mindig és mindig +tökleves.</p> +<p>S jönnek a munkásosztagok. Csakugy fityeg a rongy róluk. Ing? +Már nem is emlékeznek, mikor volt rajtuk utoljára. Némelyik +mezitláb állit be, a csuparongy bakancsot, Isten tudja, hol hagyta +el. Két huszárt <span class="pagenum"><a name="Page_218" id= +"Page_218">-218-</a></span> küldenek hozzám négy lóval. A huszárok +rongyosak, megdöbbentően lesoványodtak, a lovak – csont és bőr. Egy +hétig pihentetem, abrakoltatom, akkor fogatom be. Borona elé +fogatom mind a négyet. Alig fordulnak egyet-kettőt, egy ló +elszédül, végig vágódik a szántáson. Az egyik huszár zemplénmegyei +parasztfiu, a másik ugyane megyei vályogvető cigány. A parasztfiu +kerüli a munkát, amin nem csodálkozom, hisz neki, Zemplénmegyében +kellene megszereznie a télire valót, a cigányban meg van a +jóakarat, de gazdasági munkához egyáltalán nem ért.</p> +<p>Még két katonát kapok a huszárok mellé, 20 éves fiuk, mind a +kettő cseh. Ezeknek jobb a ruhájuk. Még nem voltak háboruban s +valószinüleg nem is lesznek soha. Minek vigyék oda? Azért, hogy a +legelső alkalommal fölemeljék a kezüket? Az egyik gazda otthon, a +másik uccakövező – Prágában. Természetesen, a huszárok folyton +szidják az „árulókat“, amit csak lehet, velük végeztetnek. Végül is +nekem kell megvédenem őket. A hadvezetőségnek, ugy látszik, már +nincs szüksége katonára, mert megint kapok két katonát, mind a +kettő 20 éves. Már rokkant mind a kettő. A polgári életben az egyik +suszter, a másik cigánybőgős. A suszter hetyke legény, szeret lovat +hajtani, egyéb munka nem izlik neki. A cigány oly vékony és oly +sovány, hogy gyenge szellő is elfujja. Egyszer a lába tört el, +másszor a mellén, majd meg a torkán repült át a golyó. Selypitve +beszél, akármit parancsolok, egy a felelete: Anni baj leden, de +semmit sem képes elvégezni. Végre is a cipőtisztitásnál alkalmazom. +Ennél szánalmasabb alakot világéletemben nem láttam. Hogy ingje +nincs, hogy nadrágja, kabátja ringyes-rongyos – ez már magától +értetődik. De azt soha meg nem tudom érteni, hogyan sorozhatták be, +s ha már besorozták, hogyan ereszthették ellenség elé.</p> +<p>Mit mondok: nem tudom megérteni! Már értem is. S mert értem, már +azt is tudom, hogy elvesztettük a háborut.</p> +<p>Ezt a nyomorult cigányt ujra tüzbe viszik: még alig haldoklik a +nyár, már viszik is. Őt is, a többit is. <span class= +"pagenum"><a name="Page_219" id="Page_219">-219-</a></span> A +huszárok káromkodnak. Ők az Istennek sem mennek innét. Ők már +háromesztendős katonák voltak, amikor a háboru kiütött. Hét +esztendeje szolgálják a császárt. Nem, nem mennek. Természetesen, +elmennek, csak előbb szilaj káromkodással könyitenek a lelkükön. A +suszter szörnyen fel van háborodva: ő már elvesztette két ujját a +csatában. Még hány ujját veszitse el?! A nyomorékká lőtt cigány +keservesen bőg: Mit ataj velem a császár?! Csak a csehek +hallgatnak, szó nélkül állnak sorba. Nyugodtak affelől, hogy nem +viszik tüzbe, s ha viszik, – felemelik a kezüket.</p> +<p>Komáromi fiu volt a suszter, az a bőgős is, zempléni a két +huszár, a csehek – csehországiak. Eltünődöm ezen is. Tavaly alföldi +katonákat küldtek ide, az idén felsőmagyarországit, tuladunait és +csehországit. Mindenféle katonát küldenek nekünk, csak székelyt +nem. Hol vannak ezek? Fronton, fronton, olasz fronton. Ott véreznek +el. Ott, ahol semmi keresni valójuk nincs. Ott, ahol egykor magyar +vitézek olasz vitézekkel együtt harcoltak az olasz +szabadságért.</p> +<p>Lehetetlen el nem vérzenünk.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Elviszik a katonákat, akkor viszik el, amikor legnagyobb szükség +van a munkáskézre: közvetlen a betakarodás előtt. Nem sok hasznukat +vettem, de mégis csak jobbak a semminél. A sarju kaszálatlan. Ki +kaszálja le? És akkor gyönyörü dolog történik: beállit egy vasárnap +reggel tizenkilenc nagy- és kisdiák, mind a tizenkilencnek a vállán +– kasza. És eléveszem a kaszámat én is, – huszadiknak beállok a +sorba.</p> +<p>Honnan jöttek ezek a diákok? Egytől egyig a faluból. 1917-et +irunk, éppen harminc esztendeje, hogy elbucsuztam az udvarhelyi vén +kollégiumtól, s huszonöt esztendőn át alig egy-két falumbeli fiu +tanult e kollégiumban. Még egy-kettő járt a polgári iskolában, a +tanitóképzőben s ezzel vége. Mintha megijedt volna a kollegiumtól +az én falum népe, ahol rövid időn két ifju halt meg, egy meg onnan +jött haza meghalni. Talán átok ül a kisbaconi fiukon? De uj +nemzedék lépett embersorba <span class="pagenum"><a name="Page_220" +id="Page_220">-220-</a></span> s ime, ma 19 fiu tanul kollegiumban, +tanitóképzőben, polgári iskolában. Mind gazdaemberek fiai. +Láthatóan versenyre kelnek az apák: ha te tanittatod a fiadat, én +is tanittatom az enyémet. S mire a háboru előtt példa alig volt: a +leányok csapatosan mennek a polgári leányiskolába. Ezek is mind +gazdák leánykái. A 19 diák-kaszás vágja a rendeket, 12 +diákkisasszony teriti el. Mely csodás fellendülése a müvelődési +vágynak! Nyilván nagy része van ebben a háboruokozta pénzbőségnek. +Mindegy, hogy minek van ebben része. A fő, hogy a kisgazda nemcsak +„marhába veri a pénzt“, hanem a gyermekébe is. Édesapám mint katona +érezte leginkább tudása fogyatékosságát. Katonakorában tett +fogadalmat, hogy akárhány fia lesz, mind tanittatja. E fiuk és +leánykák közt alig van egy, akinek az apja meg ne izlelte volna a +világháborut. Bizonnyal mind érezte azt, amit érzett annak idején +édesapám: közlegényi voltának megalázottságát. „Nem, nem, a fiam +nem lesz majd közlegény!“</p> +<p>Dalolva vágják a fiuk a rendet, dalolva teritik a leánykák. +Amikor a templomba hivó harang megkondul, a dalos munkának vége +szakad. Utközben zsebjüket, kebelüket teleszedik almával, aztán a +kis csapattal bevonulok a házba, ahol teritett asztal vár reánk. A +régi diákéletről mesélgetek s közben jóétvágyukban gyönyörködöm. És +osztogatom ki köztük a nekik való olvasmányokat. Már rég szárnyam +alá vettem őket, volt rá gondom, hogy mindenik valamelyes +segitséghez jusson. Hogy ingyen kapják az iskolakönyveket. S im +most ők jönnek a segitségemre. Jönnek minden vasárnap reggel, +együtt kaszálunk, együtt dalolunk, s ilyenkor oly szépnek, oly +ragyogónak látom a magyar jövendőt.</p> +<p>…S ha csakugyan elkövetkeznék a nagy összeomlás? Hadd temessen +el minket, öregeket, csak őket ne temesse el!</p> +<p class="center">*</p> +<p>A drótsövény ugy van, ahogy 1914 tavaszán félbehagytuk. Dulló +Gábor szomszéd házának ablaka még <span class="pagenum"><a name= +"Page_221" id="Page_221">-221-</a></span> mindig üveg nélkül mered +reám. A fiu a dalmát tengerparton védi a hazát. A falu hidja itt +is, ott is beszakad, toldják-foldják, tatarozzák. Mikor épül fel a +vashid? Az özvegy asszony, a növendékleányka még mindig maguk +kaszálnak. S jártomban-keltemben még ennél is felháboritóbb +látványba ütközöm. Amott egy vén ember kaszálgat. Okuláré a szemén. +Odamegyek, köszönök, fogadja. Oh, Istenem, ez a vén Gergő Gergő! +Dupla keresztnév a neve. Gergő volt az apja. Gergőnek keresztelték +őt is s vezetéknév lett az apa keresztnevéből. Nyolcvanasnak +becsülöm a vén embert, aki bizonytalanul tipeg-topog egy keskeny +lóheretáblán, hogy kikaszálja belőle az arankás foltokat.</p> +<p>– Ugyan bizony, hány esztendős, bátyámuram?</p> +<p>– Kerek nyolcvanöt, nagyságos ecsémuram.</p> +<p>– S még mindig birja a kaszát?</p> +<p>– Birom, mert muszáj. Pedig ennekelőtte öt esztendővel +elbucsuztam a kaszától. Azt mondtam a fiaimnak, az unokáimnak: No, +én többet nem kaszálok. Tizenkét fiam, vőm s legényunokám vót már +akkor: a legkisebb unokám is kaszált. Hát akkor minek kaszáljak? S +egyszer csak kiüt a háboru. Eleinte elvittek négyet. Osztán megint +négyet. Végezetül elvitték a legöregebbeket is. Mind a tizenkettőt, +uramöcsém! Egyetlen egy sem került még haza. A legkisebbik unokám, +aki olyan szelid volt, mint egy leány, nem is kerül már haza soha. +Elesett. Három esztendeje mult, hogy asszonyokkal s apró +gyermekekkel szántok, vetek, kaszálok. Vajjon lesz-e ennek vége +valaha, uramöcsém?</p> +<p>– Lesz, lesz. De adja csak ide a kaszát, bátyámuram. Nem vesz +észre minden arankafoltot. Majd én kikaszálom.</p> +<p>– Hogy venném észre, mikor okuláréval is alig látok? S a szemem +is mindig könyvedzik… Hogyne könyvedzenék!</p> +<p>Elkeseredve vagdosom ki az arankát, ezt az élősdi növényt, mely +rátekeredik a herére s megfojtja irgalmatlanul. Igy fojt meg minket +is a háboru, – igy… Szégyenletes halálnak halálával halunk meg!</p> +<p class="center">*</p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_222" id= +"Page_222">-222-</a></span></p> +<p>Hát sohasem lesz vége?! Már 1918-at irunk, ujra itt a tavasz, a +rügyek fakadoznak, itt-ott a fák virágba is borulnak, s még mindig +szólnak az ágyuk. Csudálatosképpen most már székely katonát is +kapok, rokkant katonát, melléje két gyermek katonát: mind a kettő +oláh fiu. Ez a kettő még ezután megy háboruba, ha ugyan már a +nyáron be nem következik a nagy összeomlás. Már világosan látható, +hogy nem birunk el még egy téli háborut. Ki ád téli ruhát e rongyos +vitézeknek? Ki öltözteti fel őket? Az, aki a mezők liliomát?</p> +<p>Budapest már tele szökött katonákkal. Titkos kezek izgató +iratokat csempésznek be a kaszárnyákba. Amit éhezés, fagyoskodás, +rongyoskodás kezd meg, befejezi az izgatás: összeomlik, +szertezüllik a hadsereg. Az én rokkant székely katonámat, az én +vidám kedvü oláh katonáimat elinditják az olasz frontra, de ezek +már nem jutnak el oda…</p> +<p>Már tavasz kezdetén forró a levegő az ország szivében. De a +levegő forróságát még csak a beavatottak érzik. A nagy közönség +nyugodtan jár-kél az uccán.</p> +<p>– Nézd, – mondja Tóth János, akkor belügyminiszter, – mily +nyugodtan sétálnak az emberek. Sejtelmük sincs arról, hogy alattuk +az ut alá van aknázva.</p> +<p>Igen, javában foly az aknamunka. Már a gyermek is tudja, hogy a +legelőkelőbb arisztokrata családok egyikének sarjadéka rejtegeti a +tüzcsóvát, mely majd az aknát fel fogja robbantani. Rengeteg bünjel +gyült egybe ellene: megérett a letartóztatásra. Szent vagy őrült? +Sem ez, sem az. Közönséges kalandor. A vére kalandor vér, a +világhires kalandorok esze, tehetsége nélkül. De munkatársai csupa +ravasz, eszes és lelkiismeretlen emberek. Ezek valóságos +legendakört szőnek silány alakja körül. A kormány le akarja +tartóztatni s a cselekvés pillanatában egy rejtelmes legendába +ütközik… Vagy nem volt legenda? Mindegy. Az eredmény: a +közveszedelmes ember és társai szabadon mélyitik az aknát, csak a +felrobbantás kedvező pillanatát várják. <span class= +"pagenum"><a name="Page_223" id="Page_223">-223-</a></span></p> +<p>…Október végén bucsuzom el a falumtól. Már tudom, hogy hátam +mögött ismét viz, előttem tüz. Megint menekülünk a viz elől s +belerohanunk a tüzbe.</p> +<p>Az ország szivében kitört a forradalom.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_224" id= +"Page_224">-224-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT09" id="CHAPT09"></a>KILENCEDIK FEJEZET.</h2> +<p class="summary">Ebben oly szomoru dolgokról lesz szó, amikről az +iró nem szeret, de kénytelen beszélni.</p> +<p>Az 1908. esztendő tavaszán vagy husz politikus, tudós és iró +gyült egybe egy ifju gróf palotájában. Az ifju gróf – Károlyi +Mihály. Ő hivta értekezletre az urakat. Itt láttam először ezt az +embert, akinek nevével kapcsolódik össze majd, tiz év multán, a +nagy összeomlás. Rokonszenves arcu fiatalember. Karcsu, magas +növés, kissé előrehajolva jár, de, úgy látszik, ez is az +előkelőséghez tartozik. Állát szép fekete szakáll köriti, szeme +csillogó, tekintete meleg, de ebben nem vagyok egészen bizonyos. +Csak ne szólalt volna meg! De ő az értekezlet elnöke, ő nyitja meg +kinosan dunnyogó hangján. Jelen van az értekezleten Apponyi Albert +is, akkor kultuszminiszter, jelen Széll Kálmán is, Magyarország +volt miniszterelnöke. Az irók közül csak Rákosi Jenőre emlékezem. +De már a nevek is sejttetik, hogy itt valami hazafias, nemzeti +akció van készülőben. Valóban, az. Napirenden van a választói jog +kiterjesztése, s a feltételek közt van az irni-olvasni tudás is. +Természetesen, az állam nyelvén. Azért ült össze ez az értekezlet, +hogy megalakitsa az Országos közmüvelődési tanácsot, melynek +legfőbb munkája analfabéta-tanfolyamok rendezése lesz. A házi gazda +eldunnyogja a megnyitót, röviden megmagyarázza (valószinüleg +magyarázza, mert érteni keveset lehet érteni a szavaiból), hogy +mely hazafias célt fog szolgálni a Közmüvelődési tanács. Csak az +utolsó sorban van némi lendület, ebben munkára buzdit, <span class= +"pagenum"><a name="Page_225" id="Page_225">-225-</a></span> hogy +„majdan elmondhassuk: Él magyar, áll Buda még!“</p> +<p>Ez is szól a kérdéshez, az is, s mint rendszerint történni +szokott: nagy lelkesedéssel kimondjuk a Közmüvelődési tanács +szükségességét s haza megyünk ebédelni.</p> +<p>Kérdi otthon Mária: – Nos, hogy folyt le az értekezlet? Elmondom +aprajára, kellőképpen méltatván az elnöki megnyitót, s nevetve +dunnyogván el: „Él magyar, áll Buda még!“ – azzal fejezem be +referádámat: <i>Na, ez az ember sem fog forradalmat +csinálni!</i></p> +<p>S tiz esztendő mulva „ez az ember“ megcsinálja a forradalmat. De +vajjon ő csinálta-e meg? Bizonyos, hogy nagy része volt a hadsereg +szétzüllesztésének alattomos munkájában, de ő maga csak látszott +vezetni az aknamunkát, mivelhogy jó volt a neve cégérnek. Még +müködik az alkotmányos, a felelős kormány, s már megalakul a +<i>Nemzeti tanács</i>, mely hamisitatlan forradalmi alakulás, +lázadás a „fennálló rend“ ellen; de a rend annyira nem áll fenn, +hogy a kormány nem meri letartóztatni a forradalmi tanács alapitó +tagjait. Ha mersze lesz rá, talán csirájában elfojtódik a +forradalom. De nem tartozik e könyv keretébe annak a találgatása, +hogy mi lett volna, ha ez meg az így meg úgy történik. Elég az, +hogy a forradalom kitört, hatalmába keritette az ország szivét, s +úgy tetszett kezdetben, az országot magát is. Igen okos, józaneszü +embereket megmámorositott, hogy máról holnapra független +Magyarországban virradtak fel s vége a Habsburg-uralomnak. +Általánosnak tetszett az a vágy: bár feltámadna Ferenc József, hogy +látná a monarkia összeomlását. De valószinü, hogy, ha él az öreg +császár, Budapesten nem üt ki a forradalom. Mert az öreg császár +nem habozott volna lövetni s a forradalmárok szétszaladnak. Persze, +ha nem az utolsó pillanatban, de idejében lövetnek.</p> +<p>Mint a búzaszórásnál, e forradalomnál is a polyva, az ocsú +került felül. Ismeretlen alakokat és neveket dob felszinre a +Károlyi-forradalom. Csak két országos nevü embert látunk: Károlyi +az egyik, akinek francia <span class="pagenum"><a name="Page_226" +id="Page_226">-226-</a></span> összeköttetéseivel tévesztik meg a +közvéleményt, a másik Hock János, az „aranyszáju“ pap: mindakettő +kalandor. Ez utóbbit ifjukora óta ismerém. Szememláttára kergették +ki a szabadelvüpártból, mely különben tagjainak megválogatásában +nem volt túlkényesnek mondható. Perfid viselkedése miatt kergették +ki. Mint fiatal papképviselő nagy hatást keltett bőjti +prédikációival, a Ferencrendiek templomában csaknem agyontaposták +egymást a hitbuzgó nők és férfiak, s prédikáció után utja egyenest +a Fiume-kávéházba vezette: papi ornátusban billiárdozott. Tudom, +mert én közöltem prédikációit az Ország-Világ-ban. Tudom, mert a +kávéházban adta át a prédikációk kéziratát. Évek multán az ő csunya +kortesszereplése iratta velem a cikket, melynek ez a cime: <i>A pap +legyen pap</i>. Sok derék, jóhiszemü magyar ember tette le az esküt +ennek az embernek a kezébe; én, aki ismertem őt, ha akasztófával +fenyegetnek, akkor sem szennyezem be magamat ezzel. A papi emberből +csak egyetlen becsülendő vonás maradt meg belőle: tiltakozott Tisza +István meggyilkoltatása ellen.</p> +<p>Volt már egy forradalom a magyar nemzet ezeréves életében: 1848. +március 15-én folyt le. Vér nélkül, rablás nélkül. Ebben a +forradalomban sem folyt volna vér, ha csak egy ezred katona +megmutatja csillogó szuronyát. Szuronyok láttára, puskalövés nélkül +szalad szét. Igy azonban folyt vér: védtelen emberek vére. S bár +minden bolt kirakatának üvegtábláján ott a figyelmeztető: <i>A +nemzeti tanács védelme alatt</i>, sok-sok boltot kirabolnak a +forradalmárok. Esténként veszedelmes az uccán járás: forradalmárok +állitnak meg, huzzák le kabátodat, veszik el tárcádat, órádat s – +ha ugyan van öröm benne – örülhetsz, hogy nem az életedet is.</p> +<p>Fényes nappal, teherkocsi bakjáról mutat felém ostorával a +kocsis: <i>Ezt a kabátot még lehuzzuk rólad!</i> S hogy egészen +stilszerü legyen a fenyegetés: a Károlyi-uccában történik ez. +Valóban, a kabát feltünő, egyenesen kihivó. Szürke háziposztó +kabát. Magam fonattam, szövettem, falusi szabóval varattam, székely +<span class="pagenum"><a name="Page_227" id= +"Page_227">-227-</a></span> báránybőr a gallérja, székely +kecskegidák bőre a bélése. Az egyetlen vagyon, amit gazdaságom ez +esztendei eredményéből megmentettem. S mert sejtettem, hogy mire a +hó lehull, ellenség szállja meg a Székelység földjét, ötvenöt mázsa +élelmiszert adtam otthon a vasutra. Egyenest a forradalomnak +érkezett a szállitmány. Világos, hogy a forradalmárok elrabolták. A +nyugoti pályaudvaron rabolták el. S igy járt ezzel minden magyar, +aki a Károlyi-féle „szabadságharc“ idejében éhen halni nem kivánt. +Az országot elözönlik a frontokról keserves küzdelmek közt +hazavergődött katonák s a vasutak mentén térdig lehet járni a +„nemzeti vagyonban“. Egész vonatokat rabolnak ki katonák és nem +katonák. Egy iszákos ezredes lesz a Károlyi-kormány +hadügyminisztere, s ez sok ezer főnyi, sapkarózsától, rangjelzéstől +megfosztott tiszt és közember fülébe orditja a végzetes szavakat: +<i>Nem akarok több katonát látni!</i> Minden tekintetben oly +jelentéktelen, oly hitvány alak, hogy nevével nem szennyezem be a +könyvemet. E hitvány alak szavára végképpen szertezüllik az a +hadsereg, mely annyi dicsőséget szerzett a magyar névnek, a magyar +fegyvernek; amely hadsereg, ha egyenest a magyar határra megy – +ahová az idegen frontokról szivszakadva kivánkozott – egy szál +idegen katona sem lépi át a határainkat.</p> +<p>Az olaszokkal kötött fegyverszünet biztositja az ország területi +integritását a békekötésig, de Károlyi magának akarja lefoglalni a +békekötés dicsőségét. Belgrádba megy békét kunyorálni, amikor már +szétzüllött a hadsereg. Soha még nemzetet igy meg nem aláztak, mint +ahogy ebben az emberben Franchet d’Esperay tábornok a magyart +megalázta. Ez a degenerált, kurta eszü ember azt hitte, hogy ha a +hadsereg szétzüllesztésével kedveskedik, előnyös béke dicsőségét +szerzi meg magának. Gyilkos megvetéssel fogadja a francia tábornok, +nyilván látja benne az árulót, nemzete ügyének árulóját s porig +alázza.</p> +<p>– Hát ennyire sülyedtek! – méri végig Franchet d’Esperay +Károlyit és társaságát.</p> +<p>Ezt a sajtó hüségesen leközli, sőt egyrésze a tábornok +<span class="pagenum"><a name="Page_228" id= +"Page_228">-228-</a></span> szájába adja ezt a képtelen +ellentmondást is: Tartsanak ki Károlyi mellett!</p> +<p>Ugyanaz a lelkiismeretlen hazugság, mint amit a szegedi árviz +idején Ferenc József szájába adtak az ujságok: „Szeged szebb lesz, +mint volt“. De mig ez ártatlan altatószer, amaz alkalmas arra, hogy +naiv, felületesen olvasó emberekben hosszabbitsa e kalandorban való +bizodalmat.</p> +<p>A belgrádi megalázkodás eredménye: az ország kétharmadának +megszállása. Nyugodtan sétálhatnak be a szomszédos államok katonái +az antant által amugy is nekik igért, nemcsak vegyes lakosságu, de +szinmagyar területekre is. Meg le sem hull a hó, már bebörtönzik a +felesküdni nem akaró magyar tisztviselőket Erdélyben, Felső- és +Délmagyarországon. Bebörtönzik, majd számüzik őket – s e +boldogtalanok mind az ország szivében keresnek menedéket. – Magyar +iskolák és szinházak kapui bezáratnak, csak a felekezeti iskolákat +türik meg a hóditók. Egy-egy állami népiskola ugy menti meg életét +s tengeti tovább, hogy ujra az lesz, ami volt: községi vagy +felekezeti. Miként Toldi lova, szemétdombon tengődik a magyar +kultura. Már négy hónapja uralkodik a forradalmi kormány, a +kalandor régen köztársasági elnök, s a külügyminisztériumnak ekkor +jut eszébe, hogy memorandumot kellene intézni Clémenceau urhoz, +ennek a szemétdombra vetett kulturának a felsőbbségéről. Onnan +tudom, mert a fiamat szólitják fel a reménytelen mü megirására. A +fiam össze-visszaszaladgál statisztikai hivatalban, könyvtárakban, +gyüjti a hiteles adatokat, magam is hozzájárulok egy-két adattal, s +két hét mulva, a Károlyi-uralom alkonyán, kész a memorandum. +Ugynevezett hazafias, ingyen munka ez, legalább e koldusországnak +pénzébe nem kerül, bár annak már igazán minden mindegy.</p> +<p>Igen, minden mindegy: ez az érzésem. Gyakran átsétálok Budára, +Tóth Jánoshoz: kettesben kesergünk a nagy összeomláson. Rendszerint +megfordul nála egy-két pártjabeli ember: tanácsot kérnek, hogy +vajjon belépjenek-e a Károlyi-pártba. Felesküdjenek-e a nemzeti +<span class="pagenum"><a name="Page_229" id= +"Page_229">-229-</a></span> tanácsnak? Egynek sem ad tanácsot, mert +jól tudja, hogy a tanácskérés már csak – illendőségből történik. +Egyik-másik még kapacitálni is próbálja a makacs kúnmagyart, hogy +tartson velük! Csupa „beijedt“ emberek. Egy vén politikus szentül +hisz a Károlyi-uralom örök életében, sőt még abban is, hogy a +hadikölcsön nem veszti el az értékét. Boldogan ujságolja, hogy két +leányának száz-százezer korona hadikölcsönt adott hozományul…</p> +<p>– No, az öreg jól ellátta a leányait, – állapitják meg távozása +után.</p> +<p>Másik vén ember jön, gyermektelen, özvegy, s kétségbeesetten +panaszolja, hogy értékpapirokban a vagyona, s ami maradt, +legfennebb öt esztendőre elég.</p> +<p>– Nos, hány éves vagy?</p> +<p>– Hetven.</p> +<p>– Még élsz öt esztendőt. Nem elég ennyi?</p> +<p>Szóval a kalandor-uralom kiszáradt forrásából némi humor is +szivárog.</p> +<p>De énvelem forog a világ, amint hazafelé mendegélek. A Ferenc +József hidon oly támolyogva járok, hogy, ha nincs karfája a hidnak, +beleszédülök a Dunába. Egyszerre csak megállok, a hid karfájához +támaszkodom, s nézem, nézem a zavarosan hömpölygő folyamot. S +valahányszor utam erre hoz, meg-megállok, a karfának támaszkodom – +és már ki is szemelek egy talpalatnyi párkányt, amelyre majd +egyszer kilépek s onnan – – Ha Széchenyi Ferenc, a „legnagyobb +magyar“ apja a 19. század hajnalán „reménytelenül halt meg, mint +magyar“; ha Grünwald Béla, a nagy magyar, a 19. század alkonyán +szintén mint reménytelen magyar vetette magát a Szajnába, holott az +elcsüggedésre ok még nem volt akkoron – a megsemmisüléstől mi +remény tarthat vissza engem?…</p> +<p>De Grünwald Bélának nem volt családja. Nekem van. Nekem élnem +kell. Minden, ami szép volt, jó volt, eltemetve. Életem legszebb +munkája megsemmisült. A szép öregség ábrándja szertefoszlott. Élet, +ami ezután következik? Nem, ez nem az. S nekem élnem kell.</p> +<p>Öreg barátaim kicsiny, válogatott seregéből hol azt, +<span class="pagenum"><a name="Page_230" id= +"Page_230">-230-</a></span> hol ezt temetik. Hogy irigyelem őket! A +még élők mind igen szomoruak. Hogy sajnálom őket! Nemcsak +szomoruak, de ijedezve körül-körül nézők is öreg zsidó barátaim, +akik már látják, nekik is lakolniok kell majd a fiaik büneiért. +Milyen megforditott világ! Nem a fiuk lakolnak az apák büneiért, de +a fiuk büneiért az apák! Már rég látható, hogy a zsidó apákat a +gyermekeitől nem egy, de sok-sok világ választja el. Ők maradi +üzletemberek, ezek – szociológusok, felforgató elméleteket hirdető, +türelmetlen ujitók. Az apához a fiu magyarul beszél, az apa még sem +érti a fiát. Sürün hallok eseteket: öreg, üzlettől visszavonult +zsidók órákat adatnak maguknak tudós professzorokkal, hogy az ifjak +társaságában részt vehessenek; hogy egy-egy elszólásuk miatt a +gyermekeik ne szégyenkezzenek. Késő, késő! Ezek a fiatal öregek oly +messzire vágtatnak, hogy az öreg fiatalok soha utól nem érik őket. +Rengeteg könyvet olvasnak össze ezek a világmegváltásra készülő +gyerekek, csakugy szédül, aki hallja őket, de nyilvánvaló, hogy ez +a rengeteg, rendszertelen olvasmány emésztetlen fekszi meg az +agyukat. Gyökeresen meg akarják változtatni az Életet, az +embereket, a világfelfogást; boldoggá akarják tenni a Népet, melyet +csak könyvből ismernek; amellyel ha nagy ritkán beszélgetésbe +elegyednek, ez a beszélgetés egyenest a bohózatirók tollára +kivánkozik. Összes élettapasztalatuk a meg nem emésztett könyvek +rengetege, s im, amint kiüt a forradalom, ellepik a +miniszteriumokat, megszállják a különféle hivatalokat, valósággal – +megszállják. Hol ide, hol oda állitnak be tejfölösszáju gyerekek, s +kijelentik, hogy ők itt maradnak, ők dolgozni akarnak, több ennél: +ők vezetni akarnak. A fejét vesztett hivatalfőnök zavarodottan +ülteti asztal mellé: tessék, uraim, tessék. Leülnek, de nincs +maradásuk egy helyben, össze-vissza szaladgálnak, aztán a +miniszteri előszobákban egybekeverődnek: Ott vitatják meg +világboldogitó eszméiket. A vége: sem a régi tisztviselők nem +dolgoznak, sem ezek a gyerekek nem dolgoznak, de hivatalt, mennél +előkelőbbet valamennyi készséggel elfogad. Kisül, hogy a +tejfölösszáju reformerek nem is akartak <span class= +"pagenum"><a name="Page_231" id="Page_231">-231-</a></span> ennél +egyebet: hivatalt, mennél előkelőbbet; fizetést, mennél nagyobbat. +És a magamfajta, régi szabásu ember, aki számtalan alkalommal +vállalhatott volna jól fizetett, előkelő tisztséget, s nem vállalt, +mert nem érzett magában e mesterségre sem készséget, sem +képességet, álmélkodva látja, mint löknek félre érdemes öregeket +éretlen gyerekek; s nem kisebb álmélkodással veszi észre, hogy +soha, mióta az autót feltalálták, oly örült sebességgel nem +vágtattak Budapest uccáin, mint most, a régi világ romjain. Ezekben +az autókban többnyire tejfölösszáju gyermekek terpeszkednek: +szomoru öreg zsidók tejfölösszáju fiai. Hát, ennek előreláthatóan +rossz vége lesz. Igen rossz vége.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Valahol, a régi Erdély nyugoti szélein, székely katonák őrzik a +határt éhesen, rongyosan, s a székely nemzeti tanács hiába könyörög +kenyeret, ruhát, municiót. Böhm, a vasmunkás, a hadügyminiszter, +aki „határtalanul“ szereti a hazát, s tán nem egészen ok nélkül fél +attól, hogy a felmuniciózott székely katonák egyenest Pestre jönnek +– rendet csinálni. Ami katonaság a budapesti kaszárnyákban, +szedett-vedett népség, a legtöbbje csirkefogó, aki kénye-kedve +szerint henyélhet, háromfogásos ebédeket ehetik, közben, ha kedve +kerekedik, felvonul Budavárába, elkergeti a hadügyminisztert, s +csak akarnia kell: az egész kormányt, kalandor köztársasági +elnökével együtt. Már három hadügyminisztert kergetett el ez a +szedett-vedett, fegyelmet nem ismerő népség, elsőnek azt, aki „nem +akart katonát látni“, másodiknak, harmadiknak két derék magyar +embert, a negyedik már szocialista, de a fegyveres hatalom nem az +ő, de egy félbemaradt tanár kezében, aki Napoleont játszik és – +kommunista. A kormány még vegyes: polgárok és szocialisták a +tagjai. A kalandor köztársasági elnök már teljes meztelenségében +állana a nemzet szine előtt, ha a nemzet mint olyan látható volna +valahol. A szocialista miniszterek maguk közt egyszerüen <i>A +hülye</i> titulussal tisztelik meg, mi, bús magyarok, sokkal +<span class="pagenum"><a name="Page_232" id= +"Page_232">-232-</a></span> többre becsüljük: hazaáruló gazembernek +tituláljuk a kalandort.</p> +<p>Ujabb aknamunka folyik alattunk: orosz rubel fizeti az +aknamunkát. Egyszerre csak mind többen és többen bujnak elő a sötét +odukból, nyüzsögnek az uccán, mint a nyű a dögön. Voltaképpen még +kevesen vannak, de vakmerők, már ujságjuk is van, nyiltan üzennek +hadat a már amúgy is felborult rendnek; mindennek, ami a régi +világból még megmaradni látszott: a vörösek ezek. „Uj világ a régi +helyén!“ üvöltik az orosz rubelen hizlalt, sötét alakok, s a +szocialisták ujsága ellen intézik az első rohamot. A vezéreket +megverik, lecsukják a rendőrök, de a grófi kalandor cimborál velök, +nemkülönben a szocialista miniszterek is. Három napig egyetlen +ujság sem jelenik meg s a negyedik nap reggelén arra virradunk, +hogy a Vyx-féle francia jegyzék még kisebb területre zsugoritotta +az országot. A nemzetet francia összeköttetéseivel bolonditó grófi +kalandornak igen kedvező alkalom ez: kiereszti a börtönből a +kommunista vezéreket, s azok mint népbiztosok sétálnak be a +minisztériumokba. Egyenesen a börtönből. A nagy szocialista többség +behódol a törpe kommunista kisebbségnek. Ezé az erő, a hatalom, +mert ennek nincs – vesztenivalója.</p> +<p class="center">*</p> +<p>1919. március 21-én kezdődik a bolsevista uralom. Egy nem is +kétes multu ujságiró a legfőbb hatalom. Lenin tanitványa. Kun Béla +a neve. Az apja falusi jegyző Erdélyben. Vele cserélik ki Románia +miniszterelnökének, az erdélyi Maniunak magyar területen ragadt +édesanyját, de az öreg zsidó kényszerüségből ül a ladikba. Nem akar +átkelni a Tiszán. Nem akarja látni a fiát.</p> +<p>A már hónapok óta haldokló nemzet – megdermed. Budapest +polgársága, mint általában a világ minden városának polgársága, +gyáva. Gyáva, mert szervezetlen. Ami fegyver itt-ott még +rejtőzködik, mind a kommunisták kezébe kerül. Ezzel a fegyvertelen, +<span class="pagenum"><a name="Page_233" id= +"Page_233">-233-</a></span> ezzel a szervezetlen polgársággal az +össze-vissza darabolt Magyarország e „nyilvánságos rablói“ +tehetnek, amit akarnak. A „nyilvánságos rabló“ nem az én +kitalálásom. A 16. század egyik hivatalos irata nevezi Dózsa +Györgyöt, a parasztlázadás vezérét „Erdély nyilvánságos +rablójának“. Nem a lázadás után, de a lázadás előtt nevezi annak. +Ha Dózsa Györgyöt Erdély nyilvánságos rablójának bélyegezte meg a +korabeli hivatalos átirat, a Proletárdiktatura biztosaitól +igazságtalanság volna megtagadnom a „Magyarország nyilvánságos +rablói“ köriratú bélyeget: amit elődeink ezer esztendő során +szereztek, azt ők négy hónapok alatt nyilvánságosan elrabolták.</p> +<p>Meg kell állapitanom, hogy az első napokban nem egy bús magyar +földhöz vágta pipáját s „eb ura fakó!“ meg „az ördöggel is +szövetkezem, csak kiverjük az ellenséget!“ kiáltással a +rablóbandába beletántorodott. De csakhamar kijózanodnak a bús +magyarok. A grófi kalandor uralkodása alatt még a megcsonkitott +Magyarország térképei kiabáltak uccaszerte: <i>Nem, nem, soha!</i> +Aztán a házfalakra került egy másik, ötletes térkép is, négy sarkán +felgyujtott ország képe, francia aláirással: <i>Négy Elszászt +akartok?</i> Ezek a térképek úgy eltüntek, mintha föld nyelte volna +el. Röviden: Kun Béla is „határtalanul“ szerette a hazát.</p> +<p>A Székely nemzeti tanács utolsó ülését tartja az Országházában, +március 21-én. Feloszlik a tanács, de még el sem szélednek, eddig +nem látott ifju alakok szaladgálnak a feloszlott tanács +helyiségeiben, aztán egyszerre csak előadást tart egy ifju székely +munkás, megmagyarázza nekünk, hogy a közeljövőben leomlanak az +országhatárok, a népek testvérként borulnak egymás kebelére, igen +tanácsolja tehát, hogy a székely testvérek alakitsák meg a székely +szovjetet. Kisül, hogy a tanács tagjai közül már többen tagjai a +szocialista pártnak (köztük egy törvényszéki biró s egy +katonatiszt), igen-igen kapacitáltak engem, hogy „lépjek be“ – igen +szomorú szivvel megyek haza. A székely szovjet csakugyan megalakul, +vagy tizen lemennek a csucsai frontra, hogy a székely katonákat +vörösekké <span class="pagenum"><a name="Page_234" id= +"Page_234">-234-</a></span> gyurják át. Sikerül is megbontaniok a +maroknyi sereg egységét…</p> +<p>Az ujságok még élnek, de a szerkesztők neve lekerül róluk. Igen +helyesen, mert az ujságokat a proletárdiktatura megbizható emberei +irják, a szerkesztő többé semmiért sem felelős. A diktatura ötödik +napján a halhatatlan Kemény Zsigmond Pesti Napló-jában adják hirül +mindeneknek, akiket illet, hogy az irodalom berkeiben is vége a +„régi jó világ“-nak. Csakúgy habzik a riporter tolla a +lelkességtől, irván, hogy „az irói társadalom, a forradalmi +változás hirére, az Otthon körben megalakitotta a maga irói +tanácsát, melynek feladata a közeljövőben az lesz, hogy a +tanácsköztársaság irodalmi vezetőségével tárgyaljon a könyvek +kiadása, terjesztése ügyében. A kommunista állam tudvalevően a +<i>müveltséget közügynek tekinti</i> és éppen ezért a +<i>magántulajdonban levő kiadócégeket is kommunizálja</i>, s csak +az a könyv, az a nyomtatvány jelenhet meg, melyhez a beleegyezését +megadta. Nincs többé helye a haszonra s a közönség megrontására és +félrevezetésére épitett ravasz számitásnak. Minden könyv kell, hogy +<i>a kultura új eseménye legyen</i>“.</p> +<p>Március 22-én alakult meg az irói tanács, tehát egy nappal a +proletárdiktatura születése után. Tiz tagból áll a tanács, de +másnap ujabb értekezletre gyülnek össze s beválasztanak még négy +tagot. Csupa fiatal irót, öreg egy sincs köztük. Ha senki sem ad +igazat nekik, nekem igazat kell adnom, mert hisz én vagyok az az +öreg ember, akinek már egy esztendeje az a jelszava: Agyon kell +ülni minden öreg embert!</p> +<p>De itt még nincs vége a szebb jövendővel kecsegtető +ujságközleménynek. „A választás eredményét – folytatja – <i>még az +éjszaka folyamán</i> (!) közölték az irók Lukács Györggyel, a +közoktatási népbiztos helyettesével, aki <i>az irói szovjetet +jóváhagyta</i>. Külön hangsulyozta azt, hogy a könyvek +megjelentetésénél a kommunista kormányt mindenekelőtt <i>tisztán +müvészi szempontok vezetik</i> és annak a könyvnek adnak +elsőbbséget, mely hiánytalanul és tökéletesen juttatja érvényre az +igazi alkotó müvészet szempontjait. Természetesen, <span class= +"pagenum"><a name="Page_235" id="Page_235">-235-</a></span> nagy +tér jut azoknak az ismeretterjesztő és felvilágositó irásoknak is, +melyek a forradalom igazát magyarázzák meg a megújhodott világnak. +A kommunista államnak rengeteg könyvre van szüksége és remélhető, +hogy már a közeljövőben új és értékes könyveket vetnek a piacra, a +<i>tizszeresét annak</i>, melyet a régi rend termelt. Az irókat a +kommunista állam elsőrendü munkatársainak tekinti és olyan magas +tiszleletdijjal fizeti meg, amilyent a régi tőkés világban +egyáltalán nem is kaptak. Ha pedig megvalósul majd a kommunista +államnak az ellátási rendszere, az irókat, <i>akárcsak +Oroszországban</i>, a legelső élelmezési és ellátási fokozatba +emeli, ugy, mint a nehéz testi munkát végező munkásokat, a +<i>kazánfütőket, vagy a vasmunkásokat</i>. A szovjet-köztársaság +müvészeti és irodalmi programmjára nézve különben teljes kezesség +Lukács Györgynek eddigi irodalmi és esztétikai munkássága, mely +nemcsak nálunk talált <i>legteljesebb elismerésre</i>, hanem az +egész müvelt külföldön is.“</p> +<p>Még mindig nincs vége. „A tanácsköztársaság megbizásából ezentul +a szinházakban, a felvonások között irók tartanak előadásokat a +forradalom mivoltáról, a kulturális átalakulásról és a müvészet uj +kérdéseiről, mely a jövőben kiszabadulva a polgári és tőkés rend +bilincseiből, uj utakra tér.“ Végül meg is nevez öt irót, akik a +szinházakban előadást tartanak.</p> +<p>Ebben az ujságközleményben összesen tizenöt iró neve szerepel: +egynek a nevét sem nyomtatom le. De örvendezhet minden sziv, aki +Krisztusához hiv: még jóval több a keresztény iró, mint ahogy sokan +hiszik: a tizenöt közt hat született keresztény és keresztyén. S +mindjárt megállapitom azt is, hogy „a nemcsak nálunk, de az egész +müvelt külföldön is teljes elismerésre talált irodalmi és +esztétikai munkásság“ alkotásaiból még egy-két héttel elébb nemcsak +vidámkedvü ujságok, de komoly ábrázatu folyóiratok is +csodabogarakat közöltek, az értelmetlenség, a zagyvaság elrettentő +példáiként. Megállapitom azt is, hogy alig két héttel e lelkesen +habzó ujságközlemény után, ujabb, de már nem oly lelkes adta hirül +mindeneknek, akiket illet, hogy a <span class="pagenum"><a name= +"Page_236" id="Page_236">-236-</a></span> papirhiányra való +tekintettel, első sorban a forradalom igazát hirdető nyomtatványok +és iskolai könyvek látnak napvilágot, a „tisztán müvészi szempontok +által vezetett“ kommunista kormány a tudomány és irodalom remekeire +sort majd később kerit…</p> +<p>Jóllehet nem vettem tulságos komolyan sem az irói szovjet +megalakitását, sem a nálunk és az egész müvelt külföldön teljes +elismerésre talált népbiztos „külön hangsulyozásait“, kivágtam a +lelkes ujságközleményt s a szélire rá jegyzem: „Az én irói halálos +itéletem bejelentése. 1919 márc. 25.“</p> +<p>Nem kellett sokáig várnom a halálos itéletre, két hét mulva +megérkezett. A Proletárdiktatura 20-ik napján egyetlen egy soros +levélben értesitett a sajtódirektórium, hogy „a <i>Jó Pajtás</i> +beszüntetését határozta el.“ A halálos itéletet egy gyermekember +„jegyezte“, akinek Ypszilont bitorló nevével először e napon +találkozám. Jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy az Ypszilont még +a proletárdiktatura sem itéli halálra, de <i>ez a halálos +itélet</i> váratlanul ért.</p> +<p>A <i>Jó Pajtás</i>, amint a neve is sejtteti, gyermekujság. +Nekem több ennél: a világháboru fergetegében népes családom mellett +egy még népesebb család. Háborgó lelkemnek csendesitője, +vigasztalója. A minden szépet, minden jót elnyeléssel fenyegető +vértengerben kicsiny sziget. Sziget, ahol édes volt a +számkivetettség: megédesitette ártatlan gyermekek szeretete. +Köröskörül, ameddig szemem ellátott: elmeháboritó +<i>Reménytelenség</i>. Itt ezen a kicsiny szigeten félénken, +bátortalan, de kidugta fejét a hóvirág; bokor alján az ibolya. És +nyilt, nyiladozott szép sorjában a rét minden virága; daloltak a +madarak; zümmögtek a méhek; táncoltak a báránykák. Az egész világot +beboritó sötétségen is átszürődött a szigetre egy-egy vékony, +melengető napsugaracska: a <i>Reménység</i>. Itt sarjadzott, nőtt, +növekedett a <i>Jövendő</i>. Meleg szivem vérével, könyével +öntöztem az én kis szigetecskémet, – s halljatok csudát! – itt +télen-nyáron zöldelt a fü, nyilt a virág, egy öreg szivvel +összeforrt sok-sok ezer gyermeksziv; látván láttam, mint menekülnek +a mi kicsiny szigetünkre apák, <span class="pagenum"><a name= +"Page_237" id="Page_237">-237-</a></span> anyák, nagyapák, +nagyanyák: mind csüggeteg lelküek; mind vigasztalást, bátoritást +keresők. S im, a reményvesztett lelkekben kicsirádzott a Reménység +magja; beesett, holt halovány arcokról szét-szétlebbent az özvegyi +fátyol s a megindultság könnycseppjein átcsillant egy gyönge +mosoly. Az ujra éledő, ébredező Hit. Az Istenben való Hit.</p> +<p>Erről a szigetről, „ahol édes volt a számkivetettség“, kergettek +el engem s velem a <i>burzsujnak</i> gunyolt, valójában proletárnál +proletárabbá tett gyermekeknek ezreit.</p> +<p>Két pennám volt a világháboru előtt. Egyikkel a nagyoknak, +másikkal a gyermek- és a serdülő ifjuságnak irtam. Amazt kilőtte +kezemből az első golyó, amely <i>embert ölt</i>. Emezt görcsösen +szorongattam ujjaim közt, s le nem tettem, mig egy durva kéz ki nem +ütötte, a Proletárdiktatura keze. Irótársaimat, akik ebben a nagy +világösszeomlásban irták a legléhább könyveket, nyilván a csüggeteg +lelkek, a „szomorodott szivü hátramaradottak“ vigasztalására, – nem +irigyeltem. Ismerem én sok minden gyarlóságomat, nem is rejtegettem +e könyv lapjain, de Irigység soha nem bántotta lelkemet. Sohasem +kellett másvalakinek figyelmeztetnie, hogy X., Y., Z. s az Ábécé +többi betüje mind nagyobb iró, mint én: nyomban megláttam ezt a +magam szemével. S minden „nagyobbal“ nagyobbra nőtt az örömem, a +boldogságom, mert minden egy esetben a szegény magyar irodalom +gazdagodását, dicsőségét ünnepeltem. Nem tagadom, de sőt igaz +örömmel hirdetem, hogy az ünneplésre a világháboru fergetegében is +nyilt alkalom, ha ritka is. Magyar szivemnek ugyan teljesebb lesz +vala öröme, ha Barbusse <i>Tűz</i>-e magyar iró nevét teszi +világhirüvé. Hiába, a vér vizzé nem válik, s akasztófa ide, +akasztófa oda, vérem a Proletárdiktatura Istent, hazát, nemzetet +nem ismerő napjaiban is inkább huzott a kivert magyar bikához, mint +a füstölgő romjainkon kukorékoló gall kakashoz. Igen, a világháboru +fergetegében is született egynéhány magyar könyv, amely irójának +komolysága, elmélyedése mellett tesz tanuságot. <span class= +"pagenum"><a name="Page_238" id="Page_238">-238-</a></span> +Elmélyedéssel irni ágyuknak dörgése, városoknak, faluknak, az +emberi ész és sziv alkotta szépségeknek porba-hamuba omlása; +földönfutóvá lett népek, özvegyek, árvák millióinak egethasogató +jajgatása, Istenkáromló átkozódás, s mind ezt túlszárnyalóan: a +soha nem szünő halálhörgésnek közepette – mely nagy <i>lelkierő</i> +kell ehhez! <i>Ez</i> a lelkierő hiányzott bennem. Ezt sem +irigylem, de övé a csudálatom.</p> +<p>Fel-fellobbant egy-két gondolalom, – mindjárt el is temettem. +Cenzorok munkáját minek szaporitsam? Ott ragadtam a <i>Gyermekek +szigetén</i>. Ezen a szigeten különösebb „elmélyedés“ nélkül +szolgálhattam a – Jövendőt. Ezen a szigeten éhen halhattam volna +ugyan, ha közbe-közbe nem szántogatok, nem kapálgatok kisbaconi +földemen, de szabad voltam itt, mint a madár. Dalolhattam, +mesélhettem; dalban és mesében kiönthettem a szivemet; csuffá +tehettem a háboru hiénáit; megutáltathattam s meg is utáltattam az +én apró népemmel a fertelmes háborut – – a cenzor bácsik éppúgy nem +néztek bele az „ártatlan lapocskába“, mint ahogy belenézetlen +mondták ki rá a halálos itéletet a sajtó csupa 20–30 éves birái s +egyben hóhérai.</p> +<p class="center">*</p> +<p>A tollat kiütik a kezemből, én is szaporitom a munkanélküliek és +a dolgozni nemakarók lézengő seregét. Kerek e föld leggyászosabb +serege ez. A mesebeli fekete gyász város Budapest: ez a város +meghalt. Uccáin hömpölyögnek a tömegek, mégis meghalt. Nem dolgozik +itt senki, de senki. A burzsujból proletár, a proletárból burzsuj +lett; az eredmény: sem ez, sem az nem dolgozik. Minden néven +nevezendő „üzem“ kommunizálva, munkások és megtürt tisztviselők a +készt fogyasztják, termelni nem termelnek. Magas fizetés – hamis +bankóban, semmi munka: lehet-e e rablógazdaság hosszu életü? A +faluról egyetlen káposztafejet sem hoz be a gazda. Nem bolond, hogy +hamis bankóért adja véres verejtékének gyümölcseit. Aki éhen veszni +nem akar, kékpénzével, féltve őrzött <span class="pagenum"><a name= +"Page_239" id="Page_239">-239-</a></span> ruhadarabjaival rójja a +falukat, igy jut egy-egy jó falathoz. Egyetlenegy szemmel látható, +kézzel fogható munka foly a feketegyász városban: közeleg május +elseje, ennek örömére vörösbe öltöztetik az egész várost. Husvét +reggelén unokáimmal kisétálok a Margitszigetre. A feketegyász város +nagy darabján haladunk végig, s egyet látunk mindenfelé: gödröket +ásnak, azokba oszlopóriásokat állitanak, tetőtől talpig bevonják +vörös ronggyal. Ezeket a vörös rongyokat Bécs szállitja sokezer +magyar ökör fejében. Vásárcsarnokokban, mészárszékekben hétszámra +nincs egy falat hus, sem burzsujnak, sem proletárnak, ez is, az is +zöldségen tengődik, de a feketegyász városnak vörösbe kell +borulnia. De hiába borul vörösbe, feketegyász város szine még +feketébbnek látszik.</p> +<p>Az Országháza előtt Andrássy Gyula lovasszobra deszkákból +összetákolt siralomházban. Talán le akarják dönteni, elébb azonban +siralomházba ültetik a német szövetség megteremtőjét? A +Margitsziget, a csudaszép sziget! Mivé lett! Széttaposott, lehevert +gyepágyain a még el nem csapott őrök komoran szedegetik össze az +eldobált, piszkos ujságlapokat. Itt-ott letördelt, lehasogatott +ágak! Még nem vágták ki a tölgyeket, melyek alatt Toldi költője +szeretett pihenni, még csak az ágait hasogatják, de sor kerül majd +a kivágatásra is. Vajjon e vandál munkára lesz-e idejük?</p> +<p>Minden napra tiz-husz rendelet s mind halálnak halálával +fenyegeti a burzsujt, akinek még megszöknie nem sikerült. Már +kezdek ráeszmélni, mi az az „új világ“. Az új világ „más világ“, +ahová már sürün küldözgetik a 24 órás átalakulás kerékkötőit. +Megenyhülten gondolok vissza néhai Surányi Józsefre, akinek hősi +halált halt egyetlen fia; aki e fiu emlékére menedéket adott a +hadiárváknak; aki csak kérdezte tőlem: <i>mért nem mindjárt?</i> +Ezek nem kérdezik, de halállal fenyegetve parancsolják: Mindjárt! +Mindjárt! Huszonnégy óra alatt akarják átgyurni a lelketlenül +megcsonkitott országot. Aggot és gyermeket. Be akarják zárni Isten +házát. Nemcsak akarják, de ki is kergetik <span class= +"pagenum"><a name="Page_240" id="Page_240">-240-</a></span> az +iskolából a vallást. Ezek nem akarnak hosszuéletüek lenni, mert +arra tanitják a gyermeket, hogy ne tisztelje szüleit. Ezeknek nem +szent a családi tüzhely: serdülő fiuknak, lányoknak a szabad +szerelmet hirdetik. Ezek azzal alázzák meg a tanárt, hogy +rászabaditják a diákot. Egy széket ül a diák a tanárral a fegyelmi +tanácsban. A diákok itt is, ott is ráteszik kezüket a tanári +könyvtárra – ezután ők szabják meg, mi könyvet olvashat a tanár. +Ezek azzal alázzák s gyalázzák meg a tanárt, hogy iskolázatlan +bizalmiakkal ellenőriztetik a tanitást. Különösen a történelem +tanitását. Ezek bizonyitványokat adatnak ki soha nem vizsgázott +vörös katonáknak. Ezek – májusban, amikor úgy látszik, hogy végéhez +közeledik a pünkösdi királyság – egy züllött tanárral megkisértetik +az igazgatókat, hogy vigyék fel a közoktatási népbiztoshoz a +gimnázium pecsétnyomóját s egyben husz darab érettségi lapot, hogy +iskolavégzetlen, de nagy hivatalt viselő gyermekek részére +állitsanak ki érettségi bizonyitványt! Jó lesz az – Oroszországban. +Ez nem kitalálás: az én igazgatóvőmet is megkisértették.</p> +<p>Feneketlen erkölcstelenség, rablás, gyilkolás, ártatlan emberek +halálra kinozása – ez az uj világ. Egyszer-kétszer megfürdették a +proletárgyermeket, egyszer-kétszer cukrot, süteményt osztottak ki; +egyszer-kétszer szinházba, moziba vitték; s nem egyszer-kétszer, de +szakadatlan csepegtették a gyermekszivekbe a gyülöletet – ez az uj +világ. Én pedig és mind, akik a régi világban nevelődtünk s +becsületes akarói vagyunk a becsületes haladásnak, ülünk, ülünk, +búsan ülünk, mint a sziciliai mesék végén a szegény mesemondók, +mondván: Hej, lett aztán hét országra szóló lakodalom, ettek, +ittak, vigan voltak, mi pedig csak ülünk, ülünk, szomoruan ülünk és +éhezünk tovább… Mert igen ritkán járok az uccán, egész napokat +otthon ülök: szabadon, még szabadon ülő fogolynak érzem magamat. +Nekem, mint a gólyának, két hazát adott végzetem, az egyik a +kicsiny falu, a másik az ország szive. Az egyik elveszett, a +másikban fogoly vagyok; szabadon ülő, senyvedő fogoly. Szaladnék +akár a pokol fenekére is, de <span class="pagenum"><a name= +"Page_241" id="Page_241">-241-</a></span> nincs mivel és nincs +hová. Negyven esztendeje szántogatok a „magyar ugaron“, s a +proletárdiktatura sötét napjaiban egész gazdaságom egynehány-rend +változó ruha, egynehány hamis 200 koronás bankó, s messze a keleti +határon néhány hold föld, negyven esztendő véres verejtékének +szerzeménye, amelyről nem tudom, vajjon szántok-e még rajta +valaha?</p> +<p>Huszonöt év óta az első nyár ez, hogy nem járhatok-kelhetek +erdőn, mezőn; nem hallom a szántóvető madarának, a pacsirtának +égbeszálló énekét. Mondom Máriának: Már negyven napja nem volt toll +a kezemben. Itt elsenyvedek. Megyek falura. Valahol tán találok +munkát. Még elbirom a kaszát.</p> +<p>Mondta Mária:</p> +<p>– Majd elmegyünk falura is, de ketten, nagyapóka. Egyelőre +itthon marad. Addig megyek, amig valahol megtalálom a maga kedves +iró papirosát. Akkor szépen leül az asztal mellé s megirja azt a +könyvet, amelyet évek óta igér nekem: a falujának, a népének az +életét, na meg a magáét.</p> +<p>– Megirjam? Kinek?</p> +<p>– Az iróasztal fiókjának.</p> +<p>És elméne Mária s még az nap szerze ötszáz iv kockás papirost. +És letevé az asztalra. És leült az öreg ember s kezdé irni a +könyvet az asztalfiának. Kezdé irni ezzel a gondolattal: Ha öreg, +rozoga asztalom némán türte, hogy hátán megirjak száz és nem tudom +hány könyvet, illő, ugy-e, hogy a száz és nem tudom hányadikat neki +szenteljem? A betlehemi pásztorok sajttal kedveskedtek a kis +Jézuskának, a legtöbbet érővel, amit neki ajándékozhatának. Én, a +koldus iró, róhatom-e le adómat értékesebb ajándékkal, mint ezzel a +könyvvel, az elsővel, amelynek terjedelmét, megirásának +határidejét, tiszteletdiját kiadó nem szabta meg; ezzel a könyvvel, +amelyben egy halálraitélt népnek s e nép fiának az életefolyását +szándékozom egyszerüen, minden tóditás, szinezés, röviden: hazugság +nélkül megörökiteni; ezzel a könyvvel, amelynek mindössze ha +gyermekeim, unokáim s talán még a dédunokáim lesznek hihetően +kegyeletes szivü és elnéző olvasói – nem, <span class= +"pagenum"><a name="Page_242" id="Page_242">-242-</a></span> nem, +ennél nagyobb ajándék nem telik tőlem, végtelen türelmességü +iróasztalom!</p> +<p>Igen, ezzel a gondolattal, ezzel az elhatározással fogtam +munkába s irtam meg e könyv három fejezetét ezer esztendő +legszomorubb májusában.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Ami igaz: igaz; ami nem igaz: hazugság. Nem szabad elhallgatnom, +hogy a halálos itéletet nyomban követte a felmentő itélet. +Felebbezés nélkül követte. „Ön nélkül az ifjusági irodalom el sem +képzelhető!“ áradt felém erről, arról, jobbról, balról, minden +felől a kisértő szózat. „Természetesen“, csak a +proletárgyermekeknek szabad irnia…</p> +<p>– S a „burzsuj“ gyermekek?</p> +<p>– Azok dögöljenek meg!</p> +<p>Ezt üzenték nekem abból a házból, ahol gyermekkoromban Eötvös +József, életem delén Apponyi Albert csinált nemzeti kulturát.</p> +<p>– Inkább dögöljek étlen! – tört ki ajkamon az első s remélhetően +az utolsó durva szó.</p> +<p>A burzsuj gyermekek dögöljenek meg… Ezt nekem üzenték, aki +gyermek és gyermek közt különbséget soha nem tevék. Burzsuj gyermek +is, proletár gyermek is megtalálhatá könyveimet az iskolák +könyvtáraiban, s ha nem hazudik a statisztika, az én könyveimnek +akadt legtöbb olvasója. A léha, munkátlan életre az én könyveimből +nem kapott kedvet a burzsuj gyermek, a munka s a munkás kéz +megbecsülésére annál nagyobbat. Fajokat, felekezeteket, osztályokat +egymás gyülöletére nem neveltem, a <i>Szeretet</i> volt alapigéje +minden egy könyvemnek. És most, életem alkonyulatán a +<i>Gyülölet</i> szolgálatába állitsam tollamat!?</p> +<p>Teljes két hónapig aludt a Jó Pajtás, özönével jöttek a +gyermekek levelei. Ha valahol annak a sok ezer gyermeknek a sirása +összetalálkozik! A kő is meglágyul bizonnyal. Ezekre a levelekre +válaszolni nem lehetett. Megirhattam-e, hogy mért kellett az ő +kedves pajtásuknak meghalnia? Bizony, mondom, ezek az emberek az +<span class="pagenum"><a name="Page_243" id= +"Page_243">-243-</a></span> ártatlan gyermeksziveken követték el a +legnagyobb kegyetlenséget.</p> +<p>Két hónap mulva ujabb üzenet. Nem bánják, gyermek és gyermek +közt ne tegyek különbséget, ők is a szeretetet akarják hirdetni, de +az ujságnak más cimet kell felvennie! Más cimet. Miért? Csak azért. +Megmagyarázni nem tudják. Egyszerüen mást akarnak, valami ujat +minden téren, ha annak az ujnak sem haszna, sem értelme nincs.</p> +<p>Számtalan, kedvesnél kedvesebb cimet ajánlanak. Például: A kis +munkás. A kis elvtárs. <i>A kis proli!</i> Még ezt is. De ettől +elállnak, mert eszükbe jut: hiszen prolinak csufolja őket a pesti +elméskedés.</p> +<p>– Nem, nem, soha!</p> +<p>Tovább alkudozunk. Hát legyen <i>Jó barát</i>. Igen jó cim, de +miért legyen a <i>Jó Pajtás</i>-ból <i>Jó Barát</i>?</p> +<p>– Nem, nem, soha!</p> +<p>Végre is kapitulálnak. Jól van, maradjon a régi cim.</p> +<p>Közlöm a Franklin vezérigazgatójával, Gárdos Alfréddel az +üzenetet. Abban állapodunk meg, hogy ha tisztességgel fel lehet +támasztani az ujságot, támasszuk fel. Végre is, övék a Franklin, +övék az ujság is, elrabolták ezt is, azt is, tehetnének vele, amit +akarnak. Még mindig előnyben vagyunk ama földbirtokosokkal szemben, +akiknek a földjét elkommunizálták, s a legjobb eset, ha a volt +gazdát meghagyták; intézőnek. Lám, mi feltételeket is szabhatunk. +Ki tudja meddig tart a vörös uralom? Összeomlik, kétségtelen, de +mikor? Ugy elalszik az ujság, hogy fel nem támad többé. Még azt is +kikötöm, hogy cenzurát, beleszólást nem türök. Ezt is elfogadták. +Vesztüket érzik ezek az emberek? Vagy arra várnak, hogy csak +kezdjek munkába s felrugják a kikötéseimet? Állok elébe.</p> +<p>Két ifju intézi a gyermek- és ifjusági irodalom ügyeit a +közoktatási népbiztosság kebelében. Azon kezdik, hogy tisztességben +megőszült irókat előszobában várakoztatnak. Elhitetik ezekkel az +éhező öreg emberekkel, hogy minden kézirat egyenest hozzájuk adandó +be. Én ezekből a kéziratokból egyetlen egyet sem fogadok el. Inkább +egymagam irnám tele az ujságot, <span class="pagenum"><a name= +"Page_244" id="Page_244">-244-</a></span> semhogy másodkézből +vegyem át a kéziratot. Az ifjak igen dühösek, hogy soha feléjük sem +nézek, nem alázom meg magamat. Az ifjak közül az ifjabbik leveleket +irogat, nem hivatalosat, de jóakaratu magánleveleket. Nem +válaszolok rájuk. Az ifjunak gyönyörü tervei vannak, de én azok +méltánylására képtelen vagyok. Az ifju egy még ifjabb ifjut azzal +küld hozzám, hogy ezt az ifjut a szellemi munkások tanácsa az +összes ifjusági lapok technikai és müvészeti irányitására nevezte +ki. A 18–20 éves ifjat igen nyájasan fogadom, s miután előadta +jövetele célját, mondom neki: – Hogy maga, kedves öcsém, jobban ért +a müvészeti irányitáshoz, ezt én látatlanban elismerem. Önök +tehetnek akármit az én elrabolt szellemi tulajdonommal, de csak – +nálam nélkül. Az ön kinevezése megsértése az egyezségnek, én tehát +tovább nem szerkesztem az ujságot. Egyet azonban tanácsolok: ne +mutatkozzék be a főszedőnél, ne közölje vele, hogy ezután ön fogja +teknikailag irányitani az ujságot, mert a főszedő már torkig van a +kommunizmussal és önt ki fogja dobni.</p> +<p>Az ifju sürü bocsánatkérések s elég nagy hallgatóság derültsége +közt bucsuzik el. Néhány nap mulva hozzám juttatnak néhány igen +kezdetleges illusztrációt: mind ennek az ifjunak a remeklése volt. +Csupa szomoru tehetségtelenség. S ezzel akarták irányittatni az +ujságot ugy müvészeti, mint technikai tekintetben!</p> +<p>Hát ez igen kedves, igen szép világ volt, de a legkedvesebb s +legszebb benne, hogy hamarosan kimult. Pedig már kész volt a +szomoru véget ért Somogyi Béla kommunista olvasókönyve is, csak +éppen ki kellett volna nyomtatni.</p> +<p>– Kár belekezdeni, – figyelmeztette Somogyit jóakaratuan a +nyomdavezető. – Mire kinyomjuk, összeomlik a proletárdiktatura.</p> +<p>Ez már a második olvasókönyve volt Somogyinak. Egyet a +Károlyi-uralom alatt állitott össze: ezt elsöpörte a kommunizmus. A +második már nyomdafestéket sem látott. A proletárdiktatura +összeomlott, mert össze kellett omlania. Az ellenforradalmak nem +tudják ledönteni, de már ugy látszik, hogy maguk a munkások fogják +<span class="pagenum"><a name="Page_245" id= +"Page_245">-245-</a></span> ledönteni: a leggyalázatosabb módon +terrorizált, félrevezetett munkások. Hiába volt a munkásnak +miniszterinél jóval nagyobb fizetése, a hamis bankót a gazdaember +nem fogadta el, s a munkás jobban éhezett, mint a kirabolt burzsuj. +Mert minden burzsujnak volt valamelyes gyökere falun, igy vagy ugy, +élelmiszerhez jutott. A munkásnak, ha jól akart lakni, fel kellett +csapnia vörös katonának.</p> +<p>Tanuja vagyok, amint egy betüszedő keservesen panaszkodik a +nyomdavezetőnek, hogy ő már nem birja tovább az éhezést.</p> +<p>– Maga panaszkodik? Hisz maga már akkor kommunista volt, amikor +még hire sem volt a kommunizmusnak!</p> +<p>– <i>Nem igy értettem a kommunizmust!</i> – kiabált a megcsalt +ember dühével.</p> +<p>Természetes, hogy nem igy értette. Egyetlenegy jobbérzésü ember +sem értette igy. A vezérek rabolnak és raboltatnak s duskálnak +minden jóban. A munkást veti fel a hamis pénz, s maga, felesége, +gyermekei éheznek. De csak a pesti munkások éheznek, a +mezőgazdasági munkásnak a nagy uradalmakban uri dolga van. Dolgozni +alig dolgoznak valamit, vigan fogyasztják az uradalmak készleteit. +Hogy lesz-e harapnivaló a jövő esztendőben, arra nem gondolnak: +„egyél, igyál, mulass, minden egyéb semmi.“ Iparvállalatok, +uradalmak mind szörnyü deficittel „dolgoznak“, ismeri be egyik +népbiztos a szovjetgyülésen, s ugyanaz állapitja még, hogy a +hivatalok tele vannak csirkefogókkal, akik nemcsak az időt lopják, +de lopnak mindent, ami megfogható. Kisül, hogy a szovjetköztársaság +nagy bünszövetkezet, tagjai rablók és gyilkosok! Van, bizonnyal van +köztük néhány tiszta kezü és zavaros fejü álmodozó is, magam is +ismerek egyet, akinek tisztakezüsége mellett hitet mernék tenni. +Lukács György az, a Hitelbank igazgatójának fia, akire nem az a +megállapitás találó, hogy: vagy szent vagy őrült, hanem ez: szent +is, őrült is. Ez a szent és őrült ifju már kisdiák korában több +könyvet olvasott össze, mint akárhány agg tudós egész életében. +Barátait, ha valami „uj“ elmélettel állanak <span class= +"pagenum"><a name="Page_246" id="Page_246">-246-</a></span> elé, +mosolyogva inti le: rég tul van ő már azon! Kéjelegve dicsekszik, +hogy radikalizmusával tiz esztendővel mindig előbbre jár, mint +rokongondolkozásu barátai. A Kisfaludy-társaság pályázatán tünik +fel a 22–23 éves bankárfiu a modern drámáról irt nagyszabásu +könyvével. Lenézi a Kisfaludy-társaság öregeit, ezek neki mind vén +szamarak, de a lenézett társaságtól nyert koszorut látható +boldog-büszkén tüzi a fejére. A könyv alapos könyv, de nyelve, +stilusa rettenetes. Végére juthatatlan, össze-visszakeveredett +mondatokban ir: ugy ennek, mint ezután következő müveinek olvasása +a türelmet kemény próbára teszi. Amint elébb mondám, csodabogarakat +közölnek könyveiből, s ugyanez a sajtó most egekig magasztalja. Nem +csodálom, mert elsőrendü tiszteletdijat s elsőrendü élelmezést igér +az irodalom munkásainak. Bizonyos, hogy komolyan igérte ezt ez a +szent és őrült ifju, s talán még a proletárdiktatura rövid életében +beváltja igéretét, ha népbiztostársai is szentek és őrültek, mint +ő. De ezek mindent elraboltak és elraboltattak, s a magyar iró +sohasem éhezett annyit, mint az „elsőrendü ellátás“ négy +hónapjában.</p> +<p>Az ötvenes-hatvanas évek egyik sokat éhező irójától megkérdezte +valaki:</p> +<p>– Ugyan bizony, mi tartja benned az életet?</p> +<p>– A lelkesedés s a dunaparti szilva!</p> +<p>Most azonban sem lelkesedés, sem dunaparti szilva. Zsirtalan és +hustalan tökkáposzta-főzelék az ebéd is, a vacsora is. Szekerek +végtelen sora döcög Budapest uccáin, tökkel és mindig tökkel +megrakodva. Ezren meg ezren esküsznek meg, hogy, ha vége lesz a +vörös uralomnak, soha tököt nem esznek.</p> +<p>Undoritó, felejthetetlenül undoritó látvány a tökkel megrakott, +a szemetes uccákon végigdöcögő szekérkaraván. Volt egy királyunk, +akinek Kun László volt a neve. Ennek uralkodása alatt oly nagy volt +a szegénység, hogy az emberek maguk huzták a szekeret, mivelhogy +nem volt igavonó állat. Ma is Kun László szekerének hivják a +taligát, mit a szegény ember maga huz. Amint halhatatlanná lett Kun +László szekere, halhatatlan marad a tök is, Kun Béla nevével +kapcsolatban. <span class="pagenum"><a name="Page_247" id= +"Page_247">-247-</a></span> Elképzelhetetlenül sivár képet mutatott +a feketegyász város. Ha egy város romokban hever, az ember +Mariusként leül a romokra és zokog. Itt állnak a falak, megvannak a +tetők, s ez a város mégis halottabb, mintha romokban heverne. Ez +nem zokogtat. Ez émelyegtet. Ez az émelygés sirig kiséri +mindazokat, akiknek e feketegyász város falai közt kellett +senyvedniök.</p> +<p>Mark Twain, az amerikai humorista kacagtatóan mondja el egyik +humoreszkjében, hogy micsoda bolond dolgokat irt, amikor ő +gazdasági lapot szerkesztett. Többek közt leirta, hogy mely +nagyszerü krumpli terem – a fán. A cikk megjelenése után bekopogtat +hozzá egy öreg földbirtokos. Kezében az ujság. Kérdi: Ön a +szerkesztő? – Én. – Ön irta ezt a cikket? – Én. Az öreg ur szót sem +szólt, csak megcsóválta fejét és eltávozott. De hát ez, – mondaná +édesapám – rege. Ám nem rege, de komoly valóság, hogy a +közélelmezés népbiztosa április végén őszintén megvallja: csak +májusban és juniusban nem lesz hus, de juliusban már lesz, mert +„tudvalevően a mezőgazdasági munkák <i>junius végén +befejeződnek</i> s a gazdák ekkor piacra viszik az állataikat“. +Mondanom se kell, hogy a gazdák megátalkodott, makacs emberek, +velök nem lehet elhitetni, hogy a gazdasági munkának juniusban +vége, azontúl ökörre szükség nincs: burzsuj és proletár juliusban +is zsir és hus nélkül eszi a tököt.</p> +<p>Julius 29-ikét, házasságunk 35-ik fordulóját úgy ünnepeljük meg +nagyanyókával, hogy a feketegyász városból egy pestmegyei tót +faluba menekülünk. Ott nyaral a leányom négy apró gyermekkel, itt +akarja tejjel feltáplálni őket. Nyomorult viskó földes +szobácskájában huzódnak meg: az én falumban a cigánykovácsnak +különb háza van. A szivem összeszorul, érzem, mint szivárog a vér +belőle. Hát idejutottunk! Messze Keleten üresen, némán szomorkodik +egy nagy ház, egy nagy kert, s az én gyermekem, az én unokáim +putriban, a földön fekszenek… De az anya – anya. Neki az a fontos, +hogy sok és jó tejet tölthet <span class="pagenum"><a name= +"Page_248" id="Page_248">-248-</a></span> gyermekeibe. A +gyermekeknek: itt is van erdő, mező, ahol szabadon +járhatnak-kelhetnek, szaladgálhatnak. Itt voltaképpen csak mi +vagyunk igazán szomoruak, mi, az öregek. Hát ezért éltünk? Ezért +kinlódtunk?</p> +<p>A falu különben meglepő szép. Minden kertben sok gyümölcsfa, +főként szilvafa temérdek. Messziről kis erdőnek tetszik a falu. És +erdő koszoruzza köröskörül. Csővár a falu neve, 48 előtt a +Prónay-család jobbágya volt a nép. Nem messze. Acsán remetéskedik +az agg Prónay Dezső, a kuruc magyar. Mit kellett megérnie ennek a +magyar viselethez, a magyar erkölcsökhöz minden időkben hü +magyarnak! A kastélyában dorbézoló vörös katonák estétől reggelig +az agg főurral szolgáltatják ki magukat! Soha szeszesitalt nem +ivott, s kényszeritik, hogy koccintson, igyék velük. És akkor az +aggastyán földhöz vágja poharát: Nem, nem, soha! Egyik vörös +mellének szegezi fegyverét. Prónay pisztolyt ránt elő, s a gyáva +vörös a fegyvert leereszti… Meghalni? Nem, ölni igen, meghalni nem +szeret a vörös. A volt jobbágyok neszét veszik, hogy az ő volt +földesuruk kastélyában tivornyáznak a vörösek. Nosza, felkerekednek +s huszonnégy fegyveres vörös esze nélkül szalad a jámbor tót +atyafiak haragja elől…</p> +<p>Szakadatlan haza gondolok s emiatt nem tudom élvezni a falut. +Gyötrelem, kín itt minden pillanat. De kárpótol a szenvedésért, +hogy a tót atyafiakat közvetlen közelről ismerhetem meg. Mely +becsületes, mely hüséges, mely hálás nép ez! Atyjaként tiszteli s +szereti volt földesurát, aki 48 után is igazi atyja, támogatója, +védője az ő népének. S mely jószivü nép! Ahol megfordulnak unokáim, +mindenütt megrázzák nekik a gyümölcsfákat; mindenütt szelnek nekik +egy karéj kenyeret, s igen megsértődnek, ha el nem fogadnák. +Akárcsak az én népem!</p> +<p>Buza, árpa, zab lekaszálva, a sarjura még később kerül sor, én +meg ugy szeretnék kaszálni! A séta a réten, az erdőn ki nem elégit. +Dolgozni szeretnék s nincs mit. Mindössze egy szekér árpakévét +dobálhatok a gépbe: pap házigazdám bizony nem tehet arról, hogy +<span class="pagenum"><a name="Page_249" id= +"Page_249">-249-</a></span> nem termett több ennél. Jövőre ennyi +sem fog teremni. Néhány hold parókhiális földjét is kommunizálták. +De… Nini, mi történt? Trénszekerek kanyarodnak be az erdő felől, +kisebb-nagyobb csapat vörös katonák ereszkednek le innen is, onnan +is az erdő sürüjéből: a szerte züllött vörös hadsereg előfutárjai +ezek. Kevés ideig pihennek, sietnek Vác felé. A sapkákról eltüntek +a vörös szalagok, kicsiny nemzetiszin szalagok kerülnek elő a +sapkák bélése alól.</p> +<p>– Vadnak-e itt magyarok? – kérdi egy sastollas katona.</p> +<p>– Nem igen, – mondom én. – De hát te hogy kerülsz ide +Csikországból?</p> +<p>– Honnét tudja az ur, hogy én onnét való vagyok, – döbben meg a +fiu.</p> +<p>– Onnét, mert csiki a beszéded. Csak ti mondjátok igy, hogy +„vadnak“.</p> +<p>– E’mán szent igaz.</p> +<p>Kitudódik, hogy e fiu egyike az „átgyurt“ székely vörös +katonáknak. Székely urak gyurták át…</p> +<p>Oh, oh, gyerünk tovább. Hiszen, minden jó, ha a vége jó. Azok a +székely urak, csak azt cselekedték, amit annyi más ur cselekedett: +egyik „beijedt“, a másik meg „az ördöggel is szövetkezett“ – csak +még egyszer bevonulhasson az édes anyaföld kebelére.</p> +<p>– Mégis csak jól választottuk meg a házasságunk napját, Mária. +Ennek évfordulóján omlott össze a vörös világ.</p> +<p>Augusztus 1-én reggel pedig a papiházba egy kis fiut hozott a +gólya. Ha ez a gólya beszélni tudna, ezt mondhatta volna:</p> +<p>– Jegyezzétek meg ezt a napot. Ma kezdődik a – fehér világ.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_250" id= +"Page_250">-250-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT10" id="CHAPT10"></a>TIZEDIK FEJEZET.</h2> +<p class="summary">Ebben naplószerü feljegyzések, soha el nem +küldött levelek lesznek, s az igen hosszura nyult könyv +befejeződik.</p> +<p class="right"><i>1919. augusztus havában.</i></p> +<p>Tehát: a vörösvilág összeomlott. A népbiztosok egyrésze +megszökött. A főbünösök szöktek meg. Tul a Dunán népitélet végez +azokkal, akiknek az eltünésre nem volt idejük; Budapesten oláh +katonaság fogdossa össze őket. A nagy fellélegzés örömébe ürömcsepp +vegyül. Ennyire legyöngült az őserő?…</p> +<p class="center">*</p> +<p>Az asztalfiának szánt könyv irásában elakadtam. Elő-előveszem a +tollat, egy szó nem sok, leirni annyit sem tudok. A falumból tavasz +óta sem szóbeli üzenet, sem levél. Vajjon a fáim élnek-e még?</p> +<p class="center">*</p> +<p>Egyetlen egy napilap jelen meg. Nem a régiek közül való. Most +született. Lám, ebben az országban meghalni nem lehet. Az egyetlen +magyar lapot egy darabont-képviselő szerkeszti. Van-e magyar, aki a +darabont világra emlékszik még? Egyáltalán, vannak-e magyarok? Az +egyetlen magyar napilapot oláh cenzor cenzurázza. Hallani vélem a +kalandor gróf dunnyogását: «Él magyar, áll Buda még.»</p> +<p class="center">*</p> +<p>Tul a Dunán szervezkedik a nemzeti hadsereg. Horthy Miklós, a +hős tengernagy a szervezője. Kunmagyar. Hát csakugyan «megvirrad +még valaha?» Nem lesz mindig éjszaka? Most még éjszaka. Sötét +<span class="pagenum"><a name="Page_251" id= +"Page_251">-251-</a></span> rengetegben bolyongunk, mint a mesebeli +király. Nem találjuk a kivezető utat. Vajjon meglátom-e az Igéret +földjét? Már azzal is megelégedném, ha gyermekeim pillantanák +meg.</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>Szeptember 21.</i></p> +<p>Hetek óta nem volt toll a kezemben. Máriának hetek óta egy volt +a gondolatja: Ő hazamegy. Viszi Jankót is, halálnak eljegyzett +gyermekünket. Még eddig minden gyermekét kitépte a halál karmai +közül, hátha most is sikerül a lehetetlen? De akkor még apró +gyermekek voltak; az <i>övé voltak, egészen az övé</i>. Szegény +Jankó már többek kezéből került vissza az ő kezébe… Oh, Mária, +Mária, Golgotha-hegyén térdeplő Mária, a halálé lesz a diadal, nem +a tied! Heteken át a készülődés izgalmai, a bucsuzódás keservei. +Éjszakák után éjszakák, szemünkre alig jön álom. Most válunk el +először harmincöt év alatt. Lehetséges ez? Szivünkről szakadt +gyermekünkért mit nem cselekednénk? Mária elment. Az erkélyről +kisérte könytől homályos szemem a hazabujdosó anyát és fiát, mig a +messzeség elnyelé. Soha még a vasuthoz ki nem kisértem senkimet. +Nekem minden válás – komoly, igen komoly fájdalom. Máriának is. +Hogy két öreg ember elsirja magát a hömpölygő, dulakodó tömegben! +Igy, igy, itthon, ahol csak Isten lát, senki más. Csak Isten hallja +a bucsuszót, nem is hallhatja más, mert egyikünknek sincs +szavunk.</p> +<p>Reggel tünt el bus alakod, Mária. Vajjon látlak-e többet? A +fiamat utoljára láttam.</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>Október.</i></p> +<p>Ha gyéren is, akad egy-egy ember, aki levelet hoz Máriától s +visz tőlem őneki. Jankónak a kisbaconi levegő láthatóan jót tesz. A +gazdaság rendben. A földeket mind bevetették a jó atyafiak. A falu +csöndes. Különösen, mióta három legényt (a falurossza mind a három) +Mária csendőrkézre adott. Ime, három <span class="pagenum"><a name= +"Page_252" id="Page_252">-252-</a></span> legény terrorizált egy +egész falut. Raboltak, gyujtogattak. Senki sem merte elfogatni. +Vesztükre, Elek nagyapó méhesét rabolták ki. S Máriát, a bátor +pesti asszonyt, áldja az egész falu. <i>Ez is</i> te vagy, Mária! +Ha igy el tudnál bánni a halállal is!</p> +<p class="center">*</p> +<p>Az a gondolatom támadt, hogy minden nap eseményét feljegyzem +röviden, hogy mindjárt átadhassam, ha véletlen postás akad. +Ugyanezt cselekszi Mária is. Sőt Jankó is fel-feljegyez egy s mást. +Az irása változatlan. A vonásai határozottak. Ez az édesanya s a +baconi levegő müve. Vajjon én szivom-e még ezt a levegőt?</p> +<p class="center">*</p> +<p>«Amig én nem kérlek, ne gyere haza.» Szegény Mária, mit kellett +leirnod! Nem megyek, nem. De éjjel, az álom szárnyán, szabad, +ugy-e? Minden éjjel rólad álmodom. Kierőszakolom magamnak ezt az +álmot. Órákig fekszem ébren, szakadatlan Rád gondolok, igy +szenderülök el. Bizonyos, hogy látni foglak. És látlak is. Csak egy +busit, hogy Te mindig néma vagy, néha komor is, mintha valamiért +neheztelnél reám. Szólalj meg, Mária! De ha nem szólalsz meg, +látásoddal is megelégszem.</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>November 16.</i></p> +<p>Ma nagy ünnepe volt az ország szivének: bevonult a nemzeti +hadsereg. Én, ősi szokásomhoz hiven, itthon ünnepeltem. Az +Országháza előtt volt a tábori mise. A családot a «kis doktor» +képviselte. No, meg Ágnes, az én «dajkám». Ő a Muzeum-kertből nézte +végig az uj honszerzők menetét. Magánkivül rohant be, a kályha +mellett üldögélő öregemberhez: Sohasem láttam ilyen szép katonákat! +Már tegnap leszedte koszoruimról a szalagokat, zöld festéket vett, +két szalagot zöldre festett s kitüzte az erkélyre a Benedek-család +nemzeti lobogóját.</p> +<p>Csodálatosan munkál ebben a székely leányban <span class= +"pagenum"><a name="Page_253" id="Page_253">-253-</a></span> az +őserő. Nappal egymaga végzi két ember dolgát, este meg tanul. Késő +éjjel is tanul. Decemberben levizsgázik a harmadik és negyedik +polgáriból. Lolli foglalkozik vele esténként. Azt mondja: tüz az +esze. Szegény leány! Pedig ő is el van jegyezve a halálnak, mint a +mi fiunk…</p> +<p>Vajjon lesz-e e levelemnek postása? Innen, ugy látszik, már +senki sem megy haza. Annál többen jönnek hazulról ide. Jönnek, +jönnek, folyton jönnek a számüzött magyarok.</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>November 19.</i></p> +<p>Tegnap este óta hull a hó. Itt a tél. Egész komolyan itt van. +Kezdődik az igazi fázás és koplalás. Két forradalom, megszállás: +Csonka-Magyarország kirabolva. Egy kályhára való fát és szenet +valahogy összeteremtünk, de a lakosság nagy részére irtózatos +szenvedés vár. Sőt már itt is a szenvedés. Még tiz nap van hátra a +hónapból s már ötezer korona elfogyott. Pedig csak négyen vagyunk. +Már kezdek körülnézni a lakásban… Mit is lehetne eladni nagyobb +szivfájdalom nélkül?</p> +<p>Ma éjjel igen megrikattál, Mária. Hazajöttél, az előszobában egy +pillanatra megálltál, szó nélkül megfordultál s elmentél. Sirtam, +mint a gyermek. Sirva ébredtem fel. Arcomon záporként folyt le a +könny. Hosszu időre lehangolt az álom. De lassanként +lecsendesültem. «Somnia sunt contraria». (Az álmok ellenkezőt +mondanak.)</p> +<p>Vajjon lesz-e e levélnek postása? Amióta elmentél, még ilyen +reménytelenül nem irtam levelet. Jó éjszakát, szivem Máriám!</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>November 24.</i></p> +<p>Nemsokára megkapjuk a békefeltételeket. A békedelegáció elnöke: +Apponyi. Ennek méltán örvend minden magyar sziv. Ha valaki még +valamit kivivhat javunkra a konferencián: ez ő. Ott a helye, nem a +miniszterelnöki székben. Ott összemorzsolnák a <span class= +"pagenum"><a name="Page_254" id="Page_254">-254-</a></span> +«fajmagyarok». Mi ez? kérdenéd, ha kezedbe kerülne e «macskaköröm». +Megmagyarázom. Világosan emlékszem: éppen huszonöt esztendeje, a +rég megboldogult <i>Fővárosi Lapok</i>-ba vezércikket irtam. Az +volt a cime: <i>Mind jeles irók vagyunk</i>. Ha ma irnék cikket, +ennek az lenne a cime: <i>Mind fajmagyarok vagyunk</i>. Egyébként a +kicsi Máriát ugy elválasztották, hogy észre sem vette. Pompás +szinben van, nagyszerüen fejlődik. Táncol, énekel, mindenféle +mókákat csinál. Amikor szülelett, felsóhajtottam: Hát te mire +születtél! Most azt mondom: be jó, hogy születtél! Mert igen bájos +gyermek, az öreg ember meg valamennyi önző.</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>December 2.</i></p> +<p>Napok óta pihen naplóiró-tollam. Rettenetesen lehangol a +reménytelenség: semmi kilátás, hogy hirt adjunk magunkról. Ha egy +nap nem: kaptál levelet valamelyik gyermektől, kétségbeestél, +minden rosszat össze-visszagondoltál. Nem merek arra gondolni, mit +csinálsz most. Ma itt volt egy székely fiu: Püspökladánytól +Szolnokig gyalog tette meg az utat, mert nincs személyforgalom. Itt +egy <i>ezeres</i> bankóra ült s ugy kelt át a Tiszán. Igy +csónakázik most a magyar. Ez nem látott titeket, de «hallotta», +hogy jól vagytok.</p> +<p>A mai este korszakalkotó. Mától kezdve engedély nélkül lehet +kószálni egész éjjel, ugy helyreállott a rend. Ugy legyen! No, és: +a <i>Jó Pajtás</i> feltámadott. Csak kétszer fog megjelenni +havonként a papirhiány miatt. A fő, hogy erkölcsi kényszer elé +kerültem: irnom kell. Mert amióta te elmentél, Mária, egy sorral +sem folytattam a könyvemet. Csak ülök, ülök naphosszat, olvasok, +olvasok s mert ugy látom, sohasem fogod olvasni e naplót, meg merem +mondani, hogy rendszerint késő éjjel alszom el valamelyik könyvön. +Mit is mondott édesapám? «Nekem az a könyv, ami a gyermeknek a +csics: elalszom rajta.» Nekem is. Végtelen boldog vagyok, hogy +<span class="pagenum"><a name="Page_255" id= +"Page_255">-255-</a></span> halálos veszedelem nélkül irhatom le és +nyomathatom ki ezt a három: szót: Isten, Haza, Nemzet, – s +természetes, hogy a Jó Pajtás ezután is a <i>szeretet ujsága</i> +lesz, mivelhogy én Krisztus igaz tanitványa vagyok és maradok. Ma +sokan veszik ajkukra e szentháromságot: Isten, Haza és Nemzet; +sokan, igen sokan olyanok, akik nem oly rég mind a hármat +megtagadták, kicsufolták, most meg hirtelen, igen ügyes fordulattal +lármás fajmagyarokká lettek. S mert nagy, igen nagy érdekük, hogy +közel multjukról le ne hulljon a lepel, ezeknek már Apponyi Albert +sem igazi keresztény magyar. Apponyi, akiről Tisza Kálmán fülem +hallatára mondta: A barát levetette a csuhát! Tanunak merném hivni +az Istent, hogy az a nagy tömeg, mely benső hit nélkül veszi ajkára +ama Szentháromságot, nem busul, nem emésztődik annyit az ország +szörnyü romlásán, mint amennyit busulok, emésztődöm egymagam. +Minden nappal tiz esztendőt vénülök, – bizony, mondom néked, már +rég tul vagyok Mathuzsálem korán. Hogy negyven esztendő keserves +robotolása, minden hivságos gyönyörüségtől való tartózkodás után +<i>ilyen</i> öregséget értem: a Végzet e kegyetlen itéletébe kezdek +beletörődni. De ha az ezeresztendős nemzet dicstelen végére +gondolok (s nincs nap, tán óra sincs, hogy ne gondoljak erre): még +ha több lett volna is e nemzetnek a büne, mint az erénye (aminek +megforditottja igaz), soha meg nem szünnék lelkem háborgása azon a +feneketlen nagy igazságtalanságon, ami e nemzeten +elkövettetett!</p> +<p>De hát én csak irok s a szivem majd megszakad a nagy +reménytelenségben: talán sohasem fogod olvasni kusza soraimat, én +sem fogom látni a te áldott kezed irását, talán nem is látlak meg +soha <i>ezen a világon</i>. Hiszen lehet, hogy hamarosan megkapjuk +a rég kész békefeltételeket, de már hallom az eget-földet rengető +üvöltést: Bár ne ismertük volna meg soha! Hallani vélem a +földrengés moraját, s két öreg ember, messze egymástól, +tehetetlenül vergődik: a Sors még azt a kegyet is megtagadja tőlük, +<span class="pagenum"><a name="Page_256" id= +"Page_256">-256-</a></span> hogy egymás kezét fogva zuhanjanak a +megsemmisülésbe… Imádkozzál, Mária, hogy, ha már… együtt, együtt, +együtt!</p> +<p>Jó éjszakát, szivem Máriám!</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>December 6.</i></p> +<p>Mostanában, többek között, azzal foglalkozom, hogy a régibb +költőkből (Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa) a mai időkre +szomoruan találó strófákat irok ki a <i>Jó Pajtás</i> gyermekeinek. +Közbe-közbe megakaszt egy-egy költemény, a falusi élet csendes +boldogságát, erdőt, mezőt, kertet éneklő, s egyszerre csak előttem +az én kertem az ő szépségeivel és sirás fojtogatja torkomat. S +hiába csendesitem, háborog a lelkem: szörnyü, szörnyü nagy +igazságtalanság történt velünk, Mária! Mely kevésre mérsékeltük +vágyainkat, mely egyszerü életre rendezkedénk be, s a Sors ebből is +kizavart! S ebben a keserves lelkiállapotban is, tudod-e, mit +cselekszem? Esténként, elalvás előtt mezőgazdasági könyveket +olvasok! Hát fogok én még szántani-vetni? Fogok én még aratni? Száz +meg száz dolog jut eszembe: ha otthon volnék, ezt tenném, azt +tenném, itt ujitanék, ott ujitanék – nem kacagtatóan bolond +képzelődés ez? Hiszen, amire én hazajutok – ha jutok – rám fog +illeni a mesebeli szegény ember mondása a vén emberről: Ez már +<i>csak volt</i> ember!</p> +<p>Jó éjszakát, szivem Máriám!</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>December 10.</i></p> +<p>Teljesen el vagyunk zárva egymástól: egy lelket sem engednek át +a Tiszán. Én már abban sem bizom, hogy a béke után hamarosan +megnyilik az ut előttem. Ez kétségbeejtő! Hogy én még egy nyarat +itt szenvedjek át! Hisz nekem minden perc oly drága már. Maholnap +kifogyok az időből. Mint roskatag, testileg-lelkileg összetört +aggastyán vánszorogjak <span class="pagenum"><a name="Page_257" id= +"Page_257">-257-</a></span> haza?! És Te! Mi lesz Veled e rettentő +bizonytalanságban?! Miért is engedtelek haza? Ugyis elébb-utóbb ez +lesz a vége: minden elpusztul, minden, minden! Lehet-e már nekünk +ott nyugodalmas életünk? És ha ott nem lehet, egyáltalán ezen a +kerek világon lehet-e valahol?</p> +<p>Oh, ezek az álmok! Valamelyik éjjel gyalogszerrel mentem haza. +Kis batyu volt a kezemben. Parasztfejkendő összebogozva, benne, nem +tudom, mi. Valószinü, egy darabka kenyérmaradék. Igen könnyü volt. +A pap csüre s a patak közt, amint a félhomályban elhaladtam, két +falusi ember állt – nem tudom, kik – s egy csendőr. Összeszedtem +magamat, határozott lépésben mentem tovább, mintha nem is láttam +volna őket. Aztán egyszerre az ebédlőben voltam. Láttam Mária +leányomat, a nyitott ajtón át, az ő szobájában, s vele volt Jankó +is, szegény. Nem vettek észre, nem szóltam hozzájuk, besurrantam a +hálószobába. Te feküdtél, nyitva volt a szemed, a rémület mintha +megmerevedett volna arcodon, én meg Rád borultam, sirva csókoltalak +s ujra meg ujra elzokogtam: Nem, nem tudtam megállani, hogy haza ne +jöjjek! (Válasz ama leveledre, melyben azt irod, hogy addig haza ne +menjek, amig Te nem kérsz erre, ha egy évig kell is elszakadtan +élnünk.) Csak egyszer hallanám bár egy szavadat, de mindig néma +vagy. Jó éjszakát, szivem Máriám! Már azt sem bánom, ha nem szólsz, +csak lássalak.</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>December 12.</i></p> +<p>Csak panaszkodnom kellett, hogy sohasem szólsz hozzám, ha +álmomban látlak, s még az éjjel feljöttél Pestre. Beszélgetésünkből +csak ennyi maradt meg reggelre: – Hány véka buzát vetettél? – +Tizet. – Csak? Hisz sokkal többet irtál. – Uj jegyzőnk van s egyet +s mást el kellett rejtenem, magyaráztad te. – Mi az uj gazda neve? +– Nagy Ferenc. Hát a feleségét hogy hivják? – <i>Liéva</i>. Ezen a +bolond néven <span class="pagenum"><a name="Page_258" id= +"Page_258">-258-</a></span> nagyot nevettem. Hiszen, bolond álom +volt az egész (többé-kevésbé bolond minden álom), de fő, hogy +beszélgettünk.</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>December 16.</i></p> +<p>Teljes egy hónapja irom e naplót, s postása nem akad. Neked sem +akad postásod, Mária. Most rövid, ártatlan levelekkel próbálkozom. +Ma inditok utnak egyet, melyet Kolozsvárig visz el egy jótét lélek. +Ott dobja be. Vajjon mi lesz a sorsa?</p> +<p>Képzeld, Mária, ma Gyönkről, Tolnamegyéből irt egy Csanády +Sándor nevü tanár, a Jó Pajtás munkatársa. A felesége székely +leány. Jelzi, hogy feladott részemre egy hatkilós csomagot: +lisztet, zsirt meg – két karéj kenyeret. Ó, de megható! +Nyilvánvalóan azt hiszik, hogy Elek nagyapó éhezik. Sőt ölnek majd +egy «disznókát» is s abból is juttatnak nekem. Hát csak +gondoskodnak rólam a jó emberek!</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>December 17.</i></p> +<p>A Stefánia-gyermekkórházban nagy karácsonyi ünnep lesz. Ott lesz +az amerikai, a hollandiai és a svájci misszió. Bókay kérésére +alkalmi verset irtam a – Szeretetről. Azt mondják: szép. A +missziónak bizonnyal igen fog tetszeni, mivelhogy egy szót sem +értenek meg belőle. (A szeretetnek nincs határa. Lám, tengeren is +átalszálla stb. stb.) Folyton és folyton: a szeretetről nótázok, +de, bizony, nem nagy eredménnyel: tovább tombol a gyülölet. Szinte +látom: ha hazavetődöm valaha, a gyülöletnek leszek áldozatja. +Mindegy. Csak még egyszer megláthatnám, megcsókolhatnám az édes +anyaföldet! S a te kezedet.</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>December 18.</i></p> +<p>Ma jelent meg a Jó Pajtás karácsonyi száma. Ebben van Jankó +<i>Nehéz órák</i> cimü története is, amelyet a proletárdiktatura +feszitett keresztre, de, lám, <span class="pagenum"><a name= +"Page_259" id="Page_259">-259-</a></span> nem kellett husvétig +várnia: feltámadott Karácsony ünnepére. Igazat irtál-e, Mária, +november elején kelt leveledben, hogy fiunk állapota javul? Te csak +egyet gyülöltél mindig: a hazugságot, de félek, igen félek, hogy +nem irtál igazat!</p> +<p>Ez a nap, nagy nap: szerencsésen megérkezett a gyönki küldemény. +Az első s valószinüen az utolsó csomag az Urnak 1919-ik +esztendejében. Kérdi az öreg levélhordó: Ugyan, mi az oka, hogy +ebben az esztendőben nem jött csomag hazulról? Más esztendőben, +télen, négy-öt is jött egy nap! – Hát nem tudja, öregem, hogy a mi +földünk meg van szállva? – Ó, ó… Adok egypár koronát az öregnek, +aztán egyszerre csak látom, hogy könny csordul ki a szeméből s +dadogva mondja: Egy hete nem ettem kenyeret. Sem én, sem a +gyermekeim. Adjon, kérem, egy darab kenyeret! Kiszólok a konyhára: +– Van-e kenyerünk, Ágnes? – Éppen csak ebédre való. Ma sütünk. – +Hopp! Hisz itt a kenyér! Hirtelen felbontom a csomagot, kihalászom +a két karéj, kenyeret, egy falást leszelek magamnak, hadd kóstolom +meg a gyönki hófehér kenyeret, a többit az öregnek adom.</p> +<p>Két karéj kenyér! «Isten nevében!» Szivembe nyilallik, hogy +édesapám hetven esztendeig szántott-vetett, szántó-vető ember volt +minden ősöm, az volnék félig-meddig magam is, s ime, lisztet és két +karéj kenyeret küldenek nekem, mert azt hiszik: nincs kenyerem! No, +nincs is nagy bőségben. Az a kevés is – fekete. Otthon a cselédem +fehér kenyeret eszik. Mi ez? A falu meg akarja büntetni a «bünös» +Pestet, de nem azok bünhődnek, akiket büntetni akar, mert azok +bármi pénzt meg tudnak fizetni egy kiló lisztért. Engem büntet a +falu, engem és sok-sok ezer társamat, akik falun születtek, városba +jöttek megszerezni a mindennapi kenyeret, egyikünk-másikunk azért +is, hogy otthon maradt testvéreinknek nagyobb darab jusson. Nem, +nem; ez nem vezethet jóra…</p> +<p>Egyébként ma este nagyszerü vacsoránk lesz: <i>puliszka +tejjel!</i> Eszerint, ma este, ha volna királyunk, azzal sem +cserélnék. Hogy is szól a nóta? «Nem <span class="pagenum"><a name= +"Page_260" id="Page_260">-260-</a></span> bánom, hogy parasztnak +születtem…» Igen szeretem a paraszti életet. Jó éjszakát, szivem +Máriám!</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>December 26.</i></p> +<p>Volt-e még valakinek ilyen szomoru karácsonya, mint nekünk, édes +öreg párom? Volt bizonnyal, de szomorubb alig. Mária, Mária, de +eltalálták a te nevedet! Ugy-e, átsirtad a szeretet ünnepét? Az én +szivem folyton sirt. Nem is sirt, vérzett. Nem tudtam eltitkolni +megmérhetetlen szenvedésemet: ki-kicsordult a könny szememből. Oly +messze egymástól, hogy «a gondolat is elfárad, mire odaér», ennél +kegyetlenebb büntetés sujthat-e még minket? Egyedül mentem +Marcziékhoz, egyedül bandukoltam a sötét uccákon Máriáékhoz. Sirt +az ég is. Sirtam én is. Nem, nem hiszem, hogy a gyászfekete +városban lett volna még ily boldogtalan, árva öreg ember. Próbáltam +örvendezni az unokákkal – fojtogatott a sirás. Aztán hazajöttünk s +szomoru csendességben elfogyasztottuk a karácsonyesti rövid +vacsorát. Máskor együtt az egész család. Most hárman. Tegnap este +mind eljöttek hozzám a gyermekek. <i>Vacsora után</i> jöttek. +Hallod, Mária, hallod? Az ünnepi vacsora elmaradt. «Hajdan» minden +vasárnap az öregeknél a vacsora. Most az ünnepi vacsora is +elmaradt. Egy kis ünnepi kalács – ennyi az egész. De legalább +együtt voltunk, akik itt ragadtunk… Hát ti együtt voltatok-e, akik +<i>ott</i> ragadtatok?</p> +<p>Mostanában minden éjjel meglátogatsz. Nyilván érzed, ugy-e, hogy +várlak, erősen várlak, szivszakadva várlak? Jere, jere, amint +jöhetsz. Ugyis előbb-utóbb számüznek onnan minket. Bár találkoznék +ebben is a gondolatunk. Mert semmi remény, hogy ez az irásom valaha +eljusson hozzád.</p> +<p>Akár hiszed, akár nem, ezidőszerint csak az lépheti át a Tiszát, +aki Bécsben vagy Triesztben szerez igazolványt. Kacagjunk vagy +sirjunk ezen? Igy még nemzet nem volt megalázva, mióta a világ – +világ! <span class="pagenum"><a name="Page_261" id= +"Page_261">-261-</a></span></p> +<p>Egy igazi boldog mégis van a családban. Ez – Ágnes. Szerencsésen +letette a vizsgát. Most már lehet majd belőle postáskisasszony – +Nagybaconban. Oda vágyakodik. A falujába. Ágnesnél csak egy +boldogabb ember lehetne – az én vagyok. Ha t. i. sem irni, sem +olvasni meg nem tanulok. Ha parasztnak maradok. De nem, mégsem. +Akkor nem ismerlek meg Téged. Nem ismerem meg az igazi boldogságot. +Nem tudnék sirni. Mert van valami különös gyönyör abban, ha +láthatlan kéz szorongatja a torkunkat, aztán egyszerre megered a +könny szemünkből. Hiszen, ha gyönyör, bő részem van benne – +áldassék érette Istennek szent neve!</p> +<p>Ma reggel villámlott, mennydörgött. Most meg, délfelé, +gyönyörüen süt a nap. Mintha tavaszodnék. A Természet is +megbolondult? Engem nem csap be. Csak azért is itthon maradok. +Folytatom a Bibliaolvasást. Igen, igen, ha édesapám nyolcszor +olvasta végig, nekem is legalább egyszer elejétől végig kell +olvasnom. Hogyan is várhattam erre idáig? Szégyen, szégyen!</p> +<p>Jó éjszakát, szivem Máriám!</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>1920. január 3.</i></p> +<p>Engem nem talál készületlenül, ha ez az esztendő az elmultnál is +szomorubb lesz. Ha kevésbé rossz lesz: ezért a kevésért is áldassék +Istennek szent neve. Szilveszter estére egybegyült az elárvult +család. Mint karácsony ünnepén, most is vacsora után. Az én +vacsorám köleskása volt tejjel. Királyi vacsora. Már az ős hazában +kedves étele volt ez a magyarnak. Nekem is. Az éjféli fánk +elmaradt. A puncs is. Amazt pogácsa, emezt forralt bor +helyettesité. Az egyszeri szegény zsidó kétségbeesetten panaszolta +a rabbinusnak, hogy mindjárt itt a husvét s az ő házában nem lesz +macesz, mert ő oly szegény, mint a templom egere. – Macesz? +Meglátod, hogy macesz – az lesz, mondta teljes meggyőződéssel a +rabbinus. És lett. Lett, mert a szegény zsidó az utolsó rongyát is +zálogba csapta. No, ugy-e, megmondtam, hogy macesz – az lesz! +<span class="pagenum"><a name="Page_262" id= +"Page_262">-262-</a></span> Magam is azt hittem, hogy fánk – az +lesz. De – nem lett. Könnyes szemmel léptem át az uj esztendőbe. +Nekem már hiába mondják: macesz – az lesz…</p> +<p>De csomag ma ismét jött Gyönkről. A szegény tanár-ember leölette +a «kis disznókát» s abból is juttatott nagyapókának egy kis +kolbászt, hurkát, töpörtyüt. És ujra küldött egy karéj kenyeret. +Ezt, természetesen, az öreg levélhordónak adtam. Pedig bizony +magunk sem vagyunk bővében «a mi mindennapi kenyerünknek», jóllehet +hüségesen olvasom a Szent Bibliát, s most éppen Jézus +csodatételeit. Mely nagy szükség volna most az ő csodatételeire! +Hiába, mi már nem tudunk leszokni arról a régi «rossz» szokásról, +hogy asztalunkhoz ne ültessük, ha valaki étkezés idején toppan be. +A jegyre adott kenyér nekünk sem elég, s mert csodatévők nem +vagyunk, uzsoraáron vesszük a pótlást. Igy jut kenyérhez Pesten a +föld szerelmesének a fia!</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>Január 17.</i></p> +<p>Ágnes meghalt. Két nap s két éjjel itthon ápolta Lolli, aztán be +kellett szállitanunk a klinikára. Szegény leány, kihányta romlott +tüdejét. Meghatóan hüséges, ragaszkodó teremtés volt. Engem +valósággal dajkált, mintha gyermek lettem volna. Isten jót tett +vele, hogy magához szólitotta. Általában, jó egy esztendő óta +irigylek minden halottat.</p> +<p>Szegény Ágnesnek alig jut könnyem. Hogy jutna, amikor a mi szép +országunk kiteritve fekszik. Ma jött meg Párisból a gyászjelentés. +Nem ért váratlanul s mégis, mégis! Csak a nagyobb magyar városokat +emlitem: Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Kolozsvár: ebből látható, +szivem Máriám, mely nyomoru kis országgá zsugorodtunk. A vörös +lobogó után a nemzeti szinü, ez után a fekete lobogó. Most valóban +feketegyász város a «bünös» Budapest. – Nincs okunk a gyászra! +biztatja csüggedt lelkünket Apponyi. A magyar névnek, a magyar +géniusznak világot bejáró dicsőséget szerzett e lánglelkü ember. +Reménységgel, <span class="pagenum"><a name="Page_263" id= +"Page_263">-263-</a></span> bizalommal töltötte meg a magyar +sziveket. A csonka ország lelkesen ünnepli a legnagyobb magyart. +Csak reménységet hozott, s mégis egy szivlélekkel vallják: ő a +legnagyobb magyar.</p> +<p>…Én ezt harminc esztendeje vallom.</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>Január 20.</i></p> +<p>Ha tavaszra felszabadul a Tiszántul, lemegyek Tóth Jánoshoz, a +Mórictanyára. Szegény barátom, mit szenvedhet az ő magyar lelke! +Alig szabadult meg a vörösek kezéből, most az oláh megszállást kell +végigszenvednie. Hallom, háromszor rabolták ki a házát. Ugy +látszik, egyebütt kell szállást keresnem. Ha tavasznyiltáig fel nem +szabadul a Tiszántul, beszegődöm valamelyik pestvidéki gazdához. +Már meg is fogalmaztam az apróhirdetést. Igy szól:</p> +<p>«Testem, lelkem kivánja a mezei munkát. Minthogy székelyföldi +gazdaságomba nem mehetek, mezőgazdasági munkára szivesen +vállalkozom. Kaszálni is tudok. Fizetést nem kérek, csak szerény +ellátást s éjjelre jó ágyat. Benedek Elek, a Kisfaludy-társaság +tagja.»</p> +<p>Igy lesz, igy, szivem Máriám. Máskülönben testem, lelkem +elsenyved itt.</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>Január 27.</i></p> +<p>Végre hir jött rólatok. Egy menekült postáskisasszony hozta. +Hirt hozott, levelet nem. Azt a vizsgálattól ijedtében Szajolnál +bedobta a Tiszába. Ha legalább elolvasta volna! Azt mondja, +egészségesek vagytok. Jankó pompás szinben. Hát csakugyan sikerülne +neked a lehetetlen is?… Oh, Istenem, ha sikerülne! Még eddig egy +levelem sem jutott el Hozzád. Pedig mennyit irtam! Ugy látszik, +ezeket is a Tiszába dobták. Majd tavasszal kifogják a szegedi +halászok. A te városodat nem veszik el, Mária. Ez a mienk +marad…</p> +<p class="center">*</p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_264" id= +"Page_264">-264-</a></span></p> +<p class="right"><i>Február 5.</i></p> +<p>Ma éjjel azt álmodtam, hogy levelező-lapot kaptam tőled – +<i>Oláhfaluból</i>. Nem tudtam elolvasni, úgy összezavarodtak a +szavak. Minden éjjel látlak, de csak futólag. Meg-megvillan az +arcod, aztán eltünik. Egyszer már megállhatnál, hogy egy kicsit +kibeszélgesssük magunkat. Ó, Mária, Mária, miért futsz előlem? +Félek, igen félek, a fiunk ismét ágyba dőlt, s te azért szaladsz +előlem: ne kelljen ezt bevallanod…</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>Február 6.</i></p> +<p>Csak le kellett irnom, hogy ne szaladj előlem, aztán elaludnom, +s mindjárt találkozunk. A kocsiuton jártál-keltél izgatottan, mint +a régi jó időkben, amikor vártad a levelet a gyerekektől. Épp akkor +értem a kapuhoz (Budapestről gyalogszerrel), amikor harminc +lépésnyire hirtelen visszafordultál a ház felé. De abban a +pillanatban, még egy lépést sem tettél, megint a kapu felé +fordultál, s a következő pillanatban egymás karjai közt sirtunk – +aztán én leroskadtam a földre és elaléltam. Erre ébredtem fel nagy +szivdobogással. A kocsi-uton egy ismeretlen férfi és asszony +söpört. Mint a tükör oly tiszta volt az ut. Megjegyzem még, hogy +amikor a kapuhoz közeledtem, folyton azt vitattam magamban: vajjon +álom-e vagy valóság az én hazajövetelem. Végre is a valóság mellett +döntöttem. Képzelheted boldogságomat. S képzelheted +boldogtalanságomat, amikor felébredtem.</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>Február 27.</i></p> +<p>Nehéz volna elhitetnem Veled, hogy nem voltam fekvőbeteg, hisz +husz napja, hogy nem irtam a Naplómba, s ceruzával irtam legutóbb. +Nem voltam s nem vagyok fekvőbeteg, de ugy ránehezedett lelkemre a +szomoruság, a reménytelenségből fakadó szomoruság, hogy már csak +<i>muszájból</i> tudok irni, annyit, amennyit okvetlen kell irnom +az ujságomnak. Talán néhány <span class="pagenum"><a name= +"Page_265" id="Page_265">-265-</a></span> nap mulva megkapjuk a +béke-ultimátumot, de meddig tart még, amig a parlament ratifikálja +s mikor nyilik meg az ut hazafelé? Én itt elsenyvedek! Mind +mélyebben és mélyebben furódik lelkembe a félelem, hogy sohasem +látlak többet az életben Téged, szivem Máriám! Mind világosabban +elevenedik meg az utolsó hét emléke, amikor te az utra készülődtél; +titkos könnyhullatásom éjjelenként; a te néma bucsuzó ölelésed. +Vajjon nem azt jelentette-e a te részedről, hogy utólszor ölelsz?… +Gyötörve gyötör ez a gondolat s csak azért merem leirni, mert már +tudom, hogy ezt az irásomat sohasem fogod látni.</p> +<p>…Most már igen komolyan kezdünk körülnézni a lakásban, mit is +adhatnánk el nagyobb szivfájdalom nélkül. Szóval: Kezdődik a +vetkeződés az én fészkemben is. Volt idő, amikor magam is kezdettem +hinni, hogy minden idealizmusom mellett én voltam a világ +legreálisabb embere. Megtakaritott pénzemen földre-földet vettem, +azt fával teleültettem. Házat épitettem, annak környékét +paradicsommá varázsoltam. Joggal remélhettem a legszebb öregséget, +magányosságban, kettesben. Időnként meglátogatnak a gyermekek, az +unokák; kedves lárma veri fel paradicsomunk csendjét. S ime, +kitünt: én voltam a világ legostobább embere! Ha nem ragaszkodom +olyan csökönyösen az édes anyaföldhöz, valahol Pest környékén, +tizedrésznyi földön gondtalanul élnénk… De mindez henye beszéd. Sem +élni, sem halni nem tudok másutt, csak <i>ott</i>. Akárcsak +kisdiák-koromban, ugy sovárgok a falum után. Pedig már nem is +akarok többet belőle, csak annyit, hogy Magyaróshegy tetejéről +végignézzek piroscserepes háztetőin, kanyargó uccáin – erős +elhatározásom: ha még egyszer a kapumon beléphetek, a magam +jószántából ki nem lépek soha. Nem, nem, soha!</p> +<p>…Folyton próbálgatjuk, hogy hol itt, hol ott postára adhassunk +levelet. Adattam fel már Temesvártt, Aradon, Kolozsvártt, +Brassóban, Besztercebányán, adattam fel már Olaszországban is. Most +egyet Amerikába küldök. Lassanként leutazom az egész világot, +<span class="pagenum"><a name="Page_266" id= +"Page_266">-266-</a></span> én, akinek egy kis falu, egy kis kert +volt az egész világa. Vajjon ki dobja tüzbe az én ártatlan +leveleimet? Volt-e annak anyja, felesége, gyermeke?!</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>Március 13.</i></p> +<p>Rémülten látom, hogy az én reménytelen Naplómba már két hete nem +irtam. Pedig e két hét alatt folyton iróasztalom mellett ültem. +Sajtó alá rendeztem a Jó Pajtás-ban megjelent régi dolgaimat. +Eladtam a Franklinnak. Egyelőre félbeszakithatom a lakásban való +körültekintést. Négy-öt hónapig elegendő lesz a pénz, ha még oly +őrülten ugrálnak is az árak fölfelé. Közben felszabadult a +Tiszántul. Nem kell az apróhirdetést közzétennem. Már itt volt Tóth +János, mindjárt vinni is akart magával. Alaposan kirabolták, de +ennivaló – az van bőven. Nagynehezen haladékot adott március +végéig. Addig majd minden dolgomat elrendezem. És akkor megyek, +megyek, megyek! Micsoda öröm! Fát nyesegetek, kapálgatok, +kaszálgatok s közbe-közbe irogatok. Ideje, ideje, mert már nem +birom tovább. Minden álom földreroskadással végződik. Félek, igen +félek, hogy egyszer majd ébren is összeroskadok. Az édesapám +nyolcvan éves korában kezdett sóhajtozni: Ó, erő, erő, hová levél! +Én hatvan éves vagyok s már ezt sóhajtozom. Folyton és folyton ez a +tépelődés: vajjon igaz-e, hogy <i>itthon</i> vagyok. Folyton az az +erősitgetés: itthon, itthon, bizonyosan itthon! Ohó! Ez már nem +álom, ez bizonyos, kézzel fogható valóság. Hisz <i>már három</i> +napja itthon vagyok! És folyton és folyton a rettentő felébredés. +Istenem, Istenem, mi nagyot vétett ez az öreg ember, hogy testét, +lelkét igy megsanyargatod?</p> +<p>Megyek, megyek. Száznegyven kilométerrel közelebb leszek hozzád, +Mária!</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>Március 21.</i></p> +<p>Ma minden ujság vezércikkének <i>Évforduló</i> a cime. A +proletárdiktatura évfordulója. Nekem egyben <i>fél</i>évforduló is +ez a nap. Szeptember 21-én, tehát teljes félesztendeje, hogy +«hütlenül» elhagytad öreg <span class="pagenum"><a name="Page_267" +id="Page_267">-267-</a></span> párodat, szivem Máriám, s én mégis +élek, élek, élek! 1918 novemberében, a forradalom kitörése s ami +szükebb hazánk megszállása után, nem egyszer tántorodtam a Ferenc +József-hid karfájának, ott már ki is szemeltem egy «kilépőt»: innen +vetem magamat a komor, haragos kedvü Dunába, hadd vigyen s meg se +álljon: a legboldogtalanabb magyar holttestével a Fekete-tengerig. +De egy láthatatlan kéz mindig visszatartott: nem, nem szabad +itthagynod <i>Őt</i> és <i>Őket</i>! Áldott legyen ez a láthatatlan +kéz, mert napról-napra rémültebben látom, hogy gyermekeimnek az én +munkáskezem és elmém még mindig nem fölösleges. (Mit is irtam a +vasgyárossá emelkedett munkás sirkővére? «Munkáskéz és munkáselme – +Családjának szent szerelme – Ez volt az ő ékessége – Szálljon reá +áldás, béke».) Ha én akkor a Dunába vetem magamat, ma Te nem volnál +Kisbaconban, elzüllött volna életünk legszebb munkája, s elzüllött +volna a «pesti gazdaság» is. Ma talán félig üres volna a lakás: +sorba el kellett volna adogatniok a jobb idők szerzeményeit – igy +azonban, Isten segedelmével, még megvan mindenünk s mégis emberi +módon élünk.</p> +<p>Ma meglátogatott Ranschburg Viktor. A Magyar bank alapitotta +Pantheon-kiadótársaság igazgatója lett s könyvet kért tőlem. +Könyvet? Hát csakugyan élek? Sohasem jutott eszembe eddig, hogy azt +a könyvet, amelynek irásába a vörös világ szomoru napjaiban fogtam, +eladjam. Hisz az asztalfiának szántam. Nos, előszedtem a fiókból a +kéziratot. Majd befejezem a Móricz-tanyán. Azt hiszem, ez lesz +életem legszebb s talán utolsó könyve. És – és – egy esztendőre meg +van hosszabbitva az életünk. Megyek, megyek, megyek. Kapálgatok, +kaszálgatok, közbe-közbe irogatok.</p> +<p>Jó éjszakát, szivem Máriám!</p> +<p class="right"><i>Március 30.</i></p> +<p>Megy, mendegél a vonat, a Nagykunság fekete földjére igyekezik. +„Hajdan“ repülve repült, most csak mendegél. Végtelen sikságba +merül a lelkem. <span class="pagenum"><a name="Page_268" id= +"Page_268">-268-</a></span> Ez még a mienk. Nem álmodom? Eszembe +jut, valahányszor az alföldi szép nagy rónaságon vágtatott velem a +vonat, lelkemet megszállá az ábrándozás: Ha bár egy napra +feltámadnának a honszerető magyarok! Ha bár egy napig láthatnám +honszerző ősök nomád életét! A gulyákat, a méneseket. Szilaj +lovakon nyargaló legényeket. Pásztortüz körül mesélgető ősz, öreg +embereket. A sátrakat. Sátrak előtt a kancatejet fejő asszonyokat. +Ó, jaj, feltámadt az ős nomád élet, szivszaggató formában támadott +fel! Vasutak mentén rozoga, ütött-kopott vagonok: ezekben bujdosó +magyarok! Ime, halál, itt a diadalmad. A te nevedet viseli ez a +feltámadás!</p> +<p>Félve vánszorog át a vonat a hidon. A szolnoki Tisza-hid ez. +Felrobbantották az oláhok. Vagy a vörösek? Mindegy. Most +tatarozzák. Az utasok szorongva néznek le a zavaros Tiszába. +Fásultan ülök a helyemen. Leszakad a hid? Meghalok? Nem, nem, én +már nem halhatok meg. Én már meghaltam. Ennekelőtte husz-huszonöt +esztendővel ilyen hidon vánszorgott velem a vonat. Vaksötét éji +volt. Messze lent, a rejtelmes sötétben fáklyák világa mellett +dolgoztak az emberek. Az étkező-kocsiban ültem. Szemben velem a kis +fiam. Kitettem az órámat az asztalra. Minden perc egy végtelenség. +Öt perc – öt végtelenség. S én nekem ez őrjitő végtelenségben csak +egy, egyetlen egy gondolatom volt: ha leszakad a hid, hogyan fogjam +meg a fiamat, hogy e szörnyü zuhanásban én maradjak alul, ő meg +felül! Akkor ugy szerettem az életet s mégis könnyü szivvel +számoltam le vele, csak ő meg ne haljon. A fiam, a fiam! Nevemnek, +szivemnek, lelkemnek örököse. Ha akkor lezuhanunk… Ha akkor ott +meghalunk… Mind a ketten… Isten ugy akarta, hogy éljünk, éljünk, +megérjük a nagy összeomlást – meg kell nyugodnunk szent +akaratában.</p> +<p>A kalauz kiáltása riaszt fel. – Kisujszállás!</p> +<p>Még egy óra. Ott vagyok a Móricz-tanyán. A legjobb barát ölelő +karjai közt.</p> +<p class="center">*</p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_269" id= +"Page_269">-269-</a></span></p> +<p class="right"><i>Április 7.</i></p> +<p>Egy hete, hogy itt vagyok a Móricz-tanyán. Tiz esztendeje, hogy +ez a tanya második otthonom. Nem vagyok vendég. Itthon vagyok. A +házigazdámról nem tudom, mi nekem voltaképen: testvér? barát? Néha +ugy tetszik: édesapám. Néha: édesfiam. Itthon Irénke is. Nekem még +mindig Irénke, bár két gyermeke van. Mintha leányom volna, ugy +dédelget. A gyermekek? Ők az én pótunokáim. S ihol, itthon van, +Matild, a melegszivü bajor nő. Husz év óta van itthon. Itt ért szép +öregséget, itt nagymamáskodik, s itt akar majd megpihenni a tölgyfa +alatt… Oh, Istenem, hogy szeretnek engem itt! Hogy etetnek, hogy +itatnak, dajkálnak! Hogy lesik: vajjon mit szeretnék? Már be is +rendezték a dolgozó-szobát. Nevet is adtak neki: Géniusz-szoba a +neve. Itt kell megirnom a könyvemet. De én most nem irok. Én most +ültetek, ültetek, ültetek. Babot ültetek, dughagymát ültetek. Első +nap két órát dolgozom. Fáj kissé a derekam. Második nap négy órát. +Már csak alig-alig fáj. Harmadik nap hat órát. Már nem fáj a +derekam. Negyedik nap nyolc órát. Fel sem veszem, oly vigan megy a +munka. Már van egy tizórás munkanapom is. Két «tulórát» jelentek be +«gazduramnak». Tessék fizetni! Igy harcolok a testi s lelki +elsenyvedés ellen. Munkaközben régi bus székely nótákat dalolgatok. +Közbe-közbe Kelet felé sóhajtgatok. Vajjon mit csinál most Mária? Ő +is ültet bizonyosan. Ő is sóhajtoz bizonyosan. Nyugat felé +sóhajtozik: Vajjon mit csinál az uram?</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>Április 30.</i></p> +<p>Végre egy levél Máriától! Március közepén irta, Cseh-Szlovákián, +Bécsen, Budapesten át április végére jutott el Móricz-tanyára! +Zokog minden betüje. November óta egy levelet kapott tőlem – +februárban! Vajjon melyiket a sok közül? Jankó állapota válságosra +fordult. Éjjel-nappal mellette. «De én kibirom, ne félj! Én +<i>megvárlak</i> téged, ne félj. Légy erős, <span class= +"pagenum"><a name="Page_270" id="Page_270">-270-</a></span> te is +<i>várj meg engem</i>. Ne felejtsd, mit igértünk egymásnak.» Nem +felejtem, nem!</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>Május.</i></p> +<p>Május, ó, szép május! Még virágzanak az almafák. Bódit a +májusfák illata. Kapálgatok, kaszálgatok, közbe-közbe irogatok. A +tanya népe álmélkodva nézi, micsoda rendeket vágok. Nem akarnak +hinni a szemüknek. Vágom, vágom a rendet s közben szomoru, igen +szomoru emlék zavarja meg lelkemet. Arra a márciusi estére +gondolok, amikor mentem, mendegéltem a József-köruton s megállitott +nyolc legény. Uri legény. Mely szerencse, hogy rendben találták az +– orromat, most valamelyik pesti kórházban tünődhetnék el azon: +voltaképpen kiknek irtam én sok-sok ifjusági könyvemet!? +Utonállóknak? De kaszálás közben sem pihen az agy, s én most erre +gondolok: lám, lám, én hatvan éves létemre kaszálok, kapálok; +kaszálás, kapálás után még birom a tollat is: azok az ifjak meg +odafent az ország szivében, nappal alszanak, éjjel kóborolnak, +megkésett, talán éppen munkából hazavánszorgó embereket +megállitnak, véresre vernek – ez volna a jövendő Magyarország?</p> +<p>Alkonyodik. Leteszem a kaszát. Bemegyek a házba. Mind korholják +Elek nagyapót: A jóból is sok a sok. – De mikor nekem <i>ez</i> a +munka testi épülés, lelki gyönyörüség!</p> +<p>Jön a posta. «Mindenkinek van levele. Nekem egy sincsen. +Mindenkinek kettő-három, nekem egy sincsen» travesztálom busan a +népdalt. Levél nincs, ujság van. Belenézek az egyikbe. Világos, +hogy a szemem azon a cikken akad meg, mely osztályozza a +magyarokat. Vannak egész- és félvérü magyarok. Hová sülyedtünk, +hová, hová! Ha most irnám a Testamentumot, nemcsak ezt irnám:.. «és +ne szégyeld szeretni a hazát!» Megtoldanám ezzel:… «és ne szégyeld +szeretni az édesanyádat, mert sem kereszténynek, sem keresztyénnek +nem született. Én mondom ezt néked, a székely huszárok sarjadéka, a +te édesanyádnál <span class="pagenum"><a name="Page_271" id= +"Page_271">-271-</a></span> tisztább, nemesebb, magyarabb lelkü +nővel kerek ez országban nem találkozol!»</p> +<p>Ha még egyszer Testamentumot irnék… Vajjon ezt irnám-e ma is: +«Nehogy azt mondd majd szükkeblüen: nekem nem fáj, engem nem éget s +közömbösen nézd embertársaidnak küzdelmeit»… Azt irnám, azt. De én +már nem irok több Testamentumot. Megirtam az utolsót: Szüleim mellé +temessetek.</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>Junius 5.</i></p> +<p>Kapálgatok a kertben s egyszerre csak mintha vasmarokkal +szorongatnák testemet, lelkemet, a kapa kihull a kezemből, +nekidülök az almafának: Jaj, Istenem, most temetik a fiamat! A +kisbaconi temetőben vagyok. A megásott sir szélén a koporsó. Fiatal +ember áll a koporsó felett, bucsuztatja a hü barátot, kinek +emberfeletti szenvedéseit megelégelte az Ur.</p> +<p>Ez nem álom. Ébren vagyok, itt, a Móricz-tanyai kertben látom a +fiam temetését. Régóta; hiszek a delejességben. Csodálatos eseteim +vannak. Már-már hiszem, hogy van egy hatodik érzékünk, mely a +messzi távolba lát. Nem, nem, nem halt meg a fiam. Mária nem +engedi. S ha meg, Mária kikaparja a sir fenekéről, feltámasztja. Ó, +Mária, Mária, mennyire bizom a te anyai szived isteni erejében!</p> +<p>Nem csoda, hogy már a temetőben jár a lelkem, tegnap oly szomoru +verset irtam, hogy ettől csak egy lépés a temető. Azt irtam:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Hol már annyi víg órát +tölték,<br /></span> <span class="i0">A Nagykunság fekete +földjét<br /></span> <span class="i0">Kapálgatom.<br /></span> +<span class="i0">Fel-felnézek, Keletre nézek,<br /></span> +<span class="i0">Ott vár rám egy elárvult fészek,<br /></span> +<span class="i0">S nem láthatom.<br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Elárvult fészek bús +lakója,<br /></span> <span class="i0">Szép öreg galamb, +nagyanyóka,<br /></span> <span class="i0">Vaj’ merre +néz?<br /></span> <span class="i0">Nyugatra néz ő, s várja, +várja,<br /></span> <span class="i0">Haza mikor száll öreg párja +–<br /></span> <span class="i0">Szive nehéz.<br /></span> +<span class="i0"><span class="pagenum"><a name="Page_272" id= +"Page_272">-272-</a></span><br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Öreg galambpár, öreg +fészek,<br /></span> <span class="i0">Az a nagy vihar +szertetépett<br /></span> <span class= +"i0">Kegyetlenül.<br /></span> <span class="i0">El, szétszóródtak a +fiókák,<br /></span> <span class="i0">Egyedül hagyták +nagyanyókát,<br /></span> <span class="i0">Jajj, +egyedül!<br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Hej, e fészek! Mi volt e +fészek,<br /></span> <span class="i0">Mig a galambpár együtt +fészkelt,<br /></span> <span class="i0">S a gyermekek!<br /></span> +<span class="i0">Benne csupa jó szív tanyázott,<br /></span> +<span class="i0">Aki betért, itt meg nem fázott –<br /></span> +<span class="i0">Melegedett.<br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Vidám melegség áradt itt +szét,<br /></span> <span class="i0">Ki egyszer itt járt, jött az +ismét,<br /></span> <span class="i0">Jött szivesen.<br /></span> +<span class="i0">S csak Isten a megmondhatója,<br /></span> +<span class="i0">Hányszor szállott le itt a gólya<br /></span> +<span class="i0">Szép csendesen…<br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Hajh! Vége, vége +örömünknek!<br /></span> <span class="i0">Kiért? Miért? Az Isten +büntet,<br /></span> <span class="i0">S mely mostohán!<br /></span> +<span class="i0">Szánj meg, Uram, őket ne verjed.<br /></span> +<span class="i0">Kezedet csak reám emeljed.<br /></span> +<span class="i0">Csupán reám!<br /></span></div> +</div> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>Junius 9.</i></p> +<p>Tegnap nevezetes napja volt a Móricz-tanyának. Régi hivét jött +meglátogatni Apponyi Albert. Nemcsak érzem, tudom is, hogy nekem is +szólt a látogatás: megvigasztalni engem, a hontalant… Mert Apponyit +nem lángelméje, nem világhires müveltsége teszi köztünk a +legnagyobbá: ő a legmelegebb, leggyöngédebb szivü ember mindnyájunk +között. Lángész és meleg sziv: Istennek e két adományában van az ő +nagysága, minden más magyar ember nagyságán felülemelkedő.</p> +<p>Gyermek nem lehetett boldogabb, mint amilyen volt ez a nagy +ember, amikor bejártuk a kertet, meg <span class="pagenum"><a name= +"Page_273" id="Page_273">-273-</a></span> a tanyát. – Nini, +cseresznye! örvendezett a legnagyobb magyarban a gyermek, s nosza, +neki a fának, szedegette a ropogós piros cseresznyét – ó, de +pompás, ó, de jó! Tovább mentünk, mendegéltünk. – Nini, eper! s +eprésző gyermek hajlékonyságával hajolt le nagyhirtelen s szedte, +szedegette az ananász-epret. Tovább mentünk, mendegéltünk. – Nézd +ezeket a paszuly- meg hagymatáblákat, mondja Tóth János – ezeket +mind Elek ültette s kapálta. De Apponyi nem csodálkozott ezen. Az ő +nagy esze és nagy szive megértette, hogy nekem, a hontalannak, +testi s lelki szükség a mezei munka. – Szegény Elek, sokat +szenvedhet a lelked, sokat… S mondta ezt oly mély meghatottsággal, +mintha bennem látná megtestesülni hontalanná lett milliók sok s +nagy szenvedését.</p> +<p>Egynapi pihenőre jött Apponyi, de bizony nem volt az pihenő. +Alig ebédeltünk meg, a kertben, a tanyán kun-magyarok tengere +hullámzott. Lóháton, kocsin, gyalog zarándokoltak férfiak, nők, +gyermekek: látni, hallani a legnagyobb magyart. Jöttek, hogy +megtöltse reménnyel, hittel csüggedező szivüket.</p> +<p>– Csodálatos, csodálatos, rebegi megindultan. Ime, a néplélek +örök rejtelem. A reménységnek egy vékony, igen vékony szálát hoztam +Párisból. Azt hittem, nagy kiábrándulás fogad s im, megható +szeretettel, bizalommal találkozom mindenütt. Mely felséges szép +volt a beszéde! Künn a tanya udvarán. Isten szabad ege alatt. Mely +áhitattal csüngöttek szózatos ajkán! És megteltek a szivek +<i>hittel</i>, szebb jövendő hitével. Csodát müvelt a nagy ember. A +legnagyobb magyar.</p> +<p>Ma reggel utazott el. Én kisértem a vasuthoz. Korán kiröpültünk +a kisujszállási állomásra. Kedves ligetecske a pályaház +átellenében. Ott sétáltuk el a várakozás idejét. Ez az óra +felejthetetlen óra. Ki mondja, hogy aggastyán a legnagyobb magyar? +A mesebeli örökifjuság ő.</p> +<p>– Látod, én szeretek élni. Én ugy szeretem az <span class= +"pagenum"><a name="Page_274" id="Page_274">-274-</a></span> életet. +És hiszem, hogy bevezetem az Igéret földjére népemet. Hiszem, +hiszem.</p> +<p>Megszégyenülten néztem magam elé. Ha Ő hisz a nemzet +feltámadásában, szabad-e nekem kételkednem ebben?…</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>Augusztus.</i></p> +<p>Február óta egyetlen levelet sem kapott tőlem Mária. Az én +leveleim, ugy látszik, mind a Tiszában lelik hullámsirjukat. Az ő +leveleit – menekültek hozzák. Mert szakadatlan jönnek kiutasitott +és szökevény magyarok. Minden levél a fiam emberfeletti +szenvedéseit zokogja. Nem halt meg hát a fiam. Nem temették junius +5-én. Tovább kell imádkoznom, könyörögnöm: Uram, könyörülj rajta, +váltsd meg szenvedéseitől. Küldd le hozzá a jótevő halált! +Halljátok, emberek? Imádkozom a fiam haláláért!</p> +<p>S nem és nem mehetek hozzá! Volna akárhol a föld kerekén, nyitva +az ut előttem, csak az édes anyaföld van elzárva! Az én szenvedésem +is emberfeletti. Meddig birom?</p> +<p class="center">*</p> +<p class="right"><i>Szeptember 21.</i></p> +<p>Ma egy esztendeje… Éljek száz esztendőt, a bus képet nem +felejtem el: Mária megy a fiával, vissza-visszanéznek, szomoruan +integetnek, aztán alakjukat a messzeség elnyeli. Vajjon +megkönyörült-e Isten szerencsétlen fiamon? Az utolsó hir róla: +mozdulatlan ül egész nap s szivszakadva várja apját s testvéreit. +Lolli már kétszer próbált szerencsét. Vajjon a második próba +sikerült-e? Vajjon életben találta-e a bátyját? «Emberfeletti +szenvedés»… «Februári leveled az utolsó!» Máriának minden levele +ezt zokogja. Isten, Isten, mit vétettem, hogy ily kegyetlenül +versz!</p> +<p class="center">*</p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_275" id= +"Page_275">-275-</a></span></p> +<p class="right"><i>Szeptember 30.</i></p> +<p>Ma hatvanegy esztendeje, hogy busbeteg anyám szivéről +leszakadtam. E nap megünneplésére hetek óta készülődnek a +Móricz-tanyai fészek melegszivü lakói. Matild, a kedves bajor nő, +nem is titkolta, hogy verssel fog «visszalőni», mivelhogy az ő +születésnapjára verset irtam én is. Verset – accusativus nélkül. +Azért anélkül, mert Matild következetesen mellőzi magyar beszédében +az accusativust. Csodálatosan fellobbant elfojtott kedvem tüze ez +üdvköltemény irása közben. Pajkos lettem egy pillanatra, irván: +«Ugy szép a nő, ha ragtalan, – Ha övé mind, mi rajta van.» Mintha +biztatott volna irásközben egy pajkos manó: Rajta, rajta! Kacagj és +kacagtass. Nemsokára sirni fogsz, szegény, öreg ember!</p> +<p>Tegnap… Igen, tegnap estefelé behozták szobámba a postát. Könyv +irása közben hozták be. A tollat letettem. Ihol, az első gratuláló +levél. Marci levele. A legidősebb gyermekemé. Azé, akihez irtam a +Testamentum-ot… Ime, a levél:</p> +<p>«Édes, jó apám!</p> +<p>Huszonkettedikén érkezett az a leveled, melynek első sorai oly +megrenditően fejezik ki azt, amit Jancsinkkal kapcsolatban +valamennyien érezünk. És aznap este hozta egyik Solymossy-fiu azt a +hirt, melyet immár nekem kell tudtodra adnom, hogy e hónap 5-én +megváltotta szenvedéseitől a halál.</p> +<p>Az utolsó esztendők valamennyiünket elég bölccsé tettek ahhoz, +hogy inkább irigyeljük, mint sajnáljuk azt, aki meghalt – még akkor +is, ha nem kell ugy felkiáltanunk, ahogy a Testamentumban irtad: +«Istenem, csakhogy már nem szenved!» Amit érzünk: inkább meghatott +visszaemlékezés szive jóságára, arra a szeretetre, mely +valamennyiünkre sugárzott belőle – és inkább gonosz szivektől +tönkretett élete, mint halála az, amit megsiratunk. Csodálatos +dolog, de az a szenvedés, melyen tőlünk elszakitva ment keresztül; +melyet szinte csak a szivek fantáziájának segitségével oszthattunk +meg vele: <span class="pagenum"><a name="Page_276" id= +"Page_276">-276-</a></span> állandóan ott ült a lelkünkön s +közelebb hozta őt hozzánk, mint az apróbb-nagyobb bajokban együtt +töltött évek. Most csak azt látjuk benne, akit az utolsó +esztendőben láttunk lelki szemünkkel: a sorstól megnyomoritott, +melegszivü, sokat szenvedő, jó fiut. Lelkünkben adjuk meg neki azt +a végtisztességet, amit sirja mellett meg nem adhattunk. És tudjuk, +hogy – ha lehet – még több melegséggel kell – helyette is – +körülvennünk Téged és Anyánkat… azt a párembert, aki gyermekének +elvesztésére talán a világ valamennyi szülője közt legkevésbé volt +lelkileg elkészülve.»</p> +<hr class="tb" /> +<p>Könny minden szemben: igy folyt le a Móricz-tanyai ünnep. Lelkem +a kisbaconi házban. Szüntelen egy képet látok: Mária lezárja fiának +a szemét. A házban nagy üresség. Egyedül van Mária, egyedül, +egyedül, mint ahogy egyedül volt édesanyám, amikor leborult +édesapám holttetemére. Hiába sir föl: Jertek, jertek, imádkozzatok! +Egyedül roskad a halottas ágy mellé. Ó, Mária, Mária, de eltalálták +a nevedet!</p> +<hr class="tb" /> +<p>Mostan pedig bezárom könyvemet. Mostan pedig várom, éjjel-nappal +várom Máriát. Jere, jere, csendesüljön le szived még élő +gyermekeid, unokáid seregében. Közeleg a tél, de csak jere, meleg +szivvel várunk reád, Golgothát járó Mária!</p> +<p>Tavasz nyiltán kéz a kézben megyünk haza. Az édes anyaföldre. +Ahol szüleink és gyermekünk sirja domborul. Együtt ültetjük tele +virággal sirjukat.</p> +<p>Megyünk, megyünk…</p> +<p>Mindent elvehetnek tőlünk, de azt a talpalatnyi földet, szüleink +és gyermekünk sirja közt, el nem vehetik. Nincs az a földi hatalom, +amely elvegye. El nem vitatható szent örökségünk ez.</p> +<p>Kegyeletlen kéz kidöntheti szüleim sirkövét, mind hiába, +végrendeletem e könyvben megmarad: <span class="pagenum"><a name= +"Page_277" id="Page_277">-277-</a></span></p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Ami szépet és jót könyveimben +láttok,<br /></span> <span class="i0">E két öreg ember szivéből +eredett.<br /></span> <span class="i0">Ha majd kihull a toll +reszkető kezemből,<br /></span> <span class="i0">E két öreg ember +mellé temessetek.<br /></span></div> +</div> +<p>Ide temetnek Téged is, testben-lélekben velem = egy Mária! +Együtt álmodjuk át a Végtelen éjszakát.</p> +<p>…Tavasz nyiltán hazamegyünk, Mária.</p> +<div class="figcenter"><img src="images/im02.png" alt="" /></div> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_278" id= +"Page_278">-278-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT11" id="CHAPT11"></a>TARTALOM.</h2> +<ul class="TOC"> +<li><a href="#CHAPT01"><b>Első fejezet.</b></a> Ebben a tékozló fiu +uj életet kezd s igen szép álmot lát a csángó magyarok földjén, +husvét hajnalán<span class="ralign"><a href= +"#Page_3">3</a></span></li> +<li><a href="#CHAPT02"><b>Második fejezet.</b></a> Ebben szó lesz +ifju óriásokról, egy rövid, de igen szép meséről, ezzel +kapcsolatosan a fészekrakásról<span class="ralign"><a href= +"#Page_23">23</a></span></li> +<li><a href="#CHAPT03"><b>Harmadik fejezet.</b></a> Ebben az igen +hosszu fejezetben az iróember két nagy ellenségéről: az +ujságszerkesztésről s a honatyaságról lesz szó<span class= +"ralign"><a href="#Page_49">49</a></span></li> +<li><a href="#CHAPT04"><b>Negyedik fejezet.</b></a> Ebben csudát +lát az olvasó: a magyar iró már könyvirásból is megél<span class= +"ralign"><a href="#Page_89">89</a></span></li> +<li><a href="#CHAPT05"><b>Ötödik fejezet.</b></a> Ebben igen +közönséges dolgokról lesz szó, nevezetesen: házépitésről, +faültetésről, mezei és falusi életről<span class="ralign"><a href= +"#Page_98">98</a></span></li> +<li><a href="#CHAPT06"><b>Hatodik fejezet.</b></a> Ebben meghal +nagyapó és nagyanyó igen szép, s meghal egy könyv igen csuf +halállal<span class="ralign"><a href= +"#Page_137">137</a></span></li> +<li><a href="#CHAPT07"><b>Hetedik fejezet.</b></a> Ebben +folytatódik a csendes falusi élet, de hirtelen-váratlan megszakitja +ezt égnek, földnek megrendülése, ami közönségesen világháborunak +neveztetik<span class="ralign"><a href= +"#Page_157">157</a></span></li> +<li><a href="#CHAPT08"><b>Nyolcadik fejezet.</b></a> Ebben +folytatódik égnek, földnek megrendülése s előreláthatóan következik +a nagy összeomlás<span class="ralign"><a href= +"#Page_214">214</a></span></li> +<li><a href="#CHAPT09"><b>Kilencedik fejezet.</b></a> Ebben oly +szomoru dolgokról lesz szó, amikről az iró nem szeret, de kénytelen +beszélni<span class="ralign"><a href= +"#Page_224">224</a></span></li> +<li><a href="#CHAPT10"><b>Tizedik fejezet.</b></a> Ebben naplószerü +feljegyzések, soha el nem küldött levelek lesznek, s az igen +hosszura nyult könyv befejeződik<span class="ralign"><a href= +"#Page_250">250</a></span></li> +</ul> + + + + + + + +<pre> + + + + + +End of Project Gutenberg's Édes anyaföldem! (2. kötet), by Elek Benedek + +*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK ÉDES ANYAFÖLDEM! (2. KÖTET) *** + +***** This file should be named 38673-h.htm or 38673-h.zip ***** +This and all associated files of various formats will be found in: + https://www.gutenberg.org/3/8/6/7/38673/ + +Produced by Albert László (This file was produced from +text and images generously made available by Hungarian +Electronic Library.) + + +Updated editions will replace the previous one--the old editions +will be renamed. + +Creating the works from public domain print editions means that no +one owns a United States copyright in these works, so the Foundation +(and you!) can copy and distribute it in the United States without +permission and without paying copyright royalties. Special rules, +set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to +copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to +protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark. Project +Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you +charge for the eBooks, unless you receive specific permission. If you +do not charge anything for copies of this eBook, complying with the +rules is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose +such as creation of derivative works, reports, performances and +research. They may be modified and printed and given away--you may do +practically ANYTHING with public domain eBooks. Redistribution is +subject to the trademark license, especially commercial +redistribution. + + + +*** START: FULL LICENSE *** + +THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE +PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK + +To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free +distribution of electronic works, by using or distributing this work +(or any other work associated in any way with the phrase "Project +Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project +Gutenberg-tm License (available with this file or online at +https://gutenberg.org/license). + + +Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm +electronic works + +1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm +electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to +and accept all the terms of this license and intellectual property +(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all +the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy +all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession. +If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project +Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the +terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or +entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. + +1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be +used on or associated in any way with an electronic work by people who +agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few +things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works +even without complying with the full terms of this agreement. See +paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project +Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement +and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic +works. See paragraph 1.E below. + +1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation" +or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project +Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual works in the +collection are in the public domain in the United States. If an +individual work is in the public domain in the United States and you are +located in the United States, we do not claim a right to prevent you from +copying, distributing, performing, displaying or creating derivative +works based on the work as long as all references to Project Gutenberg +are removed. Of course, we hope that you will support the Project +Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by +freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of +this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with +the work. You can easily comply with the terms of this agreement by +keeping this work in the same format with its attached full Project +Gutenberg-tm License when you share it without charge with others. + +1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern +what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in +a constant state of change. If you are outside the United States, check +the laws of your country in addition to the terms of this agreement +before downloading, copying, displaying, performing, distributing or +creating derivative works based on this work or any other Project +Gutenberg-tm work. The Foundation makes no representations concerning +the copyright status of any work in any country outside the United +States. + +1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: + +1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate +access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently +whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the +phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project +Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, +copied or distributed: + +This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with +almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or +re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included +with this eBook or online at www.gutenberg.org + +1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived +from the public domain (does not contain a notice indicating that it is +posted with permission of the copyright holder), the work can be copied +and distributed to anyone in the United States without paying any fees +or charges. If you are redistributing or providing access to a work +with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the +work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 +through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the +Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or +1.E.9. + +1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted +with the permission of the copyright holder, your use and distribution +must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional +terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked +to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the +permission of the copyright holder found at the beginning of this work. + +1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm +License terms from this work, or any files containing a part of this +work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. + +1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this +electronic work, or any part of this electronic work, without +prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with +active links or immediate access to the full terms of the Project +Gutenberg-tm License. + +1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, +compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any +word processing or hypertext form. However, if you provide access to or +distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than +"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version +posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org), +you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a +copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon +request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other +form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm +License as specified in paragraph 1.E.1. + +1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, +performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works +unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. + +1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing +access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided +that + +- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from + the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method + you already use to calculate your applicable taxes. The fee is + owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he + has agreed to donate royalties under this paragraph to the + Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments + must be paid within 60 days following each date on which you + prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax + returns. Royalty payments should be clearly marked as such and + sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the + address specified in Section 4, "Information about donations to + the Project Gutenberg Literary Archive Foundation." + +- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies + you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he + does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm + License. You must require such a user to return or + destroy all copies of the works possessed in a physical medium + and discontinue all use of and all access to other copies of + Project Gutenberg-tm works. + +- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any + money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the + electronic work is discovered and reported to you within 90 days + of receipt of the work. + +- You comply with all other terms of this agreement for free + distribution of Project Gutenberg-tm works. + +1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm +electronic work or group of works on different terms than are set +forth in this agreement, you must obtain permission in writing from +both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael +Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the +Foundation as set forth in Section 3 below. + +1.F. + +1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable +effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread +public domain works in creating the Project Gutenberg-tm +collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic +works, and the medium on which they may be stored, may contain +"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or +corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual +property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a +computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by +your equipment. + +1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right +of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project +Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project +Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project +Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all +liability to you for damages, costs and expenses, including legal +fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT +LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE +PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE +TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE +LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR +INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH +DAMAGE. + +1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a +defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can +receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a +written explanation to the person you received the work from. If you +received the work on a physical medium, you must return the medium with +your written explanation. The person or entity that provided you with +the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a +refund. If you received the work electronically, the person or entity +providing it to you may choose to give you a second opportunity to +receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy +is also defective, you may demand a refund in writing without further +opportunities to fix the problem. + +1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth +in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER +WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO +WARRANTIES OF MERCHANTIBILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. + +1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied +warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. +If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the +law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be +interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by +the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any +provision of this agreement shall not void the remaining provisions. + +1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the +trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone +providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance +with this agreement, and any volunteers associated with the production, +promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works, +harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, +that arise directly or indirectly from any of the following which you do +or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm +work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any +Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause. + + +Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm + +Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of +electronic works in formats readable by the widest variety of computers +including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists +because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from +people in all walks of life. + +Volunteers and financial support to provide volunteers with the +assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's +goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will +remain freely available for generations to come. In 2001, the Project +Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure +and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations. +To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation +and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 +and the Foundation web page at https://www.pglaf.org. + + +Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive +Foundation + +The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit +501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the +state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal +Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification +number is 64-6221541. Its 501(c)(3) letter is posted at +https://pglaf.org/fundraising. Contributions to the Project Gutenberg +Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent +permitted by U.S. federal laws and your state's laws. + +The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S. +Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered +throughout numerous locations. Its business office is located at +809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email +business@pglaf.org. Email contact links and up to date contact +information can be found at the Foundation's web site and official +page at https://pglaf.org + +For additional contact information: + Dr. Gregory B. Newby + Chief Executive and Director + gbnewby@pglaf.org + + +Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg +Literary Archive Foundation + +Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide +spread public support and donations to carry out its mission of +increasing the number of public domain and licensed works that can be +freely distributed in machine readable form accessible by the widest +array of equipment including outdated equipment. Many small donations +($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt +status with the IRS. + +The Foundation is committed to complying with the laws regulating +charities and charitable donations in all 50 states of the United +States. Compliance requirements are not uniform and it takes a +considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up +with these requirements. We do not solicit donations in locations +where we have not received written confirmation of compliance. To +SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any +particular state visit https://pglaf.org + +While we cannot and do not solicit contributions from states where we +have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition +against accepting unsolicited donations from donors in such states who +approach us with offers to donate. + +International donations are gratefully accepted, but we cannot make +any statements concerning tax treatment of donations received from +outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. + +Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation +methods and addresses. Donations are accepted in a number of other +ways including including checks, online payments and credit card +donations. To donate, please visit: https://pglaf.org/donate + + +Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic +works. + +Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg-tm +concept of a library of electronic works that could be freely shared +with anyone. For thirty years, he produced and distributed Project +Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support. + + +Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed +editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S. +unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily +keep eBooks in compliance with any particular paper edition. + + +Most people start at our Web site which has the main PG search facility: + + https://www.gutenberg.org + +This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, +including how to make donations to the Project Gutenberg Literary +Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to +subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. + + +</pre> + +</body> +</html> diff --git a/38673-h/images/im01.png b/38673-h/images/im01.png Binary files differnew file mode 100644 index 0000000..3223ff9 --- /dev/null +++ b/38673-h/images/im01.png diff --git a/38673-h/images/im02.png b/38673-h/images/im02.png Binary files differnew file mode 100644 index 0000000..3ea4286 --- /dev/null +++ b/38673-h/images/im02.png diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6312041 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This eBook, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..f2083e8 --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +eBook #38673 (https://www.gutenberg.org/ebooks/38673) |
