diff options
Diffstat (limited to 'old/66348-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/66348-0.txt | 8742 |
1 files changed, 0 insertions, 8742 deletions
diff --git a/old/66348-0.txt b/old/66348-0.txt deleted file mode 100644 index 6fca57a..0000000 --- a/old/66348-0.txt +++ /dev/null @@ -1,8742 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of A podolini kisértet, by Gyula Krúdy - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: A podolini kisértet - -Author: Gyula Krúdy - -Release Date: September 20, 2021 [eBook #66348] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -Produced by: Albert László from page images generously made available by - the Internet Archive - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A PODOLINI KISÉRTET *** - -KRÚDY GYULA - -A PODOLINI KISÉRTET - -BUDAPEST, - -Rákosi Jenő Budapesti Hirlap Ujságvállalata - -M DCCCC VI - -BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA. - - - - -VALAMI ELŐSZÓ-FÉLE. - -Sok esztendővel ezelőtt egy felsővidéki, kis szepességi városkának -voltam a lakosa. Ugy hivják a városkát: Podolin. Közel a határszélhez, a -Kárpátok alatt, mély völgyben feküdt a városka és vasutnak hire-hamva se -volt messzi vidéken. Ám a városka mégis utjába esett annak a nagy -országutnak, a mely keresztül vezet a határon és igy nem volt teljesen -elzárva a külvilágtól. A furmányos szekerek nagy csörömpöléssel döcögtek -a városka kövezetén, a mely még a középkorból maradt itten. Messzi -földről jött vásárosok megpihentek az egyetlen vendégfogadóban, a -Rókában, a hol az ivó sötét falain százesztendős felirások hirdetik, -hogy itt valamikor lengyel hercegek mulatoztak. A derék Zsigmond király -zálogba vetette Podolint tizenkét másik várossal együtt és hosszu száz -esztendőkig el volt szakitva a hazától a kis középkori város. Lengyel -urak mulatoztak benne és lengyel kapitányok parancsoltak a népességnek. -De akármilyen soká tartott a podoliniak számkivetettsége, az ódon -városházán az egymás után következő polgármesterek féltő gonddal őrizték -a város régi, magyarvilágbéli pecsétjét, törvénykönyveit. Nagy -Magyarországot sohasem felejtették el teljesen és fájó szivvel gondoltak -a messzi hazára, mint a számüzöttek gondolnak a honukra. A gazdagabb -patriciusok Magyarországba küldték a fiaikat iskolába és a régi krónikák -akárhány polgármesterről tudnak, a ki az iskolai tudományokat a -debreceni nagy kollégiumban nyeldeste A százesztendők multak és a -szegény podoliniak már azt hitték, hogy soha többé vissza nem váltja -őket a haza a zálogból. Mig egyszer Mária Teréziának sok birodalmi -tervei, ábrándjai közepette eszébe jutottak a szegény szepesi városok. -Akkor már nagyon régen sinylődtek a városok az idegen zálogban. A nagy -királynő egy szekér aranyat küldött a lengyel királynak a városok -váltságdija fejében és a városok, közöttük Podolin is ujra a magyar haza -tartozékai lettek… - -A hosszu középkori rabság azonban rányomta bélyegét a városkára. Az -idegen uralom alatt a városka semmit sem fejlődött. Elég bajuk, gondjuk -volt a lengyel királyoknak a saját országukkal, országuk városaival. Mit -törődtek volna az idegen jószággal? Annyit tettek, hogy néhány lándzsás -katonát küldtek a városka őrizetére, a kik megvédelmezték a polgárokat a -hegyvidéki rablóbandáktól. A várost magas kőfal vette körül és a falakon -négy kapu nyilott a négy égitáj felé. A Poprád ott szaladt el a bástyák -alatt, mintha csak a Poprádot is zálogba csapta volna a könnyelmü -Zsigmond: a Poprád is kifelé folyt Lengyelországba; keresztül a -határszéli hegyláncokon, nagy magasságban járja be meredek utját; minden -természeti törvény ellenére nem lefelé, hanem felfelé folyván. A -pirospötyös pisztrángok lengyel honfiak csemegéi voltak és a hűtelen -folyó folyását már a nagy királynő sem tudta megváltoztatni. A Poprád -örökre a lengyeleké maradt; örökre hűtelen hazájához, a melybe minden -folyó befelé folyik, nem pedig kifelé. - -A zálogba töltött százévek tehát ugy multak el a városka felett, mintha -valami dermedt álomban töltötték volna. Mária Terézia idejében egyszerre -fölébredtek az emberek hosszu álmukból, megdörzsölték a szemüket: - -– Nini – mondták – asszony-király van Magyarországban. Mi bizony azt -hittük, hogy még mindig Zsigmond uralkodik. - -A regebeli Rip van Winkle ébredt fel itt a mély völgyben, csakhogy husz -esztendő helyett századokat aludt. A városka ugyanabban a középkori, -ódon állapotban van Mária Terézia idejében, mint a mikor Zsigmond -zálogba vetette. Nem raktak itt le egyetlen téglát sem azóta, – talán -még az emberek is ugyanazok voltak. A lengyel kulturát, müveltséget nem -vették be, megmaradtak tehát Zsigmond király korában. Ugyanazok a -divatok, szokások uralkodtak; Corinini ezredes, a nagy királynő -kiküldött biztosa a maga egyszerü katona eszével csudálkozva irja meg -jelentését a városokban talált állapotokról. - -– Itten, – irja az ezredes, – egyetlen polgárt sem találtam, a ki -bizonyosan tudná, hogy fölséged előtt, mely uralkodók valának a magas -trónuson. Csudálkozva hallgatták, hogy a habsburgi ház uralkodik a -birodalomban – Isten szent akaratából. - -A lengyel lándzsásokat elrendelték a városkapuk őrizetétől és a kapukon, -különösen a délfelé nyilókon uj áramlatok, szelek kezdtek befujdogálni. -A városka, felébredvén hosszu álmából, mozogni, fejlődni kezdett. Igen -ám, csakhogy mit csináljanak most-azzal az átaludott száz esztendőkkel? -A dolgok természetes rendje szerint azt a lemulott időt nem lehetett -elsemmizni. Olyon varázscsizmát még Mária Terézia sem huzhatott a -visszaváltott városkák lábára, a mely csizmákkal száz esztendőket -lehetne egyszerre ugrani. Azokat az elaludt századokat végig kellett -élni, végig kellett csinálni. Andrássy János, Szepes vármegye akkori -alispánja, a ki hires volt nagy eszéről, bölcseségéről, maga is -elcsodálkozott a városok középkorias állapotain. - -– Már régen el fogjuk felejteni az egész középkort, a szepesi városokban -még mindig föltalálalható leszen ez a kor. Ők elmaradtak az időtől és -talán sohasem fogják utólérni a valóságos időt – mondta a bölcs alispán -és látszólag igaza volt. - -A városkák folytatták a fejlődésüket ott, a hol elhagyták Zsigmond -király korában. Békés, csendes, belvillongástól mentes idők jártak, az -idegen gyámság alól felszabadult városnak mégis a legelső gondja volt, a -hosszu századokon át megrongált várfalakat, bástyákat kijavitani, -megerősiteni. A kapukhoz polgárőrséget rendeltek, a mely ügyelte az -utazókat, vándorlókat, kereskedőket. Éjjel becsukták a kapukat és a -városra középkori csendesség borult. Az utcákon nem járt senki, -legfeljebb a Rókában busult néhány utazó idegen, a mig a városi -darabontok aludni nem zavarták őket. A Poprád sietett, futott a határ -felé, a nagy hegyek, sötét erdők nagy árnyékukkal ráfeküdtek a -városkára. Mintha arra vigyáztak volna, hogy az átaludott esztendőkből -nem fog-e egyet is elsikkasztani? - -De nem sikkasztott el egy hónapot sem. Az uj házakat, a melyeket itt-ott -épitettek, régi középkorias stilusban tervezték az épitők. Lobumirszky -hercegnek, a ki a városkának templomot épittetett, arcképét megföstették -a városháza számára… És abban az időben, a mikor én a városka lakója -voltam, a városi tanács mindenféle elavult jogoknak alapján örökös -számüzetésre itélt egy asszonyt, bizonyos Wart Erzsébetet. De hiszen -éppen ezt akarom elmondani. - - - - -ELSŐ FEJEZET. _Egy különc ember története._ - -A podolini háromszáz esztendős házak között, a melyek a piacteret -négyszögalakban határolták, nem volt a legfiatalabb, de a legvénebb sem -az az emeletes, keskeny, nyurga ház, a mely csupán abban különbözött a -többitől, hogy állandóan szép sárgára volt beföstve. A tulajdonos -hiusága tette talán, vagy valami véletlen viszonyok: elég az hozzá, hogy -a vén házról soha sem mosta le teljesen a föstéket az idő. Igy aztán -bizonyos tekintélyre tett szert e ház a többiek között, a melyeket talán -Zsigmond király óta sem festettek. A kapuja ennek is zárva volt, mint a -többieké általában. Mintha örökösen attól rettegtek volna a lakosok, -hogy valamelyik órában ellenséges hadak csapnak le a városra és -kirabolják a házat. Legalább is akkora vasrácsok voltak az ablakokon, -mintha hosszu ostromra volnának berendezkedve. Hiába, őket a békés idők -meg nem csalják! Egyszer mégis csak átcsap a határon valamely ellenséges -sereg; aztán az ellenfél nem kér, hanem visz mindent, a mi a kezeügyébe -akad. A sárga háznak a kapuja tehát csöppet sem volt nagyobb gonddal -bezárva, mint a többié. A kapu felett három kőből faragott kutyafej -emelte még a háznak külső diszét. Közönségesen Riminszky-háznak hivták a -házat és bennelakóját Riminszky Kázmérnak. Riminszky Kázmér volt a -leggazdagabb podolini polgár. - -Az alföldi embereknek a gazdagsága földekben, gulyákban, ménesekben -fekszik. De hát itt nincsenek se földek, se gulyák, se ménesek. (Habár -némelyek tudni vélték azt is, hogy Riminszkynek nagy birtoka van valahol -Szeged alatt, a melyet bérbe adott.) Miben volt Riminszkynek a -gazdagsága? Juhnyájakban, a melyek kora tavasztól késő őszig a hegyek -között tanyáztak, aztán elvitték őket a majorságokba. - -Az ördög tudná, hogy hány nyája volt Riminszkynek szerte a hegyek -között. A felvidéki fantázia igy festette Riminszkynek a gazdagságát: -Állitanának valahol egy nagy ollót, a mely olló egyebet sem tenne, mint -folyton-folyvást a juhokat nyirná. Riminszky pedig otthon kényelmes -házában egyebet sem tenne, mint olvasgatna csendesen: - -– Egy, kettő, három… - -A mint egy számot kiejtene a száján, a juhászok mindig egy birkát -kapnának el a hátulsó lábánál fogva s odanyomnák a nagy olló alá, a mely -egyszerre lenyirná a bundájukat. Riminszky olvasna, a juhászok elkapnák -a juhokat, az olló nyirna, a lenyirt juhok száma annyi volna, hogy a -majorosok se tudnák már számon tartani, a gyapju olyan garmadává nőne, -hogy magasabb volna a Lynt hegynél, – Riminszky pedig még mindig olvasna -és a juhászok szakadatlanul kapdosnák a birkák hátulsó lábát. Igy -olvashatna Riminszky élete végeig, de még akkorára se volna vége a -birkáknak. - -Riminszkynek jobb dolga volt, semhogy belefogott volna a végtelen -számadásba, azaz hogy semmi dolga sem volt. A podoliniak azt mondták, -hogy ugy él, mint egy király. Én a magam eszével azt gondolom, hogy -Riminszky ugy élt, mint egy – kutya. Mint egy vén fogatlan eb, a mely -már semmiben sem találja gyönyörüségét. Agglegény volt, senkinek nem -volt tudomása arról, hogy a szerelem valamikor megkörnyékezte volna a -gazdag ember szivét. Pedig lányok, menyecskék teremtek ezen a vidéken -is, nem szebbek, sem csunyábbak, mint Toporcon, vagy Lublón. Igaz, hogy -másfelé se igen kereste Riminszky Kázmér a szerelem gyönyörüségét, de -Podolinban semmiképpen. Valahogyan mindig idegennek, vendégnek tartotta -magát a városban. Néha még el is szólta magát: - -– Csak addig maradok itt, a mig visszaállitják a lengyel királyságot és -én visszakapom családi méltóságomat és birtokomat. - -Habár régen elmult háromszáz esztendeje, hogy a Riminszkyek Podolinba -költöztek, sohasem feledkeztek meg arról, hogy az őseik valamikor vajdák -voltak ott, a határon tul levő országban és fejedelmekkel voltak -atyafiságban. Jártak rossz idők, jó idők a Riminszkyekre, a családi -hagyományokat mindig egyforma gonddal ápolták. Egyszer valamelyik -Riminszkyt éppen polgármesternek akarták megválasztani. Fölkeresték a -városka vénei és felajánlották neki e méltóságot. Riminszky keserüen -nevetett fel: - -– Megbolondultak az urak? Ha akarnám herceg lehetnék Lengyelországban és -mert nem akarok, azért podolini polgármester legyek? Nem, urak, nem. Ne -nézzenek egész bolondnak. - -A tanácsurak összenéztek és elszégyelték magukat. Persze-persze, ha -valaki herceg lehetne Lengyelországba, hogyan lehessen az Podolinban -polgármester? Nem is kérték többé a Riminszkyeket semmiféle hivatalnak -az elfogadására. Habár az idők során akadt olyan is közöttük, a kire -bizony ráfért volna valami hivatalocska, de nem vállalta. Büszkén -nélkülözött. Annak a bizonyos Riminszkynek az apja – a kinek annyi -tenger birkája volt – annyira elszegényedett, hogy már nem rejtegethette -a nyomoruságát. A csizmája, köntöse leszakadozott róla, a tanácsbeli -urak már azt várták, hogy Riminszky egy szép napon jelentkezik városi -hajdunak. De Riminszky nem jelentkezett. Elbujdosott, eltünt a vidékről. -A podolini urak gunyosan mondogatták: - -– Elment a hercegségét keresni. Vajjon megtalálja-e? - -Megtalálta-e, nem találta meg, – Riminszky soha sem beszélt róla, a -mikor visszakerült. Csak elkezdte a juhnyájakat vásárolni. Egyiket a -másik után vette, épitette a majorokat és a juhászaiból kitellet volna -egy nagy hadsereg. A kisfiát – Kázmért – mindig maga mellé ültette a -szekérbe, ha elment a juhászokat ellenőrizni a hegyek közé A kisfiu még -alig látszott ki a földből, már ugy értette az apja mesterségét, hogy az -öreg majd kibujt örömében a bőréből. A juhászokkal nagyszerüen tudott -káromkodni és ismerte névszerint a komondorokat, majorosokat, -juhászgazdákat. Annyira tetszett neki a juhászság, hogy kamaszkorában -félesztendeig lakott a veresnyei hegyek között. Ott juhászlegénykedett, -nyirta, fürösztötte a birkákat; fejte az anyajuhokat és olyan sajtokat -küldött haza, az apjának, hogy az öreg két hétig se birta megenni. A -mikor Kázmér a juhászságból hazakerült, az öreget éppen az nap -teritették ki. Valami mérges légy csipte meg. A légycsipés két nap alatt -végzett vele. Klebák Mihály, a városi nótárius ebben a pár szóban -terjesztette a fiu elé apja végrendelkezését: - -– Az öreg ur azt hagyta, hogy szaporitsd a juhokat, mindig csak azt -szaporitsad. Egyszer éhinség talál kiütni és akkor felszökik a birkahus -ára. - -Kázmér levágta a fejét. - -– Mást nem mondott? - -– Mondott, mondott, – felelt Klebák Mihály, – de annak bizony a felét -sem értettük meg. Körülbelül azt vettük ki, hogy a családi papirosok a -nagy ládában vannak, meg mi egymás. Az öreg ur az utolsó percig nem -hitte, hogy egy nyomorult légycsipés elbánik olyan erős emberrel, mint a -milyen ő volt. - -Kázmér megfogadta az apai tanácsot. Szaporitotta, mindig csak -szaporitotta a juhokat a hegyek között. Ha egyik-másik nyájat eladta a -lengyelországi vásárokon, vett helyébe kettőt. Azonkivül egész hegyeket -vett meg, a hol a nyájai kényelmesen legelhettek. Az ő idejében -keletkezett a legenda a nagy ollóról és a tömérdek birkáról. Ősei -szokásához hiven, mogorva, elzárkózott életet élt. Átutazó vásárosok -beszélték, hogy láttak néha egy-egy Riminszkyhez hasonló embert idegen, -messzi városokban megfordulni, a hol duhaj kedvében verekedett, táncolt, -közben pedig marékszámra szórta az aranyat. De meglehet, hogy ez is csak -amolyan legenda volt, a milyent messzi földről jött emberek kitalálni -szoktak. Riminszky Kázmértól oly távol állott a mulatozás, mint a milyen -távol van a fösvény embertől a pazarlás. Még csak kocsit sem tartott. Ha -valami utja volt, legtöbbször gyalogszerrel tette meg. A nyájait a -hegyek között amugy gyalogosan kereste fel. Egy nagy, görcsös botja -volt, téli időben akárhányszor verekedett ezzel a bottal utonálló -farkassal. Különben is hatalmas, nagyra termett ember volt. Széles -vállain kissé meghajolt nagy, csontos feje, mintha mindig a földre -nézne. - -– Hátha valaki elveszitett előtte egy ezüst huszast, – mondogatták a -rossznyelvü podoliniak. - -Csak annyi bizonyos, hogy törött patkót, tengely-szöget nem hagyott -heverni a nélkül, hogy fel ne vette volna. Mikor utjaiból néha -hazakerült, megelégedetten rakta ki az asztalra a félpatkót, ócska -vasdarabokat. Öreg gazdasszonyának, bizonyos özvegy Marcinkánénak, -figyelmeztetőleg mondta: - -– Rakd el és vigyázz rá, mert én találtam. - -Az ördög tudja, miért gyüjtötte a rozsdás patkókat? Lehet, hogy ez csak -amolyan babona volt, mint a többi: templomba nem járt, ha kutya szaladt -előtte keresztül az uton, megfordult, az öreg asszonyokat csak hátulról -szerette látni. Rossz kedvében még saját gazdasszonyára, özvegy -Marcinkánéra is ráförmedt. - -– Fordulj meg, tudod, hogy nem szeretem a boszorkány arcodat látni. - -Marcinkáné engedelmeskedett, de nem mulasztotta el fel nem sóhajtani: - -– Pedig már megszokhatta volna az urfi. - -Tudniillik Marcinkáné még a megboldogult Riminszky idejében került a -házhoz. Az öregnek ugyanis különös szeszélyei voltak. Néha megkivánt -egyes eledeleket és addig nem nyugodott, a mig étvágyát ki nem -elégitette. Kövér, puffadt ember volt, és beszéde hevében néha nevetve -mondogatta: - -– Én már husz esztendeje nem álmodom mással, mint végnélküli ebédekkel. -Midőn elalszom, elkezdek ebédelni, és még mindig az asztalnál ülök, a -mig megvirrad. Ezeken az álombeli ebédeken olyan eledelekkel traktálnak, -a melyeket a világ semmiféle szakácsnője nem tud megfőzni. Az éjjel -éppen juhhusos kásával álmodtam. Egy véka aranyat adnék annak, a ki -nekem olyan juhhusos kását tudna főzni, a milyet álmomban ettem, a -melynek ize még mindig a számban van. - -Egy véka arany sok pénz, kevés ember látott annyit egy csomóban; az öreg -Riminszky pedig nemhogy megbánta volna az igéretét, hanem sokszor -megismételte: - -– Egy véka aranyat adnék egy tál kásáért! Én mondom, Riminszky. - -Hát a Riminszky mondása nem maradhatott titokban. Elment a hire -mindenfelé, a hol az asszonyok főzni tudnak, a hol a juhhusos kását -ismerik. A véka arany izgatta a fantáziákat. Akadtak olyanok is, a kik -látták a véka aranyat Riminszkynek a szobájában. Oda volt téve az asztal -közepére. És azé lészen, a ki a legjobb juhturós kását főzi. - -Nosza, neki fogtak az asszonyok a juhturós kásának. Késmárktól Lublóig, -de talán még tovább is, az aszonyok egy fél esztendeig nem főztek mást, -mint juhturós kását. Hátha éppen akkor jön Riminszky vendégségbe, hátha -éppen akkor viszi arra az utja? Meg aztán elvitték Riminszkyhez a kását -nagy cseréptálakban és aggódva lesték, hogyan veszi kezébe a kanalat, a -puffadt, szőrös ember, hogyan veszi a szájába a kását, megforgatja -nyelvével, végre rosszkedvüen dünnyögi: - -– Eh, ez sem az igazi. - -Még a hires Dócziné is megpróbálkozott versenyezni a véka aranyért. A -maga korában a leghiresebb főzőasszony volt, a kit vittek az ország -egyik szélétől a másikig. A hol valami nagyszabásu trakta, lakodalom -vagy lakzi volt készülőben, oda elhivták az ujhelyi főzőasszonyt. Főzött -a Dunántul, főzött az Alföldön, Erdélyben, mindig szekéren volt és -örökké utban. Vagy az is meglehet, hogy boszorkány volt ez a Dócziné, a -ki egyszerre többfelé főzött. Tehát ő is megpróbálkozott a Riminszky -juhhusos kásájával. A szepesi püspöknél főzött valami traktamentumra, a -mikor pedig ott rendje-módja szerint elvégezte, nekifogott a kásának. - -– Majd megmutatom én Riminszky uramnak, – mondta nagy önteltséggel, – -olyan kását, mint a milyen az én kásám, még álmában sem evett. - -De bizony Riminszky még a Dócziné kásájára se mondott egyebet, mint a -többire: - -– Ez sem az igazi. Hibázik belőle valaminek az ize… - -Dócziné haragosan pakkolt. Nem is jött többet még a tájékára sem -Podolinnak. - -A Dócziné kudarca után a többi asszonyokban is megszeppent a versengési -kedv. A macskába, ha már Dócziné se tudta azt a bizonyos kását megfőzni, -akkor már nincs is olyan asszony, a ki meg tudná főzni. Pedig hát volt, -volt. A minthogy mindenféle asszony van a világon. Még olyan is akadt, a -ki a Riminszky juhhusos kásáját meg tudta főzni. Ez az asszony pedig -senki más nem volt, mint egy Marcinka nevü juhászgazdának a felesége. -Marcinka János odakünn volt a juhokkal a hegyek között tavasztól télig. -Éppen olyan juhászgazda volt, mint a többi. Öreg se volt, fiatal se -volt, a felesége se volt szebb, mint a többi juhászgazdák felesége. -Fehér bocskorban, tarka szoknyában, fehér ingvállban járt-kelt a nyáj -után. A fenyőfából összetákolt kunyhóban főzte az ebédet a juhászoknak, -– persze juhhust, minden nap juhhust. Egyik nap paprikásan, másik nap -tokánynak, harmadik nap kásának. A juhászok sohase panaszkodtak a koszt -miatt. - -Egyszer, ősz felé, Riminszky uram éppen azon a hegyen tartott -vizsgálatot, a hol a Marczinkára bizott nyájak legeltek. Gyalogosan -ballagott fölfelé a hegynek a mély fenyves erdőben, dél felé járt az -idő, a nagy utba elfáradt, megéhezett. A juhásztanya pedig még messzire -volt, Riminszky számitása szerint. A mint ment-mendegélt, a mély hegyi -utban, a hol birkanyomon kivül más nyom nem látszott, egyszerre -megállott és szaglászott a levegőben. Majd nagyot nyelt: - -– Álmodom, vagy ébren vagyok! – dörmögte. – Az álombeli kásának illatát -érzem. - -Kifutott a nyála a szája két szélén, nekivörösödött, a mint sietésre -nógatta fáradt lábait. - -Egyszerre elmaradt a fenyveserdő és nagy erdei tisztásra ért. A tisztás -szegletén kis juhásztanya állott, a honnan kékes füst kanyargott a -tiszta levegőbe. A kis tanya felől sodorta a szél a remek illatot a -Riminszky orrába. Marczinkáné főzte ott a juhászok ebédjét. - -Riminszky a földre dobta a kalapját. - -– Adj ennem, – szólt az asszonyhoz. - -Az asszony szó nélkül engedelmeskedett a gazda parancsának. Riminszky -pedig nekiült a kásának és evett, evett, a mig mozdulni tudott. Akkor -felemelte a szemét és az asszony rózsás arcába nézett. - -– Mit csinálnál, ha egy véka aranyad volna? – kérdezte megfontolva. - -A juhászné vállat vont. Majd szakadozott bocskorára esett a tekintete. - -– Egy pár uj bocskort vennék magamnak… - -– Elég! – kiáltott Riminszky nagylelküen. – Egy szekérderék bocskort -küldök neked. Elhordhatod életed végéig. - -Persze, a szekérderék bocskorból, a mire Riminszky elküldte a -juhásztanyára, nem lett több, mint hat pár. De hát hat pár bocskor is -nagy ár egy tál kásáért. Főzte is Marczinkáné a kását, valahányszor csak -gondolta, hogy Riminszkyt utja a juhásztanyára viszi. Riminszky pedig -valahányszor jött, jóllakott és mindig hat uj pár bocskort küldött a -juhásznénak. Szaporodtak a bocskorok, messzi vidéken nem volt gazdagabb, -boldogabb asszony a juhásznénál. Persze, ő nem tudta odafönn, a hegyek -között, hogy Riminszky uram egy véka aranyat takaritott meg a -bocskorokkal… - -Azon az őszön az történt, hogy hamarább hullott le a hó a hegyek között, -mint várták. És hamarább jöttek elő a farkasok is a hegyek közül. -Marczinka Jánost egy holdvilágos éjjelen meglepték a farkasok és a -derék, szép szál emberből nem maradt meg más, mint a tüszője. Azt nem -birták megenni a bestiák. Riminszky uram, mikor ennek hirét vette, -nyomban üzent az asszonyért. Legyen ezentul az ő gazdasszonya. -Marczinkáné vállalta a hivatalt és még sokáig főzte a hires kását az ő -gazdájának. A bocskorok mindig kijártak. Marczinkánénak annyi bocskora -volt az idők folyamán, hogy már nem tudott velük mit csinálni. Ha -hébe-korba meglátogatta valamelyik atyafia, nyomban bocskort -ajándékozott neki. Tellett; volt elég a kamarában. Még öregasszony -korában is mindég ugyanazokat a bocskorokat hordta, a melyeket a -megboldogult Riminszky ajándékozott neki. Mindig fehér volt a bocskora, -uj volt a bocskorszija, pedig már olyan öreg volt, hogy talán egy foga -sem volt. Talán éppen azért nem szeretett Riminszky az arcába nézni, ha -rossz kedve volt. Talán az apja jutott eszébe az uj bocskorokkal, vagy -talán, ki tudja, miért haragudott meg néha a vén asszonyokra? Néha -napokig nem akarta látni, igaz, mást sem engedett olyankor a közelébe. -Bezárkózott a szobájába és járt fel-alá, szünet nélkül, pihenés nélkül, -mintha az ördög kergetné. Megvirradt, besötétedett, ujra éjszaka lett; a -rosszkedvü Riminszky szünet nélkül járt az emeleten. A vén ház korhadt -padlózata recsegett, ropogott nehéz lépései alatt. Ezekről a végtelen -sétákról tartotta a podolini közvélemény azt, hogy Riminszkyt ilyenkor -látogatja meg a gonosz szellem. Gyötri, kinozza, marcangolja: Isten -tudja micsoda nagy bün terheli a Riminszky Kázmér lelkét!… Mig aztán -néhány nap mulva ujra látták Riminszkyt leszegett fejjel, még -komorabban, mint azelőtt, görcsös botjával a hegyek közé menni. A -kucsmáját a fülére huzta; közben nem nézett senkire. - - - - -II. FEJEZET. _Galamb a varjufészekben._ - -Ebben az időben történt, hogy Toporcon meghalt egy öreg tót asszony, -bizonyos Prihoda Mária. Az öreg tót asszonyoknak az a sorsuk, hogy -meghaljanak és bizonyos, hogy Prihoda Mária sem gondolta azt, hogy -örökéletü lészen e földön. Nevezetes az ő halálában csupán az, hogy -olyan kemény téli idő volt, hogy a sirásók fejszével ásták meg a sirt a -hegyoldali kis temetőben. - -– Prihodáné is rosszkor halt meg, – mondogatták. – Az első éjszaka -csonttá fagy, a mit idekünn tölt a temetőben. - -De hát Prihodáné már nem igen törődött az ilyen csekélységgel. Az ő -jámbor, egyszerü lelke bizonyosan ott járt már akkor, a hol köntöst sem -kell viselni, még sincs hideg, se meleg. A hol nincsen nyomoruság, csak -örökös gazdagság. S ha visszanézett a magasságból erre az elhagyott -csillagra, bizonyosan megakadt a szeme ott a toporci temető akácfái -között egy uj siron, a melyre egy didergő, vékonyka növendék-leány sirva -borult. S ha fájt valami ebben a percben az eltávozott léleknek, csupán -az fájhatott, hogy azt a leánykát nem vihette magával oda, a másik -országba. - -Prihoda Anna olyan árván maradt, mint az ujjam, a milyen árván csak egy -kis tót leányka maradhat egy rongyos tót falucskában tél közepén. Az -apjáról csak annyit tudott, hogy elment már ötödik esztendeje valahová -Amerikába. Azóta nem érkezett róla semmi hir. Beleveszett valami -bányába, vagy másképpen szólitották el a világból, bizony azt nem igen -lehetett sohasem megtudni. Korinszki, a falubeli vén kovács, a ki -háromszor is megjárta Amerikát, néha, ha éppen nem volt részeg, -megsimogatta a Prihoda Anna rózsaszinü arcát: - -– Te, Ancsurka, te! Te még valamikor aranycipőben fogsz járni, négylovon -és inasokkal. Mert sokat hallottam én már olyan szegény tótokról, a kik -milliomosok lettek odakünn. Hátha éppen a te apádat is ama szegény tótok -közül választotta az uristen? - -Prihoda Anna értelmes leányka volt. (A toporci tanitó, Kusnay György -sokszor emlegette, hogy Ancsurkának több esze van, mint három öreg -tótnak együttvéve. Ezt pedig onnan meritette Kusnay uram, hogy Ancsurka -egyszeri látásra megismert minden nyomtatott betüt, azonkivül ő volt az, -a ki legszebben énekelt a templomban.) - -A világotjárt kovács beszédére igy felelt Ancsurka: - -– Nem lehet az, hogy az én édes apám éljen. Nostyek Péter, Szalan György -meg Jánoska, a kik egyszerre indultak vele Amerikába, annyi dollárt -küldtek azóta haza, hogy tehénkét vásároltak az itthon maradottak. Az én -édes apám pedig egy dollárt sem küldött. - -Korinszki a fejét csóválta: - -– Lehet, lehetséges… De én ismerem azt a ravasz Prihodát. Furfangos, -ármányos ember volt egész életében. Egyszerre akar hazatoppanni, -egyszerre akarja az ő feleségét, meg Ancsurkáját gazdaggá tenni. De az -is meglehet, hogy egyszer csak elküldi a hajójegyet. Azzal, hogy -menjetek utána… - -– A hajójegyet – rebegte Ancsurka és boldogan sietett haza az anyjához. - -Igy csurrant, cseppent néha valami kis vigasztalás az elhagyottak közé, -ha a világot járt Korinszki nem volt éppen részeg. De az esztendők -multak, muladoztak, odakintről még mindig nem jött a várvavárt hajójegy, -a kovács is többet volt részeg, mint józan s igy történhetett, hogy a -szegény Prihodáné megunta várni a szegény tótocskából lett gazdag tótot. -Megcsókolta Ancsurkát: - -– Majd talán te látni fogod még azokat a dollárokat, gyöngyöm. Addig is -vigyázz magadra, soha se felejtkezzél meg a jó Istenről. Ha pedig el -találna szakadni a bocskorod, menj Podolinba öreg nénikédhez, -Marczinkánéhoz. Neki még mindig akad egy pár uj bocskorra valahol a -padláson, ha takarékosan bánt vele. - -Körülbelül ezek voltak a Prihodáné utolsó szavai. Ancsurka a temetés -után egy-két napig meghuzódott a szomszédoknál. Sirdogált, melengette -fázós kezeit a fenyőfa lángjainál, a mig valaki azt a tanácsot adta -neki, hogy legjobb lesz, ha elmegyen szolgálatot keresni. Maholnap -tizenöt esztendős, kifejlett, erős leányzó, a ki gyerekkora óta -szakadatlan munkában van. Elbirja tehát a dolgot. Ancsurka azt gondolta -magában, hogy bizony ez lesz a legjobb, a mit tehet. Egy piros abroszba -kötötte a holmicskáját, még azt is, a mi az édes anyja után maradt reá. -A batyut a nyakába keritette, aztán ott hagyta a falut. A mikor a falusi -dülőutról a nagy országutra ért, ott találta a feszületet az ut szélén, -rajta a megfeszitett Krisztussal. Ugyan kihez fordulhatott volna máshoz -tanácsért, a mikor ilyen nagy ut előtt állott? Leoldozta a batyut a -nyakából és oda térdepelt a hóra a feszület elé. A feszületen vastagon -feküdt a hó és a nagy hidegben dideregni látszottak a megfeszitett -mezitelen tagjai. Valami jólelkü vándorlegény ugyan egy rongyos, -szinehagyott kendőt felakasztott a feszületre, de hát mit ér egy csöpp -rongyos kendőcske a csontig járó hidegségben? A megfeszitett szemei -lehunyvák, pedig Ancsurka forró fohászkodásában mindig csak azt nézte, -vajjon nem pillant-e reá csak egyetlen egyszer is az elhagyott szegények -régi pártfogója? Károgó varjucsapat szállott fel a közeli mezőkön, sebes -vágtatva suhant el egy csörgő szán Ancsurka mellett. - -– Hó! – kiáltott az, a ki a szánt hajtotta, egy vidrakucsmás, nagybundás -ur, a kinek a bajusza fehér volt a zúzmarától, vagy talán az időtől. A -csengős lovak párologva állottak meg, a fehérbajuszu ur hátrafordult: - -– Mit csinálsz ott, te leány? – kiáltotta berekedt hangon. – Megfagysz -ott a hóban! Hová igyekszel? - -Ancsurka fölemelkedett térdeiről. A megfeszitett még mindig nem nyitotta -rá a szemét. Ancsurka tehát a földre nézett és megpillantotta ott saját -vánnyadt, ócska bocskorait. - -– Felelj már – türelmetlenkedett a szánkós. – Hová igyekszel? - -– Podolinba, uram – szólt Prihoda Anna. - -– Akkor egy uton megyünk – kiáltott a fehérbajuszu uriember. – No ülj -föl iziben, ide hátra. János, segitsd a kis leány batyuját. - -A cifra urasági kocsis leugrott a bakról, felsegitette Ancsurkát meg a -butyrát a hátulsó ülésbe. Ancsurka persze nagyon szégyenkezett, alig -merte fölemelni a szemét. A fehérbajuszu ur nem sokat törődött vele. -Csettintett a nyelvével, aztán hajrá, megindultak a remek lovak a könnyü -szánnal. Csak ugy porzott a hó a nyomukba. - -Ancsurka észre sem vette, egyszerre csak a podolini kapun nyargalt be a -szán. (A kapukat ebben az időben már leemelték sarkaikról, de a várfalak -még megvoltak.) - -– Szállj le, kis lány. Isten áldjon, – szólt a fehérbajuszu ur, egy -pillanatra megálitva a vágtató fogatot. Ancsurka leszállott, a szán már -tovább iramodott és csakhamar el is tünt a piac tulsó oldalán, a merre -az országut kifelé visz a városból. - -Ancsurka hamarosan megtalálta azt a házat, a melyiket keresett. Sokat -hallott az anyjától mesélni a sárga házról és a benne lakó uraságról. A -boldogult Prihodáné nagyban tartotta az atyafiságot Marczinkánéval, -sürün meglátogatta, már csak az uj bocskorok miatt is. Egy darabig -tanácstalanul állott a kapu alatt, a mely kovácsolt vasból való -eresztékeivel, hatalmas zárjával némán és sötéten állott előtte. -Egypárszor megpróbálta a kilincset megnyomni, de mivel a kapu csak -sehogy sem akart kinyilni, kénytelen volt nagy fohászkodások között -ahhoz a karikához nyulni, a mely egy rézoroszlánfő szájából lógott ki. -Meghuzta a karikát és odabenn a kapuboltban visszhangzó, mély kondulás -hallatszott. A kondulás még jobban megijesztette Prihoda Annát, ijedten -lapult a falhoz. - -Odabévülről a kapu alatt csoszogó lépések hallatszottak. Zörrent a kulcs -a zárban és a kapu kinyillott Prihoda Anna előtt. - -A félhomályos kapualjban egy emberforma törpe állott, a ki bozontos -szemöldöke alól éles pillantása vetett a leánykára. Nagyszakállu, igen -nagyorru, báránybőr-sipkás öreg legény volt a kapunyitó. Ancsurka -szorongva nézett a törpére. - -– Mit akarsz? – kérdezte az mérgesen. - -Ancsurka megigazitotta a fejkendőjét és halkan mondta: - -– Öreg nénikémhez jöttem. - -A törpe Ancsurka bocskorára pillantott. - -– Mindjárt észrevehettem volna, hogy mi járatban vagy. Bizony, e -bocskorok már enni kérnek. No, lépj be, te kis bogár. - -Megcsippentette az Ancsurka hidegtől kipirult arcát. - -A leányka belépett a sötét kapualjba, a törpe megforditotta a kulcsot a -zárban, aztán megfogta a leányka kezét. - -– No, ne félj, én nem harapok… Nem vagyunk ám mi olyan harapósak, mint a -hogyan a világ hiszi. Én, és a gazdám, nemes Riminszky ur nem szeretjük -a lármát, kiabálást, verekedést. Csak ennyi az egész, te kis bogár. Erre -fordulj, a konyha felé. - -A konyhaajtó előtt hirtelen eszébe jutott valami. - -– Megállj csak. Még csak azt se tudom, hogy ki vagy, mi vagy, honnan -jössz. Ha véletlenül eszébe jut a gazdámnak megkérdezni, hogy: mondd -csak öreg Mik, ki csöngetett máma? Mit feleljen erre az öreg Mik, mikor -még a nevedet se tudja? Nálunk nem igen szoktak csöngetni, mert mi nem -szeretjük a lármát, se én, se gazdám, nemes Riminszky ur. - -A törpe bőbeszédüsége talán soha sem ért volna határt, ha ebben a -percben ki nem nyilik a konyha ajtaja és Marczinkáné meg nem jelenik. -Nagyot kiáltott, mert kicsinyt nagyot hallott már az öreg asszony. - -– Te voltál az, Ancsurka? A jó Istenke áldjon meg. Milyen hideg van! Be -régen nem láttalak. Jöhettél volna már hamarább, rongyos a bocskorod. - -Az öreg Mik, a leányka mellett állva, a fejével biccentett minden -mondatnál, aztán maga is megszólalt nagy szemrehányással: - -– Hát miért is nem jöttél már, Ancsurka? A macska vigye el a dolgod, -rongyos bocskorban nem lehet járni télen. - -Ebben a percben az emeletről egy kemény férfihang szólalt meg: - -– Öreg Mik. - -A vén szolga ijedten forditotta a fejét a hang irányába. - -– Jövök, jövök, – kiáltotta és rövid, görbe lábszáraival fürgén -iramodott fel a kőlépcsőn. - -Az egyik emeleti ablakban egy pillanatig még látható volt a Riminszky -feje. Ancsurka a kendője alól félszemmel az emeletre pislogott. Azon a -kemény, zordon arcon mintegy másodpercig valami kiváncsiság tükröződött -vissza a kis parasztleány láttára. Aztán sietve bezáródott a szinesüvegü -ablak. Marczinkáné betuszkolta Annát a konyhába. Süketek szokása szerint -igen hangosan beszélt: - -– Ülj le itt és melegedj… tedd le a bocskort, mindjárt hozok ujat. -Megállj csak! Van egy nagyon szép kis bocskorom. Olyanféle lehet, a -milyenben a lublói Mária járhatott akkor, a mikor ezen a tájon lakott. - -Megsimogatta a leányka arcát: - -– Olyan vagy, mint a Mária… Az anyád tán Lublón járt akkoriban, a mikor -te a világra jöttél. Lehet, lehet. Másképpen hogyan is hasonlitanál te -ahhoz a Máriához? - -Ancsurka csak ekkor jutott szóhoz: - -– Az anyám meghalt, néni, már el is temettük. - -Marczinkáné egy pillanatig a leány száján felejtette a tekintetét, -mintha nem értette volna meg annak a szájnak a mozgásából az Ancsurka -szavait: - -– Meghalt, – ismételte hangosan. - -Az öreg Marczinkáné erre sirva fakadt. Sirt, sirdogált, talán nem is -annyira a haláleset miatt, csupán azért, mert egyszer megint kedvére -kisirhatja magát. - -– Istenem, – sóhajtotta, – ebben a nagy hóban olyan keveset tud az ember -a világ folyásáról! Bizony, már azt is elfelejtettem, hogy Toporc a -világon van. Mik se igen jár ki a kapun. Fél a nagy hótól. Az ilyen öreg -embernek legjobb is már odahaza ülni. No, de hozom a bocskort. - -Ancsurka azalatt fölmelegitette dermedt tagjait a kályha lobogó -rőzselángjánál. Volt fa elegendő a Riminszky udvarán. Olyan hatalmas -rakásokban állott ott a tüzelőfa, hogy tán még a király udvarán se volt -nagyobb rakás. Persze, tellett bőven az erdőkből. Riminszky jókedvében a -vármegyét befüthette volna, akkor is maradt volna elég fa az erdeiben. -De Riminszkynek nem volt olyan jókedve sohasem. - -Ancsurka félénken nézegetett a konyha ablakán át abba a világba, a mit -az ódon ház udvarán láthatott. Vasrácsos ablakok a falakon, -gyermekfej-nagyságu lakatok lógtak mindenfelé. Az udvar sarkában egy -óriási batár, a melynek deszkáját szürkére mosta az idő. A vasrészeket -megette a rozsda, a szijak, bőrök elrongyolódtak. Ki tudja, mikor jártak -ezen a batáron utóljára a Riminszkyek, talán még hercegkorukban? (Azóta -gyalog járnak a Riminszkyek, pedig talán inkább tellenék kocsira, mint -hercegségükben!) Prihoda Anna a maga kisleányos eszével arra gondolt, -hogy be jó volna egyszer ebbe a batárba beleülni. - -Marcinkáné már jött az uj bocskorokkal. Valóban pompás kis jószágok -voltak. Ha a királynék valamikor bocskort viseltek, különb bocskort még -ők sem huzhattak a lábukra. Finom fehér szattyán volt a bőre, piros -bársonynyal, csillogó aranynyal kihányva, mintha tündérkezek varrták -volna. - -– Jaj, be gyönyörü! – kiáltott fel Prihoda Anna és belepirult az arca. - -Marczinkáné ráncos vén arca is földerült a bocskorok láttára. - -– Bizony gyönyörü! – rebegte. – Be nagyon régen is adta már ezt nekem az -öreg ur. Fiatal menyecske voltam, ő se volt még öreg ur. Hat pár volt -belőle. A többi elkopott, ez megmaradt. A fiatalságom nem tartott ki a -bocskorok mellett. Hamarább koptam el, mint a bocskorok. Most már viseld -te egészséggel. - -Letérdepelt Ancsurka elébe és felhuzta a lábára a bocskort. - -– Ejnye, be fehér lábad van, mint egy kisaszonykának – jegyezte meg. – -Talán bizony az Uristen eltévesztette a dolgot. Egy kisasszonykának a -lábát adta neked és a Prihoda Anna lábát valamely kisasszonyka rejtegeti -most a harisnya alatt. - -– A vállam is fehér – mondta Ancsurka és elpirosodott. - -Marczinkáné megcsóvála a fejét: - -– Ej, no, hát egészen eltévesztettek volna tégedet, Ancsurka? - -A bocskor már a lábán volt Ancsurkának. Felállott és tetszelegve -nézegette a lábát. Egy darabig ügyetlenül lépegetett a gyönyörü -holmiban, de aztán ugy megszokta, mintha egész életében aranyos -bocskorokat viselt volna. - -Az öreg Mik köhögése hallatszott kivülről. A nagyszakállu törpe fürgén -gurult be az ajtón karikalábain. Csodálkozott ő is egy percig a -bocskorokon és háromszor is elmondta, hogy ilyen szépet ő még soha sem -látott. A hitelesség kedvéért kész lett volna akármikor megesküdni erre. -Aztán hizelkedve simogatta meg az Ancsurka arcát. - -– Megmondtam ugy-e előre? Az én gazdám, nemes Riminszky ur semmi egyebet -nem kérdezett tőlem, mint azt, hogy ki volt az, a ki a kapun csönditett. -Mintha csak megálmodtam volna előre, hogy nemes Riminszky ur mit fog -kérdezni. De hát Mik tudja a dolgát, nem jön zavarba soha. Soha, -leánykám. Ezt pedig jegyezze meg mindenki jól magának. Mik nem lop, nem -káromkodik és nem iszik… - -– Ej, ej – dünnyögött közbe Marczinkáné. – Megint nagyon sokat jár a -szád, Mik. Minek mondasz olyat, a mi nem igaz. Az Uristen ugyis tud -mindent, neki hiába hazudozol… - -A törpe elvörösödött. - -– Csak vén asszony ne volna a világon – morogta elkeseredve. - -Aztán keményen rárivalt Marczinkánéra: - -– Lódulj, öreg seprő. Az én uram parancsolta, hogy menj hozzá. - -Bozontos szemöldöke alól ünnepélyesen nézett Prihoda Annára, mintha -ezzel a mondással okvetlenül meggyőzte volna az idegen leányzót arról, -hogy ő nem közönséges ember. - -Marczinkáné, a milyen gyorsan csak tellett öreg csontjaitól, sietve -tipegett fel a kőlépcsőkön. A törpe az ablakból mogorván nézett utána, -aztán széles mosolygás jelent meg groteszk arcán. A nagyujjával az -emelet felé bökött. - -– Persze, odafönn másképpen beszél őkelme. Az én uram, Riminszky ur, a -legjobb ember a világon. De csak addig, a mig öklével az asztalra üt. -Akkor pusztuljon előle mindenki. Minden teremtett lélek. Egyszer – s -ekkor felvillant a Mik szeme – egy öles juhászgazdát – Zakálnak hivták, -Zakál Pálnak, lelkecském – ugy megütött, hogy egész életére megsiketült -az ütéstől. Tudja azt mindenki az én uramról, hogy vele nem jó -kikezdeni. Legalább is olyannak nem jó, a ki félti az életét. - -Prihoda Anna csodálkozva hallgatta a törpe előadását. Nem igen érzett -valami nagy félelmet a szivében, mert a törpe minden erőlködése mellett -sem látszott rossz törpének. Ott állott az ablaknál ódivatu, kopott zöld -bársonyzekében, nagy csizmában, a mely csizma magas szárával mintha arra -lett volna jó, hogy velük kifelé hajló lábszárait összetartsa. Mintha e -magas száru csizma nélkül elszöktek volna a lábszárak. Mind a kettő -ellenkező irányba. A derekán széles bőrszijj volt, a melyen még ott -fityegett valami maradványa a szijhoz tartozó tőr tokjának. A tokban -most egy nagy kapukulcs volt csupán, de arra is elég büszke lehetett, -mert a keze néha odatévedt. - -Sietve beszélt, mintha sürgősen akarna mindent az Ancsurka tudomására -hozni. - -– Lásd, lelkecském, akármit beszél is az a vénasszony, – tudom, nagyon -sokat szokott fecsegni – azért én rám mégis csak nagy szüksége van az én -uramnak. Ha én nem volnék, teszem fel, ki az ördögnek jutna mindig -eszébe számon tartani, hogy be van-e csukva a kapu? Ki olajozná meg a -zárakat, lakatokat? Ki reparálná meg az ajtókat, ablakokat? Én kovács is -voltam valamikor, – én minden voltam. Lakatos és még minden… Nincsen -olyan furfangos zár, a mit én föl ne tudnék nyitni. De még a lakatokhoz -is értek. Egyszer az én uram Lengyelországból hozott egy ménkü nagy -lakatot. Ott még értenek az ilyesmihez. Nagyszerü lakatosok akadnak -arrafelé, lelkecském!… Az én uram elhozta a lakatot és igy szólt hozzám: - -– No, öreg Mik, itt az alkalom, most mutasd meg, hogy mit tudsz? Hadd -lássuk, legény vagy-e a talpadon? Az angyalát, öreg Mik, tedd le a -vitézi próbát. - -Szóról-szóra ezt mondta az én uram, nemes Riminszky ur, a kinek több őse -volt vajda, mint nekem hajamszála van. Megnézem a lakatot, forgatom -jobbra-balra, nézem elülről, hátulról, próbálgatom, nyitogatom… Hát nem -nyilt a kutya. Lengyel lakatosok csinálták, azok értenek mindenféle -furfangos titkos zárakhoz. Nem nyilt a lakat, sehogy sem nyilt. Öreg -Mik, mondom magamban, ha ördögök fognak kuglizni a fejeddel, akkor is ki -kell nyitni azt a lakatot… - -Az elbeszélés hevében Marczinkáné nyitotta ki a konyhaajtót. A törpe -csunya grimászt vágott. Dohogott valamit a szakállába és elfordult. - -– Már megint fecsegtél, Mik – szólt az öreg asszony. – Éjjel-nappal -fecsegnél, ha akadna, a ki hallgatna rád. Pedig tudhatnád, hogy az -Uristennek nem lehet hazudni, ő tud mindent… - -Mik elkeseredve vetette falnak a hátát. - -– Éppen csak arra legyen gondja a jó Istennek, hogy mit beszél -Podolinban Mikoviszki Mikics? – dünnyögte elkeseredve és elgondolkozva -nézett a levegőbe egy darabig. – Az ur azt parancsolta, hogy fogadjalak -szolgálatba, Ancsurka, ha éppen kedved van hozzá. Az ur azt mondta, -minek csavarogna az a szegény Ancsurka az országuton? Vajjon minek? - -A leányka arcába nézett és elgondolkozva folytatta: - -– Igaz. Vajjon minek csavarognál, Ancsurka? Se apád, se anyád, hová -mennél? - -A törpe, a ki eddig az Uristennel vitázott magában, most szintén -megszólalt és gyöngéden hátba verte Prihoda Annát: - -– Hová mennél, he? - -Ancsurka a meglepetéstől bámulva nézett a két öregre. A kis szivébe -fölmerült a toporci keresztut Krisztusának lehunyt szemü arca. A -Krisztus nem nyitotta fel a szemét és ime mégis meghallgatta -fohászkodását. Meghallotta és már gondoskodott is róla, hogy el ne -tévedjen azon a nagy havas világon, a melyből eddig Ancsurka csupán -annyit ismert, a mennyit a nagy hegyek látni engedtek. A nagy hegyen tul -vajjon mi lehet? Ugyan kinek jutna eszébe azon gondolkozni, a mikor a -kályhában lobog a rőzseláng és az udvaron annyi tüzelőfa van, hogy -tavaszig eltart? Ha egy utszéli szalmakunyhóban kinálták volna meg -szállással Prihoda Annát, nem-e hálatelt szivvel kellene gondolni a jó -Istenre? Ez pedig nem szalmakunyhó, hanem szép nagy kőház, benne a jó -Marczinkánéval és Mikkel, a kitől egyszer megtudja még a nagy lakat -históriáját, hiába látszott fogadalmat tenni Mik az imént arra nézve, -hogy ezentul csak olyan dolgokat fog elmondani, a mely dolgokról az -Uristennek is tudomása van. - -És, a mi a legfontosabb, a gyönyörű pár bocskor, a melyet talán vissza -kellene adni, ha innen tovább akarna menni. A bocskorokra esett a -tekintete s a két szeme megtelt könynyel. - -Az öreg Mik még mindig harsogó hangon kérdezte: - -– Hová csavarognál, he? - -… Igy került Prihoda Anna szolgálócskának a podolini Riminszky-házba, -mint egy kis fehér galambka a zordon, mogorva varjufészekbe. - - - - -III. FEJEZET. _Egy igazi embergyülölőről._ - -Lipót király alatt megcsinálták a törvényt, hogy Magyarországon le kell -rombolni a várakat, – ne legyen buvóhelye a kurucoknak, – de hát a -törvény is olyan, hogy csak akkor hajtják végre, a mikor lehet. A -bünösre vár a törvény vasmarka, de mit ér a vasmarok, ha csak akkor -tudja megfogni a bünöst, ha elébe kerül? A bünös várakról kimondotta a -törvény, hogy el kell tünniök az ország mappájáról és a középkori -lovagvárak, nagy nemzetségek sasfészkei a hegytetőkön egymásután omoltak -romba. A nagyurak azért nem maradtak födél nélkül, a nemzetségek is -tovább virágzottak, de mi volt az a régi élethez képest, a midőn a -nagyurak saját ágyuikon hirdették a várfalakról örömüket vagy bánatukat? -Igaz, hogy ezek az ágyuk olyankor is megszólalhattak, ha a nagyuraknak -éppen haragos kedvük támadt, de hát éppen azért hozták a törvényt, hogy -ne szóljon az ágyu, ha a várur megharagszik. Elnémul a fegyvercsörgés a -hegytetőkön, a várnépség az oromról a völgybe költözött és a zordon -katonák kard helyett az ásót kalapálták, ha élén csorba támadott. - -A lovagregényeket a valóságos élettől átvette a költészet, mert a költők -leginkább olyan dolgokkal szeretnek foglalkozni, a melyek jobbára csupán -a fantáziákban élnek. A hold soha sem nézegette magát oly mélán a -várudvarok mély kutjának fenekén, mint akkor, a midőn a várkutak már -beomlottak. A várurak se nyargalásztak örökösen mellbeteg külsejü -kisasszonyok után a maguk idejében, hanem bizonynyal pipázgattak, -idogáltak, dalolgattak eleget ők is, a mint rendes uriemberekhez illik. -A várakban találódtak megtermett menyecskék, bájos kisasszonyok, a kik -nagyszerüen főztek, sütöttek, versenyt mulattak a férfiakkal, mint derék -asszonyszemélyekhez való. De mikor a költők vették kezükbe a várak -dolgát, az a sok gömbölyü, egészséges asszony mind semmivé lett. Vagy -talán csak lesoványodtak valami varázslat folytán és lett belőlük a -sarokszobában ablaknál üldögélő, oltárteritéket himező, ábrándozó és -bánatos asszonyféle. Az ember az olvasmányai révén azt hihetné, hogy a -régi lovagvárakban csak két dologról beszéltek: szerelemről és -háboruról. Pedig én azt hiszem, hogy öltek ott disznót is fagyos télben -és az asszonyoknak nagyobb gondjuk volt az ugorkás edényekre, mint a -lantoló ritterekre. - -De hát lehet, – minden lehetséges, még az is, hogy a költőknek van -igazságuk a régi várak ügyében és én fantáziálok, a midőn a régi várak -omladékai között nem csupán a sötét fenyegető bástyák, rettenetes -kaszabörtönök és sinylődő foglyok merülnek föl a képzeletemben, hanem -mozgalmas gazdasági udvar, a hol a malacok és baromfiak között a várur -gyerekei szaladoznak együtt a parasztfiukkal; a hol a jókedvü várasszony -számon tartja kedves tyukjának tojásait s a várur estenden egy hentes -kedélyességével vakargatja meg az eledelüket habzsoló hizók gerincét. - -A várak elpusztultak, a várurak eltüntek és igy nem igen tudható teljes -bizonyossággal, hogy hol van az igazság. Azaz, hogy a várak nem mind -pusztultak el… Lehet, hogy talán másfelé is meghagytak egyet-kettőt -mutatóba a százhatvan vár közül, de annyi bizonyos, a törvény vasmarka -nem ért el a határszéli havasok közé, a hol a Dunajec völgyében, sötét -hegyek között állott egy középkorból megmaradott vár. Nizsder vára. -Igaz, nem valami nagy vár volt, csak amolyan sasfészek, a milyennek -valamikor a cseh rablók megrakták a felsőmagyarországi hegycsucsokat. -Bástyái, tornyai nem igen voltak Nizsder várának, de voltak kemény -sziklából épitett falai. - -Régi krónikák szerint a vár különös fönmaradásának az a története van, -hogy a várak lerombolására kiküldött bizottság nem tudta eldönteni, hogy -tulajdonképpen hová is tartozik ez a vár, magyar földön van-e, vagy -lengyel területen. A falu – egy nagyon rongyos kis tót falucska, – a -hazáé volt és az odavaló tótokat a lublói szolgabiró huzatta deresre, ha -éppen olyan kedve volt a lublói szolgabirónak. De hát ki az ördögnek -jutna eszébe az a gondolat, hogy annak a rongyos falucskának a védelmére -épitették volna a sastanyát a vár épitői. Épitette bizony azt a saját -uri passziójából valamely régen megholt nagyur. Egyik nemzetség -elpusztult a várból, a másik kihalt, de azért a sasfészek sohasem -maradott üresen. Talán éppen Lipót király idejében lakott benne valami -sokaranyu, sokezüstü ember, a ki ezen beszédes ércek nyelvén érttette -meg a királyi komisszióval, hogy Nizsder vára nem tartozik Szepes -vármegye területéhez, de még az országhoz sem, hagyjanak tehát neki -békét. - -A komisszió belenyugodott a dologba, a királynak is talán éppen másfelé -akadt tennivalója, az ódon vár megmaradott éppen ott a Dunajec -völgyében, a sötétlő Kárpátok között. A parasztok csendesen szántogatták -a hegy oldalát, a lányok, legények itt is ugy daloltak, mint másfelé, ha -rájött a sorja és az öreg emberek meghaltak itt is egyszer. A várban -békés nemzetségek váltogatták föl egymást, soha sem jutott egyiknek se -eszébe rárohanni az utazó kereskedőkre, vagy pörlekedő szomszédokra. - -S igy Nizsder váráról nem sokat tudhattak a hatóságok. Egyszer egy -bizonyos Alapi Salamon, – ez a nemzetség is lakta a várat, – nagyon -megharagudott valamelyik szomszéd földesurra és haragjában hadat üzent -neki. Engedett neki még időt arra is, – lovagias ember volt, – hogy a -hadüzenet után összegyüjthesse a hadait. De a földesurnak nem voltak -hadai, Alapi Salamonnak pedig volt csaknem százfőnyi várőrsége, -fegyveres, kipróbált katonák mind. A földesur tehát megugrott a hadak -elől és évekig nem mert hazakerülni. Ezen idő alatt Salamon is kifujta -mérgét és a háboruból semmi sem lett… - -A mi történetünk idejében is volt lakója a sasfészeknek, mint általában -mindig. A vár falait nem döntötte le Lipót király törvénye, de antul -jobban megviselte az idő. A mint az emberek nem élhetnek örökké, ugy nem -örökkévalóság egy vár sem, bár sziklából épitették. A falak nagyrésze -összeomlott, a tornyokat elhordta a Kárpátok felett átzúgó vihar. -Nizsder vára a hegytetőn nagyon fogyatékos, leromlott ruházatban huzta -meg magát. Vastag falai mindig közelebb és közelebb lapultak a földhöz, -mintha attól féltek volna a falak, hogy egyszer egy nagy vihar -mindenestől lesöpri őket a magasságból. Bagolynak, varjunak még mindig -elég kényelmes tanya lett volna a vár, de embernek egy kissé különös -lakhely volt. Mégis volt lakója e magános, elhagyott romnak, – igaz, -éppen olyan lakója volt, a ki teljesen ide való volt. A nizsderi várurat -Pogrányinak hivták. Többet nem igen tudtak felőle a környéken. Annak is -igen tudós embernek kellett lenni, hogy a Pogrányi névhez még egy másik -név is csatlakozik, – Sámuel. Egy felvidéki anekdota szerint az ilyen -tudós embernek bátran adhatna plébániát a szepesi püspök. - -Osztogatta-e a püspök a Pogrányi nevének tudói között a plébániákat, – -azt nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. Elég az hozzá, hogy a -nizsderi várur olyan emberkerülő volt, hogy élő ember még nem látta soha -szemtől-szembe. Ki volt, mi volt? A legendák, a melyek a láthatatlan -emberről keletkeztek, sokat tóditanak, vagy elvesznek az igazságból. -Utóvégre nem is lehetnek mind igazak a legendák, mert akkor nem is -volnának olyan szépek. De hát a nizsderi várurról semmit sem jegyez föl -a történelem és igy azt kell elfogadni, a mit rejtélyes személye felől a -legendák mondanak. - -Az a legenda azt mesélte, hogy Nizsder várának egyszer megholt az utolsó -gazdája, bizonyos Kavaczky. - -Ez a Kavaczky utolsó sarjadéka volt nemzetségének, a legislegutolsó. -Utána már nem következett senki. A prémbundás ősök a vár folyosóin, a -hol olajban, aranyrámába zárva élték második életüket, hiába pödörgették -a bajuszukat, ráncolták a homlokukat, keményitették meg a tekintetüket. -Az utolsó Kavaczkyt semmiképpen sem lehetett arra rávenni, hogy -megházasodjon. De ha már megházasodott volna is, amugy bolondjában, -vajjon mi lett volna a vége annak a házasságnak? Semmi esetre se lett -volna valami jó vége, mert az utolsó Kavaczky nem volt egészen -tisztaeszü ember. Hóbortos futóbolond volt, a ki végigtivornyázta az -életét. A nizsderi várban évről-évre szólott a kranyokai rezesbanda. A -muzsikusokat esztendőszámra fogadta, mint a cselédjeit és ugyanigy -fogadta fel egyik-másik vendégét. - -Eleinte még elvetődtek a várba a környékbeli urak, hatóságok. Kavaczky -megszólaltatta a rezesbandát és csapra üttette a hordókat, a melyeket -hosszu szekereken lengyel zsidók hoztak a hegyaljáról a nizsderi várba. -Ennivaló vajmi kevés akadt a várban, hisz maga a várur hónapszámra avas -szalonnán élt. A vendégei kedvéért néha elfogatott néhány sovány csirkét -a faluban, a lovászlegények ilyenkor nagy hajrázásokat rendeztek a -falusi tótok csirkéi után, mintha legalább is vaddisznókra vadásztak -volna, de hát nem volt asszonyféle a várban, a ki a csirkét megsütötte, -feltálalta volna. Az volt a jó szerencse, ha éppen a várban időzött volt -Borocskay Gyurka, az északi részek utolsó ingyenélője. Ez a vidám, öreg -korhely változatos élete folyamán megtanulta többek között a -szakácskodást is. (Sok mindent kell annak tudni, a ki munka és -foglalkozás nélkül akarja leélni a sorstól rája szabott esztendőket; -legalább is kell annyi tudomány hozzá, mint a szolgabirósághoz.) No, hát -Borocskay Gyurka fehér kötényt kötött maga elé, és naphosszat -sütött-főzött a vár konyháján. A megyei urak, ha éppen Nizsderre vitte -utjuk, nem is annyira a gazda után tudakozódtak, mint inkább Borocskay -után. Felüzentek a várba, vajjon ott van-e Borocskay? Ha igenlő -feleletet kaptak, jókedvüen irányitották szekerük rudját a sziklafészek -felé, de Borocskay nélkül, elmenekültek még a környékéről is a várnak. -Borocskay nélkül ugyanis semmi egyéb nem történt odafönn, mint -végnélküli ivás. Ittak reggeltől estig, estétől-reggelig. Ha sok volt a -vendég, a szerződött rezesbanda két csoportra oszlott, éjjeli és nappali -csoportra. A bor soha nem fogyott ki a pincéből, folyt az néha -patakokban a várudvaron, ha Kavaczkynak olyan kedve kerekedett. Még a -cselédek is elszökdöstek lassan a háztól, vendég hétszámra nem akadt, -Borocskayt időközben pincemestenek szerződtette valamelyik felvidéki -püspök, az utolsó Kavaczky egyedül hallgatta a rezesbandát, a mely -ilyenkor kedves nótáját fujta, a Rákóczi-indulót. Reggeltől estig a -Rákóczit. Kavaczky keringőzött, csárdást táncolt, polkázott, a mi éppen -eszébe jutott, mindent a Rákóczi dallamára. Ha kifáradt a táncban, -ráorditott a cselédjeire: - -– Mit tátjátok itt a szátokat! Menjetek iziben az országutra; a melyik -hamarább elébem hoz egy kaputos embert, hordó bor a jutalma. - -A cselédek azután napszámban lesték odalenn, az országuton a vendéget. -Csakhogy akkorára már éppen olyan hire volt a nizsderi várnak, hogy -elkerülték azt még a varjuk is. Kavaczky napról-napra veszitett az -eszéből. (Mindig nagyon kevés volt neki belőle.) Rémes történetek -keringtek felőle a vármegyében. Hogyan kényszeritette felhuzott sárkányu -pisztolylyal a gyuvodai kántort az ivásra. A szegény ember ivott, mert a -bornak nem volt ellensége. De utóvégre neki is elég volt és szökött -volna valamerre a Rákóczi-induló elől, a melyhez Kavaczky verte a -taktust. Igen ám, de nem volt merre szöknie. Fegyveres cselédek álltak -az ajtókban, a kik lándzsát szegeztek a kántor mellének. Kavaczky -töltött pisztolyt vont elő az asztalfiából és a kántort megcélozta: - -– Iszol barátocskám, vagy meghalsz. - -Mit tehetett egyebet a kántor? Ivott, ivott, a mig össze nem rogyott. -Kavaczky (undorodott a részeg embertől) megrugta néhányszor, aztán mert -nem ébredt, kidobatta a cselédségével az országutra. - -– Ne lássam a dögöt, – mondta utálattal. - -Mert a legnevezetesebb az volt az utolsó Kavaczkyban, hogy akármennyit -ivott, sohasem volt részeg. Azaz hogy részegnek elég részeg volt (Ugy -jöttem a világra – mondta néha elkeseredve), de tökéletesen nem tudta -átengedni magát a mámornak. Nem birt vele a bor. A nehéz lengyel -pálinkát, a melyeket kis fonott füzfavesszőből való takarókban -szállitanak, ugy itta, mint a vizet. Egyik se volt neki elég erős. Minél -többet ivott, annál inkább győzte. Csak az arca lett nagyon fehér -hosszadalmas ivások után, de hát annak a ragyavert, gyérszakállu, -feldult vonásu arcnak mindegy volt, hogy milyen a szine. Elaludt ott -helyben a borozó-asztalnál, de csak félszemmel aludt. A rezesbandának -akkor is fujni kellett a Rákóczit – igaz, csendesebb tempóban. Ha -elhallgattak, nyomban felébredt az a nyugtalan lélek: - -– Fujjátok, a rézangyalát!… – kiáltotta vadul. – Álmomban éppen egy -svadron huszár élén lovagoltam Bécs városa ellen… Hogyan folytassam én -most ezt az álmot? - -A banda megszólalt, Kavaczky lehunyta a szemét. Látszott az arcán, hogy -gondolatban igen nagyon keresgéli az álom folytatását, de hát az már nem -jutott eszébe. Csóválgatta a fejét, aztán hosszu sarkantyus lábával -elrugta maga elől az asztalt: - -– Gazemberek vagytok, – kiáltott a bandára. – Mért nem hagytátok, hogy -legalább álmomban bosszut állhattam volna az őseimért. - -Valami korhely vándortanitó ugyanis egyszer kisütötte, hogy Kavaczkynak -valamelyik ősét lefejezték Bécsben. A megbomlott agyában számtalan társa -akadt a lefejezett ősnek és álmában mindig fej nélküli emberekkel -társalkodott. - -– Meglássátok – mondta olykor a környezetének – nekem se lesz jó végem. -A bécsi udvarnak mindig utjában álltak a Kavaczkyak. Csuda volna, ha -békén meg hagynák halni az utolsó Kavaczkyt. - -A folytonos tivornyában mindig inkább megbomlott a Kavaczky agya. -Különösen az bosszantotta, hogy nem tud vendéget kapni az asztalához. - -– Hej, Borocskay – sóhajtott fel néha – pedig mennyi borocskámat -megittad, mégis hűtlen lettél hozzám. - -Ünnepnap volt, ha valamely vándor komédiás truppot, vagy effélét vettek -észre az őrködő cselédek az országuton. Az asszonyoknak a váron kivül -kellett maradni – asszonynak belépni nem volt szabad – a vásári kócevők -pedig ittak, ettek, mulattatták a várurat, a mig az ebrudon dobatta ki -őket végezetül. - -A sziklafészek fenn a vén hegyen lassan-lassan elnéptelenedett. Pénze se -volt már valami nagyon bőven az utolsó Kavaczkynak. A cselédség -elszökdösött, a banda megfogyatkozott. A borkereskedő zsidók mindenféle -hamis és olcsó borokat hoztak szekereiken a régi finom hegyaljai borok -helyett. Kavaczky kezdett nagyon egyedül maradni… - -… És eljött az idő, hogy a hires kranyokai banda annyira -megfogyatkozott, hogy csupán egy vak ember maradt belőle, a ki a -helikont fujta. Ezt a vak embert a többiek elfelejtették magukkal vinni, -vagy az is meglehet, hogy ő maga nem akart menni. Öreg legény volt, -közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez. A Rákóczin kivül talán egyebet -se tudott. Ezzel a kevés tudománynyal nem élhetett meg máshol, mint a -nizsderi várban. Tehát ott maradt. - -A cselédek nem fogtak vendéget az országuton, mert már nem voltak -cselédek. Kavaczky egy zimankós téli este – talán éppen karácsony estéje -volt – elkeseredve hallgatta a vak trombitást és egymásután üritgette a -boros kupákat. Valami bolond gondolat motoszkált a fejében, az nem -hagyta békén. A mig a vak trombitás meg-megpihent, hogy kifujja magát, -Kavaczky szóba ereszkedett vele. - -– Te, bátyikám, azon gondolkozom, hogy ha meghalnék, nem is volna senki, -a ki eltemetne. - -A vak ember megnyugtatta: - -– Hát a szolgabiró mire való? - -Kavaczky lehajtotta a fejét: - -– Igaz, Péter bácsi, a szolgabiró arra való. Fujjad hát tovább… - -Egy ujabb szünetnél aztán megint más jutott a Kavaczky eszébe: - -– Igen ám, de nem volna, a ki megsiratna? - -– Megsiratlak én, uram – felelt a trombitás. - -Kavaczky beleegyezőleg bólintott: - -– Ezzel is rendben volnánk. - -Dühös havasi hóvihar zugott a vár körül, a kéményekben gonosz ördögök -dudoltak bugó hangokon, az ablakok, ajtók megrecscsentek. Kavaczky egy -ujabb kupa bor felhajtása után ezzel a szóval fordult a vak muzsikushoz: - -– Arra felelj most nekem, bátyikám, hogy mit csinálnék a várral? Kire -hagynám azt, a mikor még egy macskám sincsen? Kire hagyjam a várat? - -Péter zenész erre a fogas kérdésre leeresztette a hangszerszámát. -Világtalan arcával megrőkönyödve bámult maga elé. Ez a nagy kérdés olyan -nagy kérdés volt, a mire hirtelenében nem tudott megfelelni. Nagyokat -nyelt és hallgatott. Kavaczky titkolózva hajolt előre. - -– Nem szeretném, ha a császár kezére jutna a vár. Ki tudja, mi történik -Magyarországon vagy Lengyelországon? Hátha kiüt még egyszer a szabadság? -Akkor ez a vár fontos pozició lehet, a hová a szabadsághősök -befészkelhetnék magukat. Fontos hely volna ez, Péter bácsi. - -Ábrándozva nézett a régimódi olajlámpába és az arcán egymást váltották -fel a különböző indulatok. - -– Szabadsághősöké legyen ez a vár, ha én meghalok… Ha én meghalok, – -dünnyögte. – Pedig érzem, nemsokára meghalok. Talán még az éjjel. - -Megborzongott, talpraugrott, rémülten nézett a vak trombitásra, a ki -egykedvüen billegtette szerszámját. - -– Bátyikó, – kiáltott rá – hallottad-e már azt, hogy valaki minden ok -nélkül meghaljon? Csak ugy hirtelen meghaljon, mint a hogy a mécsest -elfujja a szél? Hallottál-e már olyant? - -– Hallottam, különbet is hallottam, uraság, olyant is hallottam, hogy -valaki leszállott a szekérről, a melyen a lakodalmából jött és nyomban -meghalt. Nyomban, uraság. Pedig még meg sem csókolta az ifju asszonyt. - -– Mindig asszonyokról beszélsz – dörmögte rosszkedvüen Kavaczky. – Mi -közöm nekem az asszonyokhoz? Én ugy születtem, hogy ne szeressem őket, -hogy ne állhassam őket… - -– Elég nagy baj az neked, uram, – sóhajtotta a vak trombitás. – Én -bezzeg szerettem őket; nagyon szerettem azokat a fránya asszonyokat. És -ha meggondolom, uraság, még most is néhanapság kivánja a mellem… - -Kavaczky dühösen toppantott a sarkantyus csizmájával. - -– Fogd be a szádat, vén szamár. Utállak, tudd meg, utállak… Most már az -sem kell, hogy megsirass. Majd megleszek én a nélkül is. Hallgass, -hallgass, nem akarok tudni se felőled. Takarodj a szemem elől, te vén -szoknyakergető. - -Kitárta az ajtót és kitaszitotta rajta a vén trombitást. A vén ember -szokva volt Kavaczky szeszélyeihez, bolondságaihoz. Tudta, hogy öt perc -mulva ujra szüksége lesz rá. Meghuzta magát a várudvar oszlopai alatt és -dideregve hallgatta az odabévülről hangzó nehéz lépések döngését. - -Egyszer ujra kitárult az ajtó. Kavaczky alakja jelent meg. Farasbőrbunda -volt rajta, a vállán fegyver. Egy percig gondolkozva nézett a viharos -téli égbe. A sötét fellegek, mintha közvetlenül a vár tornyai felett -lebegnének, a zugó szél az arcába vágta a havat. Behuzta az ajtót maga -után. - -– Uram – kiáltott a zenész – hová mégy ebben a kisérteties időben? - -– Megyek, – felelt Kavaczky. – Addig vissza sem jövök, a mig valakit nem -találok, a kinek a váramat hagyhassam, mert én nem sokára meghalok. - -Elhangzottak a lépései az éjben. A trombitás egy darabig figyelt utána. -A vihar zugásán is áthallatszott a becsapódó várkapu döngése. - -A legenda szerint a trombitás ekkor elaludt az oszlopok alatt. Arra tért -magához, hogy Kavaczky a fülébe kiabál: - -– Hé, ébredj vén arkangyal! Fujjad, fujjad, hogy beleszakadj. - -A trombitás álmosan támolygott be a szobába. A vak emberek sajátságos -ösztönével nyomban megérezte, hogy valaki idegen is van a szobában. -Fujni kezdte Kavaczky kedves dalát és Kavaczky mély medvehangján dudolt. -A trombitás először azt hitte, hogy talán megcsalja hallása. Kavaczky -sohasem énekelt azelőtt. A trombitás fülelt, Kavaczky mindig hangosabb -lett. - -A trombitás csakhamar arra a különös tapasztalásra jutott, hogy -Kavaczkyvel valami különös dolog történt az alatt az idő alatt, a mig -aludt. Valami rendkivüli változáson ment át, a melyet még sohasem -tapasztalt a trombitás. Mintha részeg lett volna Kavaczky? Az ördög -bujjon belé, csak nem kapta le lábáról az ital? Mindig hangosabb lett és -folyton többet beszélt ahhoz az idegenhez, a kinek a kupájához -hozzáütötte a magáét. - -– Soha se láttam még ilyen embert, mint te, komám. Senki ugy nem győzte -asztalomnál a bort, mint te. Nem is vagy te talán ember?… Az ördög vagy, -a ki eljött értem. Itt vagyok, pajtás elvihetsz. - -Az idegen nem felelt se igent, se nemet. Csak a kupájával ütötte meg az -asztalt. A nehéz ércedény döngött a diófaasztalon. Kavaczky kedvet -kapott ettől a döngetéstől: - -– Ugy van, pajtás, most már bizonyosan tudom, hogy te vagy az ördög. -Mikor ott szembe jöttél velem a razsonykói mély hegyi uton a sötét -éjszakában, mindjárt azt gondoltam magamban, hogy az nem lehet -mindennapi ember, a ki éjjel csavarog a hegyek között. Előbb azt hittem, -hogy rabló vagy, aztán meg, hogy szökött katona… Most már tudom, hogy -egyik se vagy e kettő közül. Te vagy az ördög, a ki eljött az utolsó -Kavaczkyért. - -Az idegen még mindig nem felelt semmit. A vak ember pedig már szerette -volna nagyon hallani a hangját, hogy megállapithasson valamit az -idegenről… Fiatal-e vagy öreg? Tót-e vagy magyar? De az idegen -hallgatott, némán ivott. Kavaczky ráförmedt a hallgatódzó muzsikusra: - -– Fujjad, vén gazember, talán utoljára fujod. Elviszi az ördög az utolsó -Kavaczkyt. - -A vén ember fujta. A legenda szerint három napig fujta, mindig fujta a -Rákóczi-indulót. De hát a legendák nem mindig mondanak igazat. Ám az is -meglehet, hogy igazat mondanak. Elég az hozzá, hogy a rejtélyes vendég -három napig mindig ivott Kavaczkyval. Versenyt ivott vele némán, -kitartóan, mozdulatlanul. Kavaczky néha elkeseredve kiáltott fel: - -– Tudom, – lihegte, – hogy ez a versengés azzal végződik, hogy letörök, -beletörök… De könnyen nem adom magam, ördög komám. Meg aztán még mindig -megvan az a reménységem, hogy én leszek a győztes. Az asztal alá iszlak, -öcsém. A föld megnyilik és te kénköves füst között visszamégy oda, a -honnan jöttél, a pokolba. - -Rekedtes, tompa nevetés volt a felelet a Kavaczky szavaira. - -A harmadik napon, – a vak ember már félig aludott és fujta, fujta még -álmában is, – Kavaczky lebukott a székről. - -– Végem van, hörögte. - -Majd teljes tüdejéből orditani kezdett: - -– Hé, emberek, cselédek!… Meghal a gazdátok. - -A trombitás kitárta az ajtót és néhány cseléd futott a szobába. A -cselédek egybehangzó vallomása szerint akkor Kavaczkyn kivül senki se -volt a szobában. Némelyik képzelődő tót asszony látni vélte a szomszéd -szoba nagy tölgyfaajtaját becsukódni, mintha valaki odarejtőzött volna -előlük. - -Kavaczky szederjes arccal feküdt a földön. A cselédek fölemelték és a -medvebőr pamlagra fektették. - -– Hivjátok a tisztelendő urat a faluból, – kiáltott Pohánka János, az -udvaros. - -Kavaczky révedezve nézett maga elé. - -– Hivjátok, – mormogta, – de nem azért, mintha gyónni akarnék. Nekem -nincs gyónni valóm. Nem vétettem soha senkinek, legfeljebb magamnak. De -azért csak hivjátok el a tisztelendő urat. De hivjátok Korubányt is, a -birót. Tanukra van szükségem, végrendelkezem. - -A cselédek elfutottak. Valamelyik meghuzta a lélekharangot a vár -tornyában. A harang szava vészesen, ijedten hangzott a havasok között. -Kavaczky a medvebőrön hentergett: - -– Most hal meg az utolsó Kavaczky. - -Beletellett két-három óra, a mig a faluból a várba ért tisztelendő Kovik -János és Korubány, a nizsderi biró. Tudták, hogy miért rendeli őket maga -elé a várur. De ha nem is tudták volna a hirnököktől, megértették volna -a helyzetet a folyton csilingelő lélekharangtól. Azt szakadatlanul -huzták a Kavaczky rendeletére. - -– Ha már nem szólhatnak az ágyuim a bástyákon, legalább ez a csengő -hirdesse, hogy egy Kavaczky haldoklik, az utolsó Kavaczky. - -A szomszéd szoba ajtaja nem nyilott fel az egész idő alatt, bár Kavaczky -sokszor figyelé az onnan kihangzó lépteket. De az ajtó nem nyilott… - -A várur arca lassan-lassan sötétkék lett. Csak a szeme égett, mint a -parázs. A pap és a biró leverték csizmájukról a havat, Kavaczky hörögve -emelte fel a fejét. - -– Siessetek – kiáltotta. – Egy-két percem van már csupán. Abban a fali -szekrényben van papiros, ténta. Korubány, ird, a mit mondok. - -Kimerülten roskadt hátra. A szeme lecsukódott, tisztelendő Kovik János, -a ki értett valamit az orvosi mesterséghez, sietve nyitotta fel a -bekecsét. Szétfeszitette az ingét és elborzadva látta, hogy Kavaczkynak -sötétkék a teste. Hátralépett. - -– Vissza, emberek, – kiáltotta. – Itt a kolera… - -A cselédek hátráltak. A szoba kiürült, csak a nyitott ajtón kandikált be -néhány bátor ember. - -Kovik Jánosnak ezalatt eszébe jutott, hogy nem egészen valószinü, hogy -itt tél derekán, fenn a nizsderi sziklafészekben kolerában haldokoljon -valaki. Kavaczky is megmoccant, valami torz mosolygás ült az arcára: - -– Bolondság, tisztelendő ur… Csak egy kis mérgezés az egész, de most -hagyjuk ezt. Hol van a biró? - -A bocskoros falusi birót csak nagy nehezen tudta a pap becsalogatni az -udvarról. Kavaczky intett neki. - -– Irjad! - -A biró reszkető ákom-bákomokkal irta, a mint Kavaczky meggondolt hangon, -ünnepélyesen diktálta: - -– Én Kavaczky György, Nizsder vár örökös ura, a legutolsó sarjadéka a -nemes és vitézlő Kavaczky nemzetségnek, tiszta észszel végakaratomként -rendelem… - -Fölemelkedett a medvebőrről és kimeresztett szemmel bámult a szomszéd -szoba csukott ajtajára. De az ajtó nem nyilott. - -– Rendelem – ismételte. - -A biró kezében nyikorgott a rozsdás toll. Tisztelendő Kovik János valami -imádságot mormogott magában. - -A haldokló folytatta: - -– Hogy mindennemü ingatlanom, ingóságom és nizsderi váram örökségben -szálljon egyetlen örökösömre… - -A szomszéd szobából ekkor tompa, mély hang hallatszott: - -– Pogrányi Sámuelre. - -A biró ijedtében elejtette a tollat. A pap meghökkenve nézett a bezárt -ajtóra. A mély hang mintha ott reszketett volna a nagy, borral -fellocsolt terem fülledt levegőjében. - -– Pogrányi Sámuelre, – ismétli Kavaczky erős hangon. - -Hátradőlt. Inkább csak intett, mint mondta: - -– Irjátok alá a neveteket. - -Megtették, a mit parancsolt. Kovik János szép gömbölyü betükkel -kanyaritotta oda a nevét a végrendelet alá. A falusi biró előszedte a -tüszőjéből a községi pecsétet és megnyálazva, odanyomta azt is. - -A haldokló ezalatt vonagló kézzel vonta le ujjáról nagy pecsétgyürüjét. -A pap viaszt melegitett egy gyertyadarabkánál. Kavaczky odanyomta a -pecsétgyürüjét. Aztán megkapta a tollat és nekivetette a papirosnak. A -toll fröcscsögött, karmolta, tépte a papirost, de a haldokló nem -engedte, a mig dülöngöző betükből össze nem állitotta a nevét: Nizsderi -Kavaczky György, m. p. - -– És ki légyen az a bizonyos Pogrányi Sámuel? – kérdezte Kovik -tisztelendő ur. - -Kavaczkynak hab jött ki a száján, vonagló kezével a szomszéd szoba -ajtajára mutatott. A pap az ajtóhoz lépett és felnyitotta azt. Kitárta a -szárnyas ajtót és benézett. Majd belépett, a biró kiváncsian furakodott -nyomába. - -A szobában pedig nem volt senki. Az egyik ablak nyitva. Az üres, -butorozatlan szoba padlóján egy szál havasi gyopár feküdt. A pap -felvette és megforgatta a kezében. - -A másik szobából tompa zuhanás hallatszott. A pap és a biró berohantak. -Az utolsó Kavaczky lefordult a pamlagról és holtan nyult el a szoba -keményfa padlózatán. - -Kavaczky mozdulatlanul feküdt. - -A pap szivére tette a kezét. Aggodalmas arccal hallgatódzott. - -– Megtért az örök nyugalomba, – mondta csendesen. Künn a cselédek -hangosan sirtak, legalább egyszer kisirhatták magukat. Péter bácsi -elővette a trombitáját és halkan fujdogálni kezdte a Rákóczi-indulót. - -Az utolsó Kavaczky mozdulatlanul, némán feküdt a szoba közepén. Valami -torz mosolygás jelent meg az arcán. Mintha azon nevetett volna, hogy őt -még megsiratják. - -* - -A Kavaczky-ősök az ő torzonborz bajuszukkal, szakállukkal még egy -darabig mereven bámultak az üres folyósóra. Aztán, – mert talán senki -sem járt arra, – lehunyták a szemüket és aludni mentek sok százesztendős -ébrenlét után. A legendának is vége szakadt, a hóbortos várurat -eltemette a hatóság; a nizsderi vár állhatott tovább a kopasz hegy -ormán, az ördög sem törődött véle. - -De hát a legendának vége lett. - -Korindesz Kálmán, a legelső lőcsei fiskális egyszer bejelenti a -telekkönyvnél, járásbiróságnál és még mindazokon a helyeken, a hol -gazdátlan ingatlanokat figyelemmel kisérnek, hogy a nizsderi várnak -végrendelet szerint akadt uj tulajdonosa, bizonyos Pogrányi Sámuel -személyében. Kornidesz ur rendesen elvégezte a dolgát, az utolsó -Kavaczky végrendelkezése ellen sem volt senkinek kifogása, a nizsderi -várral és környékével nem igen volt kedve törődni senkinek. Az uj gazda -nyugodtan beköltözhetett hajlékába. Beköltözött és többé hir sem -hallatszott felőle. - -A kranyokai rezesbanda ősi szokáshoz hiven ebben az esztendőben is -tiszteletét tette Szent-György napján, de a várkapuk csukva maradtak, -nem guritottak hordó borokat a vár udvarára. És a rezesbanda elfujván a -Rákóczit, eltávozott anélkül, hogy a várur ezüst huszasokat szórt volna -közibük a toronyablakból. A megyebeli urak, korhelykedő szomszédok, -vándorlólegények és ingyenélők (egyszer Borocskayt is elcsapták a -hivatalából) hiába zörgettek a nizsderi kapukon. Mintha valami nagy -bánat költözött volna a várba. A régi cselédek, a kik hajdanában egyebet -sem csináltak, mint bort hordtak a pincéből és bortól elgyöngült -vendégeket ápoltak a maguk módja szerint (Pohánka János udvarmester -találmánya volt a jegesfürdő, a mely a holtat fölélesztette), az utolsó -Kavaczky halála után éppen olyan jelentéktelen tótocskák lettek, mint -azelőtt voltak. A sarkantyus csizmát, alabárdot, vitézi köntöst -levetették és halinás, bocskoros tótok lettek ismét. A nizsderi várban -esténkint nem raktak máglyát az udvar közepén dologtalan cselédek -melegedésére, sőt a fáklyákat is eloltották, a melylyel a sötét hosszu -folyosókat világitották. Ha világosság volt valahol, az legfeljebb csak -egyetlen ablak eresztékein szürődhetett az éjszakába. A vak trombitás, a -ki az uj birtokos idejében a kulcsári és várnagyi teendőkkel -megbizatott, hiába világitott volna magának. Egyedül neki volt szabad -belépni a várurhoz. Ő hozta föl a konyhából az ételt, ő közvetitette a -várur parancsait a szolgálókkal. Tudniillik – és ez jellemző a -legendákra, – éppen ellenkezője volt az uj várur a réginek. A mig az -utolsó Kavaczky asszonyfélének még csak azt se engedte meg, hogy a vár -küszöbét átallépje, Pogrányi Sámuel, a nizsderi vár uj birtokosa csupán -asszonycselédeket tartott. Azok is valahonnan az alföldről kerültek ide. -Még csak tótul sem tudtak. A vár gazdaasszonya, bizonyos özvegy -Komárominé, helyre alföldi menyecske volt, a ki szörnyen lenézte azt a -görbe országot, a hová a véletlen vetette. Két szamarat fogott a -kordéjába, ha hébe-korban lejött a várból és a szamarak ugyancsak -emelték a lábukat a takaros asszony keze alatt. A faluban és környékén -csupán annyit tudtak az uj várurról, hogy Budapestről és Bécsből látja -el magát mindennel. Ha Komárominé szamaras kocsija megjelent valahol, a -melyen a jeles asszonyság bokorugrós szoknyában, szines kendőben, -csizmában ült és cifra huszáros káromkodással nógatta a szamarait, akkor -a nizsderi tótok még a szemük világát is odaadták volna az -asszonyságnak. Talán nem csupán azért, mert az asszonyság zsebe mindig -tele volt ezüst- és aranypénzzel, hanem azért is, mert Komárominé volt -ezen a tájon a szolgabiró, pap, még több… A szolgabirónál is nagyobb ur -volt ez az asszony. A pörlekedők között rendet teremtett, a veszekedő -házastársakat kibékitette. Segitett a szükölködőn és köszönetet nem -fogadott el érte: - -– Sámuel ur parancsolta, – mondta egyszerüen. - -A legnevezetesebb az volt a dologban, hogy Sámuel ur néha a -legcsudálatosabb parancsokat adta. Mikor Veszelka János -fenyőfa-fuvarozás közben pálinkával leitta magát és részegségében -megverte a feleségét, a nizsderi várur erről is tudomást szerzett. -Másnap legurult Komárominé kordéja a hegytetőről és Veszelka Jánost -előparancsolta. (Nizsderen még éltek a vár régi cselédei, ingyenélői, – -tulajdonképpen az utolsó Kavaczky jobbágya volt minden nizsderi lakos) – -és ezek a régi cselédek tartották magukat a váruri parancsolatokhoz. -Komárominé a szamaras kordéján felállott és Veszelka Jánost elitélte: - -– Verjetek rá huszonötöt, a gazdám parancsából. - -Az egykori várnépség megragadta Veszelka Jánost és rámérte a huszonötöt, -akárhogyan tiltakozott is ellene. Komárominé a szamaras kordéról -végignézte a büntetést, aztán ünnepélyes szóval kijelentette: - -– Igy jár mindenki, a ki az erkölcsök ellen vét. - -A szamaras kordé tovább gurult a hatalmas asszonynyal és a tótok -alázatosan vették le a kalapjukat mindenütt, a merre gurult. - -Máskor Kranyókán esett meg, hogy Krumpli György, egyszerü földmives -abban találtatott, hogy a parasztokat mindenfelé uj eszmékkel az urak -ellen heccelte. Ez a Krumpli György különben is gyanus ember volt. -Megjárta Amerikát, csizmát hordott és vasárnap szivarozott. A -parasztokkal semmi egyebet nem akart elhitetni, mint csupán azt, hogy -egyenlőség van a világon. A kranyokai tótok egyenlők a nizsderi -váriakkal. - -Harmadnapra begurult Kranyokára a szamaras kocsi, rajta a pirosszoknyás -Komárominé. Az egykori várnépség csakhamar összegyülekezett a kis kocsi -körül. Az öregebb tótok tiszteletteljesen kérdezgették: - -– Szép asszonyság, mit parancsol a várur? - -Komárominé kihirdette a várur parancsát: - -– Verjetek Krumpli Györgyre huszonötöt, mert vétett az igazság ellen. - -Krumpli Györgyöt csakhamar előkeritették. Éppen csizma volt rajta és a -szájában szivar. Igen hetykén, sőt kihivólag vitette magát az -asszony-biró elé. - -– Én gentleman vagyok, – mondta foghegyről. – Szeretném látni, hogy ki -parancsol nekem. - -– A nizsderi várur, – felelt Komárominé. – Verjétek rá a porcióját! - -Az amerikai hiába tiltakozott kézzel-lábbal. Bizony lekapták a tiz -körméről és a szamaras kordé saroglyájából előkerült az a bizonyos -spanyol nádvessző. - -A delikvens fogcsikorgatva türte a botütéseket, a melyeket maga a -kranyókai biró mért reá. (Valamikor bandista volt Korubány János is.) -Aztán talpra állott és ökölbe szoritotta a kezét. - -– Megkeserülöd ezt nizsderi uraság! Megyek a szolgabiróhoz. Egy csapat -polgárt nem szabad bántani. - -Komárominé a szamaras talyigán már indulóban volt, de erre megállott. - -– Verjetek rá még huszonötöt – kiáltotta. - -Krumpli György megkapta a másik huszonötöt is. Akkor már magánkivül volt -a dühtől, fájdalomtól. - -– Ügyvédet fogadok, – orditá. – Majd megmutatom én nektek, hogy ki -vagyok én?… - -Komárominé egykedvüen vont vállat. - -– Még huszonötöt, – mondta nyugodtan és meginditotta a szamarakat. - -Megkapta-e Krumpli György a harmadik huszonötöt, az nem tartozik ennek a -történetnek a keretébe. Csak annyi bizonyos, hogy a nizsderi várur saját -külön szolgabirójának veszedelmes hire volt. Ez a kemény, tagos -asszonyszemély kegyetlenül végrehajtotta az itéleteket, a melyeket -odafönn a sziklafészekben a láthatatlan ember talán az ördög segélyével -tartott meg. Nem történhetett semmi kihágás, rendellenes cselekedet -három faluban, a melyről a nizsderi várur másnap, harmadnap tudomást ne -szerzett volna. Mintha a boszorkányok ezüsttála lett volna a birtokában, -a mely tálnak a tükörvizében meglátott mindent, a mi közel, messze -vidéken történt. Különösen a részeges embereket üldözte. Az utolsó -Kavaczky idejében, a mikor a bor patakokban folyt e tájon, nem igen -akadt józan ember a Dunajec völgyében. Részeg volt ott még az utszéli fa -is. A tótocskák, a kik különben se nagy ellenségei az alkoholnak, -Kavaczky idejében mértéktelenül élvezték a szeszet. Ha a várban szólott -a rezesbanda – már pedig az mindig szólott – boldog-boldogtalan ihatott -az udvaron csapravert hordóból. A vár körül mámoros emberek támolyogtak. -Kavaczky nevetve nézte őket az ablakból. - -– Legalább elfelejtik még azt is, hogy élnek – mondta nagyvidáman. - -Ennek a részeges időnek egyszeriben vége lett, a mint Kavaczky György -lehunyta a szemét. A várudvaron többé nem csapoltak, a megmaradt bort -egy kiszáradt hegyikutba öntette a vár uj tulajdonosa, mikor pedig -észrevette azt, hogy a tótok rájártak a kutra, földdel behányatta. A -borkereskedő lengyel zsidók hosszu szekerei hiába nyikorogtak ezen a -tájon – Kavaczky már meghalt, a nizsderi várban tejet ittak és sohasem -muzsikáltak. - -De hát ki is volt a rendkivüli várur a ki egyszerre uj szokásokat, -törvényeket hozott ezen a tájon? - -A környékbeliek sokat tudtak róla, illetőleg semmit sem tudtak. Soha nem -látta senki, vele nem beszélt senki. A várból egy földalatti, rejtett ut -vezetett a külső világba. Lehet, hogy ezen az uton járt ki a várur a -világba, ügyelni a tótocskákra, hogy pálinkát ne igyanak. - -A cselédei csak annyit tudtak felőle, hogy pontosan fizette a bérüket. -Az egykori trombitás – a kürtöt régen félretette, mert senki sem volt -kiváncsi a Rákóczi-indulóra – világtalan arcával mozdulatlanul ült a -folyosó sarkában. Aludt-e, nem aludt-e? Hogyan lehetett volna ezt tudni? -Ott ült éjjel és nappal és a harangkonditásra siető léptekkel indult a -régi tölgyfaajtónak, a mely mögött hajdan Kavaczky György mulatott és -ivott. Régen volt… A várba olyan csendesség költözött, mintha kripta -lett volna az, egy élőhalottnak a kriptája… - -Néha azonban vendég is jött a várba. - -Az a vendég se volt olyan vendég, a milyenek hajdanában mulatoztak a -nizsderi várban. Rendesen éjnek idején jött lóháton vagy kocsin. -Hatalmas, őszülőhaju férfiu volt, nehéz lépései döngtek a vár folyosóin, -de soha hangosan nem beszélt. Özvegy Komárominé, a ki a várnagyi -teendőket végezte, kiugrott ágyából és felzörgette a vak trombitást a -folyosói oldalon át. - -– Jelentsd, Péter bátya, hogy itt van Riminszky ur. - -Riminszkyt mindig fogadja a nizsderi várur. Riminszky szerette a bort és -az ő tiszteletére a várpince sarkából előkerültek azok a pókhálós -üvegek, a melyeket még valamelyik régi uraság raktározott el. Özvegy -Komárominé talpon volt egész éjjel és ha Riminszky ur megéhezett, Péter -bátya az ablakból kiadta a rendeletet: - -– Paprikás csirkét főzzetek! - -Az ablak bezárult és Komárominé sütött-főzött, mintha nappal lett volna. - -Riminszky rendesen hajnal előtt távozott a várból. Mikor zömök, -zsuffa-lován lefelé léptetett a hegyoldalból, a vár valamelyik ablakában -megjelent egy fehér kendőcske. Az lobogott a hajnali szürkületben -mindaddig, a mig Riminszky alakja el nem tünt a hegyoldal bokrai között. - -Krumpli György, az amerikai gentleman a ki megveretése óta sokat -szaglászódott a nizsderi vár körül, egyszer szivarozva igy beszélt a -kranyókai korcsmában: - -– Furcsa urunk van nekünk odafönn a várban! Minek neki az a sok -vászoncseléd! Minek neki az éjjeli lovas, a kitől olyan nehezen -bucsuzik? Az ördög tudna eligazodni ezen a dolgon. A mult éjjel a vár -alatt jártam… Egyszer, hogy, hogynem, csak elében toppan egy magas, -karcsu, vadászruhás urforma. A hold gyöngén világitott, a bokrok levelét -meg lehetett volna olvasni mellette. A vadász rámnéz, – nagy fekete -szeme volt, – aztán hirtelen eltakarta az arcát egy fekete kendővel. -Sietve fordult meg. Én még utána kiáltok: – Hó, megállj!… de már csak az -üres levegőnek beszéltem, a vadász ur eltünt. - -– Nos, hát mi van ezen csodálkozni való? – kérdezték a falusiak. - -Krumpli György eloltotta nyálával a szivar tüzét és bagó alakjában a -fogára nyomta. Nagyot serccentett és a levegőbe bámult. - -– Hát csak az, – felelt, – hogy a vadász urnak nem volt se bajusza, se -szakálla. A szeme meg olyan volt, mint egy asszonyé. A lábát is ugy -rakosgatta egymás mellé, mintha asszony lett volna, nem férfi. - -– Te bolond! Az ördögök játszottak veled! – szólt a kranyókai biró. – -Miért járna nadrágban egy asszony? Mikor szoknyában is járhat? - -Krumpli György fölhorkant: - -– Miért, miért? Hiszen éppen ez az, a mit tudni szeretnék! Azt szeretném -tudni, van-e bajusza a nizsderi várurnak? - -A falusiak mosolyogva néztek össze, nevettek az amerikai ostobaságán. De -Krumpli Györgygyel nem lehetett olyan könnyen elbánni, a mit a fejébe -vett egyszer, azt végrehajtotta, mert különben nagyon keménynyaku ember -volt. Még arra sem ijedt meg, a mikor negyednapra a korcsmai beszélgetés -után begurult Kranyókára a Komárominé szamaras kordéja. A hatalmas -asszony nagyon mérges volt és izgatottan parancsolta mag elé Krumplit: - -– Te, amerikai, – mondta neki, – nagyon sok ostobaságot beszéltél már -megint. A nizsderi várur azt üzeni, hogy befogjad a szádat, mert ha -egyszer kipödri a bajuszát, akkor megemlegeted. - -Az amerikai vállat vont: - -– Hogy pödörje ki azt, a mi nincs? - -Erre a vakmerő föllépésre a jó Komárominé nem tudott mit felelni. -Valójában ő sem tudta, hogy van-e bajusza a nizsderi várurnak. Vagy ha -tudta is, hallgatott róla. Megdöfködte a szamarait és kordéján elgurult. -Az amerikai csufondáros nevetéssel nézett a termetes asszonyság után: - -– Ő kelme is jobb szeretné, ha bajusza volna a gazdájának. - -A tótok a fejüket csóválták: - -– Ördöngős Krumpli György, – morogták. – Egyszer még csakugyan kisüti, -hogy a nizsderi várban asszony lakik. - -– Az bizony, még pedig szép asszony, – felelt az amerikai. - -Dehogy is félt most már attól, hogy huszonötöt csapat rá a várur. - -Nem is csapatott rá. Ellenben a nizsderi várbirtokhoz tartozott egy nagy -erdőség is, tul a határszélen. Ennek az erdőségnek meghalt a gondozója, -bár nagyon jó hivatala volt ott neki. Annyi fát lophatott, a mennyit -akart, senki sem törődött vele. Krumpli Györgyöt ezzel a hivatallal -kinálta meg a teljhatalmu Komárominé. - -– Eregy oda, Gyurikám, – mondta neki nyájasan. - -Gyurikám a fejét vakarta: - -– Nagyon messzire van, – felelt ravaszul. - -– Nem hozhatjuk közelébb az erdőt. - -– Az is igaz, – szólt az amerikai. – De sok a vaddisznó. - -– Annál többet ehetsz vaddisznó-pecsenyét. - -Az amerikai még mindig ellenkezett. - -– Rámdől egyszer valami nagy fa. Soha sem lesz belőlem többé Krumpli -György. - -Komárominé erre már kijött a sodrából: - -– Akkor se fogunk valami nagyon busulni utánad. - -Az amerikai elnevette magát: - -– No akkor már elmegyek abba az erdőbe. Nagyon utjába vagyok valakinek. - -Komárominé megrázta a kezét: - -– Derék ember vagy, Krumpli György. Lásd, már gondoltam is rád. Adok -neked ajándékot előre. - -S szoknyája mély zsebéből egy kis ezüst tükröt vont elő. - -– Ebben meglátod majd, hogy milyen nagyra nőtt a bajuszod. - -A nagyszáju amerikai elköltözvén Kranyókáról, nem igen törődtek többé a -nizsderi várur minémüségével. A várból bőségesen ellátták a környék -szegény népét mindennel. Szükölködő nem igen akadt azon a tájon. Sőt, a -mikor egyszer nagy szegénységében Kohn Móric, a kranyókai házaló zsidó -levelet irt az Uristenhez, a választ erre a levélre is a nizsderi várból -kapta meg. A házaló zsidó fölkiáltott: - -– Nem is tudtam, hogy a Jehova a nizsderi várban lakik. Ezentul többször -fölkeresem. - -S igy levelezett az élelmes Kohn Móric az Uristennel a nizsderi vár -utján. - - - - -IV. FEJEZET. _Ancsurka cipőt kap._ - -Menjünk vissza Podolinba a vén Riminszky-házba, a hol Prihoda Anna, az -anyátlan-apátlan tót leányka, havas télben menedéket talált, még pedig -olyan menedéket, a hol örökösen lobogott a tüz a kályhában, sőt ennivaló -is akadt bőven. - -Hogy a szolgálói teendőkben nagyon ne erőltesse magát Ancsurka, arra -elég gondja volt a két öreg cselédnek, Marcinkánénak és Miknek, a -lakatosnak; a két öreg cseléd már annyira összeszokott, összetanult, -hogy mellettük nem igen akadt tennivalója egy harmadiknak. De meg mintha -vén, összeszáradt szivükbe valami napsugár utján különös gyöngédség -lopódzott volna, a mely gyöngédséggel csak öreg emberek tudják -körülvenni a gyermekeket. Ancsurkát egyenesen olybá vették, mintha az -Uristen küldte volna ide nekik a zordon, néma ház mogorva csendjének a -földeritésére. Egyszer Marczinkáné azt találta parancsolni Ancsurkának, -hogy szellőztesse ki az ur bundáját, sapkáját. (Riminszky éppen valami -hosszu utról tért haza.) Ancsurka engedelmeskedett és a nehéz farkasbőr -bundát kiteregette az emeleti folyosó vasrácsára. Az öreg Mik, a ki -ebben az időben valamely furfangos lakattal foglalatoskodott a -kocsiszinben, a hol lakatosmühelyét berendezte, szájtátva bámulta a -leányka cselekedetét. Aztán a haragtól kivörösödve dobta el -szerszámjait. - -– A szemem csal? – kiáltotta. – Mit csinálsz te ott, Ancsurka! - -– A tekintetes ur bundáját teregetem. - -– Az ördögbe! Hát Mik meghalt, eltemettétek már az öreg Miket? Hol van -az öreg Mik? Hol? – kiáltotta. – Mik már nincs a világon? He? - -Ancsurka ijedten nézte a mérges törpét. Mik, miután a szin különböző -sarkaiba hajigálta szerszámait, földhöz csapta a lakatot, felboritott -egy régi szerszámos ládát, lecsillapodott annyira, hogy elmondotta -mindazt, a mit mondani akart. Határozottan és terjedelmesen a -következőket adta elő az udvar közepéről: - -– Jegyezd meg, leány, hogy az én uram, Riminszky ur holmijához csak -nekem szabad nyulni. Egyedül, kizárólag csak nekem. Se Marczinkánénak, -se másnak nem szabad még csak a csizmáját se megérinteni. Azért vagyok -itt én, azért vagyok a szolgája Riminszky urnak, udvarmestere, lakatosa, -kovácsa és a többi. Én vigyázok a zsebkendőkre, ingekre és a többire. Én -vágom a dohányt, én szurkálom a pipát, én tartom számon a vasárnapokat, -és ünnepnapokat. Ti nem tudtok semmit azzal a vénasszonynyal együtt. -Kiváncsi vagyok, mit felelnétek, ha Riminszky ur meg találná kérdezni, -hogy milyen nap is van máma? No, mit felelnél, te kis csirke? Felelj, -beszélj, tedd le a vizsgát, aztán nyulj a Riminszky ur bundájához. - -Ancsurka persze nem tudott feleni. Az öreg Mik diadalmasan rázta meg -nagy szakállát. - -– No hát Mik ezt felelné: Tekintetes uram, ma januárius tizenharmadika, -a 40 katona napja vagyon. Ujhold vagyon és a Szaturnusz bolygó látható -az égen. A százesztendős jövendőmondó szerint, mielőtt a nap lenyugszik, -hózivatar lészen. Ezt felelné az öreg Mik, ha az ő gazdájának, nemes -Riminszky urnak eszébe jutna kérdést intézni hozzá. Ti persze -asszonyfélék a csirkeeszetekkel csak annyit tudnátok neki mondani, hogy -csütörtök vagyon. Talán még annyit sem. Már most mit ér azzal az én -gazdám, ha csak azt tudja, hogy csütörtök van? Semmit. Az ördögbe, éppen -semmit. Hagyd ott rögtön azt a bundát! - -A csinos szónoklatot Mik egy viharos kiáltással befejezvén, olyan -iramodásba fogott karikalábaival, mintha legalább is egy vár bevételére -indult volna. Pedig csak az emeletre igyekezett. A nagy kiabálásra még -Riminszky is kinyitotta a szobája ajtaját. Egy pillanatra megakadt a -tekintete az Ancsurka bocskorán, majd Mikhez fordult: - -– Megbolondultál, hogy ugy kiáltozol? - -Az öreg Mik lekapta vidrabőr kucsmáját deres fejéről és magyarázni -kezdte a kiáltozás okát. Riminszky legyintett a kezével: - -– Ugyan hadd el, vén bolond… Nem harap az én bundám. - -A szeme akaratlanul odatévedt ismét azokra a nevezetes bocskorokra. -Ancsurkának elvörösödött az arca, maga sem tudta miért. Riminszkynek -összeráncolódott a homloka. - -– Nem szeretem, hogy bocskorban jársz, leány – mormogta. – Bizonyosan ez -is az apám bocskorai közül való, azokból a hóbortos bocskorokból. - -Mik tiszteletteljesen szólt közbe: - -– Tél van, tekintetes ur, mezitláb nem járhat. - -– Fogd be a szádat – mordult rá Riminszky. – Járjon cipőben. Vegyen neki -cipőt Marczinkáné. - -Igy szólott Riminszky és becsapta az ajtót maga mögött. Az öreg Miknek -szinte tátva maradt a szája a csodálkozástól. Hol arra a bezárt ajtóra -nézett, hol az Ancsurka bocskorára. Csóválta a fejét, rázta nagy deres -szakállát, aztán megint az ajtóra nézett és azután a bocskorra. - -– Nem szereti, ha bocskorban jársz… dünnyögte. – A manóban! Hát miben -járj? Cipőben, mint a kisasszonyok? - -Elkeseredve nézett a bezárt ajtóra, aztán hirtelen ellágyulással fordult -a leánykahoz: - -– Jer, Ancsurka, segithetsz az öreg Miknek a Riminszky ur bundájánál. -Segithetsz, annyit segithetsz, a mennyit éppen akarsz. - -Igy jutott Ancsurka váratlanul cipőhöz. - -De nem nagyon örült ám a cipőnek. Sajnálta a gyönyörü bocskorokat, a -milyenben valamikor a királynék járkáltak, a mikor még a királynék is -bocskort viseltek. Hiábavaló volt Marczinkánénak minden rábeszélése, -hiába dicsérte munkáját Fintor Mátyás, a podolini suszter, a kit a -leányhoz hivattak, Ancsurka vigasztalan volt a bocskorok miatt. Fintor -Mátyás megsértődvén önérzetében, az ő kezemunkájának a lebecsülését -látta a leányka szomoruságában. - -– Menj, te kis béka! – förmedt rá. – Az első pár cipőt már csak hadd -varrjam én neked. Tudom, ha ujra cipőre lesz szükséged, nem kell többé a -Fintor munkája, hanem valami pesti svindleré. Ugy ám!… Vagy talán -bécsié, mint már az a kisasszonyoknál szokás. A Riminszkyeknek az a -bogaruk, hogy a lábára gondolnak legelsőbb is annak, a kit szeretnek. - -A sánta suszter csak akkor vette észre, hogy mit mondott, a mikor már -kinn volt a száján. Ijedtében körülnézett. Marczinkáné egykedvüen -hámozott almát a konyha sarkában, mert ő süket volt. De az öreg Mik -elkeseredve vetette hátát az ajtófélfának. Mogorván nézett a levegőbe, -mintha igazat adott volna Fintor Mátyásnak. Ancsurka nem értette -mindjárt a dolgot, de hát leány volt és lassan-lassan mégis csak -megértette a Fintor uram szavainak jelentőségét. Az arca olyan vörös -lett, mint a bibor. Még fehér nyaka is elpirosodott. Két nagy könycsepp -jelent meg hosszu szempilláin. - -– Aztán jó legyen az a cipő – mondta kényeskedve. - -A sánta suszter letérdepelt előtte, kezeibe vette a lábát. - -– Igenis, kezét csókolom – mondta gunyolódva. – Ámbátor nem dolgozom -ilyen kisasszonyoknak, csak a főbiró ur kisasszonylányainak, a -postamesternének, a patikárusnénak, kezét csókolom… - -Ancsurka erre még pirosabb lett. - -A konyhaajtó kinyillott. Riminszky állott a küszöbön bundában. -Kedvetlenül nézte a susztert, meg a leányt. Mintha valamit mondani akart -volna, de meggondolta magát. - -– Elmegyek, Mik, – dörmögte. - -A törpe a kapukulcshoz nyult és előrefutott kaput nyitni. Ancsurka, a -mikor a hatalmas férfiut látta az udvaron végigmenni, megrázkódott és -hevesen kezdett dobogni a szive. Valami különös érzés járta át. - -– Szép lesz a cipő? – kérdezte Fintor Mátyástól. - -A suszter felállott. Csunyán nevetett és gunyosan felelt: - -– Szép lesz, kisasszonyka. - -Három nap mulva elhozta Fintor a megrendelt cipőt. Ancsurka felpróbálta. -Tizenkét gomb volt a cipőn, az orra hegyes, mint a kecsegéé, a sarka -magas, hogy csak ugy ingadozott benne a sugár leányzó, mint a nád a -szélben. - -– Jaj, én szép drága bocskoraim – mondta sirva. - -Fintor uram kedvetlen arcot vágott. - -– Majd megtanulsz benne járni, ne félj. Ha az Uristen azt rendelte, hogy -kisasszony legyen belőled, hát kisasszony leszel. - -Marczinkánénak se tetszett valami nagyon a cipő-viselet. - -– A macska rúgja meg, – dohogta. – Már csak szebb a bocskor. - -Aztán sóhajtva tette hozzá: - -– De hát ha az ur azt parancsolta, mit csinálhatunk akkor?… - -Persze, hogy nem lehetett semmit sem csinálni. Sőt az öreg Mik, a ki -Riminszky távollétében sokkal szigorubban ügyelt a házirendre, mint -akkor, midőn az ur otthon volt, nagy patáliát csapott, a midőn Ancsurka -egy délután előkereste régi bocskorait és titkon felhuzta a Fintor uram -gombos cipellői helyett. - -– Ez a hála? – kiáltozott az öreg Mik. – Felfogadtunk az utcáról, mint -talált gyereket, most pedig ellenszegülsz Riminszky ur parancsainak, te -béka?! Ancsurka, ne görbitsd el a szájadat. Nagyon kérlek, ne görbitsd -el a szájadat!… - -Ennek a szájgörbitésnek mégis megvolt az az eredménye, hogy Prihoda Anna -egész nap viselhette a bocskorokat. Szomoruan sétálgatott a bocskorokban -a nagy házban, mintha bucsuzott volna valamitől, mintha kedves halottja -volna… Tudja isten, miért fájt olyan nagyon ennek a kisleánynak az, hogy -többé bocskort nem viselhet? De fájt neki, mert még éjjel is felkelt -ágyából és megtapogatta a bocskorokat. - -– Még itt van, – suttogta magában és a feje alá tette. Erre kedves álmai -voltak. Az anyja simogatta az arcát és becézgette. Egyszer még a toporci -kovács is megjelent álmában, a részeges Korinszky. Ekkor nagyon józan -volt Korinszky, – álomban mindenféle bolondságokat lát az ember, – s igy -szólt hozzá: - -– Némely tótocskákból gazdag tótocskák lesznek odaát az uj világban. -Nagyon hiszem, hogy az a furfangos Prihoda kifundált valamit. - -Igy szólott éppen a kovács és a nagy fa alatt állott bőrkötényében, a -mely nagy fa alatt Rákóczi Ferenc üldögélt; – a hegyeken tavaszi virágok -nyiltak és fehér báránykák szaladgáltak a réteken; az égen bárányfelhők -uszkáltak, – a mikor a kapu nagyott csattant a Riminszky-házban. - -Ancsurka nyomban fölébredt és ijedten felült ágyában. Sötét téli hajnal -volt odakünn, talán havazott is, a szél dorombolva kóborolt a régi ház -zeg-zugai között. A kapuboltozat alatt nehéz döngő lépések -hallatszottak. - -Riminszky mély hangja hallatszott: - -– Megvarrták a cipőt? - -Az öreg Mik szokásos bőbeszédüségével felelt: - -– Igenis, meg. Fintor mester varrta, a legelső mester városunkban. Magam -voltam érte, magam hoztam el és magam szóltam igy hozzá: Szép legyen a -cipő, Fintor, mert Riminszky ur ezt parancsolta… Ne kiméld, varga a -bőrt. - -– No ezt éppen nem mondtam – dörmögött Riminszky. – Hát aztán? - -– Aztán? – szólt Mik és Ancsurka képzeletben látta, hogy az öreg szolga -milyen hősies állásba vágja magát, mert gazdája annyi kérdést intézett -hozzá. – Aztán, kérem nemes uram, megvarrták a cipőt. Meg ám. Tizenkét -gomb van rajta, megolvastam. - -– Hát a leány? - -– A bocskorai után bőg naphosszant, – felelt haragosan Mik. - -Riminszky erre nem felelt semmit. Felment a szobájába és nehéz lépései -sokáig visszhangoztak odafönn. Ancsurka hiába hunyta le a szemét, hiába -próbálta folytatni az álmot ott, a hol elhagyta: Korinszky, a kovács, -végleg eltünt a sötét éjszakában. Ellenben mindenféle más képek vonultak -el előtte: az öreg Mik, a lakatos, a mint a kapukulcsot szorongatja, a -méltatlankodó sánta suszter és végül Riminszky, a mint komoran néz alá a -folyosóról. Igy kergették egymást a képek szundikálásában, a mig végre -eszébe jutott az a fehér macskácska, a mely valami véletlen folytán a -Riminszky-ház udvarába került. A kis macska tán a háztetőkön kalandozott -és kiváncsi lett arra, hogy mit kalapál az öreg Mik örökösen a szinben. -Ezt megtudni lejött a tetőről és Ancsurka nyomban foglyul ejtette, -reáboritván a kötényét. - -A kis macska igy fogságba esett és Ancsurkának egyéb gondja se volt -ezentul, mint megédesiteni a kis fogoly rabságát. Elnevezte Ancinak, -mert ez volt a legkedvesebb név előtte. Igy szólongatta valamikor az -édesanyja, a mikor még nagyon kicsi volt. Egész nap dajkálta, táplálta, -dédelgette. Az öreg Mik, a ki nem igen szerette, hogy ismét -megszaporodtak a ház lakói, mindenáron arra akarta rábeszélni Ancsurkát, -hogy bocsássa szabadon a macskát. Ő majd – tudniillik az öreg Mik – -készit neki egy olyan lakatot, a melyet egész nap zárogathat, -nyitogathat. De Ancsurka sehogy sem akarta belátni a csere előnyeit és -Anci igyen továbbra is megmaradt a zordon házban, a hol együtt -sétálgatott urnőjével és néha nagyon boldogan simultak egymáshoz. - -– Én is olyan árva kis macska vagyok, mint te, – suttogta Prihoda Anna a -macska fülébe. - -Értette-e a macska azt, a mit Ancsurka sugott neki, nem lehet teljes -bizonyossággal állitani. Csak az bizonyos, hogy nagyon odasimult az -Ancsurka kebeléhez. - -– Te vagy az én gyerekem! – sugta neki Ancsurka. – Te vagy az Anci, én -pedig az öreg Prihodáné vagyok. Jer ide Anci, hadd csókoljalak meg! - -Majd kérdezgetni kezdte halkan, szomoruan, a mint az anyjától hallotta -egyszer: - -– Hol van az apád! Mondd meg, hol van az apád?… Elment, elhagyott -bennünket az a rossz apád. Talán sohase is jön vissza. - -A macska álmosan hunyoritott a szemével. Hogyan tudott volna ő erre a -rendkivüli kérdésekre megfelelni? Talán a podolini háztetőkről tudott -volna egyetmást elmondani, de Toporcon már nem volt ismerős. - -– Felelj, felelj, – biztatta szenvedélyesen Ancsurka, – te vagy az én -gyermekem. - -Riminszky ur betegen jött vissza abból az utból és se másnap, se -harmadnap nem mutatkozott. Negyedik nap hirtelen igy szólott az öreg -Mikhez, a ki mindenféle teákat kotyvasztott körülötte, a melyet -Riminszky ur természetesn nem ivott meg. Tehát igy szólott: - -– Valami macskát láttam annál a lánynál. Régen láttam már macskát; hozd -el, Mik, hadd ugrándozzon itt körülöttem. - -Nagyott ásitott a medvebőr-kanapén. - -– A leány is bejöhet a macskájával. - -Az öreg Mik hamarosan elővezette Ancit és Ancsurkát. - -– Itt vannak, – mondta keményen, mintha valami fogháznak lett volna az -őrmestere. - -Riminszky tunyán intett. - -– Üljetek le itt, – folytatta az öreg Mik. – Aztán játszatok itt. - -Ancsurka kebléhez szoritva fehér macskáját, szorongva nézett körül a -komor szobában. Nem igen mert megmozdulni. Anci is nagyon ijedtnek -látszott. Az öreg Mik dirigálta a leányt: - -– No, beszélj hát! Mit szoktál mondani a macskádnak? Mi neked a macskád? -Nos? - -Ancsurka szégyenlősen nézett a macskájára: - -– Az én gyerekem… - -Az öreg Mik elégedetlenül sodorta meg a szakállát, mint a ki nincs -megelégedve a mutatványnyal. - -– No és tovább? – szólt kemény hangon. - -Riminszky ur ekkor megfordult a medvebőrön. Nagyon fáradtnak, -szenvedőnek látszott. - -– Ne féljetek! Te pedig fogd be a szádat, Mik. Lódulj, nem akarlak -látni. - -Mik erre a váratlan fordulatra azt hitte, hogy megnyilik alatta a föld. -Körülnézett, háromszor is körülnézett, de senki sem mondta neki, hogy -rosszul hallott. - -Csendesen ódalgott kifelé az ajtón, mintha azt várta volna, hogy -meggondolják a dolgot és mégis csak visszahivják. De nem hivta senki. -Elkeseredve vonult le a mühelyébe, a hol egész nap olyan zörgést müvelt, -mintha valamennyi rozsdás lakatját ezen a napon akarta volna kivégezni. - -Ancsurka pedig leült a szoba sarkában a macskájával. Ott ültek sokáig -csendesen, mozdulatlanul és folyton egymásra néztek. Folyton-folyvást -nézték egymást, mintha beszélgettek volna valami rejtett dolgokról. -Riminszky végre megunta a nagy csöndességet és fölnyitotta lezárt -szemét. - -– Szeretném, ha nekem is ilyen macskám volna! - -Ancsurka alázatosan emelkedett föl a sarokból. Két kezébe fogta a -macskát és Riminszky felé vitte. - -– Tessék! – mondotta, de a szeme könybe borult. - -Riminszky ránézett: - -– Hadd el, nem kell a macskád. Csak játsz vele tovább… Játsz vele -mindig. Aztán ide is be szabad jönni, ha éppen kedved tartja. -Megengedem. - -Ancsurka kezet csókolt Riminszkynek. Az megsimogatta a macskát a nagy -tenyerével. - -– Csak játsz vele mindig, – szólt. – Most pedig elmehetsz. - -Riminszkyt valami kinzó reuma kötötte szobájához. Az öreg Mik minden -tudománya kudarcot vallott, hiába főzte reggeltől-estig a mindenféle -teákat: - -– Ha lakat volna, a kakas csipje meg, majd elbánnék vele, – dörmögte -elkeseredve, – de hát nem lakat!… Ha egyszer nem lakat, mit csináljak? - -Riminszky ur még éjjel sem tudta lehunyni a szemeit. Kinjában még -Rocskay Teofillal, a podolini körorvossal is összeveszett. - -– Mit tudtok ti, doktorok? – kiáltozta haragjában, szokása szerint -tegezve mindenkit, – semmit sem tudtok. Illetőleg sintérelni tudtok. -Kezem, lábom le tudnátok vágni, de benn, odabenn egy beteg csontot nem -tudtok meggyógyitani. - -Rocskay Teofil zömök, elhizott, bölcsészkedő ember, volt, a kinek az -volt a szokása, hogy leült a haldokló tótok ágya szélére és vitázott -velük a mulandóságról. Illetőleg a tótok nem igen tudtak hozzászólani a -dologhoz, de felelt és kérdezett helyettük Rocskay. - -Riminszky dühöngése se hozta ki a sodrából. Szeliden összefonta kövérkés -kezeit és áldott mosolylyal hallgatta. Csak a tegezése bántotta egy -kicsit, utóvégre ahhoz még sem szoktatták a tótok. De filozófus létére -könnyen segitett magán: visszategezte Riminszkyt. - -– Mit ágálsz, ember? Mit hánykolódol, ugrándozol, rug-kapálsz? Sorsod -meg van pecsételve, mint valamennyi földi halandóé. Itt hiába trémázunk, -barátocskám, itt hiába jajgatunk, imádkozunk, sirunk; menni kell, ha a -másvilági zsandár eljön értünk. Azért legjobb férfiasan viselni a bajt, -a melybe keveredtünk. A gonosztevők közül is mindig az a szimpátikus, a -melyik nyugodtan, bátran, félelem nélkül néz szembe a reá váró -büntetéssel. A halállal vivódónak se szabad gyávaságot mutatni. Az egész -néhány esztendei földalatti fogság. Néhány év alatt a legerősebb -csontokkal is elkészülnek a férgek. Néked erős csontjaid vannak, -Riminszky. - -Riminszky dühében az asztalra csapott: - -– Ördög bujjon beléd, doktor. Hát azt gondolod bolond fejeddel, hogy én -tán meghalok? Egy rongyos kis reuma miatt! Azt gondolod rólam? - -Rocskay doktor szeliden legyintett a kezével: - -– Hallottam én már ilyent! Ne folytasd, Riminszky, tudom előre, mit -akarsz mondani… Azt akarod mondani, hogy nem akarsz meghalni. Tudom, -fiam, tudom. Senki sem akar. De senkit sem szokás megkérdezni erről. -Magad is ismerheted a tót közmondást, – elég tót vagy magadért, -Riminszky, – hogy Jarinkó, az erdei szellem köhint egyet és egy pár -bocskor gazdátlan lesz a földön. Már most minden attól függ, hogy mikor -köhint neked Jarinkó? Elmégy te is, mint a többi tótok. - -Riminszkyt végleg kihozta flegmájából ez a cinikus beszéd. Összefonta a -karját és a doktor elé állott: - -– Hát te mi vagy? Nem vagy tót? – orditotta magából kikelve. - -Rocskay Teofil angyali nyugalommal felelt: - -– Ne ordits, bolond, ugy is megmondom. Hát igenis én nem vagyok tót. -Semmiféle ivadékom nem volt az. Nekem köhöghet Jarinkó… de azért egyszer -én is csak elmegyek, ebben nyugodt vagyok. Gondolhatod, nem szivesen. -Magamfajta tudományos ember pedig már csak megpróbálkozik, hogy -hosszabbra nyujtsa az életét, mint a tótokét. De hiába próbálkozik. -Becsületemre mondom neked, nincs segitség. Uri becsületemre, Riminszky… - -– Először is ne tegezzen az ur, – sziszegte Riminszky, mert már nem -tudott egyebet mondani a rettenetes embernek. - -A doktor komoly arcot vágott: - -– Pardon, ezer pardon… Lássuk csak, miről is van itt szó? Arról, hogy -egy beteg csontot kellene meggyógyitani, egy uj csontot kellene -fabrikálni a régi helyett. Erre az a válaszom, uram, hogy ha én nem egy -darab csontot, hanem csak egy mákszemnyi izületet tudnék ujjáteremteni, -kicserélni az emberi testből, akkor meg volna oldva az örök élet titka. -Annyit azonban tudok, hogy enyhitsem, esetleg elmulaszszam a fájdalmait. - -Leült, receptet irt és igen komoly arccal ajánlotta magát. - -Riminszky egy percig a doktor után nézett, aztán valami hirtelen -ötlettől megkapatva, rákiáltott az öreg Mikre, a ki a sarokból -álmélkodva hallgatta a doktort: - -– Fuss a doktor után, jöjjön vissza. - -Mik karikalábain még a kapu alatt utólérte Rocskay Teofilt. A doktor -fejcsóválva jött vissza. - -– Ugy látszik, még sem győztem meg egészen, hogy meg kell halnia, – -dünnyögte, a lépcsőket kopogtatva elefántcsont botjával. - -– Nekem is, doktor ur? – kérdezte ijedten az öreg Mik, a ki mellette -ballagott. – Megvallom, még sohasem gondoltam a halálra. - -A doktor különös mosolylyal nézte a Mik hosszu, deres szakállát. - -– Kár lesz a szakálladért! – mormogta. – Egyébként elég érett vagy már. - -Benyitott Riminszkyhez: - -– No, mit akar még az ur? – kérdezte. - -– Mik, maradj odakünn, – szólt Riminszky. - -Az öreg Miket módfelett meglepte ez a parancsolat. Még nem fordult elő, -hogy gazdája, nemes Riminszky ur kiparancsolta volna őt a szobából. Vén -fejében valami bolondos gondolat azt sugta, hogy Riminszky talán mégis -megtudja a doktortól, hogyan lehet elsvindlizni a halált. Az a kutya -doktor tán tud valamit, hogy olyan bátran mer beszélni Riminszky urral. -Az öreg Mik se volt rest, hamar kihuzta fejét a vidrabőr-kucsmából és -odanyomta a fülét a kulcslyukra. - -Odabentről a gazdája akadozó szavát hallotta: - -– Tudja, doktor ur, sok mindenféle bolondság megtörténik az emberrel. -Néha még meg is szokott házasodni. Tegyük föl, ha egy ötvenesztendős -ember megházasodik, számithat-e az arra, hogy házasságának gyümölcse -legyen? - -A doktor krákogott - -– Hm, – dünnyögte, – sok minden függ attól az ötvenéves embertől. De ha -olyan erős valaki, mint Herkules és legyen bár csak harmincesztendős, -azokra a gyümölcsökre csak akkor számithat, ha a felsőbb természeti -hatalmak is beleegyeznek a dologba. Mert, uram, ez sem biztos dolog. - -Riminszky hümmögött valamit, olyan mély hangon, mint mikor a medve -haragszik. - -A doktor az ajtóból felelt: - -– Ámbátor minden lehetséges… - -Az öreg Mik ugy kapta el a fejét, mintha le akarnák vágni. Pedig csak a -doktor koppantott rá a pálcájával, mikor észrevette, hogy hallgatódzott: - -– He, vén betyár, tán te is meg akarsz házasodni? – kérdezte csufolódva. - -Sietve kocogott lefelé a lépcsőkön, Miket pedig gazdája a patikába -küldte a recepttel. - -– Menj, öreg Mik, – mondta Riminszky ur különös szomorusággal. – Azt a -leányt pedig küld föl a macskájával. Hadd mulattassanak. - -Mik mérgesen ugrált lefelé a lépcsőn. - -– Beteg, tisztára beteg, – dünnyögte. – Egy macska mulattatja! Szörnyű! -Érteném, ha furfangos lakatokat szeretne látni! De egy macskát?… - -Bekiáltott a konyhába: - -– Ancsurka, vedd a macskát. Az ur hivat. - -Ancsurka hamarosan előkereste a macskáját. Nem sokáig kellett -keresgélnie. Ott aludt a meleg kemencén. - -– Jer, Anci, – szólt hozzá, – Riminszky ur látni akar. - -A két lábánál fogva megfogta Ancit, ölébe vette és megigazitotta a kék -szalagot, a melylyel tegnap óta földiszitette a macskát. Vidám, fürge -lépésekkel futott föl az emeletre, mint a ki tudja, hogy kedvesen látott -vendég. - -A Riminszky szenvedő arcán valóban valami játszi mosoly futott -keresztül, a mikor a leányt meglátta macskájával. A sarokba már oda volt -dobva egy nagy medvebőr. Ugyan ki dobhatta oda előre? Talán az öreg Mik? -Nem, Mik nem gondol az ilyesmire. - -Riminszky a medvebőrre mutatott: - -– No, üljetek oda és játszatok. - -Leültek és játszadoztak a maguk módja szerint. Ancsurka halkan -kérdezgette a macskát: - -– Te vagy az én gyerekem? - -Mindjárt felelt is a macska helyett: - -– Én vagyok a te gyereked. - -– No hát akkor mondd el, mit csináltál máma? - -– A kemencén aludtam, édesanyám. - -– A háztetőn voltál-e? - -– Voltam, voltam, ne haragudj, édesanyám. Csak az orromat dugtam ki a -padláslyukból. Juj, de hideg van odafent. A konyhán jó meleg van. - -– Hát a torkoskodással hogy vagyunk? - -– Ma nem torkoskodtam. - -– Akkor jól viselted magad. Akkor az én gyerekem vagy. - -Mire az öreg Mik visszajött a patikából az orvossággal, Riminszky ur már -ott ült a kanapén és nevetett. - -– Ördöngős macskája! – kiáltotta és mindig nevetett. - -Az öreg Mik földhözvágta a sapkáját: - -– Bizony ez egy ördöngős macska! – tóditotta. – Az ördögök kuglizzanak a -fejemmel, ha láttam valaha ilyen macskát. Becsületemre, kitünő macska. - -Riminszky még mindig nevetett és ugy kérdezte Ancsurkától: - -– Hát ki a te gyereked? - -– A macskám, – felelt Ancsurka. - -– Hát te ki gyereke vagy? – folytatta Riminszky. - -Ancsurka behunyta a szemét: - -– Senkié. Én árva vagyok. - -– No, azért ne sirjál, majd csak valahogy gondoskodom rólatok… Az az -ördöngős macskád csaknem meggyógyitott. - -– Az az ördöngős macska! – üvöltötte az öreg Mik és már rohant is az -orvosságos üveggel, hogy ezer darabra zuzza azt. - -Neki ugyanis az volt a fölfogása, hogy a ki orvosságot használ, az -bizonyosan meghal. Azért összetörte az üveget, de még sem volt teljes az -öröme. Ezen a napon elgondolkozva ült a szinben rozsdás lakatjai között -és ha a jó Isten megengedte volna valakinek, hogy belelásson az öreg Mik -vén koponyájába, ott a következőket látta volna: - -A mühelyben található legnagyobb lakat Riminszky ur alakját vette föl, -egy négyszögletes, furfangos záváru a Rocskay doktorét. Marczinkánét egy -kimustrált, két darabban heverő ócska lakat képviselte, mig egy -vadonatuj, kis lakat, a melyet az öreg Mik nem a furfangosságáért, mint -inkább a csinosságáért vásárolt meg a legutóbbi országos vásáron, -Ancsurka volt. A macskának nem volt külön lakatja, az együtt volt -Ancsurkával a csinos lakatkában. - -Az öreg Mik kezében a kalapács és a kalapács olykor végigkopogtatja a -lakatokat. Végig valamennyit, mindegyiket más és másféle érzelemmel. A -lakatok is másféleképpen szólnak a kalapács alatt. - -Mikor végigment valamennyi lakaton, akkor nagyot csap a kalapácscsal a -lakatos-üllőre. Kettőt, hármat, négyet. - -Mert az üllő, ott benn a vén koponyában, az öreg Mik alakját öltötte -magára ezen a gondolat-teljes délutánon. - - - - -V. FEJEZET. _Ki is volt hát a nizsderi várur?_ - -Annak a rejtélyes várurnak a történetét, a ki a nizsderi sziklafészekben -lakott, a következőkben lehet összefoglalni: - -Sok esztendővel ezelőtt Heidelbergában lakott egy becsületes -órásmesterember, bizonyos Wart Sámuel. - -Hogy Wart Sámuel uram mennyire müvész volt a mesterségében, az nem -tartozik ennek a történetnek a keretébe. Lehet, hogy nagy müvész volt a -rugók és kerekek világában, de az is meglehet, hogy mit sem értett a -mesterségéhez. Utóvégre Wart Sámuel uram e regénynek irója szempontjából -teljesen eleget tett kötelességének akkor, a midőn kis emeletes házikót -vásárolt és benne családi fészket alapitott. Bizonyos Klein Clara nevü -leányzót vezetett az oltár elé, – a heidelbergi óriások nagyot ittak -ennek az örömére és egy nagy rakás esztendő lemullott Heidelberga és az -órás kis emeletes háza felett. Ezen esztendők alatt a sorsnak akaratából -kis leánya született a szorgalmas órásnak és a leánykát Lizinek -keresztelték. Furcsa is lett volna, ha nem Lizinek keresztelik. Utóvégre -nem hivhatják másképpen egy heidelbergai órásmester leányát. Lizi lett a -csöppség, kövérkés, kékszemü és szőkehaju csöppség és Wart Sámuelnek -kimondhatatlan volt az öröme. Azért a csöppségért élt, halt. Midőn a -rugókat igazgatta a beteg órákban, lelki szemei előtt a Lizi kék szeme -ragyogott. A kerekek halk zörgésében a Lizi hangját hallotta. És midőn a -felettünk kiismerhetetlen sors rendelkezéséből Wart Sámuelné belefáradt -a háztartás gondjaiba és egy ábrándos alkonyaton, a midőn a hegyek -felett ugy bucsuzott a napsugár, mint akár Goethénél, a hol a bús -szerelmet énekli, – a csendes asszony elbucsuzott az idevalósiaktól, -férjétől, a hozzátartozó rugóktól és kerekektől, valamint a kis Lizitől: -elmenvén egy szebb, nyugodalmasabb, ábrándosabb világba, mint -Heidelberga, a hol utóvégre is nem dalolnak a diákok éjnek-éjszakáján az -utcasoron. Elment s a rugók tovább munkálkodtak, a kerekecskék forogtak, -a diákok énekeltek, mert egy szegény egyszerü asszonynak az eltemetése -nem szokott földrengést okozni. A királynék is meghalnak, hát még az -órásnék! Lizike is kinőtt gyermekruháiból, Sámuel ur a rugókat mindig -nehezebben fogta meg szerszámjaival és a kerekek, azok a bolondos -kerekek olykor minden látható ok nélkül forogni kezdtek keze alatt. Igy -multak az évek. A fiatal órásból öreg órás lett, Heidelbergában vénebbek -lettek a házak és a diákok más nótákat énekeltek éjjelenkint, mint -valamikor énekeltek. - -S egyszer – a midőn már igen sok esztendő elmulott – az öreg órás -estebéd idején igy szólt Lizihez: - -– Mi magunkban vagyunk és a házunk sokkal nagyobb, mint hogy ketten -meglakjuk minden szobáját. Nekem elég egy sötét zugocska is, a hol -fáradt szemem megpihentetem. - -– Nekem elég egy másik zugocska, – felelt alázatosan Lizi. - -Az öreg órás habozva, csendesen igy folytatta: - -– A szomszédaink és ismerőseink kitünő kenyérkeresetre tesznek szert -azzal, hogy diákokat fogadnak a házukba. Mondd, Lizi, nem volna kedved -hozzá? A rugókat és kerekeket mind nehezebben látom, a boltocskát -maholnap becsukom, mert legfeljebb karácsonykor téved vevő boltomba. -Próbáljunk megélni ugy, mint a heidelbergaiak már számos esztendő óta -élnek. Egy-két diákot veszünk házunkhoz és csendesen éldegélünk. - -Lizi – ebben az időben már igen tömör szőke hajzata volt és csak a rugók -és kerekek embere nem látta meg, hogy arcának olyan szine van, mint a -hamvas őszi baracknak – Lizi, mondom, nem ellenkezett. Utóvégre a diákok -olyan ábrándosan énekeltek néha az utcasoron, hogy kedves álmai lettek e -daloktól. Miért haragudott volna a diákokra? - -Ezen beszélgetés után nemsokára meghirdették, hogy két komoly és rendes -magaviseletü diák urat hajlandók volnának házukhoz fogadni. A hirdetés -után következő napon már jelentkezett is egy tagbaszakadt, egészséges -arcu, rövidszakálu fiatalember. Egyebekben semmiben sem különbözött a -többi diáktól. Az akkori idők divatja szerinti sapkát viselt, pipa volt -a kezében. Csak a kutyája volt valamiképpen másféle, mint a milyent -Heidelbergában láttak. Lompos, fehérszőrü, középnagyságu kutya volt. - -Bemutakozás helyett átnyujtotta a névjegyét Lizinek, a ki ajtót nyitott -a csönditésre. Azon a névjegyen csak ennyi volt: - -_Kavaczky de Nizsder._ - -A látogató ezzel mintha be is fejezte volna jövetele célját. A lompos -komondorra mutatott: - -– Ez majd szerez lakótársat! - -Igy szólott különös nyugalommal. Lizi megnézte a kutyát, megnézte az -embert és semmi jót nem látott rajtuk. Kavaczky de Nizsder lehetett igen -tisztességes férfiu, de a kutyája az semmiesetre se volt a jó kutyák -közül való. Igen alattomos, ármányos ebnek látszott, a mely szaglászva -dugta be az orrát a házba, a mint a kaput kinyitotta Lizi. - -Lizi az ebet nézte és azt a kérdést intézte Kavaczkyhoz, a ki Nizsderről -jött: - -– És hogyan gondolja azt, uram, hogy majd az eb lakótársat szerez önnek? - -Kavaczky furcsán mosolygott. - -– Igen egyszerü a dolog, kisasszony. Ez a kutya magyarországi komondor. -Ennek az ugatását nyomban meghallja minden magyar ember. Nemcsak -meghallja, de meg is érti. S megtudja belőle, hogy ott, a hol ez a kutya -ugat, ott magyar ember van. Igy kapok én lakótársat ehhez a lakáshoz. - -Lizike furcsának találta az okoskodást, de mert igen kötelességtudó, jó -leányka volt egyébként, szépen megmutatta a kutyás embernek a földszinti -szobákat, a melyeket diákoknak rendezett be az órásmester. - -Kavaczkynak módfelett tetszett a szálás. A vasrácsos ablakok, -bolthajtásos vén falak különösen megnyerték tetszését. - -– A gyermekkoromat is éppen ilyen falak között töltöttem, – mondta. - -Lizi kiváncsi volt a Kavaczky gyerekkorára. - -– És hol lakott eddig az uraság? - -– A nizsderi várban, – felelt nyugodtan Kavaczky. – Ott várur az apám, -de a multkoriban összevesztünk, hát eljöttem onnan. Az öregur ugyanis -nem egészen tisztaeszü ember. - -Lizi, – igen jó leányka volt, – szemrehányólag vágott közbe: - -– Ugyan, hogy beszélhet igy az édes apjáról? - -Kavaczky furcsán nevetett. Felelet helyett a kutyája fejét simogatta és -annak a mocskos bundáját nézte. - -– Ez még magyarországi sár! – mondta végül, a kutyája bundájára mutatva. -– Mit kérnek a lakásért? - -Lizi ekkor elmondta, hogy apja beleegyezése nélkül ő semmit sem tehet, -fáradjon el délután az uraság és akkor megállapodhatnak a lakás -dolgában. - -Kavaczky de Nizsder egykedvüen vállat vont. - -– Otthon egy egész falura megalkudtam volna ennyi idő alatt, – mondta -csendesen. – De azért eljövök, már csak a maga kedvéért is, szép -kisasszony. - -Lizi elpirult és többé nem látta olyan utálatosnak a juhászkutyát, a -melynek Kavaczky füttyentett. - -– Poprád! – mondta. - -És a kutya hegyező fülekkel rontott utána. - -Aznap délben igen nagy tanácskozás volt az óráséknál. Lizi elmondta -tapasztalatait, a melyeket az idegen ur felől szerzett. Sámuel mester -komoly arccal hallgatta. - -– Hm, – mormogta, – olvastam valamikor, hogy furcsák a magyarok. Igen -furcsa népség. Ám, ha előre kifizeti a lakást, véleményem szerint -beköltözhet oda utálatos kutyájával. - -– Csöppet se látszik művelt embernek, – vetette ellen Lizi. - -Az órásmester egy lekváros gombócot tolt a szájába. - -– Utóvégre csupa professzor urakat nem vehetünk ide. A szegény ember ugy -rendezi be az életét, a hogyan lehetséges. - -Lizi belátta apjának helyes gondolkozását és igy történt, hogy midőn -Kavaczky de Nizsder délután ismét megszólaltatta a kapu-csengetyüt, az -utálatos kutya társaságában, Lizi nem utasitotta őt el, hanem alkuba -bocsátkozott vele a lakás irányában, a mint jóravaló, rendes lányhoz -illik. - -Kavaczky de Nizsder a sörtebajusza alatt furcsán nevetett, a mikor a -Lizi aggodalmait hallotta a lakáspénz dolgában. Egy csomó aranypénzt -markolt ki zsebéből. - -– Akár egy esztendőre előre kifizetem, – mondta egykedvüen. - -Egy pillanatra a leány arcába tévedt a tekintete. Aztán megfordult és -megsimogatta a sarkában szaglászó ebet. - -– Poprád, ezentul itt lakunk, – szólt a kutyához, mintha egy hozzá -hasonló emberhez szólott volna. - -Kavaczkynak igaza volt. - -Az első este, a melyet uj lakásában töltött, meghozta neki a lakótársat, -még pedig az első holdvilágos este. A hold magasan barangolt a -heidelbergai csúcsos háztetők fölött és ábrándos sugarai enyhe fényt -árasztottak a szük, kacskaringós utcácska kövezetére. Kavaczky a -diványon heverészett és éppen azon elmélkedett, hogy tulajdonképpen -roppant unalmas dolog az egész élet, a mikor Poprád, a lompos fehér -kutya, jelt adott magáról. Jelezte, hogy ő is a világon van. Két első -lábával felkapaszkodott az ablakpárkányra és teljes szivvel, odaadással -vonitott a holdra, a melyet éppen észrevett barangolásában. - -Kavaczky néhányszor rászólt a kutyára, de azt nem lehetett lebeszélni az -égen uszó sajtról, egy olyan sajtról, a melynek szaga nincsen. Poprád -el-elhallgatott, de aztán csak folytatta az éjszakai ábrándozást, a mely -ábrándozás különös hangokat csalt ki belőle. - -Kavaczky, – természeténél fogva igen lusta, nyugalomkedvelő férfiu volt, -– megunta a kutya csillapitását, ez pedig nem hagyott fel az -ábrándozással. Sőt mikor a hold felhő mögé rejtőzködött, hangos -ugatással követelte vissza az égi sajtot. - -Egyszerre azt veszi észre Kavaczky, hogy árnyék vetődik a szobába. Az -árnyék ott maradt a szoba közepén, a kutya erősén ugatott és kaparta a -falat. - -Kavaczky végre fölemelte a fejét a divány karfájáról. A holdvilágos -éjben egy fekete férfiu állott a függönytelen ablak előtt és látszólag -nagy kedvteléssel hallgatta a kutya ugatását. - -Kavaczky álmosan fordult el. Azt gondolta magában, hogy az éjjeli ember -majd csak elunja egyszer az álldogálást és tovább megy. De bizony az nem -mozdult. Sőt inkább halkan kopogtatni kezdett az ablakon, mintha mondani -akart volna valamit a kutyának. - -Az eb vigan csaholt, Kavaczky most már hiába figyelmeztette szeliden -vagy szigoruan: - -– Poprád! Csiba te, Poprád! - -A Poprád ugatott, mintha fizették volna érte. Ugatott torkaszakadtából -és legjobban szeretett volna kirohanni az utcára, és lábszárába kapni az -idegennek. - -Kavaczky, – végtére ő sem volt fából, – feltámaszkodott a diványról és -néhány erőteljes rugással elkergette a kutyát az ablaktól. - -– Mit akar itt, hé? – kérdezte mérgesen az idegentől. - -Az idegennek széles mosolygás terült el az arcán: - -– Azt a kutyát szeretném! – kiáltott be, tölcsért formálva tenyeréből. - -Kavaczkyt nem hozta ki a flegmájából ez a beszéd. - -– Majd mingyárt kinyitom az ablakot, aztán elviheti, – felelt és már -nyitotta is az ablakszárnyat. - -– Csipd meg! – kiáltott a kutyára hazai szokás szerint. - -A kutya nem sokáig hagyta magát biztatni, egy-kettőre odafönn volt az -ablakon, aztán kiugrott az utcára. - -Az idegen ezalatt csendesen hátrahuzódott. Ugy látszik, igen komolyan -fogta fel a dolgát. Négykézlábra ereszkedett és ugy fordult a kutya -felé. Valami különös hangot hallatott, a mitől egyszerre megjuhászodott -a dühös eb. Farkát lába közé huzva odalgott a fal mellett. Az idegen -pedig, mint a ki teljesen bizonyos akar lenni dolgában, fejével -néhányszor a kutya felé bökött és szüntelenül hallatta a különös hangot. -A kutya szükölve hátrált. - -Kavaczky elképpedve nézte a különös jelenetet az ablakból. - -– Poprád! – kiáltotta. – Összetöröm a fejed, te becstelen dög. - -De Poprádnak mondhatott már akármit. A kutyát tejesen megbüvölte az -idegen különös magaviseletével. A Poprád szeliden lapult meg a fal -mellett, majd mikor az éjszakai látogató talpraállott, hizelkedő -farkcsóválással közeledett feléje. - -– Hát most már viszem a kutyát! – mondta az idegen. Füttyentett a -kutyának és halkan mondta: - -– Poprád! - -A kutya, – hja, ilyen a kutyabarátság! – szeliden, csendesen követte. - -Kavaczky mérgesen vágta be az ablakot. Megsértett büszkesége nem -engedte, hogy egy hanggal is visszacsalogassa hűtelen kutyáját. - -Ámde hiába való volt minden büszkesége, valahogyan igen rosszul kezdte -magát érezni, a mint a kutya és uj gazdája eltüntek az utca -kanyarulatánál. Nyugtalanul sétálgatott fel és alá a szobában; valami -nagyon hiányzott neki. Nézegette a szobasarkokat, bepislogott az ágy -alá, mintha keresne ott valakit. De nem talált senkit. Senkit, senkit… -Teljesen egyedül volt. S e végből elkeseredésében földhöz vágta a -pipáját, majd lefeküdt és nyugtalanul aludt. - -– Poprád, – mondta néha, de senki sem felelt neki. - -– Poprád! – sóhajtotta. - -Vajjon hol járhatott már akkor Poprád! - -Reggel sietve öltözködött és a szabad levegőre vágyódott, hogy -elfelejtse bánatát. Hát a mint kisietett a kapun, kit talál vajjon a -kapusarok mellett üldögélve? Senkit mást, mint a hütelen Poprádot. A -kutya farkcsóválva, ragyogó szemmel közeledett feléje. Kavaczkynak is -nagyot dobbant a szive. - -– A kakas csipjen meg! – kiáltott fel, a midőn magához tért -csodálkozásából. – Hol jártál az éjszaka, te betyár? - -Poprád persze felelt volna, ha tudott volna. Felelet helyett csak a -lompos farkával ütögette a Kavaczky csizmaszárát. Mintha azt mondogatta -volna, nagy hizelkedve: - -– Ne haragudj, öreg. Nekem is vannak diszkrét dolgaim. - -Kavaczky egyszerre igen jól kezdte magát érezni. Szétterpesztett lábbal, -pipázgatva állott a kapuban, a kutya mellette guggolt, hegyező füllel. A -jövő-menőkre legfeljebb csak annyit nézett Kavaczky, a mennyire egy -fehér, lompos juhászkutya gazdája nézhet. Talán, ha a nagyherceg jött -volna éppen arra, azon se csudálkozott volna jobban, mint a szomszéd -pékmesteren. - -Egyszerre fölemelte fejét Poprád és vigan elvakkantotta magát. - -Kavaczky gyanakodva nézett abba az irányba, a merre a kutya orrát -forditotta. Mintha valami uj veszedelem készült volna!… Nem, szó sem -volt veszedelemről. Az utca végén kék ruhában, kis fehér kosárkával -kezében, nyulánk, karcsu, fiatal hölgy közeledett. Kis kerek kalapja -alól megcsillant aranyszőke haja a tavaszi reggeli napsugárban és -Kavaczky ünnepélyesen emelte le kalapját: - -– Jó reggelt, Lizi kisasszony! - -Lizi mosolygott: - -– Már ébren, doktor ur? A doktor urak nem koránkelők. - -(Heidelbergában minden diák doktor volt hajdanában.) - -A „doktor ur“ komolyan pislogott és fejét bólongatta hozzá: - -– Én mindig korán kelek. Korán, mint a madarak. - -Lizi kisasszony elmosolyodott erre a különös hasonlatra. Kavaczky de -Nizsder minden inkább lehetett volna, mint madár. Azaz, hogy kakas-madár -lehetett volna, pocakjával és vékony lábszárával. - -Kavaczky nagyot szivott pipájából: - -– Az éjjel nagy dolog történt, – folytatta és szemével hunyoritott Lizi -kisasszonyra. – Az éjjel ellopták a kutyámat. De Poprád hűséges volt és -szépen hazajött, mire megvirradt. - -Lizi kisasszony, már mondtam, hogy igen jóravaló, rendes leányka volt, – -nagyon elcsodálkozva hallgatta a Kavaczky előadását az éjszakai -kutyalopásról. Későbben maga is megcsóválta szép fejét: - -– Mindenesetre különös dolog, – mondotta. - -S ezzel már eltünt a ház ajtajában. Kavaczky megelégedetten nézett utána -egy pillanatig. - -– Csinos teremtés, – dörmögte és lábait ujra szétterpesztette, kutyájára -engedékeny pillantást vetett és pipázgatva nézegette tovább az utcai -járókelőket, a mig a házból harangcsöndités jelentette, hogy odabenn -ebédre tálaltak. - -Kavaczky ekkor szobájába vonult és nagy érdeklődéssel várta az első -ebédet. Az ajtó fölnyillot és Wart Sámuel, az öreg órásmester lépett be -rajta. - -Az órák mestere ebben az időben már olyan rövidlátó volt, hogy csak -hosszas vizsgálódás után vette észre Kavaczky urat, a ki szarvasagancsos -kését, ezüst kanalát már az asztalra készitette és mindenféle töltött -káposztáról ábrándozott, a mint Heidelbergában ábrándozni szoktak a -magyar diákok. - -Wart uram az ő félszeg, alázatos modorában, félénken közeledett az -asztalhoz és a Kavaczky bicskájára mutatva igy szólalt meg: - -– Odafenn az emeleten is van kés, valódi ezüstkés, a melylyel a sültet -földarabolni lehet. Legyen szerencsém, doktor ur. Tiszteljen meg, -Kavaczky ur. - -Kavaczky nagyott szivott a pipájából: - -– Jól van, öreg bácsi. Én nekem egészen mindegy, – felelt egykedvüen, – -de mi lesz a kutyámmal? - -Wart Sámuel kedélyesen veregette meg a Kavaczky széles hátát: - -– Ne busuljon, doktor ur. A Wart házában senki sem éhezik. Leányom is -nagy kedvelője az állatoknak… Jelenleg három csiz énekel odafönn. - -Kavaczky megrugta az asztal alatt fekvő ebet. - -– Hé, Poprád! Jó lesz neked kendermag ebédre? Felelj az órásbácsinak! -Szereted-e a kendermagot? - -Poprád morogva huzódott el a Kavaczky husszucsizmás lábai közeléből. - -– Azt mondja, – dünnyögte Kavaczky, – hogy csak a csontot szereti. - -Wart Sámuel sokatmondólag pislogott gömbölyü szemüvege alatt. - -– A kutya is jóllakik, doktor ur se marad éhesen. Legyen szerencsém. -Tessék, tessék. Lizi se venné jó néven, ha doktor ur nem tisztelné meg -asztalunkat. - -Kavaczky tunyán nyujtózott. Előkereste a legjobb kabátját, a tükör előtt -néhányszor megcsavarta a bajuszát. - -– A kisasszony kedveért mindenre hajlandó vagyok, – dörmögte, – habár -nem szeretném, ha a kutyám éhen maradna. - -Wart Sámuel amolyan németes kedélyességgel lökte előre Kavaczky urat a -kacskaringós lépcsőkön, a ki nem győzte egyre hangoztatni, hogy néki -tulajdonképpen mindegy a dolog. Ezt többször elmondta és végül, a midőn -az ódivatu ebédlőben voltak, a hol a falakon régi rézmetszetekben -mindenféle fűstösképü férfiak, kisasszonyok lógtak szögeiken és az ablak -mellett nagy zöld kalitkában három elkeseredett madárka ugrándozott és -gubbasztott, a napfényről álmodozva, – az ebédlőben Kavaczky elfoglalta -a számára kijelölt széket és többé semmi mondanivalója nem volt. -Szórakozottan evett és mindig mintha valami kutyaugatást hallott volna a -földszintről. Hallgatózott, elgondolkozott és midőn Lizi, – nagy fehér -kötény volt rajta ezen alkalommal, – már a befőttes üvegeket -fölbontotta, Kavaczky megnyugodva szólalt meg: - -– Azt hiszem, mégsem a Poprád ugatott! - -Ennyi volt mindössze az, a mit érdemesnek tartott kijelenteni. De ez a -kijelentés is elég volt ahhoz, hogy az öreg Wart ur, a ki ebéd ideje -alatt mindenféleképpen igyekezett vendége kedvében járni, végre -felhajtsa azt a pohár óbort, a melynek szinében és illatában már régóta -gyönyörködött, és megszólaljon, mint a ki már régen vár elmondani -valójával: - -– Nem szeretném, tisztelt doktor ur, ha félreismerné az öreg Wartot és -házát. Mi becsületes, rendes polgáremberek vagyunk; mi familiáris -emberek vagyunk; mi azt szeretnénk, ha tisztelt doktor ur otthont -találna nálunk. Ugy-e bár, Lizi? Érezze magát nálunk jól; gondolja -magában, hogy otthon van… Csak egyet kérünk – és ezt az öreg Wart Sámuel -nagyon kéri öntől, – hogy a kaput éjjel nyitva ne hagyja… - -Kavaczky, miután már nem hallotta azt a nyugtalanitó ebugatást, -megengedte magának a következő kijelentést: - -– Én nem járok el éjszaka, sem hozzám nem járnak éjszaka. Én és a kutyám -ahhoz vagyunk szokva, hogy korán aludni menjünk. - -Az öreg Wart Sámuelnek erre ugy felderült az arca, mintha most -találkozott volna először az életben a boldogsággal. Ragyogó szemmel -nézett a sajátságos Kavaczkyra és elfogódva kérdezte: - -– És a dalokkal hogy van doktor ur? Barátja-e a daloknak, a melyeket a -diákok fujnak az utcán és a korcsmákban? - -Kavaczky álmosan hunyoritott: - -– Nem hallottam dalolni. - -Majd midőn látta, hogy Wart Sámuel a boldogságtól magánkivül tipeg a -pohárszékig, a honnan egy pókhálós palackot vett a kezébe és nekifesziti -az üveg fejének dugóhuzóját, – midőn ezt a nagy örömet látta a tunya -Kavaczky, nem röstelkedett többé még a következőkre is kiterjeszkedni: - -– A zenét se szeretem ám, Wart uram. Egyetlen hangszer a mit kedvelek, a -kecskeduda. - -Mintha valami nagy változás történt volna azzal a pókhálós palackkal, a -melyet felnyitásra vett elő az órásmester. A palack, mintha időközben -haladékot nyert volna Wart uramtól, érintetlen állapotban vándorolt -vissza a pohárszék sarkába. Ott megállott mozdulatlanul, mint valamely -pincebeli kis szellem, a ki az örök sötétségből napvilágra kerülve, -idegenkedve látja maga körül a földfeletti élet zajgását. - -Az öreg Wart ur szomoruan tette vissza dugóhuzóját hosszu -bársonymellénye zsebébe. - -– Kár, igazán kár – mondotta lehangoltan. – Lizi hárfázni szokott -esténkint. - -Kavaczky, a ki nagy figyelemmel kisérte a dugóhuzó eltünését, ennyit -jegyzett meg: - -– No, a hárfának nem vagyok éppen ellensége. - -Wart ur aggodalmai azonban korántsem oszlottak el. Valamelyes mozdulatot -tett ugyan a bársonymellény felé csontos, hosszu ujjaival, de az arca -borus maradt. Majd szégyenkezve, félig elfordulva kérdezte: - -– És az oboával hogy van, doktor ur? Az oboát gondolom, a melyet néha -fujni szoktam, ha eszembe jutnak fiatalkorom emlékei? - -Kavaczky összeráncolta a homlokát. - -– Megvallom, nem igen ismerem ezt a hangszert – mormogta habozva. - -Az öreg Wart Sámuelnek megcsillant vastag szemüvege. - -– Ó, ha nem ismeri, okvetlenül megszereti. A legszebb hangja az oboának -van: mély, szomoru, borus és ábrándos. Hallgassa csak meg… - -Szokatlan fürgeséggel nyitotta fel egy ódon diófaszekrény elzárt fiókját -és onnan sebesen elővette különös hangszerét. Néhányszor belefujt, majd -valamely régi dalnak kezdetét fujta el, miközben szemét lehunyta. - -Kavaczky beleegyezőleg bólintott: - -– Jeles szerszám – mondta. - -– No, ugy-e megmondtam előre? – kiáltott fel az öreg órásmester. – Az -oboa és a hárfa hangjai zavarják meg csupán ennek a háznak a -csöndességét. Csupán ezen ábrándos hangok töltik be ezen vén falakat. És -még soha sem panaszkodott emiatt egyik szomszédunk sem. Ön sem fog -panaszkodni, doktor ur. - -A következő percben az oboa visszavándorolt a régi fiók mélyére és a -dugóhuzó is eleget tett kötelességének. A pince pókhálós szelleme ott -vérzett el a sötétes ebédlőben a régi rézmetszetek alatt, a melyek barna -rámáikkal mozdulatlanul függtek a falakon. Egy nagy álló óra komolyan -beszélgetett magában a sarokban és ingáját olykor megvillantotta kis -házikójában. Az ablak melletti kalitkában néha halkan füttyentett -valamelyik rabmadár, mintha csupán arról akart volna meggyőződni, hogy -még nem felejtette el a zenét. Valahol, egy közeli toronyban rekedten -ütött a toronyóra. Az óraütésre Wart Sámuel megmozdult az asztal mellett -és a zsebében lévő rézórát hamarosan összehasonlitotta a sarokban álló -nagy órával, a mely inkább valami öreg nagyapónak látszott, mint órának. - -– Mindig mondtam, – kiáltott fel az öreg Wart – hogy a heidelbergi órák -nem járnak pontosan! Ime, itt a példa… - -Miközben beszélt, gyorsan tipegett a sarok felé, a honnan előhalászott -egy vén botocskát, a mely olyan pontosan kezdett el kopogni az öreg órás -kezében, mintha már a világ kezdete óta egyebet sem tett volna, mint -mindig-mindig kopogott volna. Ugyanabból a sarokból előkerült egy igen -régi fekete kalap, amely mintha csak abban a percben kezdte volna magát -igazán jól érezni, a mikor az öreg órás fejére került, a hol kényelmesen -elhelyezkedett… S a vén botocska kopogva vitte el az ódivatu szobából a -régi kalapot. - -Kavaczky de Nizsder, a mikor végre körülnézett, senkit sem látott mást, -mint Lizit, a ki félig lehunyt szemmel üldögélt egy sarokban. Ott ült a -szőke, fehérarcu leány és Kavaczkynak – az ördög igazodna el a férfiak -észjárásán – egyszerre mindenféle régen látott képek merültek fel a -lelkében. Bizonyos gyermekkori mesék jutottak hirtelen eszébe, a hol a -mesebeli leányok éppen igy ülnek mozdulatlanul az elátkozott várban és -várják megmentőjüket. - -Kavaczky ettől a gondolattól annyira meglepődött, hogy szó nélkül -kiosont a szobából s csak akkor mert nyugodtan fellélekzeni, a mikor -odalenn heverészett végre a földszinti szobában kutyája társaságában. -Szórakozottan simogatta a lompos komondort és a gondolatai mindenféle -kocogó vén botocskák körül kalandoztak. Mintha a vén, rejtett ingáju -órát is hallotta volna valahol, mint a hogyan a nagyanyó kötőtűinek -zörgését halljuk a szomszéd szobából. S mikor már tulesett gondolataiban -az öreg órásmester fején kényelmesen elhelyezkedő régi kalapon is, -valamint a furfangosan eltünő és váratlanul megjelenő dugóhuzón, akkor -eszébe jutott a sarokban ülő elátkozott hercegkisasszony. - -S akkor haragosan rugta meg Poprádot, bár az semmi okot sem adott a -rugásra: - -– Az ördög vigyen el – dörmögte. – Legalább valami zenét tudnék -játszani. - -És mert semmiféle zenéhez nem értett, elkeseredetten nézte sokáig a -sarokban meghuzódó Poprádot s dühösen megfenyegette: - -– Összetöröm a fejed, ha még egyszer elszököl a háztól! - -S nemsokára ezután felvidulva hallotta a vén botocska kopogását, a mint -az utca felől a házba kanyarodott. Wart ur csendesen felnyitotta az -ajtót és rejtelmes mosolylyal mondta: - -– Ha kedve van, doktor ur, velünk töltheti az estét. Ma zenélni fogunk. - -Kavaczky de Nizsder, a ki soha sem kelt föl fekvő helyzetéből a nélkül, -hogy meg ne gondolta volna jó előre a dolgot, ezen akalommal gondolkozás -nélkül talpra ugrott és megrázta a Wart Sámuel kezét: - -– Imádom a zenét – mondta hevesen. - -Aztán, miután Wart ur mögött bezáródott az ajtó, ismét kutyájára esett a -tekintete. A lompos komondor mintha gyanakodva meresztette volna rá -szemét a sarokból, megfenyegette az öklével: - -– El ne szökj a háztól! – mondta. - -Tehát azon az estén zenézés volt a régi házikó ódon ebédlőjében. - -Kavaczky pipája társaságában meghuzódott egy sarokban és onnan komolyan -hallgatta a dalokat, a melyeket Lizi kisasszony hárfakiséret mellett -énekelt. Csupa régi német dalok voltak és Lizi teljes szivvel és -lélekkel, ábrándozva dalolta a régies melódiákat. Csinos althangja volt -és Kavaczky lehunyta a szemét a sötét sarokban, még pipáján is csupán -azért szivott néha egyet-kettőt, hogy a pipa el ne aludjon. Wart Sámuel -ur, az öreg órás ragyogó szemüveggel nézett hol Lizire, hol Kavaczky -urra. Meggyőződése szerint az angyalok sem hárfázhatnak szebben odafönn -az égben, mint a hogy Lizi hárfázott. A hárfa sajátos hangjai mintha -egyenesen szivébe lopództak volna és az ottani kerekecskék között olyan -zenebonát okoztak volna, a milyen zenebona némely óránál szokott -előfordulni. - -Mikor Lizi megpihent és a hárfa végső hangjai, mint valamely elmult -álomnak emlékei, bongtak, visszhangoztak pillanatokig az ódon ebédlőben -és az ebédlőben levő ódon s fiatal szivekben, Wart ur észrevétlenül ugy -tette szájához az oboát, hogy megszólaltassa azon saját érzeményeit. -Többnyire maga költötte azokat a dalokat, a melyeket fujdogálni szokott -és éppen ez volt annak is okozója, hogy már sok esztendő előtt kilépett -a városi polgár-zenekarból, a hol sehogyan sem akarták méltányolni, hogy -Wart uram saját műveinek hódol az oboán, mig a többi hangszerek valamely -más zeneszerző utmutatása szerint szólanak. Az oboa a legünnepélyesebb -pillanatokban megfeledkezett kottáról, karmesteri pálcáról és minden -zenei fegyelemről és olyan hangokat hallatott, a mely hangokra a jámbor -polgár-muzsikusokban ágaskodni kezdett minden csöpp vér és a -vasvillatekintetek azzal biztatták a helikonistát, hogy vágja hatalmas -hangszerét az oboához. Áldatlan viszálykodások, gyülölködések és -torzsalkodások magvát hordta magában az oboa gyakori megfeledkezése, mig -elkövetkezett az az idő is, hogy Wart Sámuel urat legjobb barátja, a -földsüket helikonista is elhagyta. - -– Nem, Sámuel, nem – mondta ez a hallgatag férfiu, a ki foglalkozására -nézve pékmester volt, egy zenekari próba után, a mikor Cornelius mester, -a városi karmester az oboa feletti boszuságában végképpen összezilálta -hosszu fürteit – a mi nem megy, az nem megy. Tisztelünk, becsülünk, mint -polgártársunkat, de a zenét már csak bizd másra. - -Wart Sámuel szenvedélyesen kiáltott fel: - -– Ó, tudjátok is ti, mi a zene? - -Az öreg órásmester azonban mégis legyőzetett a vitában és helyét a -városi zenekarban bizonyos Raffaidesz Péter foglalta el, a kinek ugyan -fogalma sem volt az oboázásról, de órás volt szintén. S mintha az -oboával együtt a fiatal Raffaidesz szerencséje is felderült volna, -csakhamar virágzani kezdett üzlete, mig az öreg Wartot végképpen -elhagyta szerencséje. Bátran be is csukhatta volna boltját, ha meg -tudott volna lenni a bolt és körülötte heverő beteg órák nélkül. -Megesett, hogy unalmában szándékosan rontott el egyes órákat, hogy -később megreparálhassa. Bezzeg Raffaidesz Péternek nem volt ideje -unatkozni, volt munkája bőven. S ekkor történt meg az, a mely minden -heidelbergai polgár előtt a legtermészetesebb esemény volt, hogy a -győztes Raffaidesz egy napon megkérte Wart Sámueltől a leánya kezét. - -Az öreg órás nagy felindulással hallgatta a fiatal órás kérését, majd -makacsul megrázta a fejét: - -– Nem, Raffaidesz barátom, addig mig én élek, szó sem lehet a dologról!… -Nálunk kell tudni oboázni, nem ugy, mint a városi zenekarban, ebben a -botfülü zenei bolondok gyülekezetében. - -Raffaidesz Péter szomoruan ment el és többé nem mutatkozott. Hogy Lizi -mit mondott a dologhoz, bizony azt nem igen kérdezte senki. De mégis -szóba került egyszer az ügy, még pedig azon esztendőnek végső napján, -havas Szilveszter éjszakáján, midőn visszagondolt az elmult év -eseményeire, az eladott órákra, az órákhoz tartozó emberekre, üzleti -barátaira és ellenfeleire. Ekkor jutott eszébe versenytársa, Raffaidesz -Péter. - -– Lizi – mondta csendes hangon – elfelejtettem neked mondani, hogy -tavasz táján megkérte a kezed bizonyos Raffaidesz. - -Ha az öreg órásnak nem lett volna olyan vastag szemüvege, mint a milyen -volt, bizonyosan észrevette volna, hogy Lizinek az arca fehérebb lészen -a rendesnél. De a dologról többé nem beszéltek, egy szót sem beszéltek. -Wart uram azonban ettől a naptól fogva mégis megérezte valahogyan: igazi -nagy szeretettel csupán a romlott órák csüngenek rajta, a melyeknek -beteg csontjait ujakkal pótolja és tüdejüket kicseréli. A vén kopogó -botocskához is jobban ragaszkodott ezentul és többé soha sem felejtette -otthon, mint azelőtt, a mikor még volt, a ki figyelemmel kisérte, az -öreg botocskát. Apa és leánya között igy keletkezett valamely -láthatatlan, rejtett harag. Lizinek a hangját hétszámra nem lehetett -hallani, dacára annak, hogy az öreg ember mindent elkövetett ujbóli -meghóditására. Hangtalanul ültek egymás mellett és az öreg Wart néha -elkeseredve sóhajtott fel: - -– S még hozzá egy olyan ember miatt, a ki annyit se ért az oboához, mint -egy tyuk, – mormogta, a mire Lizinek eleinte szokása volt sértődötten -felállani és kimenni a szobából. - -Később aztán lassan-lassan el-elmaradoztak a felállások vagy talán Wart -uram felejtett el sóhajtani? Elég az hozzá, hogy abban az időben, a -mikor Kavaczky de Nizsder hosszu pipája társaságában a régi ebédlő -sarkába került és ott oly mozdulatlanul üldögélt, mint a török a -Günsberger-féle dohánykereskedés cégérében, Lizi kisasszony és az öreg -órás kibékültek és megegyeztek a zenei élvezetekben. Mig Lizi hárfázott -és a hárfa mellé kellemes hangján bús ónémet románcokat énekelt, Wart -Sámuel hajtotta két tenyerébe fejét. A románcok után az oboa komoly -hangulatai töltötték el a csendes ebédlőszobát, a melyre változatlan -nyugalommal bámultak a falakról a vén rézmetszetek. S az oboa hangjai -Lizi kisasszonyt kényszeritették arra, hogy lehajtsa fejét és -gondolkozzon, elgondolkozzon. - -A mikor Kavaczky de Nizsder a sarokba került, többé fölösleges volt akár -Lizinek, akár az órák mesterének ábrándoznia a zenén. Ábrándozott -Kavaczky mindkettőjük helyett. Olyan mélyen elgondolkozott, hogy csak -nagy későre vette észre, hogy az ólomkarikás ablakokon a hold szelid -fénye lopózott a szobába. Ez a holdsugár egyszerre uj irányt adott -gondolatainak: - -– Nem hallom a kutyámat – mormogta hirtelen és fölemelkedett. - -Wart uram szelid szóval csillapitotta: - -– No még ezt a szonátát, doktor ur. Ettől kedves álmai lesznek – szólt -és elfujta a szonátát. - -Hallott-e valamit a dalból Kavaczky de Nizsder, bajos volna eldönteni. -Annyi bizonyos, hogy nagyon látszott hallgatózni, de a figyelmes -szemlélő azt is észrevette volna, hogy nem csupán a szonáta hangjaira -hallgat, hanem valamely más hangokra is ügyel, a melyeket azonban nem -hallott. Már percek óta megfeledkezett pipájáról, a mely elkeseredésében -kialudt. S végül a zenei élvezetet is elfelejtve megköszönni, gyorsan -ajánlotta magát. Wart Sámuel egy ódivatu mécsessel utána világitott a -kacskaringós lépcsőkön, a melyeken sietve lépkedett lefelé Kavaczky. - -A földszintre érve halkan füttyentett, de a füttyre nem kapott -feleletet. Felnyitotta szobája ajtaját és a szoba üres volt. Illetőleg -helyén állott minden butordarab. A taplósapka éppen ugy az asztal -közepén hevert most is, mint a hogy Kavaczky odadobta. Csak a Poprád -hiányzott a szobából, – Poprádnak nyoma veszett, eltünt, mintha a föld -nyelte volna el. - -Kavaczky elkeseredve dörmögte: - -– Azok az átkozott románcok és ez az átkozott kutya! - -Nem tudta hirtelen megállapitani magában, hogy a románcokra haragudjon-e -inkább, vagy a hűtelen ebre, a mely bucsu nélkül elhagyta. Néhányszor -még keservesen füttyentett, – hátha csak meg akarja tréfálni egy -ármányos kutya, de Poprádnak hiába füttyentett. - -Reggel, a midőn az utcára lépett, – mintha az ördög játszott volna vele -– az első, a mi szemébe ötlik, semmi más, mint a Poprád lompos, fehér -bundája, a mely sietve, nagy örömmel közeledik feléje az utca végéről. -Kavaczky már megforditotta kezében a pipát. No lesz most ne mulass! De -minden rossz szándékának egyszerre vége lett, a mikor Poprád a maga -alamuszi modorában ránevetett. - -– Hol jártál, te ördögök kutyája? – kiáltotta Kavaczky. – Hol töltötted -ismét az éjszakát, te sehonnai? - -Poprád felelet helyett körültáncolta Kavaczky uramat, mintha csak azt -mondta volna: - -– Ugyan hagyd el! Mit akarsz? Végtére is a tied vagyok. - -Mintha csak valamely csalfa szeretőtől hallotta volna ezt a mondást. És -csalfa szerető szokása szerint különböző hizelkedéssel vette körül -gazdáját, a ki végre is nem tudott ellenállani az alattomos eb -kedvességének és nagy meggondolással ugyan, de végtére mégis csak -lehajolt, hogy megsimogassa Poprád lompos fehér bundáját. - -De nem felejtette hozzátenni az intő figyelmeztetést: - -– No megállj! Ezentul lesbe állok és letöröm a derekadat. - -Poprád ezzel már nem sokat törődött. Nagyon vidám volt egész nap és még -délutáni álmában is vigan vakkantott néhányszor, mintha vidám emlékek -jutottak volna az eszébe. - -Kavaczky a diványról gyanakodva nézte az álmodó kutyát. - -– No megállj! – mormogta sötéten. - -Azon az éjszakán lesbe állott Kavaczky. Egy jó furkósbotot vett a kezébe -és meghuzódott a mély kapuszögletben. A hold sokáig késett ezen az éjen. -A hazatérő diákok és korhelyek éneklése már régen elhangzott a sötét -mély utcácskákban; az éjjeli bakterok, miután eddig a jókedvü korhelyek -bolondos tréfái elől elrejtőzködtek a kapuk alatt, most már nyugodt -biztossággal kopogtak végig alabárdjukkal a százesztendős köveken. -Közel, távol semmi nesz. S ebben a nagy csendességben egyszerre csak -kibujt a teli hold egy százesztendős ház mögül. Mintha a régi ház -padlásán lett volna eddig elrejtve, mig elcsendesedik minden -Heidelbergában. Enyhe fénynyel szórta be a néptelen utcákat, szelid -világosságot gyujtva az öreg baktereknek az utcákon és a szerelmeseknek, -a kik szobájukban ilyenkor felébrednek. S ebben a percben felhangzott a -Poprád vonitása a ház felől. Vonitott hosszasan, majd néhányat csaholt. -Kavaczky már csaknem megbocsátott neki mindent. - -Ebben a percben az utca vége felől gyors lépések hallatszottak. Az -akkori idők divatja szerint öltözött férfiu közeledett. A divat a bő -Schiller-köpenyegnek hódolt és a nagykarimáju, tollaskalapoknak, a mely -ruházatban éjjeli időben még a heidelbergai polgármestert is könnyen -össze lehetett volna téveszteni valamely banditával. A férfiu halkan -fütyörészve közeledett, könnyedén, vidáman, mint a kinek kisebb gondja -is nagyobb annál, hogy a heidelbergai tornyokban már régen elütötték az -éjfélt az órák. Mikor a kutyaugatást meghallotta, mintha meggyorsitotta -volna lépteit. És Kavaczky leshelyéről egyszerre fölismerte benne a mult -éjszakai férfiut. - -Itt a zsivány – gondolta magában. - -Az éjjeli férfiu megállott az ablak előtt és halkan, kedveskedve -kopogott Poprádnak. A hűtelen eb erre elhallgatott és csak néha -vakkantott boldogságában. - -A köpenyeges ember ekkor az utca közepére állott és hosszasan nézett fel -az emeleti ablakra. - -Kavaczkynak összevacogott a foga. Ez a zsivány talán még az öreg órást -is meg akarja lopni. - -Ott állott és nem sokáig kellett várakoznia a kutya elhallgattatása -után, hogy odafönn halkan koppanjon az ablaküveg. A köpenyeges levette -kalapját és csendesen integetett, – lassan indult vissza, arra, a merről -jött, csakhogy Poprádot ez a körülmény végtelenül kihozta sodrából. -Dühösen kezdett ugatni és kaparta az ablakot, hogy csaknem betörte. - -A köpenyeges halkan nevetett, az ablakhoz lépett és megnyomta. Poprád -kimondhatatlan boldogsággal ugrott az utcára. - -Ezt már Kavaczky se nézhette tovább. Teljes tüdejéből kiabálva ugrott -elő a kapu alól: - -– Rabló, zsivány! – kiáltotta és a furkósbotot feje felett forgatta. - -Az idegen meglepetve fordult feléje. Nagy fekete szeme veszedelmesen -szikrázott kalapja alatt. Mintha megmozdult volna a karja a köpenyeg -alatt. Poprád a két férfi közé állott és busan ugatott. - -– Hallgasson már – szólt magyarul a köpenyeges. – Nekem nem kell a -kutyája. Ha kellene megtartanám magamnak. Csak aludni nem tudok -nyugodtan komondorugatás nélkül. Azért viszem éjjel magammal. - -Kavaczky dühösen nevetett: - -– Azért nyit fel bezárt ablakokat? Azért kószál éjnek idején az utcákon, -mert nem tud aludni? Köszönje az ur annak, hogy magyarul szólott, -különben majd megkeserülte volna éjszakai kalandozását. Poprád! – -kiáltott szigoruan a kutyára. - -Az idegen halkan nevetett. - -A kutya lesunyitott fejjel állott az utca közepén, nem tudta, mit -csináljon. - -– Poprád! jer ide! – ismételte dühösen Kavaczky. - -A kutya az erélyes hangra néhány tétovázó lépést tett előre, aztán -megint csak leült és az idegenre meresztette a fejét. - -– Lássa, elvihetném, ha akarnám, – mondta most vidám hangon a köpenyeges -férfiu, – de nekem nem kell másnak a kutyája. Gyermekkorom óta egy -magyar tanyán laktam, a hol éjjelenkint versenyt ugattak a komondorok. -Ezt a régen nélkülözött komondor-ugatást hallottam meg a minap erre -jártamban s azóta nekem ugat Poprád éjjelenkint. - -Kavaczky figyelmesen hallgatta a köpenyeges szavait. Majd hirtelen -elkeseredéssel kiáltott fel: - -– De ez még sem járja, uram, hogy igy elcsábitotta tőlem a kutyát, a -melyet szeretek! Mondja, hogyan büvölte meg? Mióta önt látta, Popráddal -nem lehet birni. Már csaknem arra határoztam magam, hogy golyót küldök a -hűtlen eb koponyájába. - -– Kár volna érte – felelt az idegen – nagyon jeles állat. Igazi példánya -azoknak a magyar komondoroknak, a melyek a farkasokkal szoktak birkózni -és farkasoktól erednek. Megveszem a kutyát. - -– Nem eladó – felelt kurtán Kavaczky. - -Az idegen ekkor közelebb lépett. - -– Honfitárs, – szólt behizelgő meleg hangon, a mely lágy hangra -Kavaczkynak oszlani kezdett haragja, – honfitárs, béküljünk ki. Igérem, -nem csalom el többé kutyádat, csak engedd meg, hogy néha hallgassam -jóizü ugatását, a mely gyermekkoromra emlékeztet. - -Kavaczkynak se volt a szive kőből. Felelet helyett kinyujtotta a -tenyerét. Az idegen belecsapott. - -– Pogrányi Sámuel a nevem, – mondta az idegen. - -– _Kvaczk_ – felelt a másik, szokása szerint elharapva nevének néhány -betüjét. – Szíjjunk el egy pipát! - -Kinyitotta a kaput és Pogrányit előrebocsátotta. A hűtlen Poprád lesunyt -fejjel közeledett. Farkát behuzta és félénken ódalogva azt látszott -kérni Kavaczkytól, hogy bár oldalba rugná a csizmasarkával. De Kavaczky -méltóságos volt, nem akart ilyen könnyedén megbocsátani kutyájának. De -talán nem is tudott volna megbocsátani, még ha akart volna is. - -Bevezette vendégét a lakásába. Pogrányi ledobta nagy kalapját, -köpenyegét. Meleg tekintetü, olajbarna arcu fiatalember volt. Lángoló -nagy szeme volt és göndör kis bajusza. Olyan férfiu, a kibe minden -asszony, lányféle belébomlik. Kellemetes, lágy hangon beszélt és -Kavaczky maga sem tudta miért, egyszerre ugy kezdte érezni, mintha már -nagyon régen ismerte volna a fiatalembert, pedig bizonyos volt benne, -hogy soha sem találkozott vele addig. - -– Én egy hónap óta vagyok itt, – mondta Pogrányi – és unatkozva töltöm -az időmet. Nem igen ismerek még itt senkit és folytonosan otthon járnak -a gondolataim. - -Majd a hazai dolgokról beszélgettek. Pogrányi elmesélte, hogy az édes -apja pap egy alföldi mezővároskában. Fiatal korában maga is bejárta a -német egyetemeket és azt szeretné, ha fiából is pap lenne. - -– Hány esztendős vagy pajtás? – kérdezte Kavaczky. - -– Huszonkettő, – felelt Pogrányi. – De azt hiszem, ha harminckettő -leszek, még akkor sem teszek eleget édes apám óhajtásának. Hiába, nem -szeretem a papi pályát. Magam sem tudom, hogy tulajdonképpen melyik -pályához volna kedvem. Ha meggondolom, egyikhez sem. Egész nap álmodozva -fekszem kis szobácskámban és estére sem keresem a bursok léha, zajos -társaságát. A mi a bursokat mulattatja, azt én nevetségesnek, unalmasnak -találom. A sört nem szeretem, bort soha sem iszom. Szeretek a -folyóparton sétálgatni és nagyokat gondolkozni mindenféle semmiségeken. - -Kavaczky a pipája füstjébe bámult. - -– Akár csak a költők – dünnyögte. - -Az ifju hátrasimitotta hullámos haját: - -– Igazad van. Néha magam is azt gondolom, hogy költő veszett el bennem. -Verseket irogatok, verseket olvasgatok. És ábrándozok, mindig -ábrándozok… - -– Hm – mosolyogta Kavaczky – tán szerelmes is vagy? - -Pogrányi sóhajtott és nem felelt. - -Kavaczky tréfásan csapott az ifju vállára: - -– Csak rukkolj ki vele bátran! Nem haragszom már. Hiszen kétszer is -elszöktetted szerelmed tárgyát! - -Pogrányi elpirult, zavartan mormogta: - -– Becsületemre, nem is tudtam, hogy tied ez a kutya. Azt hittem, a másé… - -Kavaczky vállat vont. - -– Sajnálom, az enyém. - -Majd felállott és egy palack bort tett az asztalra. Már éppen önteni -akart belőle. - -– Igaz, most jut eszembe, hogy bort sohasem iszol. No, de a kedvemért -megtehetnéd. Vén fiu vagyok én már. Az idejét se tudom, mikor multam el -huszonkét esztendős. De engem soha se bántott a szerelem. Azaz, hogy… No -mindjárt elmondom. - -Koccintott fiatal barátjával. - -– Hát én meg azért kerültem ebbe a német fészekbe, mert nemrégiben -mindenáron meg akartam házasodni. Valami asszonyszemélybe botlottam és -apám, a várur, szörnyen megharagudott. Előbb lecsukatott a vár -pincéjébe, aztán pedig elküldött ide. - -Pogrányi felsóhajtott: - -– Boldog ember vagy. Bezzeg engem csukhatnának a legmélyebb pincébe, -hiába való volna minden. Akkor is mindig csak arra gondolnék, a kit -szeretek s a ki engem nem szeret. - -Kavaczkyt nagyon mulattatta fiatal ismerőse szerelme. Maga is -elgondolkozva kezdett nézegetni a szobát betöltő pipafüstbe, mi közben -mindenféle képek alakultak ki a szürke fátyolból. A kis órásmester, a -nagy óra és a pókhálós palack; majd egy szőke női konty. - -– Szép, becsületemre, szép dolog a szerelem, – mosolyogta. - -És hogy egyebet is mondjon, hozzátette: - -– Csakhogy igen veszélyes. Ha nem volna olyan hideg és borzalmas a -nizsderi várpince, ki tudja, talán magam is benne volnék a szerelem -örvényében… De hát szerencsére elég mély az a pince. - -Mondta és megelégedetten hörpintett poharából. - -Odakünn virradni kezdett. Az ólomkarikás ablakokon szürke szemmel -pislogott be a hajnal. Az alabárdosok az utcákon hazafelé kopogtak és -valahol egy távoli toronyban, mint egy durcás gyerek, sirdogált magában -egy kis harang. - -– No megyek, pajtás – szólt Pogrányi felemelkedve. - -Kavaczky két kezét nyujtotta az ifjunak: - -– Gyere el máskor is. Én otthon ülő medve vagyok. Nem igen mozdulok -sehová. Mindig itthon találsz. - -Majd az ajtóban más jutott eszébe: - -– Egyebet mondok! Költözz ide. A házigazdám ugyanis ragaszkodik ahhoz, -hogy két diák lakjon nála. Tudod, fiatal leány van a háznál és az öreg -ember azt tartja, hogy a lány érdekében jobb két diák, mint egy diák. A -lakás elég tágas. Elférünk benne. Költözz ide, pajtás. - -Kavaczky, mikor ezt mind elmondta, hamarosan leöblitette torkát egy -pohár borral, mintha megjutalmazná magát a terjedelmes szónoklatért. Nem -is várt egyebet, mint csupán azt, hogy Pogrányi elragadtatásában e -hosszu beszédért legalább kezet csókol neki. Pogrányi pedig -mozdulatlanul, habozva állott az ajtóban. - -– Min gondolkozol? – dörgött Kavaczky. – Tán nem tetszik a lakás? - -– Gyönyörü, a leggyönyörübb, a melyet láttam valaha, – mormogta -Pogrányi. – Csak azt nem tudom, hogy Wart urnak, esetleg Wart -kisasszonynak nem lesz-e ellene kifogása? - -Kavaczky legyintett: - -– No azok miatt ugyan bátran ideköltözhetsz. Az öreg Wart bácsi igen -mulatságos ember. A leánya pedig… Eh, a leányok nem számitanak. - -Kavaczky a kapuig kisérte barátját. Megállapodtak abban, hogy Pogrányi -már aznap elköltözik régi lakásáról Kavaczkyhoz. - -Kavaczky igen meg volt elégedve a dolgok ilyen fordulatával. - -– Legalább a kutyámat sem lopják el éjszakánkint – dörmögte magában és -jókedvében még a hűtelen Poprádnak is megbocsátott ebben a percben. - -Későbben, a mikor hallotta a kacskaringós lépcsőkön lefelé kopogni az -öreg botocskát, jókedvüen tárta ki ajtaját: - -– Wart bácsi – kiáltotta. – Rendben van már a dolog, megmondhatja Lizi -kisasszonynak, hogy találtam lakótársat. A kutyám fogta, a mint igértem. - -– Nagyon derék, – felelt az öreg Wart Sámuel, ezt is igen gyorsan -mondta, mert régi szokásához hiven siető lépésekkel tipegett a vén kalap -és régi botocska társaságában órásmühelyébe, a hol a pontatlan -heidelbergai órákat készült megjavitani. Tipegett, tipegett, mintha sok -száz, meg száz rossz óra várná az ő reszkető kezét, pedig rossz órához -már nagyon régen csupán ugy jutott, ha a mellénye zsebében ketyegő -rézórából kiemelt valamely kis csavart csavart. - -* - -A zeneestélyek korántsem szüneteltek a Wart-házban, bár oda uj lakó -költözött. Sőt ellenkezőleg, a zeneestélyek gyakrabban következtek -egymásután, mert a hallgatóság száma megnövekedett. Azzal a sarokkal -szemben, a mely sarokban Kavaczky de Nizsder pipázott, természetszerüleg -volt egy másik sarok, a hol a fiatal Pogrányi foglalt helyet. A hárfa és -az oboa felváltva andalitották a fiatal és vén emberek sziveit és Poprád -is ugatott odalenn a földszinten a zenei szünetekben, a mely ugatásról -Kavaczky megelégedetten fejbiccentéssel vett tudomást. Szemeit most is -csak olyankor nyitotta fel, ha kutyáját hallotta megszólalni és az oboa -legszebb futamai hatástalanul enyésztek el abban a sarokban, a hol -Kavaczky ült. Legfeljebb egy füst-pöffenet jelezte, hogy a melódia, a -melynek hatásában Wart uram minden lélekzetét kiadta, nem talált süket -fülekre a félhomályos sarokban sem. A másik sarokban annál inkább -méltányolták a Wart Sámuel müvészetét. Pogrányi csodálkozva hallgatta az -öreg naiv ember muzsikáját és a legrövidebb fuga sem kerülte el a -figyelmét. Hogy a hárfát ugyancsak nagy gyönyörüséggel hallgatta -Pogrányi, azt talán nem is kell külön fölemliteni. - -Igy multak el a tavaszi napok és esték. A két diák csendes egyetértésben -élt egymás mellett. A zenés estélyeken Pogrányi képviselte a lelkes, -rajongó hallgatóságot, mig Kavaczky a komoly, csendes elemet alkotta. Az -öreg Wart ur lassan-lassan nem találta olyan pontatlannak a heidelbergi -órákat és a botocska sem kopogott oly nyugtalansággal többé, mint -azelőtt. A dugóhuzó soha sem habozott, ha arról volt szó, hogy vérét -vegye egy-egy pincebeli kis pókhálós lakónak. Gondolkozás nélkül előjött -a hosszu bársonymellényből, ha alkalom nyilott a munkálkodásra, mig egy -szép tavaszi napon a régi, fekete kalapot uj, szürke bársonysapka -váltotta fel. Wart Sámuel kezdett megelégedetten, nyugalmasan éldegélni. -A beteg órák nem foglalták el minden gondolatát, hisz otthon várt az -oboa, a mely számára nagyobb dicsőséget és elismerést szerzett minden -megreperált óránál. - -Igy mulott el néhány hónap. Az órásházban csend és nyugalom volt; -Poprádnak sem volt oka ugatni az éjszakai csendháboritókra, mert -időközben, Wart ur különös szivességéből, a kis udvar hátulsó sarkában -egy régi kamrában kapott helyet. Kavaczky és Pogrányi néha-napján már -friss virágokat hordtak haza Lizi kisasszonynak, a ki egyikőjüket sem -látszott különösebben kitüntetni szeretetével. Éppen olyan szivesen -mosolygott a Kavaczky füstkarikáin, mint a Pogrányi ábrándos -sóhajtásain. Kavaczky a régibb lakó jogánál fogva néha Wart ur -távollétében engedelmet vett magának, hogy személyesen botorkáljon le a -pincébe, a hol a Wart urral közös borokat tartotta. Pogrányi pedig egész -délutánokat elkalandozott Lizi kisasszonynyal a heidelbergai kertekben, -a hol virágot szedtek. Mikor az egyik csizecske meghalt a kalitkában, -Pogrányi szép verset faragott emlékére, a mely vers hallásakor Lizi -kisasszony könyezett; máskor, midőn az akadozó órás-üzlet következtében -Lizi kisasszony háztartási erszényéből nemcsak az aranypénzek, de még az -ezüst tallérok is nyomtalanul eltüntek, Kavaczky barátságos naivitással -ajánlotta fel pénzét, a melylyel atyja, a várur, bőven ellátta. - -Kavaczky néha, ha ábrándos napjai voltak, igy morfondirozott magában: - -– Bezzeg, ha Nizsderben olyan asszony volna, mint Lizike, a tótok nem -hordanák el a várfalak tégláit, midőn házat épitenek. - -Pogrányi ugyanakkor csengő-bongó szonettben énekelt arról, hogy akkor -szeretne meghalni, a mikor virágok nyilnak sirdombján, hogy a virágokból -bokrétát köthessen egy szőke, halavány és kékszemü leány… - -Ha Poprád kutyának lett volna fogalma az emberi sziv érzelmeiről, akkor -talán még előtte sem maradt volna sokáig titokban az a sok mindenféle -változás, a mely a házban található fiatal és ódon szivek világában -megesett. Az öreg Wart Sámuel fia gyanánt kezdte szeretni a csöndes és -komoly Kavaczkyt, Lizi kisasszony is neki kedveskedett a legjobb -falatokkal, Kavaczky pedig tiszta szivből ragaszkodott a családhoz, a -melybe a véletlen folytán pottyant. Hogy Pogrányival mi történt érzelmek -dolgában, arra talán még a Poprád sem volt kiváncsi; hisz a költők -érzelmei az időjárással együtt változnak. - -S a változásoknak következménye volt az a beszélgetés, a mely egy -csendes éjszakán, – a midőn az ifjak már aludni tértek és a hárfa, oboa -már elpihent, – az öreg Wart Sámuel és leánya között lefolyt: - -– Ma este, – kezdte az öreg Wart, kezében tartva éjjeli mécsesét, a -melynek társaságában már éppen hálószobája felé volt menendő s csupán -egy pillanatra látszott ittmaradni, mert valami eszébe jutott, – a mikor -hazafelé jövet, az esti félhomályban, a régi barátkolostor mellett -befordultam abba a kis szűk utcácskába, a melyben talán már ötven -esztendeje jönni szoktam és a hol ötven év alatt legfeljebb három-négy -emberrel találkoztam ebben az időben, valakivel találkoztam… illetőleg -saját magamat láttam meg… Mintha én, vagy egy hozzám hasonló már várt -volna reám ott a sötét utcácskában és midőn botomat kopogni hallotta, -előlépett valamelyik sarok mellől. Ugyancsak botocska volt kezében és -rajta szárnyas, rézgombos kabát. Csattos vén cipőben csónakázott -harisnyás lábaival és a botocska mellette kopogott. Csak a fején volt -másféle kalap, mint az enyémen… Azaz, az én régi, fekete nagy kalapom -volt a fején, a melyet Kavaczky fiam biztatására fölcseréltem ebben az -esztendőben másikkal. - -Mentünk, mentünk a szűk sikátorban. Ő elől, a falhoz lapulva, én -mögötte. Csak akkor vettem észre, hogy magam is a falhoz szoktam lapulni -esti időben, hogy valami támasztékot leljek, ha szemeim nem látják -bizonyosan az utat. Csodálkozva és nem minden félelem nélkül láttam -önmagamat a régi kolostor falai mellett bandukolni. Bort nem ittam, -fejem nem zúgott és a szemüvegem is mintha tisztább, világosabb lett -volna, mint egyébkor. - -Öreg ember képzelődése! – gondoltam magamban és mindjárt próbára is -tettem az álmot. - -Hirtelen megálltam, – és ő is megállott ugyanabban a pillanatban. - -Egy-két lépést tettem előre, – ő is megindult. - -Midőn igy próbálkoztam volna az álommal és valósággal, egyszerre azt -vettem észre, hogy ő csendesen hátraforditja fejét és egy nagyon öreg -ember arcát láttam felém fordulni, a haja ezüstfehér, az orcája beesett, -szemén vastag szemüveg. Szemrehányólag nézett rám egy pillanatig, aztán -panaszosan megszólalt: - -– Miért nem akarsz jönni, Wart Sámuel? Elég öreg vagy már hozzá. - -Szomoru méla hangja még most is fülembe cseng és a legkülönösebb, hogy -ebben a pillanatban eltünt ő. Odasietek, a hol előbb állott s -észreveszem az alacsony, rozsdás kis vasajtót a falban, a mely ajtócskán -a hagyomány szerint valamikor az elhalt barátok koporsóit eresztették le -a kriptába. Sokáig álltam ott, gondolkoztam és mire elindultam ismét, -már tudtam, hogy nemsokára meghalok. - -Lizi, a kit az egész történet csak a vége felé látszott érdekelni, -megdöbbenve nézett ezüsthaju apjára: - -– Lássa papa, – rebegte, – erre sohasem gondoltam. - -Wart Sámuel az asztalra eresztette a mécsest: - -– Én sem. Lásd, én sem. Mikor legrosszabbul jártak az órácskák, mikor -egyre-másra adogattam el boltom kincseit, még akkor sem jutott sohasem -eszembe, hogy meg is lehet halni. Hogy majd nem fogok többé oboázni itt -a csöndes házban és azokat a kerekecskéket, a melyeket még eddig nem -raktam el, más fogja betenni megillető helyükre. - -Az öreg órásbácsi elgondolkozva nézett maga elé: - -– Pedig, – mormogta meggyőződéssel, – ugy érzem, hogy nemsokára elmegyek -oda, ahol már nem ketyeg az óra, az örökös csendességbe. Vajjon mi lesz -veled akkor, Lizi? - -Erre bizony Lizi sem tudott mit felelni és az öreg órásbácsinak se -jutott eszébe semmi. - -Ezen az estén különösen érzelmesen fujta az oboát és vastag szemüvege -alól hosszadalmasan nézegetett Kavaczkyra, Lizire és az ábrándos -Pogrányira. A hárfa is pengett szokás szerint és Kavaczky ugy bámult -bele a füstbe, mint mindig azelőtt. - -Egy különösen hosszu fuga után az öreg Wart bácsi kimerülve tette le az -oboát. Betette a diófaszekrény ismeretes fiókjába és olyan pillantást -vetett utána, mint a ki nagyon hosszu időre szándékozik lemondani az -oboázásról. - -A diákok is csakhamar aludni mentek, Lizi pedig a sarokba állitva a -hárfát, elgondolkozva támasztotta karjára fejét. Az öreg Wart ur a -pohárszék sarkában egy zömöktermetü pincelakót fedezett fel, a melyet -hamarosan kivégzett a jól ismert dugóhuzóval. Néhány pohárral felhajtott -a csillogószinü borból, aztán hirtelen a Lizi vállára tette a kezét: - -– Jó volna, Lizike, ha valahogyan gondoskodhatnék rólad, mielőtt valami -történnék… Jelenleg néhány rossz és pontatlan órán kivül nem igen -hagyományozhatnék neked egyebet. - -Lizi ellágyulva fogta meg az öreg ember keskeny kezét: - -– Nem kellenek az órák, papa!… Az kellene, hogy mindig haza jöjj, délben -és estve. - -– Magam is szeretnék hazajárni, – mormogta az órás bácsi, – de nem -tudom, hogy lehetséges lesz-e, azért minden eshetőségre kellene -számitani… Például arra is, hogyha talán még sem jöhetnék haza?… Mit -szólsz hozzá, Lizi? Ha nem jönnék sohasem haza? - -Lizi eltakarta az arcát. Hihetetlennek látszott előtte, hogy egyszer nem -kopogna a régi botocska a kacskaringós grádicson és az oboa hangtalanul, -némán heverne a diófaszekrény fiókjában. De hát lehet, minden -lehetséges. És ennek a mindennek a lehetősége inditotta arra Lizit, hogy -azt az öreg keskeny kezet el ne bocsássa, hanem erősen megszoritsa. - -Igy ültek sokáig egymás mellett. A heidelbergai tornyokban éppen olyan -rekedtes hangon ütögették az időt a toronyórák, mint bármikor. A -falakról a rézmetszetek se nézegettek különösebb érdeklődéssel, és a -sarokban álló nagyapó éppen ugy tik-takozta a lepergő perceket, mint -talán száz esztendő óta. - -– Szeretném tudni, – mormogta halkan az öreg órás, – hogy Kavaczky ur -ébren van-e? Vajjon nem feküdt-e már le, szokása szerint? Menj, Lizi, és -kopogtass ajtaján. - -Lizi most már nem csodálkozott ezen a megbizatáson sem, a mint -megszokta, hogy ezen az estén semmin se csodálkozzon. Sietve felállott -és elhagyta a szobát. Egy vékonytermetü és búsan pislákoló mécses -társaságában kopogtatott a diákok ajtaján: - -– A papa nagyon rosszul van. Szeretne Kavaczky urral beszélni. - -Kavaczky még ébren volt és csupán a hosszuszáru csizmákat küldte el -aludni. De a csizmák a sarokban állottak, könnyü volt őket felkölteni. -Kavaczky fel is költötte őket gondolkozás nélkül. Gyors léptekkel ment -föl a lépcsőkön, mig Lizi a mécsessel világitott. - -Az öreg Wart Sámuel akkor már egy régi karosszékben ült, félig fekvő -helyzetben és az arca hamuszürke volt. - -– No, mi a baj, tisztelt házigazdám? – kérdezte Kavaczky a szobába -lépve. - -De csakhamar belátta ennek a kérdésnek a fölösleges voltát és nem -ismételte, bár feleletet nem kapott rá. - -Az öreg Wart közelebb intette Kavaczkyt és halk, töredezett hangon sugta -a fülébe: - -– Egy órásmesterrel kevesebb lesz Heidelbergában, de, kérem, ezt ne -mondja meg senkinek, kedves Kavaczky ur. - -Kavaczky komolyan bólongatott a fejével: - -– Senkinek se mondom meg, – dörmögte, habár hirtelen nem látta, hogy -miféle haszna lehet Wart uramnak a titoktartásból. - -– Egynéhány pontosan járó órát nem huznak fel holnaptól kezdve… Éppen -ebben az irányban szeretnék tanácskozni önnel, kedves fiam. - -Kavaczky értelmetlenül bámult Wart uramra. Igen komoly, ünnepélyes arcot -vágott. A haldokló észrevette ezt és sietett megnyugtatni Kavaczkyt: - -– Csupán az óráimról van szó, kedves fiam. Valakinek mégis csak fel -kellene őket huzni. Nekem pedig azóta nincsen barátom, mióta a polgári -zene-egyesületből kiléptem. - -Kavaczky nagyot lélekzett. - -– No az órákkal még csak megleszünk valahogyan. Majd én felhuzom őket -holnap – tette hozzá gyors elhatározással. - -Wart uram kinyujtotta reszkető kezét: - -– És azután is. Igérje meg, kedves fiam, hogy azután is mindig. - -Miért állnának meg a legpontosabb órák Heidelbergában? Talán azért, mert -Wart Sámuel nincs többé. Utóvégre ez teljesen mindegy az óráknak, csupán -Wart Sámuelnek fontos a dolog. Még pedig nagyon fontos. - -Kavaczkyt igen bánatossá tette a haldokló öreg ur, ezért bizonyos -türelmetlenséggel vágott közbe: - -– Már mondtam, hogy az órák miatt teljesen nyugodt lehet Wart ur. Éppen -olyan nyugodt, mintha sajátkezüleg huzná fel őket. Igérem, – mondta -bizonyos ünnepélyességgel, hogy a legpontosabb heidelbergai óra ottan a -sarokban sohasem fogja megszüntetni az idő méricskélését. - -– Helyes, helyes – mormogta megkönnyebbülve Wart uram. Igy már szeretem -a dolgot. Itt van a rézórám, a melyet ötven egynéhány esztendeig -hordoztam mellényemben. Soha sem hagyott el, leghüségesebb barátom, -társam, mindenem volt. Mert nincs ám hüségesebb barát egy jól járó -órácskánál. Tapasztalni fogja ezt kedves fiam és hálásan gondol majd az -öreg Wartra. - -Kavaczky átvette a rézórát és zsebébe tette. - -A haldokló ezzel megnyugodva hajtotta le a fejét. Percekig hallgatott és -Kavaczky aggodalmasan figyelte mellének nyugtalan emelkedését. -Lábujjhegyen közeledett a sarokban ülő Lizihez és a helyzet magaslatára -emelkedve, komoly arccal igy szólott: - -– Az öreg urnak nagyon megromlott a szerkezete. Jó volna talán -megreparáltatni. Például, ha doktor Rudolficiszt átszólitanánk a -szomszédból. - -Az öreg Wart a haldoklók csodálatos éleshallásával meghallotta Kavaczky -halkan elmondott szavait. Fölemelte a fejét és kezével tiltakozó -mozdulatot tett. - -– Nincs már olyan órás, a ki az én szerkezetemet megjavitaná. Csak annak -örülök, hogy már rendbe hoztam mindent. Lizi, jőjj közelebb. - -Lizi könyes arccal közeledett. - -– Ezentul Kavaczky urnak tartozol azzal az engedelmességgel, a melylyel -nekem tartoztál eddig. Jól vigyázz, hogy meg legyen veled elégedve. -Igérd meg, hogy jól fogod magad viselni. Igérd meg öreg haldokló -atyádnak. - -Lizi térdre ereszkedett: - -– Igérem – zokogta. - -Kavaczky némán állott a karosszék mögött. A rézóra a zsebében ketyegett -és annak ketyegésében valamely különös intő szózatot látott. Hirtelen -előrelépett. - -– Én meg igérem, hogy soha-soha el nem hagyom Lizi kisasszonyt. - -Lizi lehajtott fejjel zokogott és könyes csókokkal hintette be a Wart -Sámuel kezét. - -– Apám, édesapám – zokogta. - -De az öreg már nem felelt. Talán már nem akart felelni, talán már nem -akart többet rendbe hozni a dolgokból, még egy darabig mozgott, -ketyegett öreg szerkezete, aztán mindig lassabban kezdett ketyegni. -Egyszerre megállott. - -– Apám – sikoltott Lizi. - -– Órásbácsi – kiáltotta megrendülve Kavaczky. - -A régi szerkezet még egy utolsót ketyegett, aztán megszünt ketyegni. Az -óra teljesen elromlott, nem volt mester, a ki többé meginditani tudta -volna. - -… Igy jutott Kavaczky de Nizsder egyszerre egy nagy csomó régi rossz -órához, egy ódon házikóhoz és egy ódon házban egy szőkekontyos, -fehérarcu kisasszonyhoz. - -A kis öreg órásmester elment azon szomorufüzfák alá, a hol nincsen sem -jó, sem rossz óra: áll minden óra, – de a heidelbergai órák ezután is -tovább jártak. Különösen azok, a melyek néminemü összeköttetésben voltak -az öreg órásbácsival. Igy a rézóra, a mely hajdan félszáz esztendőt -töltött a hosszu bársony-mellény zsebében, éppen olyan nyugodtan -ketyegett tovább, mintha most is a mellényben volna. Pedig csupán egy -fiókban volt, a melyet Kavaczky minden nap felnyitott és kegyeletes -hangulatban forgatta meg a kulcsot az órában. A sötétbarna nagyapó a -sarokban, a mely szinével azon ó-tajtékpipákhoz hasonlitott, a -milyeneket Kavaczky hajdanában a szülői házban látott, ugyancsak bőséges -figyelemben részesült a diák részéről. Olyan aggodalmasan közeledett -mindennap a vén órához, mintha legalább is valami igen nagy zavar volna -máris keletkezőben odalenn a föld alatt, a hol az órások és királyok -összefont karral feküsznek. A zavaroknak elejét veendő, szorgalmasan -huzogatta fel a lábas-óra ólomnehezékeit. - -– Igy ni, öreg! – mondta megelégedetten, a mikor elkészült munkájával. - -S az óra komolyan krecscsentett egyet-kettőt, már éppen a mennyit -lehetett. - -Olykor még azt is sajnálta magában Kavaczky, hogy nem tanult meg oboázni -gyermekkorában. Esténkint igy bátran helyettesithetné az öreg urat és az -utca kései járókelői azt gondolhatnák magukban: - -– Az öreg Wart Sámuel nem is halt meg, pedig mindnyájan azt hittük már -felőle. - -De fájdalom, oboázni nem tudott Kavaczky. - -Hát Lizi körül hogyan töltötte be hivatását? Itt némely akadályok -mutatkoztak, mert Lizihez semmiféle órakulcsot nem talált a Wart Sámuel -hagyatékában. Lizi talpig gyászruhában napközben a templomokat járta, -este pedig ugy eltünt kis szobácskájában, hogy Kavaczky nem is értette -egészen a dolgot. Egyedül kellett üldögélnie a nagy szobában, a hol -annyi kedves zene hangzott és mély gondolatai közepette – mialatt a -legsajátságosabb füstkarikákat eregette részben a mennyezet, részben a -rézmetszetek felé – nem zavarta meg senki. - -A „költő“ is egyszerre megváltozott Wart halála után. Mintha csak az -öreg órásmester iránt érzett tisztelet tartotta volna eddig vissza a -rossz indulatokat Pogrányiban – egyszerre valamennyi gonosz ördög -jelentkezett az ifjuban. Naphosszant csavargott a Poprád kutya -társaságában és este is csak azért jöttek haza nyakig sárosan, porosan, -hogy folytassák kalandozásukat az éjszakában. Pogrányi korhely bursok -társaságába keveredett, a kikkel reggelig nótázott és akkor Poprád -mindenféle rossz szokásokat tanult meg. Néha csak reggel felé és ugy -tudott hazatalálni az azelőtti szelid költő, hogy a kutya -belekapaszkodott a köpönyege sarkába és vitte, vezette hazafelé a jól -ismert uton. - -Kavaczkyt eleinte nagyon meglepte ez a sok mindenféle változás. Az nem -volt éppen ellenére, hogy az órákkal kellett bajlódnia, de a Pogrányi -dolga sehogy se ment a fejébe. - -– Mi történt ezzel a fiuval? – kérdezgette magában s mivel felelni nem -tudott rá, még inkább csodálkozott a dolgon. - -Máskor, holdvilágos éjjeleken hirtelen csak arra ébredt, hogy Pogrányi -egy rossz gitár mellett mindenféle költeményeket szaval az utca közepén -és Poprád, hogy ő se maradjon hátra, keservesen vonitott hozzá, bár -Pogrányinak szemmel láthatólag nem igen tetszett ez a kiséret. - -Gyakran keveredtek komoly összeütközésbe az alabárdos éjjeli bakterekkel -és Kavaczky gyors közbelépésének köszönhető, hogy néha verekedésre nem -került a dolog. - -Kavaczky betuszkolta a házba az elázott költőt, néhányszor oldalba döfte -a csizmasarkával a magáról megfeledkezett kutyáját és ezzel rendben lett -volna a dolog. - -Pogrányi ilyenkor mindig sirva borult Kavaczky vállára: - -– Pajtás, nem érdemlem én ezt tőled. Hagytad volna, hogy -összekaszaboljanak azok a zsoldosok. Neked is, nekem is jobb lett volna. - -Kavaczky dörmögve szabadkozott, mire Pogrányi szomoruan jelentette ki: - -– Meglátod, még sok keserüséget okozok neked. - -Egyszer azzal jött haza a diák, hogy ő elköltözik innen. A szive itt -megszakad… - -Kavaczky megveregette a Pogrányi vállát: - -– Nem is tudtam, hogy ilyen derék fiu vagy. No ennyire azért még sem -kéne bánkódni az öreg Wart ur után. Igaz, hogy jó ember volt, de azért -már mégis öreg ember volt. - -Pogrányi tétován bámult a barátjára. - -– Jó ember volt? – dünnyögte. – Jobb ember is lehetett volna. - -Mindennek a betetőzése az volt, hogy Pogrányit egyszer csuromvizesen -hozták haza. A diák beleugrott a folyóba ott, a hol legsebesebb az ár. -Sehogy se akart beleegyezni abba, hogy onnan kihuzzák. Meg akart halni. - -Kavaczky mérgesen, megdöbbenve förmedt Pogrányira: - -– Megbolondultál, te kölyök? - -A diák csak nézett rá nagy bánatosan és nem felelt semmit. - -Később csendes, látszólag nyugodt hangon szólalt meg: - -– Én ugyis nemsokára elmegyek innen. Hisz az esküvő után mit keresnék -már itt? Mikor lesz az esküvőd, Kavaczky? - -Kavaczky, mintha csak most ébredt volna tudatára annak, hogy -tulajdonképpen miféle hivatás is vár reá, megdöbbenve bámult a diákra: - -– Tyü, a kiskésit! Erre nem is gondoltam. - -A diák csendesen folytatta: - -– Pedig itt volna az ideje. A gyászév nemsokára letelik. Lizi pedig -elunja a várakozást. - -Kavaczky nagyokat nyeldesett. Persze, persze, csaknem megfeledkezett a -dologról, pedig titokban nagyon sokat gondolt rá. De hát Lizikével -jóformán sohasem lehetett beszélni. Mit is beszélt volna vele? - -– Én elköltözöm, – mondta a diák. - -– Azt még se teszed meg, – kiáltott föl Kavaczky. – Ha már eddig együtt -voltunk, most csak nem hagyjuk el egymást? - -A diák csak bólongatott a fejével. És másnap csakugyan nem jött vissza. -Elment valahová a város tulsó végére lakni és Kavaczky hiába hivogatta. -Nem jött, még a Poprádot se engedte be magához. A hüséges kutya azonban -mégis elcsavargott mindennap arra felé, a melyre Pogrányi lakott. Mintha -hireket, üzeneteket hordott volna a háztól. - -Kavaczky esténkint együtt ült Lizi kisasszonynyal és nagyokat -hallgattak. A leány csendesen ült himzése felett és szeliden, szomoruan -felelgetett, ha Kavaczkynak néha eszébe jutott valamit kérdezni. De -Kavaczkynak ritkán jutott eszébe valami. - -Igy aztán egy este mégis csak oda lyukadt ki Kavaczky, hogy hirtelen -felugrott a sarokból és kalapját fejébe nyomta. - -– Megyek a költőért! Elhozom azt a tacskót. Legalább felvidit a -bolondságaival. - -Lizi felemelte az arcát: - -– Ne menjen érte – mondá egyszerüen, csendesen. - -De Kavaczkyval nem lehetett birni, ha egyszer valamit hosszas -megfontolás után a fejébe vett. - -– Bolondos jó gyerek a költő. Vajjon miért ne ülhetne itt közöttünk? – -dörmögte. - -– Hagyja őt ott, a hol van – ismételte Lizi kisasszony. - -Kavaczky vállat vont. - -– Tudom biztosan, az öreg Wart urnak se volna ellene semmi kifogása, meg -aztán ugy szeretem azt a fiut, hogy nem tudok meglenni nélküle. - -Meg sem várva Lizi ujabb ellenvetését, sietve hagyta el a szobát és -hosszu lépésekkel indult a „költő“ fölkeresésére. - -Pogrányi éppen valami levelet irogatott, amelyet összetépett, a midőn -Kavaczky belépett. - -– Érted jöttem, – kezdte Kavaczky. – Gyere vissza hozzánk. - -A költő csöndesen ingatta a fejét. - -– Kutya mája! – kiáltotta türelmetlenül Kavaczky. – Jössz, vagy viszlek! - -Hatalmas karjaival fölkapta a költőt és a levegőbe emelte. - -– Egy-kettő, menjünk. - -Igy került vissza Pogrányi a Wart-házba, a hol ezentul esténkint hárman -ültek és Lizi pengette a hárfát. - -A szép együttlétet az zavarta meg, hogy egyszer nem érkezett meg -Magyarországból a szokásos pénzküldemény, de eljött helyette a nizsderi -uradalomnak bérlője, Riminszky Kázmér, Kavaczkynak régi barátja. - -– Azért jöttem személyesen, – kezdte Riminszky, – hogy ha talán nem -volna kedved hazajönni, György, itt is megköthetjük a további szerződést -az uradalomra nézvést. - -– Hó, – kiáltott föl Kavaczky. – Hát az öreg ur mire való? - -– Az öreg urat egy biztos gutaütés elszólitotta a nizsderi várból. -Megirtam levélben. - -Kavaczkyt nem sujtotta le ugyan a hir, – mindig hadilábon állott az -apjával, – de a megdöbbenés miatt percekig nem tudott szóhoz jutni. - -– Az öreg ur meghalt volna? – mondotta. – Tréfálsz Riminszky. - -– Becsületemre, láttam kiteritve. - -– Hátha téged is bolonddá akar tenni. Ugy is az volt a fixa ideája, mint -annak a bizonyos spanyol királynak, hogy szeretné látni a temetését. Mi -történik azután, hogy ő meghalt? - -– Láttam letenni a kriptába. - -– Onnan kijöhetett. - -– Magam zártam le a kripta vasajtaját. A tarackok a várfokon -harminchármat pukkantak, hogy Lublón már azt hitték, itt van az orosz -hadsereg. - -Kavaczky fürkészve nézett a Riminszky szemébe. - -– Nem csupán kémkedni jöttél ide, Riminszky, hogy aztán az öreg ujra -lecsukasson a vár legmélyebb pincéjébe? - -Riminszky fölkacagott. - -– Az ördögbe! Ismét meg akarsz talán házasodni? - -Kavaczky komolyan bólintott. - -– Eltaláltad, csakhogy most másféleképpen, mint legutoljára. Most komoly -a szándékom és a menyasszonyom se valami közönséges fehérszemély, hanem -tisztességes urihölgy. - -Riminszkynek tetszett a dolog. - -– Lehet, hogy még boldog ember leszel valamikor, György. Tetőled sok -minden kitelik. - -– Akarok is boldog lenni, – szólt ünnepélyesen Kavaczky. – Az -uradalomban tovább is gazdálkodhatsz. A gazdasághoz nem értek. Azonban a -várban magam akarok lakni a feleségemmel. - -– Nagyon helyes, – bólongatott Riminszky. - -– Jer bemutatlak a menyasszonyomnak. - -Vitte Riminszkyt Lizi kisasszonyhoz. Riminszky előre mosolygott magában, -hogy vajjon miféle kifestett arcu hölgynek mutatja be Kavaczky és -szerfölött meglepődött, a mikor Lizi kisasszonyt meglátta. Oldalba döfte -Kavaczkyt: - -– Gyurka, itt nem jó lesz tréfálni! - -De Kavaczky már benne volt: - -– Lizi kisasszony, éppen most kapom Magyarországból a gyászhirt -Riminszky barátom utján, hogy a nizsderi várur örökre lehunyta szemét. -Igy az utolsó akadály is elmult, a mely boldogságunkat gátolhatná. A -nizsderi vár urnőjét várja. - -Lizi kisasszony fehér arcán valami sápadt mosoly suhant keresztül. - -– Tehát komolyan akarja, Kavaczky? – kérdezte csendesen. - -– A legkomolyabban, – felelte Kavaczky nagy elhatározással. - -– És ha azt mondanám, hogy saját boldogtalanságába visz ez az ut, akkor -is megmaradna elhatározása mellett? - -– Akkor is, – felelte Kavaczky szemhunyoritás nélkül. - -Lizi kisasszony megadással hajtotta le a fejét. - -– Engedelmeskedem atyám végső akaratának. - -– Riminszky! – kiáltotta Kavaczky György. – Lépj elő és kérd meg -nevemben Wart Erzsébet kisasszony kezét. Menj Riminszky és jól végezd el -a rádbizottakat. - -Kavaczky izgatottságát tovább nem türtőztethetvén, kiszaladt a szobából, -a mig Riminszky érte ment. - -– Rendben van a dolog. A leány csinos, házias és ugy beszél magyarul, -mint a karikacsapás, – szólt Riminszky. - -– Tőlünk tanult magyarul, – mondta fölcsillanó szemmel Kavaczky. – Most -pedig lépj érintkezésbe barátommal, Pogrányival és lássunk az esküvői -előkészületekhez. - -Riminszky kissé korainak találta még a dolgot. - -– Előbb talán mennénk haza Magyarországba. Az okmányok sincsenek -teljesen rendben. - -– Pénzért mindent meg lehet kapni. Remélem, hoztál magaddal pénzt, -Riminszky? - -Az esküvői előkészületeket tehát csendben, de lehető gyorsasággal -intézte Riminszky ur. A diáknak nem lehetett semmi hasznát venni, az -Poprád társaságában minden éjjel holtrészegen került haza. - -– Ugyancsak részeges barátod van, – jegyezte meg egyszer Riminszky ur -Kavaczkynak. - -– Hadd szegényt. Busul az öreg házigazdánk után. - -– Hm, – dörmögte Riminszky ur. – Nem a lánya után? - -Kavaczky erre már nem is tartotta érdemesnek a feleletet. Mit is -felelhetett volna ilyen bolondságra? - -Az esküvő napja mindig jobban közeledett. Három varrónő dolgozott a Lizi -fehér selyemruháján a sötét rézmetszetek alatt. Kavaczky váltig biztatta -őket: - -– Csak ne kiméljék a selymet. Telik a nizsderi uradalomból. Ugy-e, -Riminszky, még nem loptad el az egészet? - -Majd a csipkéket vette végszámra, a melyekért nehéz aranytekercseket -izzadt ki Riminszky a tarsolyából. - -– Elég lesz már, – mondogatta. - -De Kavaczkynak háromszor annyi se lett volna elég. - -Lizi kisasszony pedig a nagy esküvői előkészület alatt egyetlen egyszer -sem mosolygott. Mintha valami csodálatos álomlátás fagyott volna az -arcára. Járt-kelt nyitott szemmel a házban és nem látott meg semmit. Sem -a selymet, sem a csipkét, sem Kavaczky Györgyöt. Isten tudja, hol jártak -a gondolatai? - -Isten tudja, hogy min gondolkozott. Mindig csak gondolkozott és vidámság -nem szállott arcára. - -Riminszky, ez a harcsabajuszu, annál inkább tetette a vidámságot, minél -több oka lett volna a kedvetlenségre, – jókedvüen emlegette: - -– Szomoru menyasszony, nevető asszony, ezt tartja egy régi mondás. -Némelyik kisasszonyka soha se menne férjhez, ha rajta mulna. Olyan -furcsa dolog is az a házasság! - -Lizi kisasszony fölvetette a fejét. (Még Riminszkyvel szeretett -leginkább elbeszélgetni.) - -– Hát ön miért nem próbálja meg a házasságot? Tudomásom szerint, nőtelen -ember? - -– A hogy vesszük, – felelt Riminszky. – Van otthon egy öreg -gazdasszonyom, a kit még az apámtól örököltem, a ki minden jóval ellát. -Főz, süt, ápol, nem engedi eszembe jutni a házasságot. De azért -gondolkozom rajta magam is. - -– Élete végéig fog gondolkozni rajta, – vágott közbe Lizi. - -Riminszky erősen a leány szemébe nézett. - -– A Kavaczky helyében egy percig sem gondolkoznék, – szólt erős hangon. - -Lizi összerezzent. Érezte, hogy nem bók akar lenni a furcsa Riminszky -beszéde. Lesütött szemmel, halkan kérdezte: - -– Nos, mit tenne a helyében? - -Riminszky fölállott helyéről: - -– Nem házasodnék meg, – felelte kurtán. - -S már ajánlotta is magát. - -Lizi kisasszony hosszasan utána nézett; bizonyosan jobban szerette -volna, ha Riminszky sohasem jön ide Heidelbergába. Éreztette is vele -ezután eleget az ellenszenvét. Nem igen felelt a kérdéseire és egyszer, -a mikor Riminszky nagyon mentegetőzött előtte, igy szólt hozzá: - -– Még mindig van elég ideje lebeszélni a barátját arról a szándékáról, -hogy engem feleségül vegyen. - -Riminszky vállat vont: - -– A macskának van kedve beleavatkozni az ilyen dologba. Kavaczky fülig -szerelmes. Soha sem hittem volna, hogy ez a tunya, lusta fráter ennyire -belehabarodjon a szerelembe. - -Riminszkynek igaza volt. Kavaczky uramon egyszerre kitört a szerelmi -epidémia. Minél hidegebb volt Lizi, annál rajongóbb, tüzesebb lett -Kavaczky. Naponkint virágcsokrokat, ékszereket küldött a -menyasszonyának. Egyszer fölsóhajtott: - -– Kár, hogy nincsenek itt a nizsderi tarackok. Azoknak kellene -megszólalni, a mikor az esküvőre megyünk. - -Riminszky talált egy szabómestert, a ki valamikor Magyarországon is -megfordult és járatos volt a magyar diszruhavarrásban. Itt rendelte meg -Kavaczkynak esküvői ruháját. Buzavirágszinü mentét, a mely bőven ki volt -hányva arany himzéssel, vadgalambszinü nadrágot és rövid párducbőr -kacagányt rendelt a szabónál. Kavaczky ugy örült, mint egy gyerek, a -mikor először fölpróbálta a diszruhát. Tetszelegve nézegette magát a -tükörben: - -– Nem is hittem, hogy ilyen csinos ember vagyok, – mondta -megelégedetten. – Hej, Riminszky, kár, hogy nem hoztál magaddal valami -rozsdás kardot a nizsderi várból. Valamelyik régen meghalt ősömnek a -kardját. - -Riminszky hunyoritott a szemével. - -– Majd csak megleszünk valahogyan kard nélkül is. Mi az ördögnek a kard -a házassághoz? Valamikor olvastam egy történetet, hogy egy Krucsay nevü -alispán addig hordott kardot a házasságában, mig megkivánta levágni a -karddal a felesége fehér nyakát. - -– Menj, te bolond! – kiáltott föl Kavaczky. – Miért vágnám én le a -feleségem nyakát? - -– Mit tudom én?! – dörmögött Riminszky. - -Riminszkynek volt egyben az a gondja is, hogy előteremtse a leghiresebb -főzőasszonyt, a ki Heidelbergában található. Riminszky napokon át -tanácskozott a főzőasszonynyal, a mig az esküvői lakoma ételrendjében -megállapodtak; végül az egész menü nem tetszett Riminszkynek. - -– Az ördögbe, hogy nem tudnak főzni ebben a tartományban! Bezzeg, ha az -én Marczinkáném itt volna! - -Még valami más is nagy gondot szerzett Riminszkynek. Kavaczky ugyanis a -fejébe vette, hogy ő nem utazik vasuton haza Magyarországba, hanem -hintón, mint az ősei jártak. Négylovas hintón akar utazni, hajduval. -Hadd lássa a fiatalasszony, hogy kihez ment férjhez. Az esküvői -násznagyok egy darabig lóháton kisérik el a fiatal házaspárt. - -Riminszkynek sehogy sem tetszett a dolog. - -– Ugyan menj már a bogaraiddal! Ki a manó utazik manapság hintón? - -– Csendesen, Riminszky. Hintón utazik az, a ki a kényelmet szereti, a -kinek nem sietős a dolga, – felelt Kavaczky. – A hintóban legyen helye -az én kedves kutyámnak, a Poprádnak is. - -Riminszky ekkor haragudott meg csak igazán. - -– Tisztára megbolondultál! Kutyát cipelsz magaddal? Még érteném, ha az -valami ritka agár volna, de a Poprádra igazán nem lehet ráfogni, hogy -valami rendkivüli kutya. Odahaza Nizsderen akár százszámra fogdoshatod -össze az ilyen kuvaszokat. - -Kavaczky ebben a dologban is hajthatatlan maradt. Általában nem érezte -többé, hogy él valahol messze egy sziklafészekben egy erőszakos, nyakas -öreg ember, a ki éppen ugy fölpofozta a fiát, mint a kocsisát, kitört -belőle a konok, makacs természet. Valahogyan roppant büszke, dölyfös -lett és hiu a nevetségességig. - -– Még sem utolsó dolog, barátom, Riminszky, ha az embernek valahol van -egy vára, a melyben meghuzódhat az ellenségei elől. - -– Nincsenek neked ellenségeid – vetette ellen Riminszky. - -Kavaczky elgondolkodott: - -– Nincsenek, de éppen ugy lehetnének. Mit csinálnék akkor, ha váram nem -volna? Oda bezzeg nem jönne ellenség utánam. Mondd, Riminszky, -használható állapotban vannak a vár tarackjai? Az én gyermekkoromban -volt vagy száz… - -– Tévedsz, – vágott közbe Riminszky, – mindössze három van, az is -rozsdás fülig. Arra használhatók, hogy a nevednapján elpukkanjanak, ha -Korenyák János is ugy akarja. - -– Ki az a Korenyák? Miféle Korenyákról beszélsz? – villant föl a -Kavaczky szeme. – Vasra veretem, a mint Nizsderre értünk. - -– Korenyák egy odavaló tót ember és egész Szepes vármegyében egyedül ő -reszkirozza meg az életét, hogy a nizsderi tarackokat elsüsse -néhanapján. - -Kavaczkynak tetszett a dolog: - -– Szóval veszedelmes tarackok azok. Korenyákot állandó szolgálatomba -fogadom. Szeretem a bátor embereket. Ha az asszonynak kedve jön majd -valami mulatsághoz, – vagy talán éppen magam derülök kedvre – leüzenek -az udvarra Korenyáknak, hogy lőjjön a tarackokból. Hadd tudja az egész -vidék, hogy a nizsderi várurnak vagy várasszonynak jó kedve van. - -Riminszky bólintgatott a fejével: - -– Helyes, nagyon helyes. Aztán a tótoknak mi hasznuk lesz abból, hogy a -tarackok durrognak? - -Kavaczky elgondolkozott. - -– Hát csak nekik is jobb talán, ha nem haragos az uraság. Meg azután igy -faluhelyen nem is igen akad kalendárium mindenütt. Némelyek még azt -hihetik, hogy valami ünnep van. Ünnepkor pedig mindenkinek jobb kedve -szokott lenni, többet esznek, többet isznak az emberek. - -– Nagyon ravaszul gondolkozol, barátom uram, de nem egészen egyenesen. A -föld szegény népe apját, jótevőjét, pártfogóját várja benned. Száz -lövésnek se örülnek meg ugy, mint egy kis vetőmagnak. - -– Vetőmagért menjenek a zsidóhoz – zörgött Kavaczky. – Annak az a -mestersége. Nálam kapnak bort, pálinkát, vagy derest, ha rossz kedvemben -vagyok. Nagyon elkényeztettétek azokat a tótokat odahaza. - -Riminszky csendesen köhintett. - -– Lehet, hogy lesz egy áldott asszonyi lélek, a ki jóváteszi majd -mindazt, a mit te vétesz. - -Az esküvő napja is elkövetkezett. Kavaczky korán reggel egy szekér -virágot rendelt, a melylyel az ócska Wart-házat feldiszitették. -Virágkoszoruk kerültek a sötét, régi folyosóra; a kacskaringós szuette -falépcső korlátján virágfüzérek lógtak. Virágbokréta került a füstös -rézmetszetek alá a széles asztalra és egy nagy csokrot kapott a sarokban -álló inga-óra, a mely éppen olyan pontosan mérte az időt, mintha még -mindig életben volna az öreg Wart ur. - -Szobaleányok, frájok szaladgálnak a folyosókon. Odabenn a menyasszonyt -öltöztették. A hosszu uszályos selyemruhát tüzdelték, igazgatták. A -menyasszony sápadt arccal révedezett maga elé. Suhogtak a selymek, a -csipkék. Fehér topánkák kopogtak és a barátnők nevetgélve jöttek, -mentek. Csakhamar megjött a vőlegény is az ismeretes buzavirágszinü -diszruhában. Széles kard az oldalán, sastollas kalpag a fején. -Riminszky, mint a ki dolgát jól végezte, megelégedetten ballagott -nyomában. - -Csakhamar megjött Pogrányi Sámuel is. A diák csak korán reggel vetődött -haza ezen a napon is, mint azelőtt mindig. Riminszky már várta a -szobájában. - -– No, öcsém uram, józanodjunk ki hamarosan. Délben esküvőre kell -mennünk. - -A diák tétován meresztette a szemét Riminszkyre. - -– Én mindig azt gondoltam – dadogta – hogy az egész csak tréfa. -Kavaczkynak valami bolond farsangi tréfája. - -Riminszky nyujtózkodva ásitott. - -– A hogy vesszük. Magam is tréfásan veszem föl a dolgot. Szerény -véleményem szerint az én igen tisztelt barátom Kavaczky György nem -egészen normális ember, a mint hogy nem is igen volt még Kavaczky a -világon, a ki tisztaeszü ember lett volna. De hát nem jó a nagyurak -szeszélyeibe avatkozni. - -Pogrányi egy vödör vizbe mártotta a fejét. Komor, elszánt arccal fordult -Riminszky felé: - -– Az egészben csak az a legfurcsább, hogy egy leány boldogságára megy -itt a játék. Helyesnek tartja ezt, Riminszky ur? - -Riminszky vállat vont. - -– Egy Kavaczkynak minden szabad. Utóvégre a kisasszony mind a tiz ujját -megcsókolhatná Kavaczkynak, hogy ekkora ur létére feleségül veszi. - -– Igy beszélnek a szolgalelkek – mormogta Pogrányi. - -Riminszky nem sokat törődött a diák beszédével. Egyáltalában egy percig -sem vette komolyan a „költőt“. Magában igen szánandó figurának találta. -Szóba sem állott volna vele, ha Kavaczky György nem ragaszkodik olyan -nagyon hozzá, mint akár a Poprád kutyájához. Igy aztán a Poprád kutyát -is megbecsülte. Hja, a nizsderi uradalom nem volt valami megvetendő -bérlet. - -– Hát csak öltözködjünk, fiatal uri barátom és ne sokat filozofáljunk. -Utóvégre nagyobb dolgok is történtek már, a világ még sem dőlt össze. -Kavaczky ugy akarja, hogy Lizi kisasszony a felesége legyen. Elég szép -tőle, hogy ezt a szándékát békés uton valósitja meg. Kétszáz esztendővel -ezelőtt még fegyveres erővel jött volna érte. - -A diák nem szólt többet. Magára szedte a ruháit, aztán ment Riminszky -társaságában a lakodalmas házhoz. Riminszky kötelességének tartotta -vigyázni reá, nehogy betévedjen Pogrányi valamelyik korcsmába. -(Véleménye szerint a „költő“ menthetetlen alkoholista volt.) - -A diáknak pedig eszébe se jutott ezen a napon berugni. A ház földszinti -szobájában hordó sörök voltak csapra ütve, a hol vigan voltak azok az -ismerős diákok, a kiket Kavaczky a lakodalomra meghivott. Ott ültek, -pipáztak és végnélkül fujták azt a régi diák-nótát, a mely századok óta -hangzik, különböző változatokban: - - … Búcsúzik a vén diák: Tovább… - Isten veletek, cimborák! Tovább… - Az út hazámba vissza visz, - Filiszter leszek magam is. - Tovább… - Tovább, tovább, tovább… - Fel, búcsúcsókra, cimborák! - -A kardal változatlanul, szünet nélkül hangzott a ház földszintjén. -Kihallatszott az utcára és mindig szaporodott a diákok száma. Ha -Kavaczky nem is volt valami népszerü alak a diákok között, teljesen -eleget tett kötelességének akkor, a midőn a heidelbergi egyetemről nem -valamely kisváros professzori katedráját foglalja el – utóvégre ez -mindennapi dolog – hanem egy valóságos középkori várba vonul. Azonkivül -még az is roppant tetszett a diákoknak („hja, mind ilyenek a fiatal -emberek“ dünnyögte Riminszky), hogy Kavaczky heidelbergi ideálját, a -diákok véleménye szerint régi kedvesét, feleségül veszi, mielőtt bucsut -mondana az egyetemnek. Egymást kergették a pohárköszöntők. Kavaczky -aggodalmasan nézegette a rézórát, percről-percre közeledett az esküvő -órája, a diákoknak pedig eszük ágában sem volt felhagyni a -bucsuzkodással. Mindig ujabb ötletek kerültek felszinre, a mely -ötletekhez aztán végnélküli pohárköszöntőket lehetett füzni. - -Különösen a „Pannonia-kórus“ volt nagy számban képviselve, a mely -kórusnak a tagjai többnyire magyarok voltak. Kavaczky is tagja volt -természetesen a kórusnak, de nem igen tudott többet róla, mint csupán -annyit, a mennyit Pogrányi elbeszéléseiből ismert. A Pannoniának voltak -a legzajosabb ivóestéi, a mikor a verekedések napirenden voltak. A -szilaj fiatalság néha szétbontotta az egész korcsmahelyiséget. A -Pannonia volt az, a mely szakitva az összes heidelbergai hagyományokkal, -a menzurákból kiküszöbölte a hosszu, kevésbbé veszélyes slégert, a mely -karddal vagdossák össze évszázadok óta az arcokat a diákpárbajoknál. A -Pannoniában görbe magyar karddal intézték el a lovagias ügyeket és igy a -párbajok sokkal véresebb és veszélyesebb kimenetelüek volta. A kórusbeli -diákok nem riadoztak vissza a pisztolypárbajtól sem és nem mulott el -esztendő, hogy pisztolygolyó halálra ne sebezett volna egy-egy diákot a -Heidelberga körül fekvő erdőségekben. - -Kavaczky nem annyira félelemből, mint inkább lustaságból nem igen -kereste fel a Pannonia üléseit. Nem is igen ismerte személyesen a -körüknek valamennyi tagját, de annál inkább ismerték a diákok a nizsderi -várurat. Zajosan ünnepelték most és ősi szokás szerint meghordozták a -vállaikon. Riminszkyt, mivel hirtelenében nem tudtak számára más -hivatalt, kinevezték a Kavaczky nevelőjének. A nevelőnek éppen ugy -kijutott része az ünneplésből, mint a nizsderi várurnak. - -– Menjünk – mondta Riminszky órájára pillantva. – Az eskető pap vár. - -Kavaczky fölemelkedett. Néhány ünnepélyes szóval próbált bucsut venni a -kórustól, szavait elnyomta a diákok kiáltozása. - -Egy bikanyaku óriás az ajtó elé ugrott: - -– Hohó, nem addig van az! – kiáltotta. – A nizsderi várur még el sem -mondta szerelmének történetét. Halljuk szerelme történetét! - -Vagy ötven erős torok kiáltott halljukot Kavaczky felé. - -Kavaczky hallott már erről a szokásról. A Pannoniában ugyanis az az -izléstelen szokás kezdett lábrakapni, hogy a diákok ivóestéiken pohárral -a kezükben felköszöntőt mondtak kedveseikre. Többnyire pattogó -rigmusokban magasztalták a távollevő hölgy testi és lelki szép -tulajdonságait, de nem hiányzott ezekből az áldomásokból gyakran a -trágár tréfa sem. - -Kavaczky megzavarodva nézett körül. Elvörösödött és dölyfösen mormogta a -Riminszky fülébe: - -– Látod, Riminszky, milyen jó volna, ha hadaim volnának. Most -szétveretném az egész csürhét. - -A diákok orditozása megreszkettette a falakat. Riminszky haragosan -dörmögte: - -– Az ördög bujjon a szokásaitokba. Utóvégre, ha már szokás, állj fel és -mondj valamit. - -– Az öregapám se tudott verselni – felelt Kavaczky. - -Riminszkynek ekkor eszébe jutott a „költő“. - -– Hol van Pogrányi, a rimek nagymestere? Az segithetne rajtunk -hirtelenében. - -Igen ám, csakhogy Pogrányinak hire-hamva se volt. - -– Hol lehet az a korhely? – mormogta Riminszky. – Csak nem bujt el az -ivás elől? - -– Nem baj, hogy nincs itt – szólt Kavaczky. – Némely versét tudom könyv -nélkül. - -– Hát mondd el – felelte Riminszky. – Siess vele, mert már várnak. - -Kavaczky kezébe vette a poharat és felállott: - -– Csend legyen – üvöltötte az előbbi óriás. – Most jön a szerelmi -vallomás. - -Kavaczky alig mondott néhány verssort, a melyben éppen a holdvilágos -éjről és az éjben bolyongó kesergő szerelmesről volt szó, mikor egy éles -hang közbekiáltott: - -– Plágium! Gyalázatos plágium! - -Kavaczky megdöbbenve nézett körül. - -A sarokban egy gummilabda gyorsaságával ugrott talpra egy ragyásképü -alacsony diák. - -– Igenis, plágium – süvöltötte éles hangon. – Pogrányi barátunk -verseiből idéz a nizsderi várur. - -– Megvallom… – hebegte Kavaczky, de Riminszky nem engedte folytatni. -Dühösen felugrott és megragadta a Kavaczky karját. - -– Jer, – kiáltotta – hagyjuk az ostobáskodást. Fontosabb dolgok várnak -rád. - -Riminszky roppant erős ember volt. Az óriási diákot, a kit legelsőnek -talált az ajtóhoz vezető uton, ugy taszitotta félre, hogy annak eszébe -se jutott feltartóztatni többé Kavaczkyt. - -Riminszky felrúgta az ajtót és három-négy lépcsőt ugrott egyszerre, mert -gonosz sejtelmei voltak. Kavaczky nyomába rohant. - -Odafönn az emeleten tárva-nyitva minden ajtó. Kisirt szemü szobalányok -futkostak fel s alá. - -– Hol a kisasszony? – kiáltotta Riminszky. - -– Elment, elvitték – felelt valaki nagy sokára. - -Kavaczky hamuszürke arccal roskadt egy székre. Levegő után kapkodott és -nehéz hörgés tört elő melléből. - -Riminszkynek kidagadtak homlokán az erek. Olyan pillantást vetett maga -körül, hogy ijedten tisztultak előle. - -Egy kis fehér női cipő akadt elébe, azt összetaposta haragjában, aztán -megrázta a Kavaczky vállát: - -– Ébredj Kavaczky, elszöktették a menyasszonyt! – kiáltotta a megbénult -férfiu fülébe. - -Az némán rámeredt. Egy szónak nem volt ura. Mintha valami rémet látna -maga előtt és titokban azt hinné, hogy rossz álom az egész. Hess, te -rossz álom! Kavaczkyt ugyan meg nem ijeszted; tudja ő azt, hogy messze -jár mindaz a valóságtól, a mit lát. Riminszky tulajdonképpen nem is -haragszik olyan nagyon, hisz kajlán álló, harcsabajusza alatt már -mosolyog is. Csak meg akarta ijeszteni, meg akarta tréfálni, ennyi az -egész… - -Riminszky azonban nem látszott tréfálni. - -– Ha sietünk, még utólérhetjük őket. Jőjj, Kavaczky. Állj talpra! Hisz -férfi vagy! - -Megragadta a Kavaczky karját és vitte magával kifelé a menyasszony -szobájából. Az ajtóból Kavaczky visszafordult egy pillanatra. No, most -itt a legfőbb ideje, hogy véget érjen a gonosz álom. – A szobában -szerteszét heverő ruhadarabok, virágok és fátylak; a ki innen elment, -nagyon sietett, nem törődött azzal, hogy rendben hagyja hátra a lakását. -Szemben az ajtóval egy nagy álló velencei tükör, Kavaczky vette az -esküvő előtti napon, hogy kedvére megnézhesse magát öltözködés közben a -menyasszony. Csakhogy a tükörben hiába keresi a menyasszony mosolygó -orcáját. Látott ellenben egy buzavirágmentés kisértetet, a melyet egy -másik kisértet, – egy feketeszemü ördög cipel magával. Meg sem áll talán -vele a pokol előtornácáig. - -Az ajtó becsapódott. Eltünt az illatos szoba a ragyogó tükör. Riminszky -vitte lefelé a grádicson. Kavaczky nem kérdezett semmit, ment vele, mint -az álomjáró. A falakon, lépcsőkarokon mindenütt virágfüzérek. -Riminszkynek a keze valahogy beleakadt egy virágkoszoruba. Nem sokat -teketóriázik a megszabaduláson: kitépi kezét, lerántja vele a virágot -is. - -A földszinti szobákba még mindig hallatszik a diákok éneke. Fujják -végtelenül: tovább, tovább, tovább… Kavaczky egy pillanatig arra gondol, -hogy ez a dal neki szól. - -Kilépnek a lakodalmas házból. Déli verőfény ragyog a sötétes utcácskára. -Tavaszi szellő száll a folyó felől és fecskék nyilaznak a vén háztetők -felett, a melyek megfrissülni látszanak ezen a kedves napon. - -Riminszky sietésre nógatja Kavaczkyt, a ki lehajtott fővel bandukol. -Egész uton nem szólnak egy szót sem. Csakhamar elérik a vendégfogadót, a -mely a „Négy Holló“-hoz volt cimezve. Riminszky már messziről látja, -hogy a fogadó udvaráról hiányzik az a nagy delizsánc, a melyet Kavaczky -megbizásából bérelt. A fogadós megismeri Riminszkyt, levett sapkával, -mosolyogva közeledik. - -– Az uraságok immár elutaztak. A számla azonban itt maradt. - -Riminszky csak a fogát csikorgatja, fizet és kiadja a rendeletet, hogy -vezessék elő a hátaslovakat. Csakhamar két nyergelt paripa kopog végig -patkójával a kővel kirakott udvaron. Egy törpe, nagyszakállu emberke -tartja a lovak kantárát. - -– Hol volt a szemed, te vén gyámoltalan? – förmed rá Riminszky. - -A nagyszakállu törpe hebegve keres szavakat mentségére: - -– A szomszédban jártam, csak egy percre néztem át, a hol valami -lakatokról volt éppen szó… - -Riminszky ur nyeregbe zökkent. - -– Fogd be a szádat, öreg! Addig itt maradsz, a mig visszajövünk. Ha -itéletnapig kell várnod, akkor se mozdulsz egy tapodtat sem erről a -helyről. Megértetted? - -Mik, – mert hisz ő volt a szolga, bár szakálla még korántsem volt olyan -fehér, – összeráncolt homlokával a fejbőrét mozgatta. Miután a szólás -éppen most megtiltatott, igy hozza gazdája tudomására, hogy parancsát -megértette. - -Kavaczky csodálkozva nézi a barátját a nyeregben. - -– Hová akarsz menni? – kérdi sokára. - -– Hová? Bolond kérdés! Hát utánuk, a szökevények után. Hamar lóra, -Kavaczky! Ne vesztegessük az időt, drága minden perc. Lóra, Kavaczky! - -Az öreg Mik már el is kapta az egyik csizmáját, a melynél fogva a -nyeregbe akarja segiteni. - -– Azt hiszed, – mormogja tétovázva Kavaczky, – hogy okos dolog a hűtelen -után futni? - -– Kutya máját! Ki beszél itt a hűtelenről? Az ördög vigye a szökős -kisasszonykáját. Jobb, hogy előbb szökött el, mint később. Itt a -csábítójáról van szó. Remélem, nem akarod életben hagyni? - -Kavaczky a vállát vonogatta, mig Riminszky türelmetlenül, hevesen -kiabált: - -– Lóra! Lóra! - -Elszánta magát és nyeregbe zökkent. Aztán körülnézett, hogy nem neveti-e -valaki? Az udvaron csak a fogadós hajlongott. - -– Merre ment a hintó? – kérdezte tőle Riminszky. - -A fogadós megmutatta az irányt. Riminszky oldalba nyomta az -almásszürkét, a melyen ült. A lovasok gyorsan ügettek ki a visszhangos -kapuboltozat alatt. A fogadós érdeklődve nézett utánuk, az udvaron csak -egy alak maradt mozdulatlanul. Egyetlen emberféle, nagycsizmás, -vidra-kucsmás, hetyke öreg legény, a ki egy utszéli cölöp nyugalmával -állott helyén. - -A lovasok pedig nyargaltak kifelé a városból. Egyszerre zöld mezők -között ügettek és megcsillant többször a folyó ezüstlapja. Vidám -bokrocskák szegélyezték az utat, másfelől virágos fák köszöntöttek -rájuk… - -Riminszkyt mindez nem igen érdekelte. Ő a keréknyomot nézte, a melyet -itt-ott hátrahagyott egy előttük elhaladt kocsi. Parasztokat -szólongatott meg, majd hosszasan tárgyalt egy mezei csősz-féle emberrel. -Az utakat tudakolta és figyelmesen nézett körül a tájon. Később utszéli -korcsma piros fedele tünt fel egy erdőcske szélén. Riminszky a szeme elé -emelte a tenyerét. - -– Megvannak! – kiáltott föl oly hangon, mintha a világon legnagyobb öröm -érné ebben a pilanatban. - -A korcsma udvarán állott a postakocsi. Körülötte kovácsok -foglalatoskodtak, ugy látszik, valami baj érte a kocsit utközben. - -Egy perc sem tellett bele, Riminszky benyargalt a korcsma udvarára. - -– Hol vannak az uraságok? – kérdezte kipirult arccal. - -A korcsmáros megmagyarázta, hogy a közeli erdőcskébe mentek sétálni. -Riminszky leugrott a lováról, nyomában Kavaczky. Az erdőcske felé -indultak, miközben Kavaczky megfogta a barátja karját. Halk, de -határozott hangon mondta: - -– Meg fogom ölni! - -Riminszky bólintott. - -– Helyes! Megérdemli. De betartjuk a párbajszabályokat. - -A kis erdőben nem sokáig kellett kutatni a megszököttek után. Lizi -kisasszony egy fatörzsön ült, a diák levett kalappal előtte hevert a -fűben. Nyugodtan, minden meglepetés nélkül nézték a közeledőket, mintha -lopva összemosolyogtak volna. Szerelmesen, boldogan. - -Kavaczky hátramaradt és hátat forditott a jelenetnek. Riminszky -megemelte a kalapját. Fagyos nyugalommal mondta: - -– Pogrányi urral volna egy kis dolgunk! - -A diák vidor arccal emelkedett föl a fűből. Mintha valami kellemes -hirrel készülne őt meglepni Riminszky, oly vidáman mosolygott reá. - -– Azonnal, tisztelt Riminszky ur… Nyomban rendelkezésére állok. Jöjj, -kedves… - -Lizinek szerelmes gyöngédséggel nyujtotta a kezét. A leány leugrott a -fatörzsről és a diákhoz simulva, könnyü, boldog léptekkel indult vele a -korcsma felé. Közben halkan, szerelmesen suttogtak és sürün egymásra -mosolyogtak. Riminszky sötét arccal követte őket. Kavaczky visszamaradt -az erdőcskében. - -A diák bevezette Lizit a fogadó vendégszobájába. Riminszky utánuk nézett -és ezt mormogta magában: - -– Remélem, elbucsuzik tőle a szerencsétlen flótás. - -Aztán a postakocsi ládájából egy lapos fekete táskát emelt ki, s egy -lovászszal az erdőbe küldte. Majd szétnézett a korcsma ivójában. Néhány -vándorlegény iddogált ott. Az egyik, egy hegyesszakállu, intelligens -arcu, nyomban megnyerte tetszését. Félrehivta és beszélgetett vele. -Valami elzüllött irnok volt a vándor, a ki városról-városra kóborolt, -mert egy helyen nem tudott megmaradni. Foltos köpönyegéhez, görbe -botjához és sovány utipodgyászához aligha illett a neve, hivták Schiller -Szigfriednek… - -– Talán a versiráshoz is ért, barátom? – érdeklődött Riminszky. - -A vándorlónak felcsillant a szeme. - -– Igen, pengetem olykor a lantot, mint vérrokonom. Persze, kevesebb a -szerencsém. Hallgassa meg, uram, például ezt a verset! - -Riminszky aggodalmasan nézett az udvarra. A diák még nem mutatkozott. A -költő pedig már szavalni is kezdte egy piszkos papirosról, a mely -nyilván sokat volt használatban, a verset: egy kóborló lovagról… - -– A lovag, az én vagyok! – mondta mosolyogva, midőn a vers végére ért. - -– Helyes, igy szeretem – felelt Riminszky, megdörzsölve a kezét. – Éppen -lovagi szolgálatról van szó. - -Schiller Szigfried meghallgatta az esetet, aztán kigombolta tarka -kabátját: - -– Itt vagyok, uram. Eddig ugyis csupán csak költeményeimben vettem részt -vitézi tornákon. - -A diák fehér szalmakalapja megjelent az udvaron. - -– Annak az urnak lesz a szekundánsa, kedves izé… - -Igy szólt Riminszky, a következő percben bemutatta a kóbor lovagot a -diáknak. A diák mosolygott. Rózsaszinü volt az arca és a szeme -ragyogott. Egy kis virág volt a kabátján és azt néha boldogan érintette -meg kezével. - -– A pisztolyokat már előre küldtem – mondta Riminszky hidegen. - -– Minden jól van – felelt a diák és mosolyogva nézett vissza a -korcsmaudvarra, midőn onnan kilépett. - -Sietve mentek az erdőcske felé. Kavaczky hátat forditott ismét, pedig a -diák olyan szivesen, barátságosan nézett reá, mintha meg akarná ölelni. - -Riminszky letérdepelt a fübe és kinyitotta a fekete táskát. Két hosszu -csövü pisztolyt vett onnan elő. Schiller ur nagy érdeklődéssel figyelte -a dolgokat. - -– Megtöltjük a pisztolyokat – mondta komoran Riminszky. – Ért ön a -pisztolyhoz? - -Schiller ur olyan szakértelemmel bólintott, mintha egész életében -pisztolylyal foglalkozott volna. - -Tompán kopogott a vasvessző a pisztolyok csövében. A golyót ünnepélyesen -a Schiller tenyerébe adta beverés előtt Riminszky: - -– Valódi? - -– Ugy van – felelt Schiller ur és nagy érdeklődéssel szemlélte tovább a -dolgokat. - -A pisztolyok már töltve. - -– Azt hiszem, elég distancia lesz husz lépés? – kérdezte Riminszky -szekundáns társától. - -– Hogyne, hogyne – felelt ez komolyan. - -Riminszky kimérte a távolságot. Az ellenfeleket háttal egymásnak -felállitotta. A pisztolyokat kisorsolta és a kezükbe adta. - -Egy másodperc még és erősen tapsolt. - -A diák fordult meg előbb. Még mindig mosolygott rózsaszinü arca. Valami -kimondhatatlan kedvesség, boldogság tükröződött a szeméből. - -Kavaczky féloldalt nézett rá. Lassan felemelte pisztolyát. Valami -erőszakos megrándulást érzett egész testében. Pedig ez a rándulás csupán -egy ujjmozdulat volt… A pisztoly eldördült, füstje szállott csendesen és -a diák még mindig rózsásan, derülten, egyenesen Kavaczkyra mosolyogva -állott egy pillanatig helyén, aztán lassan térdre zuhant, majd -féloldalra dőlt. Még kinyujtotta a lábait egyenesen – aztán többet nem -mozdult. - -Kavaczky megrázkódott. Ledobta a pisztolyt. Schiller Szigfried -halálsápadtan, üveges tekintettel bámulta az előtte pillanat alatt -lejátszódó gyilkosságot. Aztán futva, rémületes arccal menekült be az -erdőbe. - -A dördülésre a korcsma felől is futólépések közeledtek. Egy bokor mögül -Lizi kisasszony ugrott ki fehér ruhában. - -Krétafehérré vált arccal nézett körül. Valami tébolyitó, szivethasitó -éles sikoly tört ki a melléből. Aztán odaroskadt a halott mellé és -őrjöngve ráborult. - -– Menjünk, Riminszky – mondta Kavaczky és reszketett egész testében. - -Tántorogva tett egy pár lépést. A leány fölemelte a fejét és elváltozott -hangon sikoltott reá: - -– Verjen meg az isten, veretlen ne maradj!… - -Gyorsan mentek a korcsma felé. Emberek kezdtek gyülekezni mindenfelől. -Sebesen lovaikra ugrottak és elnyargaltak. - -* - -És elmult tizenhat esztendő… - -A nizsderi várur megszürkült, megvénült és soha egy pillanatig nem -találta meg a boldogságot. Azaz igen, minden esztendőben boldog volt -egyetlen percig. Karácsonyi estéken gondolt reá valaki a nagyvilágban és -jelt adott magáról. Néha Pétervárról, máskor Londonból, vagy Kairóból -érkezett a nizsderi várba egy postacsomag. A csomagban mindig egy tárgy -volt: gömbölyü ólomgolyó. Kavaczky boldogan forgatta meg tenyerében a -sajátságos küldeményt. - -– Tehát még él – mondta. - -És eltette az ólomgolyócskákat legtitkosabb szekrényébe, mint valami -ereklyéket. - -A sors – ez a nagy szemfényvesztő – az egykori heidelbergai órás leányát -abba a kötényébe vette, a mely kötényében a csodás, valószinütlen és -rendkivüli dolgokat tartogatja. Wart Erzsébet a csodák ösvényén egy -vándor cirkusztársasághoz vetődött és Európa egyik leghiresebb lovarnője -lett néhány esztendő alatt. A legsajátságosabb az volt a dologban, hogy -a lovarnő a titkolózás homályával vette magát körül. Nappal soha sem -látta senki. A legenda azt tartotta, hogy csak férfiruhában szokott -kilépni házából, hogy megmeneküljön a férfiak udvarlásától. Riminszky, a -ki a nizsderi várur megbizásából három nagyvárosban is nyomozott Wart -Erzsébet után, mindössze annyit tudott meg, hogy a lovarnő egyike a -legkalandosabb teremtéseknek. Nyomtalanul eltünik néha hetekre, majd -ismét felbukkan valahol Európa valamelyik nagy városában. Mosolyogni -soha senki sem látta. A cirkuszban elvégzi produkcióját és egyáltalán -nem törődik azzal, hogy tetszett-e munkája a közönségnek. Jéghidegen -köszön és kiséret nélkül hagyja el a cirkuszt. Az artista-ujságok mesés -dolgokat tudnak lovaglásáról, a kartársai pedig regényeket mondanak -azokról a temérdek reménytelen szerelmekről, a melyek már a lovarnő -utjába megakadtak. Cirkuszigazgatók versengtek kezéért és ennél többet -nem is igen kell mondani szakmabeli férfiu előtt. Az jelentéktelen -körülmény e mellett, hogy orosz nagyhercegek gyémánt-küdeményeit -gondolkozás nélkül visszaadta. Egy angol milliomos három esztendeig -utazott utána városról-városra és minden este ott ült az első sorban. -Mielőtt a három esztendő letelt, csupán annyit irt a müvésznőnek: - -– Holnap lejár a terminus. Vagy a feleségem lesz, vagy nem lesz a -feleségem. - -Az angol most még választ sem kapott, másnap este a nézőtéren főbelőtte -magát a lovarnő szemeláttára. Mondják, hogy a müvésznőnek meg se rebbent -a tekintete az öngyilkosságra. A durranástól a paripája félreugrott és -elvétette a mazurkalépést. A lovarnő aranygombos lovaglóostorával -kegyetlenül fejbevágta a nemes mént. - -Az angolon kivül számos más imádója is volt Wart Erzsébetnek, a kit a -cirkusz romantikus világában nem ismertek más néven, mint a jégkeblü -hölgynek. - -Riminszky minden találékonyságát összeszedte, hogy találkozhasson a -műlovarnővel. De Wart Erzsébet tudni sem akart róla. Riminszky kémeket -fogadott, a kik lépésről-lépésre követték a művésznőt; semmit sem -tudhattak meg róla. Kavaczky a nizsderi várban minden karácsony estéjén -megkapta a maga ajándékát, a pisztolygolyót. Riminszky is beleunt az -üldözésbe. Talán az érdeklődése csappant meg, talán a nizsderi uradalom -nem érte meg többé a fáradozást? Ki tudott volna eligazodni Riminszky -eszejárásán? - -Egyszer valami különös okból Kavaczkyval is megszakitott minden -barátságot és a nizsderi várur egyedül maradt a boroshordóival és a -rezesbandájával. Wart Erzsébetről sokáig nem jött semmi hir… Mig egyszer -a lapokat bejárta a hir, hogy a hires műlovarnő lábát törte egy cirkuszi -lovasmutatvány alkalmával. Ezután egy havas karácsonyi éjszakán Wart -Erzsébet megjelent a nizsderi várban és oda költözött. - - - - -VI. FEJEZET. _Mit csinál tovább Ancsurka és a macskája?_ - -A podolini Riminszky-házban egyhanguan multak a napok. A házigazda -meggyógyult és a medvebőrt többé senki sem teritette a sarokba, hogy -Ancsurka macskájával oda letelepedjen. Az öreg Mik tovább foglalkozott -lakatjaival és Marczinkáné, mint már annyi esztendő óta mindig, -szorgamasan dolgozott a kis konyhában, Ancsurka pedig a macskájával -naphosszant bolyongott a nagy házban. Az öreg Mik szivesen mutogatta -neki valamennyi lakatját. A kalapácsával sorban megkopogtatta a -lakatokat és mindegyikről tudott valamit. Véleménye szerint érdekesebb -történettel nem is igen mulattathatta volna Ancsurkát, mint azzal, hogy -elmondta, hogy egyik-másik lakatnak milyen természetü a szerkezete. -Voltak furfangos zárak és kevésbbé furfangos zárak. Az öreg Mik alaposan -megmagyarázott minden srófocskát, a mely a lakatokban található volt, -majd jókedvüen forgatta meg a kulcsot a zárban. - -– Jeles munka, lengyel munka – mondta a furfangosabb zárakra s igen jól -esett neki, hogy Ancsurka ezen álmélkodott. - -– Látod, kisasszonyka – folytatta az öreg Mik – hajdanában még Riminszky -ur is szerette a lakatokat. Annál kevesebbet törődik ma velük. - -Majd kalapácsával a lakatra ütött s igy dohogott: - -– Most már csak a macskákat szereti. - -A sors könyvében az volt megirva Prihoda Anna felől, hogy mielőtt -betölti tizenötödik életévét, már kisasszony legyen. Hisz igaz, a mi -igaz, voltak, akadtak már más lányok is Toporcon vagy Podolinban, a kik -egy darabig bocskort hordtak, aztán kisasszonyok lettek. De hát -mindegyiknek volt valami története. Egyik szolgálatba ment az Alföldre, -a másiknak szép szeme volt, a harmadiknak szerencséje volt… De egy rossz -kis fehér macska révén még senki sem lett kisasszony Podolinban, de -talán az egész vármegyében sem. - -A sors igy rendelkezett: a macskának megtetszett Ancsurka, a macska -megtetszett Riminszkynek és ezzel Ancsurka élete folyása meg volt -pecsételve. - -Nem igen sok idő mulott el, hogy tisztelendő Felkis János uram -jelentkezett a háznál. Marczinkáné akkora csókot nyomott a barát kezére, -mint egy papucs, az öreg Mik is tiszteletteljesen sunyitott a szinben -lakatjai között. Illetlenül csupán Anci, a fehér macska viselte magát, a -ki valamiképpen elszökött Ancsurka karjából és a háztetőre menekült. -Onnan nézte nyivákolva az udvart és az udvarban történteket. - -– Valami Prihoda Annát keresek itt – mondta a tisztelendő ur és öreg -barátok szokása szerint nyomban elővette burnótos szelencéjét. - -Ancsurka megijedve lapult a falhoz, mert hiszen nem igen volt -hozzászokva, hogy a nevén emlitsék. Az öreg Mik azonban, a ki Riminszky -ur távollétében szorgalmasan ügyelt a rendre, nyomban kilépett a szinből -és hosszu karjával Ancsurkára mutatott. - -– Ott van a leány, tisztelendő ur! - -A barát megnézte tetőtől-talpig Ancsurkát. - -– Te vagy, kis béka? – kérdezte. – A macskába! Azt hittem, hogy valami -kényes kisasszonyt találok itt. Nos, tehát Riminszky ur ugy -rendelkezett, hogy győződjem meg arról, vajjon ismered-e a kis és nagy -betüket. És a mennyiben nem ismernéd, a betükre megtanitsalak. - -– Én minden betüt ismerek – felelt ijedten Ancsurka. - -A fráter – mert csupán fráter volt János barát, hiába fehéredett meg a -haja – szeliden legyintett. - -– No, azt mindjárt meglátjuk. Nem sokáig maradhat titokban a dolog. - -A konyha felől jó illatok sodródtak kifelé, a fráter arra vette utját. - -– Jer, Prihoda Anna, jer. Riminszky urnak is több esze lehetne, mint -téged a betükre megtanitani. Minek neked a betü? Pláne, nagyon fiatal is -vagy hozzá. Magam huszesztendős voltam, a mikor megismerkedtem az öreg -Á-val. - -Marczinkáné, a ki áhitattal hallgatta a szent férfiu szavait, előre -sietett és széket törölt a fráternek. A konyhában vidáman pattogott a -tüz és a takaréktüzhelyen éppen töltött káposzta rotyogott. A barát -szakértő pillantást vetett a fazekakba. - -– Jó dolgotok van, – mondta. – Milyen jó dolgotok lehet akkor, ha az ur -is idehaza van! - -Az öreg Mik ezalatt gyorsan behányta lakatjait a szerszámos ládába és a -konyha egyik sarkában, a hol mindent láthatott, figyelő állást foglalt. - -– Kezdődjön tehát a vizsga, – szólt János barát és csuhája zsebéből egy -darab krétát huzott elő. - -A konyha ajtaja barnára volt festve és Ancsurkának oda kellett vetnie a -különböző betüket. A barát egymásután sorolta föl azokat a betüket, a -melyek véleménye szerint alkalmasak lehettek a növendék megtévesztésére. -Mikor Ancsurka az X-betüt is hiba nélkül irta föl az ajtóra, János -tisztelendő megelégedetten bólintott: - -– Jeles gyermek! Ugy ismeri a betüket, mint egy pap. Hát a számokkal -hogy vagyunk? - -A vizsgálatot itt megakasztotta az a körülmény, hogy Marczinkáné a sütő -ajtaját fölnyitotta, a honnan egy valóságos pirosra sült malacka alakja -tünt föl. János pap csettintett a nyelvével. - -– Kutya-kutyánszki! Malac is van? - -A podolini toronyban ebben a percben megszólalt a déli harangszó. - -– Tisztelendő ur, ha nem veti meg ebédünket, szivesen látjuk, – szólt -alázatosan Marczinkáné. - -Az öreg Mik, a ki eddig mozdulatlanul állott a sarokban és -félreismerhetetlen bámulattal nézte az Ancsurka betüvetését, most nagyot -szusszantva előlépett: - -– A pincekulcs is nálam van, – mondta. - -Mig Marczinkáné megteritett a konyhaasztalon, karikalábaival gyorsan -megjárta a pincét és gyöngyöző palackkal tért vissza. Az asztalra -helyezte, majd ünnepélyesen fordult Ancsurkához: - -– Nem is hittem volna, kisasszonyka, – mormogta meghatottan. – Az ördög -bujjon belém, hogy ha hittem volna valaha… - -A zsebébe mélyesztette a kezét és titokzatosan egy pici lakatot vont -elő. - -– Tegye el, csak tegye el a mai nap emlékeül. - -Öreg szemeiből viz szivárgott a szakállára és ijedten állott vissza az -előbbi sarokba, csakhogy most háttal. - -A barát hatalmasan evett, ivott. Evés közben sem feledkezett meg nagy, -kiülő szemével figyelemmel kisérni a tüzhelyen lévő fazekakat. Késével -néha rábökött egyik-másik fazékra: - -– Hát ez vajjon mit rejt magában? – kérdezte ártatlan hangon és toll nem -irhatja le csodálkozását, ha a fazékban véletlenül volt valami gyomornak -kellemetes. - -A fazekak is elfogytak és János fráter hiába guritotta a szemét a -tüzhely irányába, ott semmit már föl nem fedezhetett, a mikor -száncsörgés hallatszott a ház előtt. Mélyen kondult a harang a kapu -alatt. Mik talpra ugrott. - -– Itthon van az én nemes uram! – kiáltotta és sietve gurult karikalábán -a sarokból. - -A fráter megtörölte a száját. Leverte a csuhájáról a kenyérmorzsát és -komoly arculatot öltött. - -– Éppen jókor jön, Riminszky ur. A vizsga eredménye kielégitő volt. - -Lusta léptekkel ballagott az öreg Mik után. Riminszky utibundában állott -a kapu alatt. Zuzmarás volt a bajusza és nagy vadászcsizmában topogott. - -– Öltözzön föl az a leány, – kiáltotta. – Elviszem valahová, a hol jobb -helye lesz, mint itt volt. - -– Igen jeles betüvető, – szólt közbe János páter. - -De Riminszky ügyet sem vetett rá. Türelmetlenül várta, a mig parancsát -teljesitik. A ház előtt könnyü szán állott, előtte két hórihorgas kanca. - -Ancsurka azt sem tudta, mi történik vele. Marczinkáné és az öreg Mik -sietve öltöztette. Nagy kendőkbe burkolták, Mik a medvebőrt is a nyakába -akasztotta volna, de nem lehetett. - -– Jöjj, Ancsurka, – szólt Riminszky. – Elviszlek valahová, a hol -urikisasszonyt nevelnek belőled. Jöjj, te kis béka. - -Ancsurka már az udvaron állott. - -– A macskám, – szólt pityeregve. - -– Hol van a macskája? – kiáltott Riminszky. - -A kis bolond fehér cica még mindig ott ült a csatornán és szomoruan -nyávogott. - -– Adjátok ide a macskáját! – kiáltotta indulatosan Riminszky ur. - -Az öreg Miknek se kellett ismételni a parancsot. Nagy létrát támasztott -a csatornához és a létrán oly fürgén futott föl, mint egy mókus. A -következő percben már hozta nagy diadallal a fehér cicát. - -– Megfogtam, mint egy vasszöget, – mondta és átnyujtotta Ancsurkának a -macskát. - -Anci csakhamar eltünt a leányka kendői alatt. - -Riminszky helyet csinált a szánban. Egy pillanatig arra figyelt, hogy -gondosan betakargatják-e Ancsurkát cselédei az utra, aztán csettintett a -nyelvével. A hórihorgas kancák vigan indultak el a csörgő szánnal. - -János fráter elgondolkozva csóválta a fejét, majd az öreg vállára ütött, -a ki tátott szájjal bámult a szán után. - -– Hadd lássuk, vén ember, hogy ismered-e még a betüket? - -Igy szólt a fráter és a házba visszament, habár a Mik vizsgájából semmi -sem lett, mert odabenn az összes fazekak üresnek találtattak. - -* - -A szán pedig repült a kanyargó országuton. Hegynek föl, völgynek le. Egy -darabig a Poprád mellett haladtak. Olyan volt a Poprád a fehér téli -szemfedő alatt, mintha meghalt volna. Rongyos tót falucskákon vágtattak -keresztül. Riminszky hallgatott, mintha befagyott volna a szája. -Ancsurka pedig erősen szoritotta magához a kendő alatt a fehér cicát. - -Repült a szán… A hegyek oldalán mélységes mély fenyőerdők jelentek meg, -havas fenyők szegélyezték az országutat is. Halottak a hegyek, halottak -az erdők, a mélységes csöndben csak a szán csengőinek csörgése hallik. - -Alkonyatra hajlott az idő és az erdőben mindenféle árnyak kezdtek -bolyongani. A nap valamely hegycsucs mögül még vissza-vissza pislogott -és az ut mentén álló százéves fenyők hosszu hidakat raktak a hóra. Most -már igazán elaludtak az erdők, hegyek. Semmiféle hang nem jött belőlük, -a rongyos kis falvak, a melyeket néha utközben értek, mintha vastag -hótakaró alá bujtak volna a hidegnek igérkező éjszakára. A szán repült, -a lovak nem fáradtak, Riminszky mozdulatlanul tartotta kezében a gyeplőt -és a kis cica boldogan aludt Ancsurka ölében. - -Midőn már csaknem leszakadt az este, Riminszky hirtelen letért a rendes -országutról. Hegynek vivő, havas utra kanyarodott. Ancsurka fölnyitotta -a szemét. Ledőlt fatörzsek, hóval belepett bokrok szegélyezték az utat -és fönn a hegytetőn sötéten, az alkonyat csalékony világosságában -nagyranőtten emelkedett egy régi vár. Riminszky ekkor hátrafordult és az -ostorral a tetőre mutatott: - -– Oda megyünk, – mondotta a hidegtől berekedt hangon. – Ott jó dolgod -lesz. - -Ancsurka nem is igen tudta elég bizonyosan, hogy ébren van. A toporci -szalmafödeles házikókba öreg asszonyoktól hallott mindenféle -tündérmeséket és a tündérmesék egyszerre megelevenedtek előtte. -Chalupkánénak már nem volt foga, de mesélni tudott. Az ő meséiben mindig -elindult valamely tót kisleány és ment-mendegélt, mig az elátkozott -várba jutott. A falak mozdulatlan komorsággal emelkedtek a mesében is és -nagy fenyőfák állták el a tót leány utját. - -– Ne menj, ne menj, – mondták a vén fenyők. - -A szán hirtelen megállott és Ancsurka megdörzsölte a szemét. A várkapu -előtt állottak és az csikorogva ereszkedett le. A félhomályban -fáklyafény lobogott odabenn, a fáklya alatt egy hatalmas termetü -asszonyság állott: - -– Kezét csókolom! – mondotta az asszonyság és elkapta a Riminszky kezét. - -– Szállj le, Ancsurka, – szólt Riminszky ur. - -De türelmetlenségében nem tudta megvárni, a mig Ancsurka kikászolódik a -pokrócokból, megfogta és a földre emelte. - -– Megvan a macskád? – kérdezte gyöngéden. - -– Itt van a kendőm alatt, – felelte Ancsurka. - -Sötét nagy udvaron mentek keresztül, Riminszky nagy bundájában hosszukat -lépett a kisleány mellett. - -– Ebben a házban egy jó nénike lakik, a kinek sokat beszéltem rólad és -macskádról. És a nénike azt mondta, hogy hozzalak el téged a macskáddal. -Most itt vagyunk és ezentul jól viseld magad. - -– Igérd meg, Ancsurka, hogy jól viseled magad. - -– Igérem, hogy jól viselem magam, – felelt a kis leány. - -Tágas tornácon haladtak föl, – a kőlépcsők be hidegek voltak! – az első -szobában egy nagyon öreg, fogatlan fehér kutya feküdt a szőrtakarón. -Fáradtan emelte föl fejét az öreg kutya, de ugatni már nem tudott. Csak -a farkát mozditotta meg. Riminszky barátságosan simogatta meg kopott -hátát. - -– Poprád, hogy vagy Poprád? – mormogta. - -Magas szárnyas ajtó nyilott föl és az ajtóban sugártermetü, nagyon -fehérarcu, szőke hölgy jelent meg. Bő házi ruha volt rajta és kis -papucsai kicsusztak ruhája alól. Riminszky a kis leányra mutatott és -kedélyes nevetéssel kiáltott föl: - -– Itt van, elhoztam a macskájával együtt. - -A szőkehaju hölgy valami csodálatosan bánatos hangon szólalt meg: - -– Köszönöm, Riminszky. Szép öntől, hogy gondolt reám. - -Riminszky ledobta a bundáját és fázósan dörzsölte a kezét: - -– Hideg volt, megfáztunk. No vetkőzz, Ancsurka. Csókolj kezet a -nagyságos kisasszonynak… Te kis neveletlen! - -Ancsurka eleget tett annak, a mit Riminszky ur parancsolt. A kisasszony -megsimogatta a fejét és arcát. Ancsurka észrevette, hogy igen finom -fehér kezén gyönyörü gyürük ragyognak. - -– Ezentul itt maradsz, Ancsurka… Ugy-e az a neved? Hát a macskádat hogy -hivják? - -De már nem is várta be Ancsurka feleletét. Az asztalhoz lépett és egy -ezüstharangot megkonditott. - -Halk csoszogás hallatszott a tornác felől, az ajtón egy meggörnyedt -vállu, nagy, öreg tót ember lépett be. Ancsurka nyomban meglátta rajta, -hogy a vén ember vak. Remegő kézzel tapogatódzott, majd mozdulatlanul -megállott. - -– Parancsolatot várok! – dünnyögte. - -– Szólj, hogy tálalhatják a vacsorát – mondta most valaki mély hangon. - -Ancsurka Riminszkyre nézett, de nem Riminszky szólt, meg aztán a -Riminszky hangját ismerte. A szőke kisasszonynak pedig előbb olyan -bánatos, szomoru, búscsengésü hangja volt! Ugyan ki szólhatott tehát a -vak embernek? - -A vak ember megfordult, kicsoszogott az ajtón. A szőke kisasszony a -kandalló mellé ereszkedett egy mély karosszékbe és hidegfényü szemével -tetőtől-talpig végignézte Ancsurkát: - -– Ezentul te leszel az én kis szobalányom, a barátném… Majd megtanitalak -mindenre. Ha jó és okos leszel, nagyon jól fog menni dolgod. - -– Igenis – felelt alázatosan Ancsurka. - -– Szép szemed van, de ha akarom, nem szabad látnod semmit. - -– Nem látok semmit. - -– A füled se nagy és rózsaszinü. Hallani se szabad, csak azt, a mit -megengedek. - -– Süket leszek, kisasszonyom. - -– A nyelvecskédet tedd lakat alá. Háromszoros lakat alá. A lakat kulcsa -nálam van. - -Ancsurka engedelmesen kezet csókolt. - -A szőke kisasszony fölemelkedett helyéről. Kitárta a szoba ajtaját. - -– Itt három szoba van. Ebből a három szobából nem szabad kimozdulnod. -Soha, soha. Ha megszidlak, ha megverlek, ha a hajad megtépem, még akkor -se… Most pedig menjünk vacsorázni. Riminszky, a karját! - -Fejedelmi mozdulattal kapaszkodott a Riminszky karjába, a ki a másik -szobában felteritett asztalhoz vezette. Nehéz ezüsttányérok, antik -edények sulya alatt roskadozott az asztal. Aranylámpásban ragyogó fény -égett. Ancsurka nagyranyilt szemmel nézte a gyönyörü holmikat. Igen, itt -van a mesebeli tündérpalotában, csak a boszorkányt nem látja sehol. -Vajjon hol van a boszorkány az ördöngős orsójával, a melyből a -boldogtalanság fonalát szövi? - -A butorok ragyogtak az elefántcsonttól és aranytól. Nehéz, vastag -szőnyegek lógtak az ajtókon, ablakokon s a pádimentumon is mintha zizegő -selyembe süppedt volna a láb. - -A szőke kisasszony igy szólt Ancsurkához: - -– Te ide állsz a hátam mögé és ha intek, elveszed a tányért előlem. -Vizet öntesz vagy elhozod az ételt, midőn azon a kis ajtón kopognak. - -A pohárszék mellett a falban egy kis ajtó látszott derékmagasságban. -Csakhamar halk kopogtatás hallatszott az ajtócska felől. Ancsurka sietve -nyitotta ki. Az ajtó mögött a falban mély üreg volt, a hol hófehér -abroszon, ezüsttálban valamely sült párolgott. Ugyanide rakta Ancsurka a -kiüritett tálakat, tányérokat. - -A várkisasszony hatalmasan evett. Néha valami idegen nyelven szólt -Riminszky urhoz, a ki gyorsan felelvén, farkasétvágygyal evett tovább. -Ettek, ettek és Ancsurka titkon nézte őket. - -– Vajjon szerelmes pár-e a nő és a férfiu? – gondolta magában. – Eddig -nem csókolództak, még csak nem is mosolyogtak egymásra. Riminszky ur se -gyerekember már, de a szőke kisasszony is régen tanulhatta maga befonni -a haját. - -Az ajtócskán mindig kopogtattak és mindig ujabb tálak varázsolódtak a -hófehér abroszra. Később azt is észrevette Ancsurka, hogy mielőtt a -tálak megjelennének, a szőke kisasszony megnyom egy fekete gombot az -asztal közepén. Az ő kis leányeszével nagyrészt boszorkányosnak látta -mindezt: a nehéz ezüsttálakat, a ragyogó fényü lámpákat és pompás -butorokat. - -– Hát a kályha hol van? – kérdezte magában. - -A kályhát nem találta sehol. A meleg valami rejtek uton szürődött a -szobákba. - -Véletlenül elhaladt az ablak mellett és természetesen kipillantott az -ablakon. Imbolygó, táncoló nagy hópelyhekkel volt tele az éjszaka az -égtől a földig. A hóesés eltakart mindent. - -– Istenkém, vajjon hol vagyok! – sóhajtott magában. – Ha legalább az -öreg Mik, vagy Marczinkáné itt volna. De nincs itt senki. - -Anci, a macska is hütlenségbe esett, nyomban az urnőhöz szökött és ott -hizelkedett, dörzsölődzött a ruhája körül. Később az igen öreg kutya is -bejött valahonnan olyan támolygó léptekben, mint a részeg embereké. -Lehajtott fejjel járta körül az asztalt és Ancira, bár az nyomban -hadiállapotba helyezkedett: gombóccá összehuzódva és csendesen -sziszegve, a vén eb ügyet sem vetett. - -Riminszky a fogát piszkálva észrevette a kutyát: - -– Ennek is jobb volna már egy golyó, mint ez a nyomorult kinlódás. -Nagyon vén lehet már a Poprád. - -– Nem vénebb magánál, – felelt duzzogva a várkisasszony. – Az én -állataimat ne pusztitsa ugyan el! A minap is egyik lovam nem tetszett. -Az a ló tiz évig táncolt mazurkát minden este és dolgozott magas -iskolát, hát nem olyan fiatal, mint ez a kis pesztra itt. - -Ancsurka felé vágott hamuszinü szemével, aztán hirtelen idegen nyelvre -forditotta át a szót. Riminszky figyelmesen hallgatta és olykor -megcsillanó szemmel mondott neki valamit, nyilván valami kedveset. - -A vacsora végén a tea is megérkezett. A várkisasszony bő ruhaujjából egy -kis gyémánt órát vont el. - -– Siessünk Riminszky, mindjárt tiz az óra; azután nem szabad maradnia. - -– Kegyetlen! – felelt Riminszky tréfásan. – Nem fél, hogy megesznek a -farkasok? - -– Miért féljek én? Féljen maga, – szólt nyugodtan a várkisasszony. - -(És Ancsurka ebben a pillanatban hátul egy bronzparipa szobra mögött azt -gondolta, hogy a várkisasszony mégsem szereti ugy Riminszky urat, mint a -hogy Riminszky ur óhajtaná.) - -Riminszky ur komoran mondta: - -– Én nem szoktam félni semmitől. Még az éjszakától sem! - -A szőke hölgy összerezzent: - -– Igaza van. De most már menjen, menjen. Szeretném, ha minden -elcsendesedne, ha már megnyugodnék… - -Riminszky ur fölállott az asztaltól: - -– A konyhája jó, Erzsébet, de a pincéjéről nem is akarok beszélni. - -(Ancsurka megjegyezte, hogy egy csöpp bor nem került az asztalra.) - -– Majd szóljon odalenn Komárominénak, – felelt a várkisasszony, – adjon -egy üveg jó bort vagy finom konyakot a szánkójába. - -Riminszky fanyarul mosolygott. - -– Nem érek én rá inni az uton. Most szeretnék egy pohár jó bort. Tele -van a vár pincéje, Erzsébet. - -A kisasszony makacsul csóválta a fejét: - -– Tudja, hogy nem lehet. Nálam, az én jelenlétemben nem lehet inni. -Meglássa, megutálom, Riminszky. - -– Az ördögbe! – morgott nagy farkasbőr bundáját magára kapva. – -Szeretném már, ha megutálna. Vajjon milyen lehet az? Bizonyosan jobb a -mostaninál, amikor állitólag jóbarátságban vagyunk. - -A szőke hölgy Ancsurkára nézett és a szeme villogott. - -– Riminszky ostobát beszél. - -Majd, mintha hirtelen valami eszébe jutott volna, kedélyesen hátba vágta -a bundás Riminszkyt: - -– Aztán vigyázzon a csizmájára. Nehogy holnap a belevaló embert keressék -mindenfelé a nizsderi tótok. Magam is hallottam, sok a farkas. - -Riminszky kiegyenesedett. Akkora volt, mint valami fenyő-óriás a hegyek -között. Kissé gunyolódva felelt: - -– Ne féltsen, Erzsébet. - -– Már mondtam, hogy nem féltem, – felelt nyomban a kisasszony. - -Riminszky ur kezet csókolt a várkisasszonynak, majd megsimogatta az -Ancsurka arcát: - -– Jól viseld magad, Ancsurka. Ha jövök, pedig nemsokára jövök, csupán -jót szeretnék rólad hallani. - -Egy perc mulva már becsukódott mögötte az ajtó. - -A várkisasszony lehajtott fejjel hallgatta a külső folyosón visszhangzó -lépéseket, aztán lábujjhegyen futott az egyik ablakhoz, miközben ruhája -ugy suhogott rajta, mintha egy-egy madártábor készüle utrakelni. Egy -pillanatig ujját ajkára tapasztva, hallgatózva figyelt ki a havas -éjszakába, aztán csendesen fölnyitotta az ablakot. A következő -pillanatban hirtelen száncsörgés törte meg a hóesés mély csöndjét és a -száncsörgés mindinkább távolodott. A várkisasszony félig kihajolt az -ablakon, hogy minél tovább hallhassa a völgyben elhaló száncsörgést… - -Ancsurka a sarokban, maga sem tudta miért, dobogó szivére szoritotta a -kezét és ugy ügyelte a hallgatózó kisasszonyt. - -A kisasszony egyszerre becsapta az ablakot. - -– Feküdjünk le, – mondotta rekedtes hangon. - -Sebes léptekkel a szomszéd szobába ment, a honnan csak percek mulva tért -vissza. Kijelölte Ancsurkának a fekvőhelyét és sajátkezüleg csukott be -minden ajtót. - -– Jegyezd meg, – szólt Ancsurkának, – hogy este minden ajtó csukva -legyen. Ha egyszer vétesz ez ellen, nyomban visszaküldelek Riminszkyhez. - -Ancsurka gondolta magában, hogy mily nagyszerü szobaleányra tenne szert -a várkisasszony az öreg Mik személyében, a kinek legnagyobb szenvedélye -a zárakkal, kulcsokkal foglalkozni. De még se mert erről szólani, mert a -várkisasszony lehangoltnak és szomorunak látszott. - -Ott, a hol Ancsurkának a fekvőhelye volt, a falból egy kis ezüstcsengő -domborodott ki: - -– Mikor ezt a csengőt hallod, akkor bejöhetsz hozzám. Addig nem szabad -háborgatni. - -A kisasszony elsuhogott, mint egy látomány, a félhomályba borult -szobából. - -Ancsurka legelsőbben lefektette Ancit, aztán maga is a vetkőzéshez -látott. Igen ám, de az ablakfüggöny egy részecskéjén át odakivülről -bevilágitott a fehér éjszaka. Miután Anci nyugodtan aludt, igen -természetes volt, hogy Ancsurka az ablakhoz lopózott és sokáig-sokáig -nézte a hópelyhes éjjelt. - -Ugy esett a hó, mint a hogy csak a Kárpátok között szokott: bőségesen, -mintha a legnagyobb hegyet is el akarná boritani, mintha a tótocskák itt -egyébért se imádkoznának az egekhez, mint hóért, minél több hóért. Pedig -imádkoznak ők egyébért is, teszem azt, krumplicskáért. Az volna aztán a -furcsa, ha az Uristen meghallgatná a tótok imáját és hópelyhek helyett -krumplit eresztene a földre. Megtehetné, könnyen megtehetné. Csak -egyszer pajkosságból kioldaná valamelyik kis angyal odafenn az égi -éléskamrában annak a zsáknak a száját, a melyikben a krumplit tartják. -Be nagy zsák krumpli lehet ott!… - -Ancsurkának efféle gondolatok kavarogtak a fejében, mialatt a sürü -hóesést nézte. Eszébe jutott sok mindenféle, mint a hogy éjjel szokás: -Korinszky, a toporci kovács, az anyja künn a temetőben és az öreg Mik, a -kinek lakatja, a melylyel a vizsgálatkor megajándékozta, még mindig a -zsebében volt. S mikor mindezen végiggondolt, akkor megállapitotta -magában, hogy sorsa akkor fordult jobbra, a midőn azokat a bizonyos -piros bocskorokat Marczinkáné a lábára huzta. Addig födélnélküli, -mindenkitől elhagyott árva volt, most pedig még macskája is van. - -Ki tudja, meddig nézte Ancsurka a hóesést az ablak mellett, a mikor -egész testében összerázkódott egy éles, rövid csöngetésre. Eszébe jutott -urnője parancsa és találomra nyitott fel egy ajtót, utána egy másikat és -urnője hálószobájába ért. - -Erzsébet az ágyaszélén ült még mindig ugyanabban a pongyolában, a mely -este rajta volt. Valami különös álmatagság, önkivület és beteges -sápadtság tükröződött arcáról: - -– Jár odakünn valaki? – kérdezte megcsukló hangon. - -Ancsurka ijedten intett nemet a fejével. - -– Pedig én világosan hallottam – mormogta, megrázva fejét Erzsébet. – -Nagyon sokan jártak odakünn, annyi sokféle volt a lépések zaja, hogy -alig tudtam őket egymástól megkülönböztetni. Pedig ismerem valamennyinek -a lépését… Ülj le ide a lábamhoz és melegitsd a kezem, Ancsurka. - -A leány engedelmeskedett. Ekkor látta, hogy az ágy mellett háromlábu kis -asztalka áll, a mely asztalkán kiüritett csésze és poharak állottak. Egy -karcsu, hattyunyaku kristályüveg alján még látszott valamely tündöklő -zöld folyadék, a milyen a tengerszem vize. - -Erzsébet lehunyt szemmel, meghajtott fejjel ült és a keze reszketett az -Ancsurka kezében. - -– Pedig jártak itt, hiába tagadod! – mormogta rekedtes hangon. – Majdnem -minden éjjel eljönnek… A legelső volt egy bársonymellényes és kékfrakkos -öreg bácsi, nemde Ancsurka? Annak a botocskáját mindig hallom kopogni, -akár még nappal is. Néha azt hiszem, hogy már itt van a szomszéd -szobában, csak nem mer bejönni. Tudod-e, Ancsurka, hogy ki az az öreg -ur? Senki más, mint az én apám, a ki órásmester volt valamikor. Most már -tudod, ugy-e, Ancsurka? Jobban szoritsd meg a kezem. - -A szőke hölgy kétségbeesetten szoritja le a szemhéjját, mintha igy -akarná elkerülni azt, a mit nem akar. Ancsurka kezébe kapaszkodik és -hallgatózni látszik. - -– Most semmit sem hallok. Elmentek mind a folyosó végére és bizonyosan -tanácskoznak ott, hogy mitévők is legyenek. A középen báránybundásan, -zöldkalpagosan – olyan kalpagban, a milyent a lengyel vojvodák viseltek -valamikor – áll ennek a várnak az ura. Biztosan tudom, hogy minden éjjel -kijön a kriptából és mindent körülnéz, megvizsgál. Lásd, most is engem -figyel, mindig reám mereszti azt a nagy gömbölyü szemét. - -Ancsurkának a fejét hátrafelé forditotta és Ancsurka megrázkódott. Egy -ember állott a szobában piros arccal, kifent bajuszszal, a fején zöld -kalpag, a derekán aranyos kard, mig a lábán zöld sarkantyus csizma. -Ancsurka nem tudta levenni róla a tekintetét… - -– Csak nézd meg jól, ismerned kell őt. A neve Kavaczky György és a -vőlegényem volt. Nézd, milyen ifju, milyen erős itt a menyegzői -ruhájában! Nézd meg Ancsurka jól! Tünj el Kavaczky. - -Villámgyorsan tünt el a pirosképü vajda a szoba pádimentuma alatt. - -– Most elment, de a mikor akarom, visszajön. Itt áll és néz engem -napestig, hajnalig. Én beszélek hozzá és felelek helyette. Mert, -fájdalom, megszólalni nem tud. - -A hölgy tenyerébe hajtotta fejét. - -– De nemcsak ő gondoskodik a mulattatásomról. Azért, hogy már olyan öreg -és csúf vagyok, mégis hamarosan megunnék egy udvarlót. Ha a várurat -eluntam látni zöld kalpagjában, előhivom a másik udvarlómat. Ők kerülik -egymást, egyszerre sohasem jöhetnek, nem találkozhatnak soha. És ezt -tudják ők is, azért nyugodtan időznek szobámban. Nem türelmetlenkednek. -Fordulj meg, Ancsurka. - -Azon a helyen, a hol előbb a várur állott, világoskék kacki kabátkában, -vadgalambszinü pantallóban, félcipőben és kezében szalmakalapját tartva -egy szőkefürtös, mosolygó ifju állott. Mintha egy lépést tett volna -előre a várkisasszony felé, de Ancsurka csakhamar rájött, hogy a csinos -és kedves ifju éppen olyan mozdulatlan, mint társa volt a zöld -csizmában. - -A mikor Ancsurka elforditotta a fejét, azt látta, hogy urnője -hangtalanul, eltakart arccal zokog. Az ifju eltünt és erre csendesen -magához tért. Megtörölte az arcát. - -– A kit láttál, Ancsurka, azt szerettem először és egyedül az életben… -Ki volt, mi volt? Minek azt neked tudni. - -Sirt csendesen… Egyszerre fölemelte a fejét, az ablakra nézett. Valahol -mélyen a völgyben csendesen, halkan szólt a hajnali harangszó. - -– Hajnalodik! – kiáltott fel. - -– Talpra ugrott és félrevonta az ablakfüggönyt. Odakünn kékes-halovány -szinü hópelyhek hullottak. - -– Virrad… és Riminszky még mindig nem ért volna haza?… – mormogta -zsebkendőjét tépegetve. – Az lehetetlen, régen otthon kell lennie. De -hát mért nem értesitett szokás szerint? Mi baja történhetett? - -Gyors léptekkel egy kis faliszekrényhez ment és annak ajtaját -felpattantotta. Halk csengetés hallatszott. Aztán percek multak és a -várkisaszszony még mindig mozdulatlanul, merev nyakkal állott a szekrény -előtt. Izgatottan csapta be a szekrényke ajtaját. - -– Nincs otthon. Még nem ért haza… Vajjon hol lehet?… – mormogta magában. -– Érthetetlen, hogy hová lehetett. Számitásom szerint már négyre -Podolinban kell lennie. - -Az ablakhoz ment ismét és gondolkozva nézett ki a homályos hajnalba. -Nyugtalansága percről-percre növekedett. Végre nem birt magán uralkodni -és izgatottan kongatta meg a sarokban álló ezüst harangot. - -Az egyik ajtó mögött halk kaparászás hallatszott és a szobába a vak -ember lépett. - -– Parancs! - -Az esteli mély hang ismét megszólalt: - -– Nyergeljék meg a Szultánt és állj vele te meg odakünn a vár alatt a -mogyorós mögött. - -A vak ember szótlanul megfordult. - -Ancsurka csodálkozva meresztette szemét urnőjére. Az izgatottan dobta le -ruháját. - -– Ezt a beszédet Szentpétervárott tanultam… Tudod-e azt, hol van -Szentpétervár? Dehogy is tudod!… Most pedig fordulj meg, a mig -öltözködöm. Ha leskelődöl, kiszurom a szemed. - -Nem is mert Ancsurka oda nézni, a mig arra engedelmet nem kapott. Akkor -aztán még nagyobb volt a csodálkozása. Egy lovaglócsizmás, rövidbundás -fiatalember állott előtte s kezében vastag lovaglóostor suhogott, a mely -esetleg fegyver is lehetett. A mély hang mondta: - -– Kis leány, jól viseld magad. Most menj és feküdj le. - -Lassu léptekkel indult kifelé Ancsurka. Valami kis pattanás hallatszott -mögötte, mire visszakapta a fejét. A lovag már nem volt a szobában. - -Lefeküdt fekhelyére és ébredező kis macskáját magához szoritva, ezt -sugta a fülébe: - -– Tudod-e, ki a mi gazdasszonyunk, Anci? A mi gazdasszonyunk a -boszorkány. És tudod-e, hol vagyunk? Az elátkozott várban vagyunk. Nem -hiába mondták utközben a vén fenyők: ne menj, ne menj… - -És nagyon magához szoritotta a macskáját. - - - - -VII. FEJEZET. _A zöldkalapos bábu._ - -Ancsurka lassan-lassan hozzászokott azokhoz a különösségekhez, a melyek -vele a nizsderi várban történtek. A várkisasszony jött, ment: senki sem -tudta, merre tünt el, hová lett, honnan jött? De nem is igen kereste -senki. A vak trombitás, a kivel Ancsurka az első nap megbarátkozott, -midőn a várkisasszony távol volt, előhuzta trombitáját, a melyet a poros -szekrényben tartott a folyosó végén és a szomoru hangu hangszeren -szomoruan és csendesen fujta el azt az egy zeneszámot, a mely -emlékezetében megmaradott: a Rákóczi-indulót. Ancsurkának ez a zene is -tetszett és megveregette a trombitás vállát: - -– Kár, hogy a kisasszony nem hallotta. - -Péter zenész fölsóhajtott: - -– A kisasszony nem szereti a zenét. Legalább is igen ritka idő az, hogy -igy szól hozzám: „Öregem, vedd hangszeredet és fujjad!“ A macska tudja: -ilyenkor azt gondolom, hogy nem is neki fujom, hanem valaki másnak, a ki -a szobában van. Az a másvalaki pedig hallgatja, hallgatja a nótát, éppen -ugy, mint régen hallgatta, mindig csak hallgatta. - -Igen hamarosan vége lett ezeknek a barátkozásoknak a kis leány és a vén -trombitás között. A kisasszony éppen akkor toppant a szobába, – soha sem -lehetett tudni, hogy merről jött, – a mikor Péter ellágyulva fujta -hangszerét és Ancsurka a sarokban ülve hallgatta, miközben macskáját -simogatta. A kisasszonyt nagy haragra lobbantotta ez a jelenet. -Aranygombos lovaglóvesszőjével végigvágott a trombitán, hogy kihullott a -Péter kezéből. Szikrázott a szeme. - -– Talán bizony még táncolnátok is néha, – kiáltotta. – No, majd adok én -nektek! Vén ember, az országutra dobatlak. Téged pedig, kis béka, -ráncbaszedlek… - -Már föl is emelete a lovaglóvesszőt, de aztán meggondolta magát. Hátat -forditott a jelenetnek, mialatt Péter rémülten támolygott ki a szobából, -mig Ancsurka éppen olyan kicsire huzta magát össze, mint a milyen a -macskája volt. - -Egyébként nem igen történt semmi a várban. Vagy ha történt is valami, -arról Ancsurka nem igen tudott. Attól a naptól fogva, hogy Péter zenész -megfenyittetett, csak néha találkoztak. Péter csak akkor mert bejönni a -folyosóról, ha az ezüstharang hivta. Ancsurka pedig egész nap cicájával -játszott, ha éppen takaritani, vagy asztalt teriteni nem kelletett. Igen -rosszul kezdte magát érezni. - -Az ablakból a mély völgybe nézett, a hol a falusi házikók akkoráknak -látszottak, mint a gyufaskatulyák. Titokban valami csodálatos bizalommal -várta Riminszkyt. Valahogy azt remélte, hogy Riminszky eljön egyszer és -nyomban megváltozik minden. Néha még azt is remélte, hogy elviszi innen -kérésére vissza a podolini házba, a hol az öreg Mik olyan vidáman zörget -lakatjaival és Marczinkáné csöndesen, de vidáman mozog a barátságos -konyhában. De Riminszky ur nem jött. - -Ancsurka már hónapok óta volt a várban a nélkül, hogy valami változás -történt volna az állapotokon. Legföljebb annyiban történt valami, hogy -Ancsurkának szebb ruhája volt, mint mikor a várba került. A kisasszony -egy nap minden ok nélkül meghuzta a haját és Ancsurka erre sirva fakadt. -A kisasszony lángoló szemmel nézte. Egy pillanatig ugy látszott, hogy -nagy örömet okoz neki a leány sirása, aztán azt szerette volna, ha még -jobban kesereg. Már készült is ezt elősegiteni, a mikor valami eszébe -jutott: - -– Nem bántlak, még se bántlak, – mormogta, – inkább megajándékozlak. - -Fölnyitott egy tágas fali szekrényt és onnan találomra kivett egy ruhát. -Uszályos, sárga bársonyruha volt, a melyet valamikor lovarnő korában -viselhetett. - -– Nesze, Ancsurka. Próbáld meg viselni. - -Ancsurka persze nagyon megörült a gyönyörü ajándéknak. A sárga ruha egy -kicsit bő volt, egy kicsit hosszu volt, de Ancsurka boldogan sétálgatott -benne és szeme folyton a háta mögött kigyózó uszályon volt. A kis macska -nyomában ugrándozott és karmaival természetesen a mozgó uszályt akarta -mindig elfogni. - -– Hess, Anci. Hess, te csunya Anci! – kiáltotta Ancsurka és futva -menekült egyik szobából a másikba a kis macska elől. A mikor a külső -szobába ért, csaknem belebotlott Riminszky urba. - -Riminszky egy pillanatig meglepetve nézte a sárgaruhás leányt és -Ancsurka is valahogyan elszégyelte magát. - -– Kutya mája! – dörmögte Riminszky. – De megnőttél, Ancsurka, mióta nem -láttalak. Hisz jóformán nagy kisasszony vagy már! - -Ancsurka szokás szerint kezet akart csókolni Riminszkynek, de -ügyetlennek mutatkozott és nem sikerült neki. (Riminszky már régen -védekezett a kézcsók ellen.) - -– Urnőd itthon van? - -Ancsurka furcsán nevetett: - -– Az előbb még nem volt itt, de lehet, hogy az óta megjött. - -Riminszky előre ment. Ancsurka lábujjhegyen követte. A lakás üres volt, -ki tudja merre kóborolhatott a várkisasszony! - -Riminszky leült és figyelemmel nézett a leány arcába. Mintha eddig még -nem is látta volna valójában. Mintha csak ma látná először, hogy milyen -is az az Ancsurka. Az arca rózsaszinü volt és kék szeme ragyogott. Még a -frizuráját is valamiképpen másnak látta és fehér homlokát megcsodálta. A -lovaglóruhában kedves ügyetlenséggel mozgott és tagjai kigömbölyödtek a -ruha alól. Riminszky csak most vette észre, hogy tulajdonképpen egy -kifejlett nőcske áll előtte, a kinek talán érzései, sejtelmei vannak. - -– Be megnőttél, – ismételte csöndesen és csóválta a fejét. - -Mintha valami rendkivüli dolog történt volna vele, a mire nem volt -elkészülve. Mintha megzavarodott volna azon, hogy Prihoda Anna, a -toporci árvaleány megnőtt. Pedig hát megnőtt és sárga bársonyruhájában -senkihez sem hasonlitott azon nők közül, a kiket Riminszky Kázmér eddig -ismert. Valami különös melegség szaladgált az ereiben, a fejétől a -lábáig, és igy szólt a leányhoz: - -– Ülj le és mondd el, hogy mit csináltál az óta, mióta nem láttuk -egymást? - -Ancsurka fölvetette a szemét és halkan felelt: - -– Azóta sokszor gondoltam az öreg Mikre, Marczinka nénire és… - -– Nos? – kérdezte Riminszky előrehajolva. - -– És a lakatokra - -Riminszky elnevette magát: - -– Ördöngős lakatja! Soha sem hittem volna, hogy valamikor gondolni fogsz -a lakatokra. No majd elmondom az öreg Miknek! Nagyon megörül neki. - -Ancsurka mosolyogva nézett Riminszkyre és bizalmasan kérdezte: - -– Hát mit csinálnak otthon? - -– Otthon? – dünnyögte Riminszky. – Toporcon? - -– Dehogy. Podolinban. - -Riminszky erre ujra nevetett: - -– Hát csak megvagyunk, lassan vagyunk, a hogy már az olyan vén házban -szokás. Az öreg Mik… - -– Kalapál! – vágott közbe Ancsurka. - -Riminszky vigan bólintott: - -– Marczinkáné… - -– Ebédet főz, – sietett a felelettel Ancsurka. - -– Már nem. Azaz, hogy lehet, hogy most is főz, de már nem nekem. Nagyon -megöregedett azóta, hogy te elmentél és Toporcra költözött. - -Ancsurka csodálkozva hallgatta ezeket a hireket. A szemét tágra -meresztette és rózsaszinü szája nyitva maradt. - -– Furcsa, – mondta sokára, – hogy Marczinkáné megöregedett… - -– Te pedig megnőttél! Nem is igen tudom, hogy most már mit csináljak -veled. Férjhez kellene menned. Szeretnél férjhez menni, Ancsurka? - -A leány némán csóválta a fejét. - -– Podolinba szeretnék menni, – felelt lesütött szemmel. - -Ebben a pillanatban halkan zörrent valami a szoba hátterében. Egy nagy -olajfestmény, a mely a várkisasszonyt ábrázolta lóháton, csöndesen -visszaereszkedett helyére és a festmény előtt ott állott a várkisasszony -rövid macskabőr-bundában, magasszáru csizmában. Sötétpiros volt az arca -és acélszürke szeme, mint éles penge szegeződött Riminszkyre és a -leányra. Szótlanul állott egy másodpercig. - -– Hogy van, Riminszky ur? – kérdezte fagyosan. - -Riminszky megzavarodva emelkedett föl. - -Ancsurka kezet akart csókolni a kisasszonynak, de ez csak ennyit mondott -a fogai között: - -– Kotródj! - -A mint a leány kilépett a szobából, Erzsébet szenvedélyesen támadt -Riminszkyre: - -– Nem szeretem, ha a cselédeimnek udvarol. Nézzen a tükörbe és majd -elszégyeli magát, Riminszky. A szakálla, haja szürke és a pesztonkával -mulat távollétemben. Ugyan, Riminszky… - -Riminszky nem felelt nyomban. Elgondolkozva nézte az előtte álló -hölgyet. Excentrikus, sajátságos látvány volt a várkisasszony a -férfiöltözetben. Az arcát pirosra festette a hideg és a belső -fölindulás. A szemét lehunyta és lecsöndesedve ült le szembe -Riminszkyvel, arra a helyre, a hol előbb Ancsurka ült. - -– Csak nem féltékeny? – kérdezte évődve Riminszky. – Hogyan lehetne -féltékeny ön, a ki valamikor egész Európát meghóditotta szépségével és -művészetével? És vajjon kire is volna féltékeny? Arra a senki -gyermekére? - -Erzsébet fölnyitotta a szemét. Valami nagy szomoruság látszott abban. De -erőt vett szomoruságán és elég vigan válaszolta: - -– Tudja, Riminszky, némely dolgokban én is csak olyan közönséges nő -vagyok, mint a többiek. Mi nők nem szeretjük, ha udvarlóinkat -hütlenségen érjük. Bolondság, de igaz: eddig mindig azt hittem, hogy -éppen ugy rendelkezem maga fölött, mint a viaszbábuim fölött. Egy gombot -kell megnyomni és maga éppen ugy megjelenik hivásomra, mint Kavaczky -vagy a másik. Most pedig azt tapasztaltam, hogy maga nem egészen -viaszbábu… - -– Nono, – dörmögött Riminszky. – Azt hiszem, eddig se tartott egészen -viaszbábunak. - -Erzsébet nem válaszolt. Csöndesen a szomszéd szobába ment, a honnan -átöltözködve tért vissza. Asszony volt most már külsőleg is és -letelepedve Riminszky mellé, azt kérdezte: - -– Először is arra feleljen nekem, hol járt annyi ideig? Hol a pokolba -kószált? Merre korhelykedett, merre csalt meg? - -Riminszky csöndesen nevetett: - -– Nem igen csaltam meg, Erzsébet. Miért is csaltam volna meg? Én már nem -vagyok ifju ember s tökéletesen elegendő, ha néha letelepedhetek egy -kedves asszony mellé és annak illatát élvezhetem. - -A várkisasszony tréfásan megfenyegette az ujjával: - -– Az előbb is, mig nem jöttem, ilyen ártatlan dologgal foglalkozott? - -Riminszky elkomolyodott: - -– Erzsébet, hallgasson meg. Én tartozom magának egy vallomással, a mely -vallomást már régen meg kellett volna tennem, hogy semmi félreértés ne -legyen közöttünk. Ez a leány körülbelül egy esztendő előtt került a -házam udvarába. Jószivü cselédeim a megdermedt madárkát sem hagynák -elveszni és az árva gyereket sem küldték az országutra. A leányka ott -maradt a házamban, nem igen láttam, nem igen törődtem vele, hisz önnek -sem szóltam felőle soha. De egyszer valami betegség fogott elő és -napokig szenvedtem magányosan, elkeseredve, addig a mig eszembe nem -jutott a leány. Megparancsoltam, hogy körülöttem legyen és igen jól -elmulattatott a macskájával. Akkor azt gondoltam magamban, hogy ezt az -árva gyermeket fölnevelem és magam mellett tartom öregségem napjaira. -Hogy akkor is elmulattasson, elszórakoztasson. Esetleg ápoljon -betegségemben és lezárja valaki a szemem, ha meghalok… - -A várkisasszony a helyett, hogy ellágyult volna erre az értelmes -beszédre, haragosan állott föl és duzzogva nézett ki az ablakon. - -– Hálátlan ember. Eddig azt hittem, hogy rajtam kivül nincs senkije és -csupán én tudom elmulattatni, ha együtt lovagolunk a sötét erdőkben, -vagy vadászunk a havasok között. Olyan régen ismerjük már egymást és -eddig soha sem adott okot arra, hogy kételkedjem önben. Mától fogva nem -hiszek. Hiába mond akármit, nem hiszem. Ön is olyan férfi, mint a többi. - -Riminszky kezet csókolt Wart Erzsébetnek. - -– Erzsébet, igaztalan hozzám. Remélem, mindjárt megbánja, ha arra -gondol, hogy én tizenhat esztendő előtt is szerettem magát. Emlékszik -Heidelbergre, emlékszik a régi kis házra?… Mikor először megláttam, -megszerettem. Ha nem lett volna a másé, régen az enyém lett volna. De a -másé volt, mindig a másé. - -Erzsébet sötéten nézett maga elé. - -– Emlékszem, – mormogta, – emlékszem mindenre és soha sem fogok -elfelejteni semmit. Hej, nagy ördög maga, Riminszky. Sok minden szárad a -maga lelkén. Ha maga véletlenül nem születik erre a világra, más lett -volna az én életem. Maga ölette meg azt az embert, a kit egyedül -szerettem… Maga volt oka mindennek. Maga adta a kezébe annak a félbolond -Kavaczkynak a pisztolyt, a melylyel az én szegény szerelmemet kivégezte. -És még nem fizetett meg semmiért. - -Riminszky vállat vont. - -– Én ártatlan vagyok. Fiatalság, bolondság: akkor nem tehettünk -másképpen. A diáknak meg kellett halni akkor. Százszor meg kellett -halni, mert el akarta rabolni tőlünk. - -– Tőlünk? – kérdezte élesen Erzsébet. – Talán bizony arra számitott, -hogy ha Kavaczkyé leszek, a magáé is leszek?… - -Riminszky elvörösödött. - -– Az ördög tudja, – fakadt ki. – Néha ugy gondolom magamban, hogy ha a -diák nem szöktette volna el, én szöktettem volna. Mert szerettem akkor, -a mikor először megláttam. Régen volt, hagyjuk a multat, Erzsébet. Hisz -soha se beszélgettünk egyébről, mint a multról. - -– Hát miről beszéljünk? A jelenről tán, vagy a jövőről? Vénasszony -leszek maholnap. A vénasszonyoknak csak multjuk van… Mikor Pétervárott -eltörtem a lábam és többé nem kaptam szerződést semmiféle cirkuszhoz, ön -eljött és Kavaczky nevében fölkeresett. Jöjjek és legyek a nizsderi vár -asszonya. Én eljöttem és mikor kocsim az est sötétségében a vár felé -közeledett, Kavaczkyval találkoztam. Kavaczky ebben az időben már nem -volt beszámitható állapotban. A szervezete tönkrement a vad -dorbézolásban, lelke egyensulya megbomlott és az esze ritka vendégként -kopogtatott nála. A szerencsétlennek az volt az első dolga, hogy borral -kinált és le akart itatni, mint valami korhely cimboráját. Eleinte -mulattatott a dolog. Régen meg-megszoktam csupán furcsa oldalait látni -meg a máskülönben szomoru emberi életnek. Versenyt ittam az elborult -elméjü emberrel és vártam egy alkalmas pillanatot, hogy elhagyhassam -őtet. Hadd gondolja, hogy csupán rossz álom volt az én megjelenésem. -Mély bánatom közepette egyszerre fölidézte az elborult lelkü emberek -kegyetlenségével annak a megholt fiunak az alakját. Hallucinált és -rémlátásában az én alakom fölcserélődött előtte annak a megölt -szerelemnek az alakjával. - -Riminszky fölsóhajtott: - -– Szegény Kavaczky, sokat szenvedett. - -– Különösen akkor, mig vele voltam. Vonaglott a lelke, szenvedett, mint -talán még férfi soha. Egyik pillanatban esdekelve térdelt elém, hogy -később fegyvert fogjon reám. Kicsavartam a fegyvert a kezéből és a -divánra dobtam, mert, megvallom, hogy a bosszu érzete hozott ide -először. Bosszut akartam állani életem megrontóján. Azon gondolkoztam, -hogy végzek vele és elmegyek. Soha se tudta volna meg senki, hogyan halt -meg a nizsderi várur. Sokáig gondolkoztam, nem tudtam elhatározni -magamat. Végre az az ördögi terv villant meg bennem, hogy Kavaczkyt -rábeszélem az öngyilkosságra. Minek szennyezze be vére az én becsületes -kezemet, miért üldözzön rémes alakja engem az életen keresztül. Szépen -letelepedtem melléje és okosan, világosan próbáltam megértetni vele, -hogy az ő sorsán már csak az javithat, ha megöli magát. Akkor jóvá teszi -egész életét. Sokáig beszéltem hozzá és ő kimeresztett szemmel -hallgatott. Midőn már azt hittem, hogy meggyőztem, kezébe adtam a -pisztolyt, a melyet előbb a kezéből kivettem. Ő rémülten nézett rám: -„Hát igazán meg kell halnom?“ – kérdezte. „Igen, – feleltem, – egyebet -nem tehetsz!“ Kezébe vette a pisztolyt. Egy pillanatig azt hittem, hogy -végez magával – vagy velem… Aztán eldobta a pisztolyt. „Nem, – mondta, – -még van időm. Reggelig van időm!“ Ez a gyávaság dühbe hozott. Már -csaknem azon a ponton voltam, hogy fejének szegezem a pisztolyt, a mikor -a vak trombitást a szobába szólitotta… Rémes éjszaka volt az. A -trombitás szünet nélkül fujta, Kavaczky szünet nélkül ivott. Versenyt -kellett vele tartanom, mert kényszeritett rá. Dalolt és öklével -csapkodta az asztalt. Egyszer igy szólt: „Helyes, megölöm magam, ha -Riminszky is azt tanácsolja.“ Erre én megijedtem. Nem akartam egy -harmadikat, – azt a harmadikat, a ki eddig is harmadik volt, – belevonni -a dologba. Sürgettem, biztattam, rábeszéltem. Valahogyan ugy éreztem, -hogy nekem hivatásom Kavaczkyt rávenni az öngyilkosságra. Valahogyan azt -gondoltam, hogy ezzel szolgálatot teszek neki, magamnak és mindenkinek. -Gyávának neveztem és gonosznak. Erre ő mindig vidámabb lett. A kemény, -kegyetlen szavak jól estek lelkének és már éppen megnyugodni látszott, a -mikor én végső kétségbeesésemben azt az ajánlatot tettem neki, hogy -megcsókolhat, ha megöli magát. A szeme fölvillant és nyomban elfogadta a -borzalmas ajánlatot, csak azt kötötte ki, hogy a pisztoly helyett más -halálnemet választhasson. Abban az időben állandóan mérget hordtam -magammal, a keblemen egy kis arany medalionban, a szerelmem arcképével -együtt. Elővettem a mérget. És Kavaczky megmérgezte magát. - -Riminszky hideglelősen nézett az asszonyra, a ki halálravált arccal -mondta ezt a történetet. - -– Miután megcsókolta? – kérdezte és megborzongott egész testében. - -Az asszony némán bólintott. Majd hirtelen megnyomott egy -elefántcsont-gombot a falon és a szoba hátterében megjelent a -zöldkalapos viaszbábu: Kavaczky György. Az asszony oda rohant a bábuhoz -és kétszer arcul ütötte; aztán zokogva, sirva roskadt egy medvebőrre… -Riminszky fázósan emelkedett föl és nesztelen lépésekkel osont kifelé. A -külső szobában találta Ancsurkát, a mint a macskáját ölébe tartotta. A -leány fülébe sugta: - -– Nemsokára elviszlek innen. - -Ancsurka hálásan, könytelt szemmel nézett Riminszky után. Odabentről a -várkisasszony hangos, kétségbeesett sirása hallatszott. - - - - -VIII. FEJEZET. _Prihoda Anna naplója._ - -Egy kis notesz-könyvecskébe, verébfejnagyságu, kerek betükkel ezeket a -sorokat irta be Prihoda Anna, a toporci árvaleány: - -Ma szombat van és a kisasszonyom egész nap nagyon haragos volt. - -Néha sirva vetette magát a földre, majd fölugrott és összetépett -mindent, a mi a kezeügyébe esett. Zsebkendőt, ruhát, függönyt. - -Mikor már a körmei is véreztek, behivott és igy szólt hozzám: - -– Te leány, tudod-e, mit tesz az, egész életen át szenvedni, -mindig-mindig szenvedni és soha egy percnyi nyugalmat nem találni? - -– Tudod-e, mit érzett egy sziv, a mely valamikor éppen olyan érző volt, -mint a többi, hogy kőkemény legyen, mint a szikla? - -– Tudod-e, hogy milyen az a szerelem, a mely egy csöppnyi boldogságot, -örömet nem szerez, csak fájdalmat? - -– Szenvedtél-e már, sirtál-e már hosszu éjjeleken, a mikor senki sem -hallotta? - -– Mondd, te leány, tudod-e mily keserü a köny, a melyet senki sem lát, -senki föl nem csókol? - -Persze én nem tudtam felelni urnőmnek, hisz nem is igen értettem, hogy -mire akar tőlem feleletet. Néhányszor megrázott, hogy alig tudtam -magamhoz térni, aztán ellökött magától. Kikergetett és most itt ülök -magamban Ancival s hallgatom a lépéseit, a melyek onnan belülről -hangzanak. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Urnőm jókedve egész héten nem tért vissza. Már a következő hét -szombatján vagyunk és ő még mindig nem mozdult ki szobájából. Vajjon mit -csinál odabenn? Sir-e, jajgat-e vagy haragszik-e? - -A Poprád kutya az ajtó elébe feküdt és ott nyöszörög, kaparász. Azt -hiszem, végét járja a vén eb, de urnőm nem engedi maga elé. - -Pedig oly keservesen nyög ez a vén kutya! - -Ha engem keresne, már régen megsimogattam volna, de reám ellenségesen -morog. Kapkod fogatlan szájával, de mozdulni már nem tud. - -Vajjon meddig szenved még idekünn a vén Poprád és odabenn urnőm?… - -Riminszky ur igéretet tett, hogy visszajön és elvisz innen, de -szánkójának csörgését nem hallom. - -Vajjon már mindenki megfeledkezett rólam itt az elátkozott várban? -Riminszky ur se gondol már reám? Istenem, mi lesz velem? Ha legalább az -udvarra mehetnék, a hol a mosóleányok énekelnek. De Péter bácsi elzárta -az ajtót. - -– Mi itt mindnyájan rabok vagyunk, – sugta a fülembe és csöndesen -betuszkolt. - -– O, bár már megvert volna kedvére urnőm! Bár már ne járna magába -odabenn szünet nélkül, megállás nélkül. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Ma a völgyből száncsörgés hallatszott. Az ablakot csöndesen fölnyitottam -és figyelve hallgatóztam. - -A mély hegyi uton haladt egy szán, de benne nem Riminszky ur ült. Sokáig -néztem a szán után, a mig az eltünt egy hegykanyarulatnál. - -Milyen boldogok lehetnek, a kik ott a szánon ülnek. Talán messzire -mennek, idegen országokba, idegen emberek közé, – de én szivesen -elmennék velük akár a világ végére is. - -… Fölirom ezeket a dolgokat, mert nincs egyéb dolgom. - -A macskám is belebetegedett a tétlen életbe. Persze itt nem lehet -egerészni, mint Podolinban lehetett. Nincsenek háztetők, ereszek, a -melyeken föl lehetne kuszni. Azaz, hogy van minden, csakhogy Ancinak nem -szabad a szobát elhagyni. S itt ülünk és szomorkodunk. - -Anci rám mereszti a szemét és csodálkozni látszik, hogy itt mindenfélét -összefirkálok. - -– Most már igazán kisasszony vagy, Anci, – mondja a macskám. – Szép -ruhád, szép cipőd van és betüket vetsz papirra, mint a kisasszonyok. - -– Talán bizony szerelmes levelet irkálsz, Ancsurka? – kérdi a macskám. - -– Nem, – felelek neki, – naplót irok. Hátha egyszer valaki kiváncsi -lesz, hogy mi történt Prihoda Ancsurkával az elátkozott várban, a mikor -a boszorkány szobaleánya volt? Mit csinált ott a Prihoda Ancsurka? Vig -volt-e vagy szomoru? - -Ebből a könyvből megtudandja, hogy szomoru volt, mint Bársony, a -tengerszem tündére, a kiről éppen tegnap olvastam a lidérc-naptárban. - -Anci megcsóválta a fejét és a körmét kinyujtotta a papiros után. - -– Ugyan ki a manó lenne kiváncsi Prihoda Ancsurkára? Törődik is Prihoda -Ancsurkával valaki? Talán már az öreg Mik is elfelejtette, hogy Ancsurka -a világon van, hisz elég gondot adnak neki lakatjai. - -– Igaz, igaz, – feleltem Ancinak. – De hátha egyszer mégis kiváncsi lesz -valaki? - -Anci erre nem felelt. Lehunyta a szemét és dorombolt. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Itt az az ujság, hogy Poprád időközben kiszenvedett. Mindig csöndesebb, -csöndesebb lett, már csak alig hörgött néha. Szegény kutya nagyon -bánkódhatott, hogy az az ajtó nem nyilott föl előtte. És talán a bánat -siettette halálát. - -Reggelre kelve ott feküdt dermedten a küszöbön és már egy csöpp élet sem -volt benne. - -Behivtam Péter bácsit, a ki nagy óvatossággal vette karjába az ebet és -elvitte. - -– Neki sem volt már foga, mint nekem! – mondotta. - -És talán éppen ezért szerette olyan nagyon a Poprádot. - -Vitte, vitte, tapogatózva, csöndesen. - -– A vár alatt megásom sirját a vén szolgának, a mely annyi esztendőn át -hűségesen szolgálta a nizsderi várat. - -Erre egész nap az ablaknál ültünk Ancival, a mig végre késő délután -feltünt mélyen a vár alatt az öreg Péter bácsi alakja. A térdig érő -hóban lassan bandukolt, a vállán ásó, kapa, mögötte kis szánon a Poprád -hullája feküdt. - -A halott kutyát földiszitette Péter bátyó mindenféle ékességekkel, a -melyeknek szinét ugyan nem látta, de tapintásából azt érezte, hogy ez -valami nagyon szép lehet. - -Igy találta ki, hogy az én hajam szőke és nagyon dús, arcom pedig piros, -mint a nyiló rózsa. - -(Csoda, hogy a nyiló rózsához hasonlitott; a vakemberek tudatlanságával -sorozhatott volna egyébhez is…) - -A vak trombitás mély árkot huzott a nagy hóban. Ásott, ásott és -munkájával csak nagyon lassan haladt, mert a hó folyton hullott és a mit -kiásott az árokból, azt csakhamar megtöltötte ismét hóval a szél. - -Alkonyatra járt, mire elkészült munkájával. - -A Poprád hulláját óvatosan a gödörbe helyezte és hóval bekaparta. - -Aztán a szánnal együtt eltünt az estalkonyban… - -Éppen Ali Babát és a negyven rablót olvastam, a mely könyv a -Lidérc-naptáron kivül a nizsderi várban található volt, a mikor urnőm -szobájából hangos beszéd és sirás hallatszott. - -Csakhamar kiderült, hogy Riminszky ur jött urnőm látogatására valamelyik -földalatti folyosón. - -A földalatti folyosót urnőm kivánságára választotta. - -Urnőm ugyanis az utóbbi időben megharagudott reám és nem akarta, hogy -Riminszky ur velem találkozzon. - -Ezalatt fölvettem sárga bársonyruhámat, hajamba szalagot fontam. Hátha -mégis meglátna Riminszky ur s eszébe jutna neki engem Podolinba -visszahivni? - -De Riminszky ur nem jött ki a szobából, urnőm nem hivott be és én -magamban azt gondoltam, hogy soha-soha többé nem fogom látni az öreg Mik -fehér szakállát és a podolini klastrom-tornyocskát. - -És ezen nagyon elszomorodtam. - -Az ajtó egyszerre fölpattant és Riminszky ur kipirosodott arccal lépett -ki: - -– Jőjj, Ancsurka, – mondta, – elviszlek. - -Ancit nyomban egy kis selyemkendőbe takartam, hogy valahogyan meg ne -fázzon az uton, a mikor urnőm is kijött és igy szólt Riminszki urhoz: - -– Hagyja itt nálam Ancsurkát, Riminszky. A nélkül is majd megbolondulok -néha a gondolataimtól; legalább nem vagyok egyedül, mig a leány itt van. - -Riminszky ur habozva pillantott rám: - -– Szivesen itt hagyom, de maga az utóbbi időben nagyon szenvedélyes, -Erzsébet. - -Urnőm lesütötte a szemét és ebben a pillanatban nagyon kezdtem tőle -félni, halkan igy felelt: - -– Nem lesz neki semmi bántódása. Igérem. - -Riminszky ur még mindig habozni látszott. - -Óh, be szerettem volna fölkiáltani: - -– Vigyen el, Riminszky ur, vigyen el ebből az elátkozott várból, a -boszorkány hatalmából. - -De nem mertem egy kukkot sem szólni, mert urnőm rámpillantott hideg -szemével, a mely néha ugy fénylett, mint a meztelen kard. - -Riminszky ur vállat vont: - -– Utóvégre itt is maradhat… Nálam ugy sem tudna mit csinálni, a mióta -nincs asszony-cselédem. - -Igy szólt és megsimogatta az arcom. - -Nem hallotta meg, hogy odabenn a szivemben vadul sikoltozom, mint egy -menekvő madár… - -Megsimogatott és szokása szerint igy szólt hozzám: - -– Aztán jól viseld magad. - -Nem tudtam felelni. - -Csak némán intettem a fejemmel. - -Aztán nagyon sokáig sirtam, hogy Riminszky ur elment a várból. - -Urnőm szobájában maradt és az égboltozaton, a mely nagyon közel látszott -lenni a hegycsúcsokhoz, szikráztak a csillagok. - -A csillagokat néztem és szomoru dolgokat gondoltam magamban. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Éjfélig nem történt semmi, akkor – csaknem szokás szerint – csengetés -hallatszott; urnőm hivott. - -Megint az ágyán ült, az arca fehér és a tekintete zavarosan szegeződik -reám. - -Előtte a háromlábu asztalka a ragyogó kristályüvegekkel és pohárkákkal. - -A kristályüvegben szinte szikráztak a különböző szinü folyadékok. - -Legelsőbb azt hittem, hogy ezen az asztalkán van urnőm -boszorkánykonyhája. - -Itt büvöl, itt varázsol, itt ront, mint ahogy már a boszorkányok -szokták. - -Későbben pedig megtudtam, hogy a ragyogó edényekben igen erős pálinkák -voltak, a melyeket éjjelenkint urnőm összekeverve iszogatott. - -– Megint nem tudok aludni, – mormogta sötéten, a mikor meglátott. - -A fejére nyomta a tenyerét. - -– Néha azt hiszem, hogy megpattant valami a fejemen. Valamely idegszál, -a mely többé sohasem lesz ép. Mint mikor a telegráfdrót elszakad valahol -a hegyek között és két messzefekvő állomás, a mely eddig a drót révén -mindig egymás közelében volt, egyszerre eltávolódik egymástól… - -– Az az idegszál szakadt el a fejemben a melyen át a való élet -telegrafirozott az álmok világával. Többé nincsen átmenet a valóságból a -képzeletbe. Vagy fáj az élet, vagy pedig nem is tudok arról, hogy élek. - -– De te ezt nem érted, te béka. - -– Te nem értesz máshoz, mint szamár öreg urak fejének az elcsavarásához. - -– Szalagot kötsz a hajadba, mint egy pásztorleány, pedig itt rajtam -kivül senki sem lát. Ugyan kinek akarsz tetszeni? - -Urnőm szenvedélyesen nézett rám. - -A szemében ezer mélység sötétlett. Mintha félelmes örvények kavarogtak -volna abban a szempárban, a mely örvények elnyelik azt, a ki beléjük -néz. - -– Ülj le, – szólt, – és melegitsd a kezem. - -Egész lényében reszketett és halotthalványan nézte a kezét, a melyet -jéghideg dermedtségéből földörzsöltem. - -Mintha csodálkozott volna a kezén, mintha nem is az ő keze lett volna. - -– Ma éjjel, – suttogta csendesen, – véled álmodtam, Ancsurka. Igen -rosszat álmodtam véled. - -Eleinte zöld mezőn jártam, a hol fehér tojásokból pici libácskák, kacsák -ugrottak ki és mohón enni kezdték a zöld füvet. - -A felhők nagyon fehérek voltak és egészen közel ereszkedtek a fákhoz, a -melyek lilásszirü virágok terhe alatt reszkettek. - -Mentem, mendegéltem a mezőn. - -A libuskák száma mindig több lett, a felhők mind közelebb jöttek, – és -én nagyon könnyünek, fiatalnak éreztem magam. - -Még daloltam is álmomban egy régi dalt, a melyhez, sajnos, hiányzott a -hárfakiséret. - - - - -IX. FEJEZET. _Merre jár Riminszky?_ - -Ancsurka naplóját Riminszky Kázmér találta meg a nizsderi várban, akkor, -a midőn Ancsurka már régen nem volt ott. - -Egyszerre eltünt Ancsurka a várból. - -Hová lett, merre ment – senki sem tudta. - -A várkisasszony vállat vont, a mikor Riminszky Ancsurkáról tudakozódott. - -– Megszökött a kis pesztra, mert unatkozott. Itt nem igen voltak -mulatságok. - -Riminszky csóválta a fejét. - -– Ejnye, ejnye, a macska rugja meg, – mormogta magában. – Nem is hittem, -hogy valamikor meg fogom kérdezni, hová lett Ancsurka? - -Wart Erzsébet figyelmesen nézett Riminszky arcába. - -– Bolond dolog volna, Riminszky, ha magában mást gondolna, mint a mit -hangosan mond. - -A szemével hunyoritott és szürke szemét Riminszky arcába kapcsolta, -mintha mindent egyszerre ki akart volna olvasni a férfi lelkéből. - -– Igen bolond dolog volna, – mormogta, – ha egy szolgáló leányka olyan -nagyon érdekelné. - -Riminszky magasszáru csizmájára nézett és keservesen fölsóhajtott: - -– Kutya mája! Szerettem a macskáját. - -Erzsébet elnevette magát. - -– Hiszen ha csak macskája lett volna! Igen kedves arcocskája volt… De -hát unta magát. Hiába, elunta magát és bucsut mondott a várnak. - -Riminszky egy darabig hallgatott és magában gondolkozott. A manó tudja, -igen rossz kedve volt, de maga sem tudta, hogy miért. - -Nem is nagyon sokáig időzött Nizsderen. Hamarosan bucsuzott és gyorsan -sietett le a várból. A hó már elolvadt és a hegyek között langyos -tavaszi szelek bujkáltak. A hegyoldalak világoszöld ruhába öltözködtek -és a fenyőfák kemény burkolata alatt megmozdultak a rügyek. - -Riminszky csöndesen ügetett zsufa-lován a hegyek között. Addig soha sem -vette észre az évszakok változását. Télen rövid macskabundát hordott, -nyáron szalmakalapot tett a fejére. Hogy a hegyoldalakban a fű kiüti -fejecskéjét, az véleménye szerint a birkáknak volt jó. De Riminszky hust -evett és hozzá bort ivott. - -Most mégis meghatotta a langyos szél, a mely arcába fujt és a kis bokrok -szines rügyeikkel a legkülönösebb gondolatokat ébresztették lelkében. -Igy például arra gondolt, hogy halottak feküsznek a föld alatt, a kik -már nem látják az évszak változását. Odalenn feküsznek, mélyen a füvek -alatt és kezük összefonva. A szél elsuhan fölöttük és talán azt sem -tudják, hogy fölöttük a földön gyermekek, nők és férfiak járnak. Odalenn -a nagy csöndességben nem járnak az álmok, nem járnak a sóhajtások; se az -örömök, se a bánatok. Kavaczky se iszik már bort és Pogrányi valahol -messze, egy német temetőben csöndesen fekszik. Csupán az élőket érdekli -az, hogy ők már meghaltak s innen elmentek. - -Riminszky ur nem igen volt filozófus és a gondolatai, zsufa-lova hátán, -addig kalandoztak a földalatti állapotokon, a mig mélységesen -elszomorodott. A halált csak annyiban ismerte, mint a legtöbb ember -ismeri: meghaltak szomszédjai, ismerősei és többé nem mozogtak. Még csak -a korcsmába se ment el senki, miután a lábát kinyujtotta és a föld alól -semmi hir nem érkezett azokról, a kik ottan bekvártélyozták magukat. - -Riminszky urat is csupán annyiban érdekelte a halál, hogy juh-nyájait -nem viheti magával. - -Hogy lesz-e szolgája, háza és gazdaasszonya a másik világon, erre nem -gondolt; csak az fájt neki, hogy az árva tótleánykáról nem fog tudni -semmit. - -Utközben érte a lipovnicai barát-kolostort. - -A régi kolostor körülbelül négyszáz esztendeje őrizte a hegyek között -kanyargó országutat széles bástyáival és mogorva tornyaival. A barátok, -a kik itt laktak, éppen ugy tudták forgatni a kardot, mint az olvasót. -Egyszer a magyar hazáért verekedtek, másszor a lengyel királyok -szolgálatába szegődtek, majd, – ha nagyon fölhalmozódott a puskaporuk, – -a saját szakállukra kezdtek valami háborut a szepesi gróffal, vagy -valamelyik lengyel vajdával. A kolostorban csak akkor kezdtek unatkozni, -a mióta a pápa külön brévében megtiltotta, hogy fegyvert tartogassanak a -lipovnicai klastromban. - -A pápa még Lipovnicán is pápa. A fegyveres kamarák kiürültek és a -puskaporos hordók helyén más hordók foglaltak helyet. Ezekben a -hordókban is puskapor volt, csakhogy folyékony alakban. A lengyel és a -magyar uraságok, a kik még kétszáz esztendő előtt is hadaikkal támadtak -a barátokra, ha kincseik megszaporodtak, most sem kerülték el a zord -falakat. A kapu száz esztendő óta nyitva volt állandóan és csupán a -hagyományok iránt való kegyeletes szokásból silbakolt a kapualjban két -lipovnicai tót, hosszu lándzsájára támaszkodva. A kapu alatt a kis -fülkében a legvénebb barát olvasta a breviárumot, – mert a legvénebb -barát ismerte már mindazokat, a kik a kolostort meg szokták látogatni. - -A kapufülkéből egy csengetyü drótja vezetett a pincemester szobájába. - -Ez a csengetyüdrőt jelezte, hogy milyen kaliberü vendég érkezett a -kolostorba. - -Egyszeri csöngetés amolyan szegény vándorlólegény érkezését jelentette, -a ki hálás köszönettel öblitette le torkán az ut porát csigerrel. A -dupla csengetés már urakat jelentett, a kiknek ebédet vagy vacsorát -szoktak főzni a vendégszerető barátok. Háromszor csak a püspöknek – ha -éppen erre járt – csengetett a kapus; azonkivül Riminszky urnak, a ki -ezen a környéken a legelső földesuraság volt. Talán még az országut is -Riminszky uré volt. A barátok megbecsülték az uraságot, de tisztelték -Riminszkyben azt is, hogy a borokat szakértelemmel kezelte. - -Háromszor csenditettek most is, a mikor Riminszky ur lován bekanyarodott -a kolostor kapuján és az álmos páterek megdörzsölték a szemüket. - -– Azt hittük, hogy már sohase jön hozzánk nagyságod, – mondta a kapus -fráter alázatosan. - -A silbakok tisztelegtek – hosszu dárdájukat kétszer a kövezethez -koppantották – fönn pedig a pincemester a legrozsdásabb lakatkulcsokat -kereste elő. - -Azokat a rozsdás kulcsokat, a melyeket csupán nagy ünnepeken szoktak -használatba venni; a mely lakatok mögött olyan borok voltak, a mely -borokat még Mária Terézia ajándékozott a hazafias és jómagaviseletű -kolostornak. - -Tehát háromszor csengettek és a barátok erre a jelre valamennyien -fölébredtek. - -Mindössze öten lakták az óriási épületet, a hol egy ezred katonaság is -bátran elfért volna. Öt nagyszakállu, szótalan és komoly férfiu -gyülekezett össze az ebédlőteremben, – mert éppen délre járt az idő. - -De ha nem lett volna dél, akkor is összegyülekeztek volna, mivel sohasem -lustálkodtak akkor, ha a kolostorban háromszor csöngettek. - -A pincemester egy kis hordót guritott a bolthajtásos szobába és -tiszteletteljesen mormogta: - -– Istenben boldogult páter Szuhaj följegyzése szerint ezt a bort -Tokajban szüretelték az 1822-ik esztendőben. - -A nagyszakállu fejek erre mind bólintottak, Riminszky pedig kigombolta -macskabőr bekecsét. - -– Tokajban, – mondták csendesen. - -A sarokban egy kerekeken mozgó állvány állott – kovácsolt vasból – a -mely állvány már igen sok hordó bort tartott vaslábain. Ezen az -állványon végezték ki a hordókat a kolostor lakói már sok százesztendő -óta és ez állványról még sohasem került le addig hordó, a mig benne egy -csöppecske folyadék vala. - -A pincemester – bizonyos Hubennai volt éppen a pincemester – hatalmas -karjaival fölemelte a hordócskát és az állványra tette. - -A falon különböző csapok függtek egymás mellett. Volt ott félméteres -csap is, a melyet tizakós hordókhoz használtak, de volt olyan kicsinyke -csap is, a mely éppen csak egy kis pálinkás hordócskába illett. - -A pincemester egy ezüstcsapot vett le a szögről és hamarosan a hordóba -illesztette. - -A pincemester megeresztette a csapot és aranyszinü nedv csurgott a -hordócskából a kristálypohárba. - -A poharat áhitattal vitte az asztalfőn ülő páter Timoteuszhoz, a ki ez -idő szerint perjele volt a kolostornak. - -Nagy, mély ember volt Timoteusz atya, a szakállát, haját behavazta az -idő, de arca rózsaszinü volt, mert mindig bort ivott és nem vizet. - -A perjel kezébe vette a poharat, a világosság felé tartotta és szakértő -szemmel vizsgálta. - -A pincemester a hordóra vert ezüstlapról kibetüzte ezalatt a fölirást: - -– A Kállay-donációból… - -A perjel ajkához emelte a poharat és csendesen hörpintett belőle. -Megforgatta szájában a bort és aztán csettintett nyelvével: - -– Ez a bor az aranykorból való. A mikor kétszer szüreteltek a hegyalján, -– mondta. - -És az atyák áhitatosan néztek a hordócska felé. - -Riminszky helyeslőleg bólintott a fejével. - -– Holnap a lipovnicai tanyámról tizenkét juhot hajt be a juhászgazdám a -kolostor udvarára. - -Az atyák ismét bólintottak. - -Áhitatos csend volt, a pincemester a csöndben megtöltötte a poharakat. - -– Georgius atya, üsd föl az Aranykönyvet, a melyben boraink története -foglaltatik. Halljuk e hordócska történetét. - -Georgius atya álmatag, szőke férfiu volt, fölállt az asztaltól és midőn -visszatért, egy nagy, rézkapcsos könyvet hozott magával. - -Lapozgatott a könyvben és mialatt az atyák a bort megizlelték, csendes, -imádkozó hangon olvasni kezdte a következőket: - -– Kállay donáció. Tizenkét hordócska dupla hegyaljai asszú. - -Hajdani jó Rákóczi Ferenc idejében kuruc kapitány volt Kállay János. - -Mikor megszólalt a tárogató, menyecskefelesége nem hogy tartóztatta, de -küldte: - -– Eredj, apámuram, aztán kerülj haza épen, egészségesen. - -Mentek, mentek a magyar urak a Rákóczi táborába, mintha valami -mulatságba mennének. A legjobb ruhájukat vették föl, a legszebb -kucsmájukat nyomták a fejükbe. - -Kállay János uram gyönyörü szál legény volt. A kasmirvörös ruha -megfeszült rajta, mintha szobor volna. A fejedelem nem is engedte el -maga mellől, ott tartotta udvari vitéznek. Hogy pedig el ne unja magát -Kállay uram az udvari életben, elhozatta Tiszahátról az agarait. A -menyecske nem tudta mire vélni, hogy mit akar az ura az agarakkal. - -– Tán csak nem agárral kergeti a labancot, apámuram? – kérdé levelében -az urától. - -De hát Kállay János uram erre a levélre már nem küldött feleletet. Nem -azért, mintha nem lett volna érkezése a levéliráshoz. Csak azért nem, -mert röstelte bevallani a felesége előtt, hogy a zajgó tábori élet -helyett a vig, tétlen udvari életet választotta. - -Hónap hónap után mulott. A menyecske odalenn Tiszaháton már el sem tudta -gondolni, hogy mi történt az ő drága urával, mikor végre levelet hozott -egy vén huszár Kállay Jánostól. A levélben érzékeny bucsut vett a -kapitány Erzsikétől és megirta, hogy a fejedelem parancsára Párisba -utazik. Ki tudja, mikor kerül onnan vissza?… - -A menyecske megcsóválta a fejét: - -– Ha a fejedelem parancsolta, akkor jól parancsolta, – gondolta magában, -de azért a szive összeszorult a fájdalomtól, szomoruságtól. - -Most már nemcsak a hónapok multak, hanem az évek is. A tiszaháti vén -udvarház jegenyefái háromszor is uj ruhába öltözködtek, tél jött őszre, -tavaszra nyár. A szép Kállayné egyszer reggel a tükör előtt állva azon -vette magát észre, hogy hollóhajába ezüstszálakat rakosgatott titkon az -idő. És Jánosról most már hir sem érkezett. - -– Könnyü a nagyságos fejedelemnek türelemmel várni az uramra, – gondolta -sokszor szomoruan az árva menyecske, – de vajjon hol találjam én föl a -türelemnek a forrását? - -Az atyafiak ellátogattak hozzá és fejcsóválva vigasztalták: - -– Ha élne, már régen itthon volna… Elpusztult János valahol a nagy -idegenben. Busulhatunk érte! - -A menyecske hallgatta egy darabig az atyafiakat, de utóljára megunta -őket. - -– Busuljon az ördög! – pattant föl végül. – Elmegyek az után a -pernahajder után és hazahozom a fülénél fogva. - -Könnyü volt azt mondani, de nehezebb keresztülvinni. Páris akkortájt se -volt egy macskaugrás ide, de még két macskaugrás sem. Ha a véletlen nem -jő Kállayné segélyére, tán még ma is csak a cipellője sarkát kopogtatja -a fel s alá való sétálgatásban a kuriában. De a véletlen jó barát. Egy -vén kuruc barát került a környékre, a ki anekdotával és imádsággal -tartotta a kedvet a kuruc seregben. Elvitte a jobb karját valami bolond -golyó. Ott kellett hagynia a sereget. Hivták pedig a vén barátot fráter -Homolainak. - -Homolai fráter ne tudta volna, hol van Páris? A barátok abban az időben -többet tudtak, mint manapság a püspökök. Hisz bejárták az egész világot -hajdanában… - -Fráter Homolai odaszegődött a Kállayné szolgálatába. Csavargatta rőfös -szakállát: - -– Csak bizza rám, nemzetes asszony, előkeritjük a kapitány urat a föld -alól is. - -Egy nagy batárt fölpakkoltak. Kállayné elbucsuzott a virágzó nyárfáktól -s elindult ura keresésére. Homolai lóháton ballagott nyomába. - -Messze van Páris Tiszaháttól, de ha még olyan messzire lett volna, akkor -is odaért volna Kállayné. Odaért a nagy, idegen városba és elkezdte -keresni az urát. - -A harmadik napon Homolai fráter, mikor a keresésből hazakerült a -szállásra, azt mondta: - -– Megvan ám ő kelme! - -Kállayné fölugrott: - -– Hol van? - -A barát csóválta a fejét: - -– Egy kis baj van ám!… Ő kelme igen nagy ur lett. A francia király -gárdistája. Már magyarul is elfelejtett félig-meddig. - -Kállayné fenyegetőleg vonta össze szemöldökét - -– Majd eszébe juttatom én neki a magyar szót! – mormogta. - -Homolai csak a fejét rázta: - -– Nehéz lesz az! - -De másnap reggel elvezette a menyecskét Kállay János szállására. Aztán -hagyta egyedül menni az asszonyt előre, ő maga szépen hátul maradt. - -Hogy történt, miképp esett meg a házaspár találkozója, arról nem mesél a -régi irás, csak annyi bizonyos, hogy Kállay János uram csakhamar -otthagyta a francia király udvarát. Haza költözött Tiszahátra és késő -öregségében derülten mesélte pipaszó mellet: - -– Egyszer Párisban igy szólt hozzám Lajos király: Komám, jó volna holnap -vadászni menni… - -A mult – a huncutkodó mult – igy oszolt szét köddé az ő szemében is. - -És Kállay Jánosné sem feledkezett meg a barátról. Tizenkét hordó -asszubort küldött a lipovnicai kolostornak, ahová Homolai fráter -öregségében elvonult… - -Eddig tartott a történet. - -Georgius atya becsapta a könyvet és a pohár után nyult. - -A perjel igy szólt ünnepélyes hangon: - -– Fráter Homolai emlékezetére! - -Ivott és az atyák vele ittak. A nagy félhomályos ebédlőben halk -csengéssel szálltak vissza a poharak a diófaasztalra. - -Riminszkynek kipirosodott az arca a pompás italtól. - -– Tiz öl fát hoznak holnap az erdőmből a kolostor udvarába – mondta. - -Az aranykorból való asszu, a mely szinte csengve ereszkedett belé a -finom kristálypoharakba, mintha folyékony érc lenne, hamarosan megtette -hatását. Az álmos, mozdulatlan atyák lassan kihuzogatták mind a két -kezüket a bő szőrcsuhából, sőt egyik-másik mezitelen karjával az -asztalra könyökölt. - -Riminszky nagy fejét lehajtotta és komor arccal nézte a bort. Igen rossz -gondolatok kergetőztek a fejében. Mindenféle asszonyok árnyékai szálltak -keresztül kristálytiszta boron. Mindig más és más figurák. - -És akkor, a midőn páter Georgius, az ábrándos, egy sötét -diófaszekrényből karhosszuságu fuvó hangszert vett elő, a melybe -csendesen belefujt, Riminszky az asztalra hajtotta a fejét. - -De az atyák többsége sem igen maradt nyugodtan, a midőn ez a hangszer -megszólalt. A nagy, kemény koponyák koppantak a diófán, a kezek ökölbe -szorultak és a pincemester fráter olyan mélyen nyomta a csapot a -hordócskába, hogy ez szinte feljajdult belé. - -Georgius egy Rákóczi-korból itt maradott tárogatót fuvott. És a falak -visszhangozták a tárogató hangját. - -– Rákóczi járt erre, – mondotta egy nagyszakállu vén barát. - -A hangszer még azon időkből való volt, a mely időben Rákóczi Ferenc járt -erre. - -Erre járt volt és a hangszert itt felejtette. - -Egy zivataros téli éjjelen történt, hogy Rákóczi Ferenc, Magyarország és -Erdély nagyfejedelme kopogtatott a határszéli kolostor kapuján. - -A vándorlónak a vendégszerető barátok kaput nyitottak és midőn a -vándorló sarkantyus csizmáit elnyujtotta a tüz mellett, a barátok ilyen -kérdéssel fordultak hozzá: - -– Mondd, vándor, merről jösz? Lengyelországból vagy Magyarországból? - -– Magyarföldről, – felelt a vándor. - -– Mi hir magyarföldön? Lesz-e szabadság, él-e még Rákóczi? - -– A szabadság meghalt és vele hal Rákóczi! – felelt a vándorló. - -A barátok megcsóválták a fejüket. - -– Ugyan honnan tudnád te azt, szegény vándorló? A szabadság él és -Rákóczi Ferenc még mindig uralkodik Magyar- és Erdélyországokban. - -A vándorló erre elnevette magát. - -– A bujdosó, a ki itt előttetek ül, senki más, mint Rákóczi Ferenc. - -A derék barátok persze nem nagyon adtak hitelt ennek a beszédnek. - -Igen csóválgatták a fejüket, a mig az éjjel folyamán megérkezett a -fejedelem kisérete, néhány válogatott kuruc vitéz, a kik menekülésközben -valahol Késmárk táján verekedtek labanc-katonákkal. - -Csupa párducbőrkacagányos, sárgacsizmás vitéz, a kiknek vékony kis -bajuszuk hetykén fel volt pederve és a szemük sötéten lobogott. - -A vitézek között volt egy olyan is, a melyik a fuvószerszámot kezelte. - -Ez keresztbevetett lábbal a földre ült a medvebőr-kanapé mellett, a -melyen a fejedelem hevert és halkan fujdogálni kezdte… - -Valami véletlen folytán a fuvó-hangszer ott maradott a kolostorban, a -mikor az éji vendégek hajnalhasadáskor tovább mentek. - -Rákóczi Ferenc hálából évek mulva egy szekér bort küldött a -vendégszerető barátoknak hegyaljai pincéjéből, a mely bort a barátok -békésen elfogyasztottak. - -Azonkivül mindig akadt valaki, a ki a régi szerszámot meg tudta -szólaltatni, hol egy fráter, hol egy páter, – a tárogatón kivül másféle -zenét nem igen hallottak a lipovnicai kolostorban. - -Most is azt fujta a szőke szakállu barát és már mint ilyenkor szokás, a -kezek ökölbe szorultak, az arcok kipirultak és a szemek felragyogtak. - -– Más világ van, – sóhajtott a perjel. – Hagyj föl a muzsikával. - -Riminszky, a ki eddig nem igen avatkozott a dologba, most öklével az -asztalra csapott: - -– Tiz akó bort küldök a kolostornak, mert, becsületemre, megérdemlitek. - -A legöregebb fráter – volt valami kilencvenesztendős – ilyen alkalmakkor -el szokta hagyni a kapufülkét. Ugyan, csak nem jut eszébe a szepesi -püspöknek éppen erre járni? - -Ott ült az öreg és reszkető fejjel bólongatott a melódiákra, a melyek az -ölesvastagságu falak között felhangzottak. A poharat sem vetette meg -ezenközben s egyszer Riminszky ur füléig hajolva igy talált szólani: - -– Mi ugyan csupán Istennek egyszerü szolgái vagyunk itt Lipovnicán, de -az országut erre elviszen és mindent tudunk, a mi a környéken történik. - -– Mi történik, tisztelendő testvér? – kérdezte Riminszky. - -A vén fráter öreg szemével hamiskásan hunyoritott. - -– No, a nizsderi várban is történik néha valami! Ha nem csal -horoszkópom, lovad éppen a nizsderi magaslatokról érkezett ide veled… - -Riminszky ur, – mert hiszen nem tagadhatta, – beleegyezőleg bólintott. - -– A napokban, – folytatta a vén barát, – a régi kalitkából egy madárka -röppent ki. Erre járt Lipovnica felé, a midőn a kolostorban éppen Ave -Máriát harangoztak. Egy kis madárka jött Nizsder felől és az országut -néptelen és elhagyott volt. - -Riminszky visszafojtott lélekzettel hallgatott. - -A vén barát megnedvesitette öreg ajkát. A bornak egy részét bizony már -csupán nyelvével kellett összeszedegetni ajkai körül, a hová az kifolyt. - -Csettintett a nyelvével s igy folytatta: - -– A kapu alatt éppen Fintor a podolini susztermester melegitette belső -részeit, mert megfázott a hosszu utban. Ott kocintgattam vele e szent -kolostor nevében, a mikor a madárka az országuton közeledett. Sárga -vászonruha volt rajta és uszályát fölemelte kezével, a mint sietve -lépegetett. - -– Nos? – kérdezte Riminszky és eltolta a poharát. - -– Erre jött és megállott a kolostor előtt. Mint mikor a lengyel urak -hushagyó keddjén bolondos ruhákba öltözködve szánkáznak vagy lovagolnak -errefelé, olyanféle maskurája volt a leányzónak, még mondtam is neki: -hushagyó messze van, galambom. - -Riminszky türelmetlenül intett: - -– Mindegy az. - -– Fehér, lisztes paróka a fején, a lábán aranysarku cipő. Szuhinka, a -lőcsei gyolcsos, a ki éppen itt etetett a kolostor előtt, ugy -rámeresztette a szemét, hogy szinte kipottyant a szeme. Mert különben -igen takaros fehércseléd volt. - -– Mindegy az, – türelmetlenkedett Riminszky. - -De észrevette, hogy bolondot mondott, azért hozzátette: - -– Azaz, hogy nem egészen mindegy. Meséld tovább, fráter, merre ment az -aranycipős kisasszony? - -– Bizony az nem messzire ment, csak a kőpadig, a mely a kolostor előtt -van, ott fáradtan leroskadt, mintha messzi utról jött volna. Szuhinka -uram nyomban beszélgetésbe eredt vele, magam is oda-odafigyeltem, mert -más gondom nem igen volt akkor. - -– Honnan jösz? – kérdezte Szuhinka uram a maskarás kisasszonytól. - -– Szolgálatban voltam idáig, de az urnőm elkergetett. - -Szuhinka uram csóválta a fejét. - -– Ejnye, ejnye, hát aztán ebben a ruhában szolgáltál? - -– Ebben, – felelt a kisasszonyka. – Mert az urnőm igy szerette. - -– Hát mostan hová mégy? – kérdezte Szuhinka. - -– Toporcra mennék, mert ott van egy öreg néném. - -– Hát akkor ülj föl a szekeremre, éppen arra megyek. - -– Nem sokára el is indultak. Szuhinka uram a kisasszonykára teritett egy -vastag pokrócot, aztán elmentek. Sokáig nevettem magamban, hogy -aranysarku cipőben volt szolgálatban a kisasszony. - -Riminszky elgondolkozott. - -– Ismerem azt a fránya Szuhinkát, – mormogta, – szép leánynak, -menyecskének mindig szivesen ad helyet a szekerén. - -Nem igen izlett neki a bor többé, a tárogatót se hallgatta már szivesen, -csakhamar elbucsuzott a vendégszerető kolostortól és lovára ült. - -Lipovnicáról Cservenka felé vette az utját. - -Ott a falusi csárdában hallotta, hogy a Szuhinka vásáros szekere erre -járt és a szekeren ott ült a pokrócba burkolt leány. Szuhinka szokás -szerint megpihent a korcsmában és vöröshagymát evett, hozzá pálinkát -ivott. - -Mizsonyai Pál, a korcsmáros észrevette a leányt a szekéren. - -– Szép portékát árulnak a krakkói vásáron, – mondta évődve. – Nagyon -ügyes emberek az ottani mézeskalácsosok, hogy ilyen helyre babákat -csinálnak. - -Szuhinka uram vállat vont és nem igen felelt. - -Mizsonyai tovább évődött. - -– Csak arra vagyok kiváncsi, hogy kinek vette Szuhinka uram ezt a -kékszemü mézesbabát. Magának-e, vagy másnak? - -Szuhinka lustán vállat vont. - -– Nekem van otthon feleségem. Mit csinálnék a mézesbabával? - -Látszott rajta, hogy igen nagyon sajnálja, hogy otthon felesége van. - -Riminszkyt lehangolták a Cservenkán hallott hirek. A macska tudja, -miért, legjoban azt szerette volna hallani, hogy a lőcsei gyolcsos -eltörte közben a lábát. - -Estére érkeztek Primókára, a mint Riminszky később megtudta. Szuhinka -mindenáron tovább akart utazni, mert holdvilágos éjszaka volt, de -fölhagyott szándékával, a mikor meghallotta, hogy a napokban erre felé -látták csavarogni Jánosikot, a havasi rablót. - -– No, akkor itt maradunk, – dörmögte a leánynak, – mert se a portékámat, -se téged nem szivesen adlak a Jánosik fogára. - -A leányka a korcsmáros feleségével aludt, mig Szuhinka uram a szekerén -maradt és szokása szerint egész éjjel fűtyülgetett. Mondják, hogy -álmában éppen ugy fütyült, mint ébren. Igy nem igen lehetett sohasem -tudni, hogy mikor alszik az élelmes kalmár. - -Hajnalban már utra keltek. A nagy szekér tovagurult a primókai mély -hegyi uton. - -A vizsnyai vendégfogadóban, a mely körül három országut keresztezi -egymást, délfelé érkezett Szuhinka uram a szekerével. Éppen egy csomó -lengyel és szepesi gyolcsos tanyázott az ivóban. Vásárokról jöttek, -vásárokra mentek: nagy volt a kedvük, a pohár feneke sürün kopogott az -ivó asztalán. - -Szuhinkának nagyon megörültek. - -A lőcsei gyolcsosnak mindig volt valami vidám tréfa, pajkos bolondság a -tüszőjében. Ancsurkát a szekéren hagyta a nagy vasládák között és -meghagyta neki, ha egy tejszemü embert lát a szekér körül ólálkodni, -akkor lármát csapjon, mert a tejszemü ember senki más, mint a hires -Jánosik, vásárosok fosztogatója. - -Mi történt, mi nem történt az ivóban, azt nem igen kell hosszadalmasan -elmondani. A lengyel és szepesi gyolcsosok nagyon megörültek egymásnak. -Ölelkeztek, csókolóztak és iddogáltak. Özvegy Susákné, a fogadó -tulajdonosa egy öles termetü asszonyság, egymásután hordta ki az ivóból -a végképpen elázott vendégeket. A szinben szalma volt a földre szórva, -odafektette az ital legyőzöttjeit. A legutolsók között volt Szuhinka -uram is. - -Midőn egy-két óra mulva magához tért, a szekerét megtalálta, de a -szekérről hiányzott az aranycipős kisasszonyka. - -Riminszky izgatottan hallgatta a történetet: - -– Nos, elment magától, vagy elvitte valaki? Mit gondolsz Susákné? - -Susákné a Riminszky arcába nézett: - -– Én eddig nem gondoltam semmit. De most már azt gondolom, hogy a ki -után ilyen nagyságos ur tudakozódik, mint te vagy Riminszky ur, annak -bizvást lehet aranyból a cipellője sarka. - -– Ne bolondozz – felelt csendesen Riminszky. – Öreg legény vagyok már. -Tisztára annyi az egész, hogy megigértem valakinek, hogy nem hagyom el -ezt az árva gyereket… Gondolkozz, Susákné, nem bánod meg, hogy hová -lehetett az a kisasszonyka? - -A termetes asszonyság összeráncolta a homlokát. - -– Sok ember megfordult itt. Honnan a manóból tudnám én valamennyinek a -szándékát? Egyik jó szándékkal van, a másik rossz szándékkal. Még az is -meglehet, hogy valaki ellopta a kisasszonyt. Igen értékes kék szeme -volt, a mint egy pillanatra láttam. Legalább is annyit ér a szeme, -mintha rubintból lett volna. - -Riminszky rosszkedvüen hallgatta ezt a beszédet. - -Estére, a mikor Podolinba ért, már olyan haragos volt, hogy kezében -maradt a szobájának a kilincse, a midőn oda benyitott. - -Az öreg Mik, a ki gazdája körül forgolódott, felemelte a földről az -eltört kilincset és megnyugtatólag mondta: - -– Nem baj az, nemzetes uram. Reggelre ujra a helyén lesz a kilincs. Még -pedig olyanformán lesz a helyén, hogy onnan többé le nem törheted. - -Riminszky a medvebőrre dobta magát és valami különös ellágyulással nézte -az öreg szolgát, a ki csizmájába kapaszkodott. - -– Tudod-e, mi történt, öreg Mik? Nyisd ki a füled, öreg! Ellopták a kis -Ancsurkát. - -Mik eleresztette a csizmát és a szája tátva maradt. - -– Kinek kellett a mi Ancsurkánk? – kérdezte nagy megilletődéssel. – -Ugyan kinek fájt rá a foga? - -– Mit tudom én, – dörmögte Riminszky. – Csak annyi bizonyos, hogy nyoma -veszett… Öreg Mik, kedves szolgám, tudnál-e lóra ülni, mint hajdanában? - -– Hogyne, uram, hogyne. - -– Ülj hát lóra. Az éjjel holdvilágos, el nem tévesztheted az utat. -Nyargalj Toporcra és keresd fel az öreg Marczinkánét. Ha nála nincsen -Ancsurka, akkor már sehol sincs. Akkor már elveszett. Örökre. Elvitte -magával valamely lengyel gyolcsos, vagy ellopták a vándorlók. Valaki -magával hurcolta, mert hisz szép volt a szeme. - -Az öreg Mik mély felindulással bólongatott fejével: - -– Hallottam magam is valamikor, hogy szép leányokat szokásos ellopni, -elhurcolni idegen országokba, a hol eladják őket. Némelyikért annyi kiló -aranyat adnak, a mennyit nyom. Vajjon ez történt volna a mi -Ancsurkánkkal is? - -– Ülj lóra, Mik, és járj gyorsan. Köss sarkantyut a csizmádra, hever -elég rozsdás sarkantyu a kamarában. - -Az öreg Miknek már nem kellett ismételni a parancsot… - -* - -Hajnalodott, a mikor lódobogás hallatszott lenn a piacon. - -Riminszky ur nem igen aludt, gyorsan az ablakhoz lépett és felnyitotta -azt. A holdvilágos térségen nyargalva jött a fehérszakállu Mik és -mögötte a nyeregben ott ült Ancsurka. Hosszu uszályos ruhája lobogott -utána és aranyos cipőjén megreszketett a holdsugár. - -Riminszky ur a következő percben odalenn volt az utcán. Két karjával -leemelte Ancsurkát a nyeregből. Szólni nem igen tudott mindjárt. Csak -nézte a leány fehér arcát, tündöklő szemét. - -Az öreg Mik a földre zörrent és nagy komolysággal jelentette: - -– A kisasszonyt Toporcon megtaláltam és legjobbnak tartottam mindjárt -magammal hozni. - -Riminszky ur hálásan veregette meg az öreg Mik hátát. - -– Derék ember vagy Mik. Mondd, mivel jutalmazzam meg hüségedet? – -kérdezte Riminszky ur. - -Mik a csizmája orrára nézett, mintha attól kérne tanácsot. Aztán -csendesen mondotta: - -– A zárak és lakatok a házban mind a régiek. Ideje volna már ujakkal -felcserélni a régi holmikat. - -– Cseréld fel, öreg Mik, annyiszor cseréld, a hányszor akarod. - -– Köszönöm uram, – felelt a vén szolga. - -– Jer, Ancsurka, jer, – szólt Riminszky a leányhoz. – Többé soha sem -engedlek el magamtól. - -Felvitte az emeletre és ott a legnagyobb székbe leültette, a mely -széknek piros bársonyból volt az ülése és a lábai aranyozott -oroszlánkarmokban végződtek s a legenda szerint eddig benne csupán -lengyel vojvodák ültek, nem pedig elveszett és megtalált tót leánykák. - -– Ülj itt Ancsurka és ha kedved tartja, soha se is kelj föl innen. Annyi -szolgálóleányod lesz, a hány ujjad van és mindnek te parancsolhatsz. - -Ancsurka tágranyitott szemmel hallgatott. - -– Selyemből, bársonyból lesz a ruhád és szinaranyból a papucsod. Mindent -megkapsz, a mit szád, szemed kiván. Csak itt kell maradnod mindig. - -Ancsurka azt hitte, hogy álmodik. Lehajtotta a fejét és titkon megcsipte -a karját. Ébren volt, valóság mindaz, a mit hallott… - -Későbben Riminszky ur még azt is megkérdezte, hogy hová lett Ancsurka a -gyolcsos szekérről. - -– Eluntam várni a gazdát, – felelt egyszerüen Ancsurka – és gyalog -folytattam utamat Toporc felé. - -– És nem bántott senki utközben? - -– Bántani nem bántottak. Csak az emberek olyan furcsán néztek reám, mint -egy kisértetre. A falusi gyerekek utánam szaladtak, a kutyák megugattak. -Marczinkáné egy darabig nem akart beengedni a házába. Be furcsa maskara -vagy, – mondogatta mindig. Pedig nekem nagyon tetszett a ruhám. - -Még mindig az a sárga bársony lovaglóruha volt rajta, a melyet a -nizsderi várban viselt. Riminszky ur hallgatva nézte és nagyon -kimelegedett. A következő percben lehajolt és megcsókolta az Ancsurka -kezét. - -A mire Ancsurkának vérvörös lett az arca. - - - - -X. FEJEZET. _A kisértet megjelen._ - -A ki Podolinban azelőtt ismerte a Riminszky-házat, ugyancsak -elbámulhatott, ha utja véletlenül rövid időn belül arra vitte és az ódon -háznak nyomát kereste. - -Mintha mindenestül elnyelte volna a föld a vén portát, a hol hajdanában -a „vajdák“ laktak, ivással és egyéb nemes időtöltéssel várakozván az -időre, a mig vagy itt e földön, vagy a másik világon visszanyerik vajdai -méltóságukat. Mert a vajdaság bizonyos volt. Az egyik Riminszky – -valamikor – sok pénzt költött arra, hogy valami lázadás-félét csináljon -odaát Lengyelországban. A lázadást vérbe fojtották, némely -békétlenkedőket fölakasztottak… Riminszky állitólag igy szólott volna -akkor: - -– Nem baj, barátaim. A másvilágon folytatjuk a háborut. Odaát talán -győzedelmeskedik az igazság. - -Megnyugodtak-e ebben azok, a kik nyakukban hurokkal lépték át a -másvilági ösvényt, – nem tudatik. A legendák rendesen elhanyagolják az -efféle részlet-dolgokat. - -Tehát a vajdák régi tanyáját elnyelte a föld és helyébe egy mosolygó, -vidám házikót épitettek szorgalmas kezek. Azaz talán a falak -megmaradtak, csak a régi szinüket váltották föl mással. Azelőtt komor -zöldek voltak, most rózsaszinüek lettek. A tetőről leverték a mohos -zsindelyt és helyébe tarka, sokszinü zsindelyt raktak. Az uj kapun -rézkilincs ragyogott, a melyet egy görbelábu öreg ember sürün -fényesitett. És az ablakokból a zordon vasrácsok helyett vidámságot -jelentő világos függönyök nevettek ki. - -A mig az ódon ház igy megifjodott, Riminszky ur se maradt tétlenül. - -Elutazott Podolinból és mikor visszajött, a szomszédjai is alig ismerték -meg. A haja megfeketedett, a bajusza gácsérformáju lett és az arca -piros, mint a rózsa. - -– Ördöngős Riminszkyje – mondogatták a podoliniak. – Néhány esztendőt -eltett annak idején az ifjuságából, hogy elővehesse, ha szüksége lesz -rá. - -Hová tette Riminszky az ifju esztendőket és honnan vette olyan hirtelen -elő, arra talán a naiv podoliniakon kivül mindenki tudott volna felelni. -Valamely ügyes borbély officinájából vette elő a megtakaritott -ifjuságot. - -Midőn Ancsurka látogatására ment Lőcsére, a hol egy egész házat bérelt -ki a leánynak és öreg nénikéjének, a honnan majd illendő módon -elhozhassa feleségének, négy fehér lovat fogatott a kocsijába és a bakra -zsinóros, kardos huszár ült. - -– A püspök se járhat másképpen, pedig a püspöknek talán még Riminszkynél -is több báránya van – mondták a podoliniak. - -Mire Fintor uram, a sánta suszter nyomban megfelelt: - -– A püspöknek lehet több báránya, de nem mindegyik báránynak van gyapja. - -A mi bizony igaz lehet, tekintve a szegény szepesi egyházmegyét. - -Riminszky szakitott az európai viselettel. Szárnyas kabátban, -kürtőkalapban, lakktopánkában mindenkit láthat Ancsurka. De ugyan van-e -Lőcsén olyan valaki, a ki zöld szattyáncsizmát hord a lábán és minden -lépésénél finoman muzsikál az ezüstsarkantyu? De még zöld mentét, -aranynyal gazdagon kihányva, kócsagtollas föveget se hord minden ember. - -A mikor üveges hintóján végigrobogott a kis falukon, a tótok lekapták a -kalapjukat. Azt hitték, hogy maga a király jár közöttük, vagy legalább -is annak a helytartója. - -A kik ismerősebbek voltak a dolgokkal, szájukkal csettintve magyarázták: - -– Nem született még olyan tót leány a világon, mint Prihoda Anna. A Szüz -Mária vigyázott reá a bölcsőjében, az vezette a kezénél fogva későbben -is. Azért nem volt szüksége Prihoda Annának az édesanyjára. Mária azt -mondta neki: „Eregy pihenni te szegény tótasszony, eleget dolgoztál, -kapáltál már; majd én vigyázok az árvádra.“ És a kire Mária vigyáz, -Riminszkyhez adja feleségül. - -Mások nem ebből a szempontból fogták fel a dolgot. - -– Bolond ez a Riminszky, az Isten elvette az eszét. Minek neki Prihoda -Anna? Egy egész vármegye minden szép leánya a felesége lehetett volna, ő -pedig kiválaszt magának egyet. Majd megunja, majd eldobja… A legszebb -bocskorból is rongy lesz valamikor. Hogyan vesz akkor Riminszky uj -bocskort? - -De hát ezek a beszédek nem jutottak a Riminszky fülébe. Járta üveges -hintóján Lőcse és Podolin között az országutat. A mezőkön mindenütt -sárga virág nyilott, a réteken sárgaszoknyás tót leányok dolgoztak. -Össze lehetett téveszteni a tót leányokat a virágokkal. - -A lőcseiek is nagyon büszkék voltak, hogy olyan igen nagy ur éppen az ő -városukat választja ki, hogy onnan asszonyt vigyen. Hiába, jó izlése van -annak a Riminszkynek. Tudja, hogy a lőcsei leányok mind szépek, -dolgosak, erkölcsösek. Hogyha a három tulajdonság közül csak egyik is -ráragad a kis menyasszonyra, – már pedig valamelyik csak ráragad, hisz -az odavaló levegőt szivja, meg a vizet issza – Riminszky akkor is boldog -ember lehet. - -Az üveges batár soha sem jött üresen. A hintó mögé terjedelmes láda volt -csatolva és a ládában mindig akadt valami ajándék Ancsurkának meg -Marczinkánénak. A legszebb ruhákat Ancsurka viselte Lőcsén, a legdrágább -kalapjai neki voltak, selyem, bársony, brokát annyi hevert a szobájában, -hogy akár boltot rendezhetett volna be belőle. De több esze volt, hogy -boltot rendezett be volna, egész nap azon töprengett Marczinkánéval, -hogy mit varrjanak ők abból a sok drága kelméből? Később erről is -gondoskodott Riminszky ur – mintha csak az Ancsurka gondolatát találta -volna ki – három varrónőt beállitott a lőcsei házba, azok aztán -reggeltől estig egyebet sem tettek, mint varrták, varrták a sok drága -kelmét. A varrónők nem fáradtak el, de a kelme sem fogyott el soha. Még -az öreg Marczinkánénak is olyan ruhát varrtak a varrónők, hogy a mikor a -jó asszony először felvette, meg se mert benne mozdulni. Egész nap a -karosszékben ült – ülhetett, mert egyéb dolga nem volt – és nagyokat -sóhajtott: - -– Istenkém, Istenkém, ki hitte volna? Az egyik Riminszky bocskorokat -vett, a másik selyemruhákat. Hát olyan szép vagyok én? Hittem volna -valaha, hogy olyan szép vagyok? - -Riminszky – nagyon megszelidült ez a haragos, komor férfiu – -megsimogatta a vénasszonyka kezét: - -– Nagyon szép vagy, nénike! Meglátod, még férjhez is adlak. Csak várj -sorodra, egyszer majd férjhez adlak. - -Marczinkáné nevetett: - -– Lehet, lehetséges… Hiszen ha Toporcon ebben a selyemben, bársonyban -meglátnának, mindjárt akadna három kérőm is. - -Majd elgondolkozva tette hozzá: - -– De lehet, hogy négy is akadna… - -Ancsurka megsimogatta a néni arcát: - -– Talán öt kérőd is akadna nénike. De azért már ne menj férjhez. - -Riminszky ur a diványon ülve, igen nagyokat nevetett ezeken a -bolondságokon. Szivből, igazán nevetett, mintha csiklandozta volna az -Ancsurka hangja. - -Történt, hogy Riminszky Lőcséről jövet, késő éjszaka érkezett a podolini -határba. A négy fehér ló vigan szántotta az országutat; a huszár a -bakon, Riminszky a hintóban csendesen bóbiskolt. - -A mikor a város széléhez értek, a hol hajdanában kapu volt, most pedig -rombadőlt bástyák álltak nagy szomoruságban, a lovak hirtelen -meghőköltek, a vén kocsis káromkodva rántotta vissza a gyeplőt. - -Riminszky megdörzsölte a szemét. - -A mezőn – a Poprád irányába – fehér árnyék imbolygott tova. - -– Mi az? – kiáltott nyugtalankodva Riminszky. - -A kocsis – régifajt ember volt – megsodorta a bajuszát és kedvetlenül -dörmögött: - -– Valami lelket láttak a lovak. - -Az ostorával a mezők felé mutatott: - -– Ahun megy ni. A füzesek alatt. - -Ekkor Riminszky is látta a fehér, imbolygó árnyékot a folyó felé -haladni, mintha hosszu köntösü szellemalak lett volna – a köntös ködből -és felhőből – és öleseket lépett. - -– A macskába! – dörmögött Riminszky. – Hát ez megint miféle babonaság? - -Nem igen volt ideje feleletet adni a kérdésre. A négy ló tovaragadta és -csakhamar hazáig vitte. - -A rózsaszinü vidám házikó előtt félig öltözötten, nagy felidulás -közepette állott az öreg Mik és a városi bakteroknak magyarázott éppen -valamit, a kik lámpásaikat lóbálták. - -Riminszky kiugrott a hintóból. - -– Kezét csókolom, nemes nagy uram, – kiáltott az öreg Mik lelkendezve. – -Csak egy perccel előbb kellett volna jönni… - -Riminszkynek megborzongott a háta. - -– Nos? – kérdezte tétovázva. - -– Alig egy perccel előbb, – folytatta az öreg szolga, – a kapun bejött -valaki, bár a lakat és a zár érintetlen volt. Bejárta a házat, végigment -a szobákon. Csupán arra ébredtem fel, hogy lépések kopognak az emeleten, -a mely lépések senkié. Kapom a lámpást és egy vasrudat, – no mert -zsiványokra gyanakodtam, – s a lépcsőn megtántorodtam, mert egy -fehérruhás nőszemély a mellembe vágott. Kiáltásomra ide gyültek ezek a -jó emberek. - -Klein Márton éjjeli őr megerősítette az öreg Mik szavait. - -– Éppen a piacon álldogáltunk, az óra egyet ütött, a kapu csendesen -felnyilt és fehér árnyék suhant ki a házból. Társammal, Gavra Pállal, az -árnyék után siettünk, de miután lépése nem kopogott a kövezeten, jobbnak -véltük visszamaradni. - -Riminszky – nem igen volt valami félős ember – nyugtalanul nézett körül: - -– Részegek vagytok, emberek? – kérdezte, de csupán a maga -megnyugtatására. - -Az öreg Mik némán csóválta a fejét, a mig Klein Pál éjjeli őr butykosa -nyakát megcsavarva, azt a föld felé forditotta. - -– Száraz, uram, mint a „Jánosik kutja“! - -– Mert benned van, huncut, – szólt Riminszky. - -Az éjjeli őr tisztelgett alabárdjával: - -– Bennem sincs, jó uram. Szagold meg, légy szives. - -Kinyitotta a száját, Riminszky odadugta az orrát. Majd megcsóválta a -fejét: - -– Hm, – dünnyögte, – ugy vélem, még ma nem ittál pálinkát. - -Riminszky fölment a szobájába. A sötétes folyosón fázósan nézett körül. - -– Vajjon mit akart itt? – dünnyögte magában. - -Alig hogy elaludt, nyomban felköltötte az öreg Mik. - -Lovas ember hozott sürgős levelet Riminszkynek. Riminszky felnyitotta a -levelet, aztán hátrahőkölt. Megdörzsölte a szemét és ujra a levélbe -nézett. - -Azt a levelet Komárominé, a nizsderi „várnagy“ irta. Röviden tudósitotta -benne Riminszkyt, hogy a nizsderi várur meghalt. Ha a temetésén ott akar -lenni, akkor jöjjön nyomban. - -– Tehát ő volt a kisértet! – kiáltotta Riminszky. – Még ki sem hült, már -elindult kóborló utjára! - -Nyomban felöltözött és elindult Nizsderre. - -Bezzeg máskor vidáman, jókedvüen szokta megtenni ezt az utat, most a -hideg lelte egész uton. Az üveges hintó vitte a kis tót faluba és a -lakosok lekapták a kalapjukat a megye legelső földesurasága előtt. - -A lipovnicai kolostornak valamennyi harangja szólott, a mikor Riminszky -éppen elhaladt a kolostor előtt. - -– Ez már a nizsderi halottnak szól, – gondolta magában Riminszky. - -Megállitotta a kocsit és a hintóhoz intette a kapuban gunnyasztó vén -frátert. - -– Nos, mit mondanak? Mi baja volt a halottnak? – kérdezte. - -A kapusfráter vállat vont. - -– Még eddig a kivel beszéltem, mind azt mondta, hogy beteg sem volt és a -koporsót máris elhozatta Krakkóból. Nagy márványkoporsót hozatott, a -melyet tizenkét ló vonszolt ide. A képfaragók három hétig kalapáltak a -várudvarban, bevésték a szokásos betüket, figurákat, képeket. Ő meg -hallgatta azt a kalapálást. Mikor mindennel elkészültek, elküldött a -várból mindenkit, csupán csak Pétert, a vak zenészt türte meg maga -mellett. - -Péter három nap mulva megkonditotta a lélekharangot a toronyban, ekkor -már mindnyájan tudtuk, hogy halott van a nizsderi várban. - -Riminszkynek valami viz nedvesitette meg a szemét. - -– Szegény! Tehát önkezével vetett véget életének? - -A fráter a vállát vonogatta: - -– Ki tudná azt bizonyosan? Hiszen ismered uram a dörgést: nem igen -eresztenek senkit sem a várba. Rocskay Teofil doktor járt ott csupán. Az -a hóbortos se mondott többet: - -– Örökké nem élhet senki. - -Hát már most hogyan lehet ebből kiokosodni? - -– Hát te mit gondolsz magadban, tisztelendő testvér? - -– Én azt gondolom, hogy délután nagy temetésünk lesz, persze a kolostor -rendezi a temetést és utána nagy tort rendelt a halott. - -Riminszky a várnak kanyarodott. A vár épen olyannak látszott a völgyből, -mint máskor. A bástyákon sohasem mutatkozott senki akkoriban sem. A nagy -kapu kinyilott és Riminszky hintaja döngve gördült be az udvarra. - -Az udvar sarkában már összegyülekeztek a falusiak. Ott álltak reggel -óta, hogy semmit se mulaszszanak el a szertartásból. - -Özvegy Komárominé zokogva csókolt kezet Riminszkynek: - -– Ki hitte volna, nagyságos uram? - -– Szeretném látni a halottat, – szólt türelmetlenül a férfi. - -Az udvar sötét hátteréből halk zsolozsma hallatszott. A lipovnicai -barátok litániáztak ott a kegyuraság felett. Szálas gyertyák, fáklyák -világitották meg a kápolnát, de ha háromszor ennyi lett volna, akkor sem -lett volna elég világos a földalatti terem. A barátok sürü rácscsal -elkeritett részben, csinos bársonyszékeken foglaltak helyet. Félig -ébren, félig szundikálva mormogták az imát. A kápolnában senki sem volt. - -Riminszkynek halkan megpendült a sarkantyuja, a mikor lassu léptekkel a -középen álló koporsó felé közeledett. - -És erre a sarkantyupendülésre mintha valami halk fuvalat meglobogtatta -volna a gyertyákat és meglebbentette volna a szemfödőt. - -Hatalmas márvány-szárkofágban feküdt a nizsderi várur. - -Sokkal magasabban feküdt, semhogy valaki elérhette volna. Riminszky -felágaskodott és figyelmesen végignézte skarlátpiros középkori -öltözetben fekvő halottját. Finoman sodrott aranypáncél volt a melle -felett és hosszu egyenes kard, hüvely nélkül feküdt mellette. (Nem is -volna rossz, hogy ha hirtelen fölébredne és szétütne a koporsó körül a -pallossal!) Tollas, aranyozott sisak a fején és hosszu sarkantyus -szattyán-topánka a lábán. Ugy feküdt ott, mint egy középkori ifju -király. Az arca semmit sem változott halálában, csak mintha valami -kemény, szigoru vonás rajzolódott volna az ajka mellé. - -– És a halottat senki sem őrzi? – kérdezte Riminszky halkan özvegy -Komárominétól. – Fegyveres testőröket kellett volna ideállitani, a hogy -az dukál. A halottakra vigyázni szokás. Nem azért, mintha éppen -elszöknének – habár már előfordult az is. - -– Az első éjszaka – felelt suttogva Komárominé, – két nizsderi legényt -állitott ide, meg egy vén embert, a ki a legényekre vigyáz. Éjfélkor -valamennyien elszöktek, mert az egyik bolond fejjel azt mondta, hogy a -halott felnyitotta a szemét és parancsolóan pillantott az ajtó felé. -Reggelig nem is nagyon merészelt senki belépni a kápolnába. -Főtisztelendő Timóteusz atya volt az első, a ki szentelt vizzel a -kezében, ide belépett. És Timóteusz atya is megcsóválta a fejét. - -– Siessünk a temetéssel, – ajánlotta az atya, – mert a halott -visszakivánkozik a földre. - -Riminszky félfüllel hallgatta ezt a babonás asszonyi beszédet. -Körüljárta háromszor-négyszer a szárkofágot, de nem vette magának azt a -bátorságot, hogy fölebb kapaszkodjon a lépcsőkön. Hátha megmozdul az a -széles pallos a halott kezében! Riminszkynek is csak egy nyaka volt. - -A mikor a kápolnát elhagyta, az udvaron doktor Rocskay uramba botlott. -Megkapta a doktor vállát: - -– Nos, mi a halál oka? – kérdezte Riminszky. - -Rocskay Teofil kiszabaditotta magát a Riminszky kezéből. Az ujjával a -szívére bökött: - -– Itt volt a baj. De hát vajjon miért kérdi Riminszky uram éppen tőlem a -halál okát? Kérdje önmagától és hamarabb kap feleletet. - -Riminszky fejcsóválva nézett a hóbortos doktor után. Az egyenesen a -kápolnába ment és Riminszky csakhamar látta, hogy a barátok valamennyien -kiszállingóznak a kápolnából. Később a doktor bezárta a kápolna kapuját -és a kulcsot hosszu kabátjába rejtette. - -Riminszky mint egy alvajáró bolyongott a várban, a hol ezelőtt annyira -otthon volt. - -Nagy csodálkozással tapasztalta, hogy azok az ajtók, a melyek valamikor -Erzsébet lakosztályába vezettek, mind be vannak falazva. A mikor -megkérdezte, hogy kinek az intézkedésére történt ez, azt a választ -kapta, hogy ez volt utolsó intézkedése a várurnak. Akkor már felöltözve -feküdt a koporsóban és hüséges embereitől sorjában elbucsuzott. A mikor -a kőmivesek berakták az ajtókat, ablakokat, a várur magához intette a -vak trombitást. - -– Huzd meg a harangot, – mondta neki. - -A harang megkondult a toronyban és ezalatt meghalt a nizsderi várur. - -– Bizonyosan meghalt? – kérdezte önmagától. – Attól a hóbortos -asszonytól még az is kitelik, hogy tréfát űz a halálból. - -Dél elmult és a hegyoldalon kanyargó ösvényeket mindig sürübb tömegben -lepte el a környék népe. - -Sokan még Lengyelországból is eljöttek, a hol hallottak az excentrikus -várurról, a ki némelyek állitása szerint férfiu volt, mások pedig azt -állitották, hogy nő. Ki tudott volna eligazodni a mendemondákon. Csak -annyi volt bizonyos, hogy most meghalt a szeretett várur és temetése -nagy látványossággal van összekötve. - -A várudvaron gyászruhás vitézek sürögtek-forogtak. A lépcsőkön apródok -álltak és páncélos, dárdás vitézek segitették le a környékbeli -asszonyokról a kacabajkát. Mindezt még az elhunyt várur rendezte, -intézkedvén temetése minden részletéről. A váron kivül már rakták a -máglyákat, a hol egész ökröket, bárányokat sütnek a köznépnek. A -pincéből szünet nélkül guritották fel a boros-hordókat a pincemesterek -és a földszinti nagy lovagteremben, a melyet négy óriási oszlop tartott, -a szolgálók végtelen abroszokat kezdtek fölteregetni. A konyhában akkora -tüz, mint tán a pokolban sem nagyobb és mindenféle kellemes illatok -tekeregtek a levegőben, érdeklődést ébresztve még azokban is, a kik -jóllakva indultak el hazulról. Hát még mennyire érdeklődtek azok, a -kiknek gyomruk történetesen üres volt, mint a legtöbb temetés-látogatóé. - -A lipovnicai barátok se huzták a szertartást végtelenig. Elmondtak -mindent, a mit ilyenkor szokás, – hátul csendesen piszmogott néhány -vénasszony és érzékeny lelkü cseléd. - -Riminszky közvetlenül a koporsó mellett állott néhány megyei -honoráciorral, földesurasággal, a kik idejében tudomást szereztek a -temetés órájáról. Megszokott diszruhája volt rajta, csupán a jobbkarján -sötétlett egy gyászszalag. - -Ugy állott, hogy pillantása éppen a halott arcát érte. Mozdulatlanul, -leskelődve figyelte azt az arcot: - -– Nem, Wart Erzsébet, – gondolta magában – nem fogsz tuljárni a -Riminszky eszén. - -A halott arca meg se mozdult. - -– Ismerem csalafintaságod, Erzsi, – gondolta tovább. – Kiváncsi voltál a -saját temetésedre, mint már annyi sokan. De engem nem tehetsz bolonddá. - -A papok énekeltek és a halott csendesen feküdt. - -Egyszerre csak azt veszi észre Riminszky, hogy vagy egy tucat markos -ember emelgeti a márványszárkofág több mázsa sulyu fedelét. - -Az óriási márványdarab csendesen himbálózva emelkedik a levegőbe. Rajta -márványból faragott vitézi sisak, páncél és kard. - -Emelik-emelik a koporsófedelet, még egy perc és örökre eltünik az élők -elől a nizsderi várur. - -Riminszky ekkor nem tarthatta tovább is vissza megrázó felindulását. - -Egyetlen szökéssel az emelvényen termett, ott, a hol a halott feje -feküdt biborpárnán. - -– Erzsébet! – hörögte – ne hagyj itt. - -Mintha valami derüs napsugár röppent volna ebben a pillanatban a halott -arcába. De csak egy másodpercig tartott jég-arc mosolygása. A következő -percben zökkenve ereszkedett le a szárkófág födele, örökre eltakarva a -nizsderi várurat. Lakatosok nyultak szerszámaikhoz és kalapálva zárták -le karvastagságu csavarokkal a koporsó födelét. Onnan már nem jöhet -vissza, a ki odabenn rekedt. - -A gyászoló gyülekezet lassan elhagyta a kápolnát: a gyertyák, fáklyák, -tömjén fullasztó levegőjéből sietett mindenki szabadulni. - -Mindenki rangja szerint igazodott. Nem volt semmi zavar. A köznépnek nem -jutott eszébe a lovagterembe menni, az urak pedig csak messziről -szemlélték az ökörsütést. - -A kiürült kápolnában nem maradt más senki, csak Rocskay Teofilusz -doktor. - -A doktor megvárta, a mig a mormoló hangok mindinkább eltávolodtak, aztán -neki fogott a munkának. Vésővel és kalapácscsal dolgozott. Annyira -sietett munkájával, hogy homlokáról sem volt ideje letörülni a -verejtéket. - -A véső és kalapács fáradhatatlan munkájának meglett az a következménye, -hogy a szárkófág oldala megmozdult. Csendesen ajtó nyilott a koporsó -oldalán és az ajtón először egy pár hosszu sarkantyu, majd a hozzája -tartozó skarlátszinü ruházatu vitéz is megjelent. - -Ott állott Wart Erzsébet a kápolna közepén. Vérből, husból volt és ép -minden porcikája. - -– Köszönöm, doktor ur, – szólt kinyujtózkodva. – Nem igen birtam volna -már odabenn egy negyedóráig sem. - -A doktor nem felelt. A kinyitott márványajtót igyekezett visszaállitani -helyére a szarkofág oldalán. De mivel egyedül nem igen birt vele, -felkiáltott végtére: - -– Ugyan, nagysád, segithetne a koporsója elzárásánál! - -Az izmos Erzsébetnek csakhamar sikerült az, a mivel a doktor hiába -próbálkozott. - -Ott állott a koporsó érintetlen mozdulatlanságban, mintha örök álmára -készülne benne valaki. - -Lépések hallatszottak az udvaron. A léptek egyenesen a kápolna felé -közeledtek. Wart Erzsébet egyetlen szökéssel eltünt a kápolna -hátterében, a hol hosszu bársonyfüggöny takarta el a falat. - -Riminszky jött vissza. A jó ur igen keserves állapotban volt, megszökött -a torból és fáradtan ült le a szárkofág lépcsőjére. - -A doktor ügyet sem vetett rá. Jéghideg nyugalommal indult az ajtó felé. - -– Doktor, te kősziv, – kiáltotta elkeseredve Riminszky, – maradj itt -velem! - -– Dolgom van, – felelt Rocskay. - -– A manóban! Az a dolgod van, hogy itt vagyok én, gyógyits meg. -Kinevezlek háziorvosomnak. Tudod, hogy ez nagy hivatal, zsiros, -irigyelt… No, gyere, ülj ide és próbálj meggyógyitani. - -A doktor komoly arccal jött vissza. Előbb a pulzusát tapogatta meg -Riminszkynek, aztán a szivére nyomta a kezét. - -– Baj van, amice. A masina odabenn ugyanis rendetlenül dolgozik. Jó lesz -óvakodni a bortól, szivartól, zsiros pecsenyétől és egyéb gyomorrontó -csemegéktől. - -Riminszky dacosan tolta el a doktor kezét: - -– Bolond kend, – mormogta komoran. – Mostanában akarok megházasodni, -hogyan lehetnék tehát beteg. - -– Nono, ismételte Rocskay. A masina rendületlenül dolgozik. És az a -legnagyobb baj, hogy nincsen olyan cigány, a ki ezt meg tudná reperálni, -ha elromlott. - -Riminszky begombolta a kabátját. - -– Visszavonom: nem kell ilyen emberháziorvosnak. Menjen a pokolba az ur -az ijesztgetésével. Én ugyan nem félek semmitől. - -Rocskay csúfondárosan nevetett: - -– Dehogy is fél. Egy kis szivszorultságtól is jobban fél, mint tizenkét -medvétől. - - - - -XI. FEJEZET. _Merre jár a kisértet._ - -Lenn a völgyi falucskában már hajnalt kukorikoltak a kakasok, a nizsderi -várban és a vár alatt még mindig tartott a halotti tor. - -A vár pincéi kifogyhatatlannak látszottak, a pincemesterek -fáradhatatlanul guritották fel a hordókat. Uj máglyákat raktak, uj -ökröket huztak nyársra. A konyhán előlről kezdték a sütést-főzést. - -Az utolsó Kavaczky virágkora óta üres volt a nizsderi vár, vendég -elkerülte, konyháján csak éppen szokásból raktak tüzet. Most egyszerre -fölelevenedni látszott a régi várélet, csakhogy fájdalom, mindenki -tudja, hogy nem tart tovább, mint egy-két napig. A csata sebesültjei -ekkorára ismét magukhoz térnek, kipihenik kialuszszák magukat még -Nizsderen és ismét olyan csendesség lesz, mint ezelőtt volt. - -Honeczkyék – a hiresek – Lestyenszky Kázmér Gácsországból, Lukai, az -eperjesi légátus tartották legtovább a tort. - -A nagy lovagteremből már mindenki elpusztult, a cselédek aludtak, -kidőltek, csak az országos korhelyek nem adták be a derekukat. - -Negyedik napon a félhomályos lovagteremben egyszerre különös nesz üti -meg az ivók fülét. - -A terem fekete falára ragyogó betükkel vetette egy láthatatlan kéz: - -– Menjenek kendtek már a pokolba! - -Lukai fölhevülten vágta a földhöz a poharát: - -– Boszorkányság, – kiáltotta. – Hamar hozzatok tömjént, majd elfüstölöm -én innen az ördögöt, hogy békén mulathassunk. - -A többiek savanyu arcot vágtak. Egyszerre nagyon szolgálatkész lett -valamennyi. Mind tömjénért akart menni. - -– Hohó, – szólt a legelső, a helyzet magaslatára emelkedve, – az eszme -enyém volt, én hozom a tömjént. - -És hosszu lábaival megelőzve a többit, legelsőnek hagyta el a várat. - -Igy aztán a legutolsó borozók is elhagyták a nizsderi várat. - -A hatóság a végrendelet iránt érdeklődött, de ekkor előállott Rocskay -Teofil és irásokkal igazolta, hogy a nizsderi vár haszonélvezeti joga az -övé. Aztán pedig alapitványé legyen, – boldogtalan nők alapitványa. - -Miután Rocskay uram állitását kétségen kivül igazolta, lassan kezdték -volna elfelejteni a hóbortos nizsderi várurat. Utóvégre mit is -emlegettek volna rajta oly sokat! - -De a nizsderi várur nem hagyta magát elfelejteni. Kisértet lett belőle, -mint a környéken mondták és a márvány-koporsóból ki-kijött, a mikor -senki sem várta. - -Legelőször Lipovnica és Cservenka között találkoztak vele az országuton -jámbor tót emberek. - -Ugyanaz a ruha volt rajta, a melyben a koporsóban feküdt, a kezében -hosszu hegymászó-bot és sietve ment a hegyeknek fölfelé. Igen sürgős -dolga lehetett, mert nem fogadta a tótok köszönését, holott életében -igen nyájasan bánt velük. - -Skarlát-ruhás alakja csakhamar eltünt a hegyoldal fenyőbokrai között. - -A tótok tátott szájjal bámultak utána… Aztán futni kezdtek. Futottak, -futottak, talán még most is futnának, ha Cservenkán nem jön velük szembe -a szogabiró kocsija. - -De szembe jött szolgabiró és a tótok nyomban előadták neki a dolgot. - -Angyalffy György, az akkori lublói főbiró figyelmesen hallgatta meg -tótjait. - -Mellette ült a kocsiban a segédje, annak odaszólt: - -– Mindinkább bonyolódik a dolog. A mult héten komoly, szavahihető -emberektől hallottam ilyesmit, most pedig ezek a jámborok állitják. - -– Tán még most is mernétek esküdni arra, a mit mondtatok? – kérdezte a -tótok felé fordulva. - -– Megesküszünk pan szolgabiró! – felelték egyhanguan a tótok. - -A kisértet pedig nem maradt meg a lublói vár környékén. Másfelé is -feltünedezett. - -Kóborolt, bolyongott a vidéken; a tótok eleinte rettegtek tőle, mint -minden másvilági lénytől, de később csaknem megbarátkoztak vele. Igen -jóindulatu, csöndes kisértetnek bizonyult. - -Riminszky néha hallotta a kisértetről szóló hireket, de mert személyesen -nem látta, csóválta a fejét és nevetett az egész dolgon. - -– A tótok képzelődnek. A tótoknak mindig kell valami, hogy -foglalkoztassa a fantáziájukat, mert igen fantaszta, álmodozó nép a -szláv nép. Egyszer a szentek járnak közöttük emberi alakban, másszor a -halottak jönnek vissza. Pedig, a kik odalenn vannak, nagyon jó helyen -vannak. - -Igy beszélt addig Riminszky ur, a mig csak hirből ismerte a dolgot. - -Különben is egyéb ügyei voltak, mint mindenféle bolondos kisértettel -vesződni. Közeledett az esküvő napja. Lőcsén éjjel-nappal varrtak a -varróleányok. Asztalosok kalapáltak, furtak, faragtak a podolini házban -is. Az öreg Mik fényes uj lakatokat tett fel mindenhová és naphosszat -gyönyörködött a különös závárokban. Néhány kitünő angol lakathoz jutott -gazdája nagylelküsége folytán és miután részeire bontotta a lakatokat, -meggyőződött arról, hogy azok jobbak minden eddig ismert lakatnál. - -A podoliniak lassan beletörődtek a dologba, Riminszky megbolondult -vénségére; mindenkinek szabad egyszer megbolondulni egyiknek előbb, -másiknak később. - -A közvélemény hamar megnyugszik, ha nincs, a mi izgassa. Itt pedig -megnyugodhatott. A Riminszky menyasszonyáról mindössze annyit tudtak, -hogy helyes, finom kisasszonykának nevelték attól a naptól fogva, hogy a -Riminszky-házba betette a lábát. Először nyomban piros bocskorkákat -kapott; a többinek Fintor uram, a cipész, az elmondhatója, a ki halála -napjáig emlegeti, hogy milyen kényes volt az egyszerü tót leányka, a -mikor az első pár cipőhöz mértéket vett a lábáról. - -– Mintha már akkor is a Riminszky jövendőbelije lett volna. - -Az esküvő előtti héten, – nyárba hajlott már az idő és szénaillattal meg -juhturószaggal volt tele az egész Szepesség – Riminszky Lőcséről jövet, -megpihent a toporci határcsárdánál. Talán eszébe sem jut neki -megállitani büszke hintaját, ha észre nem veszi, hogy bár éjfélre járt -az idő, a csárdában világosság volt és valami reszketeg trombitaszó -mormogott az alacsony ablakok mögött. - -Egyszerre – maga sem tudta hogyan – megkivánt egy ital bort, a rongyos -csárda borából, bár otthon aszut ihatott volna; megkivánt egy rongyos -vándor muzsikást és főként szerette volna, még egyszer legénységében, a -tenyerével ütögetni a csárda füstös mestergerendáját. - -Ezután ugyis vége – gondolta magában jóleső szomorusággal, – otthon ülök -feleségem szoknyáján. - -(Ilyen lágyan is gondolkozott néha Riminszky ur, bár ezt róla senki sem -tételezte volna fel.) - -A négylovas hintó bekanyarodott a csárda kopár udvarára. A huszár -leugrott a bakról – hetyke abuji gyerek volt – és a kardja tokjával -megzörgette a korcsma ajtaját. - -– Hé, csapláros – kiáltotta. – Bujj elő! Vörös betüvel irták neked ezt a -napot a kalendáriumba, bár semmiféle ünnep nincsen. - -Riminszkynek tetszett az ilyen beszéd. Megsodorta a bajuszát. - -– Csak keményen, Peti fiam. - -A huszár megrugdalta az ajtót és a csaplár előbujt. Jámbor zsidóember -volt, a ki a nyavalyás hegyháton csak ugy tudott megmaradni, hogy mind a -tiz körmével a rögökbe kapaszkodott. Különben rég elfujta volna valami -szél a hegyről – vagy pedig elüldözte volna a nyomoruság. Négyrét -hajolt, a mikor a hintós uraságot meglátta. Tudta, hogyne tudta volna, -hogy ki ez az uraság odabenn a kocsiban. Tán a tetőt is felgyujtotta -volna, ha Riminszky éppen azt parancsolja. - -– Ki mulat odabenn? – kérdezte Riminszky szigoruan. – Nem tudod, hogy -tilos éjszakának idején devernyálni? - -A zsidó kezét-lábát mozgatta: - -– Könyörgöm, méltóságos ur, csak egy vak muzsikus iszik magában. De -aranypénzzel fizet. Valódi jó aranynyal. Szegény ember vagyok, -esztendőszám nem látok aranyat. Miért ereszteném tovább a jámbor -muzsikust, a mikor máshol is csak találna csárdát. - -– Nono – dünnyögte Riminszky. – Valami rosszban járó ember lesz ez a te -muzsikusod. Majd a szeme közé nézek. - -Kiváncsiságtól ösztökélve nyitott be az ivóba, a melyben egy árva mécses -pislogott. A fal mellett a lócán egy bolyhos, fehér ember ült, a lábánál -fényes szemü fekete kutyácska. Riminszky nyomban megismerte: - -– Hé, Péter bátya! – kiáltott fel. – Megismered-e a hangom. Mi szél -vetett ide? - -A világtalan ember fölemelkedett a lócáról: - -– Kezedet csókolom, Riminszky uraság. A kutyám vezetett ide, mert most -az gondoskodik rólam, mióta árva lettem. - -– Hát az aranyakat is a kutyádtól kapod? - -A vak ember megvakarta a fejét. - -– Jaj azok az aranyak! Bár már ne volna egy fia se belőlük. Azok az -aranyak kergetnek engem, nem hagynak nyugodni békességesen. Mert tudd -meg uram, hogy mikor temetés volt nálunk, valaki egy zacskó pénz nyomott -a markomba és szónélkül kitessékelt a várból. Mentem volna magamtól is, -mert mit is csináltam volna tovább uraság nélkül? Meghalt az uraság, oda -a szolgaság. Hát mentem… - -A mikor Lipovnicára érek, belenyulok a zacskóba, hogy majd egy kis italt -veszek rajta, hát a korcsmáros zsandárt, tolvajt kiált! Itt van egy -ember a Jánosik bandájából! kiáltozta legharsányabban! Én pedig -megtudtam, hogy a zacskóban csupa aranypénz volt. - -Én se voltam lusta. Látni nem látok ugyan, de a lábam még elé jó. Neki -az országutnak, a hegyeknek. Engem bizony ne bántson senki azért, hogy -egy zacskó aranypénzem van. - -De uram, nem tudtam nyugodni, nem tudtam aludni, nem tudtam megpihenni. -Amerre mentem, a hol megfordultam, mindenütt rablónak, zsiványnak -tartottak. - -Már éppen a Poprádnak akartam menni. Jaj be szépen csalogatott, -hivogatott a kutya folyó! A jó sorsom ekkor összehozott egy vak -koldussal. Annak két kutyája is volt, a melyik vezette. Velem egy se -volt, megvettem tőle az egyik kutyát. - -– Erre rábizhatod magad, – mondta a koldus, – ez csak olyan helyre -vezet, a hol nem kell zsandártól tartani. Ez a kutya az utszéli árkokat, -meg a rejtett csárdákat szereti. A másikat azért tartom meg, mert ez meg -vásárokra, sokadalmakban szeret kóborolni. Ez a kutya, a mit neked adok, -eddig csak ugyis kárára volt a mesterségemnek. - -Igy jutottam én a toporci csárdába, nemes Riminszky uram. Itt nem csap -lármát a csárdás, ha aranypénzzel fizetek neki; mert az aranypénz -valódi. – De azért már szeretném, ha egy se volna belőle. - -Riminszky nevetett is, meg a fejét is csóválta ennek a tragikomikus -történetnek a hallatára. - -– Hát aztán hol tartod az aranyaidat, hogy eddig el nem vették tőled? - -– Azt nem mondhatom meg, uram – felelt komolyan Péter zenész. – Ha -fizetni kell, a kutyám fizet helyettem. A szájából kiejt egy aranypénzt; -a mi visszajár, azt is szájába veszi. Hány liter bor van fizetni való, -korcsmáros? - -– Tizenkettő, tekintetes ur – felelt arcátlan nyugalommal a csárdás. - -– Fizess, Filkó! – szólt a trombitás és a kis fekete kutya kimászott az -asztal alól s egy kerek aranypénzt ejtett az ivó keményre vert -pádimentumára. - -A korcsmáros hamarosan számolt. A kutya szájába vette a visszaadott -pénzt és hallgatva ült vissza vak gazdájához. - -Riminszkyt módfelett mulattatta ez a dolog. Különben is igen jó kedve -volt. Igen nagyokat kacagott és utána mélyen elhallgatott. - -– A macska tudja, mi van ma velem? – mormogta, közelebb huzva székét a -trombitás asztalához. – Ma ugy szeretek mindenkit, hogy legjobban -szeretném megölelni az egész világot. Téged is, Péter, a kutyádat is, -Péter. Fujj egy nótát, öreg, azokból a régiekből, a mikor még Kavaczky -ur verte a sarkantyus csizmáját a gerendához meg a pádimentumhoz! - -– Kavaczky ur, – mormogta az öreg – nagyon jó ur volt. - -A szájához illesztette a vén, horpadt hangszert és fujni kezdte. Mintha -a Kavaczky nevének az emlitésére megmozdult volna valami láthatatlan -verkli-szerkezet odabenn a trombitában, a kürtből a Rákóczi dallamai -tódultak ki. Fujta az öreg elboruló arccal, Riminszky pedig fejét öklére -támasztva hallgatta. - -– Mégis csak más világ járta – mormogta, mikor a nóta elhallgatott. - -Egy percig a mécses lángjába mélyedt a tekintete, aztán duhajon az -asztalra csapott: - -– Egy hordó bort ide, korcsmáros. - -Két perc mulva az ivó közepén állott a bor. Riminszky előparancsolta a -legnagyobb ivóedényeket, a melyek a csárdában voltak, kétliteres -üvegeket. Az egyiket a trombitás elé állitotta, a másikból maga ivott. - -– Igyál, Péter… Mintha Kavaczky urral innál. - -A vak ember fölemelte a hatalmas üveget és le sem tette addig, a mig egy -korty maradt benne. A szájával lefelé forditotta az üveget és egy csepp -sem jött ki belőle. - -Riminszky nevetett ezen és habozás nélkül követte a trombitás példáját. - -– Tartsd ide a kezed! – szólt a vén emberre. - -Az üveg száját a Péter tenyerébe forditotta. Abban az üvegben sem maradt -egy csöpp bor sem. - -A világtalan zenész kifejezéstelen arcára mintha valami rendkivüli öröm -szállott volna. - -– Igy volt uram, bizony igy volt! – dohogta, mintha életének -legkedvesebb emlékei jutottak volna eszébe. – Akkoriban még láttam is -egy nagyon keveset. Láttam Kavaczky urat. Nem is bánom, hogy azóta már -semmit sem látok. Mi az ördögöt láttam volna? - -Riminszky töltött és ivott. Péter egy tapodtat se maradt mögötte. -Versenyt ivott Riminszkyvel. - -– Ördögöd van, Péter – mondta egyszer Riminszky, megtörülve verejtékező -homlokát. – Másféle ember a helyedben már régen az asztal alatt ülne. - -– Te sem ülsz az asztal alatt, uram! - -Riminszky erre megint dohogott valamit. Az arca már tüzes volt, a szeme -vérben forgott. - -– Pedig valamit kérdezni akartam tőled, Péter, most magunkra vagyunk. A -kocsis, meg a hajdu részeg. Talán ellopják a lovaimat, azt sem bánom -most… Semmit sem bánok. Mit ér nekem már az egész világ! - -Ujra az asztalra ütött. A korcsmáros betoppant. - -– A legerősebb pálinkádból, szomszéd, – parancsolta Riminszky. – Ez a -csiger nem nekünk való! Add a hajdumnak, kocsisomnak. - -A csapláros alázatosan mosolygott. - -– A minap lengyelek jártak erre és egy nagy butykost itt felejtettek. - -– Ide vele! – harsant föl Riminszky. – A lengyel pálinkában van tüz, van -erő, van benne fantázia. A lengyel pálinkától vagy véreset álmodol, mint -egy csatatér, vagy fehéret, mint egy menyegző. Középut nincs. Én ma -fehéret fogok álmodni. - -A világtalan ember erre csak csendesen emelgette magát: - -– Az álmoknak nem parancsolsz, Riminszky ur. - -– De igen. Mindig azt álmodom, a mit akarok. Még az apámtól tanultam, -hogy este lefekvés előtt csak itallal és asszonynyal szabad foglalkozni. -Fájdalom, itt nincs asszony. Mert később arról álmodik az ember. - -– Helyes, helyes – bólongatott a vak ember. – Kár, hogy itt nincs -asszony. - -A csapláros a pálinkával a szobába lépett. Lapos, nagy üveg volt az, -szalmába, vesszőbe fonva. Ökölnyi ólomfeje volt és nagy pecsétek lógtak -a nyakán, mint valami dekrétumon. - -Riminszky próbálta kibetüzni a pecsétek felirását, de nem igen ment -neki. - -– Szaniszló király pincéjéből való, érzem a szagáról, – szólt a vak -ember. – Kavaczky ur mellett a szagáról tanultam megismerni mindenféle -italt. - -– No hát igyunk Szaniszló király égett borából – kiáltott fel Riminszky. - -A trombitás egyre fujta Kavaczky nótáját, Péter bátyó ivott, de -lassan-lassan rajta is erőt vett a nehéz pálinka, mint akár Riminszky -uron. A trombitát le-letette, nagyokat szuszogott és olykor beszédeket -intézett a kutyájához, mintha legalább is az öregapjához beszélgetne. A -kutya figyelmesen hallgatta a szónoklatot és bizonyára felelt is volna -rája valamit, ha felelni tudott volna. - -Riminszky ur egyszer elérkezettnek látta az időt, hogy megkezdje annak -az elmondását, a mi egy darab idő óta a begyét nyomta. - -– Péter bátyó – kezdte – mi már nagyon régen ismerjük egymást. Együtt -voltunk rossz napokban, jó napokban. Meg fiatalabb is voltam, meg kend -is fiatalabb volt, a mikor megismerkedtünk. - -– Akkor még láttam is valamicskét, – mormogta a vak ember. – Az arcodra -még emlékszem, nemes uram. Nagy, bozontos fekete hajad volt. Nagy, -bajuszod, mint egy kandurnak. A szemed fényes, mint a medvéé. Jól -mondtam-e? - -– Ugy van, ugy van, Péter bácsi, de még ma sem vagyok sokkal öregebb. A -macska tudja, valahogy takarékoskodtam az időmmel. Nincsen olyan ember a -határban, a kit földhöz ne vágnék; nincsen olyan menyecske, a kire ne -kacsintanék, ha akarnék. - -– Az a menyecskék dolga, – zörgött Péter. – Én már nem igen tudok -különbséget tenni asszony meg férfi között. - -– Hallgass ide, Péter. Azt kérdezem én tőled, öreg, sok mindent -tapasztalt embertől, hogy igazán meghalt-e az, a kit mi a nizsderi -várban eltemettünk? Halott volt-e az, a kit a koporsóba tettünk, vagy -pedig élő? Igaz-e, hogy itt kisért a környéken?… - -Péter Riminszky ur felé forditotta az arcát és nagyot hallgatott. - -– Mit akarsz tudni, nemes uram? – kérdezte csöndesen. - -– Azt, hogy hol van a nizsderi várur, ha ugyan megvan még valahol a -nizsderi várur? - -A vak ember fölemelte a karját és Riminszky feje fölött mutatott a szoba -hátterébe: - -– Ottan, a hátad mögött, nemes uram. - -Riminszky megfordult. Mintha villám érte volna, meredten, mozdulatlanul -maradt egy percig. Aztán hörögve fölugrott. - -– Hé, korcsmáros, korcsmáros! – orditotta. - -Az alak pedig mozdulatlanul állt. - -Skarlátpiros középkori ruha volt rajta, a fején aranyos sisak és -könyökével arra a hosszu meztelen pallosra támaszkodott, a mely olyan -volt, mint a régi hóhéroké. - -Nem szólt, csak állott mozdulatlanul és Riminszkyre függesztette szürke, -jéghideg szemét. - -– Eljöttem veled leszámolni, Riminszky, – mondá mély, zengő hangon. - -Riminszky eltakarta az arcát. Mintha a hideg rázta volna, vacogott a -foga. - -A vak trombitás csöndesen kibotorkált a szobából annál a szijnál fogva, -a mely a kutyája nyakában volt. - -– Riminszky, tudod mivel tartozom neked és mivel vagy adósom nekem? - -Riminszky, a nagy bozontos ember szepegve állott a sarokban, mint egy -gyerek. - -– A szeretőm voltál, az életem voltál, mindenem voltál és megcsaltál, -elhagytál. - -– A mióta ismertél, tudtad, ki vagyok. Asszony, a kiben három férfinak a -bátorsága, szive és esze szorult. Senki sem tudta, csak te, hogy gyémánt -vagyok, nem pedig sárgolyó. - -– Hóbortos voltam, mert az akartam lenni a kedvedért. Éltem -szeszélyeidnek, rabja voltam szenvedélyednek, – mindened voltam. Mivel -fizettél ezért? - -– Elhagytál, megcsaltál. És a kiért eldobtad az én gyémánt szivemet, az -egy darab sár. Egy kis nőstény macska, a melyet csak véletlenül nem -dobtak a folyóba akkor, a midőn a világra jött. - -– Ellöktél, pedig tudtad, hogy nem nyugszom bele abba, hogy többé ne -szeress. Kinevettél és kigunyoltál, pedig tudtad, hogy inkább tőrt -verhettél volna a mellembe, azt is inkább türtem volna. Még csak annyiba -se vettél, mint egy elkergetett rossz cselédet, – az utamat is -elfelejtetted kiadni. Csak elmentél, hogy soha többé vissza ne jöjj. - -– Kázmér, az egész életemről számolok most veled. Arról az életemről, a -mely fiatalságomtól a tied volt. Megölted a kedvesemet, elvetted a -vőlegényemet, nyomomban voltál, akármerre bujdostam előled. Végül -elhoztál a sziklavárba és ott elrejtettél a magad számára hétszeres -lakatok mögé. - -– Riminszky Kázmér, álmatlan éjjeleken soha sem látod a „diák“ kedves, -rózsaszinü arcát? Barátod, Kavaczky György nem költ fel néha, hogy a -füledbe dörögje: te csalfa, hűtlen, gaz barát? Soha sem látod, hogy -mindig mindenkit megcsaltál? Hazug és csalfa voltál. - -– Végül egy gyémánt akadt a kezedbe, a melyet ugyancsak össze akartál -zuzni, de a gyémánt erősebb volt a te kemény kezednél is. A gyémánttal -nem birtál… - -– A föld alá mentem, hogy onnan visszajöhessek. - -– Most itt vagyok. Mit gondolsz, Kázmér, miért vártalak meg itt? - -Riminszky lassan leereszkedett egy sarokban levő ládára. Arcára -tapasztott kezeit levette és zavarosan, csudálkozva nézett körül. - -– Ó, Erzsébet, – suttogta mintegy félálomban. - -A pallos megvillant a skarlátruhás alak kezében. - -– Tudom, hogy nem félsz a haláltól, Riminszky Kázmér. Mitől is félsz te -tulajdonképpen. - -– Tőled, te megholt asszony visszatérő árnya. - -– Tőlem se félsz. Hazudsz, nem hiszek neked. Attól a kis nyavalyás -macskától félsz csupán, a kinek cérnaszálon csüng az élete. - -Riminszky ijedt mozdulatot tett. - -– Ne bántsd az ártatlant. - -A pallos nagyot koppant a földön. - -– Hát a diák nem volt ártatlan. Nem volt fiatal, kedves és -szeretetreméltó és te megölted őt? - -– Kavaczky ölte meg. - -– Hazudsz, hazudsz Riminszky… Halld, hogy mindent tudok. Halld meg, -mielőtt örökre elválnánk, hogy mindig tudtam mindent. A diákot te ölted -meg. A kezedben pisztoly volt, a mikor Kavaczky Györgygyel szembe -állitottad az én szerelmesemet. És a te pisztolyod teritette le őt, -szegényt. - -Riminszky felhorkant - -– Nem igaz, nem igaz… - -A kisértet toppantott a lábával. - -– De igaz. Sok esztendő előtt a sors egy bolyongó, csavargó vásári -költőt vetett az utamba, a ki verseit a népnek szavalta, a mely röhejjel -kisérte. Ennek a félvad állapotban lévő csavargónak a neve Schiller -volt. Ugyanaz a Schiller, a ki tanuja volt a gyilkosságnak… - -Riminszky megtörten mormogta: - -– Mert téged szerettelek. Csupán téged szerettelek… - -– Gyilkoltál, csaltál, raboltál értem. És most elhagysz, eldobsz, -elfelejtsz. Ó, Riminszky, ha tudnád, hogy mennyit szenvedek! Jer ide és -mondd, hogy még mindig szeretsz. Jőjj és csókolj meg. Mondd, hogy az -enyém vagy, csupán az enyém vagy… - -Riminszky fölemelkedett és tétovázva közeledett. - -A kisértet kitárta karját. - -– Az ajkamat csókold meg. Jőjj, Riminszky, jőjj. - -A férfi már ott állott a kisértet előtt. Annak vészes, őrjitő tüz -lángolt a szemében. - -– Jöjj, jöjj, – sóhajtotta és Riminszky ebben a percben arccal bukott a -földre. - -* - -Az üveges hintó robogott a podolini uton a négy fehér lóval. Benne -Riminszky ur ült és fejét hátrahajtotta. A nyári hajnal fölébredt a -hegyek felett és az ut mentén a virágok fölemelték fejüket. Repült a -fogat, benne a négy fehér lóval. És benn mozdulatlanul ült a diszruhás -férfi. - -A podolini ház előtt megállott a hintó. Benn mély kondulás és a kapu -feltárult. Az öreg Mik kacskaringós lábain sietve üget az udvar -fenekéről. Kinyitja az udvar ajtaját. - -– Uram, nemes jó uram!… – kiáltja tele tüdőből. - -De Riminszky nem mozdul. - -Az öreg Mik rázza jéghideg kezét, de mindhiába rázza. Odabenn nem mozdul -Riminszky ur, – többé már soha sem mozdul. Holtan jött haza a -menyasszonyától. - - - - -XII. FEJEZET. _Ancsurka._ - -Ez a különös s egyszerü történet, a mely két meleg, szerelmes szivnek a -bolondságaiból vagyon összeállitva, nem is annyira regény, mint némely -embereknek a bolondos élettörténete. - -Már Heine Henrik emlegette, a ki valamelyest értett a költészethez, hogy -a pálma és fenyőfa északról délre vágyakoznak. A legcsudálatosabb az -volt a dologban, hogy a fenyőfák szerették egymást… - -Podolinban mást nem mondtak, mint csupán azt, hogy Riminszky urat is -utól érte az, a mit ő olyan nagyon keresett. Hisz emberi számitás -szerint nem igen lehet az ifjuságot és lenge szerelmet visszavarázsolni. -Azon szerelmet, mely dalra nyitja fel az ajkakat és a sziveket -megdobogtatja… Riminszky urat csendesen eltemették; más nem sirt utána, -mint az öreg Mik, a kinek utóvégre volt mit siratni régi gazdáján. - -Riminszky urral nem sokat komédiáztak. Szépen betették a föld alá, a -hová való volt és erre nyomban elcsendesedett volt minden. - -… Lőcsén pedig varrták, varrták a menyasszonyi ruhát. - -Már készen volt minden az utolsó öltésig és a templomokban hosszan -harangoztak a nagyságos Riminszky ur tiszteletére, a mikor hire -futamodott, hogy a menyasszony árva. A kis Ancsurka szerelem nélkül -maradt, mint a fiatal rózsafa, a melyről minden virágot letépnek. - -Riminszky ur immár halott volt és Mik az ajtókat csupán abból a -szempontból zárta be, a mely szempont neki a legkedvezőbb volt. -Tudniillik, szerelem szempontjából, a mely a legkedvezőbb volt… - -Ancsurka nagyon buslakodott, Marczinkáné még nagyobbakat busult és Lőcse -városában sem igen akadt senki, a ki örült volna a Riminszky ur váratlan -halálának. - -Hisz a legnagyobb ur utazott el innen a Riminszky Kázmér alakjában… el -az egész Szepességről! - -És mikor már magas domb állott a podolini temetőben, a mely domb fölött -fekete fakereszt jelölte a Riminszky másvilági helyét, – történt, hogy -Prihoda Anna elérte azt a szabadságot, a mely után életében vágyakozott. - -A nizsderi vár némán, mozdulatlanul nézi magát a hegytetőről a Poprád -rohanó vizében. - -Néma a vár és környéke kihalt. A nagy kaput soha sem bocsátják le és a -bástyák fölött nem kanyarog a kémény füstje. A hegy lábánál fekvő -rongyos falucskában ugy tudják, hogy odafent nem lakik senki, Rocskay -doktor, a vár gondozója minden harmadik hónapban megjelenik és megnézi a -gyermekfej nagyságu lakatokat. - -És a várban néha mégis hárfapengés hallik csöndes éjszakákon, pásztorok, -kóborlók hallgatják a vár körül a különös zenét, a mig az csöndesen el -nem szunnyad az éjszakában. - -– A kisértet jár odafönn, – vélik a nizsderiek és nem törődnek a -dologgal. A kisértet tehet, a mit akar, senki sem áll utjában. Igen -csöndes, jó magaviseletü kisértet, mintha csak a tótok megjutalmazására -került volna erre a vidékre. Hiába, a nizsderieknek szerencséjük van! - -A hegyeken elterülő nagy néma erdőségekben, sötét völgyekben alkonyi -órában néha szembe találkoznak a skarlátruhás kisértettel, a mint -lehajtott fejjel, bánatba merülve kóborol, mintha örökkön-örökké valamit -keresne, a mit soha meg nem találhat. - -Ha zivatar orgonáz a hegyek között és a menykő belecsapkod a -hegyormokba, sudár fenyőszálakba, – a kisértet künn jár az égi háboru -közepette a szabadban. Meg-megáll a hegyormokon és hosszan hallgatja az -égi dördüléseket, belemereszti szemét a villámok vakitó fényébe. - -Az eget beirják a kék, tüzes vonalak, fölszántják a látóhatárt, mintha -megvadult paripák tüzekét ragadnának tova az ismeretlen országokba, – -elhallik a moraj, a nehéz égi szekerek tova zörögnek országutakon, a -kisértet pedig áll merőn valamely sziklacsucson s szemét az égre veti. - -A tótok keresztet vetve nézik a skarlátpiros alakot és dehogy is -mernének a közelébe menni. Pedig mindenki tudja a környéken, hogy a -kisértet senkit sem bánt. Sőt aranypénzeket dobál néha a hegytetőről a -völgyben elhaladó vándor lábához. Az aranypénz éppen ugy cseng, mintha -valódi volna, – pedig hát macskát valódi, gondolják a tótok. - -A Kárpátok földet rengető, egetverő zivataraiban a régi vár megkopott. -Persze, nem volt senki, a ki uj zsindelyt tett volna a régi helyébe, a -falat nem vakolták és nagy kövek eresztékeibe belopódzott a viz. Ezeken -a csöndes, ártatlan vizcsöppeken már sokszor beköltözött a romlás régi, -örök időkre szánt épületekbe. Mintha a vizcsöppeknek egyéb gondjuk sem -volna, mint a mulandóságra oktatni a köveket. - -S a nagy kövek megmozdultak, tovább csusszantak helyükből és ha a gyik -kidugta zöld fejecskéjét az északi bástya repedései közül, ijedten -láthatta fényes szemével, hogy a bástya csaknem a meredély szélére -csusszant már. A bástya felső része mintha előre mászott volna és a -huszöles mélységbe pillant alá. Vajjon mi történik odalenn? kérdik tán -magukban a nagy kövek, a melyeket évszázadok előtt fölcipeltek. - -Ennek a kiugró bástyának a tetején látták legtöbbször a kisértetet. -Néha, különösen olyan éjszakákon, a mikor a hegyek hátát csillámló -lepellel boritotta be a holdfény, őszhaju fenyőfák álldogáltak a -hegyoldalakban és a denevérek ezüstfelhőkön utaztak tovább a dolgaik -után, – néha napokig állt vagy ült mozdulatlanul az ezüstruhás kisértet -odafönn a bástyafokon. - -Ilyenkor kiváncsi emberek annyira megközelitették, hogy még azt is -kivehették, hogy hamuszürke szemében olyan mélységes mély bánat lakik, -hogy az már a bánatnál is több… Persze, a mint a kisértet észrevette, -hogy leskelődnek reá, nyomtalanul eltünt. Mintha a föld nyelte volna el; -a bástyák, a sziklák. De hát hiszen azért volt kisértet! - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Egy havas novemberi éjjelen, a mikor a hegyek között éles szél -süvöltözött és a fenyőfák dideregve csapkodtak kopasz galyaikkal, azon a -mély hegyi uton, a mely a nizsderi várnak kanyarodott, egy bozontos fejü -vak ember bandukolt, kezében szijat tartva, a mely egy kis fekete kutya -nyakába volt erősitve. A vén ember elveszitette valahol a kalapját, a -haját szétzilálta a szél mintha egy csomó fehérszárnyu madár röpködne az -öreg fej körül. - -Ment az öreg, mendegélt a kegyetlen éjszakában és a kutyájával -beszélgetett: - -– Filkó, nézz jól körül, nem látod valahol a bizonyos kisértetet? Egy -hónapja jövünk már, ugy-e, Filkó, a mikor hirét hallottuk a nizsderi -kisértetnek. A kürtöt a hátunkra kötöttük és elindultunk. Jöttünk, -jöttünk… - -Filkó letelepedett az ut közepére és ez annyit jelentett, hogy a gazdája -fáradt. Pihenni kell neki. - -Az öreg ember kifujta magát és a hajába kapaszkodott. - -– Jaj, be hideg csókjai vannak az éjnek! Ez a novemberi hó még nem az -igazi, becsületes hó. Ez csak olyan, mint az agg ember szerelme: több -benne a könnycsepp, mint a mosoly. Vizzé válik nyomban. Ugy-e, Filkó, -jobb volna odabenn ülni valamely csárda ivójában és mással csókolózni, -mint az éjjellel. A borral csókolózni, Filkó, öreg Filkó. - -Megsimogatta a kutyát és ellágyulva dörmögte: - -– Semmit sem vethetünk egymás szemére, Filkó; egyforma korhelyek -vagyunk. Addig még csak nem is tudtuk magunkat jóformán kialudni, a mig -az utolsó arany is el nem gurult a nizsderi örökségből. Bezzeg azóta -alszunk bőven, öreg Filkó. - -A kutya megindult és a vak ember nyomában. - -– A helikont se fujtuk másnak, csak a magunk mulattatására, Filkó, – -sóhajtotta. - -– Az ivókban azóta se ülnek olyon sokáig a fuvarosok, mint a mikor Péter -bátyó táncolt ott. Ültek, ültek és néztek bennünket, vén Filkó, mert -senki ugy nem tudott mulatni, mint mi. Most pedig, mert minden -elfogyott, jövünk Nizsderre és keressük a kisértetet, a ki aranyakat -szokott a völgybe dobni. Ha az aranyakról nem hallottunk volna, tettünk -volna csak egy lépést is, öreg Filkó? Ugy-e, nem, vén kutya?… De hát -hallottunk az aranyakról. Ez a nizsderi várurra vall, gondoltam -magamban. Te meg azt mondtad, Filkó, hogy a nizsderi várur még -kisértetkorában sem feledkezhet meg teljesen régi öreg szolgájáról. -Hátha ád ujból azokból az aranyakból? Nem látod sehol a kisértetet, -Filkó? - -Most megállt Filkó és csendesen vonitani kezdett. - -Odafönn jártak a várban, a bástya alatt… A kutya vonitott és a vak ember -hallgatózva állott mögötte. - -– Jár itt valaki? – kérdezte és megfordult, mintha lépéseket hallott -volna. - -De szavára nem felelt senki, csak a szél süvöltött tova a falak között. - -Tapogatózva ment előre, a mig olyan helyet talált, a hol nem érezte a -kegyetlen szelet. Itt leheveredett a földre és kutyáját simogatva, -halkan beszélt hozzá: - -– Néha azt hiszem, Filkó, hogy te nem vagy más, mint az öreg Poprád, az -én régi barátom. Vagy legalább is Poprádnak a fia… Itt éltünk sokáig -ezek között a falak között. Voltak vig és szomoru napok; néha daloltunk, -máskor busultunk, de mindig csak megvoltunk valahogyan. De most sehogyan -sem vagyunk. - -– Előbb, legelőbb elment Kavaczky ur. Semmi baja sem volt, mégis -itthagyta a hordókat és régi üvegeket. Azután jött a kisasszony, a kinek -néha sarkantyus csizma volt a lábán, máskor pillangós papucs. Itt járt a -kisasszony a derék Riminszky urral; suttogtak, csókolóztak, – azután ők -is elmentek. Csak a vén trombitás, Péter bátyó maradt itt, pedig ő volt -mindnyájuk között a legöregebb. Hallod-e Filkó? Péter bátyó volt a -legöregebb és ő maradt itt legtovább… - -A szél dudolt a falak fölött és a vén trombitás lehajtotta a fejét. -Egyszerre összerázkódott. Hideg kéz érintette meg s érezte, hogy valaki -megállott előtte: - -– Te vagy az, Péter? – kérdezte egy mély hang. – Hogy kerültél ide? - -Péter kinyujtotta a karját: - -– Az aranyak elfogytak, eljött vissza az öreg Péter, mert máshol nem tud -lenni, csak ebben a várban. Vagy élni, vagy meghalni, de mindig itt -lenni, a hol Kavaczky ur lakott valamikor. - -A szél zugva vágta a havat az udvar mélyére, a hideg kéz megszoritotta a -Péter kezét. - -– Én sem tudok innen elmenni, se életemben, se halálomban. Tudod-e, hogy -ki vagyok én? Én a kisértet vagyok. - -A vak ember felelt: - -– Mintha látnálak, asszonyom. Piros ruhád van és bánatos szemed. Itt -állasz előttem és nagyon szomoru vagy. Mint egykor a toporci -határcsárdában megálltál Riminszky ur háta mögött, – de Riminszky ur -most nincs itt. - -– Ő meghalt igazán, Péter bátyó. Véle nem tréfált a halál, mint velem. -Elment, hogy többé vissza ne jöjjön. Hiába keresem mindenfelé, meg nem -találhatom. Lenn fekszik mélyen a föld alatt, karja összefonva és -fölötte bánatosan suhan el a szél. Egyedül vagyok, senkim sincsen… Péter -bátyó, maradj itt velem, nálam… Ugy sem lelheted föl máshol a helyed. - -Péter intett galambősz fejével: - -– Itt maradok. - -A kéz megszoritotta a kezét: - -– Itt maradsz és mindig arról fogunk beszélgetni, hogy milyen volt -Kavaczky György, milyen volt Riminszky Kázmér. Ezekről a nagy jó urakról -fogunk mindig mindig gondolkodni… Itt maradsz, Péter bátyó, hogy néha -megszólaltassad trombitádat? Ha ezeknek a nagy jó uraknak névnapjuk -vagyon? - -– Ha névnapjuk vagyon, – felelt Péter. - -A kisértet megfogta az öreg Péter kezét és bevezette a várba a rejtett -uton. - -* - -Ebben az időben Toporcon egy régen holtnak vélt férfiu házat és -földbirtokot vásárolt. A jó Prihoda János tért vissza Amerikából tizenöt -esztendei távollét után és csinos vagyonkát hozott a tengeren tulról. -Föltalálta Ancsurkát és nagyon boldog volt a vén tót ember. Mister -Prihoda, a hogyan Toporcon nevezték, kinevelődött az uj világban. Fényes -csizmát hordott és mindennap borotválkozott. Előkelőbb férfiu nem igen -akadt nála Toporcon, mig leánya, a kinek Riminszky ur föltalált -végrendeletében egész vagyonát hagyományozta, a Szepesség leggazdagabb -leányzója volt. A podolini házban ott maradt az öreg Mik és hozzá -költözött Marczinkáné, mig Ancsurka apjával, az előkelő Misterrel -nagyobb utazást tett, hogy elfelejtse Riminszky urat, a nizsderi várat -és a többi szomoruságot. - -Mister Prihoda a világlátott ember gyakorlottságával tette meg az -előkészületeket az elutazáshoz és fényes csizmái ugy nyikorogtak a -podolini kövezeten, mint egy grófé. Általában igen büszke volt az -amerikai gentleman és még a főszolgabiró is kezet fogott vele. -(Fájdalom, Korinszky, a toporci kovács már nem élt akkor s igy elesett -azon nagy megelégedettségtől, a melyet érezhetett volna, hogy jóslata -beteljesedett.) - -Utazott Ancsurka virágok között rózsás tavaszi tájak felé… A podoliniak -még látták rózsás arcát, tündöklő kék szemét és szőke fejét, a mely fölé -a sors áldólag terjesztette karjait. Utazott messze országokba és sokáig -nem hallatszott felőle hir. - -Egyszer aztán hire támadt, hogy Ancsurka férjhez ment. Valahol a -Riviérán érte utól Hymen aranyos szárnyaival, bizonyos Angyalffy Gábor -nevü lublói uriember volt az a szerencsés, a kit Ancsurka kezével -boldogitott. Ennek az Angyalffy Gábornak az édesatyja volt az, a ki sok -esztendő előtt a toporci országuton szánkójába vette az elárvult, -világnak indult tótleánykát. Vitte, vitte Ancsurkát a szánkó az -ismeretlen jövő felé a podolini országuton. S immár elérkezvén az -ismeretlen országba, a jövő kitárult előtte és kezét nyujtotta azon -kedves fiatal lublói embernek, a ki hazai tót nyelven vallott neki -szerelmet. - -Az esküvőt a vén lipovnicai kolostorban tartották meg és az öreg barátok -nagyon örvendeztek, hogy kolostorukat ilyen kitüntetés érte. Ott volt a -Szepesség apraja-nagyja. Eljöttek a toporciak hosszu szekereiken és -eljöttek a lublóiak, még Lengyelországból is eljött néhány uriember, -mint a hogy a nevezetes névnapokra, temetésekre és esküvőkre el szoktak -jönni. - -Mister Prihoda igen komolyan fogadta az urak üdvözlését, gratulálását: - -– Tudtam én mindig, – szólt határozott hangon, – hogy kincsem van a -leányomban. Csakis miatta jöttem vissza szabad Amerikából. - -A násznép között ott volt egy öreg vak ember trombitával a hátán és egy -kis fekete kutyával előtte. A szertartás után ő is jó előre furakodott a -tömegben és a templomajtónál elébe is került a boldog párnak. - -– Péter bátyó! – kiáltott föl boldogan Ancsurka. – Maga is eljött? Be -jól tette, hogy nem felejtett el. - -– Mit akar az öreg gentleman? – kérdezte mr. Prihoda. - -– Nizsderről jövök. A nizsderi halottaktól hozok üdvözletet, – mormogta -Péter bátyó. – És ezt a kis ajándékot. - -Ragyogó gyürüt vett elő tüszőjéből és átnyujtotta. - -Ancsurka kissé elsápadt. Megösmerte a gyürüt. Wart Erzsébet ujján -viselte azt akkor, a mikor ő a nizsderi várban szolgált. - -– Köszönöm, – felelt remegő hangon. – Tisztelem a nizsderi halottakat. - -Péter bátyó eltünt a tömegben. Hiába keresték később, nem tudták -megtalálni a vak embert. - -* - -Ancsurka nagyon boldog asszony lett. A podolini Riminszky-házból már -gyermekek vidám kiáltozása hallatszott, az öreg Mik mindig ujabb és -ujabb Angyalffy-csemetéket hordott a hátán és sötét éjszakákon a piacon -a ház előtt gyakran látták a kisértetet üldögélni egy kőpadon. Ott ült -skarlátpiros ruhában és szemét figyelve függesztette a Riminszky-házra. -Néha rátörtek a buzgó éjjeli őrök és a város kapujáig kergették, de -napok mulva ujra visszajött… Sok mindenféle legenda keringett erről az -eltünő és visszatérő kisértetről. Némelyek határozottan állitották, hogy -a kisértet senki más, mint az egykori várasszony, Wart Erzsébet. De -hiszen Wart Erzsébet meghalt, vetették ellen mások. Ki tudna eligazodni -a legendákon? - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -11 |elkapnáka juhokat |elkapnák a juhokat - -14 |juhszgazdákat |juhászgazdákat - -14 |vetttük |vettük - -15 |Káz mértól |Kázmértól - -18 |miattt |miatt - -22 |lehtett |lehetett - -24 |hilegben |hidegben - -25 |szégyenkeztt |szégyenkezett - -34 |eddig Anlsurka |eddig Ancsurka - -37 |mási kihalt |másik kihalt - -40 |asszonyfelé |asszonyféle - -47 |Kaviczky mindig |Kavaczky mindig - -49 |rejtelyés |rejtélyes - -52 |haldoló |haldokló - -56 |parancsábl |parancsából - -57 |örgebb |öregebb - -66 |rá Rininszky |rá Riminszky - -79 |mondt Riminszky |mondta Riminszky - -87 |eső holdvilágos |első holdvilágos - -95 |ám. Wart uram, |ám, Wart uram. - -97 |összehasorlitotta |összehasonlitotta - -104 |Kavaczy már |Kavaczky már - -104 |szándákának |szándékának - -106 |emelti ablakra |emeleti ablakra - -109 |Kellemtes |Kellemetes - -126 |csizmasárkával |csizmasarkával - -131 |véső akaratának |végső akaratának - -132 |rézmeteszetek |rézmetszetek - -151 |Sitve |Sietve - -168 |Sessünk |Siessünk - -171 |eblak mellett |ablak mellett - -179 |aakrt csókolni |akart csókolni - -184 |emebrt |embert - -208 |lipovnioai |lipovnicai - -211 |Riminszy |Riminszky - -217 |keved tartja |kedved tartja - -217 |higy álmodik |hogy álmodik - -222 |nyugtalnkodva |nyugtalankodva - -224 |nyugtalanul nézettt |nyugtalanul nézett - -241 |fekte kutya |fekete kutya - -243 |nekünak |nekünk - -250 |komádiáztak |komédiáztak] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A PODOLINI KISÉRTET *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |