NormalizeHEADmain

1 files changed, 0 insertions, 8742 deletions

diff --git a/old/66348-0.txt b/old/66348-0.txt
deleted file mode 100644
index 6fca57a..0000000
--- a/old/66348-0.txt
+++ /dev/null
@@ -1,8742 +0,0 @@
-The Project Gutenberg eBook of A podolini kisértet, by Gyula Krúdy
-
-This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
-most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
-whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
-of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at
-www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you
-will have to check the laws of the country where you are located before
-using this eBook.
-
-Title: A podolini kisértet
-
-Author: Gyula Krúdy
-
-Release Date: September 20, 2021 [eBook #66348]
-
-Language: Hungarian
-
-Character set encoding: UTF-8
-
-Produced by: Albert László from page images generously made available by
-             the Internet Archive
-
-*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A PODOLINI KISÉRTET ***
-
-KRÚDY GYULA
-
-A PODOLINI KISÉRTET
-
-BUDAPEST,
-
-Rákosi Jenő Budapesti Hirlap Ujságvállalata
-
-M DCCCC VI
-
-BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.
-
-
-
-
-VALAMI ELŐSZÓ-FÉLE.
-
-Sok esztendővel ezelőtt egy felsővidéki, kis szepességi városkának
-voltam a lakosa. Ugy hivják a városkát: Podolin. Közel a határszélhez, a
-Kárpátok alatt, mély völgyben feküdt a városka és vasutnak hire-hamva se
-volt messzi vidéken. Ám a városka mégis utjába esett annak a nagy
-országutnak, a mely keresztül vezet a határon és igy nem volt teljesen
-elzárva a külvilágtól. A furmányos szekerek nagy csörömpöléssel döcögtek
-a városka kövezetén, a mely még a középkorból maradt itten. Messzi
-földről jött vásárosok megpihentek az egyetlen vendégfogadóban, a
-Rókában, a hol az ivó sötét falain százesztendős felirások hirdetik,
-hogy itt valamikor lengyel hercegek mulatoztak. A derék Zsigmond király
-zálogba vetette Podolint tizenkét másik várossal együtt és hosszu száz
-esztendőkig el volt szakitva a hazától a kis középkori város. Lengyel
-urak mulatoztak benne és lengyel kapitányok parancsoltak a népességnek.
-De akármilyen soká tartott a podoliniak számkivetettsége, az ódon
-városházán az egymás után következő polgármesterek féltő gonddal őrizték
-a város régi, magyarvilágbéli pecsétjét, törvénykönyveit. Nagy
-Magyarországot sohasem felejtették el teljesen és fájó szivvel gondoltak
-a messzi hazára, mint a számüzöttek gondolnak a honukra. A gazdagabb
-patriciusok Magyarországba küldték a fiaikat iskolába és a régi krónikák
-akárhány polgármesterről tudnak, a ki az iskolai tudományokat a
-debreceni nagy kollégiumban nyeldeste A százesztendők multak és a
-szegény podoliniak már azt hitték, hogy soha többé vissza nem váltja
-őket a haza a zálogból. Mig egyszer Mária Teréziának sok birodalmi
-tervei, ábrándjai közepette eszébe jutottak a szegény szepesi városok.
-Akkor már nagyon régen sinylődtek a városok az idegen zálogban. A nagy
-királynő egy szekér aranyat küldött a lengyel királynak a városok
-váltságdija fejében és a városok, közöttük Podolin is ujra a magyar haza
-tartozékai lettek…
-
-A hosszu középkori rabság azonban rányomta bélyegét a városkára. Az
-idegen uralom alatt a városka semmit sem fejlődött. Elég bajuk, gondjuk
-volt a lengyel királyoknak a saját országukkal, országuk városaival. Mit
-törődtek volna az idegen jószággal? Annyit tettek, hogy néhány lándzsás
-katonát küldtek a városka őrizetére, a kik megvédelmezték a polgárokat a
-hegyvidéki rablóbandáktól. A várost magas kőfal vette körül és a falakon
-négy kapu nyilott a négy égitáj felé. A Poprád ott szaladt el a bástyák
-alatt, mintha csak a Poprádot is zálogba csapta volna a könnyelmü
-Zsigmond: a Poprád is kifelé folyt Lengyelországba; keresztül a
-határszéli hegyláncokon, nagy magasságban járja be meredek utját; minden
-természeti törvény ellenére nem lefelé, hanem felfelé folyván. A
-pirospötyös pisztrángok lengyel honfiak csemegéi voltak és a hűtelen
-folyó folyását már a nagy királynő sem tudta megváltoztatni. A Poprád
-örökre a lengyeleké maradt; örökre hűtelen hazájához, a melybe minden
-folyó befelé folyik, nem pedig kifelé.
-
-A zálogba töltött százévek tehát ugy multak el a városka felett, mintha
-valami dermedt álomban töltötték volna. Mária Terézia idejében egyszerre
-fölébredtek az emberek hosszu álmukból, megdörzsölték a szemüket:
-
-– Nini – mondták – asszony-király van Magyarországban. Mi bizony azt
-hittük, hogy még mindig Zsigmond uralkodik.
-
-A regebeli Rip van Winkle ébredt fel itt a mély völgyben, csakhogy husz
-esztendő helyett századokat aludt. A városka ugyanabban a középkori,
-ódon állapotban van Mária Terézia idejében, mint a mikor Zsigmond
-zálogba vetette. Nem raktak itt le egyetlen téglát sem azóta, – talán
-még az emberek is ugyanazok voltak. A lengyel kulturát, müveltséget nem
-vették be, megmaradtak tehát Zsigmond király korában. Ugyanazok a
-divatok, szokások uralkodtak; Corinini ezredes, a nagy királynő
-kiküldött biztosa a maga egyszerü katona eszével csudálkozva irja meg
-jelentését a városokban talált állapotokról.
-
-– Itten, – irja az ezredes, – egyetlen polgárt sem találtam, a ki
-bizonyosan tudná, hogy fölséged előtt, mely uralkodók valának a magas
-trónuson. Csudálkozva hallgatták, hogy a habsburgi ház uralkodik a
-birodalomban – Isten szent akaratából.
-
-A lengyel lándzsásokat elrendelték a városkapuk őrizetétől és a kapukon,
-különösen a délfelé nyilókon uj áramlatok, szelek kezdtek befujdogálni.
-A városka, felébredvén hosszu álmából, mozogni, fejlődni kezdett. Igen
-ám, csakhogy mit csináljanak most-azzal az átaludott száz esztendőkkel?
-A dolgok természetes rendje szerint azt a lemulott időt nem lehetett
-elsemmizni. Olyon varázscsizmát még Mária Terézia sem huzhatott a
-visszaváltott városkák lábára, a mely csizmákkal száz esztendőket
-lehetne egyszerre ugrani. Azokat az elaludt századokat végig kellett
-élni, végig kellett csinálni. Andrássy János, Szepes vármegye akkori
-alispánja, a ki hires volt nagy eszéről, bölcseségéről, maga is
-elcsodálkozott a városok középkorias állapotain.
-
-– Már régen el fogjuk felejteni az egész középkort, a szepesi városokban
-még mindig föltalálalható leszen ez a kor. Ők elmaradtak az időtől és
-talán sohasem fogják utólérni a valóságos időt – mondta a bölcs alispán
-és látszólag igaza volt.
-
-A városkák folytatták a fejlődésüket ott, a hol elhagyták Zsigmond
-király korában. Békés, csendes, belvillongástól mentes idők jártak, az
-idegen gyámság alól felszabadult városnak mégis a legelső gondja volt, a
-hosszu századokon át megrongált várfalakat, bástyákat kijavitani,
-megerősiteni. A kapukhoz polgárőrséget rendeltek, a mely ügyelte az
-utazókat, vándorlókat, kereskedőket. Éjjel becsukták a kapukat és a
-városra középkori csendesség borult. Az utcákon nem járt senki,
-legfeljebb a Rókában busult néhány utazó idegen, a mig a városi
-darabontok aludni nem zavarták őket. A Poprád sietett, futott a határ
-felé, a nagy hegyek, sötét erdők nagy árnyékukkal ráfeküdtek a
-városkára. Mintha arra vigyáztak volna, hogy az átaludott esztendőkből
-nem fog-e egyet is elsikkasztani?
-
-De nem sikkasztott el egy hónapot sem. Az uj házakat, a melyeket itt-ott
-épitettek, régi középkorias stilusban tervezték az épitők. Lobumirszky
-hercegnek, a ki a városkának templomot épittetett, arcképét megföstették
-a városháza számára… És abban az időben, a mikor én a városka lakója
-voltam, a városi tanács mindenféle elavult jogoknak alapján örökös
-számüzetésre itélt egy asszonyt, bizonyos Wart Erzsébetet. De hiszen
-éppen ezt akarom elmondani.
-
-
-
-
-ELSŐ FEJEZET.  _Egy különc ember története._
-
-A podolini háromszáz esztendős házak között, a melyek a piacteret
-négyszögalakban határolták, nem volt a legfiatalabb, de a legvénebb sem
-az az emeletes, keskeny, nyurga ház, a mely csupán abban különbözött a
-többitől, hogy állandóan szép sárgára volt beföstve. A tulajdonos
-hiusága tette talán, vagy valami véletlen viszonyok: elég az hozzá, hogy
-a vén házról soha sem mosta le teljesen a föstéket az idő. Igy aztán
-bizonyos tekintélyre tett szert e ház a többiek között, a melyeket talán
-Zsigmond király óta sem festettek. A kapuja ennek is zárva volt, mint a
-többieké általában. Mintha örökösen attól rettegtek volna a lakosok,
-hogy valamelyik órában ellenséges hadak csapnak le a városra és
-kirabolják a házat. Legalább is akkora vasrácsok voltak az ablakokon,
-mintha hosszu ostromra volnának berendezkedve. Hiába, őket a békés idők
-meg nem csalják! Egyszer mégis csak átcsap a határon valamely ellenséges
-sereg; aztán az ellenfél nem kér, hanem visz mindent, a mi a kezeügyébe
-akad. A sárga háznak a kapuja tehát csöppet sem volt nagyobb gonddal
-bezárva, mint a többié. A kapu felett három kőből faragott kutyafej
-emelte még a háznak külső diszét. Közönségesen Riminszky-háznak hivták a
-házat és bennelakóját Riminszky Kázmérnak. Riminszky Kázmér volt a
-leggazdagabb podolini polgár.
-
-Az alföldi embereknek a gazdagsága földekben, gulyákban, ménesekben
-fekszik. De hát itt nincsenek se földek, se gulyák, se ménesek. (Habár
-némelyek tudni vélték azt is, hogy Riminszkynek nagy birtoka van valahol
-Szeged alatt, a melyet bérbe adott.) Miben volt Riminszkynek a
-gazdagsága? Juhnyájakban, a melyek kora tavasztól késő őszig a hegyek
-között tanyáztak, aztán elvitték őket a majorságokba.
-
-Az ördög tudná, hogy hány nyája volt Riminszkynek szerte a hegyek
-között. A felvidéki fantázia igy festette Riminszkynek a gazdagságát:
-Állitanának valahol egy nagy ollót, a mely olló egyebet sem tenne, mint
-folyton-folyvást a juhokat nyirná. Riminszky pedig otthon kényelmes
-házában egyebet sem tenne, mint olvasgatna csendesen:
-
-– Egy, kettő, három…
-
-A mint egy számot kiejtene a száján, a juhászok mindig egy birkát
-kapnának el a hátulsó lábánál fogva s odanyomnák a nagy olló alá, a mely
-egyszerre lenyirná a bundájukat. Riminszky olvasna, a juhászok elkapnák
-a juhokat, az olló nyirna, a lenyirt juhok száma annyi volna, hogy a
-majorosok se tudnák már számon tartani, a gyapju olyan garmadává nőne,
-hogy magasabb volna a Lynt hegynél, – Riminszky pedig még mindig olvasna
-és a juhászok szakadatlanul kapdosnák a birkák hátulsó lábát. Igy
-olvashatna Riminszky élete végeig, de még akkorára se volna vége a
-birkáknak.
-
-Riminszkynek jobb dolga volt, semhogy belefogott volna a végtelen
-számadásba, azaz hogy semmi dolga sem volt. A podoliniak azt mondták,
-hogy ugy él, mint egy király. Én a magam eszével azt gondolom, hogy
-Riminszky ugy élt, mint egy – kutya. Mint egy vén fogatlan eb, a mely
-már semmiben sem találja gyönyörüségét. Agglegény volt, senkinek nem
-volt tudomása arról, hogy a szerelem valamikor megkörnyékezte volna a
-gazdag ember szivét. Pedig lányok, menyecskék teremtek ezen a vidéken
-is, nem szebbek, sem csunyábbak, mint Toporcon, vagy Lublón. Igaz, hogy
-másfelé se igen kereste Riminszky Kázmér a szerelem gyönyörüségét, de
-Podolinban semmiképpen. Valahogyan mindig idegennek, vendégnek tartotta
-magát a városban. Néha még el is szólta magát:
-
-– Csak addig maradok itt, a mig visszaállitják a lengyel királyságot és
-én visszakapom családi méltóságomat és birtokomat.
-
-Habár régen elmult háromszáz esztendeje, hogy a Riminszkyek Podolinba
-költöztek, sohasem feledkeztek meg arról, hogy az őseik valamikor vajdák
-voltak ott, a határon tul levő országban és fejedelmekkel voltak
-atyafiságban. Jártak rossz idők, jó idők a Riminszkyekre, a családi
-hagyományokat mindig egyforma gonddal ápolták. Egyszer valamelyik
-Riminszkyt éppen polgármesternek akarták megválasztani. Fölkeresték a
-városka vénei és felajánlották neki e méltóságot. Riminszky keserüen
-nevetett fel:
-
-– Megbolondultak az urak? Ha akarnám herceg lehetnék Lengyelországban és
-mert nem akarok, azért podolini polgármester legyek? Nem, urak, nem. Ne
-nézzenek egész bolondnak.
-
-A tanácsurak összenéztek és elszégyelték magukat. Persze-persze, ha
-valaki herceg lehetne Lengyelországba, hogyan lehessen az Podolinban
-polgármester? Nem is kérték többé a Riminszkyeket semmiféle hivatalnak
-az elfogadására. Habár az idők során akadt olyan is közöttük, a kire
-bizony ráfért volna valami hivatalocska, de nem vállalta. Büszkén
-nélkülözött. Annak a bizonyos Riminszkynek az apja – a kinek annyi
-tenger birkája volt – annyira elszegényedett, hogy már nem rejtegethette
-a nyomoruságát. A csizmája, köntöse leszakadozott róla, a tanácsbeli
-urak már azt várták, hogy Riminszky egy szép napon jelentkezik városi
-hajdunak. De Riminszky nem jelentkezett. Elbujdosott, eltünt a vidékről.
-A podolini urak gunyosan mondogatták:
-
-– Elment a hercegségét keresni. Vajjon megtalálja-e?
-
-Megtalálta-e, nem találta meg, – Riminszky soha sem beszélt róla, a
-mikor visszakerült. Csak elkezdte a juhnyájakat vásárolni. Egyiket a
-másik után vette, épitette a majorokat és a juhászaiból kitellet volna
-egy nagy hadsereg. A kisfiát – Kázmért – mindig maga mellé ültette a
-szekérbe, ha elment a juhászokat ellenőrizni a hegyek közé A kisfiu még
-alig látszott ki a földből, már ugy értette az apja mesterségét, hogy az
-öreg majd kibujt örömében a bőréből. A juhászokkal nagyszerüen tudott
-káromkodni és ismerte névszerint a komondorokat, majorosokat,
-juhászgazdákat. Annyira tetszett neki a juhászság, hogy kamaszkorában
-félesztendeig lakott a veresnyei hegyek között. Ott juhászlegénykedett,
-nyirta, fürösztötte a birkákat; fejte az anyajuhokat és olyan sajtokat
-küldött haza, az apjának, hogy az öreg két hétig se birta megenni. A
-mikor Kázmér a juhászságból hazakerült, az öreget éppen az nap
-teritették ki. Valami mérges légy csipte meg. A légycsipés két nap alatt
-végzett vele. Klebák Mihály, a városi nótárius ebben a pár szóban
-terjesztette a fiu elé apja végrendelkezését:
-
-– Az öreg ur azt hagyta, hogy szaporitsd a juhokat, mindig csak azt
-szaporitsad. Egyszer éhinség talál kiütni és akkor felszökik a birkahus
-ára.
-
-Kázmér levágta a fejét.
-
-– Mást nem mondott?
-
-– Mondott, mondott, – felelt Klebák Mihály, – de annak bizony a felét
-sem értettük meg. Körülbelül azt vettük ki, hogy a családi papirosok a
-nagy ládában vannak, meg mi egymás. Az öreg ur az utolsó percig nem
-hitte, hogy egy nyomorult légycsipés elbánik olyan erős emberrel, mint a
-milyen ő volt.
-
-Kázmér megfogadta az apai tanácsot. Szaporitotta, mindig csak
-szaporitotta a juhokat a hegyek között. Ha egyik-másik nyájat eladta a
-lengyelországi vásárokon, vett helyébe kettőt. Azonkivül egész hegyeket
-vett meg, a hol a nyájai kényelmesen legelhettek. Az ő idejében
-keletkezett a legenda a nagy ollóról és a tömérdek birkáról. Ősei
-szokásához hiven, mogorva, elzárkózott életet élt. Átutazó vásárosok
-beszélték, hogy láttak néha egy-egy Riminszkyhez hasonló embert idegen,
-messzi városokban megfordulni, a hol duhaj kedvében verekedett, táncolt,
-közben pedig marékszámra szórta az aranyat. De meglehet, hogy ez is csak
-amolyan legenda volt, a milyent messzi földről jött emberek kitalálni
-szoktak. Riminszky Kázmértól oly távol állott a mulatozás, mint a milyen
-távol van a fösvény embertől a pazarlás. Még csak kocsit sem tartott. Ha
-valami utja volt, legtöbbször gyalogszerrel tette meg. A nyájait a
-hegyek között amugy gyalogosan kereste fel. Egy nagy, görcsös botja
-volt, téli időben akárhányszor verekedett ezzel a bottal utonálló
-farkassal. Különben is hatalmas, nagyra termett ember volt. Széles
-vállain kissé meghajolt nagy, csontos feje, mintha mindig a földre
-nézne.
-
-– Hátha valaki elveszitett előtte egy ezüst huszast, – mondogatták a
-rossznyelvü podoliniak.
-
-Csak annyi bizonyos, hogy törött patkót, tengely-szöget nem hagyott
-heverni a nélkül, hogy fel ne vette volna. Mikor utjaiból néha
-hazakerült, megelégedetten rakta ki az asztalra a félpatkót, ócska
-vasdarabokat. Öreg gazdasszonyának, bizonyos özvegy Marcinkánénak,
-figyelmeztetőleg mondta:
-
-– Rakd el és vigyázz rá, mert én találtam.
-
-Az ördög tudja, miért gyüjtötte a rozsdás patkókat? Lehet, hogy ez csak
-amolyan babona volt, mint a többi: templomba nem járt, ha kutya szaladt
-előtte keresztül az uton, megfordult, az öreg asszonyokat csak hátulról
-szerette látni. Rossz kedvében még saját gazdasszonyára, özvegy
-Marcinkánéra is ráförmedt.
-
-– Fordulj meg, tudod, hogy nem szeretem a boszorkány arcodat látni.
-
-Marcinkáné engedelmeskedett, de nem mulasztotta el fel nem sóhajtani:
-
-– Pedig már megszokhatta volna az urfi.
-
-Tudniillik Marcinkáné még a megboldogult Riminszky idejében került a
-házhoz. Az öregnek ugyanis különös szeszélyei voltak. Néha megkivánt
-egyes eledeleket és addig nem nyugodott, a mig étvágyát ki nem
-elégitette. Kövér, puffadt ember volt, és beszéde hevében néha nevetve
-mondogatta:
-
-– Én már husz esztendeje nem álmodom mással, mint végnélküli ebédekkel.
-Midőn elalszom, elkezdek ebédelni, és még mindig az asztalnál ülök, a
-mig megvirrad. Ezeken az álombeli ebédeken olyan eledelekkel traktálnak,
-a melyeket a világ semmiféle szakácsnője nem tud megfőzni. Az éjjel
-éppen juhhusos kásával álmodtam. Egy véka aranyat adnék annak, a ki
-nekem olyan juhhusos kását tudna főzni, a milyet álmomban ettem, a
-melynek ize még mindig a számban van.
-
-Egy véka arany sok pénz, kevés ember látott annyit egy csomóban; az öreg
-Riminszky pedig nemhogy megbánta volna az igéretét, hanem sokszor
-megismételte:
-
-– Egy véka aranyat adnék egy tál kásáért! Én mondom, Riminszky.
-
-Hát a Riminszky mondása nem maradhatott titokban. Elment a hire
-mindenfelé, a hol az asszonyok főzni tudnak, a hol a juhhusos kását
-ismerik. A véka arany izgatta a fantáziákat. Akadtak olyanok is, a kik
-látták a véka aranyat Riminszkynek a szobájában. Oda volt téve az asztal
-közepére. És azé lészen, a ki a legjobb juhturós kását főzi.
-
-Nosza, neki fogtak az asszonyok a juhturós kásának. Késmárktól Lublóig,
-de talán még tovább is, az aszonyok egy fél esztendeig nem főztek mást,
-mint juhturós kását. Hátha éppen akkor jön Riminszky vendégségbe, hátha
-éppen akkor viszi arra az utja? Meg aztán elvitték Riminszkyhez a kását
-nagy cseréptálakban és aggódva lesték, hogyan veszi kezébe a kanalat, a
-puffadt, szőrös ember, hogyan veszi a szájába a kását, megforgatja
-nyelvével, végre rosszkedvüen dünnyögi:
-
-– Eh, ez sem az igazi.
-
-Még a hires Dócziné is megpróbálkozott versenyezni a véka aranyért. A
-maga korában a leghiresebb főzőasszony volt, a kit vittek az ország
-egyik szélétől a másikig. A hol valami nagyszabásu trakta, lakodalom
-vagy lakzi volt készülőben, oda elhivták az ujhelyi főzőasszonyt. Főzött
-a Dunántul, főzött az Alföldön, Erdélyben, mindig szekéren volt és
-örökké utban. Vagy az is meglehet, hogy boszorkány volt ez a Dócziné, a
-ki egyszerre többfelé főzött. Tehát ő is megpróbálkozott a Riminszky
-juhhusos kásájával. A szepesi püspöknél főzött valami traktamentumra, a
-mikor pedig ott rendje-módja szerint elvégezte, nekifogott a kásának.
-
-– Majd megmutatom én Riminszky uramnak, – mondta nagy önteltséggel, –
-olyan kását, mint a milyen az én kásám, még álmában sem evett.
-
-De bizony Riminszky még a Dócziné kásájára se mondott egyebet, mint a
-többire:
-
-– Ez sem az igazi. Hibázik belőle valaminek az ize…
-
-Dócziné haragosan pakkolt. Nem is jött többet még a tájékára sem
-Podolinnak.
-
-A Dócziné kudarca után a többi asszonyokban is megszeppent a versengési
-kedv. A macskába, ha már Dócziné se tudta azt a bizonyos kását megfőzni,
-akkor már nincs is olyan asszony, a ki meg tudná főzni. Pedig hát volt,
-volt. A minthogy mindenféle asszony van a világon. Még olyan is akadt, a
-ki a Riminszky juhhusos kásáját meg tudta főzni. Ez az asszony pedig
-senki más nem volt, mint egy Marcinka nevü juhászgazdának a felesége.
-Marcinka János odakünn volt a juhokkal a hegyek között tavasztól télig.
-Éppen olyan juhászgazda volt, mint a többi. Öreg se volt, fiatal se
-volt, a felesége se volt szebb, mint a többi juhászgazdák felesége.
-Fehér bocskorban, tarka szoknyában, fehér ingvállban járt-kelt a nyáj
-után. A fenyőfából összetákolt kunyhóban főzte az ebédet a juhászoknak,
-– persze juhhust, minden nap juhhust. Egyik nap paprikásan, másik nap
-tokánynak, harmadik nap kásának. A juhászok sohase panaszkodtak a koszt
-miatt.
-
-Egyszer, ősz felé, Riminszky uram éppen azon a hegyen tartott
-vizsgálatot, a hol a Marczinkára bizott nyájak legeltek. Gyalogosan
-ballagott fölfelé a hegynek a mély fenyves erdőben, dél felé járt az
-idő, a nagy utba elfáradt, megéhezett. A juhásztanya pedig még messzire
-volt, Riminszky számitása szerint. A mint ment-mendegélt, a mély hegyi
-utban, a hol birkanyomon kivül más nyom nem látszott, egyszerre
-megállott és szaglászott a levegőben. Majd nagyot nyelt:
-
-– Álmodom, vagy ébren vagyok! – dörmögte. – Az álombeli kásának illatát
-érzem.
-
-Kifutott a nyála a szája két szélén, nekivörösödött, a mint sietésre
-nógatta fáradt lábait.
-
-Egyszerre elmaradt a fenyveserdő és nagy erdei tisztásra ért. A tisztás
-szegletén kis juhásztanya állott, a honnan kékes füst kanyargott a
-tiszta levegőbe. A kis tanya felől sodorta a szél a remek illatot a
-Riminszky orrába. Marczinkáné főzte ott a juhászok ebédjét.
-
-Riminszky a földre dobta a kalapját.
-
-– Adj ennem, – szólt az asszonyhoz.
-
-Az asszony szó nélkül engedelmeskedett a gazda parancsának. Riminszky
-pedig nekiült a kásának és evett, evett, a mig mozdulni tudott. Akkor
-felemelte a szemét és az asszony rózsás arcába nézett.
-
-– Mit csinálnál, ha egy véka aranyad volna? – kérdezte megfontolva.
-
-A juhászné vállat vont. Majd szakadozott bocskorára esett a tekintete.
-
-– Egy pár uj bocskort vennék magamnak…
-
-– Elég! – kiáltott Riminszky nagylelküen. – Egy szekérderék bocskort
-küldök neked. Elhordhatod életed végéig.
-
-Persze, a szekérderék bocskorból, a mire Riminszky elküldte a
-juhásztanyára, nem lett több, mint hat pár. De hát hat pár bocskor is
-nagy ár egy tál kásáért. Főzte is Marczinkáné a kását, valahányszor csak
-gondolta, hogy Riminszkyt utja a juhásztanyára viszi. Riminszky pedig
-valahányszor jött, jóllakott és mindig hat uj pár bocskort küldött a
-juhásznénak. Szaporodtak a bocskorok, messzi vidéken nem volt gazdagabb,
-boldogabb asszony a juhásznénál. Persze, ő nem tudta odafönn, a hegyek
-között, hogy Riminszky uram egy véka aranyat takaritott meg a
-bocskorokkal…
-
-Azon az őszön az történt, hogy hamarább hullott le a hó a hegyek között,
-mint várták. És hamarább jöttek elő a farkasok is a hegyek közül.
-Marczinka Jánost egy holdvilágos éjjelen meglepték a farkasok és a
-derék, szép szál emberből nem maradt meg más, mint a tüszője. Azt nem
-birták megenni a bestiák. Riminszky uram, mikor ennek hirét vette,
-nyomban üzent az asszonyért. Legyen ezentul az ő gazdasszonya.
-Marczinkáné vállalta a hivatalt és még sokáig főzte a hires kását az ő
-gazdájának. A bocskorok mindig kijártak. Marczinkánénak annyi bocskora
-volt az idők folyamán, hogy már nem tudott velük mit csinálni. Ha
-hébe-korba meglátogatta valamelyik atyafia, nyomban bocskort
-ajándékozott neki. Tellett; volt elég a kamarában. Még öregasszony
-korában is mindég ugyanazokat a bocskorokat hordta, a melyeket a
-megboldogult Riminszky ajándékozott neki. Mindig fehér volt a bocskora,
-uj volt a bocskorszija, pedig már olyan öreg volt, hogy talán egy foga
-sem volt. Talán éppen azért nem szeretett Riminszky az arcába nézni, ha
-rossz kedve volt. Talán az apja jutott eszébe az uj bocskorokkal, vagy
-talán, ki tudja, miért haragudott meg néha a vén asszonyokra? Néha
-napokig nem akarta látni, igaz, mást sem engedett olyankor a közelébe.
-Bezárkózott a szobájába és járt fel-alá, szünet nélkül, pihenés nélkül,
-mintha az ördög kergetné. Megvirradt, besötétedett, ujra éjszaka lett; a
-rosszkedvü Riminszky szünet nélkül járt az emeleten. A vén ház korhadt
-padlózata recsegett, ropogott nehéz lépései alatt. Ezekről a végtelen
-sétákról tartotta a podolini közvélemény azt, hogy Riminszkyt ilyenkor
-látogatja meg a gonosz szellem. Gyötri, kinozza, marcangolja: Isten
-tudja micsoda nagy bün terheli a Riminszky Kázmér lelkét!… Mig aztán
-néhány nap mulva ujra látták Riminszkyt leszegett fejjel, még
-komorabban, mint azelőtt, görcsös botjával a hegyek közé menni. A
-kucsmáját a fülére huzta; közben nem nézett senkire.
-
-
-
-
-II. FEJEZET.  _Galamb a varjufészekben._
-
-Ebben az időben történt, hogy Toporcon meghalt egy öreg tót asszony,
-bizonyos Prihoda Mária. Az öreg tót asszonyoknak az a sorsuk, hogy
-meghaljanak és bizonyos, hogy Prihoda Mária sem gondolta azt, hogy
-örökéletü lészen e földön. Nevezetes az ő halálában csupán az, hogy
-olyan kemény téli idő volt, hogy a sirásók fejszével ásták meg a sirt a
-hegyoldali kis temetőben.
-
-– Prihodáné is rosszkor halt meg, – mondogatták. – Az első éjszaka
-csonttá fagy, a mit idekünn tölt a temetőben.
-
-De hát Prihodáné már nem igen törődött az ilyen csekélységgel. Az ő
-jámbor, egyszerü lelke bizonyosan ott járt már akkor, a hol köntöst sem
-kell viselni, még sincs hideg, se meleg. A hol nincsen nyomoruság, csak
-örökös gazdagság. S ha visszanézett a magasságból erre az elhagyott
-csillagra, bizonyosan megakadt a szeme ott a toporci temető akácfái
-között egy uj siron, a melyre egy didergő, vékonyka növendék-leány sirva
-borult. S ha fájt valami ebben a percben az eltávozott léleknek, csupán
-az fájhatott, hogy azt a leánykát nem vihette magával oda, a másik
-országba.
-
-Prihoda Anna olyan árván maradt, mint az ujjam, a milyen árván csak egy
-kis tót leányka maradhat egy rongyos tót falucskában tél közepén. Az
-apjáról csak annyit tudott, hogy elment már ötödik esztendeje valahová
-Amerikába. Azóta nem érkezett róla semmi hir. Beleveszett valami
-bányába, vagy másképpen szólitották el a világból, bizony azt nem igen
-lehetett sohasem megtudni. Korinszki, a falubeli vén kovács, a ki
-háromszor is megjárta Amerikát, néha, ha éppen nem volt részeg,
-megsimogatta a Prihoda Anna rózsaszinü arcát:
-
-– Te, Ancsurka, te! Te még valamikor aranycipőben fogsz járni, négylovon
-és inasokkal. Mert sokat hallottam én már olyan szegény tótokról, a kik
-milliomosok lettek odakünn. Hátha éppen a te apádat is ama szegény tótok
-közül választotta az uristen?
-
-Prihoda Anna értelmes leányka volt. (A toporci tanitó, Kusnay György
-sokszor emlegette, hogy Ancsurkának több esze van, mint három öreg
-tótnak együttvéve. Ezt pedig onnan meritette Kusnay uram, hogy Ancsurka
-egyszeri látásra megismert minden nyomtatott betüt, azonkivül ő volt az,
-a ki legszebben énekelt a templomban.)
-
-A világotjárt kovács beszédére igy felelt Ancsurka:
-
-– Nem lehet az, hogy az én édes apám éljen. Nostyek Péter, Szalan György
-meg Jánoska, a kik egyszerre indultak vele Amerikába, annyi dollárt
-küldtek azóta haza, hogy tehénkét vásároltak az itthon maradottak. Az én
-édes apám pedig egy dollárt sem küldött.
-
-Korinszki a fejét csóválta:
-
-– Lehet, lehetséges… De én ismerem azt a ravasz Prihodát. Furfangos,
-ármányos ember volt egész életében. Egyszerre akar hazatoppanni,
-egyszerre akarja az ő feleségét, meg Ancsurkáját gazdaggá tenni. De az
-is meglehet, hogy egyszer csak elküldi a hajójegyet. Azzal, hogy
-menjetek utána…
-
-– A hajójegyet – rebegte Ancsurka és boldogan sietett haza az anyjához.
-
-Igy csurrant, cseppent néha valami kis vigasztalás az elhagyottak közé,
-ha a világot járt Korinszki nem volt éppen részeg. De az esztendők
-multak, muladoztak, odakintről még mindig nem jött a várvavárt hajójegy,
-a kovács is többet volt részeg, mint józan s igy történhetett, hogy a
-szegény Prihodáné megunta várni a szegény tótocskából lett gazdag tótot.
-Megcsókolta Ancsurkát:
-
-– Majd talán te látni fogod még azokat a dollárokat, gyöngyöm. Addig is
-vigyázz magadra, soha se felejtkezzél meg a jó Istenről. Ha pedig el
-találna szakadni a bocskorod, menj Podolinba öreg nénikédhez,
-Marczinkánéhoz. Neki még mindig akad egy pár uj bocskorra valahol a
-padláson, ha takarékosan bánt vele.
-
-Körülbelül ezek voltak a Prihodáné utolsó szavai. Ancsurka a temetés
-után egy-két napig meghuzódott a szomszédoknál. Sirdogált, melengette
-fázós kezeit a fenyőfa lángjainál, a mig valaki azt a tanácsot adta
-neki, hogy legjobb lesz, ha elmegyen szolgálatot keresni. Maholnap
-tizenöt esztendős, kifejlett, erős leányzó, a ki gyerekkora óta
-szakadatlan munkában van. Elbirja tehát a dolgot. Ancsurka azt gondolta
-magában, hogy bizony ez lesz a legjobb, a mit tehet. Egy piros abroszba
-kötötte a holmicskáját, még azt is, a mi az édes anyja után maradt reá.
-A batyut a nyakába keritette, aztán ott hagyta a falut. A mikor a falusi
-dülőutról a nagy országutra ért, ott találta a feszületet az ut szélén,
-rajta a megfeszitett Krisztussal. Ugyan kihez fordulhatott volna máshoz
-tanácsért, a mikor ilyen nagy ut előtt állott? Leoldozta a batyut a
-nyakából és oda térdepelt a hóra a feszület elé. A feszületen vastagon
-feküdt a hó és a nagy hidegben dideregni látszottak a megfeszitett
-mezitelen tagjai. Valami jólelkü vándorlegény ugyan egy rongyos,
-szinehagyott kendőt felakasztott a feszületre, de hát mit ér egy csöpp
-rongyos kendőcske a csontig járó hidegségben? A megfeszitett szemei
-lehunyvák, pedig Ancsurka forró fohászkodásában mindig csak azt nézte,
-vajjon nem pillant-e reá csak egyetlen egyszer is az elhagyott szegények
-régi pártfogója? Károgó varjucsapat szállott fel a közeli mezőkön, sebes
-vágtatva suhant el egy csörgő szán Ancsurka mellett.
-
-– Hó! – kiáltott az, a ki a szánt hajtotta, egy vidrakucsmás, nagybundás
-ur, a kinek a bajusza fehér volt a zúzmarától, vagy talán az időtől. A
-csengős lovak párologva állottak meg, a fehérbajuszu ur hátrafordult:
-
-– Mit csinálsz ott, te leány? – kiáltotta berekedt hangon. – Megfagysz
-ott a hóban! Hová igyekszel?
-
-Ancsurka fölemelkedett térdeiről. A megfeszitett még mindig nem nyitotta
-rá a szemét. Ancsurka tehát a földre nézett és megpillantotta ott saját
-vánnyadt, ócska bocskorait.
-
-– Felelj már – türelmetlenkedett a szánkós. – Hová igyekszel?
-
-– Podolinba, uram – szólt Prihoda Anna.
-
-– Akkor egy uton megyünk – kiáltott a fehérbajuszu uriember. – No ülj
-föl iziben, ide hátra. János, segitsd a kis leány batyuját.
-
-A cifra urasági kocsis leugrott a bakról, felsegitette Ancsurkát meg a
-butyrát a hátulsó ülésbe. Ancsurka persze nagyon szégyenkezett, alig
-merte fölemelni a szemét. A fehérbajuszu ur nem sokat törődött vele.
-Csettintett a nyelvével, aztán hajrá, megindultak a remek lovak a könnyü
-szánnal. Csak ugy porzott a hó a nyomukba.
-
-Ancsurka észre sem vette, egyszerre csak a podolini kapun nyargalt be a
-szán. (A kapukat ebben az időben már leemelték sarkaikról, de a várfalak
-még megvoltak.)
-
-– Szállj le, kis lány. Isten áldjon, – szólt a fehérbajuszu ur, egy
-pillanatra megálitva a vágtató fogatot. Ancsurka leszállott, a szán már
-tovább iramodott és csakhamar el is tünt a piac tulsó oldalán, a merre
-az országut kifelé visz a városból.
-
-Ancsurka hamarosan megtalálta azt a házat, a melyiket keresett. Sokat
-hallott az anyjától mesélni a sárga házról és a benne lakó uraságról. A
-boldogult Prihodáné nagyban tartotta az atyafiságot Marczinkánéval,
-sürün meglátogatta, már csak az uj bocskorok miatt is. Egy darabig
-tanácstalanul állott a kapu alatt, a mely kovácsolt vasból való
-eresztékeivel, hatalmas zárjával némán és sötéten állott előtte.
-Egypárszor megpróbálta a kilincset megnyomni, de mivel a kapu csak
-sehogy sem akart kinyilni, kénytelen volt nagy fohászkodások között
-ahhoz a karikához nyulni, a mely egy rézoroszlánfő szájából lógott ki.
-Meghuzta a karikát és odabenn a kapuboltban visszhangzó, mély kondulás
-hallatszott. A kondulás még jobban megijesztette Prihoda Annát, ijedten
-lapult a falhoz.
-
-Odabévülről a kapu alatt csoszogó lépések hallatszottak. Zörrent a kulcs
-a zárban és a kapu kinyillott Prihoda Anna előtt.
-
-A félhomályos kapualjban egy emberforma törpe állott, a ki bozontos
-szemöldöke alól éles pillantása vetett a leánykára. Nagyszakállu, igen
-nagyorru, báránybőr-sipkás öreg legény volt a kapunyitó. Ancsurka
-szorongva nézett a törpére.
-
-– Mit akarsz? – kérdezte az mérgesen.
-
-Ancsurka megigazitotta a fejkendőjét és halkan mondta:
-
-– Öreg nénikémhez jöttem.
-
-A törpe Ancsurka bocskorára pillantott.
-
-– Mindjárt észrevehettem volna, hogy mi járatban vagy. Bizony, e
-bocskorok már enni kérnek. No, lépj be, te kis bogár.
-
-Megcsippentette az Ancsurka hidegtől kipirult arcát.
-
-A leányka belépett a sötét kapualjba, a törpe megforditotta a kulcsot a
-zárban, aztán megfogta a leányka kezét.
-
-– No, ne félj, én nem harapok… Nem vagyunk ám mi olyan harapósak, mint a
-hogyan a világ hiszi. Én, és a gazdám, nemes Riminszky ur nem szeretjük
-a lármát, kiabálást, verekedést. Csak ennyi az egész, te kis bogár. Erre
-fordulj, a konyha felé.
-
-A konyhaajtó előtt hirtelen eszébe jutott valami.
-
-– Megállj csak. Még csak azt se tudom, hogy ki vagy, mi vagy, honnan
-jössz. Ha véletlenül eszébe jut a gazdámnak megkérdezni, hogy: mondd
-csak öreg Mik, ki csöngetett máma? Mit feleljen erre az öreg Mik, mikor
-még a nevedet se tudja? Nálunk nem igen szoktak csöngetni, mert mi nem
-szeretjük a lármát, se én, se gazdám, nemes Riminszky ur.
-
-A törpe bőbeszédüsége talán soha sem ért volna határt, ha ebben a
-percben ki nem nyilik a konyha ajtaja és Marczinkáné meg nem jelenik.
-Nagyot kiáltott, mert kicsinyt nagyot hallott már az öreg asszony.
-
-– Te voltál az, Ancsurka? A jó Istenke áldjon meg. Milyen hideg van! Be
-régen nem láttalak. Jöhettél volna már hamarább, rongyos a bocskorod.
-
-Az öreg Mik, a leányka mellett állva, a fejével biccentett minden
-mondatnál, aztán maga is megszólalt nagy szemrehányással:
-
-– Hát miért is nem jöttél már, Ancsurka? A macska vigye el a dolgod,
-rongyos bocskorban nem lehet járni télen.
-
-Ebben a percben az emeletről egy kemény férfihang szólalt meg:
-
-– Öreg Mik.
-
-A vén szolga ijedten forditotta a fejét a hang irányába.
-
-– Jövök, jövök, – kiáltotta és rövid, görbe lábszáraival fürgén
-iramodott fel a kőlépcsőn.
-
-Az egyik emeleti ablakban egy pillanatig még látható volt a Riminszky
-feje. Ancsurka a kendője alól félszemmel az emeletre pislogott. Azon a
-kemény, zordon arcon mintegy másodpercig valami kiváncsiság tükröződött
-vissza a kis parasztleány láttára. Aztán sietve bezáródott a szinesüvegü
-ablak. Marczinkáné betuszkolta Annát a konyhába. Süketek szokása szerint
-igen hangosan beszélt:
-
-– Ülj le itt és melegedj… tedd le a bocskort, mindjárt hozok ujat.
-Megállj csak! Van egy nagyon szép kis bocskorom. Olyanféle lehet, a
-milyenben a lublói Mária járhatott akkor, a mikor ezen a tájon lakott.
-
-Megsimogatta a leányka arcát:
-
-– Olyan vagy, mint a Mária… Az anyád tán Lublón járt akkoriban, a mikor
-te a világra jöttél. Lehet, lehet. Másképpen hogyan is hasonlitanál te
-ahhoz a Máriához?
-
-Ancsurka csak ekkor jutott szóhoz:
-
-– Az anyám meghalt, néni, már el is temettük.
-
-Marczinkáné egy pillanatig a leány száján felejtette a tekintetét,
-mintha nem értette volna meg annak a szájnak a mozgásából az Ancsurka
-szavait:
-
-– Meghalt, – ismételte hangosan.
-
-Az öreg Marczinkáné erre sirva fakadt. Sirt, sirdogált, talán nem is
-annyira a haláleset miatt, csupán azért, mert egyszer megint kedvére
-kisirhatja magát.
-
-– Istenem, – sóhajtotta, – ebben a nagy hóban olyan keveset tud az ember
-a világ folyásáról! Bizony, már azt is elfelejtettem, hogy Toporc a
-világon van. Mik se igen jár ki a kapun. Fél a nagy hótól. Az ilyen öreg
-embernek legjobb is már odahaza ülni. No, de hozom a bocskort.
-
-Ancsurka azalatt fölmelegitette dermedt tagjait a kályha lobogó
-rőzselángjánál. Volt fa elegendő a Riminszky udvarán. Olyan hatalmas
-rakásokban állott ott a tüzelőfa, hogy tán még a király udvarán se volt
-nagyobb rakás. Persze, tellett bőven az erdőkből. Riminszky jókedvében a
-vármegyét befüthette volna, akkor is maradt volna elég fa az erdeiben.
-De Riminszkynek nem volt olyan jókedve sohasem.
-
-Ancsurka félénken nézegetett a konyha ablakán át abba a világba, a mit
-az ódon ház udvarán láthatott. Vasrácsos ablakok a falakon,
-gyermekfej-nagyságu lakatok lógtak mindenfelé. Az udvar sarkában egy
-óriási batár, a melynek deszkáját szürkére mosta az idő. A vasrészeket
-megette a rozsda, a szijak, bőrök elrongyolódtak. Ki tudja, mikor jártak
-ezen a batáron utóljára a Riminszkyek, talán még hercegkorukban? (Azóta
-gyalog járnak a Riminszkyek, pedig talán inkább tellenék kocsira, mint
-hercegségükben!) Prihoda Anna a maga kisleányos eszével arra gondolt,
-hogy be jó volna egyszer ebbe a batárba beleülni.
-
-Marcinkáné már jött az uj bocskorokkal. Valóban pompás kis jószágok
-voltak. Ha a királynék valamikor bocskort viseltek, különb bocskort még
-ők sem huzhattak a lábukra. Finom fehér szattyán volt a bőre, piros
-bársonynyal, csillogó aranynyal kihányva, mintha tündérkezek varrták
-volna.
-
-– Jaj, be gyönyörü! – kiáltott fel Prihoda Anna és belepirult az arca.
-
-Marczinkáné ráncos vén arca is földerült a bocskorok láttára.
-
-– Bizony gyönyörü! – rebegte. – Be nagyon régen is adta már ezt nekem az
-öreg ur. Fiatal menyecske voltam, ő se volt még öreg ur. Hat pár volt
-belőle. A többi elkopott, ez megmaradt. A fiatalságom nem tartott ki a
-bocskorok mellett. Hamarább koptam el, mint a bocskorok. Most már viseld
-te egészséggel.
-
-Letérdepelt Ancsurka elébe és felhuzta a lábára a bocskort.
-
-– Ejnye, be fehér lábad van, mint egy kisaszonykának – jegyezte meg. –
-Talán bizony az Uristen eltévesztette a dolgot. Egy kisasszonykának a
-lábát adta neked és a Prihoda Anna lábát valamely kisasszonyka rejtegeti
-most a harisnya alatt.
-
-– A vállam is fehér – mondta Ancsurka és elpirosodott.
-
-Marczinkáné megcsóvála a fejét:
-
-– Ej, no, hát egészen eltévesztettek volna tégedet, Ancsurka?
-
-A bocskor már a lábán volt Ancsurkának. Felállott és tetszelegve
-nézegette a lábát. Egy darabig ügyetlenül lépegetett a gyönyörü
-holmiban, de aztán ugy megszokta, mintha egész életében aranyos
-bocskorokat viselt volna.
-
-Az öreg Mik köhögése hallatszott kivülről. A nagyszakállu törpe fürgén
-gurult be az ajtón karikalábain. Csodálkozott ő is egy percig a
-bocskorokon és háromszor is elmondta, hogy ilyen szépet ő még soha sem
-látott. A hitelesség kedvéért kész lett volna akármikor megesküdni erre.
-Aztán hizelkedve simogatta meg az Ancsurka arcát.
-
-– Megmondtam ugy-e előre? Az én gazdám, nemes Riminszky ur semmi egyebet
-nem kérdezett tőlem, mint azt, hogy ki volt az, a ki a kapun csönditett.
-Mintha csak megálmodtam volna előre, hogy nemes Riminszky ur mit fog
-kérdezni. De hát Mik tudja a dolgát, nem jön zavarba soha. Soha,
-leánykám. Ezt pedig jegyezze meg mindenki jól magának. Mik nem lop, nem
-káromkodik és nem iszik…
-
-– Ej, ej – dünnyögött közbe Marczinkáné. – Megint nagyon sokat jár a
-szád, Mik. Minek mondasz olyat, a mi nem igaz. Az Uristen ugyis tud
-mindent, neki hiába hazudozol…
-
-A törpe elvörösödött.
-
-– Csak vén asszony ne volna a világon – morogta elkeseredve.
-
-Aztán keményen rárivalt Marczinkánéra:
-
-– Lódulj, öreg seprő. Az én uram parancsolta, hogy menj hozzá.
-
-Bozontos szemöldöke alól ünnepélyesen nézett Prihoda Annára, mintha
-ezzel a mondással okvetlenül meggyőzte volna az idegen leányzót arról,
-hogy ő nem közönséges ember.
-
-Marczinkáné, a milyen gyorsan csak tellett öreg csontjaitól, sietve
-tipegett fel a kőlépcsőkön. A törpe az ablakból mogorván nézett utána,
-aztán széles mosolygás jelent meg groteszk arcán. A nagyujjával az
-emelet felé bökött.
-
-– Persze, odafönn másképpen beszél őkelme. Az én uram, Riminszky ur, a
-legjobb ember a világon. De csak addig, a mig öklével az asztalra üt.
-Akkor pusztuljon előle mindenki. Minden teremtett lélek. Egyszer – s
-ekkor felvillant a Mik szeme – egy öles juhászgazdát – Zakálnak hivták,
-Zakál Pálnak, lelkecském – ugy megütött, hogy egész életére megsiketült
-az ütéstől. Tudja azt mindenki az én uramról, hogy vele nem jó
-kikezdeni. Legalább is olyannak nem jó, a ki félti az életét.
-
-Prihoda Anna csodálkozva hallgatta a törpe előadását. Nem igen érzett
-valami nagy félelmet a szivében, mert a törpe minden erőlködése mellett
-sem látszott rossz törpének. Ott állott az ablaknál ódivatu, kopott zöld
-bársonyzekében, nagy csizmában, a mely csizma magas szárával mintha arra
-lett volna jó, hogy velük kifelé hajló lábszárait összetartsa. Mintha e
-magas száru csizma nélkül elszöktek volna a lábszárak. Mind a kettő
-ellenkező irányba. A derekán széles bőrszijj volt, a melyen még ott
-fityegett valami maradványa a szijhoz tartozó tőr tokjának. A tokban
-most egy nagy kapukulcs volt csupán, de arra is elég büszke lehetett,
-mert a keze néha odatévedt.
-
-Sietve beszélt, mintha sürgősen akarna mindent az Ancsurka tudomására
-hozni.
-
-– Lásd, lelkecském, akármit beszél is az a vénasszony, – tudom, nagyon
-sokat szokott fecsegni – azért én rám mégis csak nagy szüksége van az én
-uramnak. Ha én nem volnék, teszem fel, ki az ördögnek jutna mindig
-eszébe számon tartani, hogy be van-e csukva a kapu? Ki olajozná meg a
-zárakat, lakatokat? Ki reparálná meg az ajtókat, ablakokat? Én kovács is
-voltam valamikor, – én minden voltam. Lakatos és még minden… Nincsen
-olyan furfangos zár, a mit én föl ne tudnék nyitni. De még a lakatokhoz
-is értek. Egyszer az én uram Lengyelországból hozott egy ménkü nagy
-lakatot. Ott még értenek az ilyesmihez. Nagyszerü lakatosok akadnak
-arrafelé, lelkecském!… Az én uram elhozta a lakatot és igy szólt hozzám:
-
-– No, öreg Mik, itt az alkalom, most mutasd meg, hogy mit tudsz? Hadd
-lássuk, legény vagy-e a talpadon? Az angyalát, öreg Mik, tedd le a
-vitézi próbát.
-
-Szóról-szóra ezt mondta az én uram, nemes Riminszky ur, a kinek több őse
-volt vajda, mint nekem hajamszála van. Megnézem a lakatot, forgatom
-jobbra-balra, nézem elülről, hátulról, próbálgatom, nyitogatom… Hát nem
-nyilt a kutya. Lengyel lakatosok csinálták, azok értenek mindenféle
-furfangos titkos zárakhoz. Nem nyilt a lakat, sehogy sem nyilt. Öreg
-Mik, mondom magamban, ha ördögök fognak kuglizni a fejeddel, akkor is ki
-kell nyitni azt a lakatot…
-
-Az elbeszélés hevében Marczinkáné nyitotta ki a konyhaajtót. A törpe
-csunya grimászt vágott. Dohogott valamit a szakállába és elfordult.
-
-– Már megint fecsegtél, Mik – szólt az öreg asszony. – Éjjel-nappal
-fecsegnél, ha akadna, a ki hallgatna rád. Pedig tudhatnád, hogy az
-Uristennek nem lehet hazudni, ő tud mindent…
-
-Mik elkeseredve vetette falnak a hátát.
-
-– Éppen csak arra legyen gondja a jó Istennek, hogy mit beszél
-Podolinban Mikoviszki Mikics? – dünnyögte elkeseredve és elgondolkozva
-nézett a levegőbe egy darabig. – Az ur azt parancsolta, hogy fogadjalak
-szolgálatba, Ancsurka, ha éppen kedved van hozzá. Az ur azt mondta,
-minek csavarogna az a szegény Ancsurka az országuton? Vajjon minek?
-
-A leányka arcába nézett és elgondolkozva folytatta:
-
-– Igaz. Vajjon minek csavarognál, Ancsurka? Se apád, se anyád, hová
-mennél?
-
-A törpe, a ki eddig az Uristennel vitázott magában, most szintén
-megszólalt és gyöngéden hátba verte Prihoda Annát:
-
-– Hová mennél, he?
-
-Ancsurka a meglepetéstől bámulva nézett a két öregre. A kis szivébe
-fölmerült a toporci keresztut Krisztusának lehunyt szemü arca. A
-Krisztus nem nyitotta fel a szemét és ime mégis meghallgatta
-fohászkodását. Meghallotta és már gondoskodott is róla, hogy el ne
-tévedjen azon a nagy havas világon, a melyből eddig Ancsurka csupán
-annyit ismert, a mennyit a nagy hegyek látni engedtek. A nagy hegyen tul
-vajjon mi lehet? Ugyan kinek jutna eszébe azon gondolkozni, a mikor a
-kályhában lobog a rőzseláng és az udvaron annyi tüzelőfa van, hogy
-tavaszig eltart? Ha egy utszéli szalmakunyhóban kinálták volna meg
-szállással Prihoda Annát, nem-e hálatelt szivvel kellene gondolni a jó
-Istenre? Ez pedig nem szalmakunyhó, hanem szép nagy kőház, benne a jó
-Marczinkánéval és Mikkel, a kitől egyszer megtudja még a nagy lakat
-históriáját, hiába látszott fogadalmat tenni Mik az imént arra nézve,
-hogy ezentul csak olyan dolgokat fog elmondani, a mely dolgokról az
-Uristennek is tudomása van.
-
-És, a mi a legfontosabb, a gyönyörű pár bocskor, a melyet talán vissza
-kellene adni, ha innen tovább akarna menni. A bocskorokra esett a
-tekintete s a két szeme megtelt könynyel.
-
-Az öreg Mik még mindig harsogó hangon kérdezte:
-
-– Hová csavarognál, he?
-
-… Igy került Prihoda Anna szolgálócskának a podolini Riminszky-házba,
-mint egy kis fehér galambka a zordon, mogorva varjufészekbe.
-
-
-
-
-III. FEJEZET.  _Egy igazi embergyülölőről._
-
-Lipót király alatt megcsinálták a törvényt, hogy Magyarországon le kell
-rombolni a várakat, – ne legyen buvóhelye a kurucoknak, – de hát a
-törvény is olyan, hogy csak akkor hajtják végre, a mikor lehet. A
-bünösre vár a törvény vasmarka, de mit ér a vasmarok, ha csak akkor
-tudja megfogni a bünöst, ha elébe kerül? A bünös várakról kimondotta a
-törvény, hogy el kell tünniök az ország mappájáról és a középkori
-lovagvárak, nagy nemzetségek sasfészkei a hegytetőkön egymásután omoltak
-romba. A nagyurak azért nem maradtak födél nélkül, a nemzetségek is
-tovább virágzottak, de mi volt az a régi élethez képest, a midőn a
-nagyurak saját ágyuikon hirdették a várfalakról örömüket vagy bánatukat?
-Igaz, hogy ezek az ágyuk olyankor is megszólalhattak, ha a nagyuraknak
-éppen haragos kedvük támadt, de hát éppen azért hozták a törvényt, hogy
-ne szóljon az ágyu, ha a várur megharagszik. Elnémul a fegyvercsörgés a
-hegytetőkön, a várnépség az oromról a völgybe költözött és a zordon
-katonák kard helyett az ásót kalapálták, ha élén csorba támadott.
-
-A lovagregényeket a valóságos élettől átvette a költészet, mert a költők
-leginkább olyan dolgokkal szeretnek foglalkozni, a melyek jobbára csupán
-a fantáziákban élnek. A hold soha sem nézegette magát oly mélán a
-várudvarok mély kutjának fenekén, mint akkor, a midőn a várkutak már
-beomlottak. A várurak se nyargalásztak örökösen mellbeteg külsejü
-kisasszonyok után a maguk idejében, hanem bizonynyal pipázgattak,
-idogáltak, dalolgattak eleget ők is, a mint rendes uriemberekhez illik.
-A várakban találódtak megtermett menyecskék, bájos kisasszonyok, a kik
-nagyszerüen főztek, sütöttek, versenyt mulattak a férfiakkal, mint derék
-asszonyszemélyekhez való. De mikor a költők vették kezükbe a várak
-dolgát, az a sok gömbölyü, egészséges asszony mind semmivé lett. Vagy
-talán csak lesoványodtak valami varázslat folytán és lett belőlük a
-sarokszobában ablaknál üldögélő, oltárteritéket himező, ábrándozó és
-bánatos asszonyféle. Az ember az olvasmányai révén azt hihetné, hogy a
-régi lovagvárakban csak két dologról beszéltek: szerelemről és
-háboruról. Pedig én azt hiszem, hogy öltek ott disznót is fagyos télben
-és az asszonyoknak nagyobb gondjuk volt az ugorkás edényekre, mint a
-lantoló ritterekre.
-
-De hát lehet, – minden lehetséges, még az is, hogy a költőknek van
-igazságuk a régi várak ügyében és én fantáziálok, a midőn a régi várak
-omladékai között nem csupán a sötét fenyegető bástyák, rettenetes
-kaszabörtönök és sinylődő foglyok merülnek föl a képzeletemben, hanem
-mozgalmas gazdasági udvar, a hol a malacok és baromfiak között a várur
-gyerekei szaladoznak együtt a parasztfiukkal; a hol a jókedvü várasszony
-számon tartja kedves tyukjának tojásait s a várur estenden egy hentes
-kedélyességével vakargatja meg az eledelüket habzsoló hizók gerincét.
-
-A várak elpusztultak, a várurak eltüntek és igy nem igen tudható teljes
-bizonyossággal, hogy hol van az igazság. Azaz, hogy a várak nem mind
-pusztultak el… Lehet, hogy talán másfelé is meghagytak egyet-kettőt
-mutatóba a százhatvan vár közül, de annyi bizonyos, a törvény vasmarka
-nem ért el a határszéli havasok közé, a hol a Dunajec völgyében, sötét
-hegyek között állott egy középkorból megmaradott vár. Nizsder vára.
-Igaz, nem valami nagy vár volt, csak amolyan sasfészek, a milyennek
-valamikor a cseh rablók megrakták a felsőmagyarországi hegycsucsokat.
-Bástyái, tornyai nem igen voltak Nizsder várának, de voltak kemény
-sziklából épitett falai.
-
-Régi krónikák szerint a vár különös fönmaradásának az a története van,
-hogy a várak lerombolására kiküldött bizottság nem tudta eldönteni, hogy
-tulajdonképpen hová is tartozik ez a vár, magyar földön van-e, vagy
-lengyel területen. A falu – egy nagyon rongyos kis tót falucska, – a
-hazáé volt és az odavaló tótokat a lublói szolgabiró huzatta deresre, ha
-éppen olyan kedve volt a lublói szolgabirónak. De hát ki az ördögnek
-jutna eszébe az a gondolat, hogy annak a rongyos falucskának a védelmére
-épitették volna a sastanyát a vár épitői. Épitette bizony azt a saját
-uri passziójából valamely régen megholt nagyur. Egyik nemzetség
-elpusztult a várból, a másik kihalt, de azért a sasfészek sohasem
-maradott üresen. Talán éppen Lipót király idejében lakott benne valami
-sokaranyu, sokezüstü ember, a ki ezen beszédes ércek nyelvén érttette
-meg a királyi komisszióval, hogy Nizsder vára nem tartozik Szepes
-vármegye területéhez, de még az országhoz sem, hagyjanak tehát neki
-békét.
-
-A komisszió belenyugodott a dologba, a királynak is talán éppen másfelé
-akadt tennivalója, az ódon vár megmaradott éppen ott a Dunajec
-völgyében, a sötétlő Kárpátok között. A parasztok csendesen szántogatták
-a hegy oldalát, a lányok, legények itt is ugy daloltak, mint másfelé, ha
-rájött a sorja és az öreg emberek meghaltak itt is egyszer. A várban
-békés nemzetségek váltogatták föl egymást, soha sem jutott egyiknek se
-eszébe rárohanni az utazó kereskedőkre, vagy pörlekedő szomszédokra.
-
-S igy Nizsder váráról nem sokat tudhattak a hatóságok. Egyszer egy
-bizonyos Alapi Salamon, – ez a nemzetség is lakta a várat, – nagyon
-megharagudott valamelyik szomszéd földesurra és haragjában hadat üzent
-neki. Engedett neki még időt arra is, – lovagias ember volt, – hogy a
-hadüzenet után összegyüjthesse a hadait. De a földesurnak nem voltak
-hadai, Alapi Salamonnak pedig volt csaknem százfőnyi várőrsége,
-fegyveres, kipróbált katonák mind. A földesur tehát megugrott a hadak
-elől és évekig nem mert hazakerülni. Ezen idő alatt Salamon is kifujta
-mérgét és a háboruból semmi sem lett…
-
-A mi történetünk idejében is volt lakója a sasfészeknek, mint általában
-mindig. A vár falait nem döntötte le Lipót király törvénye, de antul
-jobban megviselte az idő. A mint az emberek nem élhetnek örökké, ugy nem
-örökkévalóság egy vár sem, bár sziklából épitették. A falak nagyrésze
-összeomlott, a tornyokat elhordta a Kárpátok felett átzúgó vihar.
-Nizsder vára a hegytetőn nagyon fogyatékos, leromlott ruházatban huzta
-meg magát. Vastag falai mindig közelebb és közelebb lapultak a földhöz,
-mintha attól féltek volna a falak, hogy egyszer egy nagy vihar
-mindenestől lesöpri őket a magasságból. Bagolynak, varjunak még mindig
-elég kényelmes tanya lett volna a vár, de embernek egy kissé különös
-lakhely volt. Mégis volt lakója e magános, elhagyott romnak, – igaz,
-éppen olyan lakója volt, a ki teljesen ide való volt. A nizsderi várurat
-Pogrányinak hivták. Többet nem igen tudtak felőle a környéken. Annak is
-igen tudós embernek kellett lenni, hogy a Pogrányi névhez még egy másik
-név is csatlakozik, – Sámuel. Egy felvidéki anekdota szerint az ilyen
-tudós embernek bátran adhatna plébániát a szepesi püspök.
-
-Osztogatta-e a püspök a Pogrányi nevének tudói között a plébániákat, –
-azt nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. Elég az hozzá, hogy a
-nizsderi várur olyan emberkerülő volt, hogy élő ember még nem látta soha
-szemtől-szembe. Ki volt, mi volt? A legendák, a melyek a láthatatlan
-emberről keletkeztek, sokat tóditanak, vagy elvesznek az igazságból.
-Utóvégre nem is lehetnek mind igazak a legendák, mert akkor nem is
-volnának olyan szépek. De hát a nizsderi várurról semmit sem jegyez föl
-a történelem és igy azt kell elfogadni, a mit rejtélyes személye felől a
-legendák mondanak.
-
-Az a legenda azt mesélte, hogy Nizsder várának egyszer megholt az utolsó
-gazdája, bizonyos Kavaczky.
-
-Ez a Kavaczky utolsó sarjadéka volt nemzetségének, a legislegutolsó.
-Utána már nem következett senki. A prémbundás ősök a vár folyosóin, a
-hol olajban, aranyrámába zárva élték második életüket, hiába pödörgették
-a bajuszukat, ráncolták a homlokukat, keményitették meg a tekintetüket.
-Az utolsó Kavaczkyt semmiképpen sem lehetett arra rávenni, hogy
-megházasodjon. De ha már megházasodott volna is, amugy bolondjában,
-vajjon mi lett volna a vége annak a házasságnak? Semmi esetre se lett
-volna valami jó vége, mert az utolsó Kavaczky nem volt egészen
-tisztaeszü ember. Hóbortos futóbolond volt, a ki végigtivornyázta az
-életét. A nizsderi várban évről-évre szólott a kranyokai rezesbanda. A
-muzsikusokat esztendőszámra fogadta, mint a cselédjeit és ugyanigy
-fogadta fel egyik-másik vendégét.
-
-Eleinte még elvetődtek a várba a környékbeli urak, hatóságok. Kavaczky
-megszólaltatta a rezesbandát és csapra üttette a hordókat, a melyeket
-hosszu szekereken lengyel zsidók hoztak a hegyaljáról a nizsderi várba.
-Ennivaló vajmi kevés akadt a várban, hisz maga a várur hónapszámra avas
-szalonnán élt. A vendégei kedvéért néha elfogatott néhány sovány csirkét
-a faluban, a lovászlegények ilyenkor nagy hajrázásokat rendeztek a
-falusi tótok csirkéi után, mintha legalább is vaddisznókra vadásztak
-volna, de hát nem volt asszonyféle a várban, a ki a csirkét megsütötte,
-feltálalta volna. Az volt a jó szerencse, ha éppen a várban időzött volt
-Borocskay Gyurka, az északi részek utolsó ingyenélője. Ez a vidám, öreg
-korhely változatos élete folyamán megtanulta többek között a
-szakácskodást is. (Sok mindent kell annak tudni, a ki munka és
-foglalkozás nélkül akarja leélni a sorstól rája szabott esztendőket;
-legalább is kell annyi tudomány hozzá, mint a szolgabirósághoz.) No, hát
-Borocskay Gyurka fehér kötényt kötött maga elé, és naphosszat
-sütött-főzött a vár konyháján. A megyei urak, ha éppen Nizsderre vitte
-utjuk, nem is annyira a gazda után tudakozódtak, mint inkább Borocskay
-után. Felüzentek a várba, vajjon ott van-e Borocskay? Ha igenlő
-feleletet kaptak, jókedvüen irányitották szekerük rudját a sziklafészek
-felé, de Borocskay nélkül, elmenekültek még a környékéről is a várnak.
-Borocskay nélkül ugyanis semmi egyéb nem történt odafönn, mint
-végnélküli ivás. Ittak reggeltől estig, estétől-reggelig. Ha sok volt a
-vendég, a szerződött rezesbanda két csoportra oszlott, éjjeli és nappali
-csoportra. A bor soha nem fogyott ki a pincéből, folyt az néha
-patakokban a várudvaron, ha Kavaczkynak olyan kedve kerekedett. Még a
-cselédek is elszökdöstek lassan a háztól, vendég hétszámra nem akadt,
-Borocskayt időközben pincemestenek szerződtette valamelyik felvidéki
-püspök, az utolsó Kavaczky egyedül hallgatta a rezesbandát, a mely
-ilyenkor kedves nótáját fujta, a Rákóczi-indulót. Reggeltől estig a
-Rákóczit. Kavaczky keringőzött, csárdást táncolt, polkázott, a mi éppen
-eszébe jutott, mindent a Rákóczi dallamára. Ha kifáradt a táncban,
-ráorditott a cselédjeire:
-
-– Mit tátjátok itt a szátokat! Menjetek iziben az országutra; a melyik
-hamarább elébem hoz egy kaputos embert, hordó bor a jutalma.
-
-A cselédek azután napszámban lesték odalenn, az országuton a vendéget.
-Csakhogy akkorára már éppen olyan hire volt a nizsderi várnak, hogy
-elkerülték azt még a varjuk is. Kavaczky napról-napra veszitett az
-eszéből. (Mindig nagyon kevés volt neki belőle.) Rémes történetek
-keringtek felőle a vármegyében. Hogyan kényszeritette felhuzott sárkányu
-pisztolylyal a gyuvodai kántort az ivásra. A szegény ember ivott, mert a
-bornak nem volt ellensége. De utóvégre neki is elég volt és szökött
-volna valamerre a Rákóczi-induló elől, a melyhez Kavaczky verte a
-taktust. Igen ám, de nem volt merre szöknie. Fegyveres cselédek álltak
-az ajtókban, a kik lándzsát szegeztek a kántor mellének. Kavaczky
-töltött pisztolyt vont elő az asztalfiából és a kántort megcélozta:
-
-– Iszol barátocskám, vagy meghalsz.
-
-Mit tehetett egyebet a kántor? Ivott, ivott, a mig össze nem rogyott.
-Kavaczky (undorodott a részeg embertől) megrugta néhányszor, aztán mert
-nem ébredt, kidobatta a cselédségével az országutra.
-
-– Ne lássam a dögöt, – mondta utálattal.
-
-Mert a legnevezetesebb az volt az utolsó Kavaczkyban, hogy akármennyit
-ivott, sohasem volt részeg. Azaz hogy részegnek elég részeg volt (Ugy
-jöttem a világra – mondta néha elkeseredve), de tökéletesen nem tudta
-átengedni magát a mámornak. Nem birt vele a bor. A nehéz lengyel
-pálinkát, a melyeket kis fonott füzfavesszőből való takarókban
-szállitanak, ugy itta, mint a vizet. Egyik se volt neki elég erős. Minél
-többet ivott, annál inkább győzte. Csak az arca lett nagyon fehér
-hosszadalmas ivások után, de hát annak a ragyavert, gyérszakállu,
-feldult vonásu arcnak mindegy volt, hogy milyen a szine. Elaludt ott
-helyben a borozó-asztalnál, de csak félszemmel aludt. A rezesbandának
-akkor is fujni kellett a Rákóczit – igaz, csendesebb tempóban. Ha
-elhallgattak, nyomban felébredt az a nyugtalan lélek:
-
-– Fujjátok, a rézangyalát!… – kiáltotta vadul. – Álmomban éppen egy
-svadron huszár élén lovagoltam Bécs városa ellen… Hogyan folytassam én
-most ezt az álmot?
-
-A banda megszólalt, Kavaczky lehunyta a szemét. Látszott az arcán, hogy
-gondolatban igen nagyon keresgéli az álom folytatását, de hát az már nem
-jutott eszébe. Csóválgatta a fejét, aztán hosszu sarkantyus lábával
-elrugta maga elől az asztalt:
-
-– Gazemberek vagytok, – kiáltott a bandára. – Mért nem hagytátok, hogy
-legalább álmomban bosszut állhattam volna az őseimért.
-
-Valami korhely vándortanitó ugyanis egyszer kisütötte, hogy Kavaczkynak
-valamelyik ősét lefejezték Bécsben. A megbomlott agyában számtalan társa
-akadt a lefejezett ősnek és álmában mindig fej nélküli emberekkel
-társalkodott.
-
-– Meglássátok – mondta olykor a környezetének – nekem se lesz jó végem.
-A bécsi udvarnak mindig utjában álltak a Kavaczkyak. Csuda volna, ha
-békén meg hagynák halni az utolsó Kavaczkyt.
-
-A folytonos tivornyában mindig inkább megbomlott a Kavaczky agya.
-Különösen az bosszantotta, hogy nem tud vendéget kapni az asztalához.
-
-– Hej, Borocskay – sóhajtott fel néha – pedig mennyi borocskámat
-megittad, mégis hűtlen lettél hozzám.
-
-Ünnepnap volt, ha valamely vándor komédiás truppot, vagy effélét vettek
-észre az őrködő cselédek az országuton. Az asszonyoknak a váron kivül
-kellett maradni – asszonynak belépni nem volt szabad – a vásári kócevők
-pedig ittak, ettek, mulattatták a várurat, a mig az ebrudon dobatta ki
-őket végezetül.
-
-A sziklafészek fenn a vén hegyen lassan-lassan elnéptelenedett. Pénze se
-volt már valami nagyon bőven az utolsó Kavaczkynak. A cselédség
-elszökdösött, a banda megfogyatkozott. A borkereskedő zsidók mindenféle
-hamis és olcsó borokat hoztak szekereiken a régi finom hegyaljai borok
-helyett. Kavaczky kezdett nagyon egyedül maradni…
-
-… És eljött az idő, hogy a hires kranyokai banda annyira
-megfogyatkozott, hogy csupán egy vak ember maradt belőle, a ki a
-helikont fujta. Ezt a vak embert a többiek elfelejtették magukkal vinni,
-vagy az is meglehet, hogy ő maga nem akart menni. Öreg legény volt,
-közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez. A Rákóczin kivül talán egyebet
-se tudott. Ezzel a kevés tudománynyal nem élhetett meg máshol, mint a
-nizsderi várban. Tehát ott maradt.
-
-A cselédek nem fogtak vendéget az országuton, mert már nem voltak
-cselédek. Kavaczky egy zimankós téli este – talán éppen karácsony estéje
-volt – elkeseredve hallgatta a vak trombitást és egymásután üritgette a
-boros kupákat. Valami bolond gondolat motoszkált a fejében, az nem
-hagyta békén. A mig a vak trombitás meg-megpihent, hogy kifujja magát,
-Kavaczky szóba ereszkedett vele.
-
-– Te, bátyikám, azon gondolkozom, hogy ha meghalnék, nem is volna senki,
-a ki eltemetne.
-
-A vak ember megnyugtatta:
-
-– Hát a szolgabiró mire való?
-
-Kavaczky lehajtotta a fejét:
-
-– Igaz, Péter bácsi, a szolgabiró arra való. Fujjad hát tovább…
-
-Egy ujabb szünetnél aztán megint más jutott a Kavaczky eszébe:
-
-– Igen ám, de nem volna, a ki megsiratna?
-
-– Megsiratlak én, uram – felelt a trombitás.
-
-Kavaczky beleegyezőleg bólintott:
-
-– Ezzel is rendben volnánk.
-
-Dühös havasi hóvihar zugott a vár körül, a kéményekben gonosz ördögök
-dudoltak bugó hangokon, az ablakok, ajtók megrecscsentek. Kavaczky egy
-ujabb kupa bor felhajtása után ezzel a szóval fordult a vak muzsikushoz:
-
-– Arra felelj most nekem, bátyikám, hogy mit csinálnék a várral? Kire
-hagynám azt, a mikor még egy macskám sincsen? Kire hagyjam a várat?
-
-Péter zenész erre a fogas kérdésre leeresztette a hangszerszámát.
-Világtalan arcával megrőkönyödve bámult maga elé. Ez a nagy kérdés olyan
-nagy kérdés volt, a mire hirtelenében nem tudott megfelelni. Nagyokat
-nyelt és hallgatott. Kavaczky titkolózva hajolt előre.
-
-– Nem szeretném, ha a császár kezére jutna a vár. Ki tudja, mi történik
-Magyarországon vagy Lengyelországon? Hátha kiüt még egyszer a szabadság?
-Akkor ez a vár fontos pozició lehet, a hová a szabadsághősök
-befészkelhetnék magukat. Fontos hely volna ez, Péter bácsi.
-
-Ábrándozva nézett a régimódi olajlámpába és az arcán egymást váltották
-fel a különböző indulatok.
-
-– Szabadsághősöké legyen ez a vár, ha én meghalok… Ha én meghalok, –
-dünnyögte. – Pedig érzem, nemsokára meghalok. Talán még az éjjel.
-
-Megborzongott, talpraugrott, rémülten nézett a vak trombitásra, a ki
-egykedvüen billegtette szerszámját.
-
-– Bátyikó, – kiáltott rá – hallottad-e már azt, hogy valaki minden ok
-nélkül meghaljon? Csak ugy hirtelen meghaljon, mint a hogy a mécsest
-elfujja a szél? Hallottál-e már olyant?
-
-– Hallottam, különbet is hallottam, uraság, olyant is hallottam, hogy
-valaki leszállott a szekérről, a melyen a lakodalmából jött és nyomban
-meghalt. Nyomban, uraság. Pedig még meg sem csókolta az ifju asszonyt.
-
-– Mindig asszonyokról beszélsz – dörmögte rosszkedvüen Kavaczky. – Mi
-közöm nekem az asszonyokhoz? Én ugy születtem, hogy ne szeressem őket,
-hogy ne állhassam őket…
-
-– Elég nagy baj az neked, uram, – sóhajtotta a vak trombitás. – Én
-bezzeg szerettem őket; nagyon szerettem azokat a fránya asszonyokat. És
-ha meggondolom, uraság, még most is néhanapság kivánja a mellem…
-
-Kavaczky dühösen toppantott a sarkantyus csizmájával.
-
-– Fogd be a szádat, vén szamár. Utállak, tudd meg, utállak… Most már az
-sem kell, hogy megsirass. Majd megleszek én a nélkül is. Hallgass,
-hallgass, nem akarok tudni se felőled. Takarodj a szemem elől, te vén
-szoknyakergető.
-
-Kitárta az ajtót és kitaszitotta rajta a vén trombitást. A vén ember
-szokva volt Kavaczky szeszélyeihez, bolondságaihoz. Tudta, hogy öt perc
-mulva ujra szüksége lesz rá. Meghuzta magát a várudvar oszlopai alatt és
-dideregve hallgatta az odabévülről hangzó nehéz lépések döngését.
-
-Egyszer ujra kitárult az ajtó. Kavaczky alakja jelent meg. Farasbőrbunda
-volt rajta, a vállán fegyver. Egy percig gondolkozva nézett a viharos
-téli égbe. A sötét fellegek, mintha közvetlenül a vár tornyai felett
-lebegnének, a zugó szél az arcába vágta a havat. Behuzta az ajtót maga
-után.
-
-– Uram – kiáltott a zenész – hová mégy ebben a kisérteties időben?
-
-– Megyek, – felelt Kavaczky. – Addig vissza sem jövök, a mig valakit nem
-találok, a kinek a váramat hagyhassam, mert én nem sokára meghalok.
-
-Elhangzottak a lépései az éjben. A trombitás egy darabig figyelt utána.
-A vihar zugásán is áthallatszott a becsapódó várkapu döngése.
-
-A legenda szerint a trombitás ekkor elaludt az oszlopok alatt. Arra tért
-magához, hogy Kavaczky a fülébe kiabál:
-
-– Hé, ébredj vén arkangyal! Fujjad, fujjad, hogy beleszakadj.
-
-A trombitás álmosan támolygott be a szobába. A vak emberek sajátságos
-ösztönével nyomban megérezte, hogy valaki idegen is van a szobában.
-Fujni kezdte Kavaczky kedves dalát és Kavaczky mély medvehangján dudolt.
-A trombitás először azt hitte, hogy talán megcsalja hallása. Kavaczky
-sohasem énekelt azelőtt. A trombitás fülelt, Kavaczky mindig hangosabb
-lett.
-
-A trombitás csakhamar arra a különös tapasztalásra jutott, hogy
-Kavaczkyvel valami különös dolog történt az alatt az idő alatt, a mig
-aludt. Valami rendkivüli változáson ment át, a melyet még sohasem
-tapasztalt a trombitás. Mintha részeg lett volna Kavaczky? Az ördög
-bujjon belé, csak nem kapta le lábáról az ital? Mindig hangosabb lett és
-folyton többet beszélt ahhoz az idegenhez, a kinek a kupájához
-hozzáütötte a magáét.
-
-– Soha se láttam még ilyen embert, mint te, komám. Senki ugy nem győzte
-asztalomnál a bort, mint te. Nem is vagy te talán ember?… Az ördög vagy,
-a ki eljött értem. Itt vagyok, pajtás elvihetsz.
-
-Az idegen nem felelt se igent, se nemet. Csak a kupájával ütötte meg az
-asztalt. A nehéz ércedény döngött a diófaasztalon. Kavaczky kedvet
-kapott ettől a döngetéstől:
-
-– Ugy van, pajtás, most már bizonyosan tudom, hogy te vagy az ördög.
-Mikor ott szembe jöttél velem a razsonykói mély hegyi uton a sötét
-éjszakában, mindjárt azt gondoltam magamban, hogy az nem lehet
-mindennapi ember, a ki éjjel csavarog a hegyek között. Előbb azt hittem,
-hogy rabló vagy, aztán meg, hogy szökött katona… Most már tudom, hogy
-egyik se vagy e kettő közül. Te vagy az ördög, a ki eljött az utolsó
-Kavaczkyért.
-
-Az idegen még mindig nem felelt semmit. A vak ember pedig már szerette
-volna nagyon hallani a hangját, hogy megállapithasson valamit az
-idegenről… Fiatal-e vagy öreg? Tót-e vagy magyar? De az idegen
-hallgatott, némán ivott. Kavaczky ráförmedt a hallgatódzó muzsikusra:
-
-– Fujjad, vén gazember, talán utoljára fujod. Elviszi az ördög az utolsó
-Kavaczkyt.
-
-A vén ember fujta. A legenda szerint három napig fujta, mindig fujta a
-Rákóczi-indulót. De hát a legendák nem mindig mondanak igazat. Ám az is
-meglehet, hogy igazat mondanak. Elég az hozzá, hogy a rejtélyes vendég
-három napig mindig ivott Kavaczkyval. Versenyt ivott vele némán,
-kitartóan, mozdulatlanul. Kavaczky néha elkeseredve kiáltott fel:
-
-– Tudom, – lihegte, – hogy ez a versengés azzal végződik, hogy letörök,
-beletörök… De könnyen nem adom magam, ördög komám. Meg aztán még mindig
-megvan az a reménységem, hogy én leszek a győztes. Az asztal alá iszlak,
-öcsém. A föld megnyilik és te kénköves füst között visszamégy oda, a
-honnan jöttél, a pokolba.
-
-Rekedtes, tompa nevetés volt a felelet a Kavaczky szavaira.
-
-A harmadik napon, – a vak ember már félig aludott és fujta, fujta még
-álmában is, – Kavaczky lebukott a székről.
-
-– Végem van, hörögte.
-
-Majd teljes tüdejéből orditani kezdett:
-
-– Hé, emberek, cselédek!… Meghal a gazdátok.
-
-A trombitás kitárta az ajtót és néhány cseléd futott a szobába. A
-cselédek egybehangzó vallomása szerint akkor Kavaczkyn kivül senki se
-volt a szobában. Némelyik képzelődő tót asszony látni vélte a szomszéd
-szoba nagy tölgyfaajtaját becsukódni, mintha valaki odarejtőzött volna
-előlük.
-
-Kavaczky szederjes arccal feküdt a földön. A cselédek fölemelték és a
-medvebőr pamlagra fektették.
-
-– Hivjátok a tisztelendő urat a faluból, – kiáltott Pohánka János, az
-udvaros.
-
-Kavaczky révedezve nézett maga elé.
-
-– Hivjátok, – mormogta, – de nem azért, mintha gyónni akarnék. Nekem
-nincs gyónni valóm. Nem vétettem soha senkinek, legfeljebb magamnak. De
-azért csak hivjátok el a tisztelendő urat. De hivjátok Korubányt is, a
-birót. Tanukra van szükségem, végrendelkezem.
-
-A cselédek elfutottak. Valamelyik meghuzta a lélekharangot a vár
-tornyában. A harang szava vészesen, ijedten hangzott a havasok között.
-Kavaczky a medvebőrön hentergett:
-
-– Most hal meg az utolsó Kavaczky.
-
-Beletellett két-három óra, a mig a faluból a várba ért tisztelendő Kovik
-János és Korubány, a nizsderi biró. Tudták, hogy miért rendeli őket maga
-elé a várur. De ha nem is tudták volna a hirnököktől, megértették volna
-a helyzetet a folyton csilingelő lélekharangtól. Azt szakadatlanul
-huzták a Kavaczky rendeletére.
-
-– Ha már nem szólhatnak az ágyuim a bástyákon, legalább ez a csengő
-hirdesse, hogy egy Kavaczky haldoklik, az utolsó Kavaczky.
-
-A szomszéd szoba ajtaja nem nyilott fel az egész idő alatt, bár Kavaczky
-sokszor figyelé az onnan kihangzó lépteket. De az ajtó nem nyilott…
-
-A várur arca lassan-lassan sötétkék lett. Csak a szeme égett, mint a
-parázs. A pap és a biró leverték csizmájukról a havat, Kavaczky hörögve
-emelte fel a fejét.
-
-– Siessetek – kiáltotta. – Egy-két percem van már csupán. Abban a fali
-szekrényben van papiros, ténta. Korubány, ird, a mit mondok.
-
-Kimerülten roskadt hátra. A szeme lecsukódott, tisztelendő Kovik János,
-a ki értett valamit az orvosi mesterséghez, sietve nyitotta fel a
-bekecsét. Szétfeszitette az ingét és elborzadva látta, hogy Kavaczkynak
-sötétkék a teste. Hátralépett.
-
-– Vissza, emberek, – kiáltotta. – Itt a kolera…
-
-A cselédek hátráltak. A szoba kiürült, csak a nyitott ajtón kandikált be
-néhány bátor ember.
-
-Kovik Jánosnak ezalatt eszébe jutott, hogy nem egészen valószinü, hogy
-itt tél derekán, fenn a nizsderi sziklafészekben kolerában haldokoljon
-valaki. Kavaczky is megmoccant, valami torz mosolygás ült az arcára:
-
-– Bolondság, tisztelendő ur… Csak egy kis mérgezés az egész, de most
-hagyjuk ezt. Hol van a biró?
-
-A bocskoros falusi birót csak nagy nehezen tudta a pap becsalogatni az
-udvarról. Kavaczky intett neki.
-
-– Irjad!
-
-A biró reszkető ákom-bákomokkal irta, a mint Kavaczky meggondolt hangon,
-ünnepélyesen diktálta:
-
-– Én Kavaczky György, Nizsder vár örökös ura, a legutolsó sarjadéka a
-nemes és vitézlő Kavaczky nemzetségnek, tiszta észszel végakaratomként
-rendelem…
-
-Fölemelkedett a medvebőrről és kimeresztett szemmel bámult a szomszéd
-szoba csukott ajtajára. De az ajtó nem nyilott.
-
-– Rendelem – ismételte.
-
-A biró kezében nyikorgott a rozsdás toll. Tisztelendő Kovik János valami
-imádságot mormogott magában.
-
-A haldokló folytatta:
-
-– Hogy mindennemü ingatlanom, ingóságom és nizsderi váram örökségben
-szálljon egyetlen örökösömre…
-
-A szomszéd szobából ekkor tompa, mély hang hallatszott:
-
-– Pogrányi Sámuelre.
-
-A biró ijedtében elejtette a tollat. A pap meghökkenve nézett a bezárt
-ajtóra. A mély hang mintha ott reszketett volna a nagy, borral
-fellocsolt terem fülledt levegőjében.
-
-– Pogrányi Sámuelre, – ismétli Kavaczky erős hangon.
-
-Hátradőlt. Inkább csak intett, mint mondta:
-
-– Irjátok alá a neveteket.
-
-Megtették, a mit parancsolt. Kovik János szép gömbölyü betükkel
-kanyaritotta oda a nevét a végrendelet alá. A falusi biró előszedte a
-tüszőjéből a községi pecsétet és megnyálazva, odanyomta azt is.
-
-A haldokló ezalatt vonagló kézzel vonta le ujjáról nagy pecsétgyürüjét.
-A pap viaszt melegitett egy gyertyadarabkánál. Kavaczky odanyomta a
-pecsétgyürüjét. Aztán megkapta a tollat és nekivetette a papirosnak. A
-toll fröcscsögött, karmolta, tépte a papirost, de a haldokló nem
-engedte, a mig dülöngöző betükből össze nem állitotta a nevét: Nizsderi
-Kavaczky György, m. p.
-
-– És ki légyen az a bizonyos Pogrányi Sámuel? – kérdezte Kovik
-tisztelendő ur.
-
-Kavaczkynak hab jött ki a száján, vonagló kezével a szomszéd szoba
-ajtajára mutatott. A pap az ajtóhoz lépett és felnyitotta azt. Kitárta a
-szárnyas ajtót és benézett. Majd belépett, a biró kiváncsian furakodott
-nyomába.
-
-A szobában pedig nem volt senki. Az egyik ablak nyitva. Az üres,
-butorozatlan szoba padlóján egy szál havasi gyopár feküdt. A pap
-felvette és megforgatta a kezében.
-
-A másik szobából tompa zuhanás hallatszott. A pap és a biró berohantak.
-Az utolsó Kavaczky lefordult a pamlagról és holtan nyult el a szoba
-keményfa padlózatán.
-
-Kavaczky mozdulatlanul feküdt.
-
-A pap szivére tette a kezét. Aggodalmas arccal hallgatódzott.
-
-– Megtért az örök nyugalomba, – mondta csendesen. Künn a cselédek
-hangosan sirtak, legalább egyszer kisirhatták magukat. Péter bácsi
-elővette a trombitáját és halkan fujdogálni kezdte a Rákóczi-indulót.
-
-Az utolsó Kavaczky mozdulatlanul, némán feküdt a szoba közepén. Valami
-torz mosolygás jelent meg az arcán. Mintha azon nevetett volna, hogy őt
-még megsiratják.
-
-*
-
-A Kavaczky-ősök az ő torzonborz bajuszukkal, szakállukkal még egy
-darabig mereven bámultak az üres folyósóra. Aztán, – mert talán senki
-sem járt arra, – lehunyták a szemüket és aludni mentek sok százesztendős
-ébrenlét után. A legendának is vége szakadt, a hóbortos várurat
-eltemette a hatóság; a nizsderi vár állhatott tovább a kopasz hegy
-ormán, az ördög sem törődött véle.
-
-De hát a legendának vége lett.
-
-Korindesz Kálmán, a legelső lőcsei fiskális egyszer bejelenti a
-telekkönyvnél, járásbiróságnál és még mindazokon a helyeken, a hol
-gazdátlan ingatlanokat figyelemmel kisérnek, hogy a nizsderi várnak
-végrendelet szerint akadt uj tulajdonosa, bizonyos Pogrányi Sámuel
-személyében. Kornidesz ur rendesen elvégezte a dolgát, az utolsó
-Kavaczky végrendelkezése ellen sem volt senkinek kifogása, a nizsderi
-várral és környékével nem igen volt kedve törődni senkinek. Az uj gazda
-nyugodtan beköltözhetett hajlékába. Beköltözött és többé hir sem
-hallatszott felőle.
-
-A kranyokai rezesbanda ősi szokáshoz hiven ebben az esztendőben is
-tiszteletét tette Szent-György napján, de a várkapuk csukva maradtak,
-nem guritottak hordó borokat a vár udvarára. És a rezesbanda elfujván a
-Rákóczit, eltávozott anélkül, hogy a várur ezüst huszasokat szórt volna
-közibük a toronyablakból. A megyebeli urak, korhelykedő szomszédok,
-vándorlólegények és ingyenélők (egyszer Borocskayt is elcsapták a
-hivatalából) hiába zörgettek a nizsderi kapukon. Mintha valami nagy
-bánat költözött volna a várba. A régi cselédek, a kik hajdanában egyebet
-sem csináltak, mint bort hordtak a pincéből és bortól elgyöngült
-vendégeket ápoltak a maguk módja szerint (Pohánka János udvarmester
-találmánya volt a jegesfürdő, a mely a holtat fölélesztette), az utolsó
-Kavaczky halála után éppen olyan jelentéktelen tótocskák lettek, mint
-azelőtt voltak. A sarkantyus csizmát, alabárdot, vitézi köntöst
-levetették és halinás, bocskoros tótok lettek ismét. A nizsderi várban
-esténkint nem raktak máglyát az udvar közepén dologtalan cselédek
-melegedésére, sőt a fáklyákat is eloltották, a melylyel a sötét hosszu
-folyosókat világitották. Ha világosság volt valahol, az legfeljebb csak
-egyetlen ablak eresztékein szürődhetett az éjszakába. A vak trombitás, a
-ki az uj birtokos idejében a kulcsári és várnagyi teendőkkel
-megbizatott, hiába világitott volna magának. Egyedül neki volt szabad
-belépni a várurhoz. Ő hozta föl a konyhából az ételt, ő közvetitette a
-várur parancsait a szolgálókkal. Tudniillik – és ez jellemző a
-legendákra, – éppen ellenkezője volt az uj várur a réginek. A mig az
-utolsó Kavaczky asszonyfélének még csak azt se engedte meg, hogy a vár
-küszöbét átallépje, Pogrányi Sámuel, a nizsderi vár uj birtokosa csupán
-asszonycselédeket tartott. Azok is valahonnan az alföldről kerültek ide.
-Még csak tótul sem tudtak. A vár gazdaasszonya, bizonyos özvegy
-Komárominé, helyre alföldi menyecske volt, a ki szörnyen lenézte azt a
-görbe országot, a hová a véletlen vetette. Két szamarat fogott a
-kordéjába, ha hébe-korban lejött a várból és a szamarak ugyancsak
-emelték a lábukat a takaros asszony keze alatt. A faluban és környékén
-csupán annyit tudtak az uj várurról, hogy Budapestről és Bécsből látja
-el magát mindennel. Ha Komárominé szamaras kocsija megjelent valahol, a
-melyen a jeles asszonyság bokorugrós szoknyában, szines kendőben,
-csizmában ült és cifra huszáros káromkodással nógatta a szamarait, akkor
-a nizsderi tótok még a szemük világát is odaadták volna az
-asszonyságnak. Talán nem csupán azért, mert az asszonyság zsebe mindig
-tele volt ezüst- és aranypénzzel, hanem azért is, mert Komárominé volt
-ezen a tájon a szolgabiró, pap, még több… A szolgabirónál is nagyobb ur
-volt ez az asszony. A pörlekedők között rendet teremtett, a veszekedő
-házastársakat kibékitette. Segitett a szükölködőn és köszönetet nem
-fogadott el érte:
-
-– Sámuel ur parancsolta, – mondta egyszerüen.
-
-A legnevezetesebb az volt a dologban, hogy Sámuel ur néha a
-legcsudálatosabb parancsokat adta. Mikor Veszelka János
-fenyőfa-fuvarozás közben pálinkával leitta magát és részegségében
-megverte a feleségét, a nizsderi várur erről is tudomást szerzett.
-Másnap legurult Komárominé kordéja a hegytetőről és Veszelka Jánost
-előparancsolta. (Nizsderen még éltek a vár régi cselédei, ingyenélői, –
-tulajdonképpen az utolsó Kavaczky jobbágya volt minden nizsderi lakos) –
-és ezek a régi cselédek tartották magukat a váruri parancsolatokhoz.
-Komárominé a szamaras kordéján felállott és Veszelka Jánost elitélte:
-
-– Verjetek rá huszonötöt, a gazdám parancsából.
-
-Az egykori várnépség megragadta Veszelka Jánost és rámérte a huszonötöt,
-akárhogyan tiltakozott is ellene. Komárominé a szamaras kordéról
-végignézte a büntetést, aztán ünnepélyes szóval kijelentette:
-
-– Igy jár mindenki, a ki az erkölcsök ellen vét.
-
-A szamaras kordé tovább gurult a hatalmas asszonynyal és a tótok
-alázatosan vették le a kalapjukat mindenütt, a merre gurult.
-
-Máskor Kranyókán esett meg, hogy Krumpli György, egyszerü földmives
-abban találtatott, hogy a parasztokat mindenfelé uj eszmékkel az urak
-ellen heccelte. Ez a Krumpli György különben is gyanus ember volt.
-Megjárta Amerikát, csizmát hordott és vasárnap szivarozott. A
-parasztokkal semmi egyebet nem akart elhitetni, mint csupán azt, hogy
-egyenlőség van a világon. A kranyokai tótok egyenlők a nizsderi
-váriakkal.
-
-Harmadnapra begurult Kranyokára a szamaras kocsi, rajta a pirosszoknyás
-Komárominé. Az egykori várnépség csakhamar összegyülekezett a kis kocsi
-körül. Az öregebb tótok tiszteletteljesen kérdezgették:
-
-– Szép asszonyság, mit parancsol a várur?
-
-Komárominé kihirdette a várur parancsát:
-
-– Verjetek Krumpli Györgyre huszonötöt, mert vétett az igazság ellen.
-
-Krumpli Györgyöt csakhamar előkeritették. Éppen csizma volt rajta és a
-szájában szivar. Igen hetykén, sőt kihivólag vitette magát az
-asszony-biró elé.
-
-– Én gentleman vagyok, – mondta foghegyről. – Szeretném látni, hogy ki
-parancsol nekem.
-
-– A nizsderi várur, – felelt Komárominé. – Verjétek rá a porcióját!
-
-Az amerikai hiába tiltakozott kézzel-lábbal. Bizony lekapták a tiz
-körméről és a szamaras kordé saroglyájából előkerült az a bizonyos
-spanyol nádvessző.
-
-A delikvens fogcsikorgatva türte a botütéseket, a melyeket maga a
-kranyókai biró mért reá. (Valamikor bandista volt Korubány János is.)
-Aztán talpra állott és ökölbe szoritotta a kezét.
-
-– Megkeserülöd ezt nizsderi uraság! Megyek a szolgabiróhoz. Egy csapat
-polgárt nem szabad bántani.
-
-Komárominé a szamaras talyigán már indulóban volt, de erre megállott.
-
-– Verjetek rá még huszonötöt – kiáltotta.
-
-Krumpli György megkapta a másik huszonötöt is. Akkor már magánkivül volt
-a dühtől, fájdalomtól.
-
-– Ügyvédet fogadok, – orditá. – Majd megmutatom én nektek, hogy ki
-vagyok én?…
-
-Komárominé egykedvüen vont vállat.
-
-– Még huszonötöt, – mondta nyugodtan és meginditotta a szamarakat.
-
-Megkapta-e Krumpli György a harmadik huszonötöt, az nem tartozik ennek a
-történetnek a keretébe. Csak annyi bizonyos, hogy a nizsderi várur saját
-külön szolgabirójának veszedelmes hire volt. Ez a kemény, tagos
-asszonyszemély kegyetlenül végrehajtotta az itéleteket, a melyeket
-odafönn a sziklafészekben a láthatatlan ember talán az ördög segélyével
-tartott meg. Nem történhetett semmi kihágás, rendellenes cselekedet
-három faluban, a melyről a nizsderi várur másnap, harmadnap tudomást ne
-szerzett volna. Mintha a boszorkányok ezüsttála lett volna a birtokában,
-a mely tálnak a tükörvizében meglátott mindent, a mi közel, messze
-vidéken történt. Különösen a részeges embereket üldözte. Az utolsó
-Kavaczky idejében, a mikor a bor patakokban folyt e tájon, nem igen
-akadt józan ember a Dunajec völgyében. Részeg volt ott még az utszéli fa
-is. A tótocskák, a kik különben se nagy ellenségei az alkoholnak,
-Kavaczky idejében mértéktelenül élvezték a szeszet. Ha a várban szólott
-a rezesbanda – már pedig az mindig szólott – boldog-boldogtalan ihatott
-az udvaron csapravert hordóból. A vár körül mámoros emberek támolyogtak.
-Kavaczky nevetve nézte őket az ablakból.
-
-– Legalább elfelejtik még azt is, hogy élnek – mondta nagyvidáman.
-
-Ennek a részeges időnek egyszeriben vége lett, a mint Kavaczky György
-lehunyta a szemét. A várudvaron többé nem csapoltak, a megmaradt bort
-egy kiszáradt hegyikutba öntette a vár uj tulajdonosa, mikor pedig
-észrevette azt, hogy a tótok rájártak a kutra, földdel behányatta. A
-borkereskedő lengyel zsidók hosszu szekerei hiába nyikorogtak ezen a
-tájon – Kavaczky már meghalt, a nizsderi várban tejet ittak és sohasem
-muzsikáltak.
-
-De hát ki is volt a rendkivüli várur a ki egyszerre uj szokásokat,
-törvényeket hozott ezen a tájon?
-
-A környékbeliek sokat tudtak róla, illetőleg semmit sem tudtak. Soha nem
-látta senki, vele nem beszélt senki. A várból egy földalatti, rejtett ut
-vezetett a külső világba. Lehet, hogy ezen az uton járt ki a várur a
-világba, ügyelni a tótocskákra, hogy pálinkát ne igyanak.
-
-A cselédei csak annyit tudtak felőle, hogy pontosan fizette a bérüket.
-Az egykori trombitás – a kürtöt régen félretette, mert senki sem volt
-kiváncsi a Rákóczi-indulóra – világtalan arcával mozdulatlanul ült a
-folyosó sarkában. Aludt-e, nem aludt-e? Hogyan lehetett volna ezt tudni?
-Ott ült éjjel és nappal és a harangkonditásra siető léptekkel indult a
-régi tölgyfaajtónak, a mely mögött hajdan Kavaczky György mulatott és
-ivott. Régen volt… A várba olyan csendesség költözött, mintha kripta
-lett volna az, egy élőhalottnak a kriptája…
-
-Néha azonban vendég is jött a várba.
-
-Az a vendég se volt olyan vendég, a milyenek hajdanában mulatoztak a
-nizsderi várban. Rendesen éjnek idején jött lóháton vagy kocsin.
-Hatalmas, őszülőhaju férfiu volt, nehéz lépései döngtek a vár folyosóin,
-de soha hangosan nem beszélt. Özvegy Komárominé, a ki a várnagyi
-teendőket végezte, kiugrott ágyából és felzörgette a vak trombitást a
-folyosói oldalon át.
-
-– Jelentsd, Péter bátya, hogy itt van Riminszky ur.
-
-Riminszkyt mindig fogadja a nizsderi várur. Riminszky szerette a bort és
-az ő tiszteletére a várpince sarkából előkerültek azok a pókhálós
-üvegek, a melyeket még valamelyik régi uraság raktározott el. Özvegy
-Komárominé talpon volt egész éjjel és ha Riminszky ur megéhezett, Péter
-bátya az ablakból kiadta a rendeletet:
-
-– Paprikás csirkét főzzetek!
-
-Az ablak bezárult és Komárominé sütött-főzött, mintha nappal lett volna.
-
-Riminszky rendesen hajnal előtt távozott a várból. Mikor zömök,
-zsuffa-lován lefelé léptetett a hegyoldalból, a vár valamelyik ablakában
-megjelent egy fehér kendőcske. Az lobogott a hajnali szürkületben
-mindaddig, a mig Riminszky alakja el nem tünt a hegyoldal bokrai között.
-
-Krumpli György, az amerikai gentleman a ki megveretése óta sokat
-szaglászódott a nizsderi vár körül, egyszer szivarozva igy beszélt a
-kranyókai korcsmában:
-
-– Furcsa urunk van nekünk odafönn a várban! Minek neki az a sok
-vászoncseléd! Minek neki az éjjeli lovas, a kitől olyan nehezen
-bucsuzik? Az ördög tudna eligazodni ezen a dolgon. A mult éjjel a vár
-alatt jártam… Egyszer, hogy, hogynem, csak elében toppan egy magas,
-karcsu, vadászruhás urforma. A hold gyöngén világitott, a bokrok levelét
-meg lehetett volna olvasni mellette. A vadász rámnéz, – nagy fekete
-szeme volt, – aztán hirtelen eltakarta az arcát egy fekete kendővel.
-Sietve fordult meg. Én még utána kiáltok: – Hó, megállj!… de már csak az
-üres levegőnek beszéltem, a vadász ur eltünt.
-
-– Nos, hát mi van ezen csodálkozni való? – kérdezték a falusiak.
-
-Krumpli György eloltotta nyálával a szivar tüzét és bagó alakjában a
-fogára nyomta. Nagyot serccentett és a levegőbe bámult.
-
-– Hát csak az, – felelt, – hogy a vadász urnak nem volt se bajusza, se
-szakálla. A szeme meg olyan volt, mint egy asszonyé. A lábát is ugy
-rakosgatta egymás mellé, mintha asszony lett volna, nem férfi.
-
-– Te bolond! Az ördögök játszottak veled! – szólt a kranyókai biró. –
-Miért járna nadrágban egy asszony? Mikor szoknyában is járhat?
-
-Krumpli György fölhorkant:
-
-– Miért, miért? Hiszen éppen ez az, a mit tudni szeretnék! Azt szeretném
-tudni, van-e bajusza a nizsderi várurnak?
-
-A falusiak mosolyogva néztek össze, nevettek az amerikai ostobaságán. De
-Krumpli Györgygyel nem lehetett olyan könnyen elbánni, a mit a fejébe
-vett egyszer, azt végrehajtotta, mert különben nagyon keménynyaku ember
-volt. Még arra sem ijedt meg, a mikor negyednapra a korcsmai beszélgetés
-után begurult Kranyókára a Komárominé szamaras kordéja. A hatalmas
-asszony nagyon mérges volt és izgatottan parancsolta mag elé Krumplit:
-
-– Te, amerikai, – mondta neki, – nagyon sok ostobaságot beszéltél már
-megint. A nizsderi várur azt üzeni, hogy befogjad a szádat, mert ha
-egyszer kipödri a bajuszát, akkor megemlegeted.
-
-Az amerikai vállat vont:
-
-– Hogy pödörje ki azt, a mi nincs?
-
-Erre a vakmerő föllépésre a jó Komárominé nem tudott mit felelni.
-Valójában ő sem tudta, hogy van-e bajusza a nizsderi várurnak. Vagy ha
-tudta is, hallgatott róla. Megdöfködte a szamarait és kordéján elgurult.
-Az amerikai csufondáros nevetéssel nézett a termetes asszonyság után:
-
-– Ő kelme is jobb szeretné, ha bajusza volna a gazdájának.
-
-A tótok a fejüket csóválták:
-
-– Ördöngős Krumpli György, – morogták. – Egyszer még csakugyan kisüti,
-hogy a nizsderi várban asszony lakik.
-
-– Az bizony, még pedig szép asszony, – felelt az amerikai.
-
-Dehogy is félt most már attól, hogy huszonötöt csapat rá a várur.
-
-Nem is csapatott rá. Ellenben a nizsderi várbirtokhoz tartozott egy nagy
-erdőség is, tul a határszélen. Ennek az erdőségnek meghalt a gondozója,
-bár nagyon jó hivatala volt ott neki. Annyi fát lophatott, a mennyit
-akart, senki sem törődött vele. Krumpli Györgyöt ezzel a hivatallal
-kinálta meg a teljhatalmu Komárominé.
-
-– Eregy oda, Gyurikám, – mondta neki nyájasan.
-
-Gyurikám a fejét vakarta:
-
-– Nagyon messzire van, – felelt ravaszul.
-
-– Nem hozhatjuk közelébb az erdőt.
-
-– Az is igaz, – szólt az amerikai. – De sok a vaddisznó.
-
-– Annál többet ehetsz vaddisznó-pecsenyét.
-
-Az amerikai még mindig ellenkezett.
-
-– Rámdől egyszer valami nagy fa. Soha sem lesz belőlem többé Krumpli
-György.
-
-Komárominé erre már kijött a sodrából:
-
-– Akkor se fogunk valami nagyon busulni utánad.
-
-Az amerikai elnevette magát:
-
-– No akkor már elmegyek abba az erdőbe. Nagyon utjába vagyok valakinek.
-
-Komárominé megrázta a kezét:
-
-– Derék ember vagy, Krumpli György. Lásd, már gondoltam is rád. Adok
-neked ajándékot előre.
-
-S szoknyája mély zsebéből egy kis ezüst tükröt vont elő.
-
-– Ebben meglátod majd, hogy milyen nagyra nőtt a bajuszod.
-
-A nagyszáju amerikai elköltözvén Kranyókáról, nem igen törődtek többé a
-nizsderi várur minémüségével. A várból bőségesen ellátták a környék
-szegény népét mindennel. Szükölködő nem igen akadt azon a tájon. Sőt, a
-mikor egyszer nagy szegénységében Kohn Móric, a kranyókai házaló zsidó
-levelet irt az Uristenhez, a választ erre a levélre is a nizsderi várból
-kapta meg. A házaló zsidó fölkiáltott:
-
-– Nem is tudtam, hogy a Jehova a nizsderi várban lakik. Ezentul többször
-fölkeresem.
-
-S igy levelezett az élelmes Kohn Móric az Uristennel a nizsderi vár
-utján.
-
-
-
-
-IV. FEJEZET.  _Ancsurka cipőt kap._
-
-Menjünk vissza Podolinba a vén Riminszky-házba, a hol Prihoda Anna, az
-anyátlan-apátlan tót leányka, havas télben menedéket talált, még pedig
-olyan menedéket, a hol örökösen lobogott a tüz a kályhában, sőt ennivaló
-is akadt bőven.
-
-Hogy a szolgálói teendőkben nagyon ne erőltesse magát Ancsurka, arra
-elég gondja volt a két öreg cselédnek, Marcinkánénak és Miknek, a
-lakatosnak; a két öreg cseléd már annyira összeszokott, összetanult,
-hogy mellettük nem igen akadt tennivalója egy harmadiknak. De meg mintha
-vén, összeszáradt szivükbe valami napsugár utján különös gyöngédség
-lopódzott volna, a mely gyöngédséggel csak öreg emberek tudják
-körülvenni a gyermekeket. Ancsurkát egyenesen olybá vették, mintha az
-Uristen küldte volna ide nekik a zordon, néma ház mogorva csendjének a
-földeritésére. Egyszer Marczinkáné azt találta parancsolni Ancsurkának,
-hogy szellőztesse ki az ur bundáját, sapkáját. (Riminszky éppen valami
-hosszu utról tért haza.) Ancsurka engedelmeskedett és a nehéz farkasbőr
-bundát kiteregette az emeleti folyosó vasrácsára. Az öreg Mik, a ki
-ebben az időben valamely furfangos lakattal foglalatoskodott a
-kocsiszinben, a hol lakatosmühelyét berendezte, szájtátva bámulta a
-leányka cselekedetét. Aztán a haragtól kivörösödve dobta el
-szerszámjait.
-
-– A szemem csal? – kiáltotta. – Mit csinálsz te ott, Ancsurka!
-
-– A tekintetes ur bundáját teregetem.
-
-– Az ördögbe! Hát Mik meghalt, eltemettétek már az öreg Miket? Hol van
-az öreg Mik? Hol? – kiáltotta. – Mik már nincs a világon? He?
-
-Ancsurka ijedten nézte a mérges törpét. Mik, miután a szin különböző
-sarkaiba hajigálta szerszámait, földhöz csapta a lakatot, felboritott
-egy régi szerszámos ládát, lecsillapodott annyira, hogy elmondotta
-mindazt, a mit mondani akart. Határozottan és terjedelmesen a
-következőket adta elő az udvar közepéről:
-
-– Jegyezd meg, leány, hogy az én uram, Riminszky ur holmijához csak
-nekem szabad nyulni. Egyedül, kizárólag csak nekem. Se Marczinkánénak,
-se másnak nem szabad még csak a csizmáját se megérinteni. Azért vagyok
-itt én, azért vagyok a szolgája Riminszky urnak, udvarmestere, lakatosa,
-kovácsa és a többi. Én vigyázok a zsebkendőkre, ingekre és a többire. Én
-vágom a dohányt, én szurkálom a pipát, én tartom számon a vasárnapokat,
-és ünnepnapokat. Ti nem tudtok semmit azzal a vénasszonynyal együtt.
-Kiváncsi vagyok, mit felelnétek, ha Riminszky ur meg találná kérdezni,
-hogy milyen nap is van máma? No, mit felelnél, te kis csirke? Felelj,
-beszélj, tedd le a vizsgát, aztán nyulj a Riminszky ur bundájához.
-
-Ancsurka persze nem tudott feleni. Az öreg Mik diadalmasan rázta meg
-nagy szakállát.
-
-– No hát Mik ezt felelné: Tekintetes uram, ma januárius tizenharmadika,
-a 40 katona napja vagyon. Ujhold vagyon és a Szaturnusz bolygó látható
-az égen. A százesztendős jövendőmondó szerint, mielőtt a nap lenyugszik,
-hózivatar lészen. Ezt felelné az öreg Mik, ha az ő gazdájának, nemes
-Riminszky urnak eszébe jutna kérdést intézni hozzá. Ti persze
-asszonyfélék a csirkeeszetekkel csak annyit tudnátok neki mondani, hogy
-csütörtök vagyon. Talán még annyit sem. Már most mit ér azzal az én
-gazdám, ha csak azt tudja, hogy csütörtök van? Semmit. Az ördögbe, éppen
-semmit. Hagyd ott rögtön azt a bundát!
-
-A csinos szónoklatot Mik egy viharos kiáltással befejezvén, olyan
-iramodásba fogott karikalábaival, mintha legalább is egy vár bevételére
-indult volna. Pedig csak az emeletre igyekezett. A nagy kiabálásra még
-Riminszky is kinyitotta a szobája ajtaját. Egy pillanatra megakadt a
-tekintete az Ancsurka bocskorán, majd Mikhez fordult:
-
-– Megbolondultál, hogy ugy kiáltozol?
-
-Az öreg Mik lekapta vidrabőr kucsmáját deres fejéről és magyarázni
-kezdte a kiáltozás okát. Riminszky legyintett a kezével:
-
-– Ugyan hadd el, vén bolond… Nem harap az én bundám.
-
-A szeme akaratlanul odatévedt ismét azokra a nevezetes bocskorokra.
-Ancsurkának elvörösödött az arca, maga sem tudta miért. Riminszkynek
-összeráncolódott a homloka.
-
-– Nem szeretem, hogy bocskorban jársz, leány – mormogta. – Bizonyosan ez
-is az apám bocskorai közül való, azokból a hóbortos bocskorokból.
-
-Mik tiszteletteljesen szólt közbe:
-
-– Tél van, tekintetes ur, mezitláb nem járhat.
-
-– Fogd be a szádat – mordult rá Riminszky. – Járjon cipőben. Vegyen neki
-cipőt Marczinkáné.
-
-Igy szólott Riminszky és becsapta az ajtót maga mögött. Az öreg Miknek
-szinte tátva maradt a szája a csodálkozástól. Hol arra a bezárt ajtóra
-nézett, hol az Ancsurka bocskorára. Csóválta a fejét, rázta nagy deres
-szakállát, aztán megint az ajtóra nézett és azután a bocskorra.
-
-– Nem szereti, ha bocskorban jársz… dünnyögte. – A manóban! Hát miben
-járj? Cipőben, mint a kisasszonyok?
-
-Elkeseredve nézett a bezárt ajtóra, aztán hirtelen ellágyulással fordult
-a leánykahoz:
-
-– Jer, Ancsurka, segithetsz az öreg Miknek a Riminszky ur bundájánál.
-Segithetsz, annyit segithetsz, a mennyit éppen akarsz.
-
-Igy jutott Ancsurka váratlanul cipőhöz.
-
-De nem nagyon örült ám a cipőnek. Sajnálta a gyönyörü bocskorokat, a
-milyenben valamikor a királynék járkáltak, a mikor még a királynék is
-bocskort viseltek. Hiábavaló volt Marczinkánénak minden rábeszélése,
-hiába dicsérte munkáját Fintor Mátyás, a podolini suszter, a kit a
-leányhoz hivattak, Ancsurka vigasztalan volt a bocskorok miatt. Fintor
-Mátyás megsértődvén önérzetében, az ő kezemunkájának a lebecsülését
-látta a leányka szomoruságában.
-
-– Menj, te kis béka! – förmedt rá. – Az első pár cipőt már csak hadd
-varrjam én neked. Tudom, ha ujra cipőre lesz szükséged, nem kell többé a
-Fintor munkája, hanem valami pesti svindleré. Ugy ám!… Vagy talán
-bécsié, mint már az a kisasszonyoknál szokás. A Riminszkyeknek az a
-bogaruk, hogy a lábára gondolnak legelsőbb is annak, a kit szeretnek.
-
-A sánta suszter csak akkor vette észre, hogy mit mondott, a mikor már
-kinn volt a száján. Ijedtében körülnézett. Marczinkáné egykedvüen
-hámozott almát a konyha sarkában, mert ő süket volt. De az öreg Mik
-elkeseredve vetette hátát az ajtófélfának. Mogorván nézett a levegőbe,
-mintha igazat adott volna Fintor Mátyásnak. Ancsurka nem értette
-mindjárt a dolgot, de hát leány volt és lassan-lassan mégis csak
-megértette a Fintor uram szavainak jelentőségét. Az arca olyan vörös
-lett, mint a bibor. Még fehér nyaka is elpirosodott. Két nagy könycsepp
-jelent meg hosszu szempilláin.
-
-– Aztán jó legyen az a cipő – mondta kényeskedve.
-
-A sánta suszter letérdepelt előtte, kezeibe vette a lábát.
-
-– Igenis, kezét csókolom – mondta gunyolódva. – Ámbátor nem dolgozom
-ilyen kisasszonyoknak, csak a főbiró ur kisasszonylányainak, a
-postamesternének, a patikárusnénak, kezét csókolom…
-
-Ancsurka erre még pirosabb lett.
-
-A konyhaajtó kinyillott. Riminszky állott a küszöbön bundában.
-Kedvetlenül nézte a susztert, meg a leányt. Mintha valamit mondani akart
-volna, de meggondolta magát.
-
-– Elmegyek, Mik, – dörmögte.
-
-A törpe a kapukulcshoz nyult és előrefutott kaput nyitni. Ancsurka, a
-mikor a hatalmas férfiut látta az udvaron végigmenni, megrázkódott és
-hevesen kezdett dobogni a szive. Valami különös érzés járta át.
-
-– Szép lesz a cipő? – kérdezte Fintor Mátyástól.
-
-A suszter felállott. Csunyán nevetett és gunyosan felelt:
-
-– Szép lesz, kisasszonyka.
-
-Három nap mulva elhozta Fintor a megrendelt cipőt. Ancsurka felpróbálta.
-Tizenkét gomb volt a cipőn, az orra hegyes, mint a kecsegéé, a sarka
-magas, hogy csak ugy ingadozott benne a sugár leányzó, mint a nád a
-szélben.
-
-– Jaj, én szép drága bocskoraim – mondta sirva.
-
-Fintor uram kedvetlen arcot vágott.
-
-– Majd megtanulsz benne járni, ne félj. Ha az Uristen azt rendelte, hogy
-kisasszony legyen belőled, hát kisasszony leszel.
-
-Marczinkánénak se tetszett valami nagyon a cipő-viselet.
-
-– A macska rúgja meg, – dohogta. – Már csak szebb a bocskor.
-
-Aztán sóhajtva tette hozzá:
-
-– De hát ha az ur azt parancsolta, mit csinálhatunk akkor?…
-
-Persze, hogy nem lehetett semmit sem csinálni. Sőt az öreg Mik, a ki
-Riminszky távollétében sokkal szigorubban ügyelt a házirendre, mint
-akkor, midőn az ur otthon volt, nagy patáliát csapott, a midőn Ancsurka
-egy délután előkereste régi bocskorait és titkon felhuzta a Fintor uram
-gombos cipellői helyett.
-
-– Ez a hála? – kiáltozott az öreg Mik. – Felfogadtunk az utcáról, mint
-talált gyereket, most pedig ellenszegülsz Riminszky ur parancsainak, te
-béka?! Ancsurka, ne görbitsd el a szájadat. Nagyon kérlek, ne görbitsd
-el a szájadat!…
-
-Ennek a szájgörbitésnek mégis megvolt az az eredménye, hogy Prihoda Anna
-egész nap viselhette a bocskorokat. Szomoruan sétálgatott a bocskorokban
-a nagy házban, mintha bucsuzott volna valamitől, mintha kedves halottja
-volna… Tudja isten, miért fájt olyan nagyon ennek a kisleánynak az, hogy
-többé bocskort nem viselhet? De fájt neki, mert még éjjel is felkelt
-ágyából és megtapogatta a bocskorokat.
-
-– Még itt van, – suttogta magában és a feje alá tette. Erre kedves álmai
-voltak. Az anyja simogatta az arcát és becézgette. Egyszer még a toporci
-kovács is megjelent álmában, a részeges Korinszky. Ekkor nagyon józan
-volt Korinszky, – álomban mindenféle bolondságokat lát az ember, – s igy
-szólt hozzá:
-
-– Némely tótocskákból gazdag tótocskák lesznek odaát az uj világban.
-Nagyon hiszem, hogy az a furfangos Prihoda kifundált valamit.
-
-Igy szólott éppen a kovács és a nagy fa alatt állott bőrkötényében, a
-mely nagy fa alatt Rákóczi Ferenc üldögélt; – a hegyeken tavaszi virágok
-nyiltak és fehér báránykák szaladgáltak a réteken; az égen bárányfelhők
-uszkáltak, – a mikor a kapu nagyott csattant a Riminszky-házban.
-
-Ancsurka nyomban fölébredt és ijedten felült ágyában. Sötét téli hajnal
-volt odakünn, talán havazott is, a szél dorombolva kóborolt a régi ház
-zeg-zugai között. A kapuboltozat alatt nehéz döngő lépések
-hallatszottak.
-
-Riminszky mély hangja hallatszott:
-
-– Megvarrták a cipőt?
-
-Az öreg Mik szokásos bőbeszédüségével felelt:
-
-– Igenis, meg. Fintor mester varrta, a legelső mester városunkban. Magam
-voltam érte, magam hoztam el és magam szóltam igy hozzá: Szép legyen a
-cipő, Fintor, mert Riminszky ur ezt parancsolta… Ne kiméld, varga a
-bőrt.
-
-– No ezt éppen nem mondtam – dörmögött Riminszky. – Hát aztán?
-
-– Aztán? – szólt Mik és Ancsurka képzeletben látta, hogy az öreg szolga
-milyen hősies állásba vágja magát, mert gazdája annyi kérdést intézett
-hozzá. – Aztán, kérem nemes uram, megvarrták a cipőt. Meg ám. Tizenkét
-gomb van rajta, megolvastam.
-
-– Hát a leány?
-
-– A bocskorai után bőg naphosszant, – felelt haragosan Mik.
-
-Riminszky erre nem felelt semmit. Felment a szobájába és nehéz lépései
-sokáig visszhangoztak odafönn. Ancsurka hiába hunyta le a szemét, hiába
-próbálta folytatni az álmot ott, a hol elhagyta: Korinszky, a kovács,
-végleg eltünt a sötét éjszakában. Ellenben mindenféle más képek vonultak
-el előtte: az öreg Mik, a lakatos, a mint a kapukulcsot szorongatja, a
-méltatlankodó sánta suszter és végül Riminszky, a mint komoran néz alá a
-folyosóról. Igy kergették egymást a képek szundikálásában, a mig végre
-eszébe jutott az a fehér macskácska, a mely valami véletlen folytán a
-Riminszky-ház udvarába került. A kis macska tán a háztetőkön kalandozott
-és kiváncsi lett arra, hogy mit kalapál az öreg Mik örökösen a szinben.
-Ezt megtudni lejött a tetőről és Ancsurka nyomban foglyul ejtette,
-reáboritván a kötényét.
-
-A kis macska igy fogságba esett és Ancsurkának egyéb gondja se volt
-ezentul, mint megédesiteni a kis fogoly rabságát. Elnevezte Ancinak,
-mert ez volt a legkedvesebb név előtte. Igy szólongatta valamikor az
-édesanyja, a mikor még nagyon kicsi volt. Egész nap dajkálta, táplálta,
-dédelgette. Az öreg Mik, a ki nem igen szerette, hogy ismét
-megszaporodtak a ház lakói, mindenáron arra akarta rábeszélni Ancsurkát,
-hogy bocsássa szabadon a macskát. Ő majd – tudniillik az öreg Mik –
-készit neki egy olyan lakatot, a melyet egész nap zárogathat,
-nyitogathat. De Ancsurka sehogy sem akarta belátni a csere előnyeit és
-Anci igyen továbbra is megmaradt a zordon házban, a hol együtt
-sétálgatott urnőjével és néha nagyon boldogan simultak egymáshoz.
-
-– Én is olyan árva kis macska vagyok, mint te, – suttogta Prihoda Anna a
-macska fülébe.
-
-Értette-e a macska azt, a mit Ancsurka sugott neki, nem lehet teljes
-bizonyossággal állitani. Csak az bizonyos, hogy nagyon odasimult az
-Ancsurka kebeléhez.
-
-– Te vagy az én gyerekem! – sugta neki Ancsurka. – Te vagy az Anci, én
-pedig az öreg Prihodáné vagyok. Jer ide Anci, hadd csókoljalak meg!
-
-Majd kérdezgetni kezdte halkan, szomoruan, a mint az anyjától hallotta
-egyszer:
-
-– Hol van az apád! Mondd meg, hol van az apád?… Elment, elhagyott
-bennünket az a rossz apád. Talán sohase is jön vissza.
-
-A macska álmosan hunyoritott a szemével. Hogyan tudott volna ő erre a
-rendkivüli kérdésekre megfelelni? Talán a podolini háztetőkről tudott
-volna egyetmást elmondani, de Toporcon már nem volt ismerős.
-
-– Felelj, felelj, – biztatta szenvedélyesen Ancsurka, – te vagy az én
-gyermekem.
-
-Riminszky ur betegen jött vissza abból az utból és se másnap, se
-harmadnap nem mutatkozott. Negyedik nap hirtelen igy szólott az öreg
-Mikhez, a ki mindenféle teákat kotyvasztott körülötte, a melyet
-Riminszky ur természetesn nem ivott meg. Tehát igy szólott:
-
-– Valami macskát láttam annál a lánynál. Régen láttam már macskát; hozd
-el, Mik, hadd ugrándozzon itt körülöttem.
-
-Nagyott ásitott a medvebőr-kanapén.
-
-– A leány is bejöhet a macskájával.
-
-Az öreg Mik hamarosan elővezette Ancit és Ancsurkát.
-
-– Itt vannak, – mondta keményen, mintha valami fogháznak lett volna az
-őrmestere.
-
-Riminszky tunyán intett.
-
-– Üljetek le itt, – folytatta az öreg Mik. – Aztán játszatok itt.
-
-Ancsurka kebléhez szoritva fehér macskáját, szorongva nézett körül a
-komor szobában. Nem igen mert megmozdulni. Anci is nagyon ijedtnek
-látszott. Az öreg Mik dirigálta a leányt:
-
-– No, beszélj hát! Mit szoktál mondani a macskádnak? Mi neked a macskád?
-Nos?
-
-Ancsurka szégyenlősen nézett a macskájára:
-
-– Az én gyerekem…
-
-Az öreg Mik elégedetlenül sodorta meg a szakállát, mint a ki nincs
-megelégedve a mutatványnyal.
-
-– No és tovább? – szólt kemény hangon.
-
-Riminszky ur ekkor megfordult a medvebőrön. Nagyon fáradtnak,
-szenvedőnek látszott.
-
-– Ne féljetek! Te pedig fogd be a szádat, Mik. Lódulj, nem akarlak
-látni.
-
-Mik erre a váratlan fordulatra azt hitte, hogy megnyilik alatta a föld.
-Körülnézett, háromszor is körülnézett, de senki sem mondta neki, hogy
-rosszul hallott.
-
-Csendesen ódalgott kifelé az ajtón, mintha azt várta volna, hogy
-meggondolják a dolgot és mégis csak visszahivják. De nem hivta senki.
-Elkeseredve vonult le a mühelyébe, a hol egész nap olyan zörgést müvelt,
-mintha valamennyi rozsdás lakatját ezen a napon akarta volna kivégezni.
-
-Ancsurka pedig leült a szoba sarkában a macskájával. Ott ültek sokáig
-csendesen, mozdulatlanul és folyton egymásra néztek. Folyton-folyvást
-nézték egymást, mintha beszélgettek volna valami rejtett dolgokról.
-Riminszky végre megunta a nagy csöndességet és fölnyitotta lezárt
-szemét.
-
-– Szeretném, ha nekem is ilyen macskám volna!
-
-Ancsurka alázatosan emelkedett föl a sarokból. Két kezébe fogta a
-macskát és Riminszky felé vitte.
-
-– Tessék! – mondotta, de a szeme könybe borult.
-
-Riminszky ránézett:
-
-– Hadd el, nem kell a macskád. Csak játsz vele tovább… Játsz vele
-mindig. Aztán ide is be szabad jönni, ha éppen kedved tartja.
-Megengedem.
-
-Ancsurka kezet csókolt Riminszkynek. Az megsimogatta a macskát a nagy
-tenyerével.
-
-– Csak játsz vele mindig, – szólt. – Most pedig elmehetsz.
-
-Riminszkyt valami kinzó reuma kötötte szobájához. Az öreg Mik minden
-tudománya kudarcot vallott, hiába főzte reggeltől-estig a mindenféle
-teákat:
-
-– Ha lakat volna, a kakas csipje meg, majd elbánnék vele, – dörmögte
-elkeseredve, – de hát nem lakat!… Ha egyszer nem lakat, mit csináljak?
-
-Riminszky ur még éjjel sem tudta lehunyni a szemeit. Kinjában még
-Rocskay Teofillal, a podolini körorvossal is összeveszett.
-
-– Mit tudtok ti, doktorok? – kiáltozta haragjában, szokása szerint
-tegezve mindenkit, – semmit sem tudtok. Illetőleg sintérelni tudtok.
-Kezem, lábom le tudnátok vágni, de benn, odabenn egy beteg csontot nem
-tudtok meggyógyitani.
-
-Rocskay Teofil zömök, elhizott, bölcsészkedő ember, volt, a kinek az
-volt a szokása, hogy leült a haldokló tótok ágya szélére és vitázott
-velük a mulandóságról. Illetőleg a tótok nem igen tudtak hozzászólani a
-dologhoz, de felelt és kérdezett helyettük Rocskay.
-
-Riminszky dühöngése se hozta ki a sodrából. Szeliden összefonta kövérkés
-kezeit és áldott mosolylyal hallgatta. Csak a tegezése bántotta egy
-kicsit, utóvégre ahhoz még sem szoktatták a tótok. De filozófus létére
-könnyen segitett magán: visszategezte Riminszkyt.
-
-– Mit ágálsz, ember? Mit hánykolódol, ugrándozol, rug-kapálsz? Sorsod
-meg van pecsételve, mint valamennyi földi halandóé. Itt hiába trémázunk,
-barátocskám, itt hiába jajgatunk, imádkozunk, sirunk; menni kell, ha a
-másvilági zsandár eljön értünk. Azért legjobb férfiasan viselni a bajt,
-a melybe keveredtünk. A gonosztevők közül is mindig az a szimpátikus, a
-melyik nyugodtan, bátran, félelem nélkül néz szembe a reá váró
-büntetéssel. A halállal vivódónak se szabad gyávaságot mutatni. Az egész
-néhány esztendei földalatti fogság. Néhány év alatt a legerősebb
-csontokkal is elkészülnek a férgek. Néked erős csontjaid vannak,
-Riminszky.
-
-Riminszky dühében az asztalra csapott:
-
-– Ördög bujjon beléd, doktor. Hát azt gondolod bolond fejeddel, hogy én
-tán meghalok? Egy rongyos kis reuma miatt! Azt gondolod rólam?
-
-Rocskay doktor szeliden legyintett a kezével:
-
-– Hallottam én már ilyent! Ne folytasd, Riminszky, tudom előre, mit
-akarsz mondani… Azt akarod mondani, hogy nem akarsz meghalni. Tudom,
-fiam, tudom. Senki sem akar. De senkit sem szokás megkérdezni erről.
-Magad is ismerheted a tót közmondást, – elég tót vagy magadért,
-Riminszky, – hogy Jarinkó, az erdei szellem köhint egyet és egy pár
-bocskor gazdátlan lesz a földön. Már most minden attól függ, hogy mikor
-köhint neked Jarinkó? Elmégy te is, mint a többi tótok.
-
-Riminszkyt végleg kihozta flegmájából ez a cinikus beszéd. Összefonta a
-karját és a doktor elé állott:
-
-– Hát te mi vagy? Nem vagy tót? – orditotta magából kikelve.
-
-Rocskay Teofil angyali nyugalommal felelt:
-
-– Ne ordits, bolond, ugy is megmondom. Hát igenis én nem vagyok tót.
-Semmiféle ivadékom nem volt az. Nekem köhöghet Jarinkó… de azért egyszer
-én is csak elmegyek, ebben nyugodt vagyok. Gondolhatod, nem szivesen.
-Magamfajta tudományos ember pedig már csak megpróbálkozik, hogy
-hosszabbra nyujtsa az életét, mint a tótokét. De hiába próbálkozik.
-Becsületemre mondom neked, nincs segitség. Uri becsületemre, Riminszky…
-
-– Először is ne tegezzen az ur, – sziszegte Riminszky, mert már nem
-tudott egyebet mondani a rettenetes embernek.
-
-A doktor komoly arcot vágott:
-
-– Pardon, ezer pardon… Lássuk csak, miről is van itt szó? Arról, hogy
-egy beteg csontot kellene meggyógyitani, egy uj csontot kellene
-fabrikálni a régi helyett. Erre az a válaszom, uram, hogy ha én nem egy
-darab csontot, hanem csak egy mákszemnyi izületet tudnék ujjáteremteni,
-kicserélni az emberi testből, akkor meg volna oldva az örök élet titka.
-Annyit azonban tudok, hogy enyhitsem, esetleg elmulaszszam a fájdalmait.
-
-Leült, receptet irt és igen komoly arccal ajánlotta magát.
-
-Riminszky egy percig a doktor után nézett, aztán valami hirtelen
-ötlettől megkapatva, rákiáltott az öreg Mikre, a ki a sarokból
-álmélkodva hallgatta a doktort:
-
-– Fuss a doktor után, jöjjön vissza.
-
-Mik karikalábain még a kapu alatt utólérte Rocskay Teofilt. A doktor
-fejcsóválva jött vissza.
-
-– Ugy látszik, még sem győztem meg egészen, hogy meg kell halnia, –
-dünnyögte, a lépcsőket kopogtatva elefántcsont botjával.
-
-– Nekem is, doktor ur? – kérdezte ijedten az öreg Mik, a ki mellette
-ballagott. – Megvallom, még sohasem gondoltam a halálra.
-
-A doktor különös mosolylyal nézte a Mik hosszu, deres szakállát.
-
-– Kár lesz a szakálladért! – mormogta. – Egyébként elég érett vagy már.
-
-Benyitott Riminszkyhez:
-
-– No, mit akar még az ur? – kérdezte.
-
-– Mik, maradj odakünn, – szólt Riminszky.
-
-Az öreg Miket módfelett meglepte ez a parancsolat. Még nem fordult elő,
-hogy gazdája, nemes Riminszky ur kiparancsolta volna őt a szobából. Vén
-fejében valami bolondos gondolat azt sugta, hogy Riminszky talán mégis
-megtudja a doktortól, hogyan lehet elsvindlizni a halált. Az a kutya
-doktor tán tud valamit, hogy olyan bátran mer beszélni Riminszky urral.
-Az öreg Mik se volt rest, hamar kihuzta fejét a vidrabőr-kucsmából és
-odanyomta a fülét a kulcslyukra.
-
-Odabentről a gazdája akadozó szavát hallotta:
-
-– Tudja, doktor ur, sok mindenféle bolondság megtörténik az emberrel.
-Néha még meg is szokott házasodni. Tegyük föl, ha egy ötvenesztendős
-ember megházasodik, számithat-e az arra, hogy házasságának gyümölcse
-legyen?
-
-A doktor krákogott
-
-– Hm, – dünnyögte, – sok minden függ attól az ötvenéves embertől. De ha
-olyan erős valaki, mint Herkules és legyen bár csak harmincesztendős,
-azokra a gyümölcsökre csak akkor számithat, ha a felsőbb természeti
-hatalmak is beleegyeznek a dologba. Mert, uram, ez sem biztos dolog.
-
-Riminszky hümmögött valamit, olyan mély hangon, mint mikor a medve
-haragszik.
-
-A doktor az ajtóból felelt:
-
-– Ámbátor minden lehetséges…
-
-Az öreg Mik ugy kapta el a fejét, mintha le akarnák vágni. Pedig csak a
-doktor koppantott rá a pálcájával, mikor észrevette, hogy hallgatódzott:
-
-– He, vén betyár, tán te is meg akarsz házasodni? – kérdezte csufolódva.
-
-Sietve kocogott lefelé a lépcsőkön, Miket pedig gazdája a patikába
-küldte a recepttel.
-
-– Menj, öreg Mik, – mondta Riminszky ur különös szomorusággal. – Azt a
-leányt pedig küld föl a macskájával. Hadd mulattassanak.
-
-Mik mérgesen ugrált lefelé a lépcsőn.
-
-– Beteg, tisztára beteg, – dünnyögte. – Egy macska mulattatja! Szörnyű!
-Érteném, ha furfangos lakatokat szeretne látni! De egy macskát?…
-
-Bekiáltott a konyhába:
-
-– Ancsurka, vedd a macskát. Az ur hivat.
-
-Ancsurka hamarosan előkereste a macskáját. Nem sokáig kellett
-keresgélnie. Ott aludt a meleg kemencén.
-
-– Jer, Anci, – szólt hozzá, – Riminszky ur látni akar.
-
-A két lábánál fogva megfogta Ancit, ölébe vette és megigazitotta a kék
-szalagot, a melylyel tegnap óta földiszitette a macskát. Vidám, fürge
-lépésekkel futott föl az emeletre, mint a ki tudja, hogy kedvesen látott
-vendég.
-
-A Riminszky szenvedő arcán valóban valami játszi mosoly futott
-keresztül, a mikor a leányt meglátta macskájával. A sarokba már oda volt
-dobva egy nagy medvebőr. Ugyan ki dobhatta oda előre? Talán az öreg Mik?
-Nem, Mik nem gondol az ilyesmire.
-
-Riminszky a medvebőrre mutatott:
-
-– No, üljetek oda és játszatok.
-
-Leültek és játszadoztak a maguk módja szerint. Ancsurka halkan
-kérdezgette a macskát:
-
-– Te vagy az én gyerekem?
-
-Mindjárt felelt is a macska helyett:
-
-– Én vagyok a te gyereked.
-
-– No hát akkor mondd el, mit csináltál máma?
-
-– A kemencén aludtam, édesanyám.
-
-– A háztetőn voltál-e?
-
-– Voltam, voltam, ne haragudj, édesanyám. Csak az orromat dugtam ki a
-padláslyukból. Juj, de hideg van odafent. A konyhán jó meleg van.
-
-– Hát a torkoskodással hogy vagyunk?
-
-– Ma nem torkoskodtam.
-
-– Akkor jól viselted magad. Akkor az én gyerekem vagy.
-
-Mire az öreg Mik visszajött a patikából az orvossággal, Riminszky ur már
-ott ült a kanapén és nevetett.
-
-– Ördöngős macskája! – kiáltotta és mindig nevetett.
-
-Az öreg Mik földhözvágta a sapkáját:
-
-– Bizony ez egy ördöngős macska! – tóditotta. – Az ördögök kuglizzanak a
-fejemmel, ha láttam valaha ilyen macskát. Becsületemre, kitünő macska.
-
-Riminszky még mindig nevetett és ugy kérdezte Ancsurkától:
-
-– Hát ki a te gyereked?
-
-– A macskám, – felelt Ancsurka.
-
-– Hát te ki gyereke vagy? – folytatta Riminszky.
-
-Ancsurka behunyta a szemét:
-
-– Senkié. Én árva vagyok.
-
-– No, azért ne sirjál, majd csak valahogy gondoskodom rólatok… Az az
-ördöngős macskád csaknem meggyógyitott.
-
-– Az az ördöngős macska! – üvöltötte az öreg Mik és már rohant is az
-orvosságos üveggel, hogy ezer darabra zuzza azt.
-
-Neki ugyanis az volt a fölfogása, hogy a ki orvosságot használ, az
-bizonyosan meghal. Azért összetörte az üveget, de még sem volt teljes az
-öröme. Ezen a napon elgondolkozva ült a szinben rozsdás lakatjai között
-és ha a jó Isten megengedte volna valakinek, hogy belelásson az öreg Mik
-vén koponyájába, ott a következőket látta volna:
-
-A mühelyben található legnagyobb lakat Riminszky ur alakját vette föl,
-egy négyszögletes, furfangos záváru a Rocskay doktorét. Marczinkánét egy
-kimustrált, két darabban heverő ócska lakat képviselte, mig egy
-vadonatuj, kis lakat, a melyet az öreg Mik nem a furfangosságáért, mint
-inkább a csinosságáért vásárolt meg a legutóbbi országos vásáron,
-Ancsurka volt. A macskának nem volt külön lakatja, az együtt volt
-Ancsurkával a csinos lakatkában.
-
-Az öreg Mik kezében a kalapács és a kalapács olykor végigkopogtatja a
-lakatokat. Végig valamennyit, mindegyiket más és másféle érzelemmel. A
-lakatok is másféleképpen szólnak a kalapács alatt.
-
-Mikor végigment valamennyi lakaton, akkor nagyot csap a kalapácscsal a
-lakatos-üllőre. Kettőt, hármat, négyet.
-
-Mert az üllő, ott benn a vén koponyában, az öreg Mik alakját öltötte
-magára ezen a gondolat-teljes délutánon.
-
-
-
-
-V. FEJEZET.  _Ki is volt hát a nizsderi várur?_
-
-Annak a rejtélyes várurnak a történetét, a ki a nizsderi sziklafészekben
-lakott, a következőkben lehet összefoglalni:
-
-Sok esztendővel ezelőtt Heidelbergában lakott egy becsületes
-órásmesterember, bizonyos Wart Sámuel.
-
-Hogy Wart Sámuel uram mennyire müvész volt a mesterségében, az nem
-tartozik ennek a történetnek a keretébe. Lehet, hogy nagy müvész volt a
-rugók és kerekek világában, de az is meglehet, hogy mit sem értett a
-mesterségéhez. Utóvégre Wart Sámuel uram e regénynek irója szempontjából
-teljesen eleget tett kötelességének akkor, a midőn kis emeletes házikót
-vásárolt és benne családi fészket alapitott. Bizonyos Klein Clara nevü
-leányzót vezetett az oltár elé, – a heidelbergi óriások nagyot ittak
-ennek az örömére és egy nagy rakás esztendő lemullott Heidelberga és az
-órás kis emeletes háza felett. Ezen esztendők alatt a sorsnak akaratából
-kis leánya született a szorgalmas órásnak és a leánykát Lizinek
-keresztelték. Furcsa is lett volna, ha nem Lizinek keresztelik. Utóvégre
-nem hivhatják másképpen egy heidelbergai órásmester leányát. Lizi lett a
-csöppség, kövérkés, kékszemü és szőkehaju csöppség és Wart Sámuelnek
-kimondhatatlan volt az öröme. Azért a csöppségért élt, halt. Midőn a
-rugókat igazgatta a beteg órákban, lelki szemei előtt a Lizi kék szeme
-ragyogott. A kerekek halk zörgésében a Lizi hangját hallotta. És midőn a
-felettünk kiismerhetetlen sors rendelkezéséből Wart Sámuelné belefáradt
-a háztartás gondjaiba és egy ábrándos alkonyaton, a midőn a hegyek
-felett ugy bucsuzott a napsugár, mint akár Goethénél, a hol a bús
-szerelmet énekli, – a csendes asszony elbucsuzott az idevalósiaktól,
-férjétől, a hozzátartozó rugóktól és kerekektől, valamint a kis Lizitől:
-elmenvén egy szebb, nyugodalmasabb, ábrándosabb világba, mint
-Heidelberga, a hol utóvégre is nem dalolnak a diákok éjnek-éjszakáján az
-utcasoron. Elment s a rugók tovább munkálkodtak, a kerekecskék forogtak,
-a diákok énekeltek, mert egy szegény egyszerü asszonynak az eltemetése
-nem szokott földrengést okozni. A királynék is meghalnak, hát még az
-órásnék! Lizike is kinőtt gyermekruháiból, Sámuel ur a rugókat mindig
-nehezebben fogta meg szerszámjaival és a kerekek, azok a bolondos
-kerekek olykor minden látható ok nélkül forogni kezdtek keze alatt. Igy
-multak az évek. A fiatal órásból öreg órás lett, Heidelbergában vénebbek
-lettek a házak és a diákok más nótákat énekeltek éjjelenkint, mint
-valamikor énekeltek.
-
-S egyszer – a midőn már igen sok esztendő elmulott – az öreg órás
-estebéd idején igy szólt Lizihez:
-
-– Mi magunkban vagyunk és a házunk sokkal nagyobb, mint hogy ketten
-meglakjuk minden szobáját. Nekem elég egy sötét zugocska is, a hol
-fáradt szemem megpihentetem.
-
-– Nekem elég egy másik zugocska, – felelt alázatosan Lizi.
-
-Az öreg órás habozva, csendesen igy folytatta:
-
-– A szomszédaink és ismerőseink kitünő kenyérkeresetre tesznek szert
-azzal, hogy diákokat fogadnak a házukba. Mondd, Lizi, nem volna kedved
-hozzá? A rugókat és kerekeket mind nehezebben látom, a boltocskát
-maholnap becsukom, mert legfeljebb karácsonykor téved vevő boltomba.
-Próbáljunk megélni ugy, mint a heidelbergaiak már számos esztendő óta
-élnek. Egy-két diákot veszünk házunkhoz és csendesen éldegélünk.
-
-Lizi – ebben az időben már igen tömör szőke hajzata volt és csak a rugók
-és kerekek embere nem látta meg, hogy arcának olyan szine van, mint a
-hamvas őszi baracknak – Lizi, mondom, nem ellenkezett. Utóvégre a diákok
-olyan ábrándosan énekeltek néha az utcasoron, hogy kedves álmai lettek e
-daloktól. Miért haragudott volna a diákokra?
-
-Ezen beszélgetés után nemsokára meghirdették, hogy két komoly és rendes
-magaviseletü diák urat hajlandók volnának házukhoz fogadni. A hirdetés
-után következő napon már jelentkezett is egy tagbaszakadt, egészséges
-arcu, rövidszakálu fiatalember. Egyebekben semmiben sem különbözött a
-többi diáktól. Az akkori idők divatja szerinti sapkát viselt, pipa volt
-a kezében. Csak a kutyája volt valamiképpen másféle, mint a milyent
-Heidelbergában láttak. Lompos, fehérszőrü, középnagyságu kutya volt.
-
-Bemutakozás helyett átnyujtotta a névjegyét Lizinek, a ki ajtót nyitott
-a csönditésre. Azon a névjegyen csak ennyi volt:
-
-_Kavaczky de Nizsder._
-
-A látogató ezzel mintha be is fejezte volna jövetele célját. A lompos
-komondorra mutatott:
-
-– Ez majd szerez lakótársat!
-
-Igy szólott különös nyugalommal. Lizi megnézte a kutyát, megnézte az
-embert és semmi jót nem látott rajtuk. Kavaczky de Nizsder lehetett igen
-tisztességes férfiu, de a kutyája az semmiesetre se volt a jó kutyák
-közül való. Igen alattomos, ármányos ebnek látszott, a mely szaglászva
-dugta be az orrát a házba, a mint a kaput kinyitotta Lizi.
-
-Lizi az ebet nézte és azt a kérdést intézte Kavaczkyhoz, a ki Nizsderről
-jött:
-
-– És hogyan gondolja azt, uram, hogy majd az eb lakótársat szerez önnek?
-
-Kavaczky furcsán mosolygott.
-
-– Igen egyszerü a dolog, kisasszony. Ez a kutya magyarországi komondor.
-Ennek az ugatását nyomban meghallja minden magyar ember. Nemcsak
-meghallja, de meg is érti. S megtudja belőle, hogy ott, a hol ez a kutya
-ugat, ott magyar ember van. Igy kapok én lakótársat ehhez a lakáshoz.
-
-Lizike furcsának találta az okoskodást, de mert igen kötelességtudó, jó
-leányka volt egyébként, szépen megmutatta a kutyás embernek a földszinti
-szobákat, a melyeket diákoknak rendezett be az órásmester.
-
-Kavaczkynak módfelett tetszett a szálás. A vasrácsos ablakok,
-bolthajtásos vén falak különösen megnyerték tetszését.
-
-– A gyermekkoromat is éppen ilyen falak között töltöttem, – mondta.
-
-Lizi kiváncsi volt a Kavaczky gyerekkorára.
-
-– És hol lakott eddig az uraság?
-
-– A nizsderi várban, – felelt nyugodtan Kavaczky. – Ott várur az apám,
-de a multkoriban összevesztünk, hát eljöttem onnan. Az öregur ugyanis
-nem egészen tisztaeszü ember.
-
-Lizi, – igen jó leányka volt, – szemrehányólag vágott közbe:
-
-– Ugyan, hogy beszélhet igy az édes apjáról?
-
-Kavaczky furcsán nevetett. Felelet helyett a kutyája fejét simogatta és
-annak a mocskos bundáját nézte.
-
-– Ez még magyarországi sár! – mondta végül, a kutyája bundájára mutatva.
-– Mit kérnek a lakásért?
-
-Lizi ekkor elmondta, hogy apja beleegyezése nélkül ő semmit sem tehet,
-fáradjon el délután az uraság és akkor megállapodhatnak a lakás
-dolgában.
-
-Kavaczky de Nizsder egykedvüen vállat vont.
-
-– Otthon egy egész falura megalkudtam volna ennyi idő alatt, – mondta
-csendesen. – De azért eljövök, már csak a maga kedvéért is, szép
-kisasszony.
-
-Lizi elpirult és többé nem látta olyan utálatosnak a juhászkutyát, a
-melynek Kavaczky füttyentett.
-
-– Poprád! – mondta.
-
-És a kutya hegyező fülekkel rontott utána.
-
-Aznap délben igen nagy tanácskozás volt az óráséknál. Lizi elmondta
-tapasztalatait, a melyeket az idegen ur felől szerzett. Sámuel mester
-komoly arccal hallgatta.
-
-– Hm, – mormogta, – olvastam valamikor, hogy furcsák a magyarok. Igen
-furcsa népség. Ám, ha előre kifizeti a lakást, véleményem szerint
-beköltözhet oda utálatos kutyájával.
-
-– Csöppet se látszik művelt embernek, – vetette ellen Lizi.
-
-Az órásmester egy lekváros gombócot tolt a szájába.
-
-– Utóvégre csupa professzor urakat nem vehetünk ide. A szegény ember ugy
-rendezi be az életét, a hogyan lehetséges.
-
-Lizi belátta apjának helyes gondolkozását és igy történt, hogy midőn
-Kavaczky de Nizsder délután ismét megszólaltatta a kapu-csengetyüt, az
-utálatos kutya társaságában, Lizi nem utasitotta őt el, hanem alkuba
-bocsátkozott vele a lakás irányában, a mint jóravaló, rendes lányhoz
-illik.
-
-Kavaczky de Nizsder a sörtebajusza alatt furcsán nevetett, a mikor a
-Lizi aggodalmait hallotta a lakáspénz dolgában. Egy csomó aranypénzt
-markolt ki zsebéből.
-
-– Akár egy esztendőre előre kifizetem, – mondta egykedvüen.
-
-Egy pillanatra a leány arcába tévedt a tekintete. Aztán megfordult és
-megsimogatta a sarkában szaglászó ebet.
-
-– Poprád, ezentul itt lakunk, – szólt a kutyához, mintha egy hozzá
-hasonló emberhez szólott volna.
-
-Kavaczkynak igaza volt.
-
-Az első este, a melyet uj lakásában töltött, meghozta neki a lakótársat,
-még pedig az első holdvilágos este. A hold magasan barangolt a
-heidelbergai csúcsos háztetők fölött és ábrándos sugarai enyhe fényt
-árasztottak a szük, kacskaringós utcácska kövezetére. Kavaczky a
-diványon heverészett és éppen azon elmélkedett, hogy tulajdonképpen
-roppant unalmas dolog az egész élet, a mikor Poprád, a lompos fehér
-kutya, jelt adott magáról. Jelezte, hogy ő is a világon van. Két első
-lábával felkapaszkodott az ablakpárkányra és teljes szivvel, odaadással
-vonitott a holdra, a melyet éppen észrevett barangolásában.
-
-Kavaczky néhányszor rászólt a kutyára, de azt nem lehetett lebeszélni az
-égen uszó sajtról, egy olyan sajtról, a melynek szaga nincsen. Poprád
-el-elhallgatott, de aztán csak folytatta az éjszakai ábrándozást, a mely
-ábrándozás különös hangokat csalt ki belőle.
-
-Kavaczky, – természeténél fogva igen lusta, nyugalomkedvelő férfiu volt,
-– megunta a kutya csillapitását, ez pedig nem hagyott fel az
-ábrándozással. Sőt mikor a hold felhő mögé rejtőzködött, hangos
-ugatással követelte vissza az égi sajtot.
-
-Egyszerre azt veszi észre Kavaczky, hogy árnyék vetődik a szobába. Az
-árnyék ott maradt a szoba közepén, a kutya erősén ugatott és kaparta a
-falat.
-
-Kavaczky végre fölemelte a fejét a divány karfájáról. A holdvilágos
-éjben egy fekete férfiu állott a függönytelen ablak előtt és látszólag
-nagy kedvteléssel hallgatta a kutya ugatását.
-
-Kavaczky álmosan fordult el. Azt gondolta magában, hogy az éjjeli ember
-majd csak elunja egyszer az álldogálást és tovább megy. De bizony az nem
-mozdult. Sőt inkább halkan kopogtatni kezdett az ablakon, mintha mondani
-akart volna valamit a kutyának.
-
-Az eb vigan csaholt, Kavaczky most már hiába figyelmeztette szeliden
-vagy szigoruan:
-
-– Poprád! Csiba te, Poprád!
-
-A Poprád ugatott, mintha fizették volna érte. Ugatott torkaszakadtából
-és legjobban szeretett volna kirohanni az utcára, és lábszárába kapni az
-idegennek.
-
-Kavaczky, – végtére ő sem volt fából, – feltámaszkodott a diványról és
-néhány erőteljes rugással elkergette a kutyát az ablaktól.
-
-– Mit akar itt, hé? – kérdezte mérgesen az idegentől.
-
-Az idegennek széles mosolygás terült el az arcán:
-
-– Azt a kutyát szeretném! – kiáltott be, tölcsért formálva tenyeréből.
-
-Kavaczkyt nem hozta ki a flegmájából ez a beszéd.
-
-– Majd mingyárt kinyitom az ablakot, aztán elviheti, – felelt és már
-nyitotta is az ablakszárnyat.
-
-– Csipd meg! – kiáltott a kutyára hazai szokás szerint.
-
-A kutya nem sokáig hagyta magát biztatni, egy-kettőre odafönn volt az
-ablakon, aztán kiugrott az utcára.
-
-Az idegen ezalatt csendesen hátrahuzódott. Ugy látszik, igen komolyan
-fogta fel a dolgát. Négykézlábra ereszkedett és ugy fordult a kutya
-felé. Valami különös hangot hallatott, a mitől egyszerre megjuhászodott
-a dühös eb. Farkát lába közé huzva odalgott a fal mellett. Az idegen
-pedig, mint a ki teljesen bizonyos akar lenni dolgában, fejével
-néhányszor a kutya felé bökött és szüntelenül hallatta a különös hangot.
-A kutya szükölve hátrált.
-
-Kavaczky elképpedve nézte a különös jelenetet az ablakból.
-
-– Poprád! – kiáltotta. – Összetöröm a fejed, te becstelen dög.
-
-De Poprádnak mondhatott már akármit. A kutyát tejesen megbüvölte az
-idegen különös magaviseletével. A Poprád szeliden lapult meg a fal
-mellett, majd mikor az éjszakai látogató talpraállott, hizelkedő
-farkcsóválással közeledett feléje.
-
-– Hát most már viszem a kutyát! – mondta az idegen. Füttyentett a
-kutyának és halkan mondta:
-
-– Poprád!
-
-A kutya, – hja, ilyen a kutyabarátság! – szeliden, csendesen követte.
-
-Kavaczky mérgesen vágta be az ablakot. Megsértett büszkesége nem
-engedte, hogy egy hanggal is visszacsalogassa hűtelen kutyáját.
-
-Ámde hiába való volt minden büszkesége, valahogyan igen rosszul kezdte
-magát érezni, a mint a kutya és uj gazdája eltüntek az utca
-kanyarulatánál. Nyugtalanul sétálgatott fel és alá a szobában; valami
-nagyon hiányzott neki. Nézegette a szobasarkokat, bepislogott az ágy
-alá, mintha keresne ott valakit. De nem talált senkit. Senkit, senkit…
-Teljesen egyedül volt. S e végből elkeseredésében földhöz vágta a
-pipáját, majd lefeküdt és nyugtalanul aludt.
-
-– Poprád, – mondta néha, de senki sem felelt neki.
-
-– Poprád! – sóhajtotta.
-
-Vajjon hol járhatott már akkor Poprád!
-
-Reggel sietve öltözködött és a szabad levegőre vágyódott, hogy
-elfelejtse bánatát. Hát a mint kisietett a kapun, kit talál vajjon a
-kapusarok mellett üldögélve? Senkit mást, mint a hütelen Poprádot. A
-kutya farkcsóválva, ragyogó szemmel közeledett feléje. Kavaczkynak is
-nagyot dobbant a szive.
-
-– A kakas csipjen meg! – kiáltott fel, a midőn magához tért
-csodálkozásából. – Hol jártál az éjszaka, te betyár?
-
-Poprád persze felelt volna, ha tudott volna. Felelet helyett csak a
-lompos farkával ütögette a Kavaczky csizmaszárát. Mintha azt mondogatta
-volna, nagy hizelkedve:
-
-– Ne haragudj, öreg. Nekem is vannak diszkrét dolgaim.
-
-Kavaczky egyszerre igen jól kezdte magát érezni. Szétterpesztett lábbal,
-pipázgatva állott a kapuban, a kutya mellette guggolt, hegyező füllel. A
-jövő-menőkre legfeljebb csak annyit nézett Kavaczky, a mennyire egy
-fehér, lompos juhászkutya gazdája nézhet. Talán, ha a nagyherceg jött
-volna éppen arra, azon se csudálkozott volna jobban, mint a szomszéd
-pékmesteren.
-
-Egyszerre fölemelte fejét Poprád és vigan elvakkantotta magát.
-
-Kavaczky gyanakodva nézett abba az irányba, a merre a kutya orrát
-forditotta. Mintha valami uj veszedelem készült volna!… Nem, szó sem
-volt veszedelemről. Az utca végén kék ruhában, kis fehér kosárkával
-kezében, nyulánk, karcsu, fiatal hölgy közeledett. Kis kerek kalapja
-alól megcsillant aranyszőke haja a tavaszi reggeli napsugárban és
-Kavaczky ünnepélyesen emelte le kalapját:
-
-– Jó reggelt, Lizi kisasszony!
-
-Lizi mosolygott:
-
-– Már ébren, doktor ur? A doktor urak nem koránkelők.
-
-(Heidelbergában minden diák doktor volt hajdanában.)
-
-A „doktor ur“ komolyan pislogott és fejét bólongatta hozzá:
-
-– Én mindig korán kelek. Korán, mint a madarak.
-
-Lizi kisasszony elmosolyodott erre a különös hasonlatra. Kavaczky de
-Nizsder minden inkább lehetett volna, mint madár. Azaz, hogy kakas-madár
-lehetett volna, pocakjával és vékony lábszárával.
-
-Kavaczky nagyot szivott pipájából:
-
-– Az éjjel nagy dolog történt, – folytatta és szemével hunyoritott Lizi
-kisasszonyra. – Az éjjel ellopták a kutyámat. De Poprád hűséges volt és
-szépen hazajött, mire megvirradt.
-
-Lizi kisasszony, már mondtam, hogy igen jóravaló, rendes leányka volt, –
-nagyon elcsodálkozva hallgatta a Kavaczky előadását az éjszakai
-kutyalopásról. Későbben maga is megcsóválta szép fejét:
-
-– Mindenesetre különös dolog, – mondotta.
-
-S ezzel már eltünt a ház ajtajában. Kavaczky megelégedetten nézett utána
-egy pillanatig.
-
-– Csinos teremtés, – dörmögte és lábait ujra szétterpesztette, kutyájára
-engedékeny pillantást vetett és pipázgatva nézegette tovább az utcai
-járókelőket, a mig a házból harangcsöndités jelentette, hogy odabenn
-ebédre tálaltak.
-
-Kavaczky ekkor szobájába vonult és nagy érdeklődéssel várta az első
-ebédet. Az ajtó fölnyillot és Wart Sámuel, az öreg órásmester lépett be
-rajta.
-
-Az órák mestere ebben az időben már olyan rövidlátó volt, hogy csak
-hosszas vizsgálódás után vette észre Kavaczky urat, a ki szarvasagancsos
-kését, ezüst kanalát már az asztalra készitette és mindenféle töltött
-káposztáról ábrándozott, a mint Heidelbergában ábrándozni szoktak a
-magyar diákok.
-
-Wart uram az ő félszeg, alázatos modorában, félénken közeledett az
-asztalhoz és a Kavaczky bicskájára mutatva igy szólalt meg:
-
-– Odafenn az emeleten is van kés, valódi ezüstkés, a melylyel a sültet
-földarabolni lehet. Legyen szerencsém, doktor ur. Tiszteljen meg,
-Kavaczky ur.
-
-Kavaczky nagyott szivott a pipájából:
-
-– Jól van, öreg bácsi. Én nekem egészen mindegy, – felelt egykedvüen, –
-de mi lesz a kutyámmal?
-
-Wart Sámuel kedélyesen veregette meg a Kavaczky széles hátát:
-
-– Ne busuljon, doktor ur. A Wart házában senki sem éhezik. Leányom is
-nagy kedvelője az állatoknak… Jelenleg három csiz énekel odafönn.
-
-Kavaczky megrugta az asztal alatt fekvő ebet.
-
-– Hé, Poprád! Jó lesz neked kendermag ebédre? Felelj az órásbácsinak!
-Szereted-e a kendermagot?
-
-Poprád morogva huzódott el a Kavaczky husszucsizmás lábai közeléből.
-
-– Azt mondja, – dünnyögte Kavaczky, – hogy csak a csontot szereti.
-
-Wart Sámuel sokatmondólag pislogott gömbölyü szemüvege alatt.
-
-– A kutya is jóllakik, doktor ur se marad éhesen. Legyen szerencsém.
-Tessék, tessék. Lizi se venné jó néven, ha doktor ur nem tisztelné meg
-asztalunkat.
-
-Kavaczky tunyán nyujtózott. Előkereste a legjobb kabátját, a tükör előtt
-néhányszor megcsavarta a bajuszát.
-
-– A kisasszony kedveért mindenre hajlandó vagyok, – dörmögte, – habár
-nem szeretném, ha a kutyám éhen maradna.
-
-Wart Sámuel amolyan németes kedélyességgel lökte előre Kavaczky urat a
-kacskaringós lépcsőkön, a ki nem győzte egyre hangoztatni, hogy néki
-tulajdonképpen mindegy a dolog. Ezt többször elmondta és végül, a midőn
-az ódivatu ebédlőben voltak, a hol a falakon régi rézmetszetekben
-mindenféle fűstösképü férfiak, kisasszonyok lógtak szögeiken és az ablak
-mellett nagy zöld kalitkában három elkeseredett madárka ugrándozott és
-gubbasztott, a napfényről álmodozva, – az ebédlőben Kavaczky elfoglalta
-a számára kijelölt széket és többé semmi mondanivalója nem volt.
-Szórakozottan evett és mindig mintha valami kutyaugatást hallott volna a
-földszintről. Hallgatózott, elgondolkozott és midőn Lizi, – nagy fehér
-kötény volt rajta ezen alkalommal, – már a befőttes üvegeket
-fölbontotta, Kavaczky megnyugodva szólalt meg:
-
-– Azt hiszem, mégsem a Poprád ugatott!
-
-Ennyi volt mindössze az, a mit érdemesnek tartott kijelenteni. De ez a
-kijelentés is elég volt ahhoz, hogy az öreg Wart ur, a ki ebéd ideje
-alatt mindenféleképpen igyekezett vendége kedvében járni, végre
-felhajtsa azt a pohár óbort, a melynek szinében és illatában már régóta
-gyönyörködött, és megszólaljon, mint a ki már régen vár elmondani
-valójával:
-
-– Nem szeretném, tisztelt doktor ur, ha félreismerné az öreg Wartot és
-házát. Mi becsületes, rendes polgáremberek vagyunk; mi familiáris
-emberek vagyunk; mi azt szeretnénk, ha tisztelt doktor ur otthont
-találna nálunk. Ugy-e bár, Lizi? Érezze magát nálunk jól; gondolja
-magában, hogy otthon van… Csak egyet kérünk – és ezt az öreg Wart Sámuel
-nagyon kéri öntől, – hogy a kaput éjjel nyitva ne hagyja…
-
-Kavaczky, miután már nem hallotta azt a nyugtalanitó ebugatást,
-megengedte magának a következő kijelentést:
-
-– Én nem járok el éjszaka, sem hozzám nem járnak éjszaka. Én és a kutyám
-ahhoz vagyunk szokva, hogy korán aludni menjünk.
-
-Az öreg Wart Sámuelnek erre ugy felderült az arca, mintha most
-találkozott volna először az életben a boldogsággal. Ragyogó szemmel
-nézett a sajátságos Kavaczkyra és elfogódva kérdezte:
-
-– És a dalokkal hogy van doktor ur? Barátja-e a daloknak, a melyeket a
-diákok fujnak az utcán és a korcsmákban?
-
-Kavaczky álmosan hunyoritott:
-
-– Nem hallottam dalolni.
-
-Majd midőn látta, hogy Wart Sámuel a boldogságtól magánkivül tipeg a
-pohárszékig, a honnan egy pókhálós palackot vett a kezébe és nekifesziti
-az üveg fejének dugóhuzóját, – midőn ezt a nagy örömet látta a tunya
-Kavaczky, nem röstelkedett többé még a következőkre is kiterjeszkedni:
-
-– A zenét se szeretem ám, Wart uram. Egyetlen hangszer a mit kedvelek, a
-kecskeduda.
-
-Mintha valami nagy változás történt volna azzal a pókhálós palackkal, a
-melyet felnyitásra vett elő az órásmester. A palack, mintha időközben
-haladékot nyert volna Wart uramtól, érintetlen állapotban vándorolt
-vissza a pohárszék sarkába. Ott megállott mozdulatlanul, mint valamely
-pincebeli kis szellem, a ki az örök sötétségből napvilágra kerülve,
-idegenkedve látja maga körül a földfeletti élet zajgását.
-
-Az öreg Wart ur szomoruan tette vissza dugóhuzóját hosszu
-bársonymellénye zsebébe.
-
-– Kár, igazán kár – mondotta lehangoltan. – Lizi hárfázni szokott
-esténkint.
-
-Kavaczky, a ki nagy figyelemmel kisérte a dugóhuzó eltünését, ennyit
-jegyzett meg:
-
-– No, a hárfának nem vagyok éppen ellensége.
-
-Wart ur aggodalmai azonban korántsem oszlottak el. Valamelyes mozdulatot
-tett ugyan a bársonymellény felé csontos, hosszu ujjaival, de az arca
-borus maradt. Majd szégyenkezve, félig elfordulva kérdezte:
-
-– És az oboával hogy van, doktor ur? Az oboát gondolom, a melyet néha
-fujni szoktam, ha eszembe jutnak fiatalkorom emlékei?
-
-Kavaczky összeráncolta a homlokát.
-
-– Megvallom, nem igen ismerem ezt a hangszert – mormogta habozva.
-
-Az öreg Wart Sámuelnek megcsillant vastag szemüvege.
-
-– Ó, ha nem ismeri, okvetlenül megszereti. A legszebb hangja az oboának
-van: mély, szomoru, borus és ábrándos. Hallgassa csak meg…
-
-Szokatlan fürgeséggel nyitotta fel egy ódon diófaszekrény elzárt fiókját
-és onnan sebesen elővette különös hangszerét. Néhányszor belefujt, majd
-valamely régi dalnak kezdetét fujta el, miközben szemét lehunyta.
-
-Kavaczky beleegyezőleg bólintott:
-
-– Jeles szerszám – mondta.
-
-– No, ugy-e megmondtam előre? – kiáltott fel az öreg órásmester. – Az
-oboa és a hárfa hangjai zavarják meg csupán ennek a háznak a
-csöndességét. Csupán ezen ábrándos hangok töltik be ezen vén falakat. És
-még soha sem panaszkodott emiatt egyik szomszédunk sem. Ön sem fog
-panaszkodni, doktor ur.
-
-A következő percben az oboa visszavándorolt a régi fiók mélyére és a
-dugóhuzó is eleget tett kötelességének. A pince pókhálós szelleme ott
-vérzett el a sötétes ebédlőben a régi rézmetszetek alatt, a melyek barna
-rámáikkal mozdulatlanul függtek a falakon. Egy nagy álló óra komolyan
-beszélgetett magában a sarokban és ingáját olykor megvillantotta kis
-házikójában. Az ablak melletti kalitkában néha halkan füttyentett
-valamelyik rabmadár, mintha csupán arról akart volna meggyőződni, hogy
-még nem felejtette el a zenét. Valahol, egy közeli toronyban rekedten
-ütött a toronyóra. Az óraütésre Wart Sámuel megmozdult az asztal mellett
-és a zsebében lévő rézórát hamarosan összehasonlitotta a sarokban álló
-nagy órával, a mely inkább valami öreg nagyapónak látszott, mint órának.
-
-– Mindig mondtam, – kiáltott fel az öreg Wart – hogy a heidelbergi órák
-nem járnak pontosan! Ime, itt a példa…
-
-Miközben beszélt, gyorsan tipegett a sarok felé, a honnan előhalászott
-egy vén botocskát, a mely olyan pontosan kezdett el kopogni az öreg órás
-kezében, mintha már a világ kezdete óta egyebet sem tett volna, mint
-mindig-mindig kopogott volna. Ugyanabból a sarokból előkerült egy igen
-régi fekete kalap, amely mintha csak abban a percben kezdte volna magát
-igazán jól érezni, a mikor az öreg órás fejére került, a hol kényelmesen
-elhelyezkedett… S a vén botocska kopogva vitte el az ódivatu szobából a
-régi kalapot.
-
-Kavaczky de Nizsder, a mikor végre körülnézett, senkit sem látott mást,
-mint Lizit, a ki félig lehunyt szemmel üldögélt egy sarokban. Ott ült a
-szőke, fehérarcu leány és Kavaczkynak – az ördög igazodna el a férfiak
-észjárásán – egyszerre mindenféle régen látott képek merültek fel a
-lelkében. Bizonyos gyermekkori mesék jutottak hirtelen eszébe, a hol a
-mesebeli leányok éppen igy ülnek mozdulatlanul az elátkozott várban és
-várják megmentőjüket.
-
-Kavaczky ettől a gondolattól annyira meglepődött, hogy szó nélkül
-kiosont a szobából s csak akkor mert nyugodtan fellélekzeni, a mikor
-odalenn heverészett végre a földszinti szobában kutyája társaságában.
-Szórakozottan simogatta a lompos komondort és a gondolatai mindenféle
-kocogó vén botocskák körül kalandoztak. Mintha a vén, rejtett ingáju
-órát is hallotta volna valahol, mint a hogyan a nagyanyó kötőtűinek
-zörgését halljuk a szomszéd szobából. S mikor már tulesett gondolataiban
-az öreg órásmester fején kényelmesen elhelyezkedő régi kalapon is,
-valamint a furfangosan eltünő és váratlanul megjelenő dugóhuzón, akkor
-eszébe jutott a sarokban ülő elátkozott hercegkisasszony.
-
-S akkor haragosan rugta meg Poprádot, bár az semmi okot sem adott a
-rugásra:
-
-– Az ördög vigyen el – dörmögte. – Legalább valami zenét tudnék
-játszani.
-
-És mert semmiféle zenéhez nem értett, elkeseredetten nézte sokáig a
-sarokban meghuzódó Poprádot s dühösen megfenyegette:
-
-– Összetöröm a fejed, ha még egyszer elszököl a háztól!
-
-S nemsokára ezután felvidulva hallotta a vén botocska kopogását, a mint
-az utca felől a házba kanyarodott. Wart ur csendesen felnyitotta az
-ajtót és rejtelmes mosolylyal mondta:
-
-– Ha kedve van, doktor ur, velünk töltheti az estét. Ma zenélni fogunk.
-
-Kavaczky de Nizsder, a ki soha sem kelt föl fekvő helyzetéből a nélkül,
-hogy meg ne gondolta volna jó előre a dolgot, ezen akalommal gondolkozás
-nélkül talpra ugrott és megrázta a Wart Sámuel kezét:
-
-– Imádom a zenét – mondta hevesen.
-
-Aztán, miután Wart ur mögött bezáródott az ajtó, ismét kutyájára esett a
-tekintete. A lompos komondor mintha gyanakodva meresztette volna rá
-szemét a sarokból, megfenyegette az öklével:
-
-– El ne szökj a háztól! – mondta.
-
-Tehát azon az estén zenézés volt a régi házikó ódon ebédlőjében.
-
-Kavaczky pipája társaságában meghuzódott egy sarokban és onnan komolyan
-hallgatta a dalokat, a melyeket Lizi kisasszony hárfakiséret mellett
-énekelt. Csupa régi német dalok voltak és Lizi teljes szivvel és
-lélekkel, ábrándozva dalolta a régies melódiákat. Csinos althangja volt
-és Kavaczky lehunyta a szemét a sötét sarokban, még pipáján is csupán
-azért szivott néha egyet-kettőt, hogy a pipa el ne aludjon. Wart Sámuel
-ur, az öreg órás ragyogó szemüveggel nézett hol Lizire, hol Kavaczky
-urra. Meggyőződése szerint az angyalok sem hárfázhatnak szebben odafönn
-az égben, mint a hogy Lizi hárfázott. A hárfa sajátos hangjai mintha
-egyenesen szivébe lopództak volna és az ottani kerekecskék között olyan
-zenebonát okoztak volna, a milyen zenebona némely óránál szokott
-előfordulni.
-
-Mikor Lizi megpihent és a hárfa végső hangjai, mint valamely elmult
-álomnak emlékei, bongtak, visszhangoztak pillanatokig az ódon ebédlőben
-és az ebédlőben levő ódon s fiatal szivekben, Wart ur észrevétlenül ugy
-tette szájához az oboát, hogy megszólaltassa azon saját érzeményeit.
-Többnyire maga költötte azokat a dalokat, a melyeket fujdogálni szokott
-és éppen ez volt annak is okozója, hogy már sok esztendő előtt kilépett
-a városi polgár-zenekarból, a hol sehogyan sem akarták méltányolni, hogy
-Wart uram saját műveinek hódol az oboán, mig a többi hangszerek valamely
-más zeneszerző utmutatása szerint szólanak. Az oboa a legünnepélyesebb
-pillanatokban megfeledkezett kottáról, karmesteri pálcáról és minden
-zenei fegyelemről és olyan hangokat hallatott, a mely hangokra a jámbor
-polgár-muzsikusokban ágaskodni kezdett minden csöpp vér és a
-vasvillatekintetek azzal biztatták a helikonistát, hogy vágja hatalmas
-hangszerét az oboához. Áldatlan viszálykodások, gyülölködések és
-torzsalkodások magvát hordta magában az oboa gyakori megfeledkezése, mig
-elkövetkezett az az idő is, hogy Wart Sámuel urat legjobb barátja, a
-földsüket helikonista is elhagyta.
-
-– Nem, Sámuel, nem – mondta ez a hallgatag férfiu, a ki foglalkozására
-nézve pékmester volt, egy zenekari próba után, a mikor Cornelius mester,
-a városi karmester az oboa feletti boszuságában végképpen összezilálta
-hosszu fürteit – a mi nem megy, az nem megy. Tisztelünk, becsülünk, mint
-polgártársunkat, de a zenét már csak bizd másra.
-
-Wart Sámuel szenvedélyesen kiáltott fel:
-
-– Ó, tudjátok is ti, mi a zene?
-
-Az öreg órásmester azonban mégis legyőzetett a vitában és helyét a
-városi zenekarban bizonyos Raffaidesz Péter foglalta el, a kinek ugyan
-fogalma sem volt az oboázásról, de órás volt szintén. S mintha az
-oboával együtt a fiatal Raffaidesz szerencséje is felderült volna,
-csakhamar virágzani kezdett üzlete, mig az öreg Wartot végképpen
-elhagyta szerencséje. Bátran be is csukhatta volna boltját, ha meg
-tudott volna lenni a bolt és körülötte heverő beteg órák nélkül.
-Megesett, hogy unalmában szándékosan rontott el egyes órákat, hogy
-később megreparálhassa. Bezzeg Raffaidesz Péternek nem volt ideje
-unatkozni, volt munkája bőven. S ekkor történt meg az, a mely minden
-heidelbergai polgár előtt a legtermészetesebb esemény volt, hogy a
-győztes Raffaidesz egy napon megkérte Wart Sámueltől a leánya kezét.
-
-Az öreg órás nagy felindulással hallgatta a fiatal órás kérését, majd
-makacsul megrázta a fejét:
-
-– Nem, Raffaidesz barátom, addig mig én élek, szó sem lehet a dologról!…
-Nálunk kell tudni oboázni, nem ugy, mint a városi zenekarban, ebben a
-botfülü zenei bolondok gyülekezetében.
-
-Raffaidesz Péter szomoruan ment el és többé nem mutatkozott. Hogy Lizi
-mit mondott a dologhoz, bizony azt nem igen kérdezte senki. De mégis
-szóba került egyszer az ügy, még pedig azon esztendőnek végső napján,
-havas Szilveszter éjszakáján, midőn visszagondolt az elmult év
-eseményeire, az eladott órákra, az órákhoz tartozó emberekre, üzleti
-barátaira és ellenfeleire. Ekkor jutott eszébe versenytársa, Raffaidesz
-Péter.
-
-– Lizi – mondta csendes hangon – elfelejtettem neked mondani, hogy
-tavasz táján megkérte a kezed bizonyos Raffaidesz.
-
-Ha az öreg órásnak nem lett volna olyan vastag szemüvege, mint a milyen
-volt, bizonyosan észrevette volna, hogy Lizinek az arca fehérebb lészen
-a rendesnél. De a dologról többé nem beszéltek, egy szót sem beszéltek.
-Wart uram azonban ettől a naptól fogva mégis megérezte valahogyan: igazi
-nagy szeretettel csupán a romlott órák csüngenek rajta, a melyeknek
-beteg csontjait ujakkal pótolja és tüdejüket kicseréli. A vén kopogó
-botocskához is jobban ragaszkodott ezentul és többé soha sem felejtette
-otthon, mint azelőtt, a mikor még volt, a ki figyelemmel kisérte, az
-öreg botocskát. Apa és leánya között igy keletkezett valamely
-láthatatlan, rejtett harag. Lizinek a hangját hétszámra nem lehetett
-hallani, dacára annak, hogy az öreg ember mindent elkövetett ujbóli
-meghóditására. Hangtalanul ültek egymás mellett és az öreg Wart néha
-elkeseredve sóhajtott fel:
-
-– S még hozzá egy olyan ember miatt, a ki annyit se ért az oboához, mint
-egy tyuk, – mormogta, a mire Lizinek eleinte szokása volt sértődötten
-felállani és kimenni a szobából.
-
-Később aztán lassan-lassan el-elmaradoztak a felállások vagy talán Wart
-uram felejtett el sóhajtani? Elég az hozzá, hogy abban az időben, a
-mikor Kavaczky de Nizsder hosszu pipája társaságában a régi ebédlő
-sarkába került és ott oly mozdulatlanul üldögélt, mint a török a
-Günsberger-féle dohánykereskedés cégérében, Lizi kisasszony és az öreg
-órás kibékültek és megegyeztek a zenei élvezetekben. Mig Lizi hárfázott
-és a hárfa mellé kellemes hangján bús ónémet románcokat énekelt, Wart
-Sámuel hajtotta két tenyerébe fejét. A románcok után az oboa komoly
-hangulatai töltötték el a csendes ebédlőszobát, a melyre változatlan
-nyugalommal bámultak a falakról a vén rézmetszetek. S az oboa hangjai
-Lizi kisasszonyt kényszeritették arra, hogy lehajtsa fejét és
-gondolkozzon, elgondolkozzon.
-
-A mikor Kavaczky de Nizsder a sarokba került, többé fölösleges volt akár
-Lizinek, akár az órák mesterének ábrándoznia a zenén. Ábrándozott
-Kavaczky mindkettőjük helyett. Olyan mélyen elgondolkozott, hogy csak
-nagy későre vette észre, hogy az ólomkarikás ablakokon a hold szelid
-fénye lopózott a szobába. Ez a holdsugár egyszerre uj irányt adott
-gondolatainak:
-
-– Nem hallom a kutyámat – mormogta hirtelen és fölemelkedett.
-
-Wart uram szelid szóval csillapitotta:
-
-– No még ezt a szonátát, doktor ur. Ettől kedves álmai lesznek – szólt
-és elfujta a szonátát.
-
-Hallott-e valamit a dalból Kavaczky de Nizsder, bajos volna eldönteni.
-Annyi bizonyos, hogy nagyon látszott hallgatózni, de a figyelmes
-szemlélő azt is észrevette volna, hogy nem csupán a szonáta hangjaira
-hallgat, hanem valamely más hangokra is ügyel, a melyeket azonban nem
-hallott. Már percek óta megfeledkezett pipájáról, a mely elkeseredésében
-kialudt. S végül a zenei élvezetet is elfelejtve megköszönni, gyorsan
-ajánlotta magát. Wart Sámuel egy ódivatu mécsessel utána világitott a
-kacskaringós lépcsőkön, a melyeken sietve lépkedett lefelé Kavaczky.
-
-A földszintre érve halkan füttyentett, de a füttyre nem kapott
-feleletet. Felnyitotta szobája ajtaját és a szoba üres volt. Illetőleg
-helyén állott minden butordarab. A taplósapka éppen ugy az asztal
-közepén hevert most is, mint a hogy Kavaczky odadobta. Csak a Poprád
-hiányzott a szobából, – Poprádnak nyoma veszett, eltünt, mintha a föld
-nyelte volna el.
-
-Kavaczky elkeseredve dörmögte:
-
-– Azok az átkozott románcok és ez az átkozott kutya!
-
-Nem tudta hirtelen megállapitani magában, hogy a románcokra haragudjon-e
-inkább, vagy a hűtelen ebre, a mely bucsu nélkül elhagyta. Néhányszor
-még keservesen füttyentett, – hátha csak meg akarja tréfálni egy
-ármányos kutya, de Poprádnak hiába füttyentett.
-
-Reggel, a midőn az utcára lépett, – mintha az ördög játszott volna vele
-– az első, a mi szemébe ötlik, semmi más, mint a Poprád lompos, fehér
-bundája, a mely sietve, nagy örömmel közeledik feléje az utca végéről.
-Kavaczky már megforditotta kezében a pipát. No lesz most ne mulass! De
-minden rossz szándékának egyszerre vége lett, a mikor Poprád a maga
-alamuszi modorában ránevetett.
-
-– Hol jártál, te ördögök kutyája? – kiáltotta Kavaczky. – Hol töltötted
-ismét az éjszakát, te sehonnai?
-
-Poprád felelet helyett körültáncolta Kavaczky uramat, mintha csak azt
-mondta volna:
-
-– Ugyan hagyd el! Mit akarsz? Végtére is a tied vagyok.
-
-Mintha csak valamely csalfa szeretőtől hallotta volna ezt a mondást. És
-csalfa szerető szokása szerint különböző hizelkedéssel vette körül
-gazdáját, a ki végre is nem tudott ellenállani az alattomos eb
-kedvességének és nagy meggondolással ugyan, de végtére mégis csak
-lehajolt, hogy megsimogassa Poprád lompos fehér bundáját.
-
-De nem felejtette hozzátenni az intő figyelmeztetést:
-
-– No megállj! Ezentul lesbe állok és letöröm a derekadat.
-
-Poprád ezzel már nem sokat törődött. Nagyon vidám volt egész nap és még
-délutáni álmában is vigan vakkantott néhányszor, mintha vidám emlékek
-jutottak volna az eszébe.
-
-Kavaczky a diványról gyanakodva nézte az álmodó kutyát.
-
-– No megállj! – mormogta sötéten.
-
-Azon az éjszakán lesbe állott Kavaczky. Egy jó furkósbotot vett a kezébe
-és meghuzódott a mély kapuszögletben. A hold sokáig késett ezen az éjen.
-A hazatérő diákok és korhelyek éneklése már régen elhangzott a sötét
-mély utcácskákban; az éjjeli bakterok, miután eddig a jókedvü korhelyek
-bolondos tréfái elől elrejtőzködtek a kapuk alatt, most már nyugodt
-biztossággal kopogtak végig alabárdjukkal a százesztendős köveken.
-Közel, távol semmi nesz. S ebben a nagy csendességben egyszerre csak
-kibujt a teli hold egy százesztendős ház mögül. Mintha a régi ház
-padlásán lett volna eddig elrejtve, mig elcsendesedik minden
-Heidelbergában. Enyhe fénynyel szórta be a néptelen utcákat, szelid
-világosságot gyujtva az öreg baktereknek az utcákon és a szerelmeseknek,
-a kik szobájukban ilyenkor felébrednek. S ebben a percben felhangzott a
-Poprád vonitása a ház felől. Vonitott hosszasan, majd néhányat csaholt.
-Kavaczky már csaknem megbocsátott neki mindent.
-
-Ebben a percben az utca vége felől gyors lépések hallatszottak. Az
-akkori idők divatja szerint öltözött férfiu közeledett. A divat a bő
-Schiller-köpenyegnek hódolt és a nagykarimáju, tollaskalapoknak, a mely
-ruházatban éjjeli időben még a heidelbergai polgármestert is könnyen
-össze lehetett volna téveszteni valamely banditával. A férfiu halkan
-fütyörészve közeledett, könnyedén, vidáman, mint a kinek kisebb gondja
-is nagyobb annál, hogy a heidelbergai tornyokban már régen elütötték az
-éjfélt az órák. Mikor a kutyaugatást meghallotta, mintha meggyorsitotta
-volna lépteit. És Kavaczky leshelyéről egyszerre fölismerte benne a mult
-éjszakai férfiut.
-
-Itt a zsivány – gondolta magában.
-
-Az éjjeli férfiu megállott az ablak előtt és halkan, kedveskedve
-kopogott Poprádnak. A hűtelen eb erre elhallgatott és csak néha
-vakkantott boldogságában.
-
-A köpenyeges ember ekkor az utca közepére állott és hosszasan nézett fel
-az emeleti ablakra.
-
-Kavaczkynak összevacogott a foga. Ez a zsivány talán még az öreg órást
-is meg akarja lopni.
-
-Ott állott és nem sokáig kellett várakoznia a kutya elhallgattatása
-után, hogy odafönn halkan koppanjon az ablaküveg. A köpenyeges levette
-kalapját és csendesen integetett, – lassan indult vissza, arra, a merről
-jött, csakhogy Poprádot ez a körülmény végtelenül kihozta sodrából.
-Dühösen kezdett ugatni és kaparta az ablakot, hogy csaknem betörte.
-
-A köpenyeges halkan nevetett, az ablakhoz lépett és megnyomta. Poprád
-kimondhatatlan boldogsággal ugrott az utcára.
-
-Ezt már Kavaczky se nézhette tovább. Teljes tüdejéből kiabálva ugrott
-elő a kapu alól:
-
-– Rabló, zsivány! – kiáltotta és a furkósbotot feje felett forgatta.
-
-Az idegen meglepetve fordult feléje. Nagy fekete szeme veszedelmesen
-szikrázott kalapja alatt. Mintha megmozdult volna a karja a köpenyeg
-alatt. Poprád a két férfi közé állott és busan ugatott.
-
-– Hallgasson már – szólt magyarul a köpenyeges. – Nekem nem kell a
-kutyája. Ha kellene megtartanám magamnak. Csak aludni nem tudok
-nyugodtan komondorugatás nélkül. Azért viszem éjjel magammal.
-
-Kavaczky dühösen nevetett:
-
-– Azért nyit fel bezárt ablakokat? Azért kószál éjnek idején az utcákon,
-mert nem tud aludni? Köszönje az ur annak, hogy magyarul szólott,
-különben majd megkeserülte volna éjszakai kalandozását. Poprád! –
-kiáltott szigoruan a kutyára.
-
-Az idegen halkan nevetett.
-
-A kutya lesunyitott fejjel állott az utca közepén, nem tudta, mit
-csináljon.
-
-– Poprád! jer ide! – ismételte dühösen Kavaczky.
-
-A kutya az erélyes hangra néhány tétovázó lépést tett előre, aztán
-megint csak leült és az idegenre meresztette a fejét.
-
-– Lássa, elvihetném, ha akarnám, – mondta most vidám hangon a köpenyeges
-férfiu, – de nekem nem kell másnak a kutyája. Gyermekkorom óta egy
-magyar tanyán laktam, a hol éjjelenkint versenyt ugattak a komondorok.
-Ezt a régen nélkülözött komondor-ugatást hallottam meg a minap erre
-jártamban s azóta nekem ugat Poprád éjjelenkint.
-
-Kavaczky figyelmesen hallgatta a köpenyeges szavait. Majd hirtelen
-elkeseredéssel kiáltott fel:
-
-– De ez még sem járja, uram, hogy igy elcsábitotta tőlem a kutyát, a
-melyet szeretek! Mondja, hogyan büvölte meg? Mióta önt látta, Popráddal
-nem lehet birni. Már csaknem arra határoztam magam, hogy golyót küldök a
-hűtlen eb koponyájába.
-
-– Kár volna érte – felelt az idegen – nagyon jeles állat. Igazi példánya
-azoknak a magyar komondoroknak, a melyek a farkasokkal szoktak birkózni
-és farkasoktól erednek. Megveszem a kutyát.
-
-– Nem eladó – felelt kurtán Kavaczky.
-
-Az idegen ekkor közelebb lépett.
-
-– Honfitárs, – szólt behizelgő meleg hangon, a mely lágy hangra
-Kavaczkynak oszlani kezdett haragja, – honfitárs, béküljünk ki. Igérem,
-nem csalom el többé kutyádat, csak engedd meg, hogy néha hallgassam
-jóizü ugatását, a mely gyermekkoromra emlékeztet.
-
-Kavaczkynak se volt a szive kőből. Felelet helyett kinyujtotta a
-tenyerét. Az idegen belecsapott.
-
-– Pogrányi Sámuel a nevem, – mondta az idegen.
-
-– _Kvaczk_ – felelt a másik, szokása szerint elharapva nevének néhány
-betüjét. – Szíjjunk el egy pipát!
-
-Kinyitotta a kaput és Pogrányit előrebocsátotta. A hűtlen Poprád lesunyt
-fejjel közeledett. Farkát behuzta és félénken ódalogva azt látszott
-kérni Kavaczkytól, hogy bár oldalba rugná a csizmasarkával. De Kavaczky
-méltóságos volt, nem akart ilyen könnyedén megbocsátani kutyájának. De
-talán nem is tudott volna megbocsátani, még ha akart volna is.
-
-Bevezette vendégét a lakásába. Pogrányi ledobta nagy kalapját,
-köpenyegét. Meleg tekintetü, olajbarna arcu fiatalember volt. Lángoló
-nagy szeme volt és göndör kis bajusza. Olyan férfiu, a kibe minden
-asszony, lányféle belébomlik. Kellemetes, lágy hangon beszélt és
-Kavaczky maga sem tudta miért, egyszerre ugy kezdte érezni, mintha már
-nagyon régen ismerte volna a fiatalembert, pedig bizonyos volt benne,
-hogy soha sem találkozott vele addig.
-
-– Én egy hónap óta vagyok itt, – mondta Pogrányi – és unatkozva töltöm
-az időmet. Nem igen ismerek még itt senkit és folytonosan otthon járnak
-a gondolataim.
-
-Majd a hazai dolgokról beszélgettek. Pogrányi elmesélte, hogy az édes
-apja pap egy alföldi mezővároskában. Fiatal korában maga is bejárta a
-német egyetemeket és azt szeretné, ha fiából is pap lenne.
-
-– Hány esztendős vagy pajtás? – kérdezte Kavaczky.
-
-– Huszonkettő, – felelt Pogrányi. – De azt hiszem, ha harminckettő
-leszek, még akkor sem teszek eleget édes apám óhajtásának. Hiába, nem
-szeretem a papi pályát. Magam sem tudom, hogy tulajdonképpen melyik
-pályához volna kedvem. Ha meggondolom, egyikhez sem. Egész nap álmodozva
-fekszem kis szobácskámban és estére sem keresem a bursok léha, zajos
-társaságát. A mi a bursokat mulattatja, azt én nevetségesnek, unalmasnak
-találom. A sört nem szeretem, bort soha sem iszom. Szeretek a
-folyóparton sétálgatni és nagyokat gondolkozni mindenféle semmiségeken.
-
-Kavaczky a pipája füstjébe bámult.
-
-– Akár csak a költők – dünnyögte.
-
-Az ifju hátrasimitotta hullámos haját:
-
-– Igazad van. Néha magam is azt gondolom, hogy költő veszett el bennem.
-Verseket irogatok, verseket olvasgatok. És ábrándozok, mindig
-ábrándozok…
-
-– Hm – mosolyogta Kavaczky – tán szerelmes is vagy?
-
-Pogrányi sóhajtott és nem felelt.
-
-Kavaczky tréfásan csapott az ifju vállára:
-
-– Csak rukkolj ki vele bátran! Nem haragszom már. Hiszen kétszer is
-elszöktetted szerelmed tárgyát!
-
-Pogrányi elpirult, zavartan mormogta:
-
-– Becsületemre, nem is tudtam, hogy tied ez a kutya. Azt hittem, a másé…
-
-Kavaczky vállat vont.
-
-– Sajnálom, az enyém.
-
-Majd felállott és egy palack bort tett az asztalra. Már éppen önteni
-akart belőle.
-
-– Igaz, most jut eszembe, hogy bort sohasem iszol. No, de a kedvemért
-megtehetnéd. Vén fiu vagyok én már. Az idejét se tudom, mikor multam el
-huszonkét esztendős. De engem soha se bántott a szerelem. Azaz, hogy… No
-mindjárt elmondom.
-
-Koccintott fiatal barátjával.
-
-– Hát én meg azért kerültem ebbe a német fészekbe, mert nemrégiben
-mindenáron meg akartam házasodni. Valami asszonyszemélybe botlottam és
-apám, a várur, szörnyen megharagudott. Előbb lecsukatott a vár
-pincéjébe, aztán pedig elküldött ide.
-
-Pogrányi felsóhajtott:
-
-– Boldog ember vagy. Bezzeg engem csukhatnának a legmélyebb pincébe,
-hiába való volna minden. Akkor is mindig csak arra gondolnék, a kit
-szeretek s a ki engem nem szeret.
-
-Kavaczkyt nagyon mulattatta fiatal ismerőse szerelme. Maga is
-elgondolkozva kezdett nézegetni a szobát betöltő pipafüstbe, mi közben
-mindenféle képek alakultak ki a szürke fátyolból. A kis órásmester, a
-nagy óra és a pókhálós palack; majd egy szőke női konty.
-
-– Szép, becsületemre, szép dolog a szerelem, – mosolyogta.
-
-És hogy egyebet is mondjon, hozzátette:
-
-– Csakhogy igen veszélyes. Ha nem volna olyan hideg és borzalmas a
-nizsderi várpince, ki tudja, talán magam is benne volnék a szerelem
-örvényében… De hát szerencsére elég mély az a pince.
-
-Mondta és megelégedetten hörpintett poharából.
-
-Odakünn virradni kezdett. Az ólomkarikás ablakokon szürke szemmel
-pislogott be a hajnal. Az alabárdosok az utcákon hazafelé kopogtak és
-valahol egy távoli toronyban, mint egy durcás gyerek, sirdogált magában
-egy kis harang.
-
-– No megyek, pajtás – szólt Pogrányi felemelkedve.
-
-Kavaczky két kezét nyujtotta az ifjunak:
-
-– Gyere el máskor is. Én otthon ülő medve vagyok. Nem igen mozdulok
-sehová. Mindig itthon találsz.
-
-Majd az ajtóban más jutott eszébe:
-
-– Egyebet mondok! Költözz ide. A házigazdám ugyanis ragaszkodik ahhoz,
-hogy két diák lakjon nála. Tudod, fiatal leány van a háznál és az öreg
-ember azt tartja, hogy a lány érdekében jobb két diák, mint egy diák. A
-lakás elég tágas. Elférünk benne. Költözz ide, pajtás.
-
-Kavaczky, mikor ezt mind elmondta, hamarosan leöblitette torkát egy
-pohár borral, mintha megjutalmazná magát a terjedelmes szónoklatért. Nem
-is várt egyebet, mint csupán azt, hogy Pogrányi elragadtatásában e
-hosszu beszédért legalább kezet csókol neki. Pogrányi pedig
-mozdulatlanul, habozva állott az ajtóban.
-
-– Min gondolkozol? – dörgött Kavaczky. – Tán nem tetszik a lakás?
-
-– Gyönyörü, a leggyönyörübb, a melyet láttam valaha, – mormogta
-Pogrányi. – Csak azt nem tudom, hogy Wart urnak, esetleg Wart
-kisasszonynak nem lesz-e ellene kifogása?
-
-Kavaczky legyintett:
-
-– No azok miatt ugyan bátran ideköltözhetsz. Az öreg Wart bácsi igen
-mulatságos ember. A leánya pedig… Eh, a leányok nem számitanak.
-
-Kavaczky a kapuig kisérte barátját. Megállapodtak abban, hogy Pogrányi
-már aznap elköltözik régi lakásáról Kavaczkyhoz.
-
-Kavaczky igen meg volt elégedve a dolgok ilyen fordulatával.
-
-– Legalább a kutyámat sem lopják el éjszakánkint – dörmögte magában és
-jókedvében még a hűtelen Poprádnak is megbocsátott ebben a percben.
-
-Későbben, a mikor hallotta a kacskaringós lépcsőkön lefelé kopogni az
-öreg botocskát, jókedvüen tárta ki ajtaját:
-
-– Wart bácsi – kiáltotta. – Rendben van már a dolog, megmondhatja Lizi
-kisasszonynak, hogy találtam lakótársat. A kutyám fogta, a mint igértem.
-
-– Nagyon derék, – felelt az öreg Wart Sámuel, ezt is igen gyorsan
-mondta, mert régi szokásához hiven siető lépésekkel tipegett a vén kalap
-és régi botocska társaságában órásmühelyébe, a hol a pontatlan
-heidelbergai órákat készült megjavitani. Tipegett, tipegett, mintha sok
-száz, meg száz rossz óra várná az ő reszkető kezét, pedig rossz órához
-már nagyon régen csupán ugy jutott, ha a mellénye zsebében ketyegő
-rézórából kiemelt valamely kis csavart csavart.
-
-*
-
-A zeneestélyek korántsem szüneteltek a Wart-házban, bár oda uj lakó
-költözött. Sőt ellenkezőleg, a zeneestélyek gyakrabban következtek
-egymásután, mert a hallgatóság száma megnövekedett. Azzal a sarokkal
-szemben, a mely sarokban Kavaczky de Nizsder pipázott, természetszerüleg
-volt egy másik sarok, a hol a fiatal Pogrányi foglalt helyet. A hárfa és
-az oboa felváltva andalitották a fiatal és vén emberek sziveit és Poprád
-is ugatott odalenn a földszinten a zenei szünetekben, a mely ugatásról
-Kavaczky megelégedetten fejbiccentéssel vett tudomást. Szemeit most is
-csak olyankor nyitotta fel, ha kutyáját hallotta megszólalni és az oboa
-legszebb futamai hatástalanul enyésztek el abban a sarokban, a hol
-Kavaczky ült. Legfeljebb egy füst-pöffenet jelezte, hogy a melódia, a
-melynek hatásában Wart uram minden lélekzetét kiadta, nem talált süket
-fülekre a félhomályos sarokban sem. A másik sarokban annál inkább
-méltányolták a Wart Sámuel müvészetét. Pogrányi csodálkozva hallgatta az
-öreg naiv ember muzsikáját és a legrövidebb fuga sem kerülte el a
-figyelmét. Hogy a hárfát ugyancsak nagy gyönyörüséggel hallgatta
-Pogrányi, azt talán nem is kell külön fölemliteni.
-
-Igy multak el a tavaszi napok és esték. A két diák csendes egyetértésben
-élt egymás mellett. A zenés estélyeken Pogrányi képviselte a lelkes,
-rajongó hallgatóságot, mig Kavaczky a komoly, csendes elemet alkotta. Az
-öreg Wart ur lassan-lassan nem találta olyan pontatlannak a heidelbergi
-órákat és a botocska sem kopogott oly nyugtalansággal többé, mint
-azelőtt. A dugóhuzó soha sem habozott, ha arról volt szó, hogy vérét
-vegye egy-egy pincebeli kis pókhálós lakónak. Gondolkozás nélkül előjött
-a hosszu bársonymellényből, ha alkalom nyilott a munkálkodásra, mig egy
-szép tavaszi napon a régi, fekete kalapot uj, szürke bársonysapka
-váltotta fel. Wart Sámuel kezdett megelégedetten, nyugalmasan éldegélni.
-A beteg órák nem foglalták el minden gondolatát, hisz otthon várt az
-oboa, a mely számára nagyobb dicsőséget és elismerést szerzett minden
-megreperált óránál.
-
-Igy mulott el néhány hónap. Az órásházban csend és nyugalom volt;
-Poprádnak sem volt oka ugatni az éjszakai csendháboritókra, mert
-időközben, Wart ur különös szivességéből, a kis udvar hátulsó sarkában
-egy régi kamrában kapott helyet. Kavaczky és Pogrányi néha-napján már
-friss virágokat hordtak haza Lizi kisasszonynak, a ki egyikőjüket sem
-látszott különösebben kitüntetni szeretetével. Éppen olyan szivesen
-mosolygott a Kavaczky füstkarikáin, mint a Pogrányi ábrándos
-sóhajtásain. Kavaczky a régibb lakó jogánál fogva néha Wart ur
-távollétében engedelmet vett magának, hogy személyesen botorkáljon le a
-pincébe, a hol a Wart urral közös borokat tartotta. Pogrányi pedig egész
-délutánokat elkalandozott Lizi kisasszonynyal a heidelbergai kertekben,
-a hol virágot szedtek. Mikor az egyik csizecske meghalt a kalitkában,
-Pogrányi szép verset faragott emlékére, a mely vers hallásakor Lizi
-kisasszony könyezett; máskor, midőn az akadozó órás-üzlet következtében
-Lizi kisasszony háztartási erszényéből nemcsak az aranypénzek, de még az
-ezüst tallérok is nyomtalanul eltüntek, Kavaczky barátságos naivitással
-ajánlotta fel pénzét, a melylyel atyja, a várur, bőven ellátta.
-
-Kavaczky néha, ha ábrándos napjai voltak, igy morfondirozott magában:
-
-– Bezzeg, ha Nizsderben olyan asszony volna, mint Lizike, a tótok nem
-hordanák el a várfalak tégláit, midőn házat épitenek.
-
-Pogrányi ugyanakkor csengő-bongó szonettben énekelt arról, hogy akkor
-szeretne meghalni, a mikor virágok nyilnak sirdombján, hogy a virágokból
-bokrétát köthessen egy szőke, halavány és kékszemü leány…
-
-Ha Poprád kutyának lett volna fogalma az emberi sziv érzelmeiről, akkor
-talán még előtte sem maradt volna sokáig titokban az a sok mindenféle
-változás, a mely a házban található fiatal és ódon szivek világában
-megesett. Az öreg Wart Sámuel fia gyanánt kezdte szeretni a csöndes és
-komoly Kavaczkyt, Lizi kisasszony is neki kedveskedett a legjobb
-falatokkal, Kavaczky pedig tiszta szivből ragaszkodott a családhoz, a
-melybe a véletlen folytán pottyant. Hogy Pogrányival mi történt érzelmek
-dolgában, arra talán még a Poprád sem volt kiváncsi; hisz a költők
-érzelmei az időjárással együtt változnak.
-
-S a változásoknak következménye volt az a beszélgetés, a mely egy
-csendes éjszakán, – a midőn az ifjak már aludni tértek és a hárfa, oboa
-már elpihent, – az öreg Wart Sámuel és leánya között lefolyt:
-
-– Ma este, – kezdte az öreg Wart, kezében tartva éjjeli mécsesét, a
-melynek társaságában már éppen hálószobája felé volt menendő s csupán
-egy pillanatra látszott ittmaradni, mert valami eszébe jutott, – a mikor
-hazafelé jövet, az esti félhomályban, a régi barátkolostor mellett
-befordultam abba a kis szűk utcácskába, a melyben talán már ötven
-esztendeje jönni szoktam és a hol ötven év alatt legfeljebb három-négy
-emberrel találkoztam ebben az időben, valakivel találkoztam… illetőleg
-saját magamat láttam meg… Mintha én, vagy egy hozzám hasonló már várt
-volna reám ott a sötét utcácskában és midőn botomat kopogni hallotta,
-előlépett valamelyik sarok mellől. Ugyancsak botocska volt kezében és
-rajta szárnyas, rézgombos kabát. Csattos vén cipőben csónakázott
-harisnyás lábaival és a botocska mellette kopogott. Csak a fején volt
-másféle kalap, mint az enyémen… Azaz, az én régi, fekete nagy kalapom
-volt a fején, a melyet Kavaczky fiam biztatására fölcseréltem ebben az
-esztendőben másikkal.
-
-Mentünk, mentünk a szűk sikátorban. Ő elől, a falhoz lapulva, én
-mögötte. Csak akkor vettem észre, hogy magam is a falhoz szoktam lapulni
-esti időben, hogy valami támasztékot leljek, ha szemeim nem látják
-bizonyosan az utat. Csodálkozva és nem minden félelem nélkül láttam
-önmagamat a régi kolostor falai mellett bandukolni. Bort nem ittam,
-fejem nem zúgott és a szemüvegem is mintha tisztább, világosabb lett
-volna, mint egyébkor.
-
-Öreg ember képzelődése! – gondoltam magamban és mindjárt próbára is
-tettem az álmot.
-
-Hirtelen megálltam, – és ő is megállott ugyanabban a pillanatban.
-
-Egy-két lépést tettem előre, – ő is megindult.
-
-Midőn igy próbálkoztam volna az álommal és valósággal, egyszerre azt
-vettem észre, hogy ő csendesen hátraforditja fejét és egy nagyon öreg
-ember arcát láttam felém fordulni, a haja ezüstfehér, az orcája beesett,
-szemén vastag szemüveg. Szemrehányólag nézett rám egy pillanatig, aztán
-panaszosan megszólalt:
-
-– Miért nem akarsz jönni, Wart Sámuel? Elég öreg vagy már hozzá.
-
-Szomoru méla hangja még most is fülembe cseng és a legkülönösebb, hogy
-ebben a pillanatban eltünt ő. Odasietek, a hol előbb állott s
-észreveszem az alacsony, rozsdás kis vasajtót a falban, a mely ajtócskán
-a hagyomány szerint valamikor az elhalt barátok koporsóit eresztették le
-a kriptába. Sokáig álltam ott, gondolkoztam és mire elindultam ismét,
-már tudtam, hogy nemsokára meghalok.
-
-Lizi, a kit az egész történet csak a vége felé látszott érdekelni,
-megdöbbenve nézett ezüsthaju apjára:
-
-– Lássa papa, – rebegte, – erre sohasem gondoltam.
-
-Wart Sámuel az asztalra eresztette a mécsest:
-
-– Én sem. Lásd, én sem. Mikor legrosszabbul jártak az órácskák, mikor
-egyre-másra adogattam el boltom kincseit, még akkor sem jutott sohasem
-eszembe, hogy meg is lehet halni. Hogy majd nem fogok többé oboázni itt
-a csöndes házban és azokat a kerekecskéket, a melyeket még eddig nem
-raktam el, más fogja betenni megillető helyükre.
-
-Az öreg órásbácsi elgondolkozva nézett maga elé:
-
-– Pedig, – mormogta meggyőződéssel, – ugy érzem, hogy nemsokára elmegyek
-oda, ahol már nem ketyeg az óra, az örökös csendességbe. Vajjon mi lesz
-veled akkor, Lizi?
-
-Erre bizony Lizi sem tudott mit felelni és az öreg órásbácsinak se
-jutott eszébe semmi.
-
-Ezen az estén különösen érzelmesen fujta az oboát és vastag szemüvege
-alól hosszadalmasan nézegetett Kavaczkyra, Lizire és az ábrándos
-Pogrányira. A hárfa is pengett szokás szerint és Kavaczky ugy bámult
-bele a füstbe, mint mindig azelőtt.
-
-Egy különösen hosszu fuga után az öreg Wart bácsi kimerülve tette le az
-oboát. Betette a diófaszekrény ismeretes fiókjába és olyan pillantást
-vetett utána, mint a ki nagyon hosszu időre szándékozik lemondani az
-oboázásról.
-
-A diákok is csakhamar aludni mentek, Lizi pedig a sarokba állitva a
-hárfát, elgondolkozva támasztotta karjára fejét. Az öreg Wart ur a
-pohárszék sarkában egy zömöktermetü pincelakót fedezett fel, a melyet
-hamarosan kivégzett a jól ismert dugóhuzóval. Néhány pohárral felhajtott
-a csillogószinü borból, aztán hirtelen a Lizi vállára tette a kezét:
-
-– Jó volna, Lizike, ha valahogyan gondoskodhatnék rólad, mielőtt valami
-történnék… Jelenleg néhány rossz és pontatlan órán kivül nem igen
-hagyományozhatnék neked egyebet.
-
-Lizi ellágyulva fogta meg az öreg ember keskeny kezét:
-
-– Nem kellenek az órák, papa!… Az kellene, hogy mindig haza jöjj, délben
-és estve.
-
-– Magam is szeretnék hazajárni, – mormogta az órás bácsi, – de nem
-tudom, hogy lehetséges lesz-e, azért minden eshetőségre kellene
-számitani… Például arra is, hogyha talán még sem jöhetnék haza?… Mit
-szólsz hozzá, Lizi? Ha nem jönnék sohasem haza?
-
-Lizi eltakarta az arcát. Hihetetlennek látszott előtte, hogy egyszer nem
-kopogna a régi botocska a kacskaringós grádicson és az oboa hangtalanul,
-némán heverne a diófaszekrény fiókjában. De hát lehet, minden
-lehetséges. És ennek a mindennek a lehetősége inditotta arra Lizit, hogy
-azt az öreg keskeny kezet el ne bocsássa, hanem erősen megszoritsa.
-
-Igy ültek sokáig egymás mellett. A heidelbergai tornyokban éppen olyan
-rekedtes hangon ütögették az időt a toronyórák, mint bármikor. A
-falakról a rézmetszetek se nézegettek különösebb érdeklődéssel, és a
-sarokban álló nagyapó éppen ugy tik-takozta a lepergő perceket, mint
-talán száz esztendő óta.
-
-– Szeretném tudni, – mormogta halkan az öreg órás, – hogy Kavaczky ur
-ébren van-e? Vajjon nem feküdt-e már le, szokása szerint? Menj, Lizi, és
-kopogtass ajtaján.
-
-Lizi most már nem csodálkozott ezen a megbizatáson sem, a mint
-megszokta, hogy ezen az estén semmin se csodálkozzon. Sietve felállott
-és elhagyta a szobát. Egy vékonytermetü és búsan pislákoló mécses
-társaságában kopogtatott a diákok ajtaján:
-
-– A papa nagyon rosszul van. Szeretne Kavaczky urral beszélni.
-
-Kavaczky még ébren volt és csupán a hosszuszáru csizmákat küldte el
-aludni. De a csizmák a sarokban állottak, könnyü volt őket felkölteni.
-Kavaczky fel is költötte őket gondolkozás nélkül. Gyors léptekkel ment
-föl a lépcsőkön, mig Lizi a mécsessel világitott.
-
-Az öreg Wart Sámuel akkor már egy régi karosszékben ült, félig fekvő
-helyzetben és az arca hamuszürke volt.
-
-– No, mi a baj, tisztelt házigazdám? – kérdezte Kavaczky a szobába
-lépve.
-
-De csakhamar belátta ennek a kérdésnek a fölösleges voltát és nem
-ismételte, bár feleletet nem kapott rá.
-
-Az öreg Wart közelebb intette Kavaczkyt és halk, töredezett hangon sugta
-a fülébe:
-
-– Egy órásmesterrel kevesebb lesz Heidelbergában, de, kérem, ezt ne
-mondja meg senkinek, kedves Kavaczky ur.
-
-Kavaczky komolyan bólongatott a fejével:
-
-– Senkinek se mondom meg, – dörmögte, habár hirtelen nem látta, hogy
-miféle haszna lehet Wart uramnak a titoktartásból.
-
-– Egynéhány pontosan járó órát nem huznak fel holnaptól kezdve… Éppen
-ebben az irányban szeretnék tanácskozni önnel, kedves fiam.
-
-Kavaczky értelmetlenül bámult Wart uramra. Igen komoly, ünnepélyes arcot
-vágott. A haldokló észrevette ezt és sietett megnyugtatni Kavaczkyt:
-
-– Csupán az óráimról van szó, kedves fiam. Valakinek mégis csak fel
-kellene őket huzni. Nekem pedig azóta nincsen barátom, mióta a polgári
-zene-egyesületből kiléptem.
-
-Kavaczky nagyot lélekzett.
-
-– No az órákkal még csak megleszünk valahogyan. Majd én felhuzom őket
-holnap – tette hozzá gyors elhatározással.
-
-Wart uram kinyujtotta reszkető kezét:
-
-– És azután is. Igérje meg, kedves fiam, hogy azután is mindig.
-
-Miért állnának meg a legpontosabb órák Heidelbergában? Talán azért, mert
-Wart Sámuel nincs többé. Utóvégre ez teljesen mindegy az óráknak, csupán
-Wart Sámuelnek fontos a dolog. Még pedig nagyon fontos.
-
-Kavaczkyt igen bánatossá tette a haldokló öreg ur, ezért bizonyos
-türelmetlenséggel vágott közbe:
-
-– Már mondtam, hogy az órák miatt teljesen nyugodt lehet Wart ur. Éppen
-olyan nyugodt, mintha sajátkezüleg huzná fel őket. Igérem, – mondta
-bizonyos ünnepélyességgel, hogy a legpontosabb heidelbergai óra ottan a
-sarokban sohasem fogja megszüntetni az idő méricskélését.
-
-– Helyes, helyes – mormogta megkönnyebbülve Wart uram. Igy már szeretem
-a dolgot. Itt van a rézórám, a melyet ötven egynéhány esztendeig
-hordoztam mellényemben. Soha sem hagyott el, leghüségesebb barátom,
-társam, mindenem volt. Mert nincs ám hüségesebb barát egy jól járó
-órácskánál. Tapasztalni fogja ezt kedves fiam és hálásan gondol majd az
-öreg Wartra.
-
-Kavaczky átvette a rézórát és zsebébe tette.
-
-A haldokló ezzel megnyugodva hajtotta le a fejét. Percekig hallgatott és
-Kavaczky aggodalmasan figyelte mellének nyugtalan emelkedését.
-Lábujjhegyen közeledett a sarokban ülő Lizihez és a helyzet magaslatára
-emelkedve, komoly arccal igy szólott:
-
-– Az öreg urnak nagyon megromlott a szerkezete. Jó volna talán
-megreparáltatni. Például, ha doktor Rudolficiszt átszólitanánk a
-szomszédból.
-
-Az öreg Wart a haldoklók csodálatos éleshallásával meghallotta Kavaczky
-halkan elmondott szavait. Fölemelte a fejét és kezével tiltakozó
-mozdulatot tett.
-
-– Nincs már olyan órás, a ki az én szerkezetemet megjavitaná. Csak annak
-örülök, hogy már rendbe hoztam mindent. Lizi, jőjj közelebb.
-
-Lizi könyes arccal közeledett.
-
-– Ezentul Kavaczky urnak tartozol azzal az engedelmességgel, a melylyel
-nekem tartoztál eddig. Jól vigyázz, hogy meg legyen veled elégedve.
-Igérd meg, hogy jól fogod magad viselni. Igérd meg öreg haldokló
-atyádnak.
-
-Lizi térdre ereszkedett:
-
-– Igérem – zokogta.
-
-Kavaczky némán állott a karosszék mögött. A rézóra a zsebében ketyegett
-és annak ketyegésében valamely különös intő szózatot látott. Hirtelen
-előrelépett.
-
-– Én meg igérem, hogy soha-soha el nem hagyom Lizi kisasszonyt.
-
-Lizi lehajtott fejjel zokogott és könyes csókokkal hintette be a Wart
-Sámuel kezét.
-
-– Apám, édesapám – zokogta.
-
-De az öreg már nem felelt. Talán már nem akart felelni, talán már nem
-akart többet rendbe hozni a dolgokból, még egy darabig mozgott,
-ketyegett öreg szerkezete, aztán mindig lassabban kezdett ketyegni.
-Egyszerre megállott.
-
-– Apám – sikoltott Lizi.
-
-– Órásbácsi – kiáltotta megrendülve Kavaczky.
-
-A régi szerkezet még egy utolsót ketyegett, aztán megszünt ketyegni. Az
-óra teljesen elromlott, nem volt mester, a ki többé meginditani tudta
-volna.
-
-… Igy jutott Kavaczky de Nizsder egyszerre egy nagy csomó régi rossz
-órához, egy ódon házikóhoz és egy ódon házban egy szőkekontyos,
-fehérarcu kisasszonyhoz.
-
-A kis öreg órásmester elment azon szomorufüzfák alá, a hol nincsen sem
-jó, sem rossz óra: áll minden óra, – de a heidelbergai órák ezután is
-tovább jártak. Különösen azok, a melyek néminemü összeköttetésben voltak
-az öreg órásbácsival. Igy a rézóra, a mely hajdan félszáz esztendőt
-töltött a hosszu bársony-mellény zsebében, éppen olyan nyugodtan
-ketyegett tovább, mintha most is a mellényben volna. Pedig csupán egy
-fiókban volt, a melyet Kavaczky minden nap felnyitott és kegyeletes
-hangulatban forgatta meg a kulcsot az órában. A sötétbarna nagyapó a
-sarokban, a mely szinével azon ó-tajtékpipákhoz hasonlitott, a
-milyeneket Kavaczky hajdanában a szülői házban látott, ugyancsak bőséges
-figyelemben részesült a diák részéről. Olyan aggodalmasan közeledett
-mindennap a vén órához, mintha legalább is valami igen nagy zavar volna
-máris keletkezőben odalenn a föld alatt, a hol az órások és királyok
-összefont karral feküsznek. A zavaroknak elejét veendő, szorgalmasan
-huzogatta fel a lábas-óra ólomnehezékeit.
-
-– Igy ni, öreg! – mondta megelégedetten, a mikor elkészült munkájával.
-
-S az óra komolyan krecscsentett egyet-kettőt, már éppen a mennyit
-lehetett.
-
-Olykor még azt is sajnálta magában Kavaczky, hogy nem tanult meg oboázni
-gyermekkorában. Esténkint igy bátran helyettesithetné az öreg urat és az
-utca kései járókelői azt gondolhatnák magukban:
-
-– Az öreg Wart Sámuel nem is halt meg, pedig mindnyájan azt hittük már
-felőle.
-
-De fájdalom, oboázni nem tudott Kavaczky.
-
-Hát Lizi körül hogyan töltötte be hivatását? Itt némely akadályok
-mutatkoztak, mert Lizihez semmiféle órakulcsot nem talált a Wart Sámuel
-hagyatékában. Lizi talpig gyászruhában napközben a templomokat járta,
-este pedig ugy eltünt kis szobácskájában, hogy Kavaczky nem is értette
-egészen a dolgot. Egyedül kellett üldögélnie a nagy szobában, a hol
-annyi kedves zene hangzott és mély gondolatai közepette – mialatt a
-legsajátságosabb füstkarikákat eregette részben a mennyezet, részben a
-rézmetszetek felé – nem zavarta meg senki.
-
-A „költő“ is egyszerre megváltozott Wart halála után. Mintha csak az
-öreg órásmester iránt érzett tisztelet tartotta volna eddig vissza a
-rossz indulatokat Pogrányiban – egyszerre valamennyi gonosz ördög
-jelentkezett az ifjuban. Naphosszant csavargott a Poprád kutya
-társaságában és este is csak azért jöttek haza nyakig sárosan, porosan,
-hogy folytassák kalandozásukat az éjszakában. Pogrányi korhely bursok
-társaságába keveredett, a kikkel reggelig nótázott és akkor Poprád
-mindenféle rossz szokásokat tanult meg. Néha csak reggel felé és ugy
-tudott hazatalálni az azelőtti szelid költő, hogy a kutya
-belekapaszkodott a köpönyege sarkába és vitte, vezette hazafelé a jól
-ismert uton.
-
-Kavaczkyt eleinte nagyon meglepte ez a sok mindenféle változás. Az nem
-volt éppen ellenére, hogy az órákkal kellett bajlódnia, de a Pogrányi
-dolga sehogy se ment a fejébe.
-
-– Mi történt ezzel a fiuval? – kérdezgette magában s mivel felelni nem
-tudott rá, még inkább csodálkozott a dolgon.
-
-Máskor, holdvilágos éjjeleken hirtelen csak arra ébredt, hogy Pogrányi
-egy rossz gitár mellett mindenféle költeményeket szaval az utca közepén
-és Poprád, hogy ő se maradjon hátra, keservesen vonitott hozzá, bár
-Pogrányinak szemmel láthatólag nem igen tetszett ez a kiséret.
-
-Gyakran keveredtek komoly összeütközésbe az alabárdos éjjeli bakterekkel
-és Kavaczky gyors közbelépésének köszönhető, hogy néha verekedésre nem
-került a dolog.
-
-Kavaczky betuszkolta a házba az elázott költőt, néhányszor oldalba döfte
-a csizmasarkával a magáról megfeledkezett kutyáját és ezzel rendben lett
-volna a dolog.
-
-Pogrányi ilyenkor mindig sirva borult Kavaczky vállára:
-
-– Pajtás, nem érdemlem én ezt tőled. Hagytad volna, hogy
-összekaszaboljanak azok a zsoldosok. Neked is, nekem is jobb lett volna.
-
-Kavaczky dörmögve szabadkozott, mire Pogrányi szomoruan jelentette ki:
-
-– Meglátod, még sok keserüséget okozok neked.
-
-Egyszer azzal jött haza a diák, hogy ő elköltözik innen. A szive itt
-megszakad…
-
-Kavaczky megveregette a Pogrányi vállát:
-
-– Nem is tudtam, hogy ilyen derék fiu vagy. No ennyire azért még sem
-kéne bánkódni az öreg Wart ur után. Igaz, hogy jó ember volt, de azért
-már mégis öreg ember volt.
-
-Pogrányi tétován bámult a barátjára.
-
-– Jó ember volt? – dünnyögte. – Jobb ember is lehetett volna.
-
-Mindennek a betetőzése az volt, hogy Pogrányit egyszer csuromvizesen
-hozták haza. A diák beleugrott a folyóba ott, a hol legsebesebb az ár.
-Sehogy se akart beleegyezni abba, hogy onnan kihuzzák. Meg akart halni.
-
-Kavaczky mérgesen, megdöbbenve förmedt Pogrányira:
-
-– Megbolondultál, te kölyök?
-
-A diák csak nézett rá nagy bánatosan és nem felelt semmit.
-
-Később csendes, látszólag nyugodt hangon szólalt meg:
-
-– Én ugyis nemsokára elmegyek innen. Hisz az esküvő után mit keresnék
-már itt? Mikor lesz az esküvőd, Kavaczky?
-
-Kavaczky, mintha csak most ébredt volna tudatára annak, hogy
-tulajdonképpen miféle hivatás is vár reá, megdöbbenve bámult a diákra:
-
-– Tyü, a kiskésit! Erre nem is gondoltam.
-
-A diák csendesen folytatta:
-
-– Pedig itt volna az ideje. A gyászév nemsokára letelik. Lizi pedig
-elunja a várakozást.
-
-Kavaczky nagyokat nyeldesett. Persze, persze, csaknem megfeledkezett a
-dologról, pedig titokban nagyon sokat gondolt rá. De hát Lizikével
-jóformán sohasem lehetett beszélni. Mit is beszélt volna vele?
-
-– Én elköltözöm, – mondta a diák.
-
-– Azt még se teszed meg, – kiáltott föl Kavaczky. – Ha már eddig együtt
-voltunk, most csak nem hagyjuk el egymást?
-
-A diák csak bólongatott a fejével. És másnap csakugyan nem jött vissza.
-Elment valahová a város tulsó végére lakni és Kavaczky hiába hivogatta.
-Nem jött, még a Poprádot se engedte be magához. A hüséges kutya azonban
-mégis elcsavargott mindennap arra felé, a melyre Pogrányi lakott. Mintha
-hireket, üzeneteket hordott volna a háztól.
-
-Kavaczky esténkint együtt ült Lizi kisasszonynyal és nagyokat
-hallgattak. A leány csendesen ült himzése felett és szeliden, szomoruan
-felelgetett, ha Kavaczkynak néha eszébe jutott valamit kérdezni. De
-Kavaczkynak ritkán jutott eszébe valami.
-
-Igy aztán egy este mégis csak oda lyukadt ki Kavaczky, hogy hirtelen
-felugrott a sarokból és kalapját fejébe nyomta.
-
-– Megyek a költőért! Elhozom azt a tacskót. Legalább felvidit a
-bolondságaival.
-
-Lizi felemelte az arcát:
-
-– Ne menjen érte – mondá egyszerüen, csendesen.
-
-De Kavaczkyval nem lehetett birni, ha egyszer valamit hosszas
-megfontolás után a fejébe vett.
-
-– Bolondos jó gyerek a költő. Vajjon miért ne ülhetne itt közöttünk? –
-dörmögte.
-
-– Hagyja őt ott, a hol van – ismételte Lizi kisasszony.
-
-Kavaczky vállat vont.
-
-– Tudom biztosan, az öreg Wart urnak se volna ellene semmi kifogása, meg
-aztán ugy szeretem azt a fiut, hogy nem tudok meglenni nélküle.
-
-Meg sem várva Lizi ujabb ellenvetését, sietve hagyta el a szobát és
-hosszu lépésekkel indult a „költő“ fölkeresésére.
-
-Pogrányi éppen valami levelet irogatott, amelyet összetépett, a midőn
-Kavaczky belépett.
-
-– Érted jöttem, – kezdte Kavaczky. – Gyere vissza hozzánk.
-
-A költő csöndesen ingatta a fejét.
-
-– Kutya mája! – kiáltotta türelmetlenül Kavaczky. – Jössz, vagy viszlek!
-
-Hatalmas karjaival fölkapta a költőt és a levegőbe emelte.
-
-– Egy-kettő, menjünk.
-
-Igy került vissza Pogrányi a Wart-házba, a hol ezentul esténkint hárman
-ültek és Lizi pengette a hárfát.
-
-A szép együttlétet az zavarta meg, hogy egyszer nem érkezett meg
-Magyarországból a szokásos pénzküldemény, de eljött helyette a nizsderi
-uradalomnak bérlője, Riminszky Kázmér, Kavaczkynak régi barátja.
-
-– Azért jöttem személyesen, – kezdte Riminszky, – hogy ha talán nem
-volna kedved hazajönni, György, itt is megköthetjük a további szerződést
-az uradalomra nézvést.
-
-– Hó, – kiáltott föl Kavaczky. – Hát az öreg ur mire való?
-
-– Az öreg urat egy biztos gutaütés elszólitotta a nizsderi várból.
-Megirtam levélben.
-
-Kavaczkyt nem sujtotta le ugyan a hir, – mindig hadilábon állott az
-apjával, – de a megdöbbenés miatt percekig nem tudott szóhoz jutni.
-
-– Az öreg ur meghalt volna? – mondotta. – Tréfálsz Riminszky.
-
-– Becsületemre, láttam kiteritve.
-
-– Hátha téged is bolonddá akar tenni. Ugy is az volt a fixa ideája, mint
-annak a bizonyos spanyol királynak, hogy szeretné látni a temetését. Mi
-történik azután, hogy ő meghalt?
-
-– Láttam letenni a kriptába.
-
-– Onnan kijöhetett.
-
-– Magam zártam le a kripta vasajtaját. A tarackok a várfokon
-harminchármat pukkantak, hogy Lublón már azt hitték, itt van az orosz
-hadsereg.
-
-Kavaczky fürkészve nézett a Riminszky szemébe.
-
-– Nem csupán kémkedni jöttél ide, Riminszky, hogy aztán az öreg ujra
-lecsukasson a vár legmélyebb pincéjébe?
-
-Riminszky fölkacagott.
-
-– Az ördögbe! Ismét meg akarsz talán házasodni?
-
-Kavaczky komolyan bólintott.
-
-– Eltaláltad, csakhogy most másféleképpen, mint legutoljára. Most komoly
-a szándékom és a menyasszonyom se valami közönséges fehérszemély, hanem
-tisztességes urihölgy.
-
-Riminszkynek tetszett a dolog.
-
-– Lehet, hogy még boldog ember leszel valamikor, György. Tetőled sok
-minden kitelik.
-
-– Akarok is boldog lenni, – szólt ünnepélyesen Kavaczky. – Az
-uradalomban tovább is gazdálkodhatsz. A gazdasághoz nem értek. Azonban a
-várban magam akarok lakni a feleségemmel.
-
-– Nagyon helyes, – bólongatott Riminszky.
-
-– Jer bemutatlak a menyasszonyomnak.
-
-Vitte Riminszkyt Lizi kisasszonyhoz. Riminszky előre mosolygott magában,
-hogy vajjon miféle kifestett arcu hölgynek mutatja be Kavaczky és
-szerfölött meglepődött, a mikor Lizi kisasszonyt meglátta. Oldalba döfte
-Kavaczkyt:
-
-– Gyurka, itt nem jó lesz tréfálni!
-
-De Kavaczky már benne volt:
-
-– Lizi kisasszony, éppen most kapom Magyarországból a gyászhirt
-Riminszky barátom utján, hogy a nizsderi várur örökre lehunyta szemét.
-Igy az utolsó akadály is elmult, a mely boldogságunkat gátolhatná. A
-nizsderi vár urnőjét várja.
-
-Lizi kisasszony fehér arcán valami sápadt mosoly suhant keresztül.
-
-– Tehát komolyan akarja, Kavaczky? – kérdezte csendesen.
-
-– A legkomolyabban, – felelte Kavaczky nagy elhatározással.
-
-– És ha azt mondanám, hogy saját boldogtalanságába visz ez az ut, akkor
-is megmaradna elhatározása mellett?
-
-– Akkor is, – felelte Kavaczky szemhunyoritás nélkül.
-
-Lizi kisasszony megadással hajtotta le a fejét.
-
-– Engedelmeskedem atyám végső akaratának.
-
-– Riminszky! – kiáltotta Kavaczky György. – Lépj elő és kérd meg
-nevemben Wart Erzsébet kisasszony kezét. Menj Riminszky és jól végezd el
-a rádbizottakat.
-
-Kavaczky izgatottságát tovább nem türtőztethetvén, kiszaladt a szobából,
-a mig Riminszky érte ment.
-
-– Rendben van a dolog. A leány csinos, házias és ugy beszél magyarul,
-mint a karikacsapás, – szólt Riminszky.
-
-– Tőlünk tanult magyarul, – mondta fölcsillanó szemmel Kavaczky. – Most
-pedig lépj érintkezésbe barátommal, Pogrányival és lássunk az esküvői
-előkészületekhez.
-
-Riminszky kissé korainak találta még a dolgot.
-
-– Előbb talán mennénk haza Magyarországba. Az okmányok sincsenek
-teljesen rendben.
-
-– Pénzért mindent meg lehet kapni. Remélem, hoztál magaddal pénzt,
-Riminszky?
-
-Az esküvői előkészületeket tehát csendben, de lehető gyorsasággal
-intézte Riminszky ur. A diáknak nem lehetett semmi hasznát venni, az
-Poprád társaságában minden éjjel holtrészegen került haza.
-
-– Ugyancsak részeges barátod van, – jegyezte meg egyszer Riminszky ur
-Kavaczkynak.
-
-– Hadd szegényt. Busul az öreg házigazdánk után.
-
-– Hm, – dörmögte Riminszky ur. – Nem a lánya után?
-
-Kavaczky erre már nem is tartotta érdemesnek a feleletet. Mit is
-felelhetett volna ilyen bolondságra?
-
-Az esküvő napja mindig jobban közeledett. Három varrónő dolgozott a Lizi
-fehér selyemruháján a sötét rézmetszetek alatt. Kavaczky váltig biztatta
-őket:
-
-– Csak ne kiméljék a selymet. Telik a nizsderi uradalomból. Ugy-e,
-Riminszky, még nem loptad el az egészet?
-
-Majd a csipkéket vette végszámra, a melyekért nehéz aranytekercseket
-izzadt ki Riminszky a tarsolyából.
-
-– Elég lesz már, – mondogatta.
-
-De Kavaczkynak háromszor annyi se lett volna elég.
-
-Lizi kisasszony pedig a nagy esküvői előkészület alatt egyetlen egyszer
-sem mosolygott. Mintha valami csodálatos álomlátás fagyott volna az
-arcára. Járt-kelt nyitott szemmel a házban és nem látott meg semmit. Sem
-a selymet, sem a csipkét, sem Kavaczky Györgyöt. Isten tudja, hol jártak
-a gondolatai?
-
-Isten tudja, hogy min gondolkozott. Mindig csak gondolkozott és vidámság
-nem szállott arcára.
-
-Riminszky, ez a harcsabajuszu, annál inkább tetette a vidámságot, minél
-több oka lett volna a kedvetlenségre, – jókedvüen emlegette:
-
-– Szomoru menyasszony, nevető asszony, ezt tartja egy régi mondás.
-Némelyik kisasszonyka soha se menne férjhez, ha rajta mulna. Olyan
-furcsa dolog is az a házasság!
-
-Lizi kisasszony fölvetette a fejét. (Még Riminszkyvel szeretett
-leginkább elbeszélgetni.)
-
-– Hát ön miért nem próbálja meg a házasságot? Tudomásom szerint, nőtelen
-ember?
-
-– A hogy vesszük, – felelt Riminszky. – Van otthon egy öreg
-gazdasszonyom, a kit még az apámtól örököltem, a ki minden jóval ellát.
-Főz, süt, ápol, nem engedi eszembe jutni a házasságot. De azért
-gondolkozom rajta magam is.
-
-– Élete végéig fog gondolkozni rajta, – vágott közbe Lizi.
-
-Riminszky erősen a leány szemébe nézett.
-
-– A Kavaczky helyében egy percig sem gondolkoznék, – szólt erős hangon.
-
-Lizi összerezzent. Érezte, hogy nem bók akar lenni a furcsa Riminszky
-beszéde. Lesütött szemmel, halkan kérdezte:
-
-– Nos, mit tenne a helyében?
-
-Riminszky fölállott helyéről:
-
-– Nem házasodnék meg, – felelte kurtán.
-
-S már ajánlotta is magát.
-
-Lizi kisasszony hosszasan utána nézett; bizonyosan jobban szerette
-volna, ha Riminszky sohasem jön ide Heidelbergába. Éreztette is vele
-ezután eleget az ellenszenvét. Nem igen felelt a kérdéseire és egyszer,
-a mikor Riminszky nagyon mentegetőzött előtte, igy szólt hozzá:
-
-– Még mindig van elég ideje lebeszélni a barátját arról a szándékáról,
-hogy engem feleségül vegyen.
-
-Riminszky vállat vont:
-
-– A macskának van kedve beleavatkozni az ilyen dologba. Kavaczky fülig
-szerelmes. Soha sem hittem volna, hogy ez a tunya, lusta fráter ennyire
-belehabarodjon a szerelembe.
-
-Riminszkynek igaza volt. Kavaczky uramon egyszerre kitört a szerelmi
-epidémia. Minél hidegebb volt Lizi, annál rajongóbb, tüzesebb lett
-Kavaczky. Naponkint virágcsokrokat, ékszereket küldött a
-menyasszonyának. Egyszer fölsóhajtott:
-
-– Kár, hogy nincsenek itt a nizsderi tarackok. Azoknak kellene
-megszólalni, a mikor az esküvőre megyünk.
-
-Riminszky talált egy szabómestert, a ki valamikor Magyarországon is
-megfordult és járatos volt a magyar diszruhavarrásban. Itt rendelte meg
-Kavaczkynak esküvői ruháját. Buzavirágszinü mentét, a mely bőven ki volt
-hányva arany himzéssel, vadgalambszinü nadrágot és rövid párducbőr
-kacagányt rendelt a szabónál. Kavaczky ugy örült, mint egy gyerek, a
-mikor először fölpróbálta a diszruhát. Tetszelegve nézegette magát a
-tükörben:
-
-– Nem is hittem, hogy ilyen csinos ember vagyok, – mondta
-megelégedetten. – Hej, Riminszky, kár, hogy nem hoztál magaddal valami
-rozsdás kardot a nizsderi várból. Valamelyik régen meghalt ősömnek a
-kardját.
-
-Riminszky hunyoritott a szemével.
-
-– Majd csak megleszünk valahogyan kard nélkül is. Mi az ördögnek a kard
-a házassághoz? Valamikor olvastam egy történetet, hogy egy Krucsay nevü
-alispán addig hordott kardot a házasságában, mig megkivánta levágni a
-karddal a felesége fehér nyakát.
-
-– Menj, te bolond! – kiáltott föl Kavaczky. – Miért vágnám én le a
-feleségem nyakát?
-
-– Mit tudom én?! – dörmögött Riminszky.
-
-Riminszkynek volt egyben az a gondja is, hogy előteremtse a leghiresebb
-főzőasszonyt, a ki Heidelbergában található. Riminszky napokon át
-tanácskozott a főzőasszonynyal, a mig az esküvői lakoma ételrendjében
-megállapodtak; végül az egész menü nem tetszett Riminszkynek.
-
-– Az ördögbe, hogy nem tudnak főzni ebben a tartományban! Bezzeg, ha az
-én Marczinkáném itt volna!
-
-Még valami más is nagy gondot szerzett Riminszkynek. Kavaczky ugyanis a
-fejébe vette, hogy ő nem utazik vasuton haza Magyarországba, hanem
-hintón, mint az ősei jártak. Négylovas hintón akar utazni, hajduval.
-Hadd lássa a fiatalasszony, hogy kihez ment férjhez. Az esküvői
-násznagyok egy darabig lóháton kisérik el a fiatal házaspárt.
-
-Riminszkynek sehogy sem tetszett a dolog.
-
-– Ugyan menj már a bogaraiddal! Ki a manó utazik manapság hintón?
-
-– Csendesen, Riminszky. Hintón utazik az, a ki a kényelmet szereti, a
-kinek nem sietős a dolga, – felelt Kavaczky. – A hintóban legyen helye
-az én kedves kutyámnak, a Poprádnak is.
-
-Riminszky ekkor haragudott meg csak igazán.
-
-– Tisztára megbolondultál! Kutyát cipelsz magaddal? Még érteném, ha az
-valami ritka agár volna, de a Poprádra igazán nem lehet ráfogni, hogy
-valami rendkivüli kutya. Odahaza Nizsderen akár százszámra fogdoshatod
-össze az ilyen kuvaszokat.
-
-Kavaczky ebben a dologban is hajthatatlan maradt. Általában nem érezte
-többé, hogy él valahol messze egy sziklafészekben egy erőszakos, nyakas
-öreg ember, a ki éppen ugy fölpofozta a fiát, mint a kocsisát, kitört
-belőle a konok, makacs természet. Valahogyan roppant büszke, dölyfös
-lett és hiu a nevetségességig.
-
-– Még sem utolsó dolog, barátom, Riminszky, ha az embernek valahol van
-egy vára, a melyben meghuzódhat az ellenségei elől.
-
-– Nincsenek neked ellenségeid – vetette ellen Riminszky.
-
-Kavaczky elgondolkodott:
-
-– Nincsenek, de éppen ugy lehetnének. Mit csinálnék akkor, ha váram nem
-volna? Oda bezzeg nem jönne ellenség utánam. Mondd, Riminszky,
-használható állapotban vannak a vár tarackjai? Az én gyermekkoromban
-volt vagy száz…
-
-– Tévedsz, – vágott közbe Riminszky, – mindössze három van, az is
-rozsdás fülig. Arra használhatók, hogy a nevednapján elpukkanjanak, ha
-Korenyák János is ugy akarja.
-
-– Ki az a Korenyák? Miféle Korenyákról beszélsz? – villant föl a
-Kavaczky szeme. – Vasra veretem, a mint Nizsderre értünk.
-
-– Korenyák egy odavaló tót ember és egész Szepes vármegyében egyedül ő
-reszkirozza meg az életét, hogy a nizsderi tarackokat elsüsse
-néhanapján.
-
-Kavaczkynak tetszett a dolog:
-
-– Szóval veszedelmes tarackok azok. Korenyákot állandó szolgálatomba
-fogadom. Szeretem a bátor embereket. Ha az asszonynak kedve jön majd
-valami mulatsághoz, – vagy talán éppen magam derülök kedvre – leüzenek
-az udvarra Korenyáknak, hogy lőjjön a tarackokból. Hadd tudja az egész
-vidék, hogy a nizsderi várurnak vagy várasszonynak jó kedve van.
-
-Riminszky bólintgatott a fejével:
-
-– Helyes, nagyon helyes. Aztán a tótoknak mi hasznuk lesz abból, hogy a
-tarackok durrognak?
-
-Kavaczky elgondolkozott.
-
-– Hát csak nekik is jobb talán, ha nem haragos az uraság. Meg azután igy
-faluhelyen nem is igen akad kalendárium mindenütt. Némelyek még azt
-hihetik, hogy valami ünnep van. Ünnepkor pedig mindenkinek jobb kedve
-szokott lenni, többet esznek, többet isznak az emberek.
-
-– Nagyon ravaszul gondolkozol, barátom uram, de nem egészen egyenesen. A
-föld szegény népe apját, jótevőjét, pártfogóját várja benned. Száz
-lövésnek se örülnek meg ugy, mint egy kis vetőmagnak.
-
-– Vetőmagért menjenek a zsidóhoz – zörgött Kavaczky. – Annak az a
-mestersége. Nálam kapnak bort, pálinkát, vagy derest, ha rossz kedvemben
-vagyok. Nagyon elkényeztettétek azokat a tótokat odahaza.
-
-Riminszky csendesen köhintett.
-
-– Lehet, hogy lesz egy áldott asszonyi lélek, a ki jóváteszi majd
-mindazt, a mit te vétesz.
-
-Az esküvő napja is elkövetkezett. Kavaczky korán reggel egy szekér
-virágot rendelt, a melylyel az ócska Wart-házat feldiszitették.
-Virágkoszoruk kerültek a sötét, régi folyosóra; a kacskaringós szuette
-falépcső korlátján virágfüzérek lógtak. Virágbokréta került a füstös
-rézmetszetek alá a széles asztalra és egy nagy csokrot kapott a sarokban
-álló inga-óra, a mely éppen olyan pontosan mérte az időt, mintha még
-mindig életben volna az öreg Wart ur.
-
-Szobaleányok, frájok szaladgálnak a folyosókon. Odabenn a menyasszonyt
-öltöztették. A hosszu uszályos selyemruhát tüzdelték, igazgatták. A
-menyasszony sápadt arccal révedezett maga elé. Suhogtak a selymek, a
-csipkék. Fehér topánkák kopogtak és a barátnők nevetgélve jöttek,
-mentek. Csakhamar megjött a vőlegény is az ismeretes buzavirágszinü
-diszruhában. Széles kard az oldalán, sastollas kalpag a fején.
-Riminszky, mint a ki dolgát jól végezte, megelégedetten ballagott
-nyomában.
-
-Csakhamar megjött Pogrányi Sámuel is. A diák csak korán reggel vetődött
-haza ezen a napon is, mint azelőtt mindig. Riminszky már várta a
-szobájában.
-
-– No, öcsém uram, józanodjunk ki hamarosan. Délben esküvőre kell
-mennünk.
-
-A diák tétován meresztette a szemét Riminszkyre.
-
-– Én mindig azt gondoltam – dadogta – hogy az egész csak tréfa.
-Kavaczkynak valami bolond farsangi tréfája.
-
-Riminszky nyujtózkodva ásitott.
-
-– A hogy vesszük. Magam is tréfásan veszem föl a dolgot. Szerény
-véleményem szerint az én igen tisztelt barátom Kavaczky György nem
-egészen normális ember, a mint hogy nem is igen volt még Kavaczky a
-világon, a ki tisztaeszü ember lett volna. De hát nem jó a nagyurak
-szeszélyeibe avatkozni.
-
-Pogrányi egy vödör vizbe mártotta a fejét. Komor, elszánt arccal fordult
-Riminszky felé:
-
-– Az egészben csak az a legfurcsább, hogy egy leány boldogságára megy
-itt a játék. Helyesnek tartja ezt, Riminszky ur?
-
-Riminszky vállat vont.
-
-– Egy Kavaczkynak minden szabad. Utóvégre a kisasszony mind a tiz ujját
-megcsókolhatná Kavaczkynak, hogy ekkora ur létére feleségül veszi.
-
-– Igy beszélnek a szolgalelkek – mormogta Pogrányi.
-
-Riminszky nem sokat törődött a diák beszédével. Egyáltalában egy percig
-sem vette komolyan a „költőt“. Magában igen szánandó figurának találta.
-Szóba sem állott volna vele, ha Kavaczky György nem ragaszkodik olyan
-nagyon hozzá, mint akár a Poprád kutyájához. Igy aztán a Poprád kutyát
-is megbecsülte. Hja, a nizsderi uradalom nem volt valami megvetendő
-bérlet.
-
-– Hát csak öltözködjünk, fiatal uri barátom és ne sokat filozofáljunk.
-Utóvégre nagyobb dolgok is történtek már, a világ még sem dőlt össze.
-Kavaczky ugy akarja, hogy Lizi kisasszony a felesége legyen. Elég szép
-tőle, hogy ezt a szándékát békés uton valósitja meg. Kétszáz esztendővel
-ezelőtt még fegyveres erővel jött volna érte.
-
-A diák nem szólt többet. Magára szedte a ruháit, aztán ment Riminszky
-társaságában a lakodalmas házhoz. Riminszky kötelességének tartotta
-vigyázni reá, nehogy betévedjen Pogrányi valamelyik korcsmába.
-(Véleménye szerint a „költő“ menthetetlen alkoholista volt.)
-
-A diáknak pedig eszébe se jutott ezen a napon berugni. A ház földszinti
-szobájában hordó sörök voltak csapra ütve, a hol vigan voltak azok az
-ismerős diákok, a kiket Kavaczky a lakodalomra meghivott. Ott ültek,
-pipáztak és végnélkül fujták azt a régi diák-nótát, a mely századok óta
-hangzik, különböző változatokban:
-
-  … Búcsúzik a vén diák: Tovább…
-  Isten veletek, cimborák! Tovább…
-  Az út hazámba vissza visz,
-  Filiszter leszek magam is.
-  Tovább…
-  Tovább, tovább, tovább…
-  Fel, búcsúcsókra, cimborák!
-
-A kardal változatlanul, szünet nélkül hangzott a ház földszintjén.
-Kihallatszott az utcára és mindig szaporodott a diákok száma. Ha
-Kavaczky nem is volt valami népszerü alak a diákok között, teljesen
-eleget tett kötelességének akkor, a midőn a heidelbergi egyetemről nem
-valamely kisváros professzori katedráját foglalja el – utóvégre ez
-mindennapi dolog – hanem egy valóságos középkori várba vonul. Azonkivül
-még az is roppant tetszett a diákoknak („hja, mind ilyenek a fiatal
-emberek“ dünnyögte Riminszky), hogy Kavaczky heidelbergi ideálját, a
-diákok véleménye szerint régi kedvesét, feleségül veszi, mielőtt bucsut
-mondana az egyetemnek. Egymást kergették a pohárköszöntők. Kavaczky
-aggodalmasan nézegette a rézórát, percről-percre közeledett az esküvő
-órája, a diákoknak pedig eszük ágában sem volt felhagyni a
-bucsuzkodással. Mindig ujabb ötletek kerültek felszinre, a mely
-ötletekhez aztán végnélküli pohárköszöntőket lehetett füzni.
-
-Különösen a „Pannonia-kórus“ volt nagy számban képviselve, a mely
-kórusnak a tagjai többnyire magyarok voltak. Kavaczky is tagja volt
-természetesen a kórusnak, de nem igen tudott többet róla, mint csupán
-annyit, a mennyit Pogrányi elbeszéléseiből ismert. A Pannoniának voltak
-a legzajosabb ivóestéi, a mikor a verekedések napirenden voltak. A
-szilaj fiatalság néha szétbontotta az egész korcsmahelyiséget. A
-Pannonia volt az, a mely szakitva az összes heidelbergai hagyományokkal,
-a menzurákból kiküszöbölte a hosszu, kevésbbé veszélyes slégert, a mely
-karddal vagdossák össze évszázadok óta az arcokat a diákpárbajoknál. A
-Pannoniában görbe magyar karddal intézték el a lovagias ügyeket és igy a
-párbajok sokkal véresebb és veszélyesebb kimenetelüek volta. A kórusbeli
-diákok nem riadoztak vissza a pisztolypárbajtól sem és nem mulott el
-esztendő, hogy pisztolygolyó halálra ne sebezett volna egy-egy diákot a
-Heidelberga körül fekvő erdőségekben.
-
-Kavaczky nem annyira félelemből, mint inkább lustaságból nem igen
-kereste fel a Pannonia üléseit. Nem is igen ismerte személyesen a
-körüknek valamennyi tagját, de annál inkább ismerték a diákok a nizsderi
-várurat. Zajosan ünnepelték most és ősi szokás szerint meghordozták a
-vállaikon. Riminszkyt, mivel hirtelenében nem tudtak számára más
-hivatalt, kinevezték a Kavaczky nevelőjének. A nevelőnek éppen ugy
-kijutott része az ünneplésből, mint a nizsderi várurnak.
-
-– Menjünk – mondta Riminszky órájára pillantva. – Az eskető pap vár.
-
-Kavaczky fölemelkedett. Néhány ünnepélyes szóval próbált bucsut venni a
-kórustól, szavait elnyomta a diákok kiáltozása.
-
-Egy bikanyaku óriás az ajtó elé ugrott:
-
-– Hohó, nem addig van az! – kiáltotta. – A nizsderi várur még el sem
-mondta szerelmének történetét. Halljuk szerelme történetét!
-
-Vagy ötven erős torok kiáltott halljukot Kavaczky felé.
-
-Kavaczky hallott már erről a szokásról. A Pannoniában ugyanis az az
-izléstelen szokás kezdett lábrakapni, hogy a diákok ivóestéiken pohárral
-a kezükben felköszöntőt mondtak kedveseikre. Többnyire pattogó
-rigmusokban magasztalták a távollevő hölgy testi és lelki szép
-tulajdonságait, de nem hiányzott ezekből az áldomásokból gyakran a
-trágár tréfa sem.
-
-Kavaczky megzavarodva nézett körül. Elvörösödött és dölyfösen mormogta a
-Riminszky fülébe:
-
-– Látod, Riminszky, milyen jó volna, ha hadaim volnának. Most
-szétveretném az egész csürhét.
-
-A diákok orditozása megreszkettette a falakat. Riminszky haragosan
-dörmögte:
-
-– Az ördög bujjon a szokásaitokba. Utóvégre, ha már szokás, állj fel és
-mondj valamit.
-
-– Az öregapám se tudott verselni – felelt Kavaczky.
-
-Riminszkynek ekkor eszébe jutott a „költő“.
-
-– Hol van Pogrányi, a rimek nagymestere? Az segithetne rajtunk
-hirtelenében.
-
-Igen ám, csakhogy Pogrányinak hire-hamva se volt.
-
-– Hol lehet az a korhely? – mormogta Riminszky. – Csak nem bujt el az
-ivás elől?
-
-– Nem baj, hogy nincs itt – szólt Kavaczky. – Némely versét tudom könyv
-nélkül.
-
-– Hát mondd el – felelte Riminszky. – Siess vele, mert már várnak.
-
-Kavaczky kezébe vette a poharat és felállott:
-
-– Csend legyen – üvöltötte az előbbi óriás. – Most jön a szerelmi
-vallomás.
-
-Kavaczky alig mondott néhány verssort, a melyben éppen a holdvilágos
-éjről és az éjben bolyongó kesergő szerelmesről volt szó, mikor egy éles
-hang közbekiáltott:
-
-– Plágium! Gyalázatos plágium!
-
-Kavaczky megdöbbenve nézett körül.
-
-A sarokban egy gummilabda gyorsaságával ugrott talpra egy ragyásképü
-alacsony diák.
-
-– Igenis, plágium – süvöltötte éles hangon. – Pogrányi barátunk
-verseiből idéz a nizsderi várur.
-
-– Megvallom… – hebegte Kavaczky, de Riminszky nem engedte folytatni.
-Dühösen felugrott és megragadta a Kavaczky karját.
-
-– Jer, – kiáltotta – hagyjuk az ostobáskodást. Fontosabb dolgok várnak
-rád.
-
-Riminszky roppant erős ember volt. Az óriási diákot, a kit legelsőnek
-talált az ajtóhoz vezető uton, ugy taszitotta félre, hogy annak eszébe
-se jutott feltartóztatni többé Kavaczkyt.
-
-Riminszky felrúgta az ajtót és három-négy lépcsőt ugrott egyszerre, mert
-gonosz sejtelmei voltak. Kavaczky nyomába rohant.
-
-Odafönn az emeleten tárva-nyitva minden ajtó. Kisirt szemü szobalányok
-futkostak fel s alá.
-
-– Hol a kisasszony? – kiáltotta Riminszky.
-
-– Elment, elvitték – felelt valaki nagy sokára.
-
-Kavaczky hamuszürke arccal roskadt egy székre. Levegő után kapkodott és
-nehéz hörgés tört elő melléből.
-
-Riminszkynek kidagadtak homlokán az erek. Olyan pillantást vetett maga
-körül, hogy ijedten tisztultak előle.
-
-Egy kis fehér női cipő akadt elébe, azt összetaposta haragjában, aztán
-megrázta a Kavaczky vállát:
-
-– Ébredj Kavaczky, elszöktették a menyasszonyt! – kiáltotta a megbénult
-férfiu fülébe.
-
-Az némán rámeredt. Egy szónak nem volt ura. Mintha valami rémet látna
-maga előtt és titokban azt hinné, hogy rossz álom az egész. Hess, te
-rossz álom! Kavaczkyt ugyan meg nem ijeszted; tudja ő azt, hogy messze
-jár mindaz a valóságtól, a mit lát. Riminszky tulajdonképpen nem is
-haragszik olyan nagyon, hisz kajlán álló, harcsabajusza alatt már
-mosolyog is. Csak meg akarta ijeszteni, meg akarta tréfálni, ennyi az
-egész…
-
-Riminszky azonban nem látszott tréfálni.
-
-– Ha sietünk, még utólérhetjük őket. Jőjj, Kavaczky. Állj talpra! Hisz
-férfi vagy!
-
-Megragadta a Kavaczky karját és vitte magával kifelé a menyasszony
-szobájából. Az ajtóból Kavaczky visszafordult egy pillanatra. No, most
-itt a legfőbb ideje, hogy véget érjen a gonosz álom. – A szobában
-szerteszét heverő ruhadarabok, virágok és fátylak; a ki innen elment,
-nagyon sietett, nem törődött azzal, hogy rendben hagyja hátra a lakását.
-Szemben az ajtóval egy nagy álló velencei tükör, Kavaczky vette az
-esküvő előtti napon, hogy kedvére megnézhesse magát öltözködés közben a
-menyasszony. Csakhogy a tükörben hiába keresi a menyasszony mosolygó
-orcáját. Látott ellenben egy buzavirágmentés kisértetet, a melyet egy
-másik kisértet, – egy feketeszemü ördög cipel magával. Meg sem áll talán
-vele a pokol előtornácáig.
-
-Az ajtó becsapódott. Eltünt az illatos szoba a ragyogó tükör. Riminszky
-vitte lefelé a grádicson. Kavaczky nem kérdezett semmit, ment vele, mint
-az álomjáró. A falakon, lépcsőkarokon mindenütt virágfüzérek.
-Riminszkynek a keze valahogy beleakadt egy virágkoszoruba. Nem sokat
-teketóriázik a megszabaduláson: kitépi kezét, lerántja vele a virágot
-is.
-
-A földszinti szobákba még mindig hallatszik a diákok éneke. Fujják
-végtelenül: tovább, tovább, tovább… Kavaczky egy pillanatig arra gondol,
-hogy ez a dal neki szól.
-
-Kilépnek a lakodalmas házból. Déli verőfény ragyog a sötétes utcácskára.
-Tavaszi szellő száll a folyó felől és fecskék nyilaznak a vén háztetők
-felett, a melyek megfrissülni látszanak ezen a kedves napon.
-
-Riminszky sietésre nógatja Kavaczkyt, a ki lehajtott fővel bandukol.
-Egész uton nem szólnak egy szót sem. Csakhamar elérik a vendégfogadót, a
-mely a „Négy Holló“-hoz volt cimezve. Riminszky már messziről látja,
-hogy a fogadó udvaráról hiányzik az a nagy delizsánc, a melyet Kavaczky
-megbizásából bérelt. A fogadós megismeri Riminszkyt, levett sapkával,
-mosolyogva közeledik.
-
-– Az uraságok immár elutaztak. A számla azonban itt maradt.
-
-Riminszky csak a fogát csikorgatja, fizet és kiadja a rendeletet, hogy
-vezessék elő a hátaslovakat. Csakhamar két nyergelt paripa kopog végig
-patkójával a kővel kirakott udvaron. Egy törpe, nagyszakállu emberke
-tartja a lovak kantárát.
-
-– Hol volt a szemed, te vén gyámoltalan? – förmed rá Riminszky.
-
-A nagyszakállu törpe hebegve keres szavakat mentségére:
-
-– A szomszédban jártam, csak egy percre néztem át, a hol valami
-lakatokról volt éppen szó…
-
-Riminszky ur nyeregbe zökkent.
-
-– Fogd be a szádat, öreg! Addig itt maradsz, a mig visszajövünk. Ha
-itéletnapig kell várnod, akkor se mozdulsz egy tapodtat sem erről a
-helyről. Megértetted?
-
-Mik, – mert hisz ő volt a szolga, bár szakálla még korántsem volt olyan
-fehér, – összeráncolt homlokával a fejbőrét mozgatta. Miután a szólás
-éppen most megtiltatott, igy hozza gazdája tudomására, hogy parancsát
-megértette.
-
-Kavaczky csodálkozva nézi a barátját a nyeregben.
-
-– Hová akarsz menni? – kérdi sokára.
-
-– Hová? Bolond kérdés! Hát utánuk, a szökevények után. Hamar lóra,
-Kavaczky! Ne vesztegessük az időt, drága minden perc. Lóra, Kavaczky!
-
-Az öreg Mik már el is kapta az egyik csizmáját, a melynél fogva a
-nyeregbe akarja segiteni.
-
-– Azt hiszed, – mormogja tétovázva Kavaczky, – hogy okos dolog a hűtelen
-után futni?
-
-– Kutya máját! Ki beszél itt a hűtelenről? Az ördög vigye a szökős
-kisasszonykáját. Jobb, hogy előbb szökött el, mint később. Itt a
-csábítójáról van szó. Remélem, nem akarod életben hagyni?
-
-Kavaczky a vállát vonogatta, mig Riminszky türelmetlenül, hevesen
-kiabált:
-
-– Lóra! Lóra!
-
-Elszánta magát és nyeregbe zökkent. Aztán körülnézett, hogy nem neveti-e
-valaki? Az udvaron csak a fogadós hajlongott.
-
-– Merre ment a hintó? – kérdezte tőle Riminszky.
-
-A fogadós megmutatta az irányt. Riminszky oldalba nyomta az
-almásszürkét, a melyen ült. A lovasok gyorsan ügettek ki a visszhangos
-kapuboltozat alatt. A fogadós érdeklődve nézett utánuk, az udvaron csak
-egy alak maradt mozdulatlanul. Egyetlen emberféle, nagycsizmás,
-vidra-kucsmás, hetyke öreg legény, a ki egy utszéli cölöp nyugalmával
-állott helyén.
-
-A lovasok pedig nyargaltak kifelé a városból. Egyszerre zöld mezők
-között ügettek és megcsillant többször a folyó ezüstlapja. Vidám
-bokrocskák szegélyezték az utat, másfelől virágos fák köszöntöttek
-rájuk…
-
-Riminszkyt mindez nem igen érdekelte. Ő a keréknyomot nézte, a melyet
-itt-ott hátrahagyott egy előttük elhaladt kocsi. Parasztokat
-szólongatott meg, majd hosszasan tárgyalt egy mezei csősz-féle emberrel.
-Az utakat tudakolta és figyelmesen nézett körül a tájon. Később utszéli
-korcsma piros fedele tünt fel egy erdőcske szélén. Riminszky a szeme elé
-emelte a tenyerét.
-
-– Megvannak! – kiáltott föl oly hangon, mintha a világon legnagyobb öröm
-érné ebben a pilanatban.
-
-A korcsma udvarán állott a postakocsi. Körülötte kovácsok
-foglalatoskodtak, ugy látszik, valami baj érte a kocsit utközben.
-
-Egy perc sem tellett bele, Riminszky benyargalt a korcsma udvarára.
-
-– Hol vannak az uraságok? – kérdezte kipirult arccal.
-
-A korcsmáros megmagyarázta, hogy a közeli erdőcskébe mentek sétálni.
-Riminszky leugrott a lováról, nyomában Kavaczky. Az erdőcske felé
-indultak, miközben Kavaczky megfogta a barátja karját. Halk, de
-határozott hangon mondta:
-
-– Meg fogom ölni!
-
-Riminszky bólintott.
-
-– Helyes! Megérdemli. De betartjuk a párbajszabályokat.
-
-A kis erdőben nem sokáig kellett kutatni a megszököttek után. Lizi
-kisasszony egy fatörzsön ült, a diák levett kalappal előtte hevert a
-fűben. Nyugodtan, minden meglepetés nélkül nézték a közeledőket, mintha
-lopva összemosolyogtak volna. Szerelmesen, boldogan.
-
-Kavaczky hátramaradt és hátat forditott a jelenetnek. Riminszky
-megemelte a kalapját. Fagyos nyugalommal mondta:
-
-– Pogrányi urral volna egy kis dolgunk!
-
-A diák vidor arccal emelkedett föl a fűből. Mintha valami kellemes
-hirrel készülne őt meglepni Riminszky, oly vidáman mosolygott reá.
-
-– Azonnal, tisztelt Riminszky ur… Nyomban rendelkezésére állok. Jöjj,
-kedves…
-
-Lizinek szerelmes gyöngédséggel nyujtotta a kezét. A leány leugrott a
-fatörzsről és a diákhoz simulva, könnyü, boldog léptekkel indult vele a
-korcsma felé. Közben halkan, szerelmesen suttogtak és sürün egymásra
-mosolyogtak. Riminszky sötét arccal követte őket. Kavaczky visszamaradt
-az erdőcskében.
-
-A diák bevezette Lizit a fogadó vendégszobájába. Riminszky utánuk nézett
-és ezt mormogta magában:
-
-– Remélem, elbucsuzik tőle a szerencsétlen flótás.
-
-Aztán a postakocsi ládájából egy lapos fekete táskát emelt ki, s egy
-lovászszal az erdőbe küldte. Majd szétnézett a korcsma ivójában. Néhány
-vándorlegény iddogált ott. Az egyik, egy hegyesszakállu, intelligens
-arcu, nyomban megnyerte tetszését. Félrehivta és beszélgetett vele.
-Valami elzüllött irnok volt a vándor, a ki városról-városra kóborolt,
-mert egy helyen nem tudott megmaradni. Foltos köpönyegéhez, görbe
-botjához és sovány utipodgyászához aligha illett a neve, hivták Schiller
-Szigfriednek…
-
-– Talán a versiráshoz is ért, barátom? – érdeklődött Riminszky.
-
-A vándorlónak felcsillant a szeme.
-
-– Igen, pengetem olykor a lantot, mint vérrokonom. Persze, kevesebb a
-szerencsém. Hallgassa meg, uram, például ezt a verset!
-
-Riminszky aggodalmasan nézett az udvarra. A diák még nem mutatkozott. A
-költő pedig már szavalni is kezdte egy piszkos papirosról, a mely
-nyilván sokat volt használatban, a verset: egy kóborló lovagról…
-
-– A lovag, az én vagyok! – mondta mosolyogva, midőn a vers végére ért.
-
-– Helyes, igy szeretem – felelt Riminszky, megdörzsölve a kezét. – Éppen
-lovagi szolgálatról van szó.
-
-Schiller Szigfried meghallgatta az esetet, aztán kigombolta tarka
-kabátját:
-
-– Itt vagyok, uram. Eddig ugyis csupán csak költeményeimben vettem részt
-vitézi tornákon.
-
-A diák fehér szalmakalapja megjelent az udvaron.
-
-– Annak az urnak lesz a szekundánsa, kedves izé…
-
-Igy szólt Riminszky, a következő percben bemutatta a kóbor lovagot a
-diáknak. A diák mosolygott. Rózsaszinü volt az arca és a szeme
-ragyogott. Egy kis virág volt a kabátján és azt néha boldogan érintette
-meg kezével.
-
-– A pisztolyokat már előre küldtem – mondta Riminszky hidegen.
-
-– Minden jól van – felelt a diák és mosolyogva nézett vissza a
-korcsmaudvarra, midőn onnan kilépett.
-
-Sietve mentek az erdőcske felé. Kavaczky hátat forditott ismét, pedig a
-diák olyan szivesen, barátságosan nézett reá, mintha meg akarná ölelni.
-
-Riminszky letérdepelt a fübe és kinyitotta a fekete táskát. Két hosszu
-csövü pisztolyt vett onnan elő. Schiller ur nagy érdeklődéssel figyelte
-a dolgokat.
-
-– Megtöltjük a pisztolyokat – mondta komoran Riminszky. – Ért ön a
-pisztolyhoz?
-
-Schiller ur olyan szakértelemmel bólintott, mintha egész életében
-pisztolylyal foglalkozott volna.
-
-Tompán kopogott a vasvessző a pisztolyok csövében. A golyót ünnepélyesen
-a Schiller tenyerébe adta beverés előtt Riminszky:
-
-– Valódi?
-
-– Ugy van – felelt Schiller ur és nagy érdeklődéssel szemlélte tovább a
-dolgokat.
-
-A pisztolyok már töltve.
-
-– Azt hiszem, elég distancia lesz husz lépés? – kérdezte Riminszky
-szekundáns társától.
-
-– Hogyne, hogyne – felelt ez komolyan.
-
-Riminszky kimérte a távolságot. Az ellenfeleket háttal egymásnak
-felállitotta. A pisztolyokat kisorsolta és a kezükbe adta.
-
-Egy másodperc még és erősen tapsolt.
-
-A diák fordult meg előbb. Még mindig mosolygott rózsaszinü arca. Valami
-kimondhatatlan kedvesség, boldogság tükröződött a szeméből.
-
-Kavaczky féloldalt nézett rá. Lassan felemelte pisztolyát. Valami
-erőszakos megrándulást érzett egész testében. Pedig ez a rándulás csupán
-egy ujjmozdulat volt… A pisztoly eldördült, füstje szállott csendesen és
-a diák még mindig rózsásan, derülten, egyenesen Kavaczkyra mosolyogva
-állott egy pillanatig helyén, aztán lassan térdre zuhant, majd
-féloldalra dőlt. Még kinyujtotta a lábait egyenesen – aztán többet nem
-mozdult.
-
-Kavaczky megrázkódott. Ledobta a pisztolyt. Schiller Szigfried
-halálsápadtan, üveges tekintettel bámulta az előtte pillanat alatt
-lejátszódó gyilkosságot. Aztán futva, rémületes arccal menekült be az
-erdőbe.
-
-A dördülésre a korcsma felől is futólépések közeledtek. Egy bokor mögül
-Lizi kisasszony ugrott ki fehér ruhában.
-
-Krétafehérré vált arccal nézett körül. Valami tébolyitó, szivethasitó
-éles sikoly tört ki a melléből. Aztán odaroskadt a halott mellé és
-őrjöngve ráborult.
-
-– Menjünk, Riminszky – mondta Kavaczky és reszketett egész testében.
-
-Tántorogva tett egy pár lépést. A leány fölemelte a fejét és elváltozott
-hangon sikoltott reá:
-
-– Verjen meg az isten, veretlen ne maradj!…
-
-Gyorsan mentek a korcsma felé. Emberek kezdtek gyülekezni mindenfelől.
-Sebesen lovaikra ugrottak és elnyargaltak.
-
-*
-
-És elmult tizenhat esztendő…
-
-A nizsderi várur megszürkült, megvénült és soha egy pillanatig nem
-találta meg a boldogságot. Azaz igen, minden esztendőben boldog volt
-egyetlen percig. Karácsonyi estéken gondolt reá valaki a nagyvilágban és
-jelt adott magáról. Néha Pétervárról, máskor Londonból, vagy Kairóból
-érkezett a nizsderi várba egy postacsomag. A csomagban mindig egy tárgy
-volt: gömbölyü ólomgolyó. Kavaczky boldogan forgatta meg tenyerében a
-sajátságos küldeményt.
-
-– Tehát még él – mondta.
-
-És eltette az ólomgolyócskákat legtitkosabb szekrényébe, mint valami
-ereklyéket.
-
-A sors – ez a nagy szemfényvesztő – az egykori heidelbergai órás leányát
-abba a kötényébe vette, a mely kötényében a csodás, valószinütlen és
-rendkivüli dolgokat tartogatja. Wart Erzsébet a csodák ösvényén egy
-vándor cirkusztársasághoz vetődött és Európa egyik leghiresebb lovarnője
-lett néhány esztendő alatt. A legsajátságosabb az volt a dologban, hogy
-a lovarnő a titkolózás homályával vette magát körül. Nappal soha sem
-látta senki. A legenda azt tartotta, hogy csak férfiruhában szokott
-kilépni házából, hogy megmeneküljön a férfiak udvarlásától. Riminszky, a
-ki a nizsderi várur megbizásából három nagyvárosban is nyomozott Wart
-Erzsébet után, mindössze annyit tudott meg, hogy a lovarnő egyike a
-legkalandosabb teremtéseknek. Nyomtalanul eltünik néha hetekre, majd
-ismét felbukkan valahol Európa valamelyik nagy városában. Mosolyogni
-soha senki sem látta. A cirkuszban elvégzi produkcióját és egyáltalán
-nem törődik azzal, hogy tetszett-e munkája a közönségnek. Jéghidegen
-köszön és kiséret nélkül hagyja el a cirkuszt. Az artista-ujságok mesés
-dolgokat tudnak lovaglásáról, a kartársai pedig regényeket mondanak
-azokról a temérdek reménytelen szerelmekről, a melyek már a lovarnő
-utjába megakadtak. Cirkuszigazgatók versengtek kezéért és ennél többet
-nem is igen kell mondani szakmabeli férfiu előtt. Az jelentéktelen
-körülmény e mellett, hogy orosz nagyhercegek gyémánt-küdeményeit
-gondolkozás nélkül visszaadta. Egy angol milliomos három esztendeig
-utazott utána városról-városra és minden este ott ült az első sorban.
-Mielőtt a három esztendő letelt, csupán annyit irt a müvésznőnek:
-
-– Holnap lejár a terminus. Vagy a feleségem lesz, vagy nem lesz a
-feleségem.
-
-Az angol most még választ sem kapott, másnap este a nézőtéren főbelőtte
-magát a lovarnő szemeláttára. Mondják, hogy a müvésznőnek meg se rebbent
-a tekintete az öngyilkosságra. A durranástól a paripája félreugrott és
-elvétette a mazurkalépést. A lovarnő aranygombos lovaglóostorával
-kegyetlenül fejbevágta a nemes mént.
-
-Az angolon kivül számos más imádója is volt Wart Erzsébetnek, a kit a
-cirkusz romantikus világában nem ismertek más néven, mint a jégkeblü
-hölgynek.
-
-Riminszky minden találékonyságát összeszedte, hogy találkozhasson a
-műlovarnővel. De Wart Erzsébet tudni sem akart róla. Riminszky kémeket
-fogadott, a kik lépésről-lépésre követték a művésznőt; semmit sem
-tudhattak meg róla. Kavaczky a nizsderi várban minden karácsony estéjén
-megkapta a maga ajándékát, a pisztolygolyót. Riminszky is beleunt az
-üldözésbe. Talán az érdeklődése csappant meg, talán a nizsderi uradalom
-nem érte meg többé a fáradozást? Ki tudott volna eligazodni Riminszky
-eszejárásán?
-
-Egyszer valami különös okból Kavaczkyval is megszakitott minden
-barátságot és a nizsderi várur egyedül maradt a boroshordóival és a
-rezesbandájával. Wart Erzsébetről sokáig nem jött semmi hir… Mig egyszer
-a lapokat bejárta a hir, hogy a hires műlovarnő lábát törte egy cirkuszi
-lovasmutatvány alkalmával. Ezután egy havas karácsonyi éjszakán Wart
-Erzsébet megjelent a nizsderi várban és oda költözött.
-
-
-
-
-VI. FEJEZET.  _Mit csinál tovább Ancsurka és a macskája?_
-
-A podolini Riminszky-házban egyhanguan multak a napok. A házigazda
-meggyógyult és a medvebőrt többé senki sem teritette a sarokba, hogy
-Ancsurka macskájával oda letelepedjen. Az öreg Mik tovább foglalkozott
-lakatjaival és Marczinkáné, mint már annyi esztendő óta mindig,
-szorgamasan dolgozott a kis konyhában, Ancsurka pedig a macskájával
-naphosszant bolyongott a nagy házban. Az öreg Mik szivesen mutogatta
-neki valamennyi lakatját. A kalapácsával sorban megkopogtatta a
-lakatokat és mindegyikről tudott valamit. Véleménye szerint érdekesebb
-történettel nem is igen mulattathatta volna Ancsurkát, mint azzal, hogy
-elmondta, hogy egyik-másik lakatnak milyen természetü a szerkezete.
-Voltak furfangos zárak és kevésbbé furfangos zárak. Az öreg Mik alaposan
-megmagyarázott minden srófocskát, a mely a lakatokban található volt,
-majd jókedvüen forgatta meg a kulcsot a zárban.
-
-– Jeles munka, lengyel munka – mondta a furfangosabb zárakra s igen jól
-esett neki, hogy Ancsurka ezen álmélkodott.
-
-– Látod, kisasszonyka – folytatta az öreg Mik – hajdanában még Riminszky
-ur is szerette a lakatokat. Annál kevesebbet törődik ma velük.
-
-Majd kalapácsával a lakatra ütött s igy dohogott:
-
-– Most már csak a macskákat szereti.
-
-A sors könyvében az volt megirva Prihoda Anna felől, hogy mielőtt
-betölti tizenötödik életévét, már kisasszony legyen. Hisz igaz, a mi
-igaz, voltak, akadtak már más lányok is Toporcon vagy Podolinban, a kik
-egy darabig bocskort hordtak, aztán kisasszonyok lettek. De hát
-mindegyiknek volt valami története. Egyik szolgálatba ment az Alföldre,
-a másiknak szép szeme volt, a harmadiknak szerencséje volt… De egy rossz
-kis fehér macska révén még senki sem lett kisasszony Podolinban, de
-talán az egész vármegyében sem.
-
-A sors igy rendelkezett: a macskának megtetszett Ancsurka, a macska
-megtetszett Riminszkynek és ezzel Ancsurka élete folyása meg volt
-pecsételve.
-
-Nem igen sok idő mulott el, hogy tisztelendő Felkis János uram
-jelentkezett a háznál. Marczinkáné akkora csókot nyomott a barát kezére,
-mint egy papucs, az öreg Mik is tiszteletteljesen sunyitott a szinben
-lakatjai között. Illetlenül csupán Anci, a fehér macska viselte magát, a
-ki valamiképpen elszökött Ancsurka karjából és a háztetőre menekült.
-Onnan nézte nyivákolva az udvart és az udvarban történteket.
-
-– Valami Prihoda Annát keresek itt – mondta a tisztelendő ur és öreg
-barátok szokása szerint nyomban elővette burnótos szelencéjét.
-
-Ancsurka megijedve lapult a falhoz, mert hiszen nem igen volt
-hozzászokva, hogy a nevén emlitsék. Az öreg Mik azonban, a ki Riminszky
-ur távollétében szorgalmasan ügyelt a rendre, nyomban kilépett a szinből
-és hosszu karjával Ancsurkára mutatott.
-
-– Ott van a leány, tisztelendő ur!
-
-A barát megnézte tetőtől-talpig Ancsurkát.
-
-– Te vagy, kis béka? – kérdezte. – A macskába! Azt hittem, hogy valami
-kényes kisasszonyt találok itt. Nos, tehát Riminszky ur ugy
-rendelkezett, hogy győződjem meg arról, vajjon ismered-e a kis és nagy
-betüket. És a mennyiben nem ismernéd, a betükre megtanitsalak.
-
-– Én minden betüt ismerek – felelt ijedten Ancsurka.
-
-A fráter – mert csupán fráter volt János barát, hiába fehéredett meg a
-haja – szeliden legyintett.
-
-– No, azt mindjárt meglátjuk. Nem sokáig maradhat titokban a dolog.
-
-A konyha felől jó illatok sodródtak kifelé, a fráter arra vette utját.
-
-– Jer, Prihoda Anna, jer. Riminszky urnak is több esze lehetne, mint
-téged a betükre megtanitani. Minek neked a betü? Pláne, nagyon fiatal is
-vagy hozzá. Magam huszesztendős voltam, a mikor megismerkedtem az öreg
-Á-val.
-
-Marczinkáné, a ki áhitattal hallgatta a szent férfiu szavait, előre
-sietett és széket törölt a fráternek. A konyhában vidáman pattogott a
-tüz és a takaréktüzhelyen éppen töltött káposzta rotyogott. A barát
-szakértő pillantást vetett a fazekakba.
-
-– Jó dolgotok van, – mondta. – Milyen jó dolgotok lehet akkor, ha az ur
-is idehaza van!
-
-Az öreg Mik ezalatt gyorsan behányta lakatjait a szerszámos ládába és a
-konyha egyik sarkában, a hol mindent láthatott, figyelő állást foglalt.
-
-– Kezdődjön tehát a vizsga, – szólt János barát és csuhája zsebéből egy
-darab krétát huzott elő.
-
-A konyha ajtaja barnára volt festve és Ancsurkának oda kellett vetnie a
-különböző betüket. A barát egymásután sorolta föl azokat a betüket, a
-melyek véleménye szerint alkalmasak lehettek a növendék megtévesztésére.
-Mikor Ancsurka az X-betüt is hiba nélkül irta föl az ajtóra, János
-tisztelendő megelégedetten bólintott:
-
-– Jeles gyermek! Ugy ismeri a betüket, mint egy pap. Hát a számokkal
-hogy vagyunk?
-
-A vizsgálatot itt megakasztotta az a körülmény, hogy Marczinkáné a sütő
-ajtaját fölnyitotta, a honnan egy valóságos pirosra sült malacka alakja
-tünt föl. János pap csettintett a nyelvével.
-
-– Kutya-kutyánszki! Malac is van?
-
-A podolini toronyban ebben a percben megszólalt a déli harangszó.
-
-– Tisztelendő ur, ha nem veti meg ebédünket, szivesen látjuk, – szólt
-alázatosan Marczinkáné.
-
-Az öreg Mik, a ki eddig mozdulatlanul állott a sarokban és
-félreismerhetetlen bámulattal nézte az Ancsurka betüvetését, most nagyot
-szusszantva előlépett:
-
-– A pincekulcs is nálam van, – mondta.
-
-Mig Marczinkáné megteritett a konyhaasztalon, karikalábaival gyorsan
-megjárta a pincét és gyöngyöző palackkal tért vissza. Az asztalra
-helyezte, majd ünnepélyesen fordult Ancsurkához:
-
-– Nem is hittem volna, kisasszonyka, – mormogta meghatottan. – Az ördög
-bujjon belém, hogy ha hittem volna valaha…
-
-A zsebébe mélyesztette a kezét és titokzatosan egy pici lakatot vont
-elő.
-
-– Tegye el, csak tegye el a mai nap emlékeül.
-
-Öreg szemeiből viz szivárgott a szakállára és ijedten állott vissza az
-előbbi sarokba, csakhogy most háttal.
-
-A barát hatalmasan evett, ivott. Evés közben sem feledkezett meg nagy,
-kiülő szemével figyelemmel kisérni a tüzhelyen lévő fazekakat. Késével
-néha rábökött egyik-másik fazékra:
-
-– Hát ez vajjon mit rejt magában? – kérdezte ártatlan hangon és toll nem
-irhatja le csodálkozását, ha a fazékban véletlenül volt valami gyomornak
-kellemetes.
-
-A fazekak is elfogytak és János fráter hiába guritotta a szemét a
-tüzhely irányába, ott semmit már föl nem fedezhetett, a mikor
-száncsörgés hallatszott a ház előtt. Mélyen kondult a harang a kapu
-alatt. Mik talpra ugrott.
-
-– Itthon van az én nemes uram! – kiáltotta és sietve gurult karikalábán
-a sarokból.
-
-A fráter megtörölte a száját. Leverte a csuhájáról a kenyérmorzsát és
-komoly arculatot öltött.
-
-– Éppen jókor jön, Riminszky ur. A vizsga eredménye kielégitő volt.
-
-Lusta léptekkel ballagott az öreg Mik után. Riminszky utibundában állott
-a kapu alatt. Zuzmarás volt a bajusza és nagy vadászcsizmában topogott.
-
-– Öltözzön föl az a leány, – kiáltotta. – Elviszem valahová, a hol jobb
-helye lesz, mint itt volt.
-
-– Igen jeles betüvető, – szólt közbe János páter.
-
-De Riminszky ügyet sem vetett rá. Türelmetlenül várta, a mig parancsát
-teljesitik. A ház előtt könnyü szán állott, előtte két hórihorgas kanca.
-
-Ancsurka azt sem tudta, mi történik vele. Marczinkáné és az öreg Mik
-sietve öltöztette. Nagy kendőkbe burkolták, Mik a medvebőrt is a nyakába
-akasztotta volna, de nem lehetett.
-
-– Jöjj, Ancsurka, – szólt Riminszky. – Elviszlek valahová, a hol
-urikisasszonyt nevelnek belőled. Jöjj, te kis béka.
-
-Ancsurka már az udvaron állott.
-
-– A macskám, – szólt pityeregve.
-
-– Hol van a macskája? – kiáltott Riminszky.
-
-A kis bolond fehér cica még mindig ott ült a csatornán és szomoruan
-nyávogott.
-
-– Adjátok ide a macskáját! – kiáltotta indulatosan Riminszky ur.
-
-Az öreg Miknek se kellett ismételni a parancsot. Nagy létrát támasztott
-a csatornához és a létrán oly fürgén futott föl, mint egy mókus. A
-következő percben már hozta nagy diadallal a fehér cicát.
-
-– Megfogtam, mint egy vasszöget, – mondta és átnyujtotta Ancsurkának a
-macskát.
-
-Anci csakhamar eltünt a leányka kendői alatt.
-
-Riminszky helyet csinált a szánban. Egy pillanatig arra figyelt, hogy
-gondosan betakargatják-e Ancsurkát cselédei az utra, aztán csettintett a
-nyelvével. A hórihorgas kancák vigan indultak el a csörgő szánnal.
-
-János fráter elgondolkozva csóválta a fejét, majd az öreg vállára ütött,
-a ki tátott szájjal bámult a szán után.
-
-– Hadd lássuk, vén ember, hogy ismered-e még a betüket?
-
-Igy szólt a fráter és a házba visszament, habár a Mik vizsgájából semmi
-sem lett, mert odabenn az összes fazekak üresnek találtattak.
-
-*
-
-A szán pedig repült a kanyargó országuton. Hegynek föl, völgynek le. Egy
-darabig a Poprád mellett haladtak. Olyan volt a Poprád a fehér téli
-szemfedő alatt, mintha meghalt volna. Rongyos tót falucskákon vágtattak
-keresztül. Riminszky hallgatott, mintha befagyott volna a szája.
-Ancsurka pedig erősen szoritotta magához a kendő alatt a fehér cicát.
-
-Repült a szán… A hegyek oldalán mélységes mély fenyőerdők jelentek meg,
-havas fenyők szegélyezték az országutat is. Halottak a hegyek, halottak
-az erdők, a mélységes csöndben csak a szán csengőinek csörgése hallik.
-
-Alkonyatra hajlott az idő és az erdőben mindenféle árnyak kezdtek
-bolyongani. A nap valamely hegycsucs mögül még vissza-vissza pislogott
-és az ut mentén álló százéves fenyők hosszu hidakat raktak a hóra. Most
-már igazán elaludtak az erdők, hegyek. Semmiféle hang nem jött belőlük,
-a rongyos kis falvak, a melyeket néha utközben értek, mintha vastag
-hótakaró alá bujtak volna a hidegnek igérkező éjszakára. A szán repült,
-a lovak nem fáradtak, Riminszky mozdulatlanul tartotta kezében a gyeplőt
-és a kis cica boldogan aludt Ancsurka ölében.
-
-Midőn már csaknem leszakadt az este, Riminszky hirtelen letért a rendes
-országutról. Hegynek vivő, havas utra kanyarodott. Ancsurka fölnyitotta
-a szemét. Ledőlt fatörzsek, hóval belepett bokrok szegélyezték az utat
-és fönn a hegytetőn sötéten, az alkonyat csalékony világosságában
-nagyranőtten emelkedett egy régi vár. Riminszky ekkor hátrafordult és az
-ostorral a tetőre mutatott:
-
-– Oda megyünk, – mondotta a hidegtől berekedt hangon. – Ott jó dolgod
-lesz.
-
-Ancsurka nem is igen tudta elég bizonyosan, hogy ébren van. A toporci
-szalmafödeles házikókba öreg asszonyoktól hallott mindenféle
-tündérmeséket és a tündérmesék egyszerre megelevenedtek előtte.
-Chalupkánénak már nem volt foga, de mesélni tudott. Az ő meséiben mindig
-elindult valamely tót kisleány és ment-mendegélt, mig az elátkozott
-várba jutott. A falak mozdulatlan komorsággal emelkedtek a mesében is és
-nagy fenyőfák állták el a tót leány utját.
-
-– Ne menj, ne menj, – mondták a vén fenyők.
-
-A szán hirtelen megállott és Ancsurka megdörzsölte a szemét. A várkapu
-előtt állottak és az csikorogva ereszkedett le. A félhomályban
-fáklyafény lobogott odabenn, a fáklya alatt egy hatalmas termetü
-asszonyság állott:
-
-– Kezét csókolom! – mondotta az asszonyság és elkapta a Riminszky kezét.
-
-– Szállj le, Ancsurka, – szólt Riminszky ur.
-
-De türelmetlenségében nem tudta megvárni, a mig Ancsurka kikászolódik a
-pokrócokból, megfogta és a földre emelte.
-
-– Megvan a macskád? – kérdezte gyöngéden.
-
-– Itt van a kendőm alatt, – felelte Ancsurka.
-
-Sötét nagy udvaron mentek keresztül, Riminszky nagy bundájában hosszukat
-lépett a kisleány mellett.
-
-– Ebben a házban egy jó nénike lakik, a kinek sokat beszéltem rólad és
-macskádról. És a nénike azt mondta, hogy hozzalak el téged a macskáddal.
-Most itt vagyunk és ezentul jól viseld magad.
-
-– Igérd meg, Ancsurka, hogy jól viseled magad.
-
-– Igérem, hogy jól viselem magam, – felelt a kis leány.
-
-Tágas tornácon haladtak föl, – a kőlépcsők be hidegek voltak! – az első
-szobában egy nagyon öreg, fogatlan fehér kutya feküdt a szőrtakarón.
-Fáradtan emelte föl fejét az öreg kutya, de ugatni már nem tudott. Csak
-a farkát mozditotta meg. Riminszky barátságosan simogatta meg kopott
-hátát.
-
-– Poprád, hogy vagy Poprád? – mormogta.
-
-Magas szárnyas ajtó nyilott föl és az ajtóban sugártermetü, nagyon
-fehérarcu, szőke hölgy jelent meg. Bő házi ruha volt rajta és kis
-papucsai kicsusztak ruhája alól. Riminszky a kis leányra mutatott és
-kedélyes nevetéssel kiáltott föl:
-
-– Itt van, elhoztam a macskájával együtt.
-
-A szőkehaju hölgy valami csodálatosan bánatos hangon szólalt meg:
-
-– Köszönöm, Riminszky. Szép öntől, hogy gondolt reám.
-
-Riminszky ledobta a bundáját és fázósan dörzsölte a kezét:
-
-– Hideg volt, megfáztunk. No vetkőzz, Ancsurka. Csókolj kezet a
-nagyságos kisasszonynak… Te kis neveletlen!
-
-Ancsurka eleget tett annak, a mit Riminszky ur parancsolt. A kisasszony
-megsimogatta a fejét és arcát. Ancsurka észrevette, hogy igen finom
-fehér kezén gyönyörü gyürük ragyognak.
-
-– Ezentul itt maradsz, Ancsurka… Ugy-e az a neved? Hát a macskádat hogy
-hivják?
-
-De már nem is várta be Ancsurka feleletét. Az asztalhoz lépett és egy
-ezüstharangot megkonditott.
-
-Halk csoszogás hallatszott a tornác felől, az ajtón egy meggörnyedt
-vállu, nagy, öreg tót ember lépett be. Ancsurka nyomban meglátta rajta,
-hogy a vén ember vak. Remegő kézzel tapogatódzott, majd mozdulatlanul
-megállott.
-
-– Parancsolatot várok! – dünnyögte.
-
-– Szólj, hogy tálalhatják a vacsorát – mondta most valaki mély hangon.
-
-Ancsurka Riminszkyre nézett, de nem Riminszky szólt, meg aztán a
-Riminszky hangját ismerte. A szőke kisasszonynak pedig előbb olyan
-bánatos, szomoru, búscsengésü hangja volt! Ugyan ki szólhatott tehát a
-vak embernek?
-
-A vak ember megfordult, kicsoszogott az ajtón. A szőke kisasszony a
-kandalló mellé ereszkedett egy mély karosszékbe és hidegfényü szemével
-tetőtől-talpig végignézte Ancsurkát:
-
-– Ezentul te leszel az én kis szobalányom, a barátném… Majd megtanitalak
-mindenre. Ha jó és okos leszel, nagyon jól fog menni dolgod.
-
-– Igenis – felelt alázatosan Ancsurka.
-
-– Szép szemed van, de ha akarom, nem szabad látnod semmit.
-
-– Nem látok semmit.
-
-– A füled se nagy és rózsaszinü. Hallani se szabad, csak azt, a mit
-megengedek.
-
-– Süket leszek, kisasszonyom.
-
-– A nyelvecskédet tedd lakat alá. Háromszoros lakat alá. A lakat kulcsa
-nálam van.
-
-Ancsurka engedelmesen kezet csókolt.
-
-A szőke kisasszony fölemelkedett helyéről. Kitárta a szoba ajtaját.
-
-– Itt három szoba van. Ebből a három szobából nem szabad kimozdulnod.
-Soha, soha. Ha megszidlak, ha megverlek, ha a hajad megtépem, még akkor
-se… Most pedig menjünk vacsorázni. Riminszky, a karját!
-
-Fejedelmi mozdulattal kapaszkodott a Riminszky karjába, a ki a másik
-szobában felteritett asztalhoz vezette. Nehéz ezüsttányérok, antik
-edények sulya alatt roskadozott az asztal. Aranylámpásban ragyogó fény
-égett. Ancsurka nagyranyilt szemmel nézte a gyönyörü holmikat. Igen, itt
-van a mesebeli tündérpalotában, csak a boszorkányt nem látja sehol.
-Vajjon hol van a boszorkány az ördöngős orsójával, a melyből a
-boldogtalanság fonalát szövi?
-
-A butorok ragyogtak az elefántcsonttól és aranytól. Nehéz, vastag
-szőnyegek lógtak az ajtókon, ablakokon s a pádimentumon is mintha zizegő
-selyembe süppedt volna a láb.
-
-A szőke kisasszony igy szólt Ancsurkához:
-
-– Te ide állsz a hátam mögé és ha intek, elveszed a tányért előlem.
-Vizet öntesz vagy elhozod az ételt, midőn azon a kis ajtón kopognak.
-
-A pohárszék mellett a falban egy kis ajtó látszott derékmagasságban.
-Csakhamar halk kopogtatás hallatszott az ajtócska felől. Ancsurka sietve
-nyitotta ki. Az ajtó mögött a falban mély üreg volt, a hol hófehér
-abroszon, ezüsttálban valamely sült párolgott. Ugyanide rakta Ancsurka a
-kiüritett tálakat, tányérokat.
-
-A várkisasszony hatalmasan evett. Néha valami idegen nyelven szólt
-Riminszky urhoz, a ki gyorsan felelvén, farkasétvágygyal evett tovább.
-Ettek, ettek és Ancsurka titkon nézte őket.
-
-– Vajjon szerelmes pár-e a nő és a férfiu? – gondolta magában. – Eddig
-nem csókolództak, még csak nem is mosolyogtak egymásra. Riminszky ur se
-gyerekember már, de a szőke kisasszony is régen tanulhatta maga befonni
-a haját.
-
-Az ajtócskán mindig kopogtattak és mindig ujabb tálak varázsolódtak a
-hófehér abroszra. Később azt is észrevette Ancsurka, hogy mielőtt a
-tálak megjelennének, a szőke kisasszony megnyom egy fekete gombot az
-asztal közepén. Az ő kis leányeszével nagyrészt boszorkányosnak látta
-mindezt: a nehéz ezüsttálakat, a ragyogó fényü lámpákat és pompás
-butorokat.
-
-– Hát a kályha hol van? – kérdezte magában.
-
-A kályhát nem találta sehol. A meleg valami rejtek uton szürődött a
-szobákba.
-
-Véletlenül elhaladt az ablak mellett és természetesen kipillantott az
-ablakon. Imbolygó, táncoló nagy hópelyhekkel volt tele az éjszaka az
-égtől a földig. A hóesés eltakart mindent.
-
-– Istenkém, vajjon hol vagyok! – sóhajtott magában. – Ha legalább az
-öreg Mik, vagy Marczinkáné itt volna. De nincs itt senki.
-
-Anci, a macska is hütlenségbe esett, nyomban az urnőhöz szökött és ott
-hizelkedett, dörzsölődzött a ruhája körül. Később az igen öreg kutya is
-bejött valahonnan olyan támolygó léptekben, mint a részeg embereké.
-Lehajtott fejjel járta körül az asztalt és Ancira, bár az nyomban
-hadiállapotba helyezkedett: gombóccá összehuzódva és csendesen
-sziszegve, a vén eb ügyet sem vetett.
-
-Riminszky a fogát piszkálva észrevette a kutyát:
-
-– Ennek is jobb volna már egy golyó, mint ez a nyomorult kinlódás.
-Nagyon vén lehet már a Poprád.
-
-– Nem vénebb magánál, – felelt duzzogva a várkisasszony. – Az én
-állataimat ne pusztitsa ugyan el! A minap is egyik lovam nem tetszett.
-Az a ló tiz évig táncolt mazurkát minden este és dolgozott magas
-iskolát, hát nem olyan fiatal, mint ez a kis pesztra itt.
-
-Ancsurka felé vágott hamuszinü szemével, aztán hirtelen idegen nyelvre
-forditotta át a szót. Riminszky figyelmesen hallgatta és olykor
-megcsillanó szemmel mondott neki valamit, nyilván valami kedveset.
-
-A vacsora végén a tea is megérkezett. A várkisasszony bő ruhaujjából egy
-kis gyémánt órát vont el.
-
-– Siessünk Riminszky, mindjárt tiz az óra; azután nem szabad maradnia.
-
-– Kegyetlen! – felelt Riminszky tréfásan. – Nem fél, hogy megesznek a
-farkasok?
-
-– Miért féljek én? Féljen maga, – szólt nyugodtan a várkisasszony.
-
-(És Ancsurka ebben a pillanatban hátul egy bronzparipa szobra mögött azt
-gondolta, hogy a várkisasszony mégsem szereti ugy Riminszky urat, mint a
-hogy Riminszky ur óhajtaná.)
-
-Riminszky ur komoran mondta:
-
-– Én nem szoktam félni semmitől. Még az éjszakától sem!
-
-A szőke hölgy összerezzent:
-
-– Igaza van. De most már menjen, menjen. Szeretném, ha minden
-elcsendesedne, ha már megnyugodnék…
-
-Riminszky ur fölállott az asztaltól:
-
-– A konyhája jó, Erzsébet, de a pincéjéről nem is akarok beszélni.
-
-(Ancsurka megjegyezte, hogy egy csöpp bor nem került az asztalra.)
-
-– Majd szóljon odalenn Komárominénak, – felelt a várkisasszony, – adjon
-egy üveg jó bort vagy finom konyakot a szánkójába.
-
-Riminszky fanyarul mosolygott.
-
-– Nem érek én rá inni az uton. Most szeretnék egy pohár jó bort. Tele
-van a vár pincéje, Erzsébet.
-
-A kisasszony makacsul csóválta a fejét:
-
-– Tudja, hogy nem lehet. Nálam, az én jelenlétemben nem lehet inni.
-Meglássa, megutálom, Riminszky.
-
-– Az ördögbe! – morgott nagy farkasbőr bundáját magára kapva. –
-Szeretném már, ha megutálna. Vajjon milyen lehet az? Bizonyosan jobb a
-mostaninál, amikor állitólag jóbarátságban vagyunk.
-
-A szőke hölgy Ancsurkára nézett és a szeme villogott.
-
-– Riminszky ostobát beszél.
-
-Majd, mintha hirtelen valami eszébe jutott volna, kedélyesen hátba vágta
-a bundás Riminszkyt:
-
-– Aztán vigyázzon a csizmájára. Nehogy holnap a belevaló embert keressék
-mindenfelé a nizsderi tótok. Magam is hallottam, sok a farkas.
-
-Riminszky kiegyenesedett. Akkora volt, mint valami fenyő-óriás a hegyek
-között. Kissé gunyolódva felelt:
-
-– Ne féltsen, Erzsébet.
-
-– Már mondtam, hogy nem féltem, – felelt nyomban a kisasszony.
-
-Riminszky ur kezet csókolt a várkisasszonynak, majd megsimogatta az
-Ancsurka arcát:
-
-– Jól viseld magad, Ancsurka. Ha jövök, pedig nemsokára jövök, csupán
-jót szeretnék rólad hallani.
-
-Egy perc mulva már becsukódott mögötte az ajtó.
-
-A várkisasszony lehajtott fejjel hallgatta a külső folyosón visszhangzó
-lépéseket, aztán lábujjhegyen futott az egyik ablakhoz, miközben ruhája
-ugy suhogott rajta, mintha egy-egy madártábor készüle utrakelni. Egy
-pillanatig ujját ajkára tapasztva, hallgatózva figyelt ki a havas
-éjszakába, aztán csendesen fölnyitotta az ablakot. A következő
-pillanatban hirtelen száncsörgés törte meg a hóesés mély csöndjét és a
-száncsörgés mindinkább távolodott. A várkisasszony félig kihajolt az
-ablakon, hogy minél tovább hallhassa a völgyben elhaló száncsörgést…
-
-Ancsurka a sarokban, maga sem tudta miért, dobogó szivére szoritotta a
-kezét és ugy ügyelte a hallgatózó kisasszonyt.
-
-A kisasszony egyszerre becsapta az ablakot.
-
-– Feküdjünk le, – mondotta rekedtes hangon.
-
-Sebes léptekkel a szomszéd szobába ment, a honnan csak percek mulva tért
-vissza. Kijelölte Ancsurkának a fekvőhelyét és sajátkezüleg csukott be
-minden ajtót.
-
-– Jegyezd meg, – szólt Ancsurkának, – hogy este minden ajtó csukva
-legyen. Ha egyszer vétesz ez ellen, nyomban visszaküldelek Riminszkyhez.
-
-Ancsurka gondolta magában, hogy mily nagyszerü szobaleányra tenne szert
-a várkisasszony az öreg Mik személyében, a kinek legnagyobb szenvedélye
-a zárakkal, kulcsokkal foglalkozni. De még se mert erről szólani, mert a
-várkisasszony lehangoltnak és szomorunak látszott.
-
-Ott, a hol Ancsurkának a fekvőhelye volt, a falból egy kis ezüstcsengő
-domborodott ki:
-
-– Mikor ezt a csengőt hallod, akkor bejöhetsz hozzám. Addig nem szabad
-háborgatni.
-
-A kisasszony elsuhogott, mint egy látomány, a félhomályba borult
-szobából.
-
-Ancsurka legelsőbben lefektette Ancit, aztán maga is a vetkőzéshez
-látott. Igen ám, de az ablakfüggöny egy részecskéjén át odakivülről
-bevilágitott a fehér éjszaka. Miután Anci nyugodtan aludt, igen
-természetes volt, hogy Ancsurka az ablakhoz lopózott és sokáig-sokáig
-nézte a hópelyhes éjjelt.
-
-Ugy esett a hó, mint a hogy csak a Kárpátok között szokott: bőségesen,
-mintha a legnagyobb hegyet is el akarná boritani, mintha a tótocskák itt
-egyébért se imádkoznának az egekhez, mint hóért, minél több hóért. Pedig
-imádkoznak ők egyébért is, teszem azt, krumplicskáért. Az volna aztán a
-furcsa, ha az Uristen meghallgatná a tótok imáját és hópelyhek helyett
-krumplit eresztene a földre. Megtehetné, könnyen megtehetné. Csak
-egyszer pajkosságból kioldaná valamelyik kis angyal odafenn az égi
-éléskamrában annak a zsáknak a száját, a melyikben a krumplit tartják.
-Be nagy zsák krumpli lehet ott!…
-
-Ancsurkának efféle gondolatok kavarogtak a fejében, mialatt a sürü
-hóesést nézte. Eszébe jutott sok mindenféle, mint a hogy éjjel szokás:
-Korinszky, a toporci kovács, az anyja künn a temetőben és az öreg Mik, a
-kinek lakatja, a melylyel a vizsgálatkor megajándékozta, még mindig a
-zsebében volt. S mikor mindezen végiggondolt, akkor megállapitotta
-magában, hogy sorsa akkor fordult jobbra, a midőn azokat a bizonyos
-piros bocskorokat Marczinkáné a lábára huzta. Addig födélnélküli,
-mindenkitől elhagyott árva volt, most pedig még macskája is van.
-
-Ki tudja, meddig nézte Ancsurka a hóesést az ablak mellett, a mikor
-egész testében összerázkódott egy éles, rövid csöngetésre. Eszébe jutott
-urnője parancsa és találomra nyitott fel egy ajtót, utána egy másikat és
-urnője hálószobájába ért.
-
-Erzsébet az ágyaszélén ült még mindig ugyanabban a pongyolában, a mely
-este rajta volt. Valami különös álmatagság, önkivület és beteges
-sápadtság tükröződött arcáról:
-
-– Jár odakünn valaki? – kérdezte megcsukló hangon.
-
-Ancsurka ijedten intett nemet a fejével.
-
-– Pedig én világosan hallottam – mormogta, megrázva fejét Erzsébet. –
-Nagyon sokan jártak odakünn, annyi sokféle volt a lépések zaja, hogy
-alig tudtam őket egymástól megkülönböztetni. Pedig ismerem valamennyinek
-a lépését… Ülj le ide a lábamhoz és melegitsd a kezem, Ancsurka.
-
-A leány engedelmeskedett. Ekkor látta, hogy az ágy mellett háromlábu kis
-asztalka áll, a mely asztalkán kiüritett csésze és poharak állottak. Egy
-karcsu, hattyunyaku kristályüveg alján még látszott valamely tündöklő
-zöld folyadék, a milyen a tengerszem vize.
-
-Erzsébet lehunyt szemmel, meghajtott fejjel ült és a keze reszketett az
-Ancsurka kezében.
-
-– Pedig jártak itt, hiába tagadod! – mormogta rekedtes hangon. – Majdnem
-minden éjjel eljönnek… A legelső volt egy bársonymellényes és kékfrakkos
-öreg bácsi, nemde Ancsurka? Annak a botocskáját mindig hallom kopogni,
-akár még nappal is. Néha azt hiszem, hogy már itt van a szomszéd
-szobában, csak nem mer bejönni. Tudod-e, Ancsurka, hogy ki az az öreg
-ur? Senki más, mint az én apám, a ki órásmester volt valamikor. Most már
-tudod, ugy-e, Ancsurka? Jobban szoritsd meg a kezem.
-
-A szőke hölgy kétségbeesetten szoritja le a szemhéjját, mintha igy
-akarná elkerülni azt, a mit nem akar. Ancsurka kezébe kapaszkodik és
-hallgatózni látszik.
-
-– Most semmit sem hallok. Elmentek mind a folyosó végére és bizonyosan
-tanácskoznak ott, hogy mitévők is legyenek. A középen báránybundásan,
-zöldkalpagosan – olyan kalpagban, a milyent a lengyel vojvodák viseltek
-valamikor – áll ennek a várnak az ura. Biztosan tudom, hogy minden éjjel
-kijön a kriptából és mindent körülnéz, megvizsgál. Lásd, most is engem
-figyel, mindig reám mereszti azt a nagy gömbölyü szemét.
-
-Ancsurkának a fejét hátrafelé forditotta és Ancsurka megrázkódott. Egy
-ember állott a szobában piros arccal, kifent bajuszszal, a fején zöld
-kalpag, a derekán aranyos kard, mig a lábán zöld sarkantyus csizma.
-Ancsurka nem tudta levenni róla a tekintetét…
-
-– Csak nézd meg jól, ismerned kell őt. A neve Kavaczky György és a
-vőlegényem volt. Nézd, milyen ifju, milyen erős itt a menyegzői
-ruhájában! Nézd meg Ancsurka jól! Tünj el Kavaczky.
-
-Villámgyorsan tünt el a pirosképü vajda a szoba pádimentuma alatt.
-
-– Most elment, de a mikor akarom, visszajön. Itt áll és néz engem
-napestig, hajnalig. Én beszélek hozzá és felelek helyette. Mert,
-fájdalom, megszólalni nem tud.
-
-A hölgy tenyerébe hajtotta fejét.
-
-– De nemcsak ő gondoskodik a mulattatásomról. Azért, hogy már olyan öreg
-és csúf vagyok, mégis hamarosan megunnék egy udvarlót. Ha a várurat
-eluntam látni zöld kalpagjában, előhivom a másik udvarlómat. Ők kerülik
-egymást, egyszerre sohasem jöhetnek, nem találkozhatnak soha. És ezt
-tudják ők is, azért nyugodtan időznek szobámban. Nem türelmetlenkednek.
-Fordulj meg, Ancsurka.
-
-Azon a helyen, a hol előbb a várur állott, világoskék kacki kabátkában,
-vadgalambszinü pantallóban, félcipőben és kezében szalmakalapját tartva
-egy szőkefürtös, mosolygó ifju állott. Mintha egy lépést tett volna
-előre a várkisasszony felé, de Ancsurka csakhamar rájött, hogy a csinos
-és kedves ifju éppen olyan mozdulatlan, mint társa volt a zöld
-csizmában.
-
-A mikor Ancsurka elforditotta a fejét, azt látta, hogy urnője
-hangtalanul, eltakart arccal zokog. Az ifju eltünt és erre csendesen
-magához tért. Megtörölte az arcát.
-
-– A kit láttál, Ancsurka, azt szerettem először és egyedül az életben…
-Ki volt, mi volt? Minek azt neked tudni.
-
-Sirt csendesen… Egyszerre fölemelte a fejét, az ablakra nézett. Valahol
-mélyen a völgyben csendesen, halkan szólt a hajnali harangszó.
-
-– Hajnalodik! – kiáltott fel.
-
-– Talpra ugrott és félrevonta az ablakfüggönyt. Odakünn kékes-halovány
-szinü hópelyhek hullottak.
-
-– Virrad… és Riminszky még mindig nem ért volna haza?… – mormogta
-zsebkendőjét tépegetve. – Az lehetetlen, régen otthon kell lennie. De
-hát mért nem értesitett szokás szerint? Mi baja történhetett?
-
-Gyors léptekkel egy kis faliszekrényhez ment és annak ajtaját
-felpattantotta. Halk csengetés hallatszott. Aztán percek multak és a
-várkisaszszony még mindig mozdulatlanul, merev nyakkal állott a szekrény
-előtt. Izgatottan csapta be a szekrényke ajtaját.
-
-– Nincs otthon. Még nem ért haza… Vajjon hol lehet?… – mormogta magában.
-– Érthetetlen, hogy hová lehetett. Számitásom szerint már négyre
-Podolinban kell lennie.
-
-Az ablakhoz ment ismét és gondolkozva nézett ki a homályos hajnalba.
-Nyugtalansága percről-percre növekedett. Végre nem birt magán uralkodni
-és izgatottan kongatta meg a sarokban álló ezüst harangot.
-
-Az egyik ajtó mögött halk kaparászás hallatszott és a szobába a vak
-ember lépett.
-
-– Parancs!
-
-Az esteli mély hang ismét megszólalt:
-
-– Nyergeljék meg a Szultánt és állj vele te meg odakünn a vár alatt a
-mogyorós mögött.
-
-A vak ember szótlanul megfordult.
-
-Ancsurka csodálkozva meresztette szemét urnőjére. Az izgatottan dobta le
-ruháját.
-
-– Ezt a beszédet Szentpétervárott tanultam… Tudod-e azt, hol van
-Szentpétervár? Dehogy is tudod!… Most pedig fordulj meg, a mig
-öltözködöm. Ha leskelődöl, kiszurom a szemed.
-
-Nem is mert Ancsurka oda nézni, a mig arra engedelmet nem kapott. Akkor
-aztán még nagyobb volt a csodálkozása. Egy lovaglócsizmás, rövidbundás
-fiatalember állott előtte s kezében vastag lovaglóostor suhogott, a mely
-esetleg fegyver is lehetett. A mély hang mondta:
-
-– Kis leány, jól viseld magad. Most menj és feküdj le.
-
-Lassu léptekkel indult kifelé Ancsurka. Valami kis pattanás hallatszott
-mögötte, mire visszakapta a fejét. A lovag már nem volt a szobában.
-
-Lefeküdt fekhelyére és ébredező kis macskáját magához szoritva, ezt
-sugta a fülébe:
-
-– Tudod-e, ki a mi gazdasszonyunk, Anci? A mi gazdasszonyunk a
-boszorkány. És tudod-e, hol vagyunk? Az elátkozott várban vagyunk. Nem
-hiába mondták utközben a vén fenyők: ne menj, ne menj…
-
-És nagyon magához szoritotta a macskáját.
-
-
-
-
-VII. FEJEZET.  _A zöldkalapos bábu._
-
-Ancsurka lassan-lassan hozzászokott azokhoz a különösségekhez, a melyek
-vele a nizsderi várban történtek. A várkisasszony jött, ment: senki sem
-tudta, merre tünt el, hová lett, honnan jött? De nem is igen kereste
-senki. A vak trombitás, a kivel Ancsurka az első nap megbarátkozott,
-midőn a várkisasszony távol volt, előhuzta trombitáját, a melyet a poros
-szekrényben tartott a folyosó végén és a szomoru hangu hangszeren
-szomoruan és csendesen fujta el azt az egy zeneszámot, a mely
-emlékezetében megmaradott: a Rákóczi-indulót. Ancsurkának ez a zene is
-tetszett és megveregette a trombitás vállát:
-
-– Kár, hogy a kisasszony nem hallotta.
-
-Péter zenész fölsóhajtott:
-
-– A kisasszony nem szereti a zenét. Legalább is igen ritka idő az, hogy
-igy szól hozzám: „Öregem, vedd hangszeredet és fujjad!“ A macska tudja:
-ilyenkor azt gondolom, hogy nem is neki fujom, hanem valaki másnak, a ki
-a szobában van. Az a másvalaki pedig hallgatja, hallgatja a nótát, éppen
-ugy, mint régen hallgatta, mindig csak hallgatta.
-
-Igen hamarosan vége lett ezeknek a barátkozásoknak a kis leány és a vén
-trombitás között. A kisasszony éppen akkor toppant a szobába, – soha sem
-lehetett tudni, hogy merről jött, – a mikor Péter ellágyulva fujta
-hangszerét és Ancsurka a sarokban ülve hallgatta, miközben macskáját
-simogatta. A kisasszonyt nagy haragra lobbantotta ez a jelenet.
-Aranygombos lovaglóvesszőjével végigvágott a trombitán, hogy kihullott a
-Péter kezéből. Szikrázott a szeme.
-
-– Talán bizony még táncolnátok is néha, – kiáltotta. – No, majd adok én
-nektek! Vén ember, az országutra dobatlak. Téged pedig, kis béka,
-ráncbaszedlek…
-
-Már föl is emelete a lovaglóvesszőt, de aztán meggondolta magát. Hátat
-forditott a jelenetnek, mialatt Péter rémülten támolygott ki a szobából,
-mig Ancsurka éppen olyan kicsire huzta magát össze, mint a milyen a
-macskája volt.
-
-Egyébként nem igen történt semmi a várban. Vagy ha történt is valami,
-arról Ancsurka nem igen tudott. Attól a naptól fogva, hogy Péter zenész
-megfenyittetett, csak néha találkoztak. Péter csak akkor mert bejönni a
-folyosóról, ha az ezüstharang hivta. Ancsurka pedig egész nap cicájával
-játszott, ha éppen takaritani, vagy asztalt teriteni nem kelletett. Igen
-rosszul kezdte magát érezni.
-
-Az ablakból a mély völgybe nézett, a hol a falusi házikók akkoráknak
-látszottak, mint a gyufaskatulyák. Titokban valami csodálatos bizalommal
-várta Riminszkyt. Valahogy azt remélte, hogy Riminszky eljön egyszer és
-nyomban megváltozik minden. Néha még azt is remélte, hogy elviszi innen
-kérésére vissza a podolini házba, a hol az öreg Mik olyan vidáman zörget
-lakatjaival és Marczinkáné csöndesen, de vidáman mozog a barátságos
-konyhában. De Riminszky ur nem jött.
-
-Ancsurka már hónapok óta volt a várban a nélkül, hogy valami változás
-történt volna az állapotokon. Legföljebb annyiban történt valami, hogy
-Ancsurkának szebb ruhája volt, mint mikor a várba került. A kisasszony
-egy nap minden ok nélkül meghuzta a haját és Ancsurka erre sirva fakadt.
-A kisasszony lángoló szemmel nézte. Egy pillanatig ugy látszott, hogy
-nagy örömet okoz neki a leány sirása, aztán azt szerette volna, ha még
-jobban kesereg. Már készült is ezt elősegiteni, a mikor valami eszébe
-jutott:
-
-– Nem bántlak, még se bántlak, – mormogta, – inkább megajándékozlak.
-
-Fölnyitott egy tágas fali szekrényt és onnan találomra kivett egy ruhát.
-Uszályos, sárga bársonyruha volt, a melyet valamikor lovarnő korában
-viselhetett.
-
-– Nesze, Ancsurka. Próbáld meg viselni.
-
-Ancsurka persze nagyon megörült a gyönyörü ajándéknak. A sárga ruha egy
-kicsit bő volt, egy kicsit hosszu volt, de Ancsurka boldogan sétálgatott
-benne és szeme folyton a háta mögött kigyózó uszályon volt. A kis macska
-nyomában ugrándozott és karmaival természetesen a mozgó uszályt akarta
-mindig elfogni.
-
-– Hess, Anci. Hess, te csunya Anci! – kiáltotta Ancsurka és futva
-menekült egyik szobából a másikba a kis macska elől. A mikor a külső
-szobába ért, csaknem belebotlott Riminszky urba.
-
-Riminszky egy pillanatig meglepetve nézte a sárgaruhás leányt és
-Ancsurka is valahogyan elszégyelte magát.
-
-– Kutya mája! – dörmögte Riminszky. – De megnőttél, Ancsurka, mióta nem
-láttalak. Hisz jóformán nagy kisasszony vagy már!
-
-Ancsurka szokás szerint kezet akart csókolni Riminszkynek, de
-ügyetlennek mutatkozott és nem sikerült neki. (Riminszky már régen
-védekezett a kézcsók ellen.)
-
-– Urnőd itthon van?
-
-Ancsurka furcsán nevetett:
-
-– Az előbb még nem volt itt, de lehet, hogy az óta megjött.
-
-Riminszky előre ment. Ancsurka lábujjhegyen követte. A lakás üres volt,
-ki tudja merre kóborolhatott a várkisasszony!
-
-Riminszky leült és figyelemmel nézett a leány arcába. Mintha eddig még
-nem is látta volna valójában. Mintha csak ma látná először, hogy milyen
-is az az Ancsurka. Az arca rózsaszinü volt és kék szeme ragyogott. Még a
-frizuráját is valamiképpen másnak látta és fehér homlokát megcsodálta. A
-lovaglóruhában kedves ügyetlenséggel mozgott és tagjai kigömbölyödtek a
-ruha alól. Riminszky csak most vette észre, hogy tulajdonképpen egy
-kifejlett nőcske áll előtte, a kinek talán érzései, sejtelmei vannak.
-
-– Be megnőttél, – ismételte csöndesen és csóválta a fejét.
-
-Mintha valami rendkivüli dolog történt volna vele, a mire nem volt
-elkészülve. Mintha megzavarodott volna azon, hogy Prihoda Anna, a
-toporci árvaleány megnőtt. Pedig hát megnőtt és sárga bársonyruhájában
-senkihez sem hasonlitott azon nők közül, a kiket Riminszky Kázmér eddig
-ismert. Valami különös melegség szaladgált az ereiben, a fejétől a
-lábáig, és igy szólt a leányhoz:
-
-– Ülj le és mondd el, hogy mit csináltál az óta, mióta nem láttuk
-egymást?
-
-Ancsurka fölvetette a szemét és halkan felelt:
-
-– Azóta sokszor gondoltam az öreg Mikre, Marczinka nénire és…
-
-– Nos? – kérdezte Riminszky előrehajolva.
-
-– És a lakatokra
-
-Riminszky elnevette magát:
-
-– Ördöngős lakatja! Soha sem hittem volna, hogy valamikor gondolni fogsz
-a lakatokra. No majd elmondom az öreg Miknek! Nagyon megörül neki.
-
-Ancsurka mosolyogva nézett Riminszkyre és bizalmasan kérdezte:
-
-– Hát mit csinálnak otthon?
-
-– Otthon? – dünnyögte Riminszky. – Toporcon?
-
-– Dehogy. Podolinban.
-
-Riminszky erre ujra nevetett:
-
-– Hát csak megvagyunk, lassan vagyunk, a hogy már az olyan vén házban
-szokás. Az öreg Mik…
-
-– Kalapál! – vágott közbe Ancsurka.
-
-Riminszky vigan bólintott:
-
-– Marczinkáné…
-
-– Ebédet főz, – sietett a felelettel Ancsurka.
-
-– Már nem. Azaz, hogy lehet, hogy most is főz, de már nem nekem. Nagyon
-megöregedett azóta, hogy te elmentél és Toporcra költözött.
-
-Ancsurka csodálkozva hallgatta ezeket a hireket. A szemét tágra
-meresztette és rózsaszinü szája nyitva maradt.
-
-– Furcsa, – mondta sokára, – hogy Marczinkáné megöregedett…
-
-– Te pedig megnőttél! Nem is igen tudom, hogy most már mit csináljak
-veled. Férjhez kellene menned. Szeretnél férjhez menni, Ancsurka?
-
-A leány némán csóválta a fejét.
-
-– Podolinba szeretnék menni, – felelt lesütött szemmel.
-
-Ebben a pillanatban halkan zörrent valami a szoba hátterében. Egy nagy
-olajfestmény, a mely a várkisasszonyt ábrázolta lóháton, csöndesen
-visszaereszkedett helyére és a festmény előtt ott állott a várkisasszony
-rövid macskabőr-bundában, magasszáru csizmában. Sötétpiros volt az arca
-és acélszürke szeme, mint éles penge szegeződött Riminszkyre és a
-leányra. Szótlanul állott egy másodpercig.
-
-– Hogy van, Riminszky ur? – kérdezte fagyosan.
-
-Riminszky megzavarodva emelkedett föl.
-
-Ancsurka kezet akart csókolni a kisasszonynak, de ez csak ennyit mondott
-a fogai között:
-
-– Kotródj!
-
-A mint a leány kilépett a szobából, Erzsébet szenvedélyesen támadt
-Riminszkyre:
-
-– Nem szeretem, ha a cselédeimnek udvarol. Nézzen a tükörbe és majd
-elszégyeli magát, Riminszky. A szakálla, haja szürke és a pesztonkával
-mulat távollétemben. Ugyan, Riminszky…
-
-Riminszky nem felelt nyomban. Elgondolkozva nézte az előtte álló
-hölgyet. Excentrikus, sajátságos látvány volt a várkisasszony a
-férfiöltözetben. Az arcát pirosra festette a hideg és a belső
-fölindulás. A szemét lehunyta és lecsöndesedve ült le szembe
-Riminszkyvel, arra a helyre, a hol előbb Ancsurka ült.
-
-– Csak nem féltékeny? – kérdezte évődve Riminszky. – Hogyan lehetne
-féltékeny ön, a ki valamikor egész Európát meghóditotta szépségével és
-művészetével? És vajjon kire is volna féltékeny? Arra a senki
-gyermekére?
-
-Erzsébet fölnyitotta a szemét. Valami nagy szomoruság látszott abban. De
-erőt vett szomoruságán és elég vigan válaszolta:
-
-– Tudja, Riminszky, némely dolgokban én is csak olyan közönséges nő
-vagyok, mint a többiek. Mi nők nem szeretjük, ha udvarlóinkat
-hütlenségen érjük. Bolondság, de igaz: eddig mindig azt hittem, hogy
-éppen ugy rendelkezem maga fölött, mint a viaszbábuim fölött. Egy gombot
-kell megnyomni és maga éppen ugy megjelenik hivásomra, mint Kavaczky
-vagy a másik. Most pedig azt tapasztaltam, hogy maga nem egészen
-viaszbábu…
-
-– Nono, – dörmögött Riminszky. – Azt hiszem, eddig se tartott egészen
-viaszbábunak.
-
-Erzsébet nem válaszolt. Csöndesen a szomszéd szobába ment, a honnan
-átöltözködve tért vissza. Asszony volt most már külsőleg is és
-letelepedve Riminszky mellé, azt kérdezte:
-
-– Először is arra feleljen nekem, hol járt annyi ideig? Hol a pokolba
-kószált? Merre korhelykedett, merre csalt meg?
-
-Riminszky csöndesen nevetett:
-
-– Nem igen csaltam meg, Erzsébet. Miért is csaltam volna meg? Én már nem
-vagyok ifju ember s tökéletesen elegendő, ha néha letelepedhetek egy
-kedves asszony mellé és annak illatát élvezhetem.
-
-A várkisasszony tréfásan megfenyegette az ujjával:
-
-– Az előbb is, mig nem jöttem, ilyen ártatlan dologgal foglalkozott?
-
-Riminszky elkomolyodott:
-
-– Erzsébet, hallgasson meg. Én tartozom magának egy vallomással, a mely
-vallomást már régen meg kellett volna tennem, hogy semmi félreértés ne
-legyen közöttünk. Ez a leány körülbelül egy esztendő előtt került a
-házam udvarába. Jószivü cselédeim a megdermedt madárkát sem hagynák
-elveszni és az árva gyereket sem küldték az országutra. A leányka ott
-maradt a házamban, nem igen láttam, nem igen törődtem vele, hisz önnek
-sem szóltam felőle soha. De egyszer valami betegség fogott elő és
-napokig szenvedtem magányosan, elkeseredve, addig a mig eszembe nem
-jutott a leány. Megparancsoltam, hogy körülöttem legyen és igen jól
-elmulattatott a macskájával. Akkor azt gondoltam magamban, hogy ezt az
-árva gyermeket fölnevelem és magam mellett tartom öregségem napjaira.
-Hogy akkor is elmulattasson, elszórakoztasson. Esetleg ápoljon
-betegségemben és lezárja valaki a szemem, ha meghalok…
-
-A várkisasszony a helyett, hogy ellágyult volna erre az értelmes
-beszédre, haragosan állott föl és duzzogva nézett ki az ablakon.
-
-– Hálátlan ember. Eddig azt hittem, hogy rajtam kivül nincs senkije és
-csupán én tudom elmulattatni, ha együtt lovagolunk a sötét erdőkben,
-vagy vadászunk a havasok között. Olyan régen ismerjük már egymást és
-eddig soha sem adott okot arra, hogy kételkedjem önben. Mától fogva nem
-hiszek. Hiába mond akármit, nem hiszem. Ön is olyan férfi, mint a többi.
-
-Riminszky kezet csókolt Wart Erzsébetnek.
-
-– Erzsébet, igaztalan hozzám. Remélem, mindjárt megbánja, ha arra
-gondol, hogy én tizenhat esztendő előtt is szerettem magát. Emlékszik
-Heidelbergre, emlékszik a régi kis házra?… Mikor először megláttam,
-megszerettem. Ha nem lett volna a másé, régen az enyém lett volna. De a
-másé volt, mindig a másé.
-
-Erzsébet sötéten nézett maga elé.
-
-– Emlékszem, – mormogta, – emlékszem mindenre és soha sem fogok
-elfelejteni semmit. Hej, nagy ördög maga, Riminszky. Sok minden szárad a
-maga lelkén. Ha maga véletlenül nem születik erre a világra, más lett
-volna az én életem. Maga ölette meg azt az embert, a kit egyedül
-szerettem… Maga volt oka mindennek. Maga adta a kezébe annak a félbolond
-Kavaczkynak a pisztolyt, a melylyel az én szegény szerelmemet kivégezte.
-És még nem fizetett meg semmiért.
-
-Riminszky vállat vont.
-
-– Én ártatlan vagyok. Fiatalság, bolondság: akkor nem tehettünk
-másképpen. A diáknak meg kellett halni akkor. Százszor meg kellett
-halni, mert el akarta rabolni tőlünk.
-
-– Tőlünk? – kérdezte élesen Erzsébet. – Talán bizony arra számitott,
-hogy ha Kavaczkyé leszek, a magáé is leszek?…
-
-Riminszky elvörösödött.
-
-– Az ördög tudja, – fakadt ki. – Néha ugy gondolom magamban, hogy ha a
-diák nem szöktette volna el, én szöktettem volna. Mert szerettem akkor,
-a mikor először megláttam. Régen volt, hagyjuk a multat, Erzsébet. Hisz
-soha se beszélgettünk egyébről, mint a multról.
-
-– Hát miről beszéljünk? A jelenről tán, vagy a jövőről? Vénasszony
-leszek maholnap. A vénasszonyoknak csak multjuk van… Mikor Pétervárott
-eltörtem a lábam és többé nem kaptam szerződést semmiféle cirkuszhoz, ön
-eljött és Kavaczky nevében fölkeresett. Jöjjek és legyek a nizsderi vár
-asszonya. Én eljöttem és mikor kocsim az est sötétségében a vár felé
-közeledett, Kavaczkyval találkoztam. Kavaczky ebben az időben már nem
-volt beszámitható állapotban. A szervezete tönkrement a vad
-dorbézolásban, lelke egyensulya megbomlott és az esze ritka vendégként
-kopogtatott nála. A szerencsétlennek az volt az első dolga, hogy borral
-kinált és le akart itatni, mint valami korhely cimboráját. Eleinte
-mulattatott a dolog. Régen meg-megszoktam csupán furcsa oldalait látni
-meg a máskülönben szomoru emberi életnek. Versenyt ittam az elborult
-elméjü emberrel és vártam egy alkalmas pillanatot, hogy elhagyhassam
-őtet. Hadd gondolja, hogy csupán rossz álom volt az én megjelenésem.
-Mély bánatom közepette egyszerre fölidézte az elborult lelkü emberek
-kegyetlenségével annak a megholt fiunak az alakját. Hallucinált és
-rémlátásában az én alakom fölcserélődött előtte annak a megölt
-szerelemnek az alakjával.
-
-Riminszky fölsóhajtott:
-
-– Szegény Kavaczky, sokat szenvedett.
-
-– Különösen akkor, mig vele voltam. Vonaglott a lelke, szenvedett, mint
-talán még férfi soha. Egyik pillanatban esdekelve térdelt elém, hogy
-később fegyvert fogjon reám. Kicsavartam a fegyvert a kezéből és a
-divánra dobtam, mert, megvallom, hogy a bosszu érzete hozott ide
-először. Bosszut akartam állani életem megrontóján. Azon gondolkoztam,
-hogy végzek vele és elmegyek. Soha se tudta volna meg senki, hogyan halt
-meg a nizsderi várur. Sokáig gondolkoztam, nem tudtam elhatározni
-magamat. Végre az az ördögi terv villant meg bennem, hogy Kavaczkyt
-rábeszélem az öngyilkosságra. Minek szennyezze be vére az én becsületes
-kezemet, miért üldözzön rémes alakja engem az életen keresztül. Szépen
-letelepedtem melléje és okosan, világosan próbáltam megértetni vele,
-hogy az ő sorsán már csak az javithat, ha megöli magát. Akkor jóvá teszi
-egész életét. Sokáig beszéltem hozzá és ő kimeresztett szemmel
-hallgatott. Midőn már azt hittem, hogy meggyőztem, kezébe adtam a
-pisztolyt, a melyet előbb a kezéből kivettem. Ő rémülten nézett rám:
-„Hát igazán meg kell halnom?“ – kérdezte. „Igen, – feleltem, – egyebet
-nem tehetsz!“ Kezébe vette a pisztolyt. Egy pillanatig azt hittem, hogy
-végez magával – vagy velem… Aztán eldobta a pisztolyt. „Nem, – mondta, –
-még van időm. Reggelig van időm!“ Ez a gyávaság dühbe hozott. Már
-csaknem azon a ponton voltam, hogy fejének szegezem a pisztolyt, a mikor
-a vak trombitást a szobába szólitotta… Rémes éjszaka volt az. A
-trombitás szünet nélkül fujta, Kavaczky szünet nélkül ivott. Versenyt
-kellett vele tartanom, mert kényszeritett rá. Dalolt és öklével
-csapkodta az asztalt. Egyszer igy szólt: „Helyes, megölöm magam, ha
-Riminszky is azt tanácsolja.“ Erre én megijedtem. Nem akartam egy
-harmadikat, – azt a harmadikat, a ki eddig is harmadik volt, – belevonni
-a dologba. Sürgettem, biztattam, rábeszéltem. Valahogyan ugy éreztem,
-hogy nekem hivatásom Kavaczkyt rávenni az öngyilkosságra. Valahogyan azt
-gondoltam, hogy ezzel szolgálatot teszek neki, magamnak és mindenkinek.
-Gyávának neveztem és gonosznak. Erre ő mindig vidámabb lett. A kemény,
-kegyetlen szavak jól estek lelkének és már éppen megnyugodni látszott, a
-mikor én végső kétségbeesésemben azt az ajánlatot tettem neki, hogy
-megcsókolhat, ha megöli magát. A szeme fölvillant és nyomban elfogadta a
-borzalmas ajánlatot, csak azt kötötte ki, hogy a pisztoly helyett más
-halálnemet választhasson. Abban az időben állandóan mérget hordtam
-magammal, a keblemen egy kis arany medalionban, a szerelmem arcképével
-együtt. Elővettem a mérget. És Kavaczky megmérgezte magát.
-
-Riminszky hideglelősen nézett az asszonyra, a ki halálravált arccal
-mondta ezt a történetet.
-
-– Miután megcsókolta? – kérdezte és megborzongott egész testében.
-
-Az asszony némán bólintott. Majd hirtelen megnyomott egy
-elefántcsont-gombot a falon és a szoba hátterében megjelent a
-zöldkalapos viaszbábu: Kavaczky György. Az asszony oda rohant a bábuhoz
-és kétszer arcul ütötte; aztán zokogva, sirva roskadt egy medvebőrre…
-Riminszky fázósan emelkedett föl és nesztelen lépésekkel osont kifelé. A
-külső szobában találta Ancsurkát, a mint a macskáját ölébe tartotta. A
-leány fülébe sugta:
-
-– Nemsokára elviszlek innen.
-
-Ancsurka hálásan, könytelt szemmel nézett Riminszky után. Odabentről a
-várkisasszony hangos, kétségbeesett sirása hallatszott.
-
-
-
-
-VIII. FEJEZET.  _Prihoda Anna naplója._
-
-Egy kis notesz-könyvecskébe, verébfejnagyságu, kerek betükkel ezeket a
-sorokat irta be Prihoda Anna, a toporci árvaleány:
-
-Ma szombat van és a kisasszonyom egész nap nagyon haragos volt.
-
-Néha sirva vetette magát a földre, majd fölugrott és összetépett
-mindent, a mi a kezeügyébe esett. Zsebkendőt, ruhát, függönyt.
-
-Mikor már a körmei is véreztek, behivott és igy szólt hozzám:
-
-– Te leány, tudod-e, mit tesz az, egész életen át szenvedni,
-mindig-mindig szenvedni és soha egy percnyi nyugalmat nem találni?
-
-– Tudod-e, mit érzett egy sziv, a mely valamikor éppen olyan érző volt,
-mint a többi, hogy kőkemény legyen, mint a szikla?
-
-– Tudod-e, hogy milyen az a szerelem, a mely egy csöppnyi boldogságot,
-örömet nem szerez, csak fájdalmat?
-
-– Szenvedtél-e már, sirtál-e már hosszu éjjeleken, a mikor senki sem
-hallotta?
-
-– Mondd, te leány, tudod-e mily keserü a köny, a melyet senki sem lát,
-senki föl nem csókol?
-
-Persze én nem tudtam felelni urnőmnek, hisz nem is igen értettem, hogy
-mire akar tőlem feleletet. Néhányszor megrázott, hogy alig tudtam
-magamhoz térni, aztán ellökött magától. Kikergetett és most itt ülök
-magamban Ancival s hallgatom a lépéseit, a melyek onnan belülről
-hangzanak.
-
-– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
-
-Urnőm jókedve egész héten nem tért vissza. Már a következő hét
-szombatján vagyunk és ő még mindig nem mozdult ki szobájából. Vajjon mit
-csinál odabenn? Sir-e, jajgat-e vagy haragszik-e?
-
-A Poprád kutya az ajtó elébe feküdt és ott nyöszörög, kaparász. Azt
-hiszem, végét járja a vén eb, de urnőm nem engedi maga elé.
-
-Pedig oly keservesen nyög ez a vén kutya!
-
-Ha engem keresne, már régen megsimogattam volna, de reám ellenségesen
-morog. Kapkod fogatlan szájával, de mozdulni már nem tud.
-
-Vajjon meddig szenved még idekünn a vén Poprád és odabenn urnőm?…
-
-Riminszky ur igéretet tett, hogy visszajön és elvisz innen, de
-szánkójának csörgését nem hallom.
-
-Vajjon már mindenki megfeledkezett rólam itt az elátkozott várban?
-Riminszky ur se gondol már reám? Istenem, mi lesz velem? Ha legalább az
-udvarra mehetnék, a hol a mosóleányok énekelnek. De Péter bácsi elzárta
-az ajtót.
-
-– Mi itt mindnyájan rabok vagyunk, – sugta a fülembe és csöndesen
-betuszkolt.
-
-– O, bár már megvert volna kedvére urnőm! Bár már ne járna magába
-odabenn szünet nélkül, megállás nélkül.
-
-– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
-
-Ma a völgyből száncsörgés hallatszott. Az ablakot csöndesen fölnyitottam
-és figyelve hallgatóztam.
-
-A mély hegyi uton haladt egy szán, de benne nem Riminszky ur ült. Sokáig
-néztem a szán után, a mig az eltünt egy hegykanyarulatnál.
-
-Milyen boldogok lehetnek, a kik ott a szánon ülnek. Talán messzire
-mennek, idegen országokba, idegen emberek közé, – de én szivesen
-elmennék velük akár a világ végére is.
-
-… Fölirom ezeket a dolgokat, mert nincs egyéb dolgom.
-
-A macskám is belebetegedett a tétlen életbe. Persze itt nem lehet
-egerészni, mint Podolinban lehetett. Nincsenek háztetők, ereszek, a
-melyeken föl lehetne kuszni. Azaz, hogy van minden, csakhogy Ancinak nem
-szabad a szobát elhagyni. S itt ülünk és szomorkodunk.
-
-Anci rám mereszti a szemét és csodálkozni látszik, hogy itt mindenfélét
-összefirkálok.
-
-– Most már igazán kisasszony vagy, Anci, – mondja a macskám. – Szép
-ruhád, szép cipőd van és betüket vetsz papirra, mint a kisasszonyok.
-
-– Talán bizony szerelmes levelet irkálsz, Ancsurka? – kérdi a macskám.
-
-– Nem, – felelek neki, – naplót irok. Hátha egyszer valaki kiváncsi
-lesz, hogy mi történt Prihoda Ancsurkával az elátkozott várban, a mikor
-a boszorkány szobaleánya volt? Mit csinált ott a Prihoda Ancsurka? Vig
-volt-e vagy szomoru?
-
-Ebből a könyvből megtudandja, hogy szomoru volt, mint Bársony, a
-tengerszem tündére, a kiről éppen tegnap olvastam a lidérc-naptárban.
-
-Anci megcsóválta a fejét és a körmét kinyujtotta a papiros után.
-
-– Ugyan ki a manó lenne kiváncsi Prihoda Ancsurkára? Törődik is Prihoda
-Ancsurkával valaki? Talán már az öreg Mik is elfelejtette, hogy Ancsurka
-a világon van, hisz elég gondot adnak neki lakatjai.
-
-– Igaz, igaz, – feleltem Ancinak. – De hátha egyszer mégis kiváncsi lesz
-valaki?
-
-Anci erre nem felelt. Lehunyta a szemét és dorombolt.
-
-– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
-
-Itt az az ujság, hogy Poprád időközben kiszenvedett. Mindig csöndesebb,
-csöndesebb lett, már csak alig hörgött néha. Szegény kutya nagyon
-bánkódhatott, hogy az az ajtó nem nyilott föl előtte. És talán a bánat
-siettette halálát.
-
-Reggelre kelve ott feküdt dermedten a küszöbön és már egy csöpp élet sem
-volt benne.
-
-Behivtam Péter bácsit, a ki nagy óvatossággal vette karjába az ebet és
-elvitte.
-
-– Neki sem volt már foga, mint nekem! – mondotta.
-
-És talán éppen ezért szerette olyan nagyon a Poprádot.
-
-Vitte, vitte, tapogatózva, csöndesen.
-
-– A vár alatt megásom sirját a vén szolgának, a mely annyi esztendőn át
-hűségesen szolgálta a nizsderi várat.
-
-Erre egész nap az ablaknál ültünk Ancival, a mig végre késő délután
-feltünt mélyen a vár alatt az öreg Péter bácsi alakja. A térdig érő
-hóban lassan bandukolt, a vállán ásó, kapa, mögötte kis szánon a Poprád
-hullája feküdt.
-
-A halott kutyát földiszitette Péter bátyó mindenféle ékességekkel, a
-melyeknek szinét ugyan nem látta, de tapintásából azt érezte, hogy ez
-valami nagyon szép lehet.
-
-Igy találta ki, hogy az én hajam szőke és nagyon dús, arcom pedig piros,
-mint a nyiló rózsa.
-
-(Csoda, hogy a nyiló rózsához hasonlitott; a vakemberek tudatlanságával
-sorozhatott volna egyébhez is…)
-
-A vak trombitás mély árkot huzott a nagy hóban. Ásott, ásott és
-munkájával csak nagyon lassan haladt, mert a hó folyton hullott és a mit
-kiásott az árokból, azt csakhamar megtöltötte ismét hóval a szél.
-
-Alkonyatra járt, mire elkészült munkájával.
-
-A Poprád hulláját óvatosan a gödörbe helyezte és hóval bekaparta.
-
-Aztán a szánnal együtt eltünt az estalkonyban…
-
-Éppen Ali Babát és a negyven rablót olvastam, a mely könyv a
-Lidérc-naptáron kivül a nizsderi várban található volt, a mikor urnőm
-szobájából hangos beszéd és sirás hallatszott.
-
-Csakhamar kiderült, hogy Riminszky ur jött urnőm látogatására valamelyik
-földalatti folyosón.
-
-A földalatti folyosót urnőm kivánságára választotta.
-
-Urnőm ugyanis az utóbbi időben megharagudott reám és nem akarta, hogy
-Riminszky ur velem találkozzon.
-
-Ezalatt fölvettem sárga bársonyruhámat, hajamba szalagot fontam. Hátha
-mégis meglátna Riminszky ur s eszébe jutna neki engem Podolinba
-visszahivni?
-
-De Riminszky ur nem jött ki a szobából, urnőm nem hivott be és én
-magamban azt gondoltam, hogy soha-soha többé nem fogom látni az öreg Mik
-fehér szakállát és a podolini klastrom-tornyocskát.
-
-És ezen nagyon elszomorodtam.
-
-Az ajtó egyszerre fölpattant és Riminszky ur kipirosodott arccal lépett
-ki:
-
-– Jőjj, Ancsurka, – mondta, – elviszlek.
-
-Ancit nyomban egy kis selyemkendőbe takartam, hogy valahogyan meg ne
-fázzon az uton, a mikor urnőm is kijött és igy szólt Riminszki urhoz:
-
-– Hagyja itt nálam Ancsurkát, Riminszky. A nélkül is majd megbolondulok
-néha a gondolataimtól; legalább nem vagyok egyedül, mig a leány itt van.
-
-Riminszky ur habozva pillantott rám:
-
-– Szivesen itt hagyom, de maga az utóbbi időben nagyon szenvedélyes,
-Erzsébet.
-
-Urnőm lesütötte a szemét és ebben a pillanatban nagyon kezdtem tőle
-félni, halkan igy felelt:
-
-– Nem lesz neki semmi bántódása. Igérem.
-
-Riminszky ur még mindig habozni látszott.
-
-Óh, be szerettem volna fölkiáltani:
-
-– Vigyen el, Riminszky ur, vigyen el ebből az elátkozott várból, a
-boszorkány hatalmából.
-
-De nem mertem egy kukkot sem szólni, mert urnőm rámpillantott hideg
-szemével, a mely néha ugy fénylett, mint a meztelen kard.
-
-Riminszky ur vállat vont:
-
-– Utóvégre itt is maradhat… Nálam ugy sem tudna mit csinálni, a mióta
-nincs asszony-cselédem.
-
-Igy szólt és megsimogatta az arcom.
-
-Nem hallotta meg, hogy odabenn a szivemben vadul sikoltozom, mint egy
-menekvő madár…
-
-Megsimogatott és szokása szerint igy szólt hozzám:
-
-– Aztán jól viseld magad.
-
-Nem tudtam felelni.
-
-Csak némán intettem a fejemmel.
-
-Aztán nagyon sokáig sirtam, hogy Riminszky ur elment a várból.
-
-Urnőm szobájában maradt és az égboltozaton, a mely nagyon közel látszott
-lenni a hegycsúcsokhoz, szikráztak a csillagok.
-
-A csillagokat néztem és szomoru dolgokat gondoltam magamban.
-
-– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
-
-Éjfélig nem történt semmi, akkor – csaknem szokás szerint – csengetés
-hallatszott; urnőm hivott.
-
-Megint az ágyán ült, az arca fehér és a tekintete zavarosan szegeződik
-reám.
-
-Előtte a háromlábu asztalka a ragyogó kristályüvegekkel és pohárkákkal.
-
-A kristályüvegben szinte szikráztak a különböző szinü folyadékok.
-
-Legelsőbb azt hittem, hogy ezen az asztalkán van urnőm
-boszorkánykonyhája.
-
-Itt büvöl, itt varázsol, itt ront, mint ahogy már a boszorkányok
-szokták.
-
-Későbben pedig megtudtam, hogy a ragyogó edényekben igen erős pálinkák
-voltak, a melyeket éjjelenkint urnőm összekeverve iszogatott.
-
-– Megint nem tudok aludni, – mormogta sötéten, a mikor meglátott.
-
-A fejére nyomta a tenyerét.
-
-– Néha azt hiszem, hogy megpattant valami a fejemen. Valamely idegszál,
-a mely többé sohasem lesz ép. Mint mikor a telegráfdrót elszakad valahol
-a hegyek között és két messzefekvő állomás, a mely eddig a drót révén
-mindig egymás közelében volt, egyszerre eltávolódik egymástól…
-
-– Az az idegszál szakadt el a fejemben a melyen át a való élet
-telegrafirozott az álmok világával. Többé nincsen átmenet a valóságból a
-képzeletbe. Vagy fáj az élet, vagy pedig nem is tudok arról, hogy élek.
-
-– De te ezt nem érted, te béka.
-
-– Te nem értesz máshoz, mint szamár öreg urak fejének az elcsavarásához.
-
-– Szalagot kötsz a hajadba, mint egy pásztorleány, pedig itt rajtam
-kivül senki sem lát. Ugyan kinek akarsz tetszeni?
-
-Urnőm szenvedélyesen nézett rám.
-
-A szemében ezer mélység sötétlett. Mintha félelmes örvények kavarogtak
-volna abban a szempárban, a mely örvények elnyelik azt, a ki beléjük
-néz.
-
-– Ülj le, – szólt, – és melegitsd a kezem.
-
-Egész lényében reszketett és halotthalványan nézte a kezét, a melyet
-jéghideg dermedtségéből földörzsöltem.
-
-Mintha csodálkozott volna a kezén, mintha nem is az ő keze lett volna.
-
-– Ma éjjel, – suttogta csendesen, – véled álmodtam, Ancsurka. Igen
-rosszat álmodtam véled.
-
-Eleinte zöld mezőn jártam, a hol fehér tojásokból pici libácskák, kacsák
-ugrottak ki és mohón enni kezdték a zöld füvet.
-
-A felhők nagyon fehérek voltak és egészen közel ereszkedtek a fákhoz, a
-melyek lilásszirü virágok terhe alatt reszkettek.
-
-Mentem, mendegéltem a mezőn.
-
-A libuskák száma mindig több lett, a felhők mind közelebb jöttek, – és
-én nagyon könnyünek, fiatalnak éreztem magam.
-
-Még daloltam is álmomban egy régi dalt, a melyhez, sajnos, hiányzott a
-hárfakiséret.
-
-
-
-
-IX. FEJEZET.  _Merre jár Riminszky?_
-
-Ancsurka naplóját Riminszky Kázmér találta meg a nizsderi várban, akkor,
-a midőn Ancsurka már régen nem volt ott.
-
-Egyszerre eltünt Ancsurka a várból.
-
-Hová lett, merre ment – senki sem tudta.
-
-A várkisasszony vállat vont, a mikor Riminszky Ancsurkáról tudakozódott.
-
-– Megszökött a kis pesztra, mert unatkozott. Itt nem igen voltak
-mulatságok.
-
-Riminszky csóválta a fejét.
-
-– Ejnye, ejnye, a macska rugja meg, – mormogta magában. – Nem is hittem,
-hogy valamikor meg fogom kérdezni, hová lett Ancsurka?
-
-Wart Erzsébet figyelmesen nézett Riminszky arcába.
-
-– Bolond dolog volna, Riminszky, ha magában mást gondolna, mint a mit
-hangosan mond.
-
-A szemével hunyoritott és szürke szemét Riminszky arcába kapcsolta,
-mintha mindent egyszerre ki akart volna olvasni a férfi lelkéből.
-
-– Igen bolond dolog volna, – mormogta, – ha egy szolgáló leányka olyan
-nagyon érdekelné.
-
-Riminszky magasszáru csizmájára nézett és keservesen fölsóhajtott:
-
-– Kutya mája! Szerettem a macskáját.
-
-Erzsébet elnevette magát.
-
-– Hiszen ha csak macskája lett volna! Igen kedves arcocskája volt… De
-hát unta magát. Hiába, elunta magát és bucsut mondott a várnak.
-
-Riminszky egy darabig hallgatott és magában gondolkozott. A manó tudja,
-igen rossz kedve volt, de maga sem tudta, hogy miért.
-
-Nem is nagyon sokáig időzött Nizsderen. Hamarosan bucsuzott és gyorsan
-sietett le a várból. A hó már elolvadt és a hegyek között langyos
-tavaszi szelek bujkáltak. A hegyoldalak világoszöld ruhába öltözködtek
-és a fenyőfák kemény burkolata alatt megmozdultak a rügyek.
-
-Riminszky csöndesen ügetett zsufa-lován a hegyek között. Addig soha sem
-vette észre az évszakok változását. Télen rövid macskabundát hordott,
-nyáron szalmakalapot tett a fejére. Hogy a hegyoldalakban a fű kiüti
-fejecskéjét, az véleménye szerint a birkáknak volt jó. De Riminszky hust
-evett és hozzá bort ivott.
-
-Most mégis meghatotta a langyos szél, a mely arcába fujt és a kis bokrok
-szines rügyeikkel a legkülönösebb gondolatokat ébresztették lelkében.
-Igy például arra gondolt, hogy halottak feküsznek a föld alatt, a kik
-már nem látják az évszak változását. Odalenn feküsznek, mélyen a füvek
-alatt és kezük összefonva. A szél elsuhan fölöttük és talán azt sem
-tudják, hogy fölöttük a földön gyermekek, nők és férfiak járnak. Odalenn
-a nagy csöndességben nem járnak az álmok, nem járnak a sóhajtások; se az
-örömök, se a bánatok. Kavaczky se iszik már bort és Pogrányi valahol
-messze, egy német temetőben csöndesen fekszik. Csupán az élőket érdekli
-az, hogy ők már meghaltak s innen elmentek.
-
-Riminszky ur nem igen volt filozófus és a gondolatai, zsufa-lova hátán,
-addig kalandoztak a földalatti állapotokon, a mig mélységesen
-elszomorodott. A halált csak annyiban ismerte, mint a legtöbb ember
-ismeri: meghaltak szomszédjai, ismerősei és többé nem mozogtak. Még csak
-a korcsmába se ment el senki, miután a lábát kinyujtotta és a föld alól
-semmi hir nem érkezett azokról, a kik ottan bekvártélyozták magukat.
-
-Riminszky urat is csupán annyiban érdekelte a halál, hogy juh-nyájait
-nem viheti magával.
-
-Hogy lesz-e szolgája, háza és gazdaasszonya a másik világon, erre nem
-gondolt; csak az fájt neki, hogy az árva tótleánykáról nem fog tudni
-semmit.
-
-Utközben érte a lipovnicai barát-kolostort.
-
-A régi kolostor körülbelül négyszáz esztendeje őrizte a hegyek között
-kanyargó országutat széles bástyáival és mogorva tornyaival. A barátok,
-a kik itt laktak, éppen ugy tudták forgatni a kardot, mint az olvasót.
-Egyszer a magyar hazáért verekedtek, másszor a lengyel királyok
-szolgálatába szegődtek, majd, – ha nagyon fölhalmozódott a puskaporuk, –
-a saját szakállukra kezdtek valami háborut a szepesi gróffal, vagy
-valamelyik lengyel vajdával. A kolostorban csak akkor kezdtek unatkozni,
-a mióta a pápa külön brévében megtiltotta, hogy fegyvert tartogassanak a
-lipovnicai klastromban.
-
-A pápa még Lipovnicán is pápa. A fegyveres kamarák kiürültek és a
-puskaporos hordók helyén más hordók foglaltak helyet. Ezekben a
-hordókban is puskapor volt, csakhogy folyékony alakban. A lengyel és a
-magyar uraságok, a kik még kétszáz esztendő előtt is hadaikkal támadtak
-a barátokra, ha kincseik megszaporodtak, most sem kerülték el a zord
-falakat. A kapu száz esztendő óta nyitva volt állandóan és csupán a
-hagyományok iránt való kegyeletes szokásból silbakolt a kapualjban két
-lipovnicai tót, hosszu lándzsájára támaszkodva. A kapu alatt a kis
-fülkében a legvénebb barát olvasta a breviárumot, – mert a legvénebb
-barát ismerte már mindazokat, a kik a kolostort meg szokták látogatni.
-
-A kapufülkéből egy csengetyü drótja vezetett a pincemester szobájába.
-
-Ez a csengetyüdrőt jelezte, hogy milyen kaliberü vendég érkezett a
-kolostorba.
-
-Egyszeri csöngetés amolyan szegény vándorlólegény érkezését jelentette,
-a ki hálás köszönettel öblitette le torkán az ut porát csigerrel. A
-dupla csengetés már urakat jelentett, a kiknek ebédet vagy vacsorát
-szoktak főzni a vendégszerető barátok. Háromszor csak a püspöknek – ha
-éppen erre járt – csengetett a kapus; azonkivül Riminszky urnak, a ki
-ezen a környéken a legelső földesuraság volt. Talán még az országut is
-Riminszky uré volt. A barátok megbecsülték az uraságot, de tisztelték
-Riminszkyben azt is, hogy a borokat szakértelemmel kezelte.
-
-Háromszor csenditettek most is, a mikor Riminszky ur lován bekanyarodott
-a kolostor kapuján és az álmos páterek megdörzsölték a szemüket.
-
-– Azt hittük, hogy már sohase jön hozzánk nagyságod, – mondta a kapus
-fráter alázatosan.
-
-A silbakok tisztelegtek – hosszu dárdájukat kétszer a kövezethez
-koppantották – fönn pedig a pincemester a legrozsdásabb lakatkulcsokat
-kereste elő.
-
-Azokat a rozsdás kulcsokat, a melyeket csupán nagy ünnepeken szoktak
-használatba venni; a mely lakatok mögött olyan borok voltak, a mely
-borokat még Mária Terézia ajándékozott a hazafias és jómagaviseletű
-kolostornak.
-
-Tehát háromszor csengettek és a barátok erre a jelre valamennyien
-fölébredtek.
-
-Mindössze öten lakták az óriási épületet, a hol egy ezred katonaság is
-bátran elfért volna. Öt nagyszakállu, szótalan és komoly férfiu
-gyülekezett össze az ebédlőteremben, – mert éppen délre járt az idő.
-
-De ha nem lett volna dél, akkor is összegyülekeztek volna, mivel sohasem
-lustálkodtak akkor, ha a kolostorban háromszor csöngettek.
-
-A pincemester egy kis hordót guritott a bolthajtásos szobába és
-tiszteletteljesen mormogta:
-
-– Istenben boldogult páter Szuhaj följegyzése szerint ezt a bort
-Tokajban szüretelték az 1822-ik esztendőben.
-
-A nagyszakállu fejek erre mind bólintottak, Riminszky pedig kigombolta
-macskabőr bekecsét.
-
-– Tokajban, – mondták csendesen.
-
-A sarokban egy kerekeken mozgó állvány állott – kovácsolt vasból – a
-mely állvány már igen sok hordó bort tartott vaslábain. Ezen az
-állványon végezték ki a hordókat a kolostor lakói már sok százesztendő
-óta és ez állványról még sohasem került le addig hordó, a mig benne egy
-csöppecske folyadék vala.
-
-A pincemester – bizonyos Hubennai volt éppen a pincemester – hatalmas
-karjaival fölemelte a hordócskát és az állványra tette.
-
-A falon különböző csapok függtek egymás mellett. Volt ott félméteres
-csap is, a melyet tizakós hordókhoz használtak, de volt olyan kicsinyke
-csap is, a mely éppen csak egy kis pálinkás hordócskába illett.
-
-A pincemester egy ezüstcsapot vett le a szögről és hamarosan a hordóba
-illesztette.
-
-A pincemester megeresztette a csapot és aranyszinü nedv csurgott a
-hordócskából a kristálypohárba.
-
-A poharat áhitattal vitte az asztalfőn ülő páter Timoteuszhoz, a ki ez
-idő szerint perjele volt a kolostornak.
-
-Nagy, mély ember volt Timoteusz atya, a szakállát, haját behavazta az
-idő, de arca rózsaszinü volt, mert mindig bort ivott és nem vizet.
-
-A perjel kezébe vette a poharat, a világosság felé tartotta és szakértő
-szemmel vizsgálta.
-
-A pincemester a hordóra vert ezüstlapról kibetüzte ezalatt a fölirást:
-
-– A Kállay-donációból…
-
-A perjel ajkához emelte a poharat és csendesen hörpintett belőle.
-Megforgatta szájában a bort és aztán csettintett nyelvével:
-
-– Ez a bor az aranykorból való. A mikor kétszer szüreteltek a hegyalján,
-– mondta.
-
-És az atyák áhitatosan néztek a hordócska felé.
-
-Riminszky helyeslőleg bólintott a fejével.
-
-– Holnap a lipovnicai tanyámról tizenkét juhot hajt be a juhászgazdám a
-kolostor udvarára.
-
-Az atyák ismét bólintottak.
-
-Áhitatos csend volt, a pincemester a csöndben megtöltötte a poharakat.
-
-– Georgius atya, üsd föl az Aranykönyvet, a melyben boraink története
-foglaltatik. Halljuk e hordócska történetét.
-
-Georgius atya álmatag, szőke férfiu volt, fölállt az asztaltól és midőn
-visszatért, egy nagy, rézkapcsos könyvet hozott magával.
-
-Lapozgatott a könyvben és mialatt az atyák a bort megizlelték, csendes,
-imádkozó hangon olvasni kezdte a következőket:
-
-– Kállay donáció. Tizenkét hordócska dupla hegyaljai asszú.
-
-Hajdani jó Rákóczi Ferenc idejében kuruc kapitány volt Kállay János.
-
-Mikor megszólalt a tárogató, menyecskefelesége nem hogy tartóztatta, de
-küldte:
-
-– Eredj, apámuram, aztán kerülj haza épen, egészségesen.
-
-Mentek, mentek a magyar urak a Rákóczi táborába, mintha valami
-mulatságba mennének. A legjobb ruhájukat vették föl, a legszebb
-kucsmájukat nyomták a fejükbe.
-
-Kállay János uram gyönyörü szál legény volt. A kasmirvörös ruha
-megfeszült rajta, mintha szobor volna. A fejedelem nem is engedte el
-maga mellől, ott tartotta udvari vitéznek. Hogy pedig el ne unja magát
-Kállay uram az udvari életben, elhozatta Tiszahátról az agarait. A
-menyecske nem tudta mire vélni, hogy mit akar az ura az agarakkal.
-
-– Tán csak nem agárral kergeti a labancot, apámuram? – kérdé levelében
-az urától.
-
-De hát Kállay János uram erre a levélre már nem küldött feleletet. Nem
-azért, mintha nem lett volna érkezése a levéliráshoz. Csak azért nem,
-mert röstelte bevallani a felesége előtt, hogy a zajgó tábori élet
-helyett a vig, tétlen udvari életet választotta.
-
-Hónap hónap után mulott. A menyecske odalenn Tiszaháton már el sem tudta
-gondolni, hogy mi történt az ő drága urával, mikor végre levelet hozott
-egy vén huszár Kállay Jánostól. A levélben érzékeny bucsut vett a
-kapitány Erzsikétől és megirta, hogy a fejedelem parancsára Párisba
-utazik. Ki tudja, mikor kerül onnan vissza?…
-
-A menyecske megcsóválta a fejét:
-
-– Ha a fejedelem parancsolta, akkor jól parancsolta, – gondolta magában,
-de azért a szive összeszorult a fájdalomtól, szomoruságtól.
-
-Most már nemcsak a hónapok multak, hanem az évek is. A tiszaháti vén
-udvarház jegenyefái háromszor is uj ruhába öltözködtek, tél jött őszre,
-tavaszra nyár. A szép Kállayné egyszer reggel a tükör előtt állva azon
-vette magát észre, hogy hollóhajába ezüstszálakat rakosgatott titkon az
-idő. És Jánosról most már hir sem érkezett.
-
-– Könnyü a nagyságos fejedelemnek türelemmel várni az uramra, – gondolta
-sokszor szomoruan az árva menyecske, – de vajjon hol találjam én föl a
-türelemnek a forrását?
-
-Az atyafiak ellátogattak hozzá és fejcsóválva vigasztalták:
-
-– Ha élne, már régen itthon volna… Elpusztult János valahol a nagy
-idegenben. Busulhatunk érte!
-
-A menyecske hallgatta egy darabig az atyafiakat, de utóljára megunta
-őket.
-
-– Busuljon az ördög! – pattant föl végül. – Elmegyek az után a
-pernahajder után és hazahozom a fülénél fogva.
-
-Könnyü volt azt mondani, de nehezebb keresztülvinni. Páris akkortájt se
-volt egy macskaugrás ide, de még két macskaugrás sem. Ha a véletlen nem
-jő Kállayné segélyére, tán még ma is csak a cipellője sarkát kopogtatja
-a fel s alá való sétálgatásban a kuriában. De a véletlen jó barát. Egy
-vén kuruc barát került a környékre, a ki anekdotával és imádsággal
-tartotta a kedvet a kuruc seregben. Elvitte a jobb karját valami bolond
-golyó. Ott kellett hagynia a sereget. Hivták pedig a vén barátot fráter
-Homolainak.
-
-Homolai fráter ne tudta volna, hol van Páris? A barátok abban az időben
-többet tudtak, mint manapság a püspökök. Hisz bejárták az egész világot
-hajdanában…
-
-Fráter Homolai odaszegődött a Kállayné szolgálatába. Csavargatta rőfös
-szakállát:
-
-– Csak bizza rám, nemzetes asszony, előkeritjük a kapitány urat a föld
-alól is.
-
-Egy nagy batárt fölpakkoltak. Kállayné elbucsuzott a virágzó nyárfáktól
-s elindult ura keresésére. Homolai lóháton ballagott nyomába.
-
-Messze van Páris Tiszaháttól, de ha még olyan messzire lett volna, akkor
-is odaért volna Kállayné. Odaért a nagy, idegen városba és elkezdte
-keresni az urát.
-
-A harmadik napon Homolai fráter, mikor a keresésből hazakerült a
-szállásra, azt mondta:
-
-– Megvan ám ő kelme!
-
-Kállayné fölugrott:
-
-– Hol van?
-
-A barát csóválta a fejét:
-
-– Egy kis baj van ám!… Ő kelme igen nagy ur lett. A francia király
-gárdistája. Már magyarul is elfelejtett félig-meddig.
-
-Kállayné fenyegetőleg vonta össze szemöldökét
-
-– Majd eszébe juttatom én neki a magyar szót! – mormogta.
-
-Homolai csak a fejét rázta:
-
-– Nehéz lesz az!
-
-De másnap reggel elvezette a menyecskét Kállay János szállására. Aztán
-hagyta egyedül menni az asszonyt előre, ő maga szépen hátul maradt.
-
-Hogy történt, miképp esett meg a házaspár találkozója, arról nem mesél a
-régi irás, csak annyi bizonyos, hogy Kállay János uram csakhamar
-otthagyta a francia király udvarát. Haza költözött Tiszahátra és késő
-öregségében derülten mesélte pipaszó mellet:
-
-– Egyszer Párisban igy szólt hozzám Lajos király: Komám, jó volna holnap
-vadászni menni…
-
-A mult – a huncutkodó mult – igy oszolt szét köddé az ő szemében is.
-
-És Kállay Jánosné sem feledkezett meg a barátról. Tizenkét hordó
-asszubort küldött a lipovnicai kolostornak, ahová Homolai fráter
-öregségében elvonult…
-
-Eddig tartott a történet.
-
-Georgius atya becsapta a könyvet és a pohár után nyult.
-
-A perjel igy szólt ünnepélyes hangon:
-
-– Fráter Homolai emlékezetére!
-
-Ivott és az atyák vele ittak. A nagy félhomályos ebédlőben halk
-csengéssel szálltak vissza a poharak a diófaasztalra.
-
-Riminszkynek kipirosodott az arca a pompás italtól.
-
-– Tiz öl fát hoznak holnap az erdőmből a kolostor udvarába – mondta.
-
-Az aranykorból való asszu, a mely szinte csengve ereszkedett belé a
-finom kristálypoharakba, mintha folyékony érc lenne, hamarosan megtette
-hatását. Az álmos, mozdulatlan atyák lassan kihuzogatták mind a két
-kezüket a bő szőrcsuhából, sőt egyik-másik mezitelen karjával az
-asztalra könyökölt.
-
-Riminszky nagy fejét lehajtotta és komor arccal nézte a bort. Igen rossz
-gondolatok kergetőztek a fejében. Mindenféle asszonyok árnyékai szálltak
-keresztül kristálytiszta boron. Mindig más és más figurák.
-
-És akkor, a midőn páter Georgius, az ábrándos, egy sötét
-diófaszekrényből karhosszuságu fuvó hangszert vett elő, a melybe
-csendesen belefujt, Riminszky az asztalra hajtotta a fejét.
-
-De az atyák többsége sem igen maradt nyugodtan, a midőn ez a hangszer
-megszólalt. A nagy, kemény koponyák koppantak a diófán, a kezek ökölbe
-szorultak és a pincemester fráter olyan mélyen nyomta a csapot a
-hordócskába, hogy ez szinte feljajdult belé.
-
-Georgius egy Rákóczi-korból itt maradott tárogatót fuvott. És a falak
-visszhangozták a tárogató hangját.
-
-– Rákóczi járt erre, – mondotta egy nagyszakállu vén barát.
-
-A hangszer még azon időkből való volt, a mely időben Rákóczi Ferenc járt
-erre.
-
-Erre járt volt és a hangszert itt felejtette.
-
-Egy zivataros téli éjjelen történt, hogy Rákóczi Ferenc, Magyarország és
-Erdély nagyfejedelme kopogtatott a határszéli kolostor kapuján.
-
-A vándorlónak a vendégszerető barátok kaput nyitottak és midőn a
-vándorló sarkantyus csizmáit elnyujtotta a tüz mellett, a barátok ilyen
-kérdéssel fordultak hozzá:
-
-– Mondd, vándor, merről jösz? Lengyelországból vagy Magyarországból?
-
-– Magyarföldről, – felelt a vándor.
-
-– Mi hir magyarföldön? Lesz-e szabadság, él-e még Rákóczi?
-
-– A szabadság meghalt és vele hal Rákóczi! – felelt a vándorló.
-
-A barátok megcsóválták a fejüket.
-
-– Ugyan honnan tudnád te azt, szegény vándorló? A szabadság él és
-Rákóczi Ferenc még mindig uralkodik Magyar- és Erdélyországokban.
-
-A vándorló erre elnevette magát.
-
-– A bujdosó, a ki itt előttetek ül, senki más, mint Rákóczi Ferenc.
-
-A derék barátok persze nem nagyon adtak hitelt ennek a beszédnek.
-
-Igen csóválgatták a fejüket, a mig az éjjel folyamán megérkezett a
-fejedelem kisérete, néhány válogatott kuruc vitéz, a kik menekülésközben
-valahol Késmárk táján verekedtek labanc-katonákkal.
-
-Csupa párducbőrkacagányos, sárgacsizmás vitéz, a kiknek vékony kis
-bajuszuk hetykén fel volt pederve és a szemük sötéten lobogott.
-
-A vitézek között volt egy olyan is, a melyik a fuvószerszámot kezelte.
-
-Ez keresztbevetett lábbal a földre ült a medvebőr-kanapé mellett, a
-melyen a fejedelem hevert és halkan fujdogálni kezdte…
-
-Valami véletlen folytán a fuvó-hangszer ott maradott a kolostorban, a
-mikor az éji vendégek hajnalhasadáskor tovább mentek.
-
-Rákóczi Ferenc hálából évek mulva egy szekér bort küldött a
-vendégszerető barátoknak hegyaljai pincéjéből, a mely bort a barátok
-békésen elfogyasztottak.
-
-Azonkivül mindig akadt valaki, a ki a régi szerszámot meg tudta
-szólaltatni, hol egy fráter, hol egy páter, – a tárogatón kivül másféle
-zenét nem igen hallottak a lipovnicai kolostorban.
-
-Most is azt fujta a szőke szakállu barát és már mint ilyenkor szokás, a
-kezek ökölbe szorultak, az arcok kipirultak és a szemek felragyogtak.
-
-– Más világ van, – sóhajtott a perjel. – Hagyj föl a muzsikával.
-
-Riminszky, a ki eddig nem igen avatkozott a dologba, most öklével az
-asztalra csapott:
-
-– Tiz akó bort küldök a kolostornak, mert, becsületemre, megérdemlitek.
-
-A legöregebb fráter – volt valami kilencvenesztendős – ilyen alkalmakkor
-el szokta hagyni a kapufülkét. Ugyan, csak nem jut eszébe a szepesi
-püspöknek éppen erre járni?
-
-Ott ült az öreg és reszkető fejjel bólongatott a melódiákra, a melyek az
-ölesvastagságu falak között felhangzottak. A poharat sem vetette meg
-ezenközben s egyszer Riminszky ur füléig hajolva igy talált szólani:
-
-– Mi ugyan csupán Istennek egyszerü szolgái vagyunk itt Lipovnicán, de
-az országut erre elviszen és mindent tudunk, a mi a környéken történik.
-
-– Mi történik, tisztelendő testvér? – kérdezte Riminszky.
-
-A vén fráter öreg szemével hamiskásan hunyoritott.
-
-– No, a nizsderi várban is történik néha valami! Ha nem csal
-horoszkópom, lovad éppen a nizsderi magaslatokról érkezett ide veled…
-
-Riminszky ur, – mert hiszen nem tagadhatta, – beleegyezőleg bólintott.
-
-– A napokban, – folytatta a vén barát, – a régi kalitkából egy madárka
-röppent ki. Erre járt Lipovnica felé, a midőn a kolostorban éppen Ave
-Máriát harangoztak. Egy kis madárka jött Nizsder felől és az országut
-néptelen és elhagyott volt.
-
-Riminszky visszafojtott lélekzettel hallgatott.
-
-A vén barát megnedvesitette öreg ajkát. A bornak egy részét bizony már
-csupán nyelvével kellett összeszedegetni ajkai körül, a hová az kifolyt.
-
-Csettintett a nyelvével s igy folytatta:
-
-– A kapu alatt éppen Fintor a podolini susztermester melegitette belső
-részeit, mert megfázott a hosszu utban. Ott kocintgattam vele e szent
-kolostor nevében, a mikor a madárka az országuton közeledett. Sárga
-vászonruha volt rajta és uszályát fölemelte kezével, a mint sietve
-lépegetett.
-
-– Nos? – kérdezte Riminszky és eltolta a poharát.
-
-– Erre jött és megállott a kolostor előtt. Mint mikor a lengyel urak
-hushagyó keddjén bolondos ruhákba öltözködve szánkáznak vagy lovagolnak
-errefelé, olyanféle maskurája volt a leányzónak, még mondtam is neki:
-hushagyó messze van, galambom.
-
-Riminszky türelmetlenül intett:
-
-– Mindegy az.
-
-– Fehér, lisztes paróka a fején, a lábán aranysarku cipő. Szuhinka, a
-lőcsei gyolcsos, a ki éppen itt etetett a kolostor előtt, ugy
-rámeresztette a szemét, hogy szinte kipottyant a szeme. Mert különben
-igen takaros fehércseléd volt.
-
-– Mindegy az, – türelmetlenkedett Riminszky.
-
-De észrevette, hogy bolondot mondott, azért hozzátette:
-
-– Azaz, hogy nem egészen mindegy. Meséld tovább, fráter, merre ment az
-aranycipős kisasszony?
-
-– Bizony az nem messzire ment, csak a kőpadig, a mely a kolostor előtt
-van, ott fáradtan leroskadt, mintha messzi utról jött volna. Szuhinka
-uram nyomban beszélgetésbe eredt vele, magam is oda-odafigyeltem, mert
-más gondom nem igen volt akkor.
-
-– Honnan jösz? – kérdezte Szuhinka uram a maskarás kisasszonytól.
-
-– Szolgálatban voltam idáig, de az urnőm elkergetett.
-
-Szuhinka uram csóválta a fejét.
-
-– Ejnye, ejnye, hát aztán ebben a ruhában szolgáltál?
-
-– Ebben, – felelt a kisasszonyka. – Mert az urnőm igy szerette.
-
-– Hát mostan hová mégy? – kérdezte Szuhinka.
-
-– Toporcra mennék, mert ott van egy öreg néném.
-
-– Hát akkor ülj föl a szekeremre, éppen arra megyek.
-
-– Nem sokára el is indultak. Szuhinka uram a kisasszonykára teritett egy
-vastag pokrócot, aztán elmentek. Sokáig nevettem magamban, hogy
-aranysarku cipőben volt szolgálatban a kisasszony.
-
-Riminszky elgondolkozott.
-
-– Ismerem azt a fránya Szuhinkát, – mormogta, – szép leánynak,
-menyecskének mindig szivesen ad helyet a szekerén.
-
-Nem igen izlett neki a bor többé, a tárogatót se hallgatta már szivesen,
-csakhamar elbucsuzott a vendégszerető kolostortól és lovára ült.
-
-Lipovnicáról Cservenka felé vette az utját.
-
-Ott a falusi csárdában hallotta, hogy a Szuhinka vásáros szekere erre
-járt és a szekeren ott ült a pokrócba burkolt leány. Szuhinka szokás
-szerint megpihent a korcsmában és vöröshagymát evett, hozzá pálinkát
-ivott.
-
-Mizsonyai Pál, a korcsmáros észrevette a leányt a szekéren.
-
-– Szép portékát árulnak a krakkói vásáron, – mondta évődve. – Nagyon
-ügyes emberek az ottani mézeskalácsosok, hogy ilyen helyre babákat
-csinálnak.
-
-Szuhinka uram vállat vont és nem igen felelt.
-
-Mizsonyai tovább évődött.
-
-– Csak arra vagyok kiváncsi, hogy kinek vette Szuhinka uram ezt a
-kékszemü mézesbabát. Magának-e, vagy másnak?
-
-Szuhinka lustán vállat vont.
-
-– Nekem van otthon feleségem. Mit csinálnék a mézesbabával?
-
-Látszott rajta, hogy igen nagyon sajnálja, hogy otthon felesége van.
-
-Riminszkyt lehangolták a Cservenkán hallott hirek. A macska tudja,
-miért, legjoban azt szerette volna hallani, hogy a lőcsei gyolcsos
-eltörte közben a lábát.
-
-Estére érkeztek Primókára, a mint Riminszky később megtudta. Szuhinka
-mindenáron tovább akart utazni, mert holdvilágos éjszaka volt, de
-fölhagyott szándékával, a mikor meghallotta, hogy a napokban erre felé
-látták csavarogni Jánosikot, a havasi rablót.
-
-– No, akkor itt maradunk, – dörmögte a leánynak, – mert se a portékámat,
-se téged nem szivesen adlak a Jánosik fogára.
-
-A leányka a korcsmáros feleségével aludt, mig Szuhinka uram a szekerén
-maradt és szokása szerint egész éjjel fűtyülgetett. Mondják, hogy
-álmában éppen ugy fütyült, mint ébren. Igy nem igen lehetett sohasem
-tudni, hogy mikor alszik az élelmes kalmár.
-
-Hajnalban már utra keltek. A nagy szekér tovagurult a primókai mély
-hegyi uton.
-
-A vizsnyai vendégfogadóban, a mely körül három országut keresztezi
-egymást, délfelé érkezett Szuhinka uram a szekerével. Éppen egy csomó
-lengyel és szepesi gyolcsos tanyázott az ivóban. Vásárokról jöttek,
-vásárokra mentek: nagy volt a kedvük, a pohár feneke sürün kopogott az
-ivó asztalán.
-
-Szuhinkának nagyon megörültek.
-
-A lőcsei gyolcsosnak mindig volt valami vidám tréfa, pajkos bolondság a
-tüszőjében. Ancsurkát a szekéren hagyta a nagy vasládák között és
-meghagyta neki, ha egy tejszemü embert lát a szekér körül ólálkodni,
-akkor lármát csapjon, mert a tejszemü ember senki más, mint a hires
-Jánosik, vásárosok fosztogatója.
-
-Mi történt, mi nem történt az ivóban, azt nem igen kell hosszadalmasan
-elmondani. A lengyel és szepesi gyolcsosok nagyon megörültek egymásnak.
-Ölelkeztek, csókolóztak és iddogáltak. Özvegy Susákné, a fogadó
-tulajdonosa egy öles termetü asszonyság, egymásután hordta ki az ivóból
-a végképpen elázott vendégeket. A szinben szalma volt a földre szórva,
-odafektette az ital legyőzöttjeit. A legutolsók között volt Szuhinka
-uram is.
-
-Midőn egy-két óra mulva magához tért, a szekerét megtalálta, de a
-szekérről hiányzott az aranycipős kisasszonyka.
-
-Riminszky izgatottan hallgatta a történetet:
-
-– Nos, elment magától, vagy elvitte valaki? Mit gondolsz Susákné?
-
-Susákné a Riminszky arcába nézett:
-
-– Én eddig nem gondoltam semmit. De most már azt gondolom, hogy a ki
-után ilyen nagyságos ur tudakozódik, mint te vagy Riminszky ur, annak
-bizvást lehet aranyból a cipellője sarka.
-
-– Ne bolondozz – felelt csendesen Riminszky. – Öreg legény vagyok már.
-Tisztára annyi az egész, hogy megigértem valakinek, hogy nem hagyom el
-ezt az árva gyereket… Gondolkozz, Susákné, nem bánod meg, hogy hová
-lehetett az a kisasszonyka?
-
-A termetes asszonyság összeráncolta a homlokát.
-
-– Sok ember megfordult itt. Honnan a manóból tudnám én valamennyinek a
-szándékát? Egyik jó szándékkal van, a másik rossz szándékkal. Még az is
-meglehet, hogy valaki ellopta a kisasszonyt. Igen értékes kék szeme
-volt, a mint egy pillanatra láttam. Legalább is annyit ér a szeme,
-mintha rubintból lett volna.
-
-Riminszky rosszkedvüen hallgatta ezt a beszédet.
-
-Estére, a mikor Podolinba ért, már olyan haragos volt, hogy kezében
-maradt a szobájának a kilincse, a midőn oda benyitott.
-
-Az öreg Mik, a ki gazdája körül forgolódott, felemelte a földről az
-eltört kilincset és megnyugtatólag mondta:
-
-– Nem baj az, nemzetes uram. Reggelre ujra a helyén lesz a kilincs. Még
-pedig olyanformán lesz a helyén, hogy onnan többé le nem törheted.
-
-Riminszky a medvebőrre dobta magát és valami különös ellágyulással nézte
-az öreg szolgát, a ki csizmájába kapaszkodott.
-
-– Tudod-e, mi történt, öreg Mik? Nyisd ki a füled, öreg! Ellopták a kis
-Ancsurkát.
-
-Mik eleresztette a csizmát és a szája tátva maradt.
-
-– Kinek kellett a mi Ancsurkánk? – kérdezte nagy megilletődéssel. –
-Ugyan kinek fájt rá a foga?
-
-– Mit tudom én, – dörmögte Riminszky. – Csak annyi bizonyos, hogy nyoma
-veszett… Öreg Mik, kedves szolgám, tudnál-e lóra ülni, mint hajdanában?
-
-– Hogyne, uram, hogyne.
-
-– Ülj hát lóra. Az éjjel holdvilágos, el nem tévesztheted az utat.
-Nyargalj Toporcra és keresd fel az öreg Marczinkánét. Ha nála nincsen
-Ancsurka, akkor már sehol sincs. Akkor már elveszett. Örökre. Elvitte
-magával valamely lengyel gyolcsos, vagy ellopták a vándorlók. Valaki
-magával hurcolta, mert hisz szép volt a szeme.
-
-Az öreg Mik mély felindulással bólongatott fejével:
-
-– Hallottam magam is valamikor, hogy szép leányokat szokásos ellopni,
-elhurcolni idegen országokba, a hol eladják őket. Némelyikért annyi kiló
-aranyat adnak, a mennyit nyom. Vajjon ez történt volna a mi
-Ancsurkánkkal is?
-
-– Ülj lóra, Mik, és járj gyorsan. Köss sarkantyut a csizmádra, hever
-elég rozsdás sarkantyu a kamarában.
-
-Az öreg Miknek már nem kellett ismételni a parancsot…
-
-*
-
-Hajnalodott, a mikor lódobogás hallatszott lenn a piacon.
-
-Riminszky ur nem igen aludt, gyorsan az ablakhoz lépett és felnyitotta
-azt. A holdvilágos térségen nyargalva jött a fehérszakállu Mik és
-mögötte a nyeregben ott ült Ancsurka. Hosszu uszályos ruhája lobogott
-utána és aranyos cipőjén megreszketett a holdsugár.
-
-Riminszky ur a következő percben odalenn volt az utcán. Két karjával
-leemelte Ancsurkát a nyeregből. Szólni nem igen tudott mindjárt. Csak
-nézte a leány fehér arcát, tündöklő szemét.
-
-Az öreg Mik a földre zörrent és nagy komolysággal jelentette:
-
-– A kisasszonyt Toporcon megtaláltam és legjobbnak tartottam mindjárt
-magammal hozni.
-
-Riminszky ur hálásan veregette meg az öreg Mik hátát.
-
-– Derék ember vagy Mik. Mondd, mivel jutalmazzam meg hüségedet? –
-kérdezte Riminszky ur.
-
-Mik a csizmája orrára nézett, mintha attól kérne tanácsot. Aztán
-csendesen mondotta:
-
-– A zárak és lakatok a házban mind a régiek. Ideje volna már ujakkal
-felcserélni a régi holmikat.
-
-– Cseréld fel, öreg Mik, annyiszor cseréld, a hányszor akarod.
-
-– Köszönöm uram, – felelt a vén szolga.
-
-– Jer, Ancsurka, jer, – szólt Riminszky a leányhoz. – Többé soha sem
-engedlek el magamtól.
-
-Felvitte az emeletre és ott a legnagyobb székbe leültette, a mely
-széknek piros bársonyból volt az ülése és a lábai aranyozott
-oroszlánkarmokban végződtek s a legenda szerint eddig benne csupán
-lengyel vojvodák ültek, nem pedig elveszett és megtalált tót leánykák.
-
-– Ülj itt Ancsurka és ha kedved tartja, soha se is kelj föl innen. Annyi
-szolgálóleányod lesz, a hány ujjad van és mindnek te parancsolhatsz.
-
-Ancsurka tágranyitott szemmel hallgatott.
-
-– Selyemből, bársonyból lesz a ruhád és szinaranyból a papucsod. Mindent
-megkapsz, a mit szád, szemed kiván. Csak itt kell maradnod mindig.
-
-Ancsurka azt hitte, hogy álmodik. Lehajtotta a fejét és titkon megcsipte
-a karját. Ébren volt, valóság mindaz, a mit hallott…
-
-Későbben Riminszky ur még azt is megkérdezte, hogy hová lett Ancsurka a
-gyolcsos szekérről.
-
-– Eluntam várni a gazdát, – felelt egyszerüen Ancsurka – és gyalog
-folytattam utamat Toporc felé.
-
-– És nem bántott senki utközben?
-
-– Bántani nem bántottak. Csak az emberek olyan furcsán néztek reám, mint
-egy kisértetre. A falusi gyerekek utánam szaladtak, a kutyák megugattak.
-Marczinkáné egy darabig nem akart beengedni a házába. Be furcsa maskara
-vagy, – mondogatta mindig. Pedig nekem nagyon tetszett a ruhám.
-
-Még mindig az a sárga bársony lovaglóruha volt rajta, a melyet a
-nizsderi várban viselt. Riminszky ur hallgatva nézte és nagyon
-kimelegedett. A következő percben lehajolt és megcsókolta az Ancsurka
-kezét.
-
-A mire Ancsurkának vérvörös lett az arca.
-
-
-
-
-X. FEJEZET.  _A kisértet megjelen._
-
-A ki Podolinban azelőtt ismerte a Riminszky-házat, ugyancsak
-elbámulhatott, ha utja véletlenül rövid időn belül arra vitte és az ódon
-háznak nyomát kereste.
-
-Mintha mindenestül elnyelte volna a föld a vén portát, a hol hajdanában
-a „vajdák“ laktak, ivással és egyéb nemes időtöltéssel várakozván az
-időre, a mig vagy itt e földön, vagy a másik világon visszanyerik vajdai
-méltóságukat. Mert a vajdaság bizonyos volt. Az egyik Riminszky –
-valamikor – sok pénzt költött arra, hogy valami lázadás-félét csináljon
-odaát Lengyelországban. A lázadást vérbe fojtották, némely
-békétlenkedőket fölakasztottak… Riminszky állitólag igy szólott volna
-akkor:
-
-– Nem baj, barátaim. A másvilágon folytatjuk a háborut. Odaát talán
-győzedelmeskedik az igazság.
-
-Megnyugodtak-e ebben azok, a kik nyakukban hurokkal lépték át a
-másvilági ösvényt, – nem tudatik. A legendák rendesen elhanyagolják az
-efféle részlet-dolgokat.
-
-Tehát a vajdák régi tanyáját elnyelte a föld és helyébe egy mosolygó,
-vidám házikót épitettek szorgalmas kezek. Azaz talán a falak
-megmaradtak, csak a régi szinüket váltották föl mással. Azelőtt komor
-zöldek voltak, most rózsaszinüek lettek. A tetőről leverték a mohos
-zsindelyt és helyébe tarka, sokszinü zsindelyt raktak. Az uj kapun
-rézkilincs ragyogott, a melyet egy görbelábu öreg ember sürün
-fényesitett. És az ablakokból a zordon vasrácsok helyett vidámságot
-jelentő világos függönyök nevettek ki.
-
-A mig az ódon ház igy megifjodott, Riminszky ur se maradt tétlenül.
-
-Elutazott Podolinból és mikor visszajött, a szomszédjai is alig ismerték
-meg. A haja megfeketedett, a bajusza gácsérformáju lett és az arca
-piros, mint a rózsa.
-
-– Ördöngős Riminszkyje – mondogatták a podoliniak. – Néhány esztendőt
-eltett annak idején az ifjuságából, hogy elővehesse, ha szüksége lesz
-rá.
-
-Hová tette Riminszky az ifju esztendőket és honnan vette olyan hirtelen
-elő, arra talán a naiv podoliniakon kivül mindenki tudott volna felelni.
-Valamely ügyes borbély officinájából vette elő a megtakaritott
-ifjuságot.
-
-Midőn Ancsurka látogatására ment Lőcsére, a hol egy egész házat bérelt
-ki a leánynak és öreg nénikéjének, a honnan majd illendő módon
-elhozhassa feleségének, négy fehér lovat fogatott a kocsijába és a bakra
-zsinóros, kardos huszár ült.
-
-– A püspök se járhat másképpen, pedig a püspöknek talán még Riminszkynél
-is több báránya van – mondták a podoliniak.
-
-Mire Fintor uram, a sánta suszter nyomban megfelelt:
-
-– A püspöknek lehet több báránya, de nem mindegyik báránynak van gyapja.
-
-A mi bizony igaz lehet, tekintve a szegény szepesi egyházmegyét.
-
-Riminszky szakitott az európai viselettel. Szárnyas kabátban,
-kürtőkalapban, lakktopánkában mindenkit láthat Ancsurka. De ugyan van-e
-Lőcsén olyan valaki, a ki zöld szattyáncsizmát hord a lábán és minden
-lépésénél finoman muzsikál az ezüstsarkantyu? De még zöld mentét,
-aranynyal gazdagon kihányva, kócsagtollas föveget se hord minden ember.
-
-A mikor üveges hintóján végigrobogott a kis falukon, a tótok lekapták a
-kalapjukat. Azt hitték, hogy maga a király jár közöttük, vagy legalább
-is annak a helytartója.
-
-A kik ismerősebbek voltak a dolgokkal, szájukkal csettintve magyarázták:
-
-– Nem született még olyan tót leány a világon, mint Prihoda Anna. A Szüz
-Mária vigyázott reá a bölcsőjében, az vezette a kezénél fogva későbben
-is. Azért nem volt szüksége Prihoda Annának az édesanyjára. Mária azt
-mondta neki: „Eregy pihenni te szegény tótasszony, eleget dolgoztál,
-kapáltál már; majd én vigyázok az árvádra.“ És a kire Mária vigyáz,
-Riminszkyhez adja feleségül.
-
-Mások nem ebből a szempontból fogták fel a dolgot.
-
-– Bolond ez a Riminszky, az Isten elvette az eszét. Minek neki Prihoda
-Anna? Egy egész vármegye minden szép leánya a felesége lehetett volna, ő
-pedig kiválaszt magának egyet. Majd megunja, majd eldobja… A legszebb
-bocskorból is rongy lesz valamikor. Hogyan vesz akkor Riminszky uj
-bocskort?
-
-De hát ezek a beszédek nem jutottak a Riminszky fülébe. Járta üveges
-hintóján Lőcse és Podolin között az országutat. A mezőkön mindenütt
-sárga virág nyilott, a réteken sárgaszoknyás tót leányok dolgoztak.
-Össze lehetett téveszteni a tót leányokat a virágokkal.
-
-A lőcseiek is nagyon büszkék voltak, hogy olyan igen nagy ur éppen az ő
-városukat választja ki, hogy onnan asszonyt vigyen. Hiába, jó izlése van
-annak a Riminszkynek. Tudja, hogy a lőcsei leányok mind szépek,
-dolgosak, erkölcsösek. Hogyha a három tulajdonság közül csak egyik is
-ráragad a kis menyasszonyra, – már pedig valamelyik csak ráragad, hisz
-az odavaló levegőt szivja, meg a vizet issza – Riminszky akkor is boldog
-ember lehet.
-
-Az üveges batár soha sem jött üresen. A hintó mögé terjedelmes láda volt
-csatolva és a ládában mindig akadt valami ajándék Ancsurkának meg
-Marczinkánénak. A legszebb ruhákat Ancsurka viselte Lőcsén, a legdrágább
-kalapjai neki voltak, selyem, bársony, brokát annyi hevert a szobájában,
-hogy akár boltot rendezhetett volna be belőle. De több esze volt, hogy
-boltot rendezett be volna, egész nap azon töprengett Marczinkánéval,
-hogy mit varrjanak ők abból a sok drága kelméből? Később erről is
-gondoskodott Riminszky ur – mintha csak az Ancsurka gondolatát találta
-volna ki – három varrónőt beállitott a lőcsei házba, azok aztán
-reggeltől estig egyebet sem tettek, mint varrták, varrták a sok drága
-kelmét. A varrónők nem fáradtak el, de a kelme sem fogyott el soha. Még
-az öreg Marczinkánénak is olyan ruhát varrtak a varrónők, hogy a mikor a
-jó asszony először felvette, meg se mert benne mozdulni. Egész nap a
-karosszékben ült – ülhetett, mert egyéb dolga nem volt – és nagyokat
-sóhajtott:
-
-– Istenkém, Istenkém, ki hitte volna? Az egyik Riminszky bocskorokat
-vett, a másik selyemruhákat. Hát olyan szép vagyok én? Hittem volna
-valaha, hogy olyan szép vagyok?
-
-Riminszky – nagyon megszelidült ez a haragos, komor férfiu –
-megsimogatta a vénasszonyka kezét:
-
-– Nagyon szép vagy, nénike! Meglátod, még férjhez is adlak. Csak várj
-sorodra, egyszer majd férjhez adlak.
-
-Marczinkáné nevetett:
-
-– Lehet, lehetséges… Hiszen ha Toporcon ebben a selyemben, bársonyban
-meglátnának, mindjárt akadna három kérőm is.
-
-Majd elgondolkozva tette hozzá:
-
-– De lehet, hogy négy is akadna…
-
-Ancsurka megsimogatta a néni arcát:
-
-– Talán öt kérőd is akadna nénike. De azért már ne menj férjhez.
-
-Riminszky ur a diványon ülve, igen nagyokat nevetett ezeken a
-bolondságokon. Szivből, igazán nevetett, mintha csiklandozta volna az
-Ancsurka hangja.
-
-Történt, hogy Riminszky Lőcséről jövet, késő éjszaka érkezett a podolini
-határba. A négy fehér ló vigan szántotta az országutat; a huszár a
-bakon, Riminszky a hintóban csendesen bóbiskolt.
-
-A mikor a város széléhez értek, a hol hajdanában kapu volt, most pedig
-rombadőlt bástyák álltak nagy szomoruságban, a lovak hirtelen
-meghőköltek, a vén kocsis káromkodva rántotta vissza a gyeplőt.
-
-Riminszky megdörzsölte a szemét.
-
-A mezőn – a Poprád irányába – fehér árnyék imbolygott tova.
-
-– Mi az? – kiáltott nyugtalankodva Riminszky.
-
-A kocsis – régifajt ember volt – megsodorta a bajuszát és kedvetlenül
-dörmögött:
-
-– Valami lelket láttak a lovak.
-
-Az ostorával a mezők felé mutatott:
-
-– Ahun megy ni. A füzesek alatt.
-
-Ekkor Riminszky is látta a fehér, imbolygó árnyékot a folyó felé
-haladni, mintha hosszu köntösü szellemalak lett volna – a köntös ködből
-és felhőből – és öleseket lépett.
-
-– A macskába! – dörmögött Riminszky. – Hát ez megint miféle babonaság?
-
-Nem igen volt ideje feleletet adni a kérdésre. A négy ló tovaragadta és
-csakhamar hazáig vitte.
-
-A rózsaszinü vidám házikó előtt félig öltözötten, nagy felidulás
-közepette állott az öreg Mik és a városi bakteroknak magyarázott éppen
-valamit, a kik lámpásaikat lóbálták.
-
-Riminszky kiugrott a hintóból.
-
-– Kezét csókolom, nemes nagy uram, – kiáltott az öreg Mik lelkendezve. –
-Csak egy perccel előbb kellett volna jönni…
-
-Riminszkynek megborzongott a háta.
-
-– Nos? – kérdezte tétovázva.
-
-– Alig egy perccel előbb, – folytatta az öreg szolga, – a kapun bejött
-valaki, bár a lakat és a zár érintetlen volt. Bejárta a házat, végigment
-a szobákon. Csupán arra ébredtem fel, hogy lépések kopognak az emeleten,
-a mely lépések senkié. Kapom a lámpást és egy vasrudat, – no mert
-zsiványokra gyanakodtam, – s a lépcsőn megtántorodtam, mert egy
-fehérruhás nőszemély a mellembe vágott. Kiáltásomra ide gyültek ezek a
-jó emberek.
-
-Klein Márton éjjeli őr megerősítette az öreg Mik szavait.
-
-– Éppen a piacon álldogáltunk, az óra egyet ütött, a kapu csendesen
-felnyilt és fehér árnyék suhant ki a házból. Társammal, Gavra Pállal, az
-árnyék után siettünk, de miután lépése nem kopogott a kövezeten, jobbnak
-véltük visszamaradni.
-
-Riminszky – nem igen volt valami félős ember – nyugtalanul nézett körül:
-
-– Részegek vagytok, emberek? – kérdezte, de csupán a maga
-megnyugtatására.
-
-Az öreg Mik némán csóválta a fejét, a mig Klein Pál éjjeli őr butykosa
-nyakát megcsavarva, azt a föld felé forditotta.
-
-– Száraz, uram, mint a „Jánosik kutja“!
-
-– Mert benned van, huncut, – szólt Riminszky.
-
-Az éjjeli őr tisztelgett alabárdjával:
-
-– Bennem sincs, jó uram. Szagold meg, légy szives.
-
-Kinyitotta a száját, Riminszky odadugta az orrát. Majd megcsóválta a
-fejét:
-
-– Hm, – dünnyögte, – ugy vélem, még ma nem ittál pálinkát.
-
-Riminszky fölment a szobájába. A sötétes folyosón fázósan nézett körül.
-
-– Vajjon mit akart itt? – dünnyögte magában.
-
-Alig hogy elaludt, nyomban felköltötte az öreg Mik.
-
-Lovas ember hozott sürgős levelet Riminszkynek. Riminszky felnyitotta a
-levelet, aztán hátrahőkölt. Megdörzsölte a szemét és ujra a levélbe
-nézett.
-
-Azt a levelet Komárominé, a nizsderi „várnagy“ irta. Röviden tudósitotta
-benne Riminszkyt, hogy a nizsderi várur meghalt. Ha a temetésén ott akar
-lenni, akkor jöjjön nyomban.
-
-– Tehát ő volt a kisértet! – kiáltotta Riminszky. – Még ki sem hült, már
-elindult kóborló utjára!
-
-Nyomban felöltözött és elindult Nizsderre.
-
-Bezzeg máskor vidáman, jókedvüen szokta megtenni ezt az utat, most a
-hideg lelte egész uton. Az üveges hintó vitte a kis tót faluba és a
-lakosok lekapták a kalapjukat a megye legelső földesurasága előtt.
-
-A lipovnicai kolostornak valamennyi harangja szólott, a mikor Riminszky
-éppen elhaladt a kolostor előtt.
-
-– Ez már a nizsderi halottnak szól, – gondolta magában Riminszky.
-
-Megállitotta a kocsit és a hintóhoz intette a kapuban gunnyasztó vén
-frátert.
-
-– Nos, mit mondanak? Mi baja volt a halottnak? – kérdezte.
-
-A kapusfráter vállat vont.
-
-– Még eddig a kivel beszéltem, mind azt mondta, hogy beteg sem volt és a
-koporsót máris elhozatta Krakkóból. Nagy márványkoporsót hozatott, a
-melyet tizenkét ló vonszolt ide. A képfaragók három hétig kalapáltak a
-várudvarban, bevésték a szokásos betüket, figurákat, képeket. Ő meg
-hallgatta azt a kalapálást. Mikor mindennel elkészültek, elküldött a
-várból mindenkit, csupán csak Pétert, a vak zenészt türte meg maga
-mellett.
-
-Péter három nap mulva megkonditotta a lélekharangot a toronyban, ekkor
-már mindnyájan tudtuk, hogy halott van a nizsderi várban.
-
-Riminszkynek valami viz nedvesitette meg a szemét.
-
-– Szegény! Tehát önkezével vetett véget életének?
-
-A fráter a vállát vonogatta:
-
-– Ki tudná azt bizonyosan? Hiszen ismered uram a dörgést: nem igen
-eresztenek senkit sem a várba. Rocskay Teofil doktor járt ott csupán. Az
-a hóbortos se mondott többet:
-
-– Örökké nem élhet senki.
-
-Hát már most hogyan lehet ebből kiokosodni?
-
-– Hát te mit gondolsz magadban, tisztelendő testvér?
-
-– Én azt gondolom, hogy délután nagy temetésünk lesz, persze a kolostor
-rendezi a temetést és utána nagy tort rendelt a halott.
-
-Riminszky a várnak kanyarodott. A vár épen olyannak látszott a völgyből,
-mint máskor. A bástyákon sohasem mutatkozott senki akkoriban sem. A nagy
-kapu kinyilott és Riminszky hintaja döngve gördült be az udvarra.
-
-Az udvar sarkában már összegyülekeztek a falusiak. Ott álltak reggel
-óta, hogy semmit se mulaszszanak el a szertartásból.
-
-Özvegy Komárominé zokogva csókolt kezet Riminszkynek:
-
-– Ki hitte volna, nagyságos uram?
-
-– Szeretném látni a halottat, – szólt türelmetlenül a férfi.
-
-Az udvar sötét hátteréből halk zsolozsma hallatszott. A lipovnicai
-barátok litániáztak ott a kegyuraság felett. Szálas gyertyák, fáklyák
-világitották meg a kápolnát, de ha háromszor ennyi lett volna, akkor sem
-lett volna elég világos a földalatti terem. A barátok sürü rácscsal
-elkeritett részben, csinos bársonyszékeken foglaltak helyet. Félig
-ébren, félig szundikálva mormogták az imát. A kápolnában senki sem volt.
-
-Riminszkynek halkan megpendült a sarkantyuja, a mikor lassu léptekkel a
-középen álló koporsó felé közeledett.
-
-És erre a sarkantyupendülésre mintha valami halk fuvalat meglobogtatta
-volna a gyertyákat és meglebbentette volna a szemfödőt.
-
-Hatalmas márvány-szárkofágban feküdt a nizsderi várur.
-
-Sokkal magasabban feküdt, semhogy valaki elérhette volna. Riminszky
-felágaskodott és figyelmesen végignézte skarlátpiros középkori
-öltözetben fekvő halottját. Finoman sodrott aranypáncél volt a melle
-felett és hosszu egyenes kard, hüvely nélkül feküdt mellette. (Nem is
-volna rossz, hogy ha hirtelen fölébredne és szétütne a koporsó körül a
-pallossal!) Tollas, aranyozott sisak a fején és hosszu sarkantyus
-szattyán-topánka a lábán. Ugy feküdt ott, mint egy középkori ifju
-király. Az arca semmit sem változott halálában, csak mintha valami
-kemény, szigoru vonás rajzolódott volna az ajka mellé.
-
-– És a halottat senki sem őrzi? – kérdezte Riminszky halkan özvegy
-Komárominétól. – Fegyveres testőröket kellett volna ideállitani, a hogy
-az dukál. A halottakra vigyázni szokás. Nem azért, mintha éppen
-elszöknének – habár már előfordult az is.
-
-– Az első éjszaka – felelt suttogva Komárominé, – két nizsderi legényt
-állitott ide, meg egy vén embert, a ki a legényekre vigyáz. Éjfélkor
-valamennyien elszöktek, mert az egyik bolond fejjel azt mondta, hogy a
-halott felnyitotta a szemét és parancsolóan pillantott az ajtó felé.
-Reggelig nem is nagyon merészelt senki belépni a kápolnába.
-Főtisztelendő Timóteusz atya volt az első, a ki szentelt vizzel a
-kezében, ide belépett. És Timóteusz atya is megcsóválta a fejét.
-
-– Siessünk a temetéssel, – ajánlotta az atya, – mert a halott
-visszakivánkozik a földre.
-
-Riminszky félfüllel hallgatta ezt a babonás asszonyi beszédet.
-Körüljárta háromszor-négyszer a szárkofágot, de nem vette magának azt a
-bátorságot, hogy fölebb kapaszkodjon a lépcsőkön. Hátha megmozdul az a
-széles pallos a halott kezében! Riminszkynek is csak egy nyaka volt.
-
-A mikor a kápolnát elhagyta, az udvaron doktor Rocskay uramba botlott.
-Megkapta a doktor vállát:
-
-– Nos, mi a halál oka? – kérdezte Riminszky.
-
-Rocskay Teofil kiszabaditotta magát a Riminszky kezéből. Az ujjával a
-szívére bökött:
-
-– Itt volt a baj. De hát vajjon miért kérdi Riminszky uram éppen tőlem a
-halál okát? Kérdje önmagától és hamarabb kap feleletet.
-
-Riminszky fejcsóválva nézett a hóbortos doktor után. Az egyenesen a
-kápolnába ment és Riminszky csakhamar látta, hogy a barátok valamennyien
-kiszállingóznak a kápolnából. Később a doktor bezárta a kápolna kapuját
-és a kulcsot hosszu kabátjába rejtette.
-
-Riminszky mint egy alvajáró bolyongott a várban, a hol ezelőtt annyira
-otthon volt.
-
-Nagy csodálkozással tapasztalta, hogy azok az ajtók, a melyek valamikor
-Erzsébet lakosztályába vezettek, mind be vannak falazva. A mikor
-megkérdezte, hogy kinek az intézkedésére történt ez, azt a választ
-kapta, hogy ez volt utolsó intézkedése a várurnak. Akkor már felöltözve
-feküdt a koporsóban és hüséges embereitől sorjában elbucsuzott. A mikor
-a kőmivesek berakták az ajtókat, ablakokat, a várur magához intette a
-vak trombitást.
-
-– Huzd meg a harangot, – mondta neki.
-
-A harang megkondult a toronyban és ezalatt meghalt a nizsderi várur.
-
-– Bizonyosan meghalt? – kérdezte önmagától. – Attól a hóbortos
-asszonytól még az is kitelik, hogy tréfát űz a halálból.
-
-Dél elmult és a hegyoldalon kanyargó ösvényeket mindig sürübb tömegben
-lepte el a környék népe.
-
-Sokan még Lengyelországból is eljöttek, a hol hallottak az excentrikus
-várurról, a ki némelyek állitása szerint férfiu volt, mások pedig azt
-állitották, hogy nő. Ki tudott volna eligazodni a mendemondákon. Csak
-annyi volt bizonyos, hogy most meghalt a szeretett várur és temetése
-nagy látványossággal van összekötve.
-
-A várudvaron gyászruhás vitézek sürögtek-forogtak. A lépcsőkön apródok
-álltak és páncélos, dárdás vitézek segitették le a környékbeli
-asszonyokról a kacabajkát. Mindezt még az elhunyt várur rendezte,
-intézkedvén temetése minden részletéről. A váron kivül már rakták a
-máglyákat, a hol egész ökröket, bárányokat sütnek a köznépnek. A
-pincéből szünet nélkül guritották fel a boros-hordókat a pincemesterek
-és a földszinti nagy lovagteremben, a melyet négy óriási oszlop tartott,
-a szolgálók végtelen abroszokat kezdtek fölteregetni. A konyhában akkora
-tüz, mint tán a pokolban sem nagyobb és mindenféle kellemes illatok
-tekeregtek a levegőben, érdeklődést ébresztve még azokban is, a kik
-jóllakva indultak el hazulról. Hát még mennyire érdeklődtek azok, a
-kiknek gyomruk történetesen üres volt, mint a legtöbb temetés-látogatóé.
-
-A lipovnicai barátok se huzták a szertartást végtelenig. Elmondtak
-mindent, a mit ilyenkor szokás, – hátul csendesen piszmogott néhány
-vénasszony és érzékeny lelkü cseléd.
-
-Riminszky közvetlenül a koporsó mellett állott néhány megyei
-honoráciorral, földesurasággal, a kik idejében tudomást szereztek a
-temetés órájáról. Megszokott diszruhája volt rajta, csupán a jobbkarján
-sötétlett egy gyászszalag.
-
-Ugy állott, hogy pillantása éppen a halott arcát érte. Mozdulatlanul,
-leskelődve figyelte azt az arcot:
-
-– Nem, Wart Erzsébet, – gondolta magában – nem fogsz tuljárni a
-Riminszky eszén.
-
-A halott arca meg se mozdult.
-
-– Ismerem csalafintaságod, Erzsi, – gondolta tovább. – Kiváncsi voltál a
-saját temetésedre, mint már annyi sokan. De engem nem tehetsz bolonddá.
-
-A papok énekeltek és a halott csendesen feküdt.
-
-Egyszerre csak azt veszi észre Riminszky, hogy vagy egy tucat markos
-ember emelgeti a márványszárkofág több mázsa sulyu fedelét.
-
-Az óriási márványdarab csendesen himbálózva emelkedik a levegőbe. Rajta
-márványból faragott vitézi sisak, páncél és kard.
-
-Emelik-emelik a koporsófedelet, még egy perc és örökre eltünik az élők
-elől a nizsderi várur.
-
-Riminszky ekkor nem tarthatta tovább is vissza megrázó felindulását.
-
-Egyetlen szökéssel az emelvényen termett, ott, a hol a halott feje
-feküdt biborpárnán.
-
-– Erzsébet! – hörögte – ne hagyj itt.
-
-Mintha valami derüs napsugár röppent volna ebben a pillanatban a halott
-arcába. De csak egy másodpercig tartott jég-arc mosolygása. A következő
-percben zökkenve ereszkedett le a szárkófág födele, örökre eltakarva a
-nizsderi várurat. Lakatosok nyultak szerszámaikhoz és kalapálva zárták
-le karvastagságu csavarokkal a koporsó födelét. Onnan már nem jöhet
-vissza, a ki odabenn rekedt.
-
-A gyászoló gyülekezet lassan elhagyta a kápolnát: a gyertyák, fáklyák,
-tömjén fullasztó levegőjéből sietett mindenki szabadulni.
-
-Mindenki rangja szerint igazodott. Nem volt semmi zavar. A köznépnek nem
-jutott eszébe a lovagterembe menni, az urak pedig csak messziről
-szemlélték az ökörsütést.
-
-A kiürült kápolnában nem maradt más senki, csak Rocskay Teofilusz
-doktor.
-
-A doktor megvárta, a mig a mormoló hangok mindinkább eltávolodtak, aztán
-neki fogott a munkának. Vésővel és kalapácscsal dolgozott. Annyira
-sietett munkájával, hogy homlokáról sem volt ideje letörülni a
-verejtéket.
-
-A véső és kalapács fáradhatatlan munkájának meglett az a következménye,
-hogy a szárkófág oldala megmozdult. Csendesen ajtó nyilott a koporsó
-oldalán és az ajtón először egy pár hosszu sarkantyu, majd a hozzája
-tartozó skarlátszinü ruházatu vitéz is megjelent.
-
-Ott állott Wart Erzsébet a kápolna közepén. Vérből, husból volt és ép
-minden porcikája.
-
-– Köszönöm, doktor ur, – szólt kinyujtózkodva. – Nem igen birtam volna
-már odabenn egy negyedóráig sem.
-
-A doktor nem felelt. A kinyitott márványajtót igyekezett visszaállitani
-helyére a szarkofág oldalán. De mivel egyedül nem igen birt vele,
-felkiáltott végtére:
-
-– Ugyan, nagysád, segithetne a koporsója elzárásánál!
-
-Az izmos Erzsébetnek csakhamar sikerült az, a mivel a doktor hiába
-próbálkozott.
-
-Ott állott a koporsó érintetlen mozdulatlanságban, mintha örök álmára
-készülne benne valaki.
-
-Lépések hallatszottak az udvaron. A léptek egyenesen a kápolna felé
-közeledtek. Wart Erzsébet egyetlen szökéssel eltünt a kápolna
-hátterében, a hol hosszu bársonyfüggöny takarta el a falat.
-
-Riminszky jött vissza. A jó ur igen keserves állapotban volt, megszökött
-a torból és fáradtan ült le a szárkofág lépcsőjére.
-
-A doktor ügyet sem vetett rá. Jéghideg nyugalommal indult az ajtó felé.
-
-– Doktor, te kősziv, – kiáltotta elkeseredve Riminszky, – maradj itt
-velem!
-
-– Dolgom van, – felelt Rocskay.
-
-– A manóban! Az a dolgod van, hogy itt vagyok én, gyógyits meg.
-Kinevezlek háziorvosomnak. Tudod, hogy ez nagy hivatal, zsiros,
-irigyelt… No, gyere, ülj ide és próbálj meggyógyitani.
-
-A doktor komoly arccal jött vissza. Előbb a pulzusát tapogatta meg
-Riminszkynek, aztán a szivére nyomta a kezét.
-
-– Baj van, amice. A masina odabenn ugyanis rendetlenül dolgozik. Jó lesz
-óvakodni a bortól, szivartól, zsiros pecsenyétől és egyéb gyomorrontó
-csemegéktől.
-
-Riminszky dacosan tolta el a doktor kezét:
-
-– Bolond kend, – mormogta komoran. – Mostanában akarok megházasodni,
-hogyan lehetnék tehát beteg.
-
-– Nono, ismételte Rocskay. A masina rendületlenül dolgozik. És az a
-legnagyobb baj, hogy nincsen olyan cigány, a ki ezt meg tudná reperálni,
-ha elromlott.
-
-Riminszky begombolta a kabátját.
-
-– Visszavonom: nem kell ilyen emberháziorvosnak. Menjen a pokolba az ur
-az ijesztgetésével. Én ugyan nem félek semmitől.
-
-Rocskay csúfondárosan nevetett:
-
-– Dehogy is fél. Egy kis szivszorultságtól is jobban fél, mint tizenkét
-medvétől.
-
-
-
-
-XI. FEJEZET.  _Merre jár a kisértet._
-
-Lenn a völgyi falucskában már hajnalt kukorikoltak a kakasok, a nizsderi
-várban és a vár alatt még mindig tartott a halotti tor.
-
-A vár pincéi kifogyhatatlannak látszottak, a pincemesterek
-fáradhatatlanul guritották fel a hordókat. Uj máglyákat raktak, uj
-ökröket huztak nyársra. A konyhán előlről kezdték a sütést-főzést.
-
-Az utolsó Kavaczky virágkora óta üres volt a nizsderi vár, vendég
-elkerülte, konyháján csak éppen szokásból raktak tüzet. Most egyszerre
-fölelevenedni látszott a régi várélet, csakhogy fájdalom, mindenki
-tudja, hogy nem tart tovább, mint egy-két napig. A csata sebesültjei
-ekkorára ismét magukhoz térnek, kipihenik kialuszszák magukat még
-Nizsderen és ismét olyan csendesség lesz, mint ezelőtt volt.
-
-Honeczkyék – a hiresek – Lestyenszky Kázmér Gácsországból, Lukai, az
-eperjesi légátus tartották legtovább a tort.
-
-A nagy lovagteremből már mindenki elpusztult, a cselédek aludtak,
-kidőltek, csak az országos korhelyek nem adták be a derekukat.
-
-Negyedik napon a félhomályos lovagteremben egyszerre különös nesz üti
-meg az ivók fülét.
-
-A terem fekete falára ragyogó betükkel vetette egy láthatatlan kéz:
-
-– Menjenek kendtek már a pokolba!
-
-Lukai fölhevülten vágta a földhöz a poharát:
-
-– Boszorkányság, – kiáltotta. – Hamar hozzatok tömjént, majd elfüstölöm
-én innen az ördögöt, hogy békén mulathassunk.
-
-A többiek savanyu arcot vágtak. Egyszerre nagyon szolgálatkész lett
-valamennyi. Mind tömjénért akart menni.
-
-– Hohó, – szólt a legelső, a helyzet magaslatára emelkedve, – az eszme
-enyém volt, én hozom a tömjént.
-
-És hosszu lábaival megelőzve a többit, legelsőnek hagyta el a várat.
-
-Igy aztán a legutolsó borozók is elhagyták a nizsderi várat.
-
-A hatóság a végrendelet iránt érdeklődött, de ekkor előállott Rocskay
-Teofil és irásokkal igazolta, hogy a nizsderi vár haszonélvezeti joga az
-övé. Aztán pedig alapitványé legyen, – boldogtalan nők alapitványa.
-
-Miután Rocskay uram állitását kétségen kivül igazolta, lassan kezdték
-volna elfelejteni a hóbortos nizsderi várurat. Utóvégre mit is
-emlegettek volna rajta oly sokat!
-
-De a nizsderi várur nem hagyta magát elfelejteni. Kisértet lett belőle,
-mint a környéken mondták és a márvány-koporsóból ki-kijött, a mikor
-senki sem várta.
-
-Legelőször Lipovnica és Cservenka között találkoztak vele az országuton
-jámbor tót emberek.
-
-Ugyanaz a ruha volt rajta, a melyben a koporsóban feküdt, a kezében
-hosszu hegymászó-bot és sietve ment a hegyeknek fölfelé. Igen sürgős
-dolga lehetett, mert nem fogadta a tótok köszönését, holott életében
-igen nyájasan bánt velük.
-
-Skarlát-ruhás alakja csakhamar eltünt a hegyoldal fenyőbokrai között.
-
-A tótok tátott szájjal bámultak utána… Aztán futni kezdtek. Futottak,
-futottak, talán még most is futnának, ha Cservenkán nem jön velük szembe
-a szogabiró kocsija.
-
-De szembe jött szolgabiró és a tótok nyomban előadták neki a dolgot.
-
-Angyalffy György, az akkori lublói főbiró figyelmesen hallgatta meg
-tótjait.
-
-Mellette ült a kocsiban a segédje, annak odaszólt:
-
-– Mindinkább bonyolódik a dolog. A mult héten komoly, szavahihető
-emberektől hallottam ilyesmit, most pedig ezek a jámborok állitják.
-
-– Tán még most is mernétek esküdni arra, a mit mondtatok? – kérdezte a
-tótok felé fordulva.
-
-– Megesküszünk pan szolgabiró! – felelték egyhanguan a tótok.
-
-A kisértet pedig nem maradt meg a lublói vár környékén. Másfelé is
-feltünedezett.
-
-Kóborolt, bolyongott a vidéken; a tótok eleinte rettegtek tőle, mint
-minden másvilági lénytől, de később csaknem megbarátkoztak vele. Igen
-jóindulatu, csöndes kisértetnek bizonyult.
-
-Riminszky néha hallotta a kisértetről szóló hireket, de mert személyesen
-nem látta, csóválta a fejét és nevetett az egész dolgon.
-
-– A tótok képzelődnek. A tótoknak mindig kell valami, hogy
-foglalkoztassa a fantáziájukat, mert igen fantaszta, álmodozó nép a
-szláv nép. Egyszer a szentek járnak közöttük emberi alakban, másszor a
-halottak jönnek vissza. Pedig, a kik odalenn vannak, nagyon jó helyen
-vannak.
-
-Igy beszélt addig Riminszky ur, a mig csak hirből ismerte a dolgot.
-
-Különben is egyéb ügyei voltak, mint mindenféle bolondos kisértettel
-vesződni. Közeledett az esküvő napja. Lőcsén éjjel-nappal varrtak a
-varróleányok. Asztalosok kalapáltak, furtak, faragtak a podolini házban
-is. Az öreg Mik fényes uj lakatokat tett fel mindenhová és naphosszat
-gyönyörködött a különös závárokban. Néhány kitünő angol lakathoz jutott
-gazdája nagylelküsége folytán és miután részeire bontotta a lakatokat,
-meggyőződött arról, hogy azok jobbak minden eddig ismert lakatnál.
-
-A podoliniak lassan beletörődtek a dologba, Riminszky megbolondult
-vénségére; mindenkinek szabad egyszer megbolondulni egyiknek előbb,
-másiknak később.
-
-A közvélemény hamar megnyugszik, ha nincs, a mi izgassa. Itt pedig
-megnyugodhatott. A Riminszky menyasszonyáról mindössze annyit tudtak,
-hogy helyes, finom kisasszonykának nevelték attól a naptól fogva, hogy a
-Riminszky-házba betette a lábát. Először nyomban piros bocskorkákat
-kapott; a többinek Fintor uram, a cipész, az elmondhatója, a ki halála
-napjáig emlegeti, hogy milyen kényes volt az egyszerü tót leányka, a
-mikor az első pár cipőhöz mértéket vett a lábáról.
-
-– Mintha már akkor is a Riminszky jövendőbelije lett volna.
-
-Az esküvő előtti héten, – nyárba hajlott már az idő és szénaillattal meg
-juhturószaggal volt tele az egész Szepesség – Riminszky Lőcséről jövet,
-megpihent a toporci határcsárdánál. Talán eszébe sem jut neki
-megállitani büszke hintaját, ha észre nem veszi, hogy bár éjfélre járt
-az idő, a csárdában világosság volt és valami reszketeg trombitaszó
-mormogott az alacsony ablakok mögött.
-
-Egyszerre – maga sem tudta hogyan – megkivánt egy ital bort, a rongyos
-csárda borából, bár otthon aszut ihatott volna; megkivánt egy rongyos
-vándor muzsikást és főként szerette volna, még egyszer legénységében, a
-tenyerével ütögetni a csárda füstös mestergerendáját.
-
-Ezután ugyis vége – gondolta magában jóleső szomorusággal, – otthon ülök
-feleségem szoknyáján.
-
-(Ilyen lágyan is gondolkozott néha Riminszky ur, bár ezt róla senki sem
-tételezte volna fel.)
-
-A négylovas hintó bekanyarodott a csárda kopár udvarára. A huszár
-leugrott a bakról – hetyke abuji gyerek volt – és a kardja tokjával
-megzörgette a korcsma ajtaját.
-
-– Hé, csapláros – kiáltotta. – Bujj elő! Vörös betüvel irták neked ezt a
-napot a kalendáriumba, bár semmiféle ünnep nincsen.
-
-Riminszkynek tetszett az ilyen beszéd. Megsodorta a bajuszát.
-
-– Csak keményen, Peti fiam.
-
-A huszár megrugdalta az ajtót és a csaplár előbujt. Jámbor zsidóember
-volt, a ki a nyavalyás hegyháton csak ugy tudott megmaradni, hogy mind a
-tiz körmével a rögökbe kapaszkodott. Különben rég elfujta volna valami
-szél a hegyről – vagy pedig elüldözte volna a nyomoruság. Négyrét
-hajolt, a mikor a hintós uraságot meglátta. Tudta, hogyne tudta volna,
-hogy ki ez az uraság odabenn a kocsiban. Tán a tetőt is felgyujtotta
-volna, ha Riminszky éppen azt parancsolja.
-
-– Ki mulat odabenn? – kérdezte Riminszky szigoruan. – Nem tudod, hogy
-tilos éjszakának idején devernyálni?
-
-A zsidó kezét-lábát mozgatta:
-
-– Könyörgöm, méltóságos ur, csak egy vak muzsikus iszik magában. De
-aranypénzzel fizet. Valódi jó aranynyal. Szegény ember vagyok,
-esztendőszám nem látok aranyat. Miért ereszteném tovább a jámbor
-muzsikust, a mikor máshol is csak találna csárdát.
-
-– Nono – dünnyögte Riminszky. – Valami rosszban járó ember lesz ez a te
-muzsikusod. Majd a szeme közé nézek.
-
-Kiváncsiságtól ösztökélve nyitott be az ivóba, a melyben egy árva mécses
-pislogott. A fal mellett a lócán egy bolyhos, fehér ember ült, a lábánál
-fényes szemü fekete kutyácska. Riminszky nyomban megismerte:
-
-– Hé, Péter bátya! – kiáltott fel. – Megismered-e a hangom. Mi szél
-vetett ide?
-
-A világtalan ember fölemelkedett a lócáról:
-
-– Kezedet csókolom, Riminszky uraság. A kutyám vezetett ide, mert most
-az gondoskodik rólam, mióta árva lettem.
-
-– Hát az aranyakat is a kutyádtól kapod?
-
-A vak ember megvakarta a fejét.
-
-– Jaj azok az aranyak! Bár már ne volna egy fia se belőlük. Azok az
-aranyak kergetnek engem, nem hagynak nyugodni békességesen. Mert tudd
-meg uram, hogy mikor temetés volt nálunk, valaki egy zacskó pénz nyomott
-a markomba és szónélkül kitessékelt a várból. Mentem volna magamtól is,
-mert mit is csináltam volna tovább uraság nélkül? Meghalt az uraság, oda
-a szolgaság. Hát mentem…
-
-A mikor Lipovnicára érek, belenyulok a zacskóba, hogy majd egy kis italt
-veszek rajta, hát a korcsmáros zsandárt, tolvajt kiált! Itt van egy
-ember a Jánosik bandájából! kiáltozta legharsányabban! Én pedig
-megtudtam, hogy a zacskóban csupa aranypénz volt.
-
-Én se voltam lusta. Látni nem látok ugyan, de a lábam még elé jó. Neki
-az országutnak, a hegyeknek. Engem bizony ne bántson senki azért, hogy
-egy zacskó aranypénzem van.
-
-De uram, nem tudtam nyugodni, nem tudtam aludni, nem tudtam megpihenni.
-Amerre mentem, a hol megfordultam, mindenütt rablónak, zsiványnak
-tartottak.
-
-Már éppen a Poprádnak akartam menni. Jaj be szépen csalogatott,
-hivogatott a kutya folyó! A jó sorsom ekkor összehozott egy vak
-koldussal. Annak két kutyája is volt, a melyik vezette. Velem egy se
-volt, megvettem tőle az egyik kutyát.
-
-– Erre rábizhatod magad, – mondta a koldus, – ez csak olyan helyre
-vezet, a hol nem kell zsandártól tartani. Ez a kutya az utszéli árkokat,
-meg a rejtett csárdákat szereti. A másikat azért tartom meg, mert ez meg
-vásárokra, sokadalmakban szeret kóborolni. Ez a kutya, a mit neked adok,
-eddig csak ugyis kárára volt a mesterségemnek.
-
-Igy jutottam én a toporci csárdába, nemes Riminszky uram. Itt nem csap
-lármát a csárdás, ha aranypénzzel fizetek neki; mert az aranypénz
-valódi. – De azért már szeretném, ha egy se volna belőle.
-
-Riminszky nevetett is, meg a fejét is csóválta ennek a tragikomikus
-történetnek a hallatára.
-
-– Hát aztán hol tartod az aranyaidat, hogy eddig el nem vették tőled?
-
-– Azt nem mondhatom meg, uram – felelt komolyan Péter zenész. – Ha
-fizetni kell, a kutyám fizet helyettem. A szájából kiejt egy aranypénzt;
-a mi visszajár, azt is szájába veszi. Hány liter bor van fizetni való,
-korcsmáros?
-
-– Tizenkettő, tekintetes ur – felelt arcátlan nyugalommal a csárdás.
-
-– Fizess, Filkó! – szólt a trombitás és a kis fekete kutya kimászott az
-asztal alól s egy kerek aranypénzt ejtett az ivó keményre vert
-pádimentumára.
-
-A korcsmáros hamarosan számolt. A kutya szájába vette a visszaadott
-pénzt és hallgatva ült vissza vak gazdájához.
-
-Riminszkyt módfelett mulattatta ez a dolog. Különben is igen jó kedve
-volt. Igen nagyokat kacagott és utána mélyen elhallgatott.
-
-– A macska tudja, mi van ma velem? – mormogta, közelebb huzva székét a
-trombitás asztalához. – Ma ugy szeretek mindenkit, hogy legjobban
-szeretném megölelni az egész világot. Téged is, Péter, a kutyádat is,
-Péter. Fujj egy nótát, öreg, azokból a régiekből, a mikor még Kavaczky
-ur verte a sarkantyus csizmáját a gerendához meg a pádimentumhoz!
-
-– Kavaczky ur, – mormogta az öreg – nagyon jó ur volt.
-
-A szájához illesztette a vén, horpadt hangszert és fujni kezdte. Mintha
-a Kavaczky nevének az emlitésére megmozdult volna valami láthatatlan
-verkli-szerkezet odabenn a trombitában, a kürtből a Rákóczi dallamai
-tódultak ki. Fujta az öreg elboruló arccal, Riminszky pedig fejét öklére
-támasztva hallgatta.
-
-– Mégis csak más világ járta – mormogta, mikor a nóta elhallgatott.
-
-Egy percig a mécses lángjába mélyedt a tekintete, aztán duhajon az
-asztalra csapott:
-
-– Egy hordó bort ide, korcsmáros.
-
-Két perc mulva az ivó közepén állott a bor. Riminszky előparancsolta a
-legnagyobb ivóedényeket, a melyek a csárdában voltak, kétliteres
-üvegeket. Az egyiket a trombitás elé állitotta, a másikból maga ivott.
-
-– Igyál, Péter… Mintha Kavaczky urral innál.
-
-A vak ember fölemelte a hatalmas üveget és le sem tette addig, a mig egy
-korty maradt benne. A szájával lefelé forditotta az üveget és egy csepp
-sem jött ki belőle.
-
-Riminszky nevetett ezen és habozás nélkül követte a trombitás példáját.
-
-– Tartsd ide a kezed! – szólt a vén emberre.
-
-Az üveg száját a Péter tenyerébe forditotta. Abban az üvegben sem maradt
-egy csöpp bor sem.
-
-A világtalan zenész kifejezéstelen arcára mintha valami rendkivüli öröm
-szállott volna.
-
-– Igy volt uram, bizony igy volt! – dohogta, mintha életének
-legkedvesebb emlékei jutottak volna eszébe. – Akkoriban még láttam is
-egy nagyon keveset. Láttam Kavaczky urat. Nem is bánom, hogy azóta már
-semmit sem látok. Mi az ördögöt láttam volna?
-
-Riminszky töltött és ivott. Péter egy tapodtat se maradt mögötte.
-Versenyt ivott Riminszkyvel.
-
-– Ördögöd van, Péter – mondta egyszer Riminszky, megtörülve verejtékező
-homlokát. – Másféle ember a helyedben már régen az asztal alatt ülne.
-
-– Te sem ülsz az asztal alatt, uram!
-
-Riminszky erre megint dohogott valamit. Az arca már tüzes volt, a szeme
-vérben forgott.
-
-– Pedig valamit kérdezni akartam tőled, Péter, most magunkra vagyunk. A
-kocsis, meg a hajdu részeg. Talán ellopják a lovaimat, azt sem bánom
-most… Semmit sem bánok. Mit ér nekem már az egész világ!
-
-Ujra az asztalra ütött. A korcsmáros betoppant.
-
-– A legerősebb pálinkádból, szomszéd, – parancsolta Riminszky. – Ez a
-csiger nem nekünk való! Add a hajdumnak, kocsisomnak.
-
-A csapláros alázatosan mosolygott.
-
-– A minap lengyelek jártak erre és egy nagy butykost itt felejtettek.
-
-– Ide vele! – harsant föl Riminszky. – A lengyel pálinkában van tüz, van
-erő, van benne fantázia. A lengyel pálinkától vagy véreset álmodol, mint
-egy csatatér, vagy fehéret, mint egy menyegző. Középut nincs. Én ma
-fehéret fogok álmodni.
-
-A világtalan ember erre csak csendesen emelgette magát:
-
-– Az álmoknak nem parancsolsz, Riminszky ur.
-
-– De igen. Mindig azt álmodom, a mit akarok. Még az apámtól tanultam,
-hogy este lefekvés előtt csak itallal és asszonynyal szabad foglalkozni.
-Fájdalom, itt nincs asszony. Mert később arról álmodik az ember.
-
-– Helyes, helyes – bólongatott a vak ember. – Kár, hogy itt nincs
-asszony.
-
-A csapláros a pálinkával a szobába lépett. Lapos, nagy üveg volt az,
-szalmába, vesszőbe fonva. Ökölnyi ólomfeje volt és nagy pecsétek lógtak
-a nyakán, mint valami dekrétumon.
-
-Riminszky próbálta kibetüzni a pecsétek felirását, de nem igen ment
-neki.
-
-– Szaniszló király pincéjéből való, érzem a szagáról, – szólt a vak
-ember. – Kavaczky ur mellett a szagáról tanultam megismerni mindenféle
-italt.
-
-– No hát igyunk Szaniszló király égett borából – kiáltott fel Riminszky.
-
-A trombitás egyre fujta Kavaczky nótáját, Péter bátyó ivott, de
-lassan-lassan rajta is erőt vett a nehéz pálinka, mint akár Riminszky
-uron. A trombitát le-letette, nagyokat szuszogott és olykor beszédeket
-intézett a kutyájához, mintha legalább is az öregapjához beszélgetne. A
-kutya figyelmesen hallgatta a szónoklatot és bizonyára felelt is volna
-rája valamit, ha felelni tudott volna.
-
-Riminszky ur egyszer elérkezettnek látta az időt, hogy megkezdje annak
-az elmondását, a mi egy darab idő óta a begyét nyomta.
-
-– Péter bátyó – kezdte – mi már nagyon régen ismerjük egymást. Együtt
-voltunk rossz napokban, jó napokban. Meg fiatalabb is voltam, meg kend
-is fiatalabb volt, a mikor megismerkedtünk.
-
-– Akkor még láttam is valamicskét, – mormogta a vak ember. – Az arcodra
-még emlékszem, nemes uram. Nagy, bozontos fekete hajad volt. Nagy,
-bajuszod, mint egy kandurnak. A szemed fényes, mint a medvéé. Jól
-mondtam-e?
-
-– Ugy van, ugy van, Péter bácsi, de még ma sem vagyok sokkal öregebb. A
-macska tudja, valahogy takarékoskodtam az időmmel. Nincsen olyan ember a
-határban, a kit földhöz ne vágnék; nincsen olyan menyecske, a kire ne
-kacsintanék, ha akarnék.
-
-– Az a menyecskék dolga, – zörgött Péter. – Én már nem igen tudok
-különbséget tenni asszony meg férfi között.
-
-– Hallgass ide, Péter. Azt kérdezem én tőled, öreg, sok mindent
-tapasztalt embertől, hogy igazán meghalt-e az, a kit mi a nizsderi
-várban eltemettünk? Halott volt-e az, a kit a koporsóba tettünk, vagy
-pedig élő? Igaz-e, hogy itt kisért a környéken?…
-
-Péter Riminszky ur felé forditotta az arcát és nagyot hallgatott.
-
-– Mit akarsz tudni, nemes uram? – kérdezte csöndesen.
-
-– Azt, hogy hol van a nizsderi várur, ha ugyan megvan még valahol a
-nizsderi várur?
-
-A vak ember fölemelte a karját és Riminszky feje fölött mutatott a szoba
-hátterébe:
-
-– Ottan, a hátad mögött, nemes uram.
-
-Riminszky megfordult. Mintha villám érte volna, meredten, mozdulatlanul
-maradt egy percig. Aztán hörögve fölugrott.
-
-– Hé, korcsmáros, korcsmáros! – orditotta.
-
-Az alak pedig mozdulatlanul állt.
-
-Skarlátpiros középkori ruha volt rajta, a fején aranyos sisak és
-könyökével arra a hosszu meztelen pallosra támaszkodott, a mely olyan
-volt, mint a régi hóhéroké.
-
-Nem szólt, csak állott mozdulatlanul és Riminszkyre függesztette szürke,
-jéghideg szemét.
-
-– Eljöttem veled leszámolni, Riminszky, – mondá mély, zengő hangon.
-
-Riminszky eltakarta az arcát. Mintha a hideg rázta volna, vacogott a
-foga.
-
-A vak trombitás csöndesen kibotorkált a szobából annál a szijnál fogva,
-a mely a kutyája nyakában volt.
-
-– Riminszky, tudod mivel tartozom neked és mivel vagy adósom nekem?
-
-Riminszky, a nagy bozontos ember szepegve állott a sarokban, mint egy
-gyerek.
-
-– A szeretőm voltál, az életem voltál, mindenem voltál és megcsaltál,
-elhagytál.
-
-– A mióta ismertél, tudtad, ki vagyok. Asszony, a kiben három férfinak a
-bátorsága, szive és esze szorult. Senki sem tudta, csak te, hogy gyémánt
-vagyok, nem pedig sárgolyó.
-
-– Hóbortos voltam, mert az akartam lenni a kedvedért. Éltem
-szeszélyeidnek, rabja voltam szenvedélyednek, – mindened voltam. Mivel
-fizettél ezért?
-
-– Elhagytál, megcsaltál. És a kiért eldobtad az én gyémánt szivemet, az
-egy darab sár. Egy kis nőstény macska, a melyet csak véletlenül nem
-dobtak a folyóba akkor, a midőn a világra jött.
-
-– Ellöktél, pedig tudtad, hogy nem nyugszom bele abba, hogy többé ne
-szeress. Kinevettél és kigunyoltál, pedig tudtad, hogy inkább tőrt
-verhettél volna a mellembe, azt is inkább türtem volna. Még csak annyiba
-se vettél, mint egy elkergetett rossz cselédet, – az utamat is
-elfelejtetted kiadni. Csak elmentél, hogy soha többé vissza ne jöjj.
-
-– Kázmér, az egész életemről számolok most veled. Arról az életemről, a
-mely fiatalságomtól a tied volt. Megölted a kedvesemet, elvetted a
-vőlegényemet, nyomomban voltál, akármerre bujdostam előled. Végül
-elhoztál a sziklavárba és ott elrejtettél a magad számára hétszeres
-lakatok mögé.
-
-– Riminszky Kázmér, álmatlan éjjeleken soha sem látod a „diák“ kedves,
-rózsaszinü arcát? Barátod, Kavaczky György nem költ fel néha, hogy a
-füledbe dörögje: te csalfa, hűtlen, gaz barát? Soha sem látod, hogy
-mindig mindenkit megcsaltál? Hazug és csalfa voltál.
-
-– Végül egy gyémánt akadt a kezedbe, a melyet ugyancsak össze akartál
-zuzni, de a gyémánt erősebb volt a te kemény kezednél is. A gyémánttal
-nem birtál…
-
-– A föld alá mentem, hogy onnan visszajöhessek.
-
-– Most itt vagyok. Mit gondolsz, Kázmér, miért vártalak meg itt?
-
-Riminszky lassan leereszkedett egy sarokban levő ládára. Arcára
-tapasztott kezeit levette és zavarosan, csudálkozva nézett körül.
-
-– Ó, Erzsébet, – suttogta mintegy félálomban.
-
-A pallos megvillant a skarlátruhás alak kezében.
-
-– Tudom, hogy nem félsz a haláltól, Riminszky Kázmér. Mitől is félsz te
-tulajdonképpen.
-
-– Tőled, te megholt asszony visszatérő árnya.
-
-– Tőlem se félsz. Hazudsz, nem hiszek neked. Attól a kis nyavalyás
-macskától félsz csupán, a kinek cérnaszálon csüng az élete.
-
-Riminszky ijedt mozdulatot tett.
-
-– Ne bántsd az ártatlant.
-
-A pallos nagyot koppant a földön.
-
-– Hát a diák nem volt ártatlan. Nem volt fiatal, kedves és
-szeretetreméltó és te megölted őt?
-
-– Kavaczky ölte meg.
-
-– Hazudsz, hazudsz Riminszky… Halld, hogy mindent tudok. Halld meg,
-mielőtt örökre elválnánk, hogy mindig tudtam mindent. A diákot te ölted
-meg. A kezedben pisztoly volt, a mikor Kavaczky Györgygyel szembe
-állitottad az én szerelmesemet. És a te pisztolyod teritette le őt,
-szegényt.
-
-Riminszky felhorkant
-
-– Nem igaz, nem igaz…
-
-A kisértet toppantott a lábával.
-
-– De igaz. Sok esztendő előtt a sors egy bolyongó, csavargó vásári
-költőt vetett az utamba, a ki verseit a népnek szavalta, a mely röhejjel
-kisérte. Ennek a félvad állapotban lévő csavargónak a neve Schiller
-volt. Ugyanaz a Schiller, a ki tanuja volt a gyilkosságnak…
-
-Riminszky megtörten mormogta:
-
-– Mert téged szerettelek. Csupán téged szerettelek…
-
-– Gyilkoltál, csaltál, raboltál értem. És most elhagysz, eldobsz,
-elfelejtsz. Ó, Riminszky, ha tudnád, hogy mennyit szenvedek! Jer ide és
-mondd, hogy még mindig szeretsz. Jőjj és csókolj meg. Mondd, hogy az
-enyém vagy, csupán az enyém vagy…
-
-Riminszky fölemelkedett és tétovázva közeledett.
-
-A kisértet kitárta karját.
-
-– Az ajkamat csókold meg. Jőjj, Riminszky, jőjj.
-
-A férfi már ott állott a kisértet előtt. Annak vészes, őrjitő tüz
-lángolt a szemében.
-
-– Jöjj, jöjj, – sóhajtotta és Riminszky ebben a percben arccal bukott a
-földre.
-
-*
-
-Az üveges hintó robogott a podolini uton a négy fehér lóval. Benne
-Riminszky ur ült és fejét hátrahajtotta. A nyári hajnal fölébredt a
-hegyek felett és az ut mentén a virágok fölemelték fejüket. Repült a
-fogat, benne a négy fehér lóval. És benn mozdulatlanul ült a diszruhás
-férfi.
-
-A podolini ház előtt megállott a hintó. Benn mély kondulás és a kapu
-feltárult. Az öreg Mik kacskaringós lábain sietve üget az udvar
-fenekéről. Kinyitja az udvar ajtaját.
-
-– Uram, nemes jó uram!… – kiáltja tele tüdőből.
-
-De Riminszky nem mozdul.
-
-Az öreg Mik rázza jéghideg kezét, de mindhiába rázza. Odabenn nem mozdul
-Riminszky ur, – többé már soha sem mozdul. Holtan jött haza a
-menyasszonyától.
-
-
-
-
-XII. FEJEZET.  _Ancsurka._
-
-Ez a különös s egyszerü történet, a mely két meleg, szerelmes szivnek a
-bolondságaiból vagyon összeállitva, nem is annyira regény, mint némely
-embereknek a bolondos élettörténete.
-
-Már Heine Henrik emlegette, a ki valamelyest értett a költészethez, hogy
-a pálma és fenyőfa északról délre vágyakoznak. A legcsudálatosabb az
-volt a dologban, hogy a fenyőfák szerették egymást…
-
-Podolinban mást nem mondtak, mint csupán azt, hogy Riminszky urat is
-utól érte az, a mit ő olyan nagyon keresett. Hisz emberi számitás
-szerint nem igen lehet az ifjuságot és lenge szerelmet visszavarázsolni.
-Azon szerelmet, mely dalra nyitja fel az ajkakat és a sziveket
-megdobogtatja… Riminszky urat csendesen eltemették; más nem sirt utána,
-mint az öreg Mik, a kinek utóvégre volt mit siratni régi gazdáján.
-
-Riminszky urral nem sokat komédiáztak. Szépen betették a föld alá, a
-hová való volt és erre nyomban elcsendesedett volt minden.
-
-… Lőcsén pedig varrták, varrták a menyasszonyi ruhát.
-
-Már készen volt minden az utolsó öltésig és a templomokban hosszan
-harangoztak a nagyságos Riminszky ur tiszteletére, a mikor hire
-futamodott, hogy a menyasszony árva. A kis Ancsurka szerelem nélkül
-maradt, mint a fiatal rózsafa, a melyről minden virágot letépnek.
-
-Riminszky ur immár halott volt és Mik az ajtókat csupán abból a
-szempontból zárta be, a mely szempont neki a legkedvezőbb volt.
-Tudniillik, szerelem szempontjából, a mely a legkedvezőbb volt…
-
-Ancsurka nagyon buslakodott, Marczinkáné még nagyobbakat busult és Lőcse
-városában sem igen akadt senki, a ki örült volna a Riminszky ur váratlan
-halálának.
-
-Hisz a legnagyobb ur utazott el innen a Riminszky Kázmér alakjában… el
-az egész Szepességről!
-
-És mikor már magas domb állott a podolini temetőben, a mely domb fölött
-fekete fakereszt jelölte a Riminszky másvilági helyét, – történt, hogy
-Prihoda Anna elérte azt a szabadságot, a mely után életében vágyakozott.
-
-A nizsderi vár némán, mozdulatlanul nézi magát a hegytetőről a Poprád
-rohanó vizében.
-
-Néma a vár és környéke kihalt. A nagy kaput soha sem bocsátják le és a
-bástyák fölött nem kanyarog a kémény füstje. A hegy lábánál fekvő
-rongyos falucskában ugy tudják, hogy odafent nem lakik senki, Rocskay
-doktor, a vár gondozója minden harmadik hónapban megjelenik és megnézi a
-gyermekfej nagyságu lakatokat.
-
-És a várban néha mégis hárfapengés hallik csöndes éjszakákon, pásztorok,
-kóborlók hallgatják a vár körül a különös zenét, a mig az csöndesen el
-nem szunnyad az éjszakában.
-
-– A kisértet jár odafönn, – vélik a nizsderiek és nem törődnek a
-dologgal. A kisértet tehet, a mit akar, senki sem áll utjában. Igen
-csöndes, jó magaviseletü kisértet, mintha csak a tótok megjutalmazására
-került volna erre a vidékre. Hiába, a nizsderieknek szerencséjük van!
-
-A hegyeken elterülő nagy néma erdőségekben, sötét völgyekben alkonyi
-órában néha szembe találkoznak a skarlátruhás kisértettel, a mint
-lehajtott fejjel, bánatba merülve kóborol, mintha örökkön-örökké valamit
-keresne, a mit soha meg nem találhat.
-
-Ha zivatar orgonáz a hegyek között és a menykő belecsapkod a
-hegyormokba, sudár fenyőszálakba, – a kisértet künn jár az égi háboru
-közepette a szabadban. Meg-megáll a hegyormokon és hosszan hallgatja az
-égi dördüléseket, belemereszti szemét a villámok vakitó fényébe.
-
-Az eget beirják a kék, tüzes vonalak, fölszántják a látóhatárt, mintha
-megvadult paripák tüzekét ragadnának tova az ismeretlen országokba, –
-elhallik a moraj, a nehéz égi szekerek tova zörögnek országutakon, a
-kisértet pedig áll merőn valamely sziklacsucson s szemét az égre veti.
-
-A tótok keresztet vetve nézik a skarlátpiros alakot és dehogy is
-mernének a közelébe menni. Pedig mindenki tudja a környéken, hogy a
-kisértet senkit sem bánt. Sőt aranypénzeket dobál néha a hegytetőről a
-völgyben elhaladó vándor lábához. Az aranypénz éppen ugy cseng, mintha
-valódi volna, – pedig hát macskát valódi, gondolják a tótok.
-
-A Kárpátok földet rengető, egetverő zivataraiban a régi vár megkopott.
-Persze, nem volt senki, a ki uj zsindelyt tett volna a régi helyébe, a
-falat nem vakolták és nagy kövek eresztékeibe belopódzott a viz. Ezeken
-a csöndes, ártatlan vizcsöppeken már sokszor beköltözött a romlás régi,
-örök időkre szánt épületekbe. Mintha a vizcsöppeknek egyéb gondjuk sem
-volna, mint a mulandóságra oktatni a köveket.
-
-S a nagy kövek megmozdultak, tovább csusszantak helyükből és ha a gyik
-kidugta zöld fejecskéjét az északi bástya repedései közül, ijedten
-láthatta fényes szemével, hogy a bástya csaknem a meredély szélére
-csusszant már. A bástya felső része mintha előre mászott volna és a
-huszöles mélységbe pillant alá. Vajjon mi történik odalenn? kérdik tán
-magukban a nagy kövek, a melyeket évszázadok előtt fölcipeltek.
-
-Ennek a kiugró bástyának a tetején látták legtöbbször a kisértetet.
-Néha, különösen olyan éjszakákon, a mikor a hegyek hátát csillámló
-lepellel boritotta be a holdfény, őszhaju fenyőfák álldogáltak a
-hegyoldalakban és a denevérek ezüstfelhőkön utaztak tovább a dolgaik
-után, – néha napokig állt vagy ült mozdulatlanul az ezüstruhás kisértet
-odafönn a bástyafokon.
-
-Ilyenkor kiváncsi emberek annyira megközelitették, hogy még azt is
-kivehették, hogy hamuszürke szemében olyan mélységes mély bánat lakik,
-hogy az már a bánatnál is több… Persze, a mint a kisértet észrevette,
-hogy leskelődnek reá, nyomtalanul eltünt. Mintha a föld nyelte volna el;
-a bástyák, a sziklák. De hát hiszen azért volt kisértet!
-
-– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
-
-Egy havas novemberi éjjelen, a mikor a hegyek között éles szél
-süvöltözött és a fenyőfák dideregve csapkodtak kopasz galyaikkal, azon a
-mély hegyi uton, a mely a nizsderi várnak kanyarodott, egy bozontos fejü
-vak ember bandukolt, kezében szijat tartva, a mely egy kis fekete kutya
-nyakába volt erősitve. A vén ember elveszitette valahol a kalapját, a
-haját szétzilálta a szél mintha egy csomó fehérszárnyu madár röpködne az
-öreg fej körül.
-
-Ment az öreg, mendegélt a kegyetlen éjszakában és a kutyájával
-beszélgetett:
-
-– Filkó, nézz jól körül, nem látod valahol a bizonyos kisértetet? Egy
-hónapja jövünk már, ugy-e, Filkó, a mikor hirét hallottuk a nizsderi
-kisértetnek. A kürtöt a hátunkra kötöttük és elindultunk. Jöttünk,
-jöttünk…
-
-Filkó letelepedett az ut közepére és ez annyit jelentett, hogy a gazdája
-fáradt. Pihenni kell neki.
-
-Az öreg ember kifujta magát és a hajába kapaszkodott.
-
-– Jaj, be hideg csókjai vannak az éjnek! Ez a novemberi hó még nem az
-igazi, becsületes hó. Ez csak olyan, mint az agg ember szerelme: több
-benne a könnycsepp, mint a mosoly. Vizzé válik nyomban. Ugy-e, Filkó,
-jobb volna odabenn ülni valamely csárda ivójában és mással csókolózni,
-mint az éjjellel. A borral csókolózni, Filkó, öreg Filkó.
-
-Megsimogatta a kutyát és ellágyulva dörmögte:
-
-– Semmit sem vethetünk egymás szemére, Filkó; egyforma korhelyek
-vagyunk. Addig még csak nem is tudtuk magunkat jóformán kialudni, a mig
-az utolsó arany is el nem gurult a nizsderi örökségből. Bezzeg azóta
-alszunk bőven, öreg Filkó.
-
-A kutya megindult és a vak ember nyomában.
-
-– A helikont se fujtuk másnak, csak a magunk mulattatására, Filkó, –
-sóhajtotta.
-
-– Az ivókban azóta se ülnek olyon sokáig a fuvarosok, mint a mikor Péter
-bátyó táncolt ott. Ültek, ültek és néztek bennünket, vén Filkó, mert
-senki ugy nem tudott mulatni, mint mi. Most pedig, mert minden
-elfogyott, jövünk Nizsderre és keressük a kisértetet, a ki aranyakat
-szokott a völgybe dobni. Ha az aranyakról nem hallottunk volna, tettünk
-volna csak egy lépést is, öreg Filkó? Ugy-e, nem, vén kutya?… De hát
-hallottunk az aranyakról. Ez a nizsderi várurra vall, gondoltam
-magamban. Te meg azt mondtad, Filkó, hogy a nizsderi várur még
-kisértetkorában sem feledkezhet meg teljesen régi öreg szolgájáról.
-Hátha ád ujból azokból az aranyakból? Nem látod sehol a kisértetet,
-Filkó?
-
-Most megállt Filkó és csendesen vonitani kezdett.
-
-Odafönn jártak a várban, a bástya alatt… A kutya vonitott és a vak ember
-hallgatózva állott mögötte.
-
-– Jár itt valaki? – kérdezte és megfordult, mintha lépéseket hallott
-volna.
-
-De szavára nem felelt senki, csak a szél süvöltött tova a falak között.
-
-Tapogatózva ment előre, a mig olyan helyet talált, a hol nem érezte a
-kegyetlen szelet. Itt leheveredett a földre és kutyáját simogatva,
-halkan beszélt hozzá:
-
-– Néha azt hiszem, Filkó, hogy te nem vagy más, mint az öreg Poprád, az
-én régi barátom. Vagy legalább is Poprádnak a fia… Itt éltünk sokáig
-ezek között a falak között. Voltak vig és szomoru napok; néha daloltunk,
-máskor busultunk, de mindig csak megvoltunk valahogyan. De most sehogyan
-sem vagyunk.
-
-– Előbb, legelőbb elment Kavaczky ur. Semmi baja sem volt, mégis
-itthagyta a hordókat és régi üvegeket. Azután jött a kisasszony, a kinek
-néha sarkantyus csizma volt a lábán, máskor pillangós papucs. Itt járt a
-kisasszony a derék Riminszky urral; suttogtak, csókolóztak, – azután ők
-is elmentek. Csak a vén trombitás, Péter bátyó maradt itt, pedig ő volt
-mindnyájuk között a legöregebb. Hallod-e Filkó? Péter bátyó volt a
-legöregebb és ő maradt itt legtovább…
-
-A szél dudolt a falak fölött és a vén trombitás lehajtotta a fejét.
-Egyszerre összerázkódott. Hideg kéz érintette meg s érezte, hogy valaki
-megállott előtte:
-
-– Te vagy az, Péter? – kérdezte egy mély hang. – Hogy kerültél ide?
-
-Péter kinyujtotta a karját:
-
-– Az aranyak elfogytak, eljött vissza az öreg Péter, mert máshol nem tud
-lenni, csak ebben a várban. Vagy élni, vagy meghalni, de mindig itt
-lenni, a hol Kavaczky ur lakott valamikor.
-
-A szél zugva vágta a havat az udvar mélyére, a hideg kéz megszoritotta a
-Péter kezét.
-
-– Én sem tudok innen elmenni, se életemben, se halálomban. Tudod-e, hogy
-ki vagyok én? Én a kisértet vagyok.
-
-A vak ember felelt:
-
-– Mintha látnálak, asszonyom. Piros ruhád van és bánatos szemed. Itt
-állasz előttem és nagyon szomoru vagy. Mint egykor a toporci
-határcsárdában megálltál Riminszky ur háta mögött, – de Riminszky ur
-most nincs itt.
-
-– Ő meghalt igazán, Péter bátyó. Véle nem tréfált a halál, mint velem.
-Elment, hogy többé vissza ne jöjjön. Hiába keresem mindenfelé, meg nem
-találhatom. Lenn fekszik mélyen a föld alatt, karja összefonva és
-fölötte bánatosan suhan el a szél. Egyedül vagyok, senkim sincsen… Péter
-bátyó, maradj itt velem, nálam… Ugy sem lelheted föl máshol a helyed.
-
-Péter intett galambősz fejével:
-
-– Itt maradok.
-
-A kéz megszoritotta a kezét:
-
-– Itt maradsz és mindig arról fogunk beszélgetni, hogy milyen volt
-Kavaczky György, milyen volt Riminszky Kázmér. Ezekről a nagy jó urakról
-fogunk mindig mindig gondolkodni… Itt maradsz, Péter bátyó, hogy néha
-megszólaltassad trombitádat? Ha ezeknek a nagy jó uraknak névnapjuk
-vagyon?
-
-– Ha névnapjuk vagyon, – felelt Péter.
-
-A kisértet megfogta az öreg Péter kezét és bevezette a várba a rejtett
-uton.
-
-*
-
-Ebben az időben Toporcon egy régen holtnak vélt férfiu házat és
-földbirtokot vásárolt. A jó Prihoda János tért vissza Amerikából tizenöt
-esztendei távollét után és csinos vagyonkát hozott a tengeren tulról.
-Föltalálta Ancsurkát és nagyon boldog volt a vén tót ember. Mister
-Prihoda, a hogyan Toporcon nevezték, kinevelődött az uj világban. Fényes
-csizmát hordott és mindennap borotválkozott. Előkelőbb férfiu nem igen
-akadt nála Toporcon, mig leánya, a kinek Riminszky ur föltalált
-végrendeletében egész vagyonát hagyományozta, a Szepesség leggazdagabb
-leányzója volt. A podolini házban ott maradt az öreg Mik és hozzá
-költözött Marczinkáné, mig Ancsurka apjával, az előkelő Misterrel
-nagyobb utazást tett, hogy elfelejtse Riminszky urat, a nizsderi várat
-és a többi szomoruságot.
-
-Mister Prihoda a világlátott ember gyakorlottságával tette meg az
-előkészületeket az elutazáshoz és fényes csizmái ugy nyikorogtak a
-podolini kövezeten, mint egy grófé. Általában igen büszke volt az
-amerikai gentleman és még a főszolgabiró is kezet fogott vele.
-(Fájdalom, Korinszky, a toporci kovács már nem élt akkor s igy elesett
-azon nagy megelégedettségtől, a melyet érezhetett volna, hogy jóslata
-beteljesedett.)
-
-Utazott Ancsurka virágok között rózsás tavaszi tájak felé… A podoliniak
-még látták rózsás arcát, tündöklő kék szemét és szőke fejét, a mely fölé
-a sors áldólag terjesztette karjait. Utazott messze országokba és sokáig
-nem hallatszott felőle hir.
-
-Egyszer aztán hire támadt, hogy Ancsurka férjhez ment. Valahol a
-Riviérán érte utól Hymen aranyos szárnyaival, bizonyos Angyalffy Gábor
-nevü lublói uriember volt az a szerencsés, a kit Ancsurka kezével
-boldogitott. Ennek az Angyalffy Gábornak az édesatyja volt az, a ki sok
-esztendő előtt a toporci országuton szánkójába vette az elárvult,
-világnak indult tótleánykát. Vitte, vitte Ancsurkát a szánkó az
-ismeretlen jövő felé a podolini országuton. S immár elérkezvén az
-ismeretlen országba, a jövő kitárult előtte és kezét nyujtotta azon
-kedves fiatal lublói embernek, a ki hazai tót nyelven vallott neki
-szerelmet.
-
-Az esküvőt a vén lipovnicai kolostorban tartották meg és az öreg barátok
-nagyon örvendeztek, hogy kolostorukat ilyen kitüntetés érte. Ott volt a
-Szepesség apraja-nagyja. Eljöttek a toporciak hosszu szekereiken és
-eljöttek a lublóiak, még Lengyelországból is eljött néhány uriember,
-mint a hogy a nevezetes névnapokra, temetésekre és esküvőkre el szoktak
-jönni.
-
-Mister Prihoda igen komolyan fogadta az urak üdvözlését, gratulálását:
-
-– Tudtam én mindig, – szólt határozott hangon, – hogy kincsem van a
-leányomban. Csakis miatta jöttem vissza szabad Amerikából.
-
-A násznép között ott volt egy öreg vak ember trombitával a hátán és egy
-kis fekete kutyával előtte. A szertartás után ő is jó előre furakodott a
-tömegben és a templomajtónál elébe is került a boldog párnak.
-
-– Péter bátyó! – kiáltott föl boldogan Ancsurka. – Maga is eljött? Be
-jól tette, hogy nem felejtett el.
-
-– Mit akar az öreg gentleman? – kérdezte mr. Prihoda.
-
-– Nizsderről jövök. A nizsderi halottaktól hozok üdvözletet, – mormogta
-Péter bátyó. – És ezt a kis ajándékot.
-
-Ragyogó gyürüt vett elő tüszőjéből és átnyujtotta.
-
-Ancsurka kissé elsápadt. Megösmerte a gyürüt. Wart Erzsébet ujján
-viselte azt akkor, a mikor ő a nizsderi várban szolgált.
-
-– Köszönöm, – felelt remegő hangon. – Tisztelem a nizsderi halottakat.
-
-Péter bátyó eltünt a tömegben. Hiába keresték később, nem tudták
-megtalálni a vak embert.
-
-*
-
-Ancsurka nagyon boldog asszony lett. A podolini Riminszky-házból már
-gyermekek vidám kiáltozása hallatszott, az öreg Mik mindig ujabb és
-ujabb Angyalffy-csemetéket hordott a hátán és sötét éjszakákon a piacon
-a ház előtt gyakran látták a kisértetet üldögélni egy kőpadon. Ott ült
-skarlátpiros ruhában és szemét figyelve függesztette a Riminszky-házra.
-Néha rátörtek a buzgó éjjeli őrök és a város kapujáig kergették, de
-napok mulva ujra visszajött… Sok mindenféle legenda keringett erről az
-eltünő és visszatérő kisértetről. Némelyek határozottan állitották, hogy
-a kisértet senki más, mint az egykori várasszony, Wart Erzsébet. De
-hiszen Wart Erzsébet meghalt, vetették ellen mások. Ki tudna eligazodni
-a legendákon?
-
-
-[Transcriber's Note:
-
-Javítások.
-
-Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
-
-A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
-
-11 |elkapnáka juhokat |elkapnák a juhokat
-
-14 |juhszgazdákat |juhászgazdákat
-
-14 |vetttük |vettük
-
-15 |Káz mértól |Kázmértól
-
-18 |miattt |miatt
-
-22 |lehtett |lehetett
-
-24 |hilegben |hidegben
-
-25 |szégyenkeztt |szégyenkezett
-
-34 |eddig Anlsurka |eddig Ancsurka
-
-37 |mási kihalt |másik kihalt
-
-40 |asszonyfelé |asszonyféle
-
-47 |Kaviczky mindig |Kavaczky mindig
-
-49 |rejtelyés |rejtélyes
-
-52 |haldoló |haldokló
-
-56 |parancsábl |parancsából
-
-57 |örgebb |öregebb
-
-66 |rá Rininszky |rá Riminszky
-
-79 |mondt Riminszky |mondta Riminszky
-
-87 |eső holdvilágos |első holdvilágos
-
-95 |ám. Wart uram, |ám, Wart uram.
-
-97 |összehasorlitotta |összehasonlitotta
-
-104 |Kavaczy már |Kavaczky már
-
-104 |szándákának |szándékának
-
-106 |emelti ablakra |emeleti ablakra
-
-109 |Kellemtes |Kellemetes
-
-126 |csizmasárkával |csizmasarkával
-
-131 |véső akaratának |végső akaratának
-
-132 |rézmeteszetek |rézmetszetek
-
-151 |Sitve |Sietve
-
-168 |Sessünk |Siessünk
-
-171 |eblak mellett |ablak mellett
-
-179 |aakrt csókolni |akart csókolni
-
-184 |emebrt |embert
-
-208 |lipovnioai |lipovnicai
-
-211 |Riminszy |Riminszky
-
-217 |keved tartja |kedved tartja
-
-217 |higy álmodik |hogy álmodik
-
-222 |nyugtalnkodva |nyugtalankodva
-
-224 |nyugtalanul nézettt |nyugtalanul nézett
-
-241 |fekte kutya |fekete kutya
-
-243 |nekünak |nekünk
-
-250 |komádiáztak |komédiáztak]
-
-
-*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A PODOLINI KISÉRTET ***
-
-Updated editions will replace the previous one--the old editions will
-be renamed.
-
-Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
-law means that no one owns a United States copyright in these works,
-so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the
-United States without permission and without paying copyright
-royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
-of this license, apply to copying and distributing Project
-Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm
-concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
-and may not be used if you charge for an eBook, except by following
-the terms of the trademark license, including paying royalties for use
-of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
-copies of this eBook, complying with the trademark license is very
-easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
-of derivative works, reports, performances and research. Project
-Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may
-do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
-by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
-license, especially commercial redistribution.
-
-START: FULL LICENSE
-
-THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
-PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
-
-To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
-distribution of electronic works, by using or distributing this work
-(or any other work associated in any way with the phrase "Project
-Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full
-Project Gutenberg-tm License available with this file or online at
-www.gutenberg.org/license.
-
-Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project
-Gutenberg-tm electronic works
-
-1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
-electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
-and accept all the terms of this license and intellectual property
-(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
-the terms of this agreement, you must cease using and return or
-destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your
-possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
-Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound
-by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the
-person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph
-1.E.8.
-
-1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be
-used on or associated in any way with an electronic work by people who
-agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
-things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
-even without complying with the full terms of this agreement. See
-paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
-Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this
-agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm
-electronic works. See paragraph 1.E below.
-
-1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the
-Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
-of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual
-works in the collection are in the public domain in the United
-States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
-United States and you are located in the United States, we do not
-claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
-displaying or creating derivative works based on the work as long as
-all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
-that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting
-free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm
-works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
-Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily
-comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
-same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when
-you share it without charge with others.
-
-1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
-what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
-in a constant state of change. If you are outside the United States,
-check the laws of your country in addition to the terms of this
-agreement before downloading, copying, displaying, performing,
-distributing or creating derivative works based on this work or any
-other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no
-representations concerning the copyright status of any work in any
-country other than the United States.
-
-1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
-
-1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
-immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear
-prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work
-on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the
-phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed,
-performed, viewed, copied or distributed:
-
-  This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
-  most other parts of the world at no cost and with almost no
-  restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it
-  under the terms of the Project Gutenberg License included with this
-  eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the
-  United States, you will have to check the laws of the country where
-  you are located before using this eBook.
-
-1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is
-derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
-contain a notice indicating that it is posted with permission of the
-copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
-the United States without paying any fees or charges. If you are
-redistributing or providing access to a work with the phrase "Project
-Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply
-either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
-obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm
-trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.
-
-1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
-with the permission of the copyright holder, your use and distribution
-must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
-additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
-will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works
-posted with the permission of the copyright holder found at the
-beginning of this work.
-
-1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
-License terms from this work, or any files containing a part of this
-work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.
-
-1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
-electronic work, or any part of this electronic work, without
-prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
-active links or immediate access to the full terms of the Project
-Gutenberg-tm License.
-
-1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
-compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
-any word processing or hypertext form. However, if you provide access
-to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format
-other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official
-version posted on the official Project Gutenberg-tm website
-(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
-to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
-of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain
-Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the
-full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1.
-
-1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
-performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
-unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
-
-1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
-access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works
-provided that:
-
-* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
-  the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
-  you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
-  to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has
-  agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
-  Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
-  within 60 days following each date on which you prepare (or are
-  legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
-  payments should be clearly marked as such and sent to the Project
-  Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
-  Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg
-  Literary Archive Foundation."
-
-* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
-  you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
-  does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
-  License. You must require such a user to return or destroy all
-  copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
-  all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm
-  works.
-
-* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
-  any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
-  electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
-  receipt of the work.
-
-* You comply with all other terms of this agreement for free
-  distribution of Project Gutenberg-tm works.
-
-1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
-Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than
-are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
-from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
-the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set
-forth in Section 3 below.
-
-1.F.
-
-1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
-effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
-works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
-Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm
-electronic works, and the medium on which they may be stored, may
-contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
-or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
-intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
-other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
-cannot be read by your equipment.
-
-1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
-of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
-Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
-Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
-Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
-liability to you for damages, costs and expenses, including legal
-fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
-LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
-PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
-TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
-LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
-INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
-DAMAGE.
-
-1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
-defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
-receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
-written explanation to the person you received the work from. If you
-received the work on a physical medium, you must return the medium
-with your written explanation. The person or entity that provided you
-with the defective work may elect to provide a replacement copy in
-lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
-or entity providing it to you may choose to give you a second
-opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
-the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
-without further opportunities to fix the problem.
-
-1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
-in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO
-OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
-LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
-
-1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
-warranties or the exclusion or limitation of certain types of
-damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
-violates the law of the state applicable to this agreement, the
-agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
-limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
-unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
-remaining provisions.
-
-1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
-trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
-providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in
-accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
-production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm
-electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
-including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
-the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
-or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or
-additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any
-Defect you cause.
-
-Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm
-
-Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
-electronic works in formats readable by the widest variety of
-computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
-exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
-from people in all walks of life.
-
-Volunteers and financial support to provide volunteers with the
-assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's
-goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
-remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
-Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
-and permanent future for Project Gutenberg-tm and future
-generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
-Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
-Sections 3 and 4 and the Foundation information page at
-www.gutenberg.org
-
-Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary
-Archive Foundation
-
-The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
-501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
-state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
-Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification
-number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
-Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
-U.S. federal laws and your state's laws.
-
-The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West,
-Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
-to date contact information can be found at the Foundation's website
-and official page at www.gutenberg.org/contact
-
-Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
-Literary Archive Foundation
-
-Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without
-widespread public support and donations to carry out its mission of
-increasing the number of public domain and licensed works that can be
-freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
-array of equipment including outdated equipment. Many small donations
-($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
-status with the IRS.
-
-The Foundation is committed to complying with the laws regulating
-charities and charitable donations in all 50 states of the United
-States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
-considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
-with these requirements. We do not solicit donations in locations
-where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
-DONATIONS or determine the status of compliance for any particular
-state visit www.gutenberg.org/donate
-
-While we cannot and do not solicit contributions from states where we
-have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
-against accepting unsolicited donations from donors in such states who
-approach us with offers to donate.
-
-International donations are gratefully accepted, but we cannot make
-any statements concerning tax treatment of donations received from
-outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.
-
-Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
-methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
-ways including checks, online payments and credit card donations. To
-donate, please visit: www.gutenberg.org/donate
-
-Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works
-
-Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
-Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be
-freely shared with anyone. For forty years, he produced and
-distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of
-volunteer support.
-
-Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
-editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
-the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
-necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
-edition.
-
-Most people start at our website which has the main PG search
-facility: www.gutenberg.org
-
-This website includes information about Project Gutenberg-tm,
-including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
-Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
-subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.