diff options
| author | nfenwick <nfenwick@pglaf.org> | 2025-01-22 08:06:59 -0800 |
|---|---|---|
| committer | nfenwick <nfenwick@pglaf.org> | 2025-01-22 08:06:59 -0800 |
| commit | ed70b0665f95ff277844556ca3da7898ce47600a (patch) | |
| tree | dfcee07d3cddc768c7b408789a068c161efc1cbe | |
| parent | 0386b58925e95b1e4eaa87ed8ddff27b0782ba62 (diff) | |
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 4 | ||||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 | ||||
| -rw-r--r-- | old/67140-0.txt | 12951 | ||||
| -rw-r--r-- | old/67140-0.zip | bin | 228027 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/67140-h.zip | bin | 239292 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/67140-h/67140-h.htm | 10986 |
7 files changed, 17 insertions, 23937 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..d7b82bc --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,4 @@ +*.txt text eol=lf +*.htm text eol=lf +*.html text eol=lf +*.md text eol=lf diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6312041 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This eBook, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..0ccaf05 --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +eBook #67140 (https://www.gutenberg.org/ebooks/67140) diff --git a/old/67140-0.txt b/old/67140-0.txt deleted file mode 100644 index 5ce886a..0000000 --- a/old/67140-0.txt +++ /dev/null @@ -1,12951 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Légy jó mindhalálig, by Zsigmond -Móricz - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Légy jó mindhalálig - -Author: Zsigmond Móricz - -Release Date: January 10, 2022 [eBook #67140] - -Language: Hungarian - -Produced by: Albert László from page images generously made available - by the Hungarian Electronic Library - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK LÉGY JÓ MINDHALÁLIG *** - - -LÉGY JÓ MINDHALÁLIG - -MÓRICZ ZSIGMOND REGÉNYE - -ATHENAEUM KIADÁSA BUDA-PEST - -1921 - -_Az író minden jogot fentart._ - -10448, – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája. - - - - -I. FEJEZET - -amelyben egy kis diák elveszíti a kalapját s emiatt késő télig hajadon -fővel jár szegényke esőben, hóban, míg csak a közömbös világ is észre -nem veszi a rendellenes állapotot. - -A kollégium nagy, komor, négyszögű épület. Voltaképen csak az első része -komor, a Nagytemplom felőli ősi épület, a hátulsó három szakasz, amely -úgy van építve, hogy az egész egy négyszögű udvart zár be, inkább sivár. -De a kisdiáknak elől-hátul, mindenfelől rendkívül imponál s még bent a -coetusban is állandóan valami templomi félelmet érez, amint -behallatszik, hogy kopognak a kemény kis cipősarkak a sivatag folyosókon -s hogy zúg be a százezernyi veréb csiripelése az udvaron álló ménkő -magas jegenyeakácok lombja közül. - -A kisdiák e percben a szoba közepén álló nagy asztal legutolsó, -legszélső fiókját kihúzva, abban kotorász. Ennek a fióknak az első -oldala zöldre van festve, mint maga az asztal. De az asztal felső lapja -már erősen meg van kopva, a fiók azonban még mindig friss zöld s ez igen -tetszik a kisdiáknak, csak azt sajnálja, hogy a fiók régi birtokosai a -kulccsal már ezt is össze-vissza karmolászták. - -A fiókba szép rendetlenséggel volt belegyömöszölve egy rakás iskolai -könyv és füzet. A kisdiák a Békési latin nyelvtanért nyúlt bele, mert -mennie kell a füvészkertbe latint tanulni, és pedig a gerundiumok s -gerundívumok titkos fejezetét, azonban sietve odapillant a másik, kicsit -nagyobb diákra, aki osztálytársa s Böszörményinek híják s szintén ott -van a coetusban, a szobafőnök legszigorúbb tilalma dacára végigheverve -az ágyán. Böszörményi, úgylátszik, a mennyezeten piszmogó pókot figyeli -s jobb lábát egyenletesen lógatja le az ágyról, szóval a kisdiák lopva -nehány percet mer szentelni kincsei zsugori szemléletének. Volt ott a -fiókban tudniillik egy Csokonai Vitéz Mihályról szóló könyv, amelyet -harminc krajcárért vett az antikváriusnál, akinek a kirakatában töltötte -az egész mult évet ez a könyv s ő akkor még nem lévén bentlakos, -ahányszor iskolába jött, mindig odapillantott a kirakatba, hogy megvan-e -még ez a könyv. Ez ugyan kissé túlzás, hogy az egész mult évben, mert -csak úgy májusban fedezte fel, vagyis az év végén már, de hisz ez nem -csoda, mert még eleinte olyan kis ügyetlen fiú volt ő, hogy még -gyerekszámba is alig ment. De az első gimnázium végén már meglehetősen -megemberesedett s akkor már észrevette az antikvárium kirakatát s benne -a Csokonait. - -De csak a nyáron jutott odahaza a vakációban odáig, hogy arra gondolt, -hogy meg kellett volna venni. - -No, erre a gondolatra aztán el volt rontva a nyara, mindennap eszébe -jutott a könyv, hogy vajjon ott van-e még a kirakatban, vagy már -megvette valaki. Még az úton is eszébe jutott, mikor jött Debrecen felé -a vonaton s kinézett az alföldi sík mezőkre, hogy vajjon istenem, meg -van-e még a Csokonai? - -Még be sem iratkozott, csak éppen hogy elhelyezkedett a kollégium -második emeletén a 19. számú coetusban, ahol a legutolsó ágyat kapta, -azt, amelyik külön áll az ajtó mellett, mert hét ágy lévén a szobában, -három-három egymással szemben volt a főfalon, a hetedik pedig keresztben -az ajtó kisebb falán; szóval azt az ágyat, amelyet minden diák -megvetett, ő azonban ennek az ágynak különösen s rendkívül örült, mert -úgy tűnt föl neki, hogy ez az ágy olyan mint egy önálló vár, nagyon -szerette, hogy nincs a többiek közé bedugva, hanem neki magának egészen -külön fészke van. Szóval az első délután már leszaladt Harmathy boltja -elé, benézett a kirakatba, hát uramfia, ott volt a Csokonai. Szép -rózsaszínű fedele egy kicsit megfakult a délutáni naptól és sok por -telepedett rá, de a fő, hogy megvolt s ott volt. - -Szerette volna megvenni, de nem merte, még nem érezte magát elég erősnek -hozzá, hogy a szüleitől kapott pénzt ilyen fölösleges valamibe ölje -bele. - -Hanem minduntalan leszaladt egy pillanatra a kirakat elé s megnézte, -megvan-e még. - -Egy reggel borzasztó rémülete volt. A segédet a kirakat előtt látta, -éppen akkor nyitotta ki kulccsal a nagy üvegablakot s ő messziről s -remegve leste, hogy nem a Csokonait akarja-e kivenni. - -Nem vett ki semmit, hanem elkezdte az összes könyveket összeszedni, -magas oszlopba rakta s behordta őket a kirakatból. - -Nem várhatta végig mit csinál, mert máris csengettek az első órához, -ment hát az iskolába, de a tízpercben lélekszakadva rohant ki a kapun az -antikváriushoz. Akkor már teljesen üres volt a kirakat s tollseprővel -kényelmesen sepergette a segéd a sok piszkot. - -Ő csak éppen odapillantott, azzal megfordult s ugyanoly gyorsan -vágtatott vissza a kollégium udvarára. - -Egész délelőtt nem bírt figyelni, folyton azon járt az esze, hogy mi -történik azokkal a könyvekkel, amiket a segéd behurcolt. Talán jött egy -gazdag ember, meglátta a kirakatot s azt mondta: ezt mind megveszem. - -Elszorult a szíve, mintha meghalt volna egy testvére, vagy valaki, akit -nagyon szeretett s csak nehány nap mulva mert a kirakat felé menni. -Álmélkodva látta, hogy tele van könyvekkel a kirakat, és pedig -olyanokkal, amelyeket ő még sohasem látott. Később, éjjel, álmatlankodva -kisütötte, hogy azok a könyvek nyakán maradtak a kis öreg Harmathynak, -aki fűszerkereskedő és antikvárus volt (mióta megvette a városi nyomda -ócska szemeteit) s azóta olyan mérgesen is szokott a boltja ajtajában -ácsorogni, csak akkor lett nyájas, ha valaki bement hozzá vásárolni, s -most újakat rakott ki, hogy hátha ezek inkább megtetszenének a -jövő-menőknek. De rossz helyen volt a bolt, arra nem szokott senki sem -menni, csak cselédlányok kannával a karjukon, meg egyik tanár, aki -arrafelé ment haza. - -Hanem azért október közepére odáig érett lelkében az elszánt vágy, hogy -lángvörös arccal egyszer mégis bemerészkedett a boltba s a rábámuló -segédnek azt mondta, hogy: »kérem szépen, a kirakatban láttam egy -könyvet, Csokonait, ha még megvolna, tessék szíves lenni megnézni.« - -A segéd megkereste s meg is találta. Harminc krajcárt kért érte s ő ezen -nagyon elbámult, mert el volt készülve a legrosszabbra, egy egész -forintra is. Annál több pénze tudniillik nem volt. - -Úgy futott el a könyvvel, mint a kis kutya, ha jó falatot vetnek neki. A -csontot ott rágja az asztal alatt, de ha valami igen jót kap, akkor -elfut, mert attól fél, hogy észreveszik a tévedést s visszakéri a gazda… - -Hát ez a könyv nem az volt, aminek ő gondolta, nem a Csokonai versei -voltak benne, hanem valami fecsegés az életéről. - -Az első oldalán, ahogy olvasni kezdte, mindjárt olyat olvasott, amiből -egy szót sem értett: »A physiologia által ma már igazsággá emelt ama -sejtésnek, miszerint a léleknek minéműségei s ereje ép úgy által mennek -a származással együtt a gyermekekbe, mint a testéi, a szellemi -öröklésnek érdekes példája Csokonai Vitéz Mihály.« - -Ezt sokszor kezdte, próbálta olvasni, de nem értette. - -Igy volt aztán az egész könyvvel, úgyhogy lassacskán nem is tartotta -sürgősnek az elolvasását, de azért nagyon boldog volt, hogy megvette s -hogy megvan, sokszor megnézte a címlapját, amelyre fent a felső jobb -sarkán ráírta erélyesen a nevét, hogy: »Nyilas Mihály 1892.« Lent a lap -alsó felén kék festékkel oda volt nyomva egy cifra bélyeg, hogy »Spitz -Ödön jogász«. Ezt könyörtelenül tintával keresztülhúzta. - -Rendkívüli és kimondhatatlan gyönyöröket élvezett, hogy neki van egy -saját vásárlású, igazi, vastag könyve, amire ráírta a nevét. - -Most már egyéb is volt a fiókban. Egyik osztálytársától megvett egy -füzetet öt krajcárért a Történelmi Arcképcsarnokból, aki biztosan -otthonról lopta el s úgy árulta tízpercben az osztályban s megígérte, -hogy többet is fog szerezni. Azt a fiút különben Kelemen Imrének hívták -s nagyon gyenge tanuló volt, az öt krajcáron rögtön vett két almát és -egy zsemlyét s azt megette az ő szeme láttára, így hamar végzett az öt -pénzzel, ellenben ő nagyszerű örömöket érzett, hogy koronás királyok és -üstökös hősök laknak a fiókjában, a boldog hideglelés is utólérte, -hacsak a sarkát megpillantotta a füzetnek, s különben elhatározta, hogy -le fogja valamennyit rajzolni s e célra már vett is öt darab rajzlapot. - -De a legújabb s legfőbb kincse ezen valamennyin túltett. - -Ott, ahol tavaly lakott, a kistanács-utcai tanító bácsinál, a kamarában -talált egy pergamentkötésű könyvet, amelyet a gyerekek labdának -használtak. Ezt a könyvet abban a pillanatban, ahogy meglátta, rögtön -elhatározta, hogy el fogja sajátítani. Nem is a könyvet, mert ahogy -belenézett, látta, hogy valami latin s a latinból elég volt neki az, -amit az iskolában nem tudott, hanem a fedele! A fedelét kívánta meg -rettenetesen. Második, harmadik vasárnap is elment a bácsiékhoz s egy -óvatlan pillanatban győzött a szenvedély, kiszakította nem kis munkával -a könyvet a fedeléből, a könyvet otthagyta a kamarában, de a fedelét -bedugta a kabátja alá. - -Jóformán búcsúzás nélkül menekült a kollégiumba. Ott se mutatta meg -senkinek a világért sem, de se aludni, se tanulni nem tudott, míg csak -ötven ív papírt nem vett s elment a Darabos-utcába a könyvkötőhöz, aki -ott lakik a Csokonai szülőháza mellett s tele köttette a pompás fedelet -fehér papírral. - -Hogy becézte aztán ezt a sárgás, finom bőrkönyvecskét! A könyökével -tisztítgatta, mert sok volt még rajta a plezúr s a föld, labdakorából… -Ebbe a könyvbe mindent bele akart írni. Még nem is tudta, hogy mit -kellene, de tele volt izgalommal s izgatottsággal, csak a gondolatára -is, hogy ezt ő mind teleírja. A gyomra mindig idegesen remegett, a -belei, valami belső láztól, ha erre a könyvre nézett, ebbe ő valami -olyan szépeket akart írni, amilyet még senki soha… ő nem tudja, hogy -mit, de nagyon szépet… Mindjárt az elejére beírta a nevét, úgy csinálta -meg ezt az első oldalt, ahogy a könyvek címlapja szokott lenni. Címűl -ezt az egyszerű szót választotta: »Jegyzetek«. Ebbe senki sem köthet -bele. Középre megint a nevét, szépen, nagy s erélyesen megrángatott -betűkkel: »_Nyilas Mihály_«. Alul odaírta, hogy: »_Debrecen_« s ez alá -az évszámot »1892«. - -De aztán napok teltek s nem írt bele semmit. - -Félt is írni, mert hátha valaki belenéz s elolvassa… megkritizálja… -esetleg följelenti érte… esetleg ellopja… esetleg kineveti… Máris nem -volt megelégedve még ő maga sem… nem szépen sikerült a címlap… Ahhoz -képest szép, hogy ő csak második gimnazista, de ő valami olyan szépet -szeretett volna, amilyen szépet csak álmodni lehet… Azt látta, hogy a -betűi nem lettek szebbek, mint amilyet az iskolai füzetekbe ír: pedig ő -azt gondolta, hogy ebbe a könyvbe százszor szebbet fog tudni írni… Azt -hitte, hogy ebbe a könyvbe olyan betűket ír, hogy aki meglátja, -felkiált: ejnye!… - -Nem lett szép, csúnya lett, inkább csúnyább, mint az iskolai írása, mert -ott muszáj gondosan írni, de itt merészen akart írni s csak olyan -gyerekes firka sikerült… Kínt okozott neki ez a címlap, nagy csalódást -okozott, a saját erejéből, a képességeiből kellett kiábrándulnia… s -mégis a kín mindig örömmel vegyült, valami nagy, nagy feladatot látott -ebben a könyvben, amit meg kell, amit meg fog oldani… egy megostromlandó -vár volt ez, ami a legfőbb dicsőséget szerzi meg, ha sikerül… - -A Böszörményi megmozdult, erre ő lángvörös lett s odanézett. - -Nem, nem figyelt ide, erre megnyugodott. - -Mindjárt utána az jutott eszébe, ugyan miért maradt itt ez a -Böszörményi? a többiek lenn vannak a kollégium hátsó udvarán labdázni, -vagy kimentek a Nagyerdőre, a homokdombra. Ijedten gondolt rá, hogy -vajjon nem az ő festékjére spekulál megint?… Tegnap vett ötért egy -nagyon finom kármint Pongrácnál, talán már észrevette s most el fogja -kérni kölcsön, aztán kimázolja az egészet, mint a multkor, s nem adja -meg soha. - -Gyorsan el akart iszkolni a latin könyvvel a füvészkertbe, de ahogy a -fiókot becsapta, Böszörményi megszólalt: - -– Te. - -Ijedten nézett a pajtására, annak semmi jót nem ígért az arca, már -biztos, hogy festéket akar. - -– Mongyad csak, van festéked? – kérdezte Böszörményi. - -Annyira várta ezt a szót, hogy már nem is volt meglepetés. - -– Milyen? – szepegte ijedten. - -– Szépia. - -– Szépia nincs. - -Egy kis szünet támadt s ő már kezdett fellélekzeni, hogy ennek csak -szépia kell s más nem. - -– Hát kárminod van? - -– Kármin? - -– Igen. - -– Van, – mondta csendesen s pislogott hozzá. Már vége a kárminnak, mert -az nagyon olvad. - -– Igazán? Van? Hisz az naccerű! – kiabálta Böszörményi. - -Mindjárt fel is ugrott az ágyról s megállott az asztal előtt. - -A kicsike Nyilas Mihály, aki olyan kicsi volt az osztályban, hogy mikor -a tornában felállottak, hátulról a harmadik volt nagyság szerint, minden -további felesleges cigánykodást megelőzendő, belenyúlt a fiókja -hátuljába s elkezdte szó nélkül kikotorni a festéket, mert azt úgy -eldugta, hogy azt rajta kívül senki meg nem találta volna, egész külön a -többitől, úgy, hogy egész karral kellett belenyúlni a fiókba, egész -hátra, a balsarokba. - -Kivette a kármint s letette az asztalra. - -– Naccerű, – mondta újra Böszörményi, – ránézett a kárminra, jól -megnézte, hunyorítva nézte, akkor kinyújtotta kezét, körömmel felcsípte, -a tenyerébe vette, feldobta a levegőbe magasan s másik kézzel elkapta s -még egyszer azt mondta: - -– Naccerű! - -A kis Nyilas Mihály csak nézett a repülő kármin után, ő sohasem merte -azt feldobni, mert félt volna, hogy esetleg leesik, eltörik, esetleg -nagyon megszorítaná s az ujjához ragadna, esetleg… sok mindentől félt -volna, de legjobban attól iszonyodott, hogy egy festéket labdának -használjanak… - -– Hol vetted? – kérdezte rém komolyan Böszörményi. - -– Pongrácnál. - -– Háromért? - -Ez a legnagyobb sértés volt, mert háromért is lehet venni kármint, de az -egész lapos és száraz s a vak is messziről megismeri, hogy az csak olyan -háromért van, de ez olyan finom, zsíros tapintású volt, víz se kell rá, -máris olvad, odaragad az ember ujjához, igen pompás kis kövér festék. -Böszörményi a legnagyobb szamár az osztályban, nagyon tud verekedni, -úgyhogy nem érdemes vele… Még a festéket se ismeri. - -– Ötér, – mondta hát egyszerűen. - -Böszörményi kinyitotta a szemét s szinte beledugta a festéket, úgy -nézte. - -– Jó! – Jó festék, – mondta s kicsit el is pirult. – Majd veszek én is. -Most várok hazulrul pízt. - -Evvel letette a festéket arra a helyre, ahonnan felvette. A kicsi már -örült, hogy addig visszatartja a festési szenvedélyét, míg hazulról píz -jön. - -De Böszörményit izgatta a dolog. - -– Baráték, ha én eccer pízt kapok hazulrul, – mondta fennhéjázva, – -akkor én veszek hat darab festéket. Nem is hatot, tizet. Ötven krajcár -árát. Isten bizony! - -A kicsi egy kicsit elszégyelte magát, hogy ő csak egyet vett s hogy ő -nem dicsekedhetik avval, hogy majd kap otthonrul pénzt. Pedig ennek a -Böszörményinek se igen gazdagok a szülei, azt már hallotta, mégis -egyszer ő maga is látta, mikor öt koronát hozott neki a postás; hogy -másodszor mennyit kapott, azt nem tudja, nagyon szerette volna -megkérdezni, de restelte, mert még azt hinnék, hogy kíváncsi rá. - -Néztek hát egymásra szótalan. Akkor Böszörményi felvette a festéket ujra -az asztalról. Nemcsak úgy egyszerűen vette föl, hogy odanyúlt volna s -felveszi, hanem elébb fölibe hajolt s balszemmel nézte, akkor a -balszemét behúnyta s a jobbszemmel nézte. Úgy nézte, mintha valami -piszkot látna benne, szemetet, vagy kavicsot, vagy szőrszálat, vagy -mintha a festék vegyi összetétele nem tetszenék neki. Akkor óvatosan a -markába vette s meggörbített térdekkel az ablakig ment vele, -olyanformán, mintha a festék egy kis madár volna, amire nagyon vigyázni -kell, hogy ki ne repüljön. - -A kicsi utána pillantott, csakugyan ő is olyanforma rémülettel a nyitott -ablak felé, mintha ettől kellene félni éppen, de Böszörményi csak nézte -a festéket s az nem repült el. - -Az ablakon besütött a délutáni nap s bejött a prepák hegedűcincogása. A -tanítóképezdészek ott laktak az alattuk levő emeleten s mindennap olyan -rettenetesen nyikorogtak a hegedűikkel, hogy a kisdiák egész életére -megútálta a hegedűszót. Most pláne nagyon sértette a fülét a nyivákolás, -hogy még a festékje is kockán volt. Még mindig nem tudta biztosan, -elveszi-e hát Böszörményi vagy nem, de attól különösen rettegett, hogy -az ablak nyitva volt. - -– Nem rossz festék, – fordult vissza Böszörményi az ablaktól. Jöttében -feldobta újra a plafonig jobbkézzel s megint a ballal kapta el. - -A kicsi szerette volna azt mondani, hogy ne dobáld, de nem szólt, mert -nem szeretett verekedni, pláne nála erősebbel. - -Különben is Böszörményi sértetlenül tette le az asztalra a festéket. - -– Hol vannak ezek a betyárok? – kérdezte Böszörményi. - -A kicsi elkezdett reménykedni: - -– Lementek labdázni a hátulsó udvarra, – mondta szolgálatkészen, hogy -talán eltereli a figyelmét a festésről. - -– Labdázni?! - -– Igen. - -– Mit? - -– Longa métát. - -– Longa métát? – szólt Böszörményi szórakozottan, mérlegelve a dolgot. - -– Azt. - -– Hm. Longa métát?… az jó… mer ahhó sok kell… - -– Sokan lesznek, – ajánlkozott a kicsi, – mondta Sándor Mihály. - -Böszörményi azt felelte: - -– Te mér nem mentél? - -A kicsi elpirult, őt nem szokták híni, mert nem igen ügyes a -labdakapásban, hogy súlyosabb kifejezést ne használjunk. - -– Én megyek a füvészkertbe tanulni. - -– Úgy! – szólt Böszörményi, aki úgy látszik már csak éppen ennyit akart -tudni, – én meg festeni fogok. - -A kicsi elhallgatott, tudomásul vette, nem szólt rá semmit. Megvolt -ugyan a véleménye Böszörményi festéséről, aki inkább ezt választja, mint -a longa métát… Mert nem kell ám azt gondolni, hogy ez a Böszörményi -valami Munkácsy volt, mert ennek a festése voltaképen egyszerű -festékpocsékolásból állott. Borzasztóan tetszett neki, hogy egy rakás -tuscsészét telekeverjen különböző színű festékkel, már ez maga -kielégítette, valami vandal gyönyörűséget adott ennek a kis fiúnak, hogy -a szilárd kis gombalakú festékeket vízzé higítsa. Már a rajzolás nem is -volt olyan fontos, mert nem festett, hanem rajzolt az ecset hegyével, -mint a ceruzával. Virágot, ahogy az elemisták szokták, cserépben, meg -zsidóorrot, jó nagy kampós orrokat, de ez mind hamar összefolyt, akkor -egy-kettőre telepaccolta a fehér papírt, ez igen, ez hasonlított az -előbbi művelethez: fehér lapokat elrondítani. A rontás démona motoszkált -az idegeiben s természetesen csak akkor volt elemében, ha sem a festék, -sem a papír nem a sajátja volt. - -A kicsi kétségbeesetten le is mondott a festékjéről, hóna alá szorította -a latin nyelvtanát s fejébe készült nyomni a kis kalapját. - -Még ez a kalap megállította egy pillanatra, mielőtt feltette volna a -fejére, reménytelenül nézte meg. Ez a kalap nagy seb volt a lelkén, nem -szerette, mert hátul sörte volt hozzácsirizelve dísznek, olyan fehér -disznósörte, a vége fekete minden szálnak, szétterítve, mint egy kis -legyező. Ez nem neki való kalap volt, ez egy olyan verekedőshöz való -lett volna, aki hátracsapja a fejebúbján s akárkinek a szemébe néz, -azzal a kihívó, hetyke pillantással, hogy: no testvér, kell egy pofon?… -De ő olyan szélesebb karimájú barna kalapot szeretett volna, felhajló -szélű komoly kis kalapot, amit jól lehúzhat a szemére s mehet magának -alatta, gondolkodva, ahogy épen jól esik. Ma különösen égette az arcát -ez a szemtelen kalap. A színe sem tetszett neki, zöld volt s a szalag -helyett vékony zsinór volt rajta, két szál s a vége -porcellánkörmöcskékbe belecsinálva. Már ezeket a körmöket ugyan ügyesen -letépte róla, megpróbálta a sörtét is lefeszegetni, hátha anélkül -formásabb lenne, de ahogy alánézett, rémülten látta, hogy ha leveszi, -nagy enyvfolt marad a kalap oldalán, attól megijedt, hogy akkor még -sokkal csúfabb lesz. Most pedig azt nézte meg, mint mindig, ahányszor -föltette, hogy vajjon a sörte nagyon lekonyul-e amiatt, hogy úgy -lefeszegette… - -Végre mégis csak a fejébe nyomta a kis kalapot, akkor Böszörményi utána -szólt: - -– Nyilas! - -Ő visszafordult. - -– Hát itt hagyod? - -Bámészan nézett rá. - -– Hisz akkor szüret! – kiáltott fel Böszörményi s felcsípte a festéket. - -A kisdiák csámborogva ment ki az ajtón s egy új motoszka került a -lelkébe: nem kellett volna otthagyni! - -A tornác nagy tágas, nyilt folyosó volt, vörös téglával volt kirakva a -talp alatt, olyan bíborvörös téglával, amilyen sehol másutt nincsen, -csak Debrecenben, náluk otthon egészen sárga téglák, betegesen sápadt -téglák vannak, ő mindig gyönyörködve, szinte csodálkozva nézett a -folyosó tégláira, mitől ilyen vörösek, olyan sok a vérük? Nem is mert -rajtuk nagyon tapodni, nagyon ragadtak a talpra s még tíz lépés mulva is -festett a cipőtalpa, ha már le is ment róla. - -Lenézett az udvarra, mert ezt sohasem mulasztotta el, hogy egy -pillantást ne vessen a magasból a szédítő mélységbe. - -Az udvar közepén ott állott lent a kút, magányosan, törpe fák alatt. -Ezen a délutánon iskolai szünet volt s alig lézengett egy-két diák -itt-ott. A kút sárgaréz kereke idáig csillogott s a hosszú sárgaréz cső -is, amely a másik oldalon kinyúlik a kútból. Az a hosszú cső mindig -izgatta a fantáziáját, olyan volt ez, mint egy hanyatt fekvő anyabárány; -vagy egy tucat csöcs van rajta, s ha a vizet húzzák s valaki a cső nyílt -végét befogja tenyérrel, akkor ezeken a likakon magasra szökik a víz. A -kisdiákok ráborulnak s ezeken át szopják a vasas ízű kútat. - -Le kellett volna tagadni a festéket. Senki sem tudott róla, hogy vett új -festéket s még ha tudták volna is, olyan jól eldugta, hogy senki se -találta volna meg, s még ha megtalálta volna is, nem szabad úgyse -belenyúlni a más fiókjába, de ha belenyúl s elfesti, akkor a szobafőnök -biztosan megvéteti vele… De így, hogy ő odaadta, most már mindegy… - -Balra fordult el a vén kollégiumon s a sötét falépcsőkön ugráncsolt -lefelé, úgy ugrált éppen, mint a veréb egyik ágról a másikra. Közben -évődött magában s nagyon nyugtalan volt. Az első emeleten a prepák -énekterme előtt megállott s a kulcslyuk felé bámult, nagyon szeretett -volna benézni. Énekóra volt s pár pillanatig megleste a furcsa éneket, -ami bentről kiszűrődött. Kínosan skáláztak odabent, de ő nem tudta, mi -az, csak leskelődött egy kicsit, mint az őzike, ha idegen neszt hall, -kinyújtott nyakkal, aztán odábbugrált. - -Mikor leért a földszintre, usgyé, úgy kiszaladt a szabadba, mint ha a -madár a kalitkából szabadul. - -Még csak egy hónapja lakik a kollégiumban, mert tavaly egy családnál -volt koszt-kvártélyra adva, de az idén megkapta az ingyenes -tápintézetet, a tandíjmentesség már tavaly is megvolt s bejött a nagy -sötét épületbe lakni, mintha a szabadból befogták volna. - -Különben ő rendkívül büszke volt erre a kollégiumra. Az öccsét már -Patakra vitték s őt is az a veszedelem fenyegette, hogy jövőre odaviszik -a szülei, mert az közelebb van hozzájuk. De ő már tele volt itatva a -debreceni kevélységgel s meg volt győződve, hogy ilyen kollégium nincsen -több a világon. Fölpillantott a rengeteg magas épületre, amelynek az -oszlopfői felett furcsa duzzadt fejek voltak kőből kifaragva. Ezek a -fejek is benne éltek a lelkében, borotvált arcuk duzzadtságával, -szakálluk görög kondorodásával. Alattuk a vak hajlásban ott volt a kofa -gyékénysátra. Odapillantott a hasított hátú apró veknyikre, a pici -négyes szarvú császárzsemlyékre, a fakó almákra, de nem is gondolt -semmit, sohasem szokott ő itt vásárolni, még negyvenöt krajcárt -szorongatott a kis kattanós zárú bugyellárisában s fogalma sem volt -róla, hogy fizeti ki egy hét mulva Csigainénak a hatvan krajcárt. Ha ez -eszébe jutott, csaknem meghalt a félelemtől. - -A kert mellett bodászva ment el, minden vaspálcáját megérintette egy -ujjal s bepillantott a Nagytemplom óriás épülettömegére. A könyvet nem -kellett volna beköttetnie, amiatt nincsen most pénze. De akkor azt -gondolta magában, hogy ha azt a könyvet meg nem csináltatja, akkor nem -érdemes tovább élni, nem lehet tanulni, nem érdemes semmit. Olyan -kimondhatatlan láz vett erőt rajta, hogy nem bírt magán uralkodni. Azt -semmiség megtenni, hogy az ember egy hónapig mindennap elmenjen a két -kofa előtt s soha egyetlen szem almát, vagy szilvát, vagy egy falat -dinnyét ne egyen, sem zsemlyét, vagy kiflit, vagy törökmézet; de hogy a -maga Csittvári Krónikáját meg ne csináltassa… az lehetetlen… Bezzeg most -már, hogy közeledik Csigainé a vasalt ruhával, most nem tudja, mit -tegyen… - -Bement a füvészkertbe, az ott van mindjárt a kollégium mellett. Nem szép -ez a füvészkert, sosem szerette. Ritkán is jön ide, mert zavarja, hogy -minden növény mellé táblácska van szúrva. Szeretné ugyan tudni ezeknek a -növényeknek a nevét, de mind latin név s egy év alatt egyet sem tanult -meg belőlük. - -Próbált latint tanulni, de folyton Csigainé volt az eszében, a kis -csöndes, szelíd mosónő, aki olyan nesztelen és szótlan mosollyal jön a -fehérre mosott ruhákkal, s nem bírt a rendhagyó igékkel semmire menni. - -Hosszú fekete teológusok járkáltak hosszú léptekkel, azok is tanultak, -ilyen kis diák, pláne másodikos, nem volt egy sem a kertben. Azok -labdáztak a hátsó udvarban; ő nagyon szerencsétlennek érezte magát, hogy -neki itt kell lenni egyedül. Csupa bánattal volt tele, nem bírt figyelni -a latinra. Böszörményi nem tanul, hanem az ő festékjét pusztítja… ezt a -sebet, a tövist sem lehet feledni; Gimesi is hűtelen, az egyetlen jó -társa, aki a Péterfia-utcában lakik, egészen kint az erdő felé, egy -olyan furcsa lakásban, amilyen nincs több a világon. A nagyanyjával -lakik egy kapubolt felett, egy olyan pici szobában, hogy csoda. Csak ők -tudnak ott lakni, mert másnak alacsony volna, de Gimesi még kisfiú, még -valamicskével őnála is kisebb s vékonyabb, de nagyon vakmerő, a fejével -szokott verekedni, csak úgy fejjel, mint a faltörőkos nekimegy akárkinek -s hasba döfi a fiúkat, még a legnagyobbak is elfutnak előle. Ez a Gimesi -a nevét úgy írja Ghimessy, de csak úgy mondják Gimesi, ez úgy benne van -a lelkében, egy pillanatig sem tud anélkül lenni, hogy ha nem gondol is -rá tisztán, de ne érezze őt, a szeretetet. Bele-belenézett a könyvbe, s -mereven magolta a következő sorokat: - -A többi alakok rendesen alakúlnak az egyes időalakokból, így: a _Praes. -tőalaktól:_ Ind. impf. _ferèbam_, stb., pass. _ferèbar_, stb. Fut I. -_feram, ferès_, stb., pass. _ferar, ferèris_, stb. Coni. praes. _feram, -feras_, stb., pass. _ferar, feraris_, stb. Gerundium G. _ferendi_, stb. -Gerundivum: _ferendus_, a, _um_, b) a Perf., _tőalaktól:_ Ind. perf. -_tuli, tulisti_, stb. plqpf. _tuleram_, stb. fut. II. _tulero_, stb. -Coni. perf. _tulerim_, stb., plqpf. _tulissem_, stb. Inf. perf. -_tulisse_. - -c) A _Sup. tőalaktól:_ Pass. Ind. perf. praes. _latus, a, um sum_, stb. -plqpf. _latus, a, um eram_, stb… - -szerette volna megtanulni, de nem lehetett. Tele volt a szíve, a feje, -valami nagy fájdalommal. A szüleire gondolt s a szemébe könny jött, mert -tőlük nem kérhet pénzt, mert nekik nincs, mert ha eszébe jut, hogy ő itt -a konviktusban húst eszik és jó falatokat, otthon pedig hitvány -krumplilevest esznek, nagyon szégyelli magát s most míg a latin -conjugátiót hajtogatja gépiesen, folyton ég az arca a szégyentől, hogy -azt a könyvet beköttette. Otthon az édesanyja biztosan jól tudja, hogy -neki elsején ki kell fizetni Csigainénak hatvan krajcárt, de meg van -nyugodva, hogy még kell lenni őnála egy forintnak, vagy többnek is, mert -nem tud arról, hogy Csokonait harmincért vette és a Történelmi -Arcképcsarnokért öt krajcárt adott s a könyvpapírja benne van tizenöt -krajcárban, a kötés pedig húszban, festék és rajzpapír tizenhárom, ez -nyolcvanhárom krajcár; ha ezt nem vette volna, akkor megvolna, akkor -Csigainénak kifizethetné a hatvanat s még maradna az a negyvenöt, ami -megvan a ládában s még maradt volna almára is huszonhárom krajcár, vagy -akármire. - -Csak a Csokonait ne vette volna… Vagy a köttetést… De a Csokonai-könyv -olyan vastag könyv, s neki még soha nem volt igazi könyve, csak amit -tavaly kapott az elsőben, vizsgán, az Ezeregyéj jutalomkönyv, de azt -otthon hagyta, ezért is nagyon sokat retteg, hogy az öccsei nem -szakítják-e el s nem piszkítják-e be, mert otthon nem lehet úgy vigyázni -semmire, mert a második öccse, Béla, egész könnyen ki tudja húzni a -komót fiókját s onnan kiveszi a könyvet, az megígéri, hogy csak szépen -játszik vele, de biztos, hogy mire hazamegy a vakációban, már egészen -piszkos lesz, a szép képeket ki fogják szakítani, mert a negyedik öccse, -az még egészen pici, az nem tud se olvasni, semmit, csak eltépni. Vagy -tán meg se lesz, mert a szomszédban lakik Kocsis Jóska, az mindent lop, -az lopta el a nagybátyjának a szerszámját is, mikor a nyáron otthon volt -a nagybátyja, akinek egy susztersághoz való olyan ügyes kis szerszámját -ellopta az a Kocsis Jóska, s amikor megismerték nála, annak az apja, az -öreg Kocsis szomszéd azt mondta, hogy »nem azé a madár, aki elereszti, -hanem aki megfogja«. - -Ott ült a fűben, mindjárt az út mellett. A lába a kavicson volt, de a -füves szegély kicsit magasabb volt s arra ült le, mert elfáradt a sok -járkálásban. - -De már odaadná azt a bekötött könyvet, pedig Istenem, az mindennél -becsesebb, mert a Csokonai, ha elolvassa, akkor már nem kell annyira -tovább az embernek, meg nehéz is olvasni, néhol nagyon szép, mikor azt -írja a könyv, hogy Csokonai mindig álmos volt s a tanára megengedte -neki, hogy reggel ne menjen a reggeli órára… Igaz, a könyv írója ezért -megsérti a tanárt, aki ezt megengedte Csokonainak, de Misi nem érez -együtt ebben a dologban evvel az íróval. Egy ilyen tanárt ő is nagyon -szeretne, nem azt, hogy reggeli első órára ne kelljen menni, mert most -nem kell hat órakor senkinek iskolában lenni, csak nyolckor, -hálistennek, de azért most is sok minden van, amit egy jó tanár -elengedhetne az embernek, például a rendhagyó igéket, vagy legalább a -supinum tőalakot: épen ezt kellene most tanulnia, de nem képes figyelni -rá s az órán sem értette… Igaz, hogy az órán is folyton Csigainén járt -az esze, hogy miből fizeti ki a hatvan krajcárt, de nem is értett egy -szót sem a tanár úr magyarázatából, valamit nem hallott biztosan, lehet, -hogy akkor nem hallotta, mikor a könyvre gondolt, hogy abba bele fogja -írni a _Szivet_, mert elhatározta, hogy mindennek le fogja írni a -tartalmát, amit csak olvas és most legszebb volt a Szív s már végig is -gondolta magában, hogy mi volt annak a tartalma, a _kis dobos_… Nem, nem -az tetszett neki legjobban, hanem az, mikor az a kis fiú (a nevére sem -emlékszik), de Turinban élt Olaszországban, egy szegény embernek egy kis -fia, aki éjjel, mikor az apja lefeküdt, felkelt és helyette tovább írta -a címszalagokat s az apa reggel így szólt: »Fiam, lásd, apád még nem -olyan gyenge legény, mint gondolnád. Az éjjel is 150 darabbal írtam -többet, mint rendesen.« A fiú ezt hallva, nagyon megörült és magát még -jobban biztatta a munkára, hogy apjának örömet szerezhessen, ezután -minden éjjel felkelt és dolgozott. Az apa semmit sem vett észre, csak -egyszer így szólt: »Csodálatos, hogy egy idő óta mennyi petróleum fogy -el«. A fiú már meg akarta vallani tettét, de ekkor apja elhallgatott és -ő nem szólt semmit. Hónap végén az apa örömmel ment haza, sőt vásárfiát -is hozott, így szólította meg fiát: »Látod fiam, én mennyit küzdök, -mennyit dolgozok, hogy téged és testvéreidet felnevelhesselek. Csak te -tanulj szorgalmasan, hiszen tudod, mennyi szükségünk van a segítségre… A -fiú könnyezett és még jobban felbiztatta magát a munkára. De ennek az -éjszakázásnak megvolt a káros következménye, ugyanis a fiú sohasem tudta -magát jól kialudni, ezért álmos volt, egész nap ásítozott, rosszkedvű -volt, sőt egy este, életében először, elaludt a tanulás mellett, az apja -felköltötte. Ezután ez igen sokszor ismétlődött, sőt később mindennapivá -lett. Az apa gyanúsan nézte fiát, nem tudta elgondolni, hogy mi baja -lehet, sokszor megintette és haragjával fenyegette. A fiú sokszor, de -sokszor feltette magában, hogy azon az éjjel nem kél fel, de a -megszokott órában úgy érezte, hogy bűnt tesz, ha fel nem kél… - -Nem tudta tovább elviselni e gondolatban végig elmondott mesét, a -szemébe könny gyűlt s egyszerre heves zokogásban fakadt ki. - -Bezzeg ő rossz, haszontalan, könnyelmű fiú. Aki ahelyett, hogy -segítségére volna a szüleinek (pedig jól tudja, hogy az ő apja százszor -nehezebben keresi a kenyerét, mert nehéz fejszét kell forgatnia -reggeltől estig s óriási fákat faragnia, hogy a családjának mindennapi -kenyeret megkeresse, nemcsak lúdtollal, amely a meleg szobában, vagy a -hűvösön perceg a papiron), mégis gonosz hiúságának s vágyainak a -kedvéért elpazarolta azt a pénzt, ami rá volt bízva. Harmincöt krajcárt -adni egy üres könyvért, amiben csak tiszta papir van, mikor öt krajcár -ára papirra ugyanannyit lehetett volna írni… S nem is kellett volna -egyszerre még öt krajcár árát sem venni, csak egy krajcárért három ívet, -azt sem győzte volna teleírni egész diligencia alatt… - -Nagy fájdalom szorította a szívét, de félt, hogy meglátják s -kíváncsiskodni fognak, mért sír, esetleg megróják, esetleg kinevetik, -esetleg feljelentik s még meg is büntetik, ha kisül, azért felállott s -elment a füvészkert hátuljába és ott a nagy bokrok alatt elbújva akart -tovább sírni. De már a mozgástól elvesztette a síró kedvét, csak szomorú -volt s elhatározta magában, hogy legalább nagy szorgalommal teszi jóvá, -amit vétkezett s abba a könyvbe le fogja fordítani az összes mesét, ami -a nyelvtan hátuljában van… Egy másik szakaszt is fog nyitni a könyvben, -abban eredeti fogalmazványokat fog írni, ezt a szegény kis másoló -történetét is és minden könyvnek, amit olvas, ebben a részben fogja -eredeti fogalmazványban a tartalmát elmondani. Aztán egy harmadik -szakaszt is nyit a könyvben, s abban vegyes különféle jegyzeteket fog -írni. Igy legelőször a tanrendet, mert azt nem képes megtartani, sohasem -tudja, hogy holnap milyen órák lesznek… Azután ebben fel fogja írni azt, -hogy mennyi pénze van s mit vásárolt… - -Ennél a pontnál hirtelen meghökkent, mert ha felírja, hogy mennyi -pénzzel jött el hazulról s azóta mit költött: fel kell írni a Csokonait -és az Arcképcsarnokot s a könyvet is, akkor akárki meglátja majd, milyen -könnyelmű és haszontalan volt… Ezért erről lemondott, csak annyiban -egyezett ki magával, hogy majd a jövőben: ha valahonnan, mondjuk pénzt -kapna, majd arról fog elszámolni… Ha például otthonról küldene az -édesapja, egy forintot például, azzal már sokkal jobban fog gazdálkodni -s azt csak olyanra fogja költeni, amit szabad lesz fölírni a könyvbe, -mert tisztességes kiadás lesz: például mosóné, iskolai füzet, ceruza, -festék, de csak annyi, ami éppen az iskolában valósággal szükséges, még -azt is fel fogja írni, hogy mikor vett egy ceruzát s az meddig tartott… - -De most alattomosan az eszébe ötlött a festék, a kárminpiros, amit azóta -Böszörményi talán már mindenestől el is használt. - -Erre borzasztó ideges lett s minden meggondolás nélkül elkezdett -hazafelé szaladni. A könyvet becsukta ott, ahol az ujját benne tartotta, -mert egész délután készenlétben volt, hogy bármely pillanatban -tanulhassa a leckét. - -Szinte futva ment vissza ugyanazon az úton, ahol jött, most is a -Csokonai-szobor felőli kapun akart bemenni, de siettében elfelejtette, -hogy az már ilyenkor, késő délután, be van csukva. Szinte beleütődött a -nagy vaskapuba, meg kellett fordulnia vissza s a másik kapun menni be. -Körül kellett kerülnie az egész épületet, pedig nem szeretett ilyen -hosszú úton menni, mert minél hosszabb az út, annál jobban ki van téve -az ember annak, hogy valakivel találkozik, ismerőssel, vagy -osztálytárssal, aki megbámulja, esetleg szól hozzá valamit, vagy a -tanárral, aki végignézi, esetleg azt mondja: »mit futkározol itt hiába!« -Vagy nagydiákkal, aki utána kiált: »Hé, dárdás, gyere csak, szaladj, -hozzál két cigárót, itt egy hatos, de el ne veszítsd!« Ez pedig a -legrettenetesebb, mert a nagydiák rendesen szokott az ilyen kisdiáknak a -szolgálatért valamit adni, vagy egy krajcárt cukorra, vagy valamit… vagy -pláne egy barackot: ő elájul a rettegéstől, hogy ezek közül valamelyiket -megkapja. Ha mégis úgy kerül, hogy el kell mennie valakinek, akkor amint -átadja s a pénzt visszaszámolja, már szalad is, de olyan ész nélkül, -hogy a nagydiáknak ideje se legyen még annyit se mondani, hogy jól van. - -De most az egyszer szerencsésen evezett végig a sok Scylla és Charybdis -között, amik fenyegethették. Csak a levéltár előtt kellett a falhoz -lapulnia. Az öreg levéltáros professzor jött ki a vasajtón s a kulccsal -kétszer ráfordította a zárat. - -A zár hangosan csikorgott, az öreg professzor eltávozott az ajtótól, de -amint a folyosó sarkáig ért, gyorsan megfordult, visszament, megrázta az -ajtót erősen, kipróbálta, hogy nem hagyta-e nyitva. Mikor látta, hogy -semmi rázásra és döngetésre sem nyílik ki, akkor megnyugodott s -szórakozott lépéseivel tovább ment s nemsokára eltűnt a lépcsőn. - -Ezt már jól ismerte Misi, tudta, minden diák mesélte, hogy az öreg az -első emeletről is visszafordul s újra megnézi, hogy jól zárta-e be az -ajtót, akkor lemegy, s mikor a kapun ki akar lépni az udvarról, akkor -megint megijed s visszafordul és újra felmászik a második emeletre, hogy -megbizonyosodjék felőle, vajjon nem hagyta-e nyitva. Hallotta ezt -sokszor az öreg tanárról, de még maga szemével nem látta. Most aztán -elfeledkezett festékről, mindenről s kimondhatatlan rettegéssel ott -maradt a sötét folyosón, hogy kitapasztalja, igaz-e? - -A lépcső tetejéről utána nézett az öreg tanárnak s a vér megállott a -testében, mikor meglátta, hogy az az első emeleti fordulónál, ahol le -kell már menni a földszint felé, pontosan az első lépcsőről, ahogy -lelépett, hopp, egy ideges kézmozdulattal visszafordult s egyenesen -felfelé indult a második emeletre. - -Misi úgy meg volt rémülve, szinte fává lett, a lábát alig bírta -megmozdítani, mintha most kísértet támadt volna fel valósággal a szeme -előtt. De amint megmozdulni érezte a testét, uccu, el is szaladt, mint a -nyúl. Mire a professzor feljött a lépcsőn, akkorra ő már régen kint volt -a sötét folyosóból; isten őrizzen, hogy rajtakapta volna az öreg tanár, -hogy utána leskelődik, esetleg azt hitte volna, hogy ő is csúfságból -leste meg, mint a többi kisdiák, esetleg megismerte volna s beadta volna -az igazgatónak, aki úgy tud ordítani, mint az oroszlán, isten őrizzen, -hogy valaki a szemébe kerüljön, az ő termük szemben van azzal, -amelyikben az igazgató, más néven »a vín baka« tanít s áthallatszik két -bezárt ajtón át, hogyha üvölt, olyankor a kisdiákok elkezdenek nevetni s -a tanár is nevet s kopogtatja az asztalt: »ide figyeljetek!« - -De nem bírt mégsem a szobába menni. Ott leskelődött a sötétedő -folyosókon s óvatatlan és megfigyelhetetlen módon leste az öreg -professzort, aki valósággal feljött a földszintről másodszor is s a kapu -alól harmadszor is, megnézni, hogy a levéltár nagy vasajtaját csakugyan -bezárta-e. - -Csak mikor már végkép nem lehetett arra számítani, hogy még egyszer -vissza fog jönni, akkor ment be a coetusba. - -Már mindenki otthon volt s előkészítették a brugót a vacsorához. - -A szobafőnök cigarettázott, kihajolt az ablakon s kifelé fujta a füstöt, -a kis törpe Nagy úr az asztal mellett ült és cigarettát töltött nagy -szorgalommal. Ezek ketten nyolcad-gimnázisták voltak. A többi öt gyerek, -vele együtt, második osztályos. - -Amint belépett a coetusba, egyszerre nagy kacagás tört ki. - -Ijedten nézett rájuk. - -Böszörményi már nem festett, hanem a brugót, a barna diákkenyeret -majszolta s még jobban röhögött, mint a többi. - -– Mi van a fejeden? – kiáltottak neki. - -Ő rákvörös lett s a fejéhez kapott, már eszébe jutott, hogy a hajába -olajfaleveleket tüzdelt, egészen öntudatlanul, mikor a phaedrusi mesék -lefordításáról gondolkodott, a fehér olajfa hosszú illatos leveleit úgy -tüzögette a hajába, mint a latin költők fején szokott rajzolva lenni. - -De nemcsak ezért vörösödött el, hanem mert eszébe jutott, hogy ott -felejtette a kalapját a kertben. - -Letette a könyvet az asztalra s visszaszaladt egy szó nélkül. - -De akármilyen sebesen szaladt, mire odaért, a füvészkert nagy vasrácsos -ajtaja már zárva volt, reszketve fogta az ajtó földig érő vaspálcáit s -kétségbeesett szorongással nézett be a kertbe. A szeméből sűrűn ömlött a -könny s ott állott sokáig. Feje fölött csüngött a fekete vas csengőhúzó, -csak meg kellett volna rántani s akkor kijött volna valaki, kinyitja a -kaput s ő bemehet megkeresni a kalapját, de nem merte megfogni a -csengőt, még a kezét sem merte kinyújtani felé, s mikor meglátta, hogy -valami kertészlegény az úton a kapu felé közeledik, rémülten -visszahúzódott, hogy meg ne lássa s meg ne találja kérdezni, hogy mit -akar. - -Soká állt a kollégium sarkánál, elbujt az emlékkertben az orgonabokrok -megett s addig sírdogált, míg csak meg nem hallotta a konviktusi -csengőt. - -Akkor a hátulsó lépcsőn felszaladt a coetusba, a fiúk már mindnyájan -lementek a vacsorára, hamar kinyitotta az ajtót, az ajtófélre -felakasztott kulccsal, gyorsan előkereste szalmakalapját, azt a rosszat, -amit már nem akart többet viselni, mert a multkor, mikor a Nagyerdőn -voltak, megázott s kajla lett. A szemébe húzta és ész nélkül szaladt le -a lépcsőn, hogy még az étterembe bejusson. - -Mire odaért, éppen felállottak s imádkozni kezdett az esküdtfelügyelő, -de az ajtó a nyárias meleg miatt nem volt bezárva s neki sikerült -becsúsznia. Kár is lett volna a vacsoráért, mert jó étel volt, olyan, -amit ő nagyon szeretett: köleskása tejben, sok cukorral. - - - - -II. FEJEZET - -amelyben a kisdiák pakkot kap hazulról, s egyszerre nevezetes ember -lesz, megszokja, hogy a szemek ránézzenek, aztán nagy veszélybe kerül és -az ösztön vakmerően ügyessé teszi; végre pompás kondiciót kap s pénzt -keres. - -Október közepén egy szomorú és borús pénteki napon, óra közben, mint -mindennap, elszaladt a pedellushoz s megnézte a kátrányszagú vasrácsos -fekete hirdetőtáblán az érkezett levelek lajstromát. Legnagyobb -rémületére ott látta a nevét a többi közt. Ha a nevét kimondták, vagy -leírva látta, mindig szívdobogást kapott. - -Két krajcárt kellett fizetni a pedellusnak minden levélért s előre -kikészítette a markába, mikor bement a nagy pedellusi szobába. - -Végignézték az összes leveleket, nem találták az övét. - -– Hogy híják? - -– Nyilas Mihály második gimnázium. - -A csizmás kis pedellus a pipát a másik oldalra tolta a szájában s még -egyszer végignézte a leveleket. - -– Óvasta odaki a nevit? - -– Igen. - -– Osztíg Nyilas András? - -– Nem András: Nyilas Mihály második gimnázium, Bé. - -– Az a, sz ipp a nincs. - -Egyszer csak a homlokához kap s még a kalapot is feltolja rajta, a kis -karimás kerek kalapot, amilyet a debreceni cívisek viselnek: - -– Nízzik csak! iszen magának nem levele van, hanem pakkja. - -Pakkja! A kis Misinek a szívébe csapott egy újabb öröm ijedtsége. -Pakkja; Az édes anyja pakkot küld! Egész elsápadt bele, aztán újra -elpirult. Odahaza megmondta az édes anyja, hogy »fiam, csomagot ne várj, -mert én nem tudok olyan finomságokat küldeni, mint a többi gyerekeknek a -szülei, hát inkább nem küldök, minek lássák azt mások, hogy milyen -szegények vagyunk édes kis fiam«. - -Aláírta az ívet, hogy átvette a szállítólevelet, s odaadta a két -krajcárt. - -– Öt píz, – mondta foghegyről a pedellus. - -De ő olyan izgatott volt, hogy nem figyelt rá. - -– Hajja? Öt píz! - -Csak az újabb kiáltásra figyelt, hogy ez neki szól. - -Erre olyan zavarba jött, hogy elkezdett minden zsebében kutatni s végre -is szerencsésen kifordította az összes pénzét a földre, úgy kellett -asztal alá bujkálni érte, majd elsülyedt a szégyentől. Kint csengettek, -erre még jobban sietett s újra kipotyogtatta a markából a harminchat -krajcárját; már csak annyija volt, pedig elsején nem fizette ki -Csigainét sem. - -Az órán már bent volt a latintanár, Gyéres tanár úr, de még a katedrán -volt s az osztálykönyvbe írta be a tananyagot. - -Gyorsan a helyére ült. - -– Hun voltál, – súgta a fülébe Gimesi, aki belül ült. - -– Pakkot kaptam. - -– Pakkot!? - -Misi érezte, hogy Gimesi irigykedve néz rá s boldogan mosolygott. - -A tanár úr felállott a pódiumon s körülnézett az osztályon. - -Ez egy feszült s kínos pillanat volt, mert most nézte ki, hogy kit -szólítson fel feleletre. Igyekezett tehát mindenki olyan közönyös és fel -nem tűnő lenni, hogy valamikép ki ne híjja a figyelmét. A diákok úgy -értenek a mimikrihez, mint semmiféle más moszat sem a természetben. Misi -pláne a mindentudó és semmire sem gondoló gyereket utánozta; isten -ments, hogy meglássék rajta a pakk boldogsága, akkor a tanár szeme most -mindjárt rácsapna s jaj. - -Valahol egy hátulsó padban szólított ki egy gyereket a tanár s Misi -fellélegzett, most már látta, hogy meg van mentve, mert a tanár szokása -az volt, hogy egy-egy tájékára az osztálynak rávetette magát s az -egyforma tudású tanulókat leckéztette ki. Hát most a jó tanulók -megpihentek, most a gyengék fognak izzadni máma. - -Ez a tanár fiatal ember volt, amint lejött a katedráról, illatszer szaga -áradt utána, aztán le s föl járt a teremben, szórakozottan, a kezét -mindig letette minden lépésnél egy-egy pad szélére, a keze nagyon erősen -meg volt mosva, a körmei igen fényesek voltak. Misi drukkolt, ha -közelében volt, mert sohasem volt biztosítva az ember, hogy meg nem -szólítja azt, aki éppen a kezeügyében van. A kézelője mindig ragyogó -fehér volt s az aranygomb csillogott benne, mindig tarka selyem -nyakkendője volt, egészen lazán kötve, de sohasem csokorra. Ez a tanár -nagy gigerli volt, a nadrágja olyan bő volt, mint a cipője hossza, s fel -volt hajtva tenyérnyi magasan, még ha sár nem volt is. Nem lehetett a -beszédére figyelni, mert minden szaván érzett, hogy nem az a fontos, -amit mond, hanem az, hogy a nadrágján gyűrődés ne legyen, hogy a -mellénye kifogástalanul símuljon, s egy porszem se szálljon rá. A -szegény kis debreceni diákok nem értették, mert a szegény ember lukszusa -az, hogy ne törődjék a ruhával, a külsővel, s malacbátran hemperegjen a -porban. Ki is csúfolták az elegáns tanárokat, egy jó helyen fel volt -írva krétával, hogy: - - Gyéres Bátori Sarkadi - Három büdös gigerli - -Ez volt a latintanár, a számtantanár, meg a rajztanár. Hát a -latintanártól nem is latint tanult, hanem azt, hogy tíz év mulva egyszer -csak kilobbant benne is a testiség kultusza s a Gyéres tanár csodálatos -önérzete és fesztelensége tette bátorrá és biztos fellépésűvé, mikor -olyan társaságba került, ahol erre volt szükség. - -– Hazulról kaptad? – kérdezte Gimesi. - -– Igen. - -Odatette elébe a szállítólevelet, amelynek már elolvasta a szelvényén az -édesanyja vékony kis dőlt betűivel az üzenetet. Mennyire dobogott a -szíve ettől az írástól, mintha valósággal látta volna az édesanyja fehér -sápadt arcát, ijesztő nagy fekete szemét. Le is vágta hamar a szelvényt -s eltette, csak akkor mutatta aztán a sárga lapot. - -Gimesi végigolvasta az egész szállítólevelet, »három és fél kiló«. - -– Mi az? – súgta most oda Orczy is, aki a másik oldalán ült. Mert hárman -ültek egy padban s mivel érdem szerint ültek, tehát Orczy volt az első -az osztályban, ő a második s Ghimessy a harmadik. Orczy a latintanár -kedvence volt, tehát most is minden lépését leste s folyton készen volt, -hogy bárki helyett tudjon felelni. De azért megérezte, hogy itt valami -történik mellette s odahajolt hozzájuk. - -– Pakk, – mondta Misi. - -Orczy hallgatott, nem tudta mi az. - -– Nyilas elemózsiát kapott hazulról, – súgta Gimesi. - -– Ja, – mondta Orczy s látszott rajta, hogy még mindig nem tudja mi az, -mert az ő apja igen nagy úr, egész Debrecenben a legnagyobb, persze ő -meg olyan úrfi volt, hát mit tudta a kollégiumi szokásokat, csak bejárt -oda, csúfolták is eleget titokban, a háta mögött, a bársonyruhája miatt, -meg a térdnadrágja s a karcsú lábszárai miatt, amelyeken úgy lépett, -hogy minden lépésnél meghajlott a térde, mintha ringatná magát a -menéssel. Szóval rettenetesen nagy úrfi volt s nem illett a csikó mellől -beszabadult fiúk közé. - -Gimesi lesütötte a fejét s nagyon soká nevetett Orczyn, mert látta, hogy -ennek fogalma sincs arról, hogy mi az elemózsia. Ő tudta már, mert neki -a nagyanyja szokott pakkot kapni. Persze annál jobban vágyott rá, hogy -egyszer ő is kapjon; ezzel nagy embernek érezte volna magát. - -Óraközben aztán megbeszélték a pakkot alaposan. Mi lehet benne, mindenki -elmondta, hogy mit szeretne pakkban kapni, a hátuk mögött két padsor -tudomást vett a pakkról, s mindenki kíváncsian és irígykedve nézte a kis -Nyilas Mihályt. - -A következő óra számtan volt, s Báthori tanár úr robogott be. - -Ez egy ideges, kemény legény volt, agyagsárga lobogó haja volt s felfelé -törülve viselte, szigorú villámló szeme volt s kemény ökle; beszélték, -hogy egyszer egy pedellust úgy vágott pofon, hogy kicsuklott az -állkapcsa. Ez nagyon imponált a gyerekeknek, mert a csizmás -pedellusokkal sok bajuk volt, viszont nem volt igaz. Ez a tanár is -nagyon öltözött, de legalább nem szagosította magát, vőlegény volt s úgy -csapkodta a krétát a táblához, hogy pattogott, néha az ötödik padban -ülőknek is majd kiverte a szemét a krétadarab. Nem is sokat törődött a -számtannal, eszében sem volt, hogy a számtan törvényeit megfigyeltesse, -megértesse, megszerettesse, hogy a gyermeki lelkeket felnyissa, mint a -drága kis kapukat a tudás számára: hanem abban a pillanatban, mikor egy -gyerek csukott szemekkel állott a törtszámok előtt, kitört rajta a düh: -még ennyit se tudsz, te szamár! s zengett a négy fal. Misi szégyelte -magát a felelő helyett s úgy súgta, mondta volna neki, s a végén kisűlt, -hogy ő sem értette… - -Aztán tizenkettőt csengettek s felszabadultan rohantak ki az iskolából. -Misi két perc mulva már fent volt a coetusban, s bár elhatározta tízszer -is, hogy senkinek sem fogja mondani, hogy pakkot kapott, mert az -édesanyja a szelvényre is ráírta, hogy »ne dicsekedj vele, nincs mivel -dicsekedni fiacskám«, mégis az volt az első szava, hogy: - -– Pakk! - -– Mit?! – kiabáltak a fiúk, – pakk!? - -– Nyilas pakkot kapott, Nyilas pakkot kapott! – kiabált Böszörményi, – -de én is fogok a napokban, már megírták otthonról, egy egész sült libát -fognak küldeni. - -Misi szégyelte előre a pakkját, most már muszáj lesz megmutatni s -kitenni az asztalra, ahogy mások is szokták. Ő ugyan nem hagyja magát -megvendégelni senkinek, de azért ő is kénytelen volt egy pogácsát -megenni, mikor a minap a szobafőnök pakkot tett ki. A szobafőnök szokott -legtöbbször pakkot kapni s már amiatt is muszáj kitenni, nem tudja azt -az édesanyja, hogy mi az: elemózsiát kapni. - -Csengettek a konviktusba ebédre s mindnyájan egy perc alatt elrohantak. - -Mikor aztán a negyed brugóval a markukban, jóllakva, csendesen kifelé -oszlottak, Sándor Mihály odaállott mellé. - -– Voltál már a postán? - -– Nem. - -– Akkor nem is tudod kiváltani a pakkot. - -– Nem? - -– Majd én elmegyek veled. - -Ennek nagyon megörült. Úgy mentek el ketten. - -Két órára már itthon is voltak. De mire megjöttek, órára csengettek s le -kellett futni; a pakk ott maradt a ládáján. - -A délutáni óra még keservesebb volt, mint a délelőtti. Először vallás -volt, aztán magyar. - -A vallástanár nagy, kövér, fekete ember volt, a bőre olyan, mint a -kordován s igen kevés kis fekete bajusza volt. Méltóságosan szokott -bejönni, most is a hóna alatt nagy paksaméta írás volt, azt le sem tette -az asztalra, hanem megállott a tanári asztal előtt, végignézett az -osztályon s intett, hogy: üljetek le. - -– Nahát kis fiam, mondjad csak, mi volt feladva mára? – mutatott rá egy -fiúra. - -Az ijedten felugrott s elkezdett hebegni és habogni s kapkodta a szókat. -Pedig a vallástanár, Valkai tanár úr, nem volt emberevő, szépen -kisegítette a felelettel a gyereket: úgy-e ez volt… s elmondta a a -leckét, annak csak éppen rá kellett mondani, hogy igen vagy nem… És az -aztán lehetetlenség volt, hogy valaha egy gyerek nemet mondott volna, -mikor igent kellett mondani, mert Valkai tanár úr úgy kérdezett, hogy: -»úgy-e Jákóbnak tizenkét fia volt? nagyon jól van«. - -Misi még késő öregkorában is visszaemlékezett ezeknek az óráknak az -unalmára: mert ez az áldott jó ember oly halálos közönnyel foglalkozott -a tananyaggal, mintha kukoricát morzsolt volna, szakmányba. Később a -kisdiák kereste, hogy hol találta meg legelőször életében a -természetfölötti dolgokra való gondolást, de olyankor sohasem jutott -eszébe sem Valkai tanár úr, sem a többi vallástanár. Az édesanyja jutott -eszébe, akivel néha éjjel, nyáron kint ültek az eperfa alatt, -összegubbaszkodva, s várták az édesapját, aki távoli tanyákon épített, -de minden éjjel hazajött; olyankor felnéztek az égre s az édesanyja azt -mondta, hogy azok a kis csillagok épen olyan nagy világok, mint a Föld… -s azokon túl újabb csillagok vannak, meg azokon túl megint több akkora -földek s így tovább, míg el nem szédült az elgondolásában… hogy mekkora -a világ… s hogy mi minden van rajta… s fogott az édesanyja egy kis -bogarat a lábuk alatt s megnézték, milyen szép, hogy semmiféle művész -olyat csinálni nem tudna… semmiféle ember soha… Hát ki csinálta, ki -csinálta, ki találta ki… Van… de miért van… meddig van… mi lesz aztán… -mi volt azelőtt… Mikor ezekre gondolt, mindig összegubbaszkodott egészen -kicsire s a térdét átfonta a karjával, mint azokon a csillagos -éjszakákon… s ez volt az ő vallása… - -De mikor a hittanórákra gondolt, fáradság lepte meg és unalom, -hatodikban fekete pápaszemet kellett viselnie, mert fájt a szeme; akkor -mindig aludt a vallásórán, mert soha olyan vallástanárral nem tudott -találkozni, aki a legiszonyúbb és legizgatóbb dolgok tárgyalásánál képes -lett volna gyermeklelkét megrezdíteni… - -– Jaj, csakhogy vége volt, – sóhajtott fel Gimesi is és ásítást nyomott -el s a szeme is könnyes volt, mikor a vallásóráról kiment a jóságos -Valkai tanár úr, aki pedig még a legemberibb volt a tanárok közt. -Ilyeneket is szokott mondani: »hol szakítottad el a kabátodat?« Vagy, -hogy, »mért nem mosod meg a nyakad?« Ez szokatlan volt, mert a tanárok a -diákok közt úgy járnak, mint felsőbb lények: nem nevelnek, nem -tanítanak, csak szerepelnek. - -– Má megkaptad a csomagot? – kérdezte nyujtózkodva Gimesi. - -– Meg. - -– Meg?!… Mi van benne? - -– Még nem bontottam fel. - -– Hogy néz ki? - -– Vászonba van varrva. - -– Vászonba? Mér nem bontottad fel? - -– Nem vót idő, jönni kellett órára. - -Akkor odajött hozzájuk Sándor Mihály, aki két paddal hátrább ült, de a -sor szélén, hát könnyen mozgott. - -– Tudjátok, hogy Nyilas csomagot kapott? - -– Komám, hogyha nekem jött vóna, akkor én nem jöttem vón órára, hanem -felbontottam vóna, – szólt Gimesi. - -Orczy csak most jött, mert ő katholikus volt s nem volt vallásórája s a -csomag volt az első kérdése; Misi nem volt ilyen nevezetes ember még -soha, mint most. - -A második óra magyar volt. A magyart egy fiatal segédtanár tanította, -akinek már megjelent egy-két verse egy budapesti lapban s mindenki azt -mondta róla, hogy rémnagy költő. Tulajdonkép esküdtfelügyelő volt, -vagyis végzett theológus, aki néhány órát tanított a gimnáziumban s -felügyelt a bentlakosokra. Ez a tanár fiatal volt, még semmi bajusza se -volt, de már olyan szórakozott ember volt, amilyet sose látott életében, -akárhányszor egészen összevissza szavakat mondott s mindjárt elpirult, -aztán olyan ijedten nézett körül, mint egy megijesztett kis kutya, most, -ahogy belépett, mindenki elkezdett nevetni. - -– Mit nevettek? – kérdezte Misi. - -– Nem látod? - -– Mit? - -– Birkanyírás vót. - -Először nem értette, aztán egyszerre neki is annyira komikusnak tűnt fel -a tanár feje, aki frissen nyírva jött a borbélytól, hogy fuldokló -kacagásban tört ki. Bedugta az öklével a száját s mikor leültek, -lehajtotta a fejét a padba s a könnye potyogott. - -A tanár sem értette őket, de mikor rendes mozdulatával a fejéhez nyúlt, -mert minden két percben végigtúrta a haját az ujjaival, s erre erősebb -lett a nevetés: rájött. Lángvörös lett s lesütötte a fejét s ő is -elkezdett nevetni. - -– Látom, hogy ezen nevetnek, – mondta magázva, – mert ő volt az -egyetlen, aki máris magázta őket. Pedig ki volt adva a tanárok közt, -hogy az ötödik gimnáziumig tegezni kell a diákokat. – Hát kérem, de -csodálkozzanak rajta, hogy megnyiratkoztam, én legjobban szeretnék -hosszú hajat viselni, egészen hosszút, de akkor Debrecenben -megbámulnának az utcán s így osztán addig halasztom a nyiratkozást, míg -egyszer csak olyan leszek, mint egy vadember, s máma még az a pech is -ért, hogy a szél elvitte a kalapomat. – Erre még hangosabb lett a -kacagás. – S míg utána szaladtam, a szél fujta a hajam: hát szóval -bementem a legelső borbélyhoz és megnyiratkoztam; hát ez rettenetes, mit -csinált velem, nagyon megnyírt, én mindig szerettem volna neki mondani, -hogy az istenért kedves mester… de hát a borbélynak nem lehet szólni, -mert még levágja a géppel az ember fejét, nem igaz? – erre iszonyú -hahota lett. – Hát most már viselni kell így a fejemet, míg megint meg -nem nő a hajam… hiába, mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki, -illetve mindenki olyan fejet hord, amilyet a borbély csinál neki… nem -igaz? - -Rettentőeket nevettek s ez egész óra nem ért semmit, hiába könyörgött a -tanár egész megaprehendálva: - -– De hát, az istenért, ne nevessenek, mert mindnyájuknak ötöst írok be. - -Ezen még jobban kacagtak, mert nincs ötös; a legrosszabb kálkulus a -négyes, de a tanár a lányiskolában is tanít s a kislányokat ezzel szokta -ijeszteni. - -Hát ezen a napon bizony a kisdiák nem sokat tanult, de annál nagyobb -önérzetre tett szert: a pakk büszkesége dagasztotta a szívét s még soha -ilyen frissen nem ment fel a coetusba. - -Ahogy benyitott, látja, hogy mindenki az asztal körül áll s eszik. -Gyanut fogott, nem tudta mit esznek, de megérezte, hogy baj van. - -Az ő csomagja fel volt bontva, azt ették. - -Persze óriási kacagás lett az ő rovására. - -A szobafőnök csak később jött be s szigorú lett. - -– Ki bontotta fel? - -Nem akadt gazdája, azt mondták, hogy mikor bejöttek, akkor már fel volt -bontva s az asztalra téve; azt hitték, Misi tálalta ki, de ez hazugság, -mert Misi nem bontotta fel, ő a ládáján hagyta. Bár bezárta volna! - -Szégyelt szólani, csak félt, hogy valami olyan is van benne, amit nem -szabad másnak látni. - -A levelet kereste legelébb. - -– Itt a levél, – kiáltott fel Andrási, aki első diák létére szintén -ludas volt a dologban. Az A-istáknak nem volt második órájuk s feljöttek -a coetusba; ők hárman bontották fel, Andrási, Böszörményi s egy -21-coetusbeli, akit Tök Marcinak csúfoltak. - -Pogácsa volt a levélbe pakkolva, mert nem szabad levelet küldeni a -csomagban. Misi az ablakhoz sietett vele s elolvasta, közben egy -pogácsát majszolt. Mikor gyorsan végigolvasta: - -– Hol a kenőcs, – mondta. - -– Micsoda kenőcs? - -– Azt írja édesanyám, hogy kenőcsöt csinált, azzal kenjem a kezemet, ha -a szél kifújja, meg a cipőmet is itassam által vele, akkor nem járja át -a víz… itt van: megírva! - -– Kenőcs! – mondta Böszörményi sápadva, – hát az kenőcs vót? - -– Micsoda? - -– Hát amit kenyérre… kentetek. - -– Ki kente?! Te kented! – szólt elvörösödve Andrási. - -– Nézd csak, ő ette meg, oszt még ránk kenné! – kiabált Tök Marci. - -– Hát te nem ettél belőle? Nem te kented legjobban? - -– Nem hát! Mer nem attál belőle, alávaló pimasz, szemtelen, disznó, -piszok gazember, nem aszontad, hogy ezt magadnak szántad! – kiabált -kivörösödve Tök Marci. - -– Ne ordítson itt, – kiáltott rá a szobafőnök. - -– Ha én ettem, ő is ette! Ha én ettem, ő is ette! - -A többiek előbb elámultak, aztán rettentően kacagtak. - -– Én azt hittem, hogy vaj. - -– De jó, hogy nem ettem belőle, mondtam, hogy avas! Én mondtam, hogy -avas!… Büdös, azt mondtam! – kiabált Andrási. - -– Büdös is vót, no! - -– Mégis megettétek! - -– Kicsi büdös, ale jó! - -– Jó bendőbe jó. - -– Most aztán mi lesz? - -– Ki lehet rókázni. - -Iszonyú kacagások és ökröndözések lettek. Böszörményin mindenki -nevetett, mert ő falta fel a legnagyobb részét, csak azért is, hogy ne -maradjon belőle Misinek. - -Misi eltette a csomagot a ládába. - -Ezen az estén nem lehetett egyébről hallani, csak a kenőcsről, amit -Böszörményi meg Tök Marci bekaptak. - -A végén pálinkára konferáltak, s hoztak egy üveg gugyit, hogy leöblítsék -a kenőcs ízét. - -Este Böszörményi már átkozott dühös volt s végül is kirukkolt: - -– Elloptátok a késemet! - -– Ki lopta el? - -– Itt vót az asztalon, mindenki avval ett, mit tudom én mék vágta -zsebre. - -– Fogd be a szád. - -– Aggyátok elő! - -– Add elő te a kenőcsöt. - -Mindennek ez lett a vége. - -Még a teológusok is mind megtudták még akkor este a konviktusban, hogy -egy kisdiáknak csomagja jött s legelőször a csizmatisztítókenőcsőt -zabálták meg belőle a coetusbeliek. - -A szobafőnök borzasztó szégyelte a dolgot s azt mondta, hogy lemond a -szobafőnökségről és kiköltözik a kollégiumból. - -Este későn aludtak el s még mikor mindenki szunyókált is már, akkor is -megszólalt Nagy úr, a kisebbik nyolcadosztályos, aki nagyon tréfás -tudott lenni, pedig rém komoly ember volt: - -– Mintha subickolást hallanék… valamelyiknek a hasába… - -Böszörményi szuszogott az ágyában s viharos kacagásban törtek ki a -diákok a megjegyzésre. - -Felverték Böszörményit, aki felállott az ágyban s a pokrócából kötelet -csavart s azzal verekedett. - -– Elloptátok a késemet, alávaló tolvaj bitangok, – ordította. – Ilyen -piszok pakk, ami ez vót, ilyen kódus pakk, majd azt nézzétek meg, amit -én fogok kapni: egész sült liba lesz benne! - -– Ebbe is vót egy kis jó kenőcs. - -Éjfél is elmúlt, még mindig tombolt, s újra meg újra fellobbant a -kenőcs-hecc. - -Másnap az iskolában folytatódott a dolog, a kenőcsevés híressé lett, s -Böszörményi mint egy kivert bika tombolt. A másik kettőn nem is száradt -rajta semmi, mert mindig egy bűnbak kell a világnak, a legfeltünőbb -valaki s a kisebbek elsikkadnak, eltűnnek, hogy arra az egyre járjon a -rúd, támadás és harag és nevetség. - -A csomagban levő holmiknak olyan furcsa szaga van, »madárlátta kenyér« -mondta az édesapja, ha megjött messze útról s a tarisznyából kenyeret -vett ki: ilyen ajándékot szokott hozni s ennél nagyobb örömet nem is -adhatott volna egy apa sem a gyermekének. - -Mikor nem kacagtak, akkor mindig a szüleire gondolt. Az édesanyja -levelét a füvészkertben olvasta el alaposan, mert ott legkevesebben -szoktak lenni. Sírt mint a bárány, elbújva a legtitkosabb bozótba, s -mikor jól kisírta magát és haza akart sietni, mert közeledett a délutáni -iskola, egyszer csak úgy állott meg, mintha a lába gyökeret vert volna a -földben. - -Egy fiatal legény dolgozott a virágágyban, s a fején ott volt… - -Igen, ott volt a fején, határozottan megismerte, az ő kalapja. - -Biztosan megismerte, a lehajló sertéről, meg a színéről is, olyan -zöldesszínű volt, mint mikor ő elvesztette, s vékony zsinórja volt és -nem pántlikája. - -Soká nézte, szerette volna megszólítani, de nem merte. Az ő fején még -most is ez a rongyos szalmakalap volt s a jó kalapja itt van egy -lépésnyire, másnak a fején és hogy tönkre van már, csupa piszok és -gyűrött és mintha nem is az ő kalapja volna… S akkor megijedt, mert -hátha csakugyan nem is az ő kalapja… S nem is nem merte azt mondani, -hogy: kérem adja ide a kalapomat! - -Távolról meghallotta a kollégium udvarán a csengőt és futni kezdett, -mintha rákiáltottak volna, s akkor délután olyan szomorú volt és -bánatos, mintha az egész élete nyomorult lett volna, de senkinek sem -merte megmondani, mert szégyelte, hogy olyan ügyetlen szamár volt, hogy -elveszítette a kalapját s nem akarta, hogy kinevessék, mert biztosan -kinevették volna… Mint Böszörményit a kése miatt… - -A Böszörményi késével viszont mi történt! - -Mikor felment a lakásba este az óráról, éppen rakta a fűtő, a szolga, a -tüzet a kályhába; kívülről lehetett fűteni, a kulinából, de maga a -kályha, nagy vashenger, odabent volt a szobában, e körül a kályha körül -szoktak estefelé összeülni vacsoráramenés előtt s a felnőtt diákok -vendégeket is szoktak fogadni, volt egy nyolcadikos Páncélúr, aki sokat -járt Lisznyaiúrhoz, a szobafőnökhöz, meg egy Haranghyúr nyolcadikos -költő, aki verseket írt s meg is jelent a debreceni lapokban, s az is -sokszor bejött hozzájuk, most is ott ültek a kályha körül és -beszélgettek. Simonyi óbesterről mondott Haranghyúr egy történetet, hogy -a legvitézebb huszár gyerekkorába cívisfiú volt s egyszer felment -verebet szedni a veres toronyba. Hát észreveszi, hogy kívül egy -repedésbe, varjúfiók van, akkor kidugtak egy deszkát, ő kiállott annak a -végére, úgy szedte ki lábujjhegyen a kis varjúkat a kebelébe. Azt -mondják neki: adsz-e belőle? Nem adok! Erre megharagudtak: eleresztjük a -deszkát, adsz-e belőle? Nem adok! Eleresztették, ő meg leesett a veres -torony tetejéről, akkor felugrott, elszaladt és fügét mutatott nekik: -azért se adok belőle. - -Ez borzasztóan tetszett neki s egész elálmélkodott. Közben a ládája -rendezgetésével volt elfoglalva, az újonnan jött fehérneműit rakta be s -a csomag morzsáit seperte ki a ládából: hát amint a többiek a kályha -körül ülnek, ő pedig egyedül dolgozik a sötétben, a kezébe akad a -Böszörményi kése. - -A szíve verése is elállott. - -Előbb csaknem kikiabálta, hogy »megvan a kés«, aztán megijedt, hogy -Böszörményi rögtön ordítani fog, hogy: elloptad a késem, el akartad -lopni, hogy került volna máskép a ládádba! és más efféléket. Nem szólt -tehát, csak félretette a kést s a sötétben tovább moszatolt a ládában, -aztán újra meg újra megtapogatta a kést, már ráismert, ez egy halnyelű -kés volt, nagyon gyönyörű kiskés, csillogó fényes volt a nyele, -gyöngyházból volt s hal alakja, és még szeme is volt a halnak. - -Aztán mindjárt arra gondolt, hogy úgyis megették az egész csomagot, alig -hagytak belőle neki valamit, meg hogy a kertészsegéd is az ő kalapjában -jár, ezt a kést nem is fogja visszaadni, hanem haza fogja vinni az -öccseinek megmutatni, s milyen nagyszerű lesz, ha azok látják, hogy ő -milyen kést _szerzett_ Debrecenben! - -De egészen odavolt az izgalomtól. A kést aztán eldugta a ládája titkos -fiókjába. A ládája ugyanis a nagyapja hajdani kocsiládája volt, amivel -Patakra járt diáknak, persze az édesanyjának az apja, és ennek a ládának -volt egy titkos fiókja. Le lehetett nyitni a rendes baloldali fióknak a -fenekét, mert dupla feneke volt, s abba bele lehetett tenni a pénzt vagy -kisebb tárgyakat, s úgy volt a zárója is csinálva, hogy két pálcát -kellett benne jobbra-balra tolni s akkor kinyílt, de azt senki se -ismerte volna meg, aki nem tudta, hogy az titkos fiók. A sötétben ő ebbe -a fiókba dugta be a kést s tudta, hogy azt a fiókot nem fogja kinyitni -többet, míg csak haza nem kell menni. - -Senki sem törődött ővele, most már be is rakta a holmikat az ágyról a -ládába, mert félt, hogy valaki megjegyzést tesz rá, hogy mit csinál ott -a sötétben. - -Rendes szokás volt, hogy este konviktus előtt nem gyújtottak lámpát, -hanem beszélgettek úgy hat óráig, negyed hétkor szoktak csengetni a -konviktusban az első csoportnak s ők mindnyájan az elsőbe voltak -beosztva. - -Éjszaka is sokat gondolt a késre s úgy érezte, hogy a jó Isten csinálta -az egészet, mert ennek így kellett lenni, hogy ő a sok veszteségeért és -szenvedéseért kell hogy valami ajándékot kapjon. Nagyon boldog volt s -nagyon, nagyon örült a halnyelű késnek, úgyis hol vette azt Böszörményi, -bizonyosan lopta valahol, talán az apjától, vagy rokonától, vagy ki -tudja kitől, mert ez nem tisztakezű fiú. - -Az iskolában is nagyon sokszor gondolt rá másnap, harmadnap, s a láda -kulcsát egy pillanatra ki nem tette volna a zsebéből, akárhányszor -megrémült, ha valaki kinyitná a ládát… vajjon jól becsukta-e? Egyszer az -osztályból felszaladt tízpercben, pedig ez tilos volt, megnézni. Már -olyan volt, mint az öreg levéltárnok, nem bízott magában, emlékezett -jól, hogy már otthon is nem egyszer elhagyott valamit, egyszer, mikor -tejért volt a papéknál, ottfelejtette a kalapját s épen ezt a -szalmakalapot, amiben most jár. - -Október 18-án hó esett. - -Ez a nap azért volt fontos, mert a fehérre festett nagy ablakok rámájára -fel volt írva, hogy mikor esett először hó s most is felkarcolták rá -késhegyével. Egy hét mulva elolvadt ugyan s aztán csak későn februárban -lett igazi hó, de ez fontos volt, ez a korai hóesés. - -Azon a napon délután ugyanis a két cserépkorsóval lement vízért. -Rendesen a hátsó udvarra volt ugyan szokás menni, mert az a kút -állítólag nem volt olyan vas-ízű s közelebb is volt néhány lépéssel a -hátsó lépcsőhöz, de Misi jobban szeretett a szép hóesésben a tágas nagy -udvaron sétálni. Valkai tanár úr ment keresztül fekete vaskalapban, -hosszú fekete kabátban az udvaron s meglátta a szalmakalapos kisfiút. - -– Fiacskám! Gyere csak ide, gyere csak. - -Misi ijedten nézett rá. - -– Miért jársz te még most is szalmakalapban? - -Nem tudott válaszolni, csak nézett maga elé konokul. - -– Nincsen posztókalapod? - -Megrázta a fejét, hogy nincs. - -– Nem is volt? - -Intett, hogy igen. - -– Hát hova lett? Ellopták? - -Újra igent intett. - -– Hm, hm. - -Az óriási nagy ember sokáig integetett, hmgetett. - -– Hogy is híjnak téged, fiacskám? - -Megmondta a nevét. - -– Hogy? Hangosabban! - -Újra megmondta a nevét s elvörösödött, hogy a tanár úr nem ismeri, pedig -mindig jelest adott. - -– Hányadik szobában laksz? - -– A 19-ben. - -Arra a nagy ember intett s elballagott, ő pedig dideregve, belső láztól -gyötörve elkotródott a nehéz korsókkal, amelyek csaknem leszakították a -gyenge vállát, karját. Keze szinte ráfagyott a korsó fülére, míg felért -a második emeletre. Soká huhukkolta a körmét a gázlámpa alatt, amit most -gyújtottak meg s csak aztán ment be a szobába. - -Somorjai Páncélúr most is ott volt mint vendég és éles kappanhangján -beszélt valamit. Ő a korsót a helyére vitte s aztán megint az ágya mellé -húzódott a jó meleg szobában és bágyadtan, ijedt, szomorú, beteg -fáradtsággal hallgatta a beszélgetéseket, míg csak konviktusba nem -kellett menni. - -Vacsorára juhtúrós galuska volt, a többiek szidták, hogy sovány, de ő -csak azt tudta, hogy a szülei kétségbe lesznek esve a kalap miatt. - -Mikor felmentek újra a szobába s lámpát gyújtottak, elővették a -könyveiket s tanultak. - -Az asztal felső végén, az ablak felől, egymással szemben ült a két -nyolcadosztályos: Lisznyaiúr, meg Nagyúr. Ez a Nagyúr egy valódi -nyomorékvállú diák volt, púpos is egy kicsit, de rémokos, a legokosabb -fiú volt az egész kollégiumban, mindig olvasott, mikor a többi -labdázott, vagy korcsolyázott, persze ő nem mehetett velük, hát -olvasott, végigfeküdt az ágyán s tanult és mindent tudott is és tudott -beszélni akármiről a világon. Ezt bámulta legjobban Misi, mert ő is -szeretett olvasni, de ő mindjárt elfelejtett mindent és semmiről sem -mert volna nyilatkozni. - -A kisdiákok öten voltak, mind az öten második gimnázisták, még pedig -kettő A) osztálybeli, három pedig B) osztálybeli. Az A) osztályba jártak -Andrási Lázár, meg Böszörményi, ők a többiek a B)-be. - -Andrási Lázár erős, piros fiú volt, ez sose tanult, mégis első volt az -osztályában, olyan emlékezete volt, mint az almárium: amit egyszer -beletettek, az benne is maradt. Mindent tudott, amit egyszer hallott s -egyáltalán nem ismerte a tanulás gondjait, akármilyen hosszú verset -egyszer-kétszer elolvasott, elmondta végig, ha vasárnap hazajöttek a -templomból, a prédikációt szóról-szóra elmondta, ebből később pap lett -Szatmár megyében egy pici faluban s még hatvan éves korában is el tudott -mondani hatszáz sort Ovidiusból, s ha megakadt az Iliásban, dörmögött, -hogy romlik a memóriája. - -A kis Nyilas nem volt ilyen legény, könyvnélkülit egyáltalán nem is bírt -bevágni, nem volt képes ráerőltetni a fejét, hogy a szavak egymásutáni -sorrendjére figyeljen, egyszer később Patakon, tíz sor volt feladva -Vergiliusból s öt órán egymásután szólították ki: mind az ötször belőtt -belőle. Tanulni se szeretett, kivált, hogy ilyen gondja volt, alig -várta, hogy lefekhessen. Kilenckor csengettek az udvaron, akkor -mindenkinek le kellett feküdni s eloltani minden lámpát. - -Nagyon fáradt volt, azonnal elaludt, de éjféltájban egyszerre csak -felébredt: eszébe jutott a kalap s hogy azt mondta, hogy _ellopták_. - -Most vizsgálat lesz, minden ládát végig fognak kutatni s a bicska! - -Előkerül! akkor aztán vége. - -A hideg úgy lelte, hogy vacogott a foga. - -Csak legalább év elején el ne árulta volna, hogy néki titkos fiókja van, -de Sándor Mihálynak is ilyenféle kocsiládája van, mint neki, az is az -apjától kapta, mert az apja tanító éppen az ő vidékükön s hencegett, -hogy az ő ládája különb. Akkor ő megmutatta, hogy neki van ám titkos -fiókja is s akkor mindenki sorra kipróbálta a titkos fiók zárját, sőt -még a 21-ből is ketten átjöttek megnézni. Akkor nagyon büszke volt rá, -hogy neki ilyen híres ládája van, de most előre látta, hogy fogják, csak -úgy próbálgatásképen, nyitogatni s kipottyan a Böszörményi bicskája! - -Hajnal felé elszunnyadt, mikor már jól kigondolta, hogy mit kell -csinálni: reggel, hogy éppen dárdás, lemegy a reggeliért a -szobafőnöknek, mert az mindig hozat háromért paprikás szalonnát s akkor -a zsebében kiviszi a kést az utcára s be fogja dobni a csatornába az -utcai rácson, ahol a dinnyehéjat szokta leeregetni az ősszel. - -Mikor felkeltek, olyan fáradt volt s oly sápadt, hogy észrevették. - -– Mi baja magának? – mondta Nagyúr – kis Nyilas? - -– Semmi. - -– Mintha kimeszelték volna, – szólt a szobafőnökúr – mennyen az -orvoshoz. - -– Akar elmenni? – kérdezte később – akkor csak menjen, nem engedem, hogy -itt még valami betegség legyen. - -Ő meredt szemmel nézett maga elé. - -– Hozzak reggelit, szobafőnökúr? – kérdezte. - -– Ördögöt, reggelit, mennyen az orvoshoz, öltözzön fel jól és menjen el -kilenc órakor. Majd reggeliért lemegy Csicsó. - -Látta, hogy a terve el van rontva, most csak az a kérdés, hogy mindjárt -nyolc órakor jönnek-e vizsgálatot tartani. Nem merte a ládát magában -hagyni, inkább vállalkozott rá, hogy elmegy az orvoshoz. - -Mikor a többiek nyolckor elmentek az iskolába, ő otthon maradt, s most -aztán hamar kivette a kést a ládafiából s a zsebébe tette. Aztán -felvette a kis téli kabátját, kendőt tett a nyakába s elment az -orvoshoz. - -Csokonai-szobor felőli lépcsőn ment lefelé, tünődve ugráncsolt a -falépcsőkön, de milyen jó volna, ha a kést nem kellene elveszteni, hanem -el tudná dugni valahová, hogy ott megtalálja, majd ha nyáron hazafelé -megy, de hová kellene eldugni? Most egyelőre ott szorongatta a zsebében, -a markában s így ment lesütött fővel az orvos lakásáig. - -Az orvos egy nagyon öreg öregúr volt, méltóságos úrnak kellett szólítani -s kezet csókolni neki, olyan rózsaszínű bőre volt, mint a csőrögefánk s -olyan fehér szőre, mint a hófehér cica, csak kétféle orvosságot szokott -rendelni, vagy mandulatejet, vagy hashajtót, Csicsó Imre a fülébe súgta, -mikor iskolába ment lefelé, hogy; ha mandulatejet ad, azt én megiszom -helyetted! - -Ez jó, ez az ajánlkozás, mert ő meg ki nem állhatta, nagyon émelygős -volt. - -Maga sem tudta, hogy került be az alacsony szobába, a méltóságos úr egy -igen parányi házban lakott a püspöki palota mellett, de nagyon szép -bútorai s igen sok könyve volt s furcsa orvosi szerszámok voltak a -szobájában. - -Misi bizony annyira izgatott volt, hogy alig látta a szemében levő -könnyektől, az öreg orvos megfogta a pulzusát, megnézte a nyelvét s -receptet írt neki egy szó nélkül. Megveregette az arcát s elküldte a -patikába. - -A patika ott volt szemben, a Pongrác-bolt mellett, furcsa erős szagok -voltak ott s nagy kövér gilisztacukrok, amilyeneket az ő nagyanyja -szokott hozatni Tarcalról, mikor elővette a gilisztacsikorgás. Ő nagyon -szerette ezt a búgócsigaforma cukrot, de sokba került volna, hát csak -nézte, fehér és piros cukrok voltak. Volt ott igen apró kásaforma cukor -is, ezt is igen szerette, belül keserű volt, ezt ő sokszor kapott gépész -nagybátyjától, mert az sose vett a gyerekeknek más cukrot, azt mondta, -hogy ez egészséges. A patikában úgy ült, mint egy kis halálraítélt, -nagyon meg volt hatva attól a rendkívül erős illattól, a templomi -csendtől, a halál kapujában érezte itt magát, a lóvasúti kocsi -megérkezett a patika előtt, a lovakat kifogták, hátrafogták s a kocsi -elment, de ő még mindig nem tudta, mit csináljon a bicskával! - -Mikor megkapta az orvosságot, pénz nélkül, a kollégium számlájára, akkor -hazafelé indult, olyan lassan, ahogy csak lehetett s mégsem tudott -semmit kitalálni. Három olyan rácsos csatornanyílást is talált az utcán, -de nem bírta belevetni a kést, majd valahol a kollégiumban eldugja. -Mikor felfelé ment a csendes lépcsőn, gondolta, a lépcső fagerendái közé -bedugja, de aztán hogy veszi ki? - -Egyszer csak meglátta az első emeleten a nagy tölgyfa szemétládát, hamar -fogta a kést s egy hirtelen ötlettel beeresztette mögé a falhoz. Csak -mikor lecsúszott s odalent koppant, akkor gondolt arra, hogy istenem, -innen ki se lehet venni többet, most már hetven esztendeig mindig ide -lesz kötve a gondolatja, hogy itt van neki egy titka, ni… - -Bement a coetusba, szeretett volna lemenni az osztályba, mert már nem -volt olyan rosszul, de nem mert, mert ma éppen vallásóra volt… Hát ott -maradt a szobában s elővette a kanalát és bevett egy kanállal a -hashajtóból, de rossz volt, istenem. Aztán egyet gondolt. Minden -csengetéskor kiöntött egy-egy kanállal s kilöttyintette az ablakon. -Közben a Történelmi Arcképcsarnokot olvasta. - -Délben egyenként jöttek fel a diákok, legelőször az A) osztálybeliek, -aztán az ő osztálytársai. Kíváncsian vették körül. - -– Mit rendelt? - -– Hashajtót. - -– Brr, azt csak idd meg. - -– Bevetted? - -– Már három kanállal hiányzik. - -Jött a szobafőnök. - -Nagyon mogorva volt. - -– Nyilas, kérem! Hol a maga kalapja? - -Már látta, hogy jól nézünk ki! Hallgatott. - -– Micsoda dolog az, hogy maga még most is szalmakalapba jár? - -De akkor menni kellett ebédre s nem volt több szó a kalapról. - -Jól megebédelt s mikor felmentek, akkor azt mondja a szobafőnök: - -– Maga ebédelni volt? - -– Igen. - -– Ha hashajtót kapott, akkor minek ebédel? Nem mondta a doktor? - -– Nem. - -– Akkor nem is az a baja, hanem a kalap. Az rontotta el a maga hasát. - -A fiúk nevettek. - -– Hát hova lett a kalapja? - -– Nem tudom. - -– Nem tudom! Az öregapám se hallott ilyet, hogy valaki nem tudja, hova -lett a kalapja… Valkai szólított meg az udvaron, hogy hol van a Nyilas -kalapja… Mit tudom én, mit szólongat engem… Nem vagyok én dajkája -senkinek, ha én tudok vigyázni a kalapomra, tudjon más is. - -Ez a szó egészen felemberesítette a kisdiákot. Úgy érezte, hogy a -szobafőnök egészen magához valónak tekinti őt s ez rangbelit csinált -belőle. Most már nem szégyellte megmondani. - -– A kalapomat valaki ellopta! - -Általános csönd lett. - -– Én loptam el? – kiáltott Böszörményi, magából kikelve. – Én? -Disznóság! ezt nem engedem mondani! Én nem loptam el senkinek a -kalapját! Kikérem magamnak! - -– Én nem mondtam… - -– Igy meggyanusítani, nézzék meg a ládámat, meg kell vizsgálni minden -ládát! – ordította, ahogy a torkán kifért. - -A szobafőnök megsokallta. - -– Ne ordítson itt, senki se mondta, hogy maga lopta el! Nézze meg az -ember! - -– Tessék bebizonyítani, szobafőnökúr, – rikácsolt Böszörményi – tessék a -szemembe köpni, ha nálam megtalálják! - -Nagy vizsgálat lett s a kisdiák dícsérte az eszét, hogy a kést -elsinkófálta, nem bánta már, ha soha többet nem látja is, csakhogy nem -volt a ládájába, tüntetően kinyitotta a titkos fiókját is, hogy -megmutassa, hogy nincs nála a saját kalapja. Mindenkinek minden holmiját -felkutatták, de a kalapot nem találták. - -Éppen szombat volt, tehát nem volt délután tanítás, egész délután a -kalappal telt az idő s ő az ágyán sírdogált. - -Alkonyatkor odajött hozzá Nagyúr, csak ketten voltak a coetusban. - -– Nézze csak, kis Nyilas, valamit akarok magának mondani. - -Azt hitte, le akarja küldeni s szokott szolgálatkészségével leugrott az -ágyról és odasietett Nagyúr után az ablakhoz. - -– Nézze csak, én három éve mindennap felolvasok egy vak öreg úrnak, -újságot olvasok neki délután öttől hatig s fizet érte tíz krajcárt egy -órára. - -Nyilas várakozva nézett rá. - -– Nekem az idén nagyon sok már a tanulnivalóm, nem volna kedve -elvállalni? - -A kisdiák lángvörös lett s nem tudott szólani, csak intett, hogy igen. - -– Csak egy dolog a fontos, mindig pont ötkor kell kezdeni s pont hatkor -abbahagyni; az öreg úr nagyon pontos ember. Egy hónapban három forint!… -Elvállalja? - -– Köszönöm szépen, Nagyúr… – s tele lett a szeme könnyel. - -– Akkor én ma már megmondom neki, hogy holnaptól kezdve maga fog hozzá -járni. Már elsején kap egy forintot. - -– Igen. - -Azt hitte, hogy kiszakad a szíve, úgy szétfeszíti a szűk kis kabátot. -Olyan nagy ember lett egyszerre belőle, olyan nagyon nagy, kenyérkereső -ember, hogy el kellett bujnia arra a jó helyre, hogy kisírja magát. - - - - -III. FEJEZET - -amelyben a kisdiák szorgalmasan dolgozik, tanul, jelesekre felelget, két -barátra tesz szert, lutrira pénzt kap, végre nevelő lesz s olyan gazdag -legény, hogy mikor az apja egy forintot küld neki költőpénznek, ő kettőt -küld vissza. - -Az öreg urat Pósalaky úrnak hívták s a patikán túl lakott egy nagy sárga -háznak az udvarában, hátul, egy igen csínos kis faházban. - -A kisdiák igen szorgalmas akart lenni, azért mindjárt kezdetben csaknem -egy félórával hamarább ment el hozzá. - -Az öreg úr egy nagy, szalmával font karosszékben ült, egészen egyedül. A -kályhában pattogott a tűz s olyan különös volt ez a vak öreg ember, -ahogy teljesen rendben, szivarozva, s lobogó tűz mellett üldögélt. A -lámpa is égett az asztalon. - -– Jó estét kívánok. - -– Jó estét, ki az? - -– Én vagyok, felolvasni jöttem. - -– No csak üljön le, fiam. - -Leült, az újságok oda voltak rakva az asztalra. - -– Melyiket olvassam? - -– No még ráérünk; majd öt órakor. - -A kisdiák elröstelte magát, mert úgy gondolta, hogy illetlenség, amit -tett. Nagyon is mohónak látszik most az öreg úr előtt. Vagy -rendetlennek, hogy ilyen össze-vissza jön. Az arca lángvörös lett s nem -mert megszólalni. Csendesen ült hát s hallgatta az óra ketyegését. - -A barna polituros szekrényen volt egy alabástrom lábú óra, de nem olyan, -mint tavaly Törökéknél, ahol a mult évben lakott. Ott egy aranyhuszár -lovagolt az óra tetején s az egész üvegburával volt leborítva, itt nem -volt üvegfedele az órának, s fent fekete homlokzata volt, mint a -tankönyvben a görög templomoknak: ezt sokkal urasabbnak találta s -különben is Törökéknél el volt törve az üvegborító s papirral volt -beragasztva. - -Az óra lassan pengette a másodperceket s ő szinte számolta. Rettenetes -sokáig tartott, míg tovább lépett a mutató s az öreg úr nem szólt egy -szót sem. Valamin gondolkozhatott, oly nyugodtan ült. - -No, volt ideje jól megnézni, egészen piros öreg úr volt, nem is lehetett -nagyon öreg, vastag bajusza volt, olyan, mint mikor télen ráfagy a -zuzmara a rozmaringra, dús és lobogó, nagyon gyönyörű fehér bajusz. -Egészséges és derült ember volt s oly tisztán nézett kék szemével, hogy -az ember zavarban volt előtte, nem hitte volna az ember, hogy nem lát, -ha a homlokán nem lett volna egy félköralakú zöld selyem ellenző. - -Nagyon szeretett volna valamit mondani neki, de nem tudta, mit mondjon. - -Egyszer aztán megszólalt. - -– Nálunk nincs ilyen korán hó. - -Az öreg úr nem felelt. - -Erre ő megint elcsüggedt: de hogy meri ő megzavarni ennek az öreg úrnak -a nyugalmát, ki tudja, mire gondol. És ilyen csacsiságot mondani. Bánja -is azt az öreg úr, hogy őnáluk mikor van hó: itt most van. - -Szerette volna visszaszívni, szerette volna, ha nem mondta volna. -Izgett-mozgott s harapdálta a száját. - -Aztán szerette volna megkérdezni, hogy igazán nem lát-e Pósalaky úr? A -világosságot sem látja? Azt sem tudja, mikor jött fel a nap s mikor lett -este? - -De az öreg úr csak szivarozott, igen lassan, igen kényelmesen, testes -öreg ember volt, éppen betöltötte a karosszéket, a keze is puha és -rózsaszínű volt, az arca frissen borotválva s majd kicsattant az -egészségtől s olyan derült volt s olyan kellemes, a szája mindig -mosolygott egy kicsit. - -Igy telt el egy negyedóra. - -Az óra elkezdett ütni. Először hármat ütött lassan, magas, zengő hangon, -aztán újra négyet vastagabban és gyorsabban, huncutul, mintha nevetett -volna őrajta. - -Akkor megint magában maradt, újra nem volt többet semmi nesz s újra csak -az egyes percpendüléseket figyelte. - -Végre belenézett az újságba. Csak félt, hogy az öreg úr mégis lát -valamit s akkor azt hiszi, hogy ő olvasgatni jön ide. Hát csak a lap -címét olvasta s a vezércikknek az elejét, ami fent volt. Mikor -elolvasta, szeretett volna tovább fordítani, mert az újság kettőbe volt -hajtva, de félt, hogy a papirsusogásra figyelmes lesz az öreg úr, tehát -átugrott a második hasábra s ott folytatta. A cikkben arról volt szó, -hogy a lóvasutat mindenütt át fogják alakítani kisgőzösre s ebben nagy -érdeme van a polgármesternek, aki a város fejlesztésére oly sokat tett -már eddig is, hogy hozzá hasonló polgármestere még nem volt soha -Debrecennek. - -Ez érdekes volt, mert igen tisztelte a jeles embereket; hallotta, hogy -Pósalaky úr városi tanácsnok volt, míg meg nem vakult, s szerette volna -megkérdezni, hogy mikor építették az első kisvasutat, hát az első -lóvasutat, hát azelőtt mi volt Debrecenben, mikor lóvasút se volt. Éppen -a patikából nézte, hogy a lóvasút csak a Bikáig jön, itt a lovat -kifogják s a kocsi hátához ragasztják s akkor megint felmegy a kalauz a -hátulsó bakra, tülköl egy réztrombitával és gyű, elindul a kis lóvasút. -A kisvasút pedig a Nagyerdőig megy, de ő még nem ült rajta, mert fizetni -kell érte s ezért az állomásról is gyalog jött be a pakkjával; meg a -Nagyerdőre is gyalog ment ki a fiúkkal vackort szedni; de nagyon -szeretne egyszer felülni rá, az nagyon finom volna, uras. - -Egész megijedt, hogy odakint hirtelen a Nagytemplom órája ütni kezdett. -Lassan ütött, méltóságosan, az óraütő, mint egy nagykalapács, jól -ráütött a harangra s olyan messze volt egymástól két ütés, hogy gyorsan -ötig tudott számolni két ütés közt. Aztán a nagyharangot kezdte kongatni -s azon is kiverte az ötöt s oly közel hallatszott, mintha csak beszólt -volna az ablakon, hogy: no, most kellett volna jönni, ipse! - -Ezen a szobai kis alabástrom óra elnevette magát s egy-kettő, el kezdte -verni zengő vékony hangján ő is az órát, előbb négyet, vékony, kacagó -magas hangon, aztán ráhuhogott gyorsan, vastagon ötöt. - -Akkor ő bátran felvette az újságot s elolvasta a vezércikk címét: - -– _Debrecen jövője_. Most, mikor városunk óriási léptekkel halad előre a -modern csinosodás útján, legújabban is határozatba vétetett, hogy a -város területén még fennálló két lóvasúti vonal… - -Gyorsan, gyorsan, olyan gyorsan olvasta, hogy míg az elébb értette s -foglalkozott gondolatban vele, most már egy szó sem hatolt be az -elméjébe, csak olvasta a szavakat, tisztán és értelmesen, a szája -mozgására figyelt, hogy a hangok össze ne folyjanak s érezte, hogy a -magas és mély hangoktól hogy rángatódzik az ajka, mert egész lelkét -beletette, hogy minden szó oly tökéletesen legyen kimondva, hogy no… - -Csakúgy repült a sorokon. Egyik cím után jött a másik. Mikor valamit nem -akart hallani az öreg úr, akkor azt mondta: - -– Ugorgyunk! - -Akkor azt átugrotta. De a címeket mind el kellett olvasnia, egyet sem -volt szabad kihagynia, még a legkisebb hírecske címét sem, de persze a -legtöbb után: »ugorgyunk« volt az utasítás. - -Mikor hatot ütött, éppen a közepén volt egy cikknek, ami érdekelte: - -Az erdei kaszálókról volt szó, hogy a debreceni erdőkben tízezer hold -szántóföld van: »Itt roskadozó, ideiglenes épületekkel beépítve, -szélhordó homokdombok, majd vizenyős lapályokon küzd a gazda a -természettel, hogy kierőszakolja egyik évben a rozsot, másikban a -tengerit. A körülálló százados tölgyek siratni látszanak elpusztult -társaikat és búsan néznek le a ritka rozs és vékony szárú tengerire, -mely legtöbb helyen csak teng-leng. Nem is annyira a szántás-vetés, mint -inkább a takarmánytermelés teszi oly féltett kinccsé e részeket a gazdák -előtt. A kaszálókban nyert takarmány az időnként idehajtott jószággal -felétettetik, mert annak a elszállítása borzasztó igaerőbe kerülne, úgy -hogy a szállítási költség gyakran többe kerülne, mint a megtermett -takarmány«. - -Az óra éppen itt ütött s az öreg megszólalt: - -– No hagy maraggyik hónapra is. - -Letette az újságot s felállott. - -Észrevette, hogy az öreg úrnak megmozdult a szája s szólni akar. -Elvörösödött, mert gondolta, hogy most azt fogja mondani, hogy többet ne -jöjjön olyan hamar, de nem azt mondta, hanem ezt: - -– Hát… itt se esik ilyen hamar hó minden esztendőben!… Nem is tudok -visszaemlíkezni, hogy mék esztendőbe vót, mikor október 18-án má megjött -a hó… - -Ő nem felelt, állott egy darabig, de az öreg úr befejezte a beszédét s -nem látszott rajta, hogy még folytatni akarná, hát elköszönt: - -– Jó éccakát kívánok. - -Az öreg úr barátságosan bólintott: - -– Jó iccakát. - -Kint szél kotorta a havat a szemébe. Lehúzta a nyakát s futva ment végig -az udvaron. Mindig félt, hogy nincs-e itt valami kutya. A kutyát nem -szerette, mert a falujukban sok kutya van s mind mérges, már kétszer meg -is harapta a kutya, mikor tejért járt. - -A kollégiumban aztán megmenekült a széltől. Nemsokára menni kellett a -vacsorára, most megint köles volt cukorral, ez neki nagyon kedvenc étele -volt, de a fiúk rém dühösek voltak, azt mondták, hogy ezt mind a falhoz -kellene csapkodni, egy azt mondta: »a szakácsné kípibe; az igen!« - -Este a lámpa mellett ültek s tanultak, de neki folyton az jutott eszébe, -hogy a Nagyerdőn a százados tölgyek búsan nézik a vékonyszárú kukoricát -meg a sovány gabonát és szomorúan csóválják a fejüket, hogy az ő jó -társaikat ezek miatt kivágják… Kint ordított a szél s verte az -ablakokat, meg a tetőn a csatornát, de a kályha forró volt s a szobában -álmosító meleg. - -Mióta pakkot kapott, egy kicsit emberebb volt a többiek közt. Már ugyan -csak veszekedéskor kenték a Böszörményi szemébe a kenőcsöt s így ő is -közömbösebb lett, a károsult, de azért nem volt annyira idegen a fiúk -közt, mint azelőtt, egyszer labdázni is bevették, és nem is volt olyan -ügyetlen, mint előre gondolta, de persze most a rossz idők miatt már nem -lesz többet labdázás, csak tavasszal. - -Ezek azért szép napok voltak. Kalapot is kapott otthonról, egy kis -barnát, széles karimájút s szalag volt rajta és nem sörte meg köröm, ez -tetszett neki, ez olyan kalap, diáknak való, komoly embernek, ez -senkinek sem tűnik a szemébe. De az édesanyja levelén most is sokat -sírt, mint mindig, ha már meglátta, elfacsarodott a szíve s maga sem -tudta, mi történik vele. - -Az iskolában mindennap felelt mostanában s olyan jól tudott felelni, -mindent értett s a tanárok mind meg voltak elégedve vele. - -Az öreg úrhoz sose ment többet olyan korán, a sárga ház előtt ácsorgott -addig, amíg a Nagytemplom órája ütni nem kezdett. Kitapasztalta, hogy a -Nagytemplom órája öt perccel az ütés előtt már egyet kicsit kondít, -akkor ő szépen bement az udvarra, mire beért, az óra verni kezdett s -mikor a székbe leült, akkor az alabástrom lábú is hozzáfogott a kacagó -csengetéshez. - -Egy nap Orczy azt mondta neki: - -– Te Nyilas, azt mondta a mamám, hogy ma szombat van, hívjalak meg: -gyere el hozzánk. - -– Én? - -– Igen. - -– Minek? - -– Hát csak. - -– De minek? - -Orczy nevetett. - -– Látogatás. Eljössz? - -Nem bírt magához térni a meglepetéstől. Már második esztendeje ülnek -egymás mellett s még sohasem hívta meg senki. Csak Gimesinél volt -többször, kivált tavaly. - -Orczy első volt az osztályban. És ő ahhoz volt szokva otthon, hogy a -második mindig vakon engedelmeskedjék az elsőbbnek. Ő volt a legnagyobb, -neki minden öccsének szót kellett fogadnia, de már a kisebb testvérének -ő nem fogadott volna szót. Orczy előtte volt eggyel. Igaz, hogy -igazságtalanul, mert neki jobb kalkulusa volt eggyel, a szépírásból neki -jelese volt, s Orczynak csak 2-ese. Tornából mind a kettőjüknek hármasuk -volt, a többi mindeniknél egyes volt. De a fiúk mondták, hogy nem járja, -hogy Orczy az első, mikor neki szépírásból kettese van. Ő azonban nem -bánta, hogy Orczy az első, mert Orczy kedvence volt a latintanárnak és -igazán többet tudott nála sok mindent. Például egyszer az volt a latin -leckében, hogy Julius Caesar. Gyéres tanár úr kérdezte, ki volt az a -Julius Caesar, ki hallott már róla? Senki sem tudta, s akkor Orczy -felállott s megmondta: az egy színdarab volt, amit ő is látott -Budapesten és Julius Caesart megölték. - -– Ki ölte meg? - -Azt már Orczy is elfelejtette. - -– No jól van, ülj le – mondta mosolyogva a tanár s megveregette az Orczy -arcát. - -Ez nagyon imponált Nyilasnak és Orczy sok ilyet tudott. Majdnem minden -órán megmondott valamit, amit ők nem tudtak. Igaz, hogy nem volt nagy -magoló, de hát ő se volt, ő nagyon jól tudta, hogy érdem szerint egyikük -sem ül itt jogosan, mert a legjobb az osztályban K. Sánta, a negyedik. -Ez egy csizmás fiú volt, az apja, azt mondják, favágó, nagyon szótalan -fiú, debreceni: ez mindent tud. Persze, csak azt, ami lecke volt már, -ennél ő is sokkal többet tud olyanokat, amiről még nem tanultak az -iskolában, mert ő az édesanyjától sokat tanult. De a conjugatiót senki -sem tudta az osztályban csak K. Sánta. És mégis csak negyedik, mert -igazságtalanul két kettese van. Gimesi is jól tud azért, csak minden -füzete maszatos, meg folyton faricskál és nem figyel, mikor leckéztetnek -a tanárok s ha váratlanul szólítják fel, igen ritkán tudja, hogy miről -folyik a tanítás, de ha újra felteszik a kérdést, akkor aztán jól felel! - -A kis Nyilas odahajolt Gimesihez óra alatt. - -– Majd mondok valamit. - -– Mit? - -– Majd megmondom. - -Mikor vége volt az órának, tizenkettő volt, Orczy már bepakolta a -könyveit fekete viaszkosvászonba és átkötötte sárga szíjjal, amelynek -acélnikli fogója is volt s felvette a télikabátját, közben feléje -hajlott, úgy hogy a derekát is meghajtotta s azt mondta: - -– Elvárlak. - -A kis Nyilas nem felelt, mert sértette, hogy ilyen finom szót mondott: -»elvárlak!« Ő ezt nem tudta volna kimondani. Mi az, hogy: elvárlak. - -– No hát mit akarsz, – mondta Gimesi s közönséges szíjjal kötözte össze -a könyveit. - -– Te. - -– No. - -– Orczy engem meghijt. - -– Hozzájuk? - -– Igen. - -– Ejha. - -– Tégedet nem? - -– Nem. - -– Akkor én se megyek. - -Gimesi hallgatott. Aztán csillogó szemmel nézett Nyilasra, a szeme -nedves volt. - -– Azér ne legyél marha. - -– Nem megyek. - -– Te vadszamár, – mondta Gimesi s fejjel mellbe taszította Nyilast. Mert -ez volt az ő szokása, mindig fejjel verekedett. - -Nyilas hátraesett a padba s tiszta szívből kacagott. - -A fiúk tolongva mentek ki az ajtón s őneki a könyve kihullott a kezéből -a pad alá. Mert neki se szíja nem volt, sem viaszkosvászonja, ő csak úgy -a markában vitte. Gimesi mindig elkésve pakolt és csak úgy nagyjából, -nem olyan gondosan, mint Orczy. - -– Nem is megyek, – mondta neki feltápászkodva. - -Gimesi a vállát rángatta. - -– Ha ojan buta vagy!… - -Akkor visszajött az ajtón futva kipirulva Orczy. - -– Nyilas! - -Ijedten nézett rá s lángvörös lett, azt hitte, Orczy már tudja, hogy ő -nem akar elmenni hozzájuk. - -– Gyere csak. - -Félrehúzta a falhoz és suttogva kezdett beszélni. - -Gimesi egy darabig nézett rájuk, aztán sebesen elfutott. - -– Azt akarom mondani, – szólt Orczy – hogy nem is magyaráztam meg, hogy -hol lakunk. - -– Én nem… – azt akarta mondani, hogy nem megy el, de megállott s nem -merte kimondani, mert most hirtelen nagyon vágyni kezdett, hogy Gimesi -nem volt itt. - -Akkor Orczy sokáig magyarázta, hogy hol laknak, a Kossuth-utcában, a -színház mellett, megmondta a számot s hogy csak fel kell mennie az -emeletre, ott ők laknak. - -– Azt mondta az édes mamám, hogy okvetlen híjalak meg, mert Gyéres tanár -úr is beszélt rólad. - -Erre a kis Nyilas paffá lett, Gyéres tanár úr! - -Orczy barátságosan biccentett s elfutott, mert utol akarta érni saját -magát, behozni a veszteséget, hogy elkésett. - -A kis Nyilas sebesen kifutott az udvarra, hogy utolérje Gimesit s -megmondja neki, hogy a latintanár azt mondta, hogy neki muszáj elmenni, -de már sehol sem látta, pedig kiment utána egészen a Csokonai-kertig. -Akkor addig ácsorgott, hogy a konviktusba is csengettek s ő a könyveivel -lélekszakadva futott fel a második emeletre, már mindenki elment, akkor -lerohant s elkésve érkezett az ebédhez. - -Gulyásleves volt és tejbekása, jóízűen megette, a sok kanálcsörgés, -tányércsörömpölés egészen jól hatott rá, mikor az ebéd végén a szénior -felállott s elmondta az imádságot, ő még evett, a szája tele volt -kásával s ami a tányérán maradt, azt még futva bekapta. - -A coetusban aztán hozzáfogott öltözködni. - -– Hova készül ez? - -– Nézzétek má, Nyilas mosdik, – kiabálták a fiúk! - -– Még tiszta inget is vesz! A lábodat nem mosnád meg? - -– De hova megy ez? – tünődtek a fiúk, de ő nem mondta meg, csak a vállát -rángatta. - -– Hát el kell menni, Gyéres tanár úr mondta, no. - -Ez volt a mentsége, enélkül bizony nem mert volna ilyen komédiát csapni. - -A színházat jól tudta hol van, a csizmadiaszínen ment keresztül, mikor a -színház alatt ment, megnézte a színlapot, az volt kiírva, hogy -_Fenegyerekek_, ezt nagyon jó lett volna látni, el is határozta, hogy -vesz jegyet, mert lehetett venni a háznagyi irodában tíz krajcárért -jegyet, de engedélyt is kellett kérni az osztályfőnöktől s az a -latintanár volt, emiatt nem vett még sose jegyet, pedig színházra nem -sajnálta volna ám a pénzt. - -Soká bámészkodott a színház környékén, de egyszer csak jött egy -borotvált arcú ember, cilinder volt a fején, furcsa kerek köpönyege -volt, és hangosan dúdolt valamit, attól elszaladt. - -Szép idő volt, a hó már eltűnt az utcáról, csak a kerti bokrok alatt -volt, meg a bokrokon is valami, a nap sütött, de azért hideg volt. - -Mikor meglelte azt a házat, amiben Orczyék laktak, nem mert mindjárt -bemenni, vagy ötször elment előtte, akkor elszánta magát s piros arccal, -zavarban besietett; vasrácsos korlátja volt az emeleti lépcsőnek, félve -ment fel rajta és nagy fehér ajtó volt előtte, amelynek nem volt semmi -kilincse. - -Most nem tudta mit csináljon, ezen nem lehet bemenni, ha nincsen -kilincse, sokáig állott ott s már nagyon el volt szomorodva, mikor -hirtelen kinyílt az ajtó s egy cselédlány ugrott ki, mintha kergették -volna, majdnem a nyakába ugrott. - -– Orczyt keresem. - -– A Bébucit? – Bent van! No mennyen be! Mennyen hát! - -Bosszantotta, hogy egy cseléd így beszél vele, bement s nem szólott -semmit. - -Nagyon szép szobában volt, fehér ragyogó szekrények voltak ott. -Körülnézett, vagy négy ajtót látott s nem tudta merre menjen. - -A háta mögött kacagást hallott, visszanézett, az a cseléd -szemtelenkedett, nevetett rajta. - -– Ott mennyik be, balra, nem arra, barra, nem arra, mondom, hogy barra – -azzal vihogva mutatott a jobboldali ajtóra. – Vagy jobbra e, akarom -mondani. - -Ezzel berántotta maga után az ajtót és ő megfogta a magas kilincset s -benyitott egy sötét kis szobába. A szoba sötét volt, de az utcai szobába -nyílt egy nagy ajtó s az világos volt, szinte kápráztató. - -Megállott a szoba közepén, a sötétben, a nagy szobában ragyogó -világosság volt, besütött a nap és az asztal felett valami fényes -csillogó-villogó valami volt, mint egy másik nap, hogy a szeme szinte -káprázott tőle, az asztalnál ült egy szőke asszony és hangosan nevetett -s az Orczy hangját hallotta: - -– Lóugrás, lóugrás. - -Egy darabig nem vették őtet észre s ő nem mert szólani, hogy itt van, -azok pedig csak sakkoztak, ő is tudott sakkozni, mert tavaly télen Török -bácsi megtanította. - -Aztán, hogy észre sem vették, csendesen beszólt. - -– Orczy! - -Meghallották, körülnéztek. Akkor ő az ajtófélbe kapaszkodott félkézzel s -újra súgva beszólt: - -– Orczy! - -Orczy megfordult s meglátta őt. - -De abban a pillanatban a szőke asszony is meglátta a kisfiút s ahogy az -ott állott télikabátban az ajtófélhez támaszkodva és befelé suttogva, -ellenállhatatlan kacagás ragyogott fel rajta. - -Orczy kifutott Nyilashoz s azt mondta neki: - -– Szerbusz Nyilas, sakkoztam a mamával. - -Kezet fogtak s ügyetlenül megrázták egymás kezét. - -A kis Nyilasnak égett az arca, a szél is kifujta, mert a kollégium -mellett, meg a szinház mellett mindig szél van Debrecenben és ő mind a -két helyen sokat ácsorgott. - -– Tedd le a kabátot. - -Levetette a kabátját, ezt a kabátot az édesanyja varrta s igen jól ki -volt bélelve vattával, olyan volt, mint egy paplan, csak nem állott -valami szépen. - -A kabátot Orczyval ketten kivitték az előszobába s ott felakasztották, -rátették a kalapot is, az új posztókalapot. - -Még a fal is zöld posztó volt, ahova a kabátot tették és -szarvasagancsok, meg kardok voltak felette. - -Akkor újra bementek a szobába, Orczy megnézte, de már nem volt ott a -mamája. - -– Üjj le, parancsolj. - -Orczy mindig ilyen utálatosan beszélt: _parancsolj_, meg ilyesmiket. - -Hát ő leült s azt mondta: - -– Te itt szoktál tanulni? - -– Igen, ez az én szobám. - -Ez is bosszantotta a kis Nyilast: az én szobám!… Mér az ő szobája? Ő -építette? - -– Itt vannak a könyveim, itt vannak a játékszereim, itt vannak a -tornaszereim. - -Nyilas egyelőre semmit sem látott, mert a szoba sötét volt s csak a -másik szobából kapott világosságot. - -Nyilas felnézett a mennyezetre s csodálkozott rajta, milyen magas szoba -ez, azt hitte csak a tanterem, meg a kollégiumban vannak ilyen magas -szobák. Őnáluk otthon olyan alacsony a szoba, hogy mikor az édesapja -nagyon felemeli a fejszét, akkor beleüti a fejszefokát a gerendába. A -mestergerenda meg pláne olyan alacsony, hogy azt még ő is eléri, ha -felnyújtja az ujját. Pedig ott jó volna, ha egy kicsit magasabb volna a -ház, mert az édesapja télen mindig bent vési a szántalpat a szobában s a -forgács úgy pattog, hogy még. Az édesanyja mindig azt szokta kiáltani: a -lámpa, a lámpa! Mire az édesapja ha megharagszik, nagyot kiált, hogy a -ház is reng bele, hogy: »azt a büdös lámpát!… mindig azt kell hallani! -Hát ha eltörik, eltörik, van más a bótba!…« - -De ő erről a világért se mondana itt egy szót sem, mert érzi, hogy ha ő -ezt itt elmondaná, akkor ő valami nagy szégyenbe kerülne… - -Ezeknek azt nem is szabad sejteni, hogy őnáluk az édesapja a szobában -szántalpat farag, pedig az nagyon szép is, jó is, mert jó szaga van a -friss forgácsnak, jól lehet benne a földön játszani s nem kell félteni -semmit, itt minden olyan kényes, itt nem is játszhatna az ember a -testvéreivel. - -– Neked nincsen testvéred? – kérdezte Orczyt. - -– A bátyám, – mondta szórakozottan Orczy s nagy halom könyvet hozott az -asztalra. - -A könyveknek piros fedele volt s az volt rányomtatva, hogy Kis Lap. -Orczy mindjárt felnyitotta az egyiket s megmutatta, hogy benne van egy -cikk, amit ő írt. A cikknek az volt a címe, hogy: »Nyári gyönyörűségek!« -s a vakációját mesélte el benne Orczy, hogy kinn a pusztájukon lovagolt -és volt egy kutyája, úgy hívták, hogy Hektor, ennek a kutyának legjobban -örült. - -Nyilas kitágult szemmel s dobogó szívvel és irígykedve nézte. - -– Ezt te írtad? - -– Én! - -– Te magad? - -– Persze. - -– Bizonyisten? - -– Igen. - -Nyilas gondolkozott: Orczynak szépírásból kettese volt, hát hogy -lehetséges ez. - -– Esküdj meg! - -– Bizonyisten, no. - -Akkor mégis ő írta. - -Folyton csak azt nézte a cikk alá nyomtatva, hogy: Orczy Vilmos, Orczy -Vilmos, Orczy Vilmos. Elmondta magában számtalanszor s nézte a betűk -formáját, hogy: _Orczy Vilmos_. Istenem, ha egyet fordít, talán az is -ott van, hogy: Nyilas Mihály… - -Úgy megzavarta ez, hogy nem bírt egyébre figyelni. - -Igen, ő azért vette a szépírási füzeteket, olyan egyes irkalapokat, -amiket árvereztek még szeptemberben, a hetes coetusban, mert abból -könyvet csinált és abba lemásolta a verseket. Az együgyű parasztot, meg -más egyebet, nagyon sokat, olyan apró betűkkel, mint egy légypacc, hogy -sok férjen el… De »nyári gyönyörűséget« írni s azt kinyomtatni… és hogy -alatta van, hogy Orczy Vilmos… - -Nem fért a fejébe, hogy Orczy írt valamit, amit a lapban lát és ő onnan -kimásolná a szépírási lapjaira, hogy: »Nyári gyönyörűség,«… mint azt, -hogy Petőfi Sándor: »Megesküdt a király«… - -– Kaptam érte egy díszkötésű albumot, – mondta Orczy, mikor észrevette, -hogy mennyire érdekli a kis Nyilast. - -Ezzel előhozott egy arany és veres ragyogó nagy könyvet, amiben ahogy -kinyitotta, benne volt az összes történelem, éppen az, amiből két füzete -volt Nyilasnak a fiókjában. Az egész Magyarország, az összes királyok és -hősök és nagyurak… - -Ez is fájt neki: neki ez nem lesz meg sose, mert ő nem fog annyi pénzt -kapni, hogy mind megvehesse. - -Nézett hát, hol az újságban a kinyomtatott névre, hol a vastag -királykönyvre. - -A másik szobából most valami női kiáltás hallatszott, hogy: - -– Bébuci! - -Orczy suttogósan megszólalt: - -– Gyere Nyilas, a mama szólít. - -Nyilas, szinte álomban állott fel. - -Bementek a másik szobába és ott volt a szép szőke mama. - -– Nyilas Misi, – mondta Orczy s rámutatott. - -De ő a nagy világosságban, a nap éppen a szeme közé sütött, csak állott -szótlanul. - -A mama egy kis asztal mellett ült az ablaknál s nem a sakk mellett, -csodálkozva nézte, mert olyan szép volt és olyan mint egy tündér, a haja -egészen fehér szőke, mint az Orczy haja, csak később jutott eszébe, hogy -kezet kellett volna neki csókolni. - -– Te vagy a kis Nyilas Misike? - -A hangja olyan vékony volt, mintha valami madár szólott volna. Az ő -édesanyjának is olyan hangja van, hogy mikor énekel, mintha poharat -csengetnének. De az ő édesanyjának olyan óriási fekete haja van, hogy -mikor fésülködik s kibontja, egészen beborítja, úgy hogy az arcából, -melléből se látszik semmi. - -– Te vagy a fiam kis barátja? - -Zavartan mosolygott, nem tudta, hogy ők barátságban vannak. - -– Együtt ülünk a padban, ő az első, én a második. - -Az asszony elkezdett nevetni. Még pedig olyan furcsán nevetett, hogy -először komolyan nézett, aztán nagyra nyitotta a szemét, aztán -váratlanul felkacagott. - -Most újra nem tudott mit szólani a gyerekhez. - -– Szereted a fiamat? – kérdezte. - -Nyilas ránézett Orczyra. - -Megnézte, hogy szereti-e? - -Hogy semmit sem szólott, az asszony azt mondta: - -– Szoktatok verekedni? - -Erre ő egészen tágra, kerekre nyitotta a szemét. Csodálkozva bámult erre -az asszonyra, mért kérdi ez azt, mikor ő még senkivel sem verekedett, -biztosan összetéveszti valakivel. És milyen ruhája van ennek az -asszonynak. Az ő édesanyja az egész faluban minden lánynak és -fiatalasszonynak varr, rekliket s a legényeknek surcokat, fehérrel -kivarrva. De ilyen ruhát nem is képzelt soha, ez az asszony olyan volt, -mintha nem is asszony volna, hanem festve… de elevenül… - -– Hát nem vagytok olyan karmolósok? - -A kis fiú már egészen zavarba jött s az arca vörös lett. Hát persze, -hogy összetévesztik. - -– Az Láng volt kérem! – mondta hirtelen. - -– Ki? - -– Aki földhöz vágta… - -Az asszony meghökkent. - -– Nem vágott földhöz! – kiáltotta Orczy ijedt zavarban magyarázva s -egész piros lett. – Anyukám, lelkem, az csak játék volt. - -Erre ő is elszégyelte magát, most olyat mondott, amit nem lett volna -illő… - -– Én nem láttam jól, – hebegte – mert nagyon sokan voltak rajta. - -– Az csak játék volt, – kiáltott Orczy – »kicsiny a rakás, nagyobbat -kíván«, azt játszottuk, mama! De Nyilas nem szokott játszani, se -verekedni, hát ő azt hitte, hogy verekedtünk. - -Az asszony erre zavartabb lett s vele Nyilas is, meg Orczy is. - -– Hát a fiam szokott? – kérdezte nyüglődve. - -– Orczy se szokott, – mondta a kisdiák. - -Az asszony megint úgy nézett, elébb elkomolyodva, aztán hirtelen -fölkacagva: - -– Kicsoda? – kiáltotta. – Orczy?! - -– Orczy se. - -– _Orczy!_ – s hallatlanul kitört belőle a kacagás. – Apa, apa, apuska!… -jöjjön csak – s alig tudott magához térni a kacagásból. - -A szomszéd szoba ajtaja kinyílt s egy magas szakállas férfi jött ki -belőle, olyan, mint egy igazi elnök… - -– A maga fia már Orczy! – mondta az asszony s a teste csakúgy remegett a -kacagástól. - -A magas úr szigorúan nézett a kisdiákra. - -– Hogy híjnak! - -De a gyerek úgy érezte, hogy itt most mindenki ellensége, sovány kis -arcát, vastag szemöldökét összehúzta s nem szólt. - -– Hja, te vagy a fiam kis barátja! - -És elmosolyodott s rátette a kezét a kisdiák fejére. - -– Ez az, akiről Gyéres tanár úr beszélt? - -– Igen apa. - -– Brávó… Derék kis legény. - -– De hallja, a maga fiát úgy szokták verni, mint a répát. - -– De nem, anyuskám, szívem, de nem! - -– Orczy hallgasson! – kiáltott kacagva a mama. - -– De nem, anyukám, az nem verekedés: játék. - -– Orczy!… csönd legyen!… – s a mama folyton nevetett. - -Az apa is nevetett. - -– Hadd verjék, – kiáltotta – keményebb lesz a húsa. - -A kis Nyilas megütődött. - -– Az olyan diákból, aki még nem is verekedik, semmi sem lesz… No jól -van, csak játszatok!… Aztán egy ilyen kis eminensnek nem szabad ám -elveszteni a fejét. - -A kis Nyilas ebben igazat adott az elnök úrnak. Őneki fogalma se volt -róla, mi lehet az Orczy apja, hogy még pusztájuk is van, meg lovuk és -Hektor kutya… még elsőben valaki azt mondta, hogy elnök… ez nagyon -fontos és titokzatos valami lehet és iszonyú uraság… - -Aztán újra kimentek a másik szobába. - -Volt Orczynak egy játéka, az neki nagyon tetszett. Szoborgyár, viaszból -szobrokat lehetett csinálni. - -Orczy felolvasztotta a viaszt a konyhában s behozta és csinált egyet. - -– Ez Goethe. - -– Gőte? – és a kis Nyilas nevetett. - -– Igen. - -– Az minek vóna az? - -– Az a német. - -– Az nem német, az magyar, nem is tud németül egy szót se. - -– Ki? Gőte? - -– Igen, – s hamisan nevetett hozzá. - -– Te, – mondta csodálkozva Orczy – az a legnagyobb német költő. - -– Költő… hisz az a mi sírásónk… a vén Gőte minálunk otthon sírásó, – és -hangosan nevetett a viccén s eszébe jutott az öreg részeges Gőte, a -sírásó. - -Csak sokára tudta megmagyarázni, de akkor Orczy is nagyon nevetett. - -– Most pedig csinálok Schillert. - -– Schillert? sillerbort csinálsz? - -Nagyon nevettek. - -– Nahát ha sillert csinálsz, azt meg is issza Gőte. - -Ez nagyon tetszett nekik. Orczy beszaladt s a mamájának nevetve -elmagyarázta, aztán kijött. - -– Tudod, mit csinálj? - -– Mit? - -– Petőfit. - -– Azt nem lehet, mert ahhoz nincs negatív. - -A kisdiák nem kérdezte rá, mi az; úgy gondolta, azt neki is tudnia -kellene. - -Orczy később azt kérdezte: - -– Nekünk megvan Petőfi minden verse, megmutassam? - -– Nekünk is. Én mind olvastam. - -– Mit? - -– Petőfit. - -Orczy munka közben, míg a Schillert csinálta, megállt s ránézett. - -– Minden versét? - -– Igen. - -Orczy kételkedve nézett rá. Aztán tovább dolgozott. - -Akkor megjött az Orczy bátyja. Ezt már látta egyszer a kollégiumban, az -udvaron állott a szobafőnökkel. Ez nagyon derék Orczy úr volt, csak nem -foglalkozott vele eleget, mindjárt ki is ment a szobából. - -– Henrik, – mondta neki Orczy – tudod, hogy a Gőte megissza a Schillert? - -Az Orczy úr mosolygott, azt mondta: - -– Jó vicc, – és kiment. - -A viasszal babrálni jó volt, csak büdös volt és bemaszatolták az egész -asztalt. - -– Az egész Petőfit olvastad? – kérdezte Orczy. - -– Az egészet, igen, édesanyámnak felolvastam tavaly mind, meg magamba -is. - -Orczy nem nézett rá, a szobort gyúrta össze. - -Nyilas azt kérdezte s a »Nyári gyönyörűség«-re gondolt: - -– Magad írtad? - -– Azt? Igen… de a bátyám beleírt. - -– A bátyád? - -– Igen. - -Ezt ijedten hallotta a kisdiák. - -– De a papa is azt mondta, az a jó, amit én írtam: azon lehet nevetni. - -A kis Nyilas még jobban csodálkozott: nevetni valót is lehet írni? - -Aztán uzsonnázni híjták őket. - -Csak kettőjük számára terítettek, csokoládét adtak s azt alig bírta -megenni, mert émelyítően édesnek találta, még nem evett csokoládét. De -azért megette, mert restellte volna otthagyni, félt, hogy elárulja -neveletlenségét s mit gondolnak róla. Ő a kávét is csak fél kocka -cukorral itta s ebben sok cukor volt. A kalács azonban nagyon finom -volt, ebből meg tudott volna enni tizenkét darabot is, előbb nagyon víg -volt s fesztelen, de mikor az Orczy mamája evés alatt bejött s leült -mellettük, a világért sem vett volna újabb darabot. - -– Köszönöm szépen, nem kérek. - -– Dehogynem, a konviktusban nem sütnek kalácsot, még egy darabot, -fiacskám. - -– Köszönöm szépen, nem kérek. - -– Akkor a zsebedbe egy darabot, kettőt, majd megeszed a kollégiumban. - -– Köszönöm szépen, nem kérek. - -Vele nem lehet tréfálni; ha ő egyszer kimondta, hogy nem kér, akkor -aztán nem kér. Otthon megtörtént, hogy vasárnap a tészta után felállott -és sorra járt, kezet csókolni, megköszönte az ebédet s akkor hozták be a -csirkesültet. Az öccsei ujjongva vetették rá magukat s visszaültek az -asztalhoz, de ő? Ő ha kettévágják sem evett volna egy falatot: ha már -megköszönte az ebédet. - -– Hát akkor majd kompótot. - -Nem tudta mi az, kisült, hogy befőtt. Ezt az ő édesanyja is szokott -csinálni minden nyáron öt-hat üveggel, néha tízzel is, de ha nincs -cukor! - -Ez nagyon, nagyon finom volt, olyan remek, hogy ebből kétszer vett. - -– Te nem kérsz Bébuci, nem eszel fiacskám? - -Bébuci!… Már hallotta ma délután egypárszor, de eddig nem ügyelt rá: -Bébuci!… Még csak az kellene, hogy őt is így nevezzék valahogy otthon!… - -Akkor vendégek jöttek, még pedig, ó rémület, egy csoport lány. -Kislányok, amilyenek a Lányok Lapjában vannak rajzolva, ő nem is hitte -volna eddig, hogy igazi emberlányok így járnak. - -Neki nem is köszöntek s ő állott egyenesen, bezzeg Bébuci mindenikkel -kezet fogott. Volt köztük egy kövér sárgahajú lány, az neki mindjárt -feltűnt, az arca nagyon fehér volt és piros s a sárga haja a vállára -lógott, de csakúgy szikrázott, mint az igazi arany. Ez egyszer csak -ránézett, olyan szürke szeme volt, hogy ő attól egészen megijedt, igen -nagy szürke szeme s ahogy az ő szemébe nézett, ő elkezdett vörösödni s a -teste egész gyenge lett, a térde reszketett s nem tudott volna szólni -egy szót sem és észrevette, hogy a lánynak az orra körül szeplők vannak. - -Hamar azt súgta Orczynak, hogy elmegy. - -– El? – mondta Orczy. - -– Igen. - -– Akkor kikísérlek. - -– Igen. - -Hamar kimentek a másik szobába. - -Ott eszébe jutott, hogy nem csókolt kezet sem akkor, amikor jött, se -most, megállott, hogy visszamegy kezet csókolni, mert mit gondol róla -Orczy mamája. - -De az éppen a szürkeszemű, sárgahajú lányt ölelgette, erre ő úgy -megrémült, hogy azonnal kifutott az előszobába. - -– Mér szaladsz annyira, – szólt Orczy. - -Nem felelt, csak lerántotta a kabátját, hogy leszakadt az akasztója! - -– Félsz a lányoktól? - -– Nem félek én! - -– Én úgy viccelek velük. - -Ő azonban összerántotta a szemöldökét. - -– Neked nincsenek kuzinnyaid? – kérdezte Orczy. - -– Micsoda? - -– Hát jányok a családba, unokatestvérek. - -– Nincs. - -– Testvéred sincs? - -– Testvérem? - -– Igen. - -– Hogyne vóna. Öten vagyunk! - -– De jányok? - -– Jányok!… az nincs!… - -– Mikor jössz el újra? - -Ránézett, azt akarta neki mondani, hogy gyere el te. De megijedt, hogy -eljön s az nem lehet, hogy barátok járjanak a coetusba, csak a -szobafőnökhöz járhatnak, különben meg van tiltva a barátkozás, mert még -ellopnának valamit, ha idegenek bejárnának. - -Megrántotta a vállát és lesütötte a szemét. – Sohanapján, – gondolta. - -– Nem tudom, – mondta hangosan s jóerősen megfogta az Orczy kezét. - -– Szerbusz. - -– Szerbusz. - -Akkor kijött az Orczy mamája s egy kis csomag volt nála. - -– Szökik a mi kis barátunk, Orczy?… – mondta a fiának nevetve. – Itt van -ez a csomagocska, ezt vidd haza és csak a kollégiumban szabad kibontani. - -A markába tette a könnyű kis csomagot. - -– Most remélem, szépen hazamégy. - -– Nem kérem. - -– Hát hova? - -– Felolvasni! - -– Hova? - -– Én kérem egy öreg vak úrnak mindennap felolvasok egy órát. - -– Igen? - -– Igen. - -A szépséges szőke mama mély csodálkozással nézett a gyerekre. - -– És… pénz… és… fizet… vagy… – habozott. - -– Igen; fizet!… Tíz krajcárt! - -– Egy hónapra! - -– Egy órára! - -– Igen: egy órára… - -És csodálkozva, megnémulva bámult a kis gyerekre. - -Erről senki se tudott semmit, mert erről még nem mert az osztályban -szólani senkinek, úgy, hogy a kis barátja is némán bámult rá. - -– Hallod, Orczy! – szólt a mama s nevetett, de az arcára könny futott -le. - -A kisdiák érezte, hogy ez nem kinevetés és még a színháznál is kacagott -a boldogságtól, hogy úgy csodálkoztak rajta. - -Aztán eszébe jutott, hogy sem akkor nem csókolt kezet, mikor jött, se -mikor elment: de nem mert. Ő Török néninek, meg Vásárhelyi néninek -mindig kezet csókol, de ez olyan finom néni volt, hogy nem mert… -Lángvörös lett az arca, mert most mit gondol róla… - -Még sokáig kellett ácsorognia, míg öt óra lett, addig sok mindent -végiggondolt, míg végül a szürkeszemű, sárgahajú kislány villant fel -előtte s akkor elkezdett futni, mint a nyúl, maga se tudta, hova. - - - - -IV. FEJEZET - -mely az előbbinek folytatása, de valami más is történik benne, mint amit -vártunk, mert az élet olyan, hogy mindig máskép történik minden, mint -ahogy elgondolta előre az ember. - -Ahogy távolodott az Orczy-háztól, úgy gyúlt föl benne valami -nyugtalanság, mikor a városháza sarkához ért, már megint úgy lángolt az -arca, mintha tűz mellett járna. - -Nagyon megalázottnak, kicsinek, csacsinak érezte magát, iszonyúan -szégyelte magát: ilyen butaságot, az öklét harapdálta: hogy nem csókolt -kezet… és hogy eljött… és hogy az a sárgahajú… Most mind őróla -beszélnek… elmondják a sárgának, hogy ő úgy köszönt be az ajtón, hogy: -Orczy… az ajtófélfához támaszkodva és: Orczy! és megmondta azt is, hogy -megverték… - -Azzal mentette sülyedező, léket kapott önérzetét, hogy a barátját -böcsmölte: de henceg, az ő szobája! nekik megvan Petőfi!… ez valami -külön jót adott neki: hogy a barátja Petőfivel úgy dicsekedett, hogy az -a legnagyobb, hogy az megvan nekik, meg hogy minden költeménye, mintha -őnekik nem volna… - -De ez mind csak olyan marakodás volt magában s ettől nem múlt el az -arcáról a pirosság: azok most róla beszélnek és Orczy most őt kicsúfolja -a lány előtt, mert Orczy nagyon tud nevettetni, az énektanárt is igen -jól kifigurázza, hogy fehér keztyűben hogy üti a taktust: kévem, kévem… - -Elkezdett rohanni, maga se tudta, merre, csak futott: _most őrajta -nevetnek_, hogy elfutott a lyányok elől és hogy neki nincs _kunyica_ -vagy mi az ördöge, amit Orczy mondott. - -Még nagyon hamar volt, csak négy óra, hát az öreg úrhoz nem mehetett: -milyen szépen ott lehetne még háromnegyed óráig: Orczy most -felvilágosítja… és mikor ránézett, olyan szürke szeme van… de minek -olyan nagy… - -Újra elkezdett rohanni s egész idő alatt, ha a kislány eszébe jutott, -mindjárt rohant, mint a bolond, csak mikor a lélegzete is elfult, akkor -ocsúdott fel annyira, hogy újra ki tudott valami épkézláb gondolat -verődni benne. - -– Hát te hova szaladsz? – kiáltott rá Láng. - -Ő borzasztó zavarba jött, még két lépést futott, aztán megállt, de minek -van itt Láng. - -– Gyéres tanár úrhoz kell futni, – mondta. - -– Gyéres? - -– Gyéres. - -Egymás szemébe néztek, ez a Láng mindig úgy nézett, mintha pofon akarna -ütni, de ő most úgy visszanézett!… - -Láng intett végre, hogy érti, jól van. Látszott rajta, hogy -végigvizslatja ruháját, cipőjét, kalapját, meg szeretné kérdezni, hogy -minek, de aztán nem firtatja, mert ez a Láng igen rossz tanuló volt és -nem szeretett a tanárokról beszélni. - -Intett neki a szemevágásával, hogy jól van és elváltak, Láng is ment, -meg ő is tovább ment. - -De mit akar ez a Láng, ő evvel még sohase beszélt, soha, de soha egy -árva szót se: és éppen ma… Meg kellett volna kérdezni tőle, hogy mér -verte meg Orczyt. Hű, hogy pofozkodtak… az Orczy szépen kikapott, hiába -mondja most az édesanyja előtt, így csalni egy édesanyát, hogy kicsi a -rakás, szegény jó édesanya, kis szőke, mit tudja az, hogy a fia, hogy -pofozkodott Lánggal, elhisz neki mindent, mert az édesanyát nagyon -könnyű megcsalni… - -Tele lett könnyel a szeme és kivette a zsebkendőjét és a templom mellett -volt éppen, hamar beszaladt a kertbe és egy szomorúfa mellett egy -vaslóca volt, és ott erősen elkezdett zokogni. - -Sokáig sírt, csakúgy ömlött a könnye. Leült a padra, háttal a -kollégiumnak, hogy valaki meg ne ismerje és olyan jól kisírta, olyan -kedvére kisírta magát, hogy puha lett, mint a vaj. Már régen szüksége -volt erre a sírásra, annyi baja volt, de nincs itt hol sírni, vagy -magába lenni az embernek, mindig rábámulnak: közben az óra kétszer is -ütött, már érezte, hogy háromnegyed lesz mindjárt… - -Még mindig iszonyú hosszúnak tetszett neki az idő, megtörülgette a -szemét megnyálazott zsebkendőjével s elindult csendesen. - -Hideg is volt, megfázott, sötét lett, a lámpákat meggyújtották, s a -vékony gázlángocskák mint lepkék libegtek az utcai lámpákban. - -Mikor az öreg úrhoz bement, egészen át volt fagyva, úgy didergett, hogy -a foga vacogott s nem bírt olvasni, a nyelve minduntalan megbotlott, úgy -hogy megint sírva fakadt. - -– Nono, nono, – mondta az öreg úr – mi az, mi az! - -– Semmi. - -Ha semmi, akkor az öreg úr ugyan nem kérdezett tovább semmit. - -Mivel azonban mégsem tudott olvasni, megmondta: - -– Ma délután vendégségben voltam egy osztálytársaméknál… - -Az öreg úr hallgatott. - -– És ott… ott… - -– Megbántották? - -– Nem kérem, csak én… Hát azok igen nagyurak… - -– Nagyurak!? Kik azok? - -– Azért jók… nagyon jók voltak, csakhát én… Orczyék, a színház mellett, -elnök… - -Az öreg úr hosszú csönd után csöndesen szólott: - -– Hát a maga apja?… mi a maga apja? - -– Ács. - -– No… – az öreg úr egyet gondolkodott s hozzátette – ajjó mesterség… - -Ennek megörült. Mer jó. - -– Van házuk? - -– Egy kicsike. - -– Tehenük is? - -– Az nincs. - -– Disznó se? - -– Van egy kis malacunk. - -Az öreg úr hallgatott. - -– És hány testvéred van? – kérdezte egyszerre tegezve. - -A kis fiú lángvörös lett, mert büszke volt rá, hogy az öreg úr komolyan -vette, mint egy felnőttet s mindig magázta. - -– Öt. - -– Öt?… Fiúk, lányok? - -– Öten vagyunk fiúk. - -– Az szép!… Akkor a te apád nagy ember: mer öt fiúval fel lehet -fordítani az országot. - -Ezen a kisdiák kínosan mosolygott, mintha az édesapja szájaíze szerint -mondta volna, de mért tegezi!… hogy meri tegezni!… Már ezután így fogja? -Akkor ő nem jön ide többet… - -– Mikor még nem ebbe a faluba laktunk, akkor volt nekünk nagy kőházunk, -sok tehenünk, egyszer, még én kicsi voltam, egész csorda volt a -szérűskertbe, édesapám kivitt s feltett egy tinónak a hátára s én azt -mondtam: _dennó ne!_… Akkor még tüzes gépünk is volt, de az felrobbant s -akkor elköltöztünk egy más faluba s az édesapám ács lett… - -Ezt ki kellett mondania, úgy érezte, hogy ezt meg kell mondania… - -– Én vagyok a legnagyobb az öt testvérem közt, de van egy nagybátyám, -aki most Pozsonyban tanár… az édesanyám testvére… azt is édesapám -taníttatta ki. - -Hosszú csönd volt, szeretett volna még beszélni, de röstelt. - -Végre megszólalt az öreg úr: – No, olvassa csak tovább. - -A kisdiák elmosolyodott s boldogan kalimpált a kis szíve: már megint -_magázza_ az öreg. Megtanítottalak, mondta magában, hogy nem vagyok csak -olyan, akit tegezhetnek… Már látta, hogyha helyt akar állni az emberek -közt, nem szabad soha többet kimondani senki előtt, hogy az apja ács… -Milyen szerencse, hogy az Orczy mamája ki nem kérdezte, mert annak is -elmondta volna… Pedig ő oly büszke volt eddig rá, hogy az apja ács: a -faluban ők mindenkivel jóba voltak, az urakkal s uras nadrágban járt ő -az iskolába is, a papékkal, tanítóékkal úgy beszél az édesapja, hogy: -»no tiszteletes úr!… no tanító úr«… így beszél mindenkivel… Még a -szolgabírónak is azt mondja, hogy: »no tekintetes úr, hogy vág a -bajusz;… meg hogy: vesse le má azt a macskanadrágot, nincs most sár«!… -De az nem igaz, hogy kőház, ezt az osztályba hallotta a kállósemlyéni -Vargától, hogy nekik kőházuk van s nagyon imponált neki. Az ő házuk se -volt akármilyen, de nem kőház… No nem baj: mit kell ennek a vak embernek -tudni, hogy vályogház, vagy milyen ház: kőház! - -Gyorsan olvasta az újságot s most aztán frissen és bátran olvasott és -egész hat óráig meg sem állott, úgy haladt, mint egy kis kövidaráló. - -Mikor az óra ütni kezdett, azt mondta az öreg úr: - -– Haggyunk hónapra is. - -De ő úgy érezte, hogy ma az ő hibájából kevesebbet olvasott, mint -lehetett volna s azt felelte: - -– Kérem szépen én… elolvasnám még… - -– Nojsze még elkísik a konviktusbul, – mondta az öreg. - -– Nem, Pósalaky úr kérem, csak negyedhétkor csengetnek. - -– Akkor szalaggyík, má öt percet kístünk. - -– Nem, Pósalaky úr kérem, csak félpercet. - -De az öregnek nem volt kedve hallgatni, nyugtalanul mozdult ültében. - -– Az iccaka má megint valami bolondot álmodnék tülle, mint a mult -iccaka. - -– Mit tetszett álmodni? - -Az öreg fejcsóválva, derűsen mosolyogva nyugodott vissza. - -– Azt álmodtam, hogy egy nagy macska megfogott, oszt én egy kis fireg -vótam a szájába, egér, oszt átúszott a vízen, osztán akkor egy nagy -felleg lett belülle, úgy níztem utána. Aután meg túrós derelyét ettem, -oszt láttam a Hortobágyot bevetve borsóval vígestelen vígig, oszt én egy -nagy ökör vótam, oszt ott kellett hagyni a derelyét, oszt lelegelni a -borsót, aztat meg én sose állhattam ki íletembe, a borsót, hát ijet -álmottam, oszt nem felejtettem el reggelre… mer megnyomta a gyomrom. - -A kis fiú jóízűen nevetett. - -– Má a takarítónénak is elmondtam, – nevetett az öreg úr is – a meg -megfejtette, hogy aszongya: macska: 85, felleg 73, túrós derelye 39, -ökör: 45… No valami kimaratt: az ám, a víz… 22… Rossz szám; fuccs! de -rossz is vízzel álmodni, mert halált jelent a családba. - -A gyerek nevetett, de hang nélkül: - -– Számja van mindennek? - -– Igen a kislutrira. - -Ja, a kislutri! Már hallott a kislutriról, otthon a parasztok mindig azt -szokták mondani: kijött a lutrid. - -– Nízze csak, mondok egyet: – szólt az öreg – tegyük meg. Isten neki, -legfeljebb oda lesz egy hatos. Ott van az asztal sarkán egy ezüst hatos, -írja le ezeket a számokat, hónap mennyen el a nagy trafikba, osztán -tegye meg lutrira. Ha nyerünk, fele a magáé. Hadd legyünk gazdag -emberek. Hogy is mondta maga: nagyurak! Nagyurak! - -Göcögve nevetett hozzá, hogy a hasa rengett. - -A kis fiúnak tetszett s ceruzát vett elő, leírta a számokat. Az öreg -újra lediktálta, de a víz megint kimaradt. - -– Má e nem fog kijönni, – mondta hozzá, hogy e mindig kiesik, ki akar -maradni a sorbul. - -– Ezt a hatost? Pósalaky úr? - -– Haggya csak azt a hatost, az reggelire van kitéve kávéra, itt van egy -bankó forint e. Ha lúd, legyík kövér. - -Odaadott egy forintot s a kisdiák eltette. - -Az öreg úr, míg a gyerek a kabátját felvette, hosszabb csönd után -jóakarattal megszólalt: - -– Azír nem nagyurak! Debrecenben nem ember, akinek kődökit nem a -Basahalmán belül vágták el… Há, van nekik!… Elnök!… azír, hogy a -Tiszaszabályozásnak ű az elnökje?… - -A kisdiák lesütötte a fejét, már megint Orczyékra kellett emlékezni és -ez újra fekete szégyenbe sodorta. - -Mikor a kollégiumhoz ért, csak akkor gondolt a kis csomagra, amit a hóna -alatt szorongatott: - -Hamar kibontotta a sötét folyosón: kalács volt benne, meg sütemény… - -Ha ezt most beviszi a coetusba… - -Ijedten neki állt és gyorsan megette az egészet a Hatvani professzor -sírkövénél, mert arra senki se járt s akkor csengettek a konviktushoz, -vacsorára. - -Be sem ment a coetusba, hanem a másik lépcsőn le. - -Borsó volt virslivel. Nevetett, mikor kitálalták. - -– Te mit nevetsz? – kérdezte Sándor Mihály, aki mellette ült. - -– Az egész Hortobágy be vót vetve borsóval. - -– Mi? - -– Semmi. - -– A nem sok, – viccelt Sándor Mihály. - -– Hónap megteszem a lutriba, – szólt merészen Misi. - -Sándor Mihály rábámult: - -– Mit? - -– Itt van egy forint, hónap megteszem a lutrin. - -– Csak jár a pofája összevissza, – szólt a többiekhez Sándor Mihály – -mert már irígykedtek a kisdiákra a többiek, hogy pénzt keres, mikor még -a nagyok se keresnek. - -Ez elvörösödött: - -– Nekem ezt hónap muszáj megtenni. - -– Kinek? - -– Az öreg úrnak! - -– A lutriba? - -– Hát. - -– Akkor beszélj magyarul. - -Hozzáfogtak enni. Most először gondolta, hogy nagyon sovány ez a borsó. -De a virsli ízlett, ami a tetejére volt téve. A brugó, az nem ízlett, -mert savanyú volt, meg penészes ízű. El kellett mondani a lutrit, de már -nem szívesen tette. - -– Mér olyan penészes ez a kenyér? – mondta Sándor Mihálynak, hogy -kibékítse. - -– Dohos!… Mindig dohos, mert dohos lisztbűl sütik. - -Este nem volt kedve tanulni. Nézett a könyvbe s mindig a szürkeszeműt -látta, ha behúnyta a szemét, mindig rábámult az a szürke szem. - -A feje is fájt a sírástól, s a meleg szobában úgy elálmosodott, hogy nem -bírta nyitva tartani a szemét. - -Hogy felfrissüljön, kiment a folyosóra. Az volt a szokása, hogy ha el -akart bujni mások elől, mindig a félreeső helyre ment, annak öt rekesze -volt s magas deszkafala. Ott úgy magában volt, mintha nem is lett volna -Debrecenben. Furcsa erős szag volt ott vörös karbollal volt bekenve -minden sarok, annak szúrós, kellemetlen szaga volt, de mégis, magában az -ember jobban érzi magát, mint a coetusban… Addig-addig üldögélt, míg -egyszer csak dörömbözni kezdtek a deszkaajtón… - -– Mi az? – mondta ijedten. - -– Tán elaludtál odabe? - -– Hogyisne. - -– Nyilas elaludt odabe. - -Csakugyan elaludt s most nagyon meg volt rémülve, hogy ezután ezzel -fogják csufolni… - -Szökve ment be a szobába s leült az asztal mellé, a könyve, füzete mind -ott volt, kinyitva, de oly iszonyúan álmos volt, hogy sírni tudott volna -kínjában. - -Megváltás volt, mikor csengették a kilenc órát. Egy perc alatt -levetkezett, úgy hányta le magáról a ruhát, azt se tudta, hogy húzta le, -kabátot, mellényt egyszerre, s egy pillanat mulva a takaró alatt volt. - -Szédült, repült vele az ágy s a szürke szemet látta, ahogy rámered, nem -lehetett elbujni előle, de nem is akart: jól esett belenézni, úgy -szembenézett vele, a kisujja megmozdult, most úgy meg tudta volna -markolni a sárga haját… azután aludt… Furcsákat álmodott, a tiszaparti -kertjükben futkározott a szürkeszeművel és úgy játszott vele, csupa -lucsok volt, mikor felébredt. Már egyszer első elemista korában álmodott -így egy Zsuzsikával, de arról se mert beszélni senkinek. - -Napokig tartott ez a furcsa bódultsága. - -Hétfőn Orczy igen figyelmes volt hozzá, ő várta is, hogy azt fogja -mondani, hogy a lányok sajnálják, az édes mamája sajnálta, hogy ő úgy -elszökött, de azt nem mondta egy szóval sem. Szerette volna megkérdezni -tőle, kik voltak azok a leányok, a »kunyicok«, de nem mert még célzást -se tenni rá, még mit gondolna… - -Tízpercben Orczy elment s vett két kiflit. - -Az egyiket ette, a másikat odahozta neki: - -– Nesze. - -Ő meg volt sértve, hogy csak úgy evés közben löki oda neki s azt mondta: - -– Nem kell. - -– Mér? - -– Nem vagyok éhes. - -Orczy vállat rántott s megette maga a másik kiflit is. - -Ezzel el volt intézve köztük a dolog, többet nem jött szóba. - -– Vótál náluk? – kérdezte Gimesi latinórán. - -Ő elvörösödött s intett, hogy igen. - -Gimesi kiváncsian nézett rá, látszott, hogy szeretne hallani valamit, de -ő nem mondott semmit. Csak azt súgta óra végén: - -– Gyéres tanár úr mondta, hogy muszáj elmenni. - -– Ő? – kérdezte Gimesi nagy szemet meresztve s a tanárra nézett. - -– Igen – mondta vörösen Misi. - -Többet nem beszéltek róla, de ő adósának érezte magát és kedden iskolai -ünnepély volt egy alapító emlékére, aki tízezer forintot hagyott a -konviktusra s délután nem volt tanítás: azt mondta Gimesinek: - -– Délután elmehetek hozzátok? - -– Persze. - -Ebéd után elment. Már régen nem volt ott. A nagymamának szépen kezet -csókolt. Gimesi festékkel festett madarakat az óriási nagy ablak mellett -s egész délután pingáltak. - -– Orczyéknál szobrot lehet csinálni, – mondta. - -– Szobrot? - -– Viaszból. - -És megmagyarázta, hogy. Ilyet Gimesi is szeretett volna. Azt mondta, ír -az anyjának, hogy küldjön neki. - -Még az anyjáról sohasem hallott egy szót sem; ezek egészen úgy éltek -itt, mintha csak ketten volnának az egész világon. Valóságos meglepetés -volt, hogy ilyen könnyen mondta ki Gimesi az anyját. - -De ő nem merte kérdezni, csak azt gondolta, hogy milyen más fiú ez a -Gimesi, mennyivel jobb fiú s ő ennek az igazi barátja! Ezt úgy szereti, -kisebb is nála, meg gyengébb is, ha igazán verekednének; meg a leckét se -tudja jobban; meg hátrább is van eggyel és az anyja is biztosan nem -olyan szőke tündér, hanem egy rendes, komoly barna asszony… Szóval -szerette volna megcsókolni Gimesit, mint a testvérét, s azt mondani -neki, hogy: mi barátok vagyunk. - -– Jó volt Orczyéknál? – kérdezte Gimesi s új festéket csinált a -tuscsészébe. - -– Hát… az olyan hencegő… Nem hencegő, de hát… – nem tudott mit mondani, -csak fintorgatta a száját. - -Gimesi olyan vékonybőrű fiú volt, a szeme egészen ferde volt, apró -fekete szeme, s nem is volt neki sem szemöldöke, sem szempillája, csak -nagyon kicsi és szép kis szája volt s olyan kicsike, mint egy kislány, -de azért nagyon fiús és bátor gyerek volt. Nem volt olyan szép gyerek, -mint Orczy, mert az náluk nagyobb volt, az sem volt kövér, de szőke volt -és bársonyruhás és aranyos volt a haja, de az orra hegyes, kicsit pisze: -olyan volt, mint egy finom, jószagú, sarjadzó virág. Ők Gimesivel -ketten, sovány kis szegény testecskék voltak hozzá képest, kivált ő, -tudta, hogy ő nagyon sovány és sárgabőrű s fekete szemöldökű, -vastaghangú, nagyszájú, nagyfogú; nem mert nevetni, mert a fogai sárgák -voltak; Gimesinek a fogai vékonyak voltak és hosszúak, Orczyé pedig -olyan volt, mint a gyöngy. Azt mondják, mindennap mossa, de azt ő nem -tudta elképzelni, hogy lehet mosni a fogat. Szappannal a mosdóvízbe? – -hisz az utálatos. - -– Orczynak nagyon a fejébe szállott… – mondta. - -– Mi? - -Szeretett volna rosszat mondani róla, hogy pályázott és nyert. De minek -mondjon rosszat, hisz Orczy mindig jó volt hozzá, sőt ő érezte azt, hogy -Orczy tudja, hogy nem érdemli az elsőséget és azért is olyan figyelmes. -És ő nem is tudta, mi ellene a kifogása, csak szerette volna, ha ő abban -is különb volna nála, hogy neki volna még szebb a ruhája, szobája, -könyve, meg kunyicák, lányrokonok, szürkeszemű, meg sárgahajú… - -– Sok ronda lány jött hozzájuk, – mondta hirtelen, mert félt, hogy -kitalálja Gimesi az igazat. - -– Ne beszélj! – szólt Gimesi s az ecset megállott a kezében. – Lányok? - -– Igen. - -– Kislányok? Olyan mint én? - -– Igen. - -– Sok? - -– Sok, sok. - -– Mennyi, harminc? - -Hangosan, csiklandósan felkacagtak: - -– Nem; harminc nem vót, de sok vót. - -– Barátom! – mondta Gimesi. - -– De én eljöttem. - -– Eljöttél? - -– El. - -– Mikor a jányok jöttek? - -– Igen. - -– De marha vagy! - -Nevetett rajta, hízelgett neki. - -– Te nem jöttél volna el? - -– Majd meszet ettem! - -Gimesi mindig ilyen jókat tudott mondani. - -– Hát mit csináltál volna ott? - -Gimesi megint felegyenesedett a festékről s hosszan nézett az arcába, -úgy nevetett. Isten tudja mit gondolt, csak nevetett. - -– Hát megbokszoltam vóna űket. - -Misi hangosan kacagott. - -– Igen, ahogy te szoktál, fejjel. - -– Fejjel hát! - -S Gimesi kijött az asztal mellől és körülfutott a szobában, ahogy az -iskolában szokott, a fejét előre tartva, aztán jól nekiment Misinek, -fejjel. - -Ez kacagott és hanyatt bukott, úgy hogy leesett a földre, de még ott is -kacagott. - -Akkor Gimesi lehajlott hozzá s elkezdte dögönyözni. - -– Röhögsz, röhögsz?… – s gyúrta, mint a tésztát. - -Ő hangosan nevetett s hagyta magát, mert egész elgyengült a nevetéstől. - -Akkor bejött a nagymama: - -– Mi van itt?… Mit csináltok ti itt? - -Gimesi abbahagyta a birkózást s futott tovább festeni. Nyilas is -feltápászkodott restelkedve a földről. - -– Ezt én nem szeretem! az ilyen játékot! – mondta komolyan a nagymama. – -Lajoska ilyenhez nincs szokva; - -Gimesi lesütötte a fejét: Nyilas elsápadt, azután lassan elvörösödött. -Úgy tűnt fel, mintha a nagymama őt tenné felelőssé, hogy ő elrontja az -unokáját. - -A nagymama nagyon szigorú lett s haragosan tett-vett a szobában. - -– Többet én ilyet ne tapasztaljak… – mondta – megértettétek? - -Gimesi egészen a tuscsészébe sütötte le a fejét s az arca éle gyengén ki -volt pirulva. Nyilas sötétvörös lett s szinte reszketett a -megszégyenüléstől. - -– Úri fiúk ilyet nem tesznek, – szólt egyre szigorúbban a nagymama. – -Úri fiúk, ha vendégségbe elmennek, jól viselik magukat. - -Gimesi csodálkozva nézett fel a nagyanyjára. Merészen mondta: - -– Sz’ én löktem fel! - -– Annál nagyobb szégyen; szégyeld magad. Eleget magyarázom neked. Nem -vagy már olyan kisbaba, tudnod kell, hogy mivel tartozol a nevednek. Az -ilyen hancurozó sehonnaiakból semmi se lesz. Olyan akasztófáravaló -akarsz lenni, mint… az a jóféle?… Nézze meg az ember… - -Ezzel a kis öregasszony, akinek az arca ráncos volt, amilyen ráncosságot -sose látott még senki, és sárga az öregségtől, és az orra nagy volt s -fekete pontokkal tele, kiment. - -Egy darabig csendben voltak, Nyilas nagyon meg volt sértve. Utóvégre -semmiség volt az egész… s ő nem érdemelte ezt… Gimesi egy papagályt -festett s azt mondta dümmögve: - -– Már a lábába száradt az esze, nem érdemes meghallgatni. - -Ezen a kisdiák még jobban megijedt, neki is volt nagyanyja, de ő sohasem -mert volna ilyen megjegyzést tenni rá… Neki az szent volt, amit az édes -nagyanyám mondott s akármilyen igazságtalan lett volna is, mégis -szótalanul viselte volna el. - -– Hallgass, – mondta csendesítve, ijedten. - -– De igen, megmondom én neki is, – és Gimesi olyan mérges lett, mint a -paprika, a szeme nedves lett s izzott és pattogtatta a szókat, úgyhogy -szinte elfulladt a lélegzete. – Én már nem vagyok olyan kis taknyos, még -mikor elsőbe jártam, akkor szidhatott ok nélkül, de már tudom, hogy -honnan fuj a szél. - -Nyilas valami családi titkot sejtett az életük mögött s rettegett, hogy -Gimesi most haragjában ki fogja mondani, azért kétségbeesett -elszántsággal el akarta terelni a dologról a figyelmét. - -– Nézd csak: reskontó. - -Gimesi nedves szemeivel zavarodottan nézett a kis cédulára, amit elébe -tartott. - -– Mi az? – kérdezte mogorván dünnyögve. - -– Lutri. - -Gimesi nagyot nézett. - -– Micsoda? – s a szája is nyitva maradt. - -– Lutriba megtettem ezt az öt számot. - -Gimesi átmenet nélkül elkezdett kacagni, hátratartotta a fejét s a két -tenyerét a hasára tette s hang nélkül sokáig görcsösen hahotázott. - -– Lutrira tettél? - -– Igen. - -– Barátom… nahát ilyet még nem kacagtam, mióta kétágú vagyok… te lutrira -tettél? - -Ő is nevetett, úgyhogy köhögött utána, fuldoklott a nevetéstől, most -egyszerre neki is nagyon furcsa lett, hogy ő lutrira tett. - -– És fogsz nyerni? - -– Nem tudom. - -– És ha nyersz tíz forintot, mit veszel rajta? - -– Mit?… Hát… veszek egy penecilust. - -– Penecilust?… Milyet? - -– Milyet? Gyöngyháznyelűt, olyat, hogy halalakja lesz… – s a Böszörményi -késére gondolt, ott a szemetesláda mögött. - -– Barátom, ha nekem tíz forintom volna! - -– Mit vennél? - -– Ötöt elküldenék belőle anyámnak. - -A kis Nyilas lángvörös lett: hát ő nem gondol az édesanyjára? - -– Ötöt meg elcukrászdáznék, – mondta Gimesi. - -Nyilas nem tudott szóhoz jutni, de ezt nem, ezt nem tenné. Cukrászda, -mire az: a multkor, mikor Orczyéktól kijött, a cukrászda ablakában -ébredt eszméletre, de azért eszébe sem jutott, hogy vegyen egy darabot. -Mire az: színházra igen. - -– Ha nyerek, annak csak fele lesz az enyém, mert felét az öreg úrnak -kell adni, – mondta. - -– Annak a vén totyakosnak? – szólt Gimesi. - -– Nem totyakos, – szólt megsértődve Nyilas. - -– Jó van no, mán én csak úgy hívom az öreget mind: öreg, hát totyakos, – -és Gimesi hangosan nevetett, mert még mindig nem fért a fejébe, hogy -valaki lutrira pénzt tegyen. – Ő adta rá a pénzt? - -– Igen. - -– Egy hatost? - -– Nem. - -– Kettőt? - -– Nem. - -– Többet? - -– Egy forintot. - -– Egy forintot! – mondta elhűlve Gimesi. – Baráték, egy forint még -nyereségnek is elég vóna – s elkezdett újra nevetni. – Nekem még nem vót -egy forintom, amit én elkőthettem vóna, mer az én kezembe a nagymama nem -ad két krajcárt se, hogy azt arra kőthessem, amire akarom. - -– Nekem van huszonhat krajcárom. - -– Huszonhat? - -– Vagyis huszonegy, mert a szállítólevélre kétszer adtam öt-öt pízt, -levélre meg kettőt. - -– Ha nekem húsz pízem vóna, akkor vennék rajta hat darab krémest, neked -egyet, Orczynak egyet, Tannenbaumnak egyet, nagymamának egyet, kettőt -megennék magam. - -Soká nevettek rajta. - -– Orczy nyert egy Magyar Történelmi Albumot. - -– Nyerte? - -– Igen, megírta a vakációt, hogy Nyári gyönyörűségek és azt Forgó -bácsinál kinyomtatták a Kis Lapban és azért. - -– Kinyomtatták? - -– Igen. - -– Amit Orczy írt? - -– Igen. - -Gimesi megint rákezdett a hangtalan kacagásra, de most már csakúgy -csiklott a végén. - -– A helyesírási hibákat is kinyomtatták? – mondta. - -– Azt kijavította a bátyja, – mondta Nyilas. - -– A bátyja, az a hosszú? - -– Igen… Az írta a dolgozatot… Ő írta, de a bátyja beleírt, meg -kijavította… - -Gimesi gyanakodva nézett Nyilasra. - -– Te tudsz, – szólt. - -– Mit? – vörösödött el Nyilas, mert megérezte, hogy rosszat tett, hogy -ezt elmondta. - -– Jól tudsz _rákenni_. - -Nyilas hallgatott. - -– Kíváncsi vagyok, – szólt Gimesi a fejével intve – hogyha elmégy -mitőlünk, akkor miránk mit fogsz mondani? - -A kis Nyilas rákvörös lett, aztán a vére egészen leszállt a szívére. - -Leült szédülve a székre s csak nézett kétségbeesve Gimesire. - -Ennek feltünt a némasága s rémült arca. - -– Énfelőlem mondhatsz, – szólt s megrántotta a vállát. - -Nyilas kiáltani, ordítani szerette volna, hogy: én nem! rólad én nem -mondanék rosszat, ha darabokba vágnának is, mert téged szeretlek. - -De azután csak ennyit mondott: - -– Azt hiszed rólam? - -A csönd nagyon kínos lett. - -Sokáig ült az asztal mellett s Gimesi is zavartan festegetett. - -– Há honnan tudod te ezt? – mondta az orra alatt dünnyögve. - -Nyilas elnézett az ablakra. Az ablakból le lehetett látni jól az utcára, -mert az ablak alja a lábuk alatt volt. - -Szerette volna dacosan azt mondani, hogy: maga találta ki, csak úgy -mondja! De nem volt képes hazudni, így sem, úgy sem. - -– Te tanáltad ki? - -Megrázta a fejét, hogy nem. - -– Hát beszélj, ne bosszants! Ne mérgesíts, mert mingyán hasba -bokszollak, mint az elébb. - -Nyilas lehajtotta a fejét az asztalra és zokogásban tört ki. - -– Azért is én kaptam ki. - -Gimesi ideges lett, tipett-topott, az ecsettel babrált, a szájába vette -s a szájaszéle vörös lett a kármintól. - -– De nagy marha vagy, – mondta s a szeme izzani kezdett. - -– Mikor mondtam én terólad rosszat? Hát te tudnál én rólam mondani? - -– Hát Orczyékról is mondtál. - -– Mert nekem oda muszály volt elmenni, mert Gyéres tanár úr parancsolta, -és az ő szüleinek is megmondta, hogy nekem muszály oda elmenni, mert -azok engem csak látni akartak, hogy kinevessenek, és kalácsot dugtak a -zsebembe, mint egy kisbabának és… azért jöttem el, mert én nem megyek -oda többet soha! - -Gimesi megdöbbenve nézte, éppen úgy, mint az előbb a nagyanyját s újra -hozzáfogott festeni. - -– Hát csak bőgjél, én nem bánom, ha bőgsz, – mondta. - -Akkor letette az ecsetet s úgy maszatosan, odament a korsóhoz, töltött -egy pohár vizet, odahozta Nyilasnak. - -– Nesze, igyál. - -Nyilas meg volt döbbenve: ennyi jóságot még senkitől sem várt s nem is -tapasztalt. Ivott. - -– Mosd meg a szemed, no, mer ha bejön nagymama, mindjárt felfal. - -Nyilas megmártotta az ujját a vízben s a szemét megtörülte a -nedvességgel. - -Akkor ránézett kicsit a barátjára s meglátta a száját. - -Veressel be volt festve az álláig, ahogy lenyalta a festékes ecsetet, -erre kitört rajta a kacagás. - -– Te, mosdjál meg – mondta neki. - -– Minek? - -– Nézd meg a szádat. - -Gimesi tükörhöz ment s belenézett. - -– Ónnye, de jó pofa vagyok! - -Azzal visszament az asztalhoz s a másik csészéből zöldre festette a -másik szájszélét. - -– Most má jól nézek ki, mi? - -És pojácásan ugrálni kezdett, s mindketten soká nevettek. - -Hamar észretért, hogy erősen sötétedik s neki menni kell felolvasni. - -Másnap az iskolában Gimesivel összenevettek, mert magyar órán -kiosztották a dolgozatokat s Orczy kettest kapott. - -Orczy meg volt sértve s dobálta a füzetet, mintha nem őt illetné. - -Már ebben az időben sokat beszéltek az intőről. Ő voltakép nem -érdeklődött iránta, de az A) osztályban szokás szerint ezt is hamarabb -adták ki s egy délben azzal jöttek haza, hogy Böszörményi kapott két -tárgyból. - -Kicsit kárörömmel gondolt rá, nem bánta, hogy intőt kapott, úgy kell -neki, haragudott rá a bicska miatt. Egészen furcsán sosem jutott eszébe, -amiket Böszörményi vétett őellene, nem is tudta már mi volt, sok -apróság, de ahányszor meglátta, mindig eszébe jutott a kés a szemétláda -mögött s emiatt nem tudott vele beszélni, sem barátkozni, se -megbocsátani neki. Pedig mióta ő pénzkereső volt s annak még mindig nem -érkezett sem csomagja, sem pénze, azóta egyre jobban járogatott utána, -szívesen megvendégeltette volna magát lent a kofánál, dacára annak, hogy -ő csak B) osztályos volt s az A)-beliek még harminc év mulva is úgy -beszéltek a B)-istákkal, hogy »hogy lehetett B)-be járni«? - -Azután aznap délután kiosztották náluk is. A helybelieknek átadták, hogy -vigyék haza s irassák alá szüleikkel, a vidékiekét csak felolvasták s -hivatalból küldték el. - -Néhány percig bizony szívszorulása volt, eddig nem gondolt rá, hogy ő is -kaphat valaha intőt, hogy jó lesz vigyázni, mert szekundára áll, de -tudja isten, mikor olyanoknak a nevét is hallotta, akik elsőbe jó -tanulók voltak, akkor a szívébe nyilallott s eszébe jutott, hogy mennyi -mulasztása van: ma sem érti a supinum tőt… - -Hála istennek kimaradt a neve… - -Három-négy nap mulva azonban latin órán valami nyugtalanítót vett észre! - -Gyéres tanár úr, szokása szerint, ahányszor elment Orczy mellett, mindig -megcirógatta, de most azonfelül rá is többször ránézett. - -Mindig sértette őt, hogy a tanár úr kivételez Orczyval, de mióta ő maga -meggyőződött felőle, hogy bejáratos Orczyékhoz, azóta azon csodálkozik, -hogy ennyire tartózkodó. Valami sértőt talált abban, hogy a tanár -igyekszik ugyanolyan hangon beszélni Orczyval, mint a többi fiúval. -Otthon persze Bébucinak szólítja: akkor itt miért mondja Orczynak? - -Ő úgy érezte, hogy kétféle viszony két ember közt nem lehet: ha én -valakivel jól vagyok, akkor azzal mindig egyforma jóba kell lenni. Hát -ha véletlenül debreceni tanár volna az ő Géza bátyja s az őt tanítaná, -akkor az itt Nyilasnak szólítaná őt? - -Azt akarta, hogy: igenis, a tanár úr legyen jóba Orczyval, nem úgy, mint -az egészen idegenekkel, de akkor ővele is, mert ő is volt már -Orczyéknál… És legyen Gimesivel is, aki neki olyan jó testvére s K. -Sántával is, aki legjobb tanuló. Tannenbaumnál megállott, az kivételes -dolog, náluk otthon falun, aki zsidó, nem számított a többiek közé, de a -kollégiumban az máskép van és Tannenbaum még okosabb is náluk -mindnyájuknál. - -Efféléken tünődött, mikor óra végén így szólt a tanár úr: - -– Nyilas. - -Rémülten állott fel, mert egy csöppet sem figyelt, nem tudta, miről van -szó a felelésben. - -– Gyere be óra után a tanári szobába! - -Minthogy nem szólt tovább semmit, kis várás után leült. Az osztály -összesúgott. Mindenki suttogott s ránéztek. Most talán először vette -észre az osztályt. Eddig csak ezzel a két fiúval volt csupán valami -vonatkozásban, meg becsületből a következő kettővel, hárommal, s úgy -járt iskolába, mintha csak ők öten volnának itt. A padja ott is volt -mindjárt az ajtó mellett, ahogy bejött, mindjárt leült, az osztályt -olyan kevéssé figyelte meg, mint a réten a füveket s bokrokat. - -Mikor csengettek, szoruló szívvel, kalap és kabát nélkül rohant a tanár -úr után s nagyon sokáig kellett várnia az előszobában. - -Az intők jártak az eszében s a szíve úgy szorult, majd elájult: talán -már értesítették is az édesapját… Szekundára áll… oh istenem… Most az -első padból is leteszik… talán valahová hátra… S nem fog Orczy mellett -ülni és Gimesivel sem barátkozhat többet… mert nem azért hívták meg -Orczyékhoz, mert ő jó fiú s mert olyan amilyen, hanem a bizonyítványa -miatt s a Gimesi nagyanyja sohasem engedné meg, hogy a fia rosszabb -tanulóval barátkozzék… - -Valami rettenetes igazságtalanságot érzett ebben: az élet legnagyobb -kegyetlensége viharzott le benne: saját magát elválasztva látta a -második helytől. Mindaz, amit eddig kapott, az nem neki szólott, hanem -annak a helynek, ahol ül az osztályban. Mindegy, hogy ki ül ott. Akié az -a bizonyítvány, az kapja meg az ingyenes bentlakást, az ingyenes -konviktust, az ösztöndíjat, a szobafőnök különös figyelmét, a tanárok -érdeklődését, a Nagy úr megbecsülését: az kapta meg a felolvasómunkát, -és ebben a percben kétségbeesett sikoly volt a szívében: görcsösen -kapaszkodott ahhoz a helyhez… - -Szédülgetett, ahogy ott állott az előszobában s halvány volt az arca és -a szíve iszonyúan vert s amint a tanári szoba ajtaját nyitották, mindig -meglátta Gyéres tanár urat, aki szivarozva állt, vagy sétált odabenn, -elegáns világos ruhájában s kissé előrehajolva, figyelmesen beszélgetett -és nem jött ki őhozzá. - -Persze: mit érdemel a tönkrement s lecsúszott diák, akinek intő jár. - -Bátori tanár úr jött be testhezálló barna zsakettben s rászólott: - -– Te kit vársz? - -Ijedten felnézett a rideg hangra, a szája mozogni kezdett, de hangot nem -adott: - -– Gyéres tanár urat, – rebegte végre. - -Bátori tanár úr nem szólt semmit, bement a tanári szobába. - -A tanár erélyes hangja egy kicsit magához térítette, mert már az ájulás -környékezte, de most az édesapja jutott eszébe, aki bizony nem ijedne -meg még a nagyobb veszedelemtől sem. Hát ha intő, legyen intő; dac -támadt fel benne: ha ő az utolsó, legyen a legutolsó. Az is mindegy. Ő -akkor is csak annyit tud, vagy nem tud, mint most, akármilyen kalkulust -adnak s ha elveszik tőle a stipendiumot, akkor hazamegy és kapálni fog a -répaföldön… - -Nagyot, mélyet, keserveset lélegzett, mert tavaly is elájult egyszer, -mikor odakint kapált; igaz, hogy az az ájulás egy kicsit nem volt -tiszta, mert csak elszédült s boldog volt, hogy el tudott szédülni s -hogy csakugyan minden vér lefutott az arcából s izadság verte ki az -egész testét: láthatták, hogy nem ő csinálta, s muszály őt beküldeni -Debrecenbe a kollégiumba, mert otthon nem lesz belőle semmi. - -Gyéres tanár úr most kijött a tanáriból, szivar volt az ujja közt s -megállott előtte, egészen vidáman és csaknem feléje hajolt: - -– Te kis Nyilas… - -A szivart a szájába vette s egyet szippantott. Nagyon jószagú volt a -ruhája, a szivarja, a kis Nyilas felemelte rá a szemét s igyekezett -olyan szolgálatkészen nézni s figyelni, ahogy csak tudott. - -– Mondjad csak, elvállalnád te egy gyereknek a tanítását? - -Nem felelt rá, megfordult vele a világ s azt hitte, most rögtön -felrepül. Mint a köd foszlott el róla minden aggodalom s egyenesen, -mereven állott s hallgatott. - -Intett aztán, hogy elvállalná. - -– Minden szerdán és szombaton délután kellene latint és számtant tanulni -azzal a haszontalan kis Dorogi gyerekkel. - -– Igenis. - -– Nálam volt a nénje, szegények, igen jó család, nagy familia és ez a -kis béka elszórakozza az időt, nem képes figyelni… - -– Igenis. - -A tanár megállott s az igazgatói iroda ajtajára nézett, ott valaki -kijött. - -– Hát akkor jól van, beszéld meg vele és eredj el hozzájuk ma délután. - -– Igenis. - -– Igen… Két forintot fognak fizetni egy hónapra. - -Ezzel hátat fordított s visszament a tanáriba. - -A kis diák pedig futva ment el a vizsgálat helyéről, a félelmes helyről, -remegő lábain. - -Az osztályban kíváncsian várták, még akkor is alig birta összeszedni -magát, csakhamar leült a helyére a padba. - -– No mi az? – kérdezte Gimesi. - -– Azt mondta a tanár úr, hogy nekem muszály tanítani Dorogit. - -A hátulsó padból odatámaszkodott hozzájuk Barta s odajött Tannenbaum is. - -– Tanítani fogsz? - -– Igen, megparancsolta a tanár úr. - -– És mit fizetnek, – kérdezte Tannenbaum. - -– Két forintot. - -– Két forintot? - -– Igen. - -– Barátom, – mondta Gimesi – meg fogsz gazdagodni, öt forintot keresel -egy hónapba. - -Tannenbaum komolyan mondta: - -– Annyiért nem lehet tanítani, két forintért. - -– Mindennap? – kérdezte hátulról Varga János. - -– Csak kétszer egy héten, szerdán és szombaton délután. - -– Akkor elég, – mondta Varga. - -Misi ránézett erre a Vargára, ez volt az a kállósemlyéni tisztaruhás kis -fiú, aki azt mondta, hogy kőházuk van, ez mindig üzletet szokott -csinálni: gombot cserélt üveggolyóért, meg csokoládét tollért. - -Tannenbaum ránézett Vargára s azt mondta: - -– Akkor is kevés. Mert ha kétszer megy is el egy héten, de lényeges, -hogy meg fogja tanítani s mi az, két forint? Most, mikor egy festék öt -krajcár? - -Varga erre azt felelte: - -– Ez nagyon rendes fizetés, én ismerek egy ötödikest, az szintén két -forintot kap heti két óráért, pedig ötödikes. - -– No, de ő nem két órát fog adni, hanem két délutánt. - -– Csak két órát adhat, – mondta Varga hevesen – mert öt órakor már -felolvasnia kell, tehát, ha elmegy az ebéd után, odaér két órakor, ott -lesz négyig, tovább nem, mert el kell neki jönni. - -– Akkor is négy óra, – mondta Tannenbaum. - -– Igaz! – mondta Barta Imre, a legerősebb az osztályban – Tannenbaumnak -igaza van! – és a kezét ökölbe fogta. - -Ekkor még vagy hárman beleszólottak, Orczy már télikabátban volt, mert -most énekóra lesz és ő nem jár énekre, mert katolikus; könnyedén azt -mondta, hogy: - -– Én részemről azt hiszem, hogyha én két forintot tudnék keresni a magam -erejéből, akkor az apától kapnék jutalmul egy száz forintos kancát – s -hangosan nevetett és elment. - -Hangosan kacagott, de kedvesen, úgy hogy senki se vette neki rossz -néven, ő nem tehet róla, hogy olyan gazdagok. - -Csak Misi hallgatott fáradtan s kimerülten, ő nem tudott ebből megítélni -semmit. Ő nem tudta, hogy kevés-e vagy sok, nem tudta, van-e rá ideje, -vagy nincs, képes-e rá, vagy nem; ő csak azt tudta, hogy borzasztóan -fáradt s legjobb volna lefeküdni, mert elszédül itt még ezen az órán. - -Bejött Csoknyai tanár úr, az énektanár, felállottak s hamar helyre -futott mindenki, mert négy pad minden diákja odacsődült a vitába. - -Mikor leültek, Misi hátrafordult s Dorogi Sándort kereste, még őrá nem -is gondolt. Ismerte egy kicsit, csaknem az utolsó padban ült, de nem -látta, sehogyse találta meg. - -– Te, melyik az a Dorogi? - -Gimesi hátrafordult: - -– Az a mulya? - -Mikor a tanár úr hátat fordított nekik, felállott félig s úgy kereste -meg a szemével. - -– Ott ül az ablaknál, utolsóelőtti padba, az a mulya! - -Most már ő is ráismert. Ez egyszer nagyon furcsán felelt földrajzból. -Azt kérdezték tőle, hogy: csak egy kérdésre feleljen legalább jól, hogy -hol van Konstantinápoly! S arra ő azt felelte, hogy Afrikában. - -De most olyan rendes, helyes kis fiúnak tűnt fel előtte, kivált, hogy az -ablakban ült. - -– Ez nem mulya. - -– Mulya, – mondta csendesen, vagdalkozó módján Gimesi – amék ott ül, az -nekem mind mulya. - -A tanár úr elvégeztette a feleltetést s most újat kezdett tanítani. Az -énektanár nagyon furcsa ember volt, az összes tanárok közt a -legfurcsább. Ez olyan volt, mintha nem is tanár lett volna, hanem -vendég. Nagyon udvarias volt, mindig azt mondta, kérem szépen, kérem -szépen és egy kicsit mintha selypített volna: kévem szépen… - -Ő ebből az egy tárgyból egyáltalán semmit sem értett. Nem bírta -megfigyelni azt, hogy mi az a kotta. Egyet jól tudott: violin kulcsot -senki sem tudott szebben írni, mint ő; két-három gyakorlatot is el -tudott dalolni, éppen úgy, mint a nótát: É, f, é, d – f, é, d, c! – d, -d, g, f, – é, é, d, c – tam f, é, d, c… Az a _tam_ nagyon tetszett neki -benne, csak nem tudta, hogy mit jelent. - -– Csöndet kérek, csöndet kérek, csöndet kéééveeeek… – mondta a kis kövér -vöröses Csoknyai tanár úr, s leintette az ő vitájukat. - -Aztán hozzáfogott beszélni a skáláról vagy miről… Nem volt szégyen nem -érteni, mert az osztályban senki sem értette. Orczy persze nevetett -rajtuk, mikor panaszkodtak, hogy így butaság, úgy butaság, mert Orczy -zongorázni is tudott, hát neki bliktri volt az egész kotta. - -Még legjobb az volt, mikor az egyházi énekeket énekelték, a zsoltárokat. -Ezekből Misi is sokat tudott, sokkal többet, mint a többiek, mert ők -otthon a falusi iskolában egyebet se tettek csak mindig énekeltek. - -Tudta azt, hogy neki »nincs hallása«, s ez az édesanyjának igen nagy -szomorúság volt, mert ő, szegényke, gyönyörűen dalolt, az édesapja meg -pláne első énekes volt a faluban, akárhová ment, mindig a templomba ment -vasárnap s úgy vezette az éneket, szinte hasított. - -Ő a szárazmalomban tanult meg egy kicsit dalolni. A Droftiék malmában -hajtotta a lovakat, az egy nagy szalmafedelű szárazmalom volt s egy -kölcsönkért lóval őrölték a búzájukat s ő hajtotta egy kis ostorral, ott -ülve a rendkívül nagy vízszintes keréken. Egyedül volt a malomban egész -délután s az egyhangú malomzúgásban hozzáfogott dalolni s egyszerre csak -maga sem tudja hogy, megtalálta a dallamot. Álmodozva ült a kerék hosszú -küllőjén s tetszett neki, hogy a ló oly szelíden ballag körbe, körbe. -Fent a verebek csiripoltak, ő pedig azt dalolta, hogy: - - Hullámzó Balaton tetején, - csolnakázik egy halászlegény, - hálóját a szerencse, - őt pedig a kedvese, - elhagyta, el a szegényt. - -Valahogy, csak úgy véletlenül rányitott a dallamára. Ez olyan boldoggá -tette, hogy aztán késő sötét estig, míg csak meg nem állították a malmot -s ki nem fogták a lovat, folyton ezt dalolta. - -Abban az időben épített az édesapja egy új csűrt az udvaron. Mikor a -szarufák fel voltak rakva s be is volt lécezve, az egy nagyon szép nyári -este volt, ő felmászott oda a magasba s elkezdte dalolni, hogy: - - Háromszínű, háromszínű a nemzeti lobogó, - mind a három, mind a három becsülettel ragyogó, - mind a három mutatja, hogy magyar vagy, - ha magyar vagy, tedd magadat szabadnak! - mind a három mutatja, hogy magyar vagy, - ha magyar vagy, tedd magadat szabadnak! - -Az édesanyja csak hallgatta, hallgatta, egyszer kijött a házból, -felnézett s összecsapta a kezét: - -– Hisz ez a gyerek tud dalolni! – s lehívta, hogy összevissza csókolja. - -De azért valami nagyszerűen bizony ma sem tudott, különösen ezeket a -fél, meg nyolcad, tizenhatod kottákat abszolúte nem bírta felfogni, -pedig az énekhangpróbán nagy büszkeségére bevette a tanár úr a karba -altnak, ő tudott legmélyebbre énekelni az osztályban. Ott azonban -hatvanan fujták a kórust s ő is elsegített egy-egy hangot valahogy a -többi közt. Szegény Csoknyai tanár úr nagyon járt volna a kedvébe, hogy -olyan jeles volt a bizonyítványa, de azért még a legnagyobb jóakarat -mellett sem tudott vele egyebet csinálni, egyest adhatott, de tudományt -nem. - -Csak óra vége felé jutott eszébe, hogy ő ma el sem mehet Dorogiékhoz, -mert konviktusba kell menni, azután már kevés idő van s két órakor -iskola, ötkor ő megint felolvasni megy, azután vacsora, azután már nem -szabad kimenni a kollégiumból… - -Tizenkettőkor kiáltott Doroginak, mert látta, hogy hamarabb elmegy, mint -ő: - -– Dorogi! - -– Dorogi, Dorogi! – kiáltott Varga is. - -Igy egész iskolai tanács gyűlt megint össze, néhány télikabátos, -felpakolt fiú együtt állapította meg, hogy csak szerdán délután fog -elmenni hozzájuk. - -A kis Dorogi lángvörös volt s zavarban volt s alig mert Misihez szólani. - -Misi is nagy zavarban volt, furcsán érezte magát, nem tudta, hogy fog ő -megtanítani valakit valamire. - -Igaz, az elemiben mindig ő volt a leckéztető. Egyszer a tanító úrtól ki -is kapott, a tanító úr nagyon mérges ember volt s kivette a dézsából a -dézsahordórudat s azzal vágott végig a fején, mert nem tudott felelni -Drofti Károly, akit a keze alá adott. Akkor az ő feje feldagadt -akkorára, mint egy dinnye; az édesanyja nagyon ingerült lett, véletlenül -éppen ott volt a faluban a doktor s az édesanyja mindjárt elküldött -érte. - -A kisöccse ment el, a testvére, aki már szintén iskolás volt s az iskola -előtt kellett elmennie a községházára. A tanító úr pedig véletlenül kint -állt s úgy látszik, megbánt valamit s megszólította figyelmeskedésből a -gyereket, hogy hova megy. Ez pedig egyszerüen megmondta, hogy megy az -orvosért, mert a Misi feje akkorára dagadt, mint egy dinnye. - -– Hm, de nagy tudós az a ti anyátok! – mondta a tanító mérgesen, azzal -fogta a gyereket, nem eresztette tovább, hanem eljött ő maga a beteghez. - -Misi még most is emlékszik, hogy megrémült, mikor belépett az öccsével a -tanító úr, nem azért, mintha félt volna tőle, hogy újra kikap, hanem -éppen azért, mert restellte, hogy a tanító megtudja, hogy ellene -áskálódnak… - -A tanító úr aztán leült náluk, elbeszélgetett s nem hivattak orvost, -hanem azóta igen jó barátságban vannak a szüleivel, mert megismerték -egymást, hogy az ő édesanyja, ha ácsmesterné is, de paplány. S a tanító -úr is elmondta, hogy neki papnak kellene lenni, de szerelemből -megházasodott, azért lett csak tanító. - -Némi aggódással gondolt rá a kis Misi, hogy vajjon most is megkapja-e a -dézsarudat azért, mert tanít valakit… - - - - -V. FEJEZET - -amelyben a kisdiák családok életébe keveredik bele s olyan dolgokról -hall és olyanokat lát, amik nem tartoznak a gimnáziumi tananyaghoz; -például szerelmeslevelet közvetít, ami szintén hiányzik az »államilag -jóváhagyott« tantervből. - -Dorogiék egy nagyobb parasztházban laktak, a ház első végében. Hátul -laktak a házigazdáék. - -A ház kívülről fehérre volt meszelve, de belül a szobák pingálva voltak, -ez tette őket urasabbá. Két szobájuk volt, az utcainak volt három -ablaka, kettő az utcára, egy az udvarra, az udvarinak két ablaka, a -tornácra. - -Ők a belső szobában tanultak mindig, az utcaiban a nagy ovális asztal -mellett s rendesen lámpát kellett gyújtani a végén, mert december felé -járt az idő és hamar setétedett. - -Volt ott egy csomó ember abban a lakásban, magas nagy nők, de ő valami -két hétig nem tudta őket megkülönböztetni egymástól. - -Azt nem szerette, hogy annyi nő van ott, három felnőtt lány. Különösen -volt köztük egy kisebb, az mindig vihogott, nagyon utálta érte. - -Dorogit otthon Sanyikának hívták, még helyesírást sem tudott, még a -szorzótáblát sem tudta, latinból olvasni nem tudott, kétségbe kellett -esni rajta, hogy hogy fogja ő ezt megtanítani valamire. - -Legokosabb az lett volna, hogy megmondja a szüleinek vagy a tanár úrnak, -de ez még akkor nem jutott eszébe. Úgy gondolta, hogy őt nem azért -állították mellé, hogy vádaskodjon rá, hanem hogy megtanítsa arra, amit -nem tud. Az ám, de hogy. - -Ha valamit nem tudott, akkor ő mindig visszább ment egy kérdéssel, mert -ha nem tudja egy igének ragozni a conjunctivusát, akkor próbáljuk -először az indicativust. Ha nem tudja a futurumot, a jövőidőt, akkor -lássuk elébb a jelenidőt, a praesenst. - -De aztán kiderült, hogy még azt sem tudja, mi a különbség a praesens és -a perfectum, a jelen és a mult közt. Akkor nekiállott, hogy ezt -megértesse vele: hogy a cselekvésnek a három fő történési idejét -kivilágosítsa előtte. - -Igen, de aztán észrevette, hogy nemcsak a plusquamperfectumokat nem -tudja, s nemcsak az igeragozással nincs tisztában: de még a -főnévragozással sem: azt sem tudja, hány tő szerint osztályozzák a -főneveket. Tehát még visszább kellett menni egy egész esztendővel, s -legvégül vissza a legelső leckére, mert még azt sem tudta lefordítani, -hogy alauda volat!… rana coaxat… Pedig ez volt a Békési nyelvtanban -legelső lecke tavaly. - -Mivel azonban mégis kellett a holnapi napra is készülni, borzasztó bajok -voltak a repetícióval. - -Hogy lehet ismételni annak, aki mindennapra új leckét kell hogy -megtanuljon, jóllehet a tavalyit sem tudja. - -Kétségbeesett vergődés volt ez a tanulás s neki a szája elfáradt a sok -kérdezésben, mert természettől jó tanítónak születve, önkéntelenül -inkább tett húsz kérdést, minthogy egyszer megmondjon valamit: mindent -belőle magából akart kihozni: öntudatlanul is, logikai kapcsolatok -alapján építeni fel. - -Erre azonban sem elég idő, sem elég erő nem volt egyiküknél sem. - -– Mit csinált maga, mikor ezt tanultuk, – mondta idegesen. - -Mivel Sanyika erre sem felelt, ezt is végigkérdezte, egy csomó -keresztkérdéssel, mert mégis kíváncsi volt, hogy lehet, hogy semmit nem -tud olyan leckéből sem, amiket különös figyelemmel tanított meg s -gyakorolt be a tanár úr. - -– Mégis, mondja meg nekem: mit csinált ekkor meg ekkor? - -Sanyika törte a fejét, aztán azt mondta: - -– Akkor?… akkor éppen négyest fogtam be. - -– Mit? - -– Négyest. - -– Milyen négyest? - -– Az nagyon nagyszerű: fogni kell négy legyet s cérnával összekötni és -szántanak, de az igazán nagyszerű. - -A kis nevelő tátott szájjal hallgatta. - -– Szántanak? - -– Igen, ki kell cseppenteni egy jó kis tintacseppet és azon ha -keresztülmennek, akkor barázdát húznak… - -A nevelő maga is nevetett, ezen a kis zsivány megbátorodott s azt -mondja: - -– Számtanórán pedig tudja mi a nagyszerű?… Fog az ember pókot, sokat -lehet fogni a hátulsó udvarba, akkor annak a lábát kiszedni és -megszámolni, hogy egy láb hányat kaszál… - -– Hát földrajzórán? - -– Földrajzórán? – mondta alamuszian Sanyika, – akkor nincs rá idő. Mert -akkor figyelni kell. - -– Mire? - -– Hát hogy mikor lehet röhögni az öreg Názón. - -Nyilas nevetett, aztán komoly arcot vett fel s tovább vágta a fát: verte -a fejébe a leckét. - -Mert azért jó fiú volt Sanyika, olyan szép tiszta kis fiúcska. A -tornában ugyan feljebb állott vagy tízzel őnála, de azért nem látszott -nagyobbnak, mert olyan szerényen összehúzta magát, hogy senki se vegye -észre, hogy a világon van: ennek köszönhette, hogy átcsúszott az első -osztályból a másodikba. Sőt azt is, hogy nincs minden tárgyból intője. - -Egyszer, úgy két hét mulva, a középső lány minden nap kezdett beülni -hozzájuk az órára. A kis nevelő először zavarban volt, nagyon -feszélyezte, hogy hallgatják, mert úgy érezte, hogy ellenőrzik, de a -lány nem szólt bele egy szóval sem a beszédjükbe, kézimunkázott. - -– Itt világosabb van, mint az udvari szobában, – mondta egyszer. - -Igy aztán hagyták, de halkabban beszélt Misi is, mint mikor csak ketten -voltak. - -Hanem egyszer éppen hónap utolsó napján este, csak megszólalt a lány: - -– Ennél a Sanyikánál butább gyereket én még nem láttam. - -Misi rémülten nézett fel erre a szakszerű megjegyzésre. - -A lány egészen piros volt, előrehajlott a kézimunka felett s gyönyörű -szép lány volt. Fekete bogárszeme volt s az úgy csillogott, mintha külön -világított volna, az arca piros volt, de azért gyenge fehér a széleken s -amikor szólt, roppant sok porcellánfehér fog volt a szájában. Ez volt -rajta a legfeltűnőbb. - -Sanyika összehúzta a szemét, arcát s egészen kicsi lett, a száját -kicsucsorította. - -Misi nem tudott szólani, úgy elcsodálkozott a lány szépségén. - -– Egészen megöli magát evvel a csacsival, – kiáltott a lány – no, én nem -tanítanám ezt, ha nekem adnák a bécsi Szentistvántemplomot gombostól – s -erre elkezdett nevetni. - -Ahogy nevetett, a fogai a lámpavilágon szikráztak s a hangja úgy -csilingelt, mint valami kalitkában levő kis madáré. - -– Dehogy volna nekem hozzá türelmem!… - -Aztán újabb nevetéssel azt mondja: - -– Még a kétszerkettőt se tudja!… - -A kis Nyilas szokása szerint rettentően elpirult s jobban zavarba jött -mint Sanyika. - -– Nem lehet hamarább tudni neki, mert előbb pótolni kell a tavalyit, – -mondta mentegetődzve. - -– Pótolni kell neki az elemit, – mondta újabb nevetéssel a lány. - -– Nem, kérem… - -A lány mosolyogva nézett rá. - -– Kitől tanult maga tanítani? - -A kis nevelőt újabb pirulási roham öntötte el, mert csakugyan neki nagy -vakmerőség volt vállalkozni erre a tanításra. - -– Hát én csak úgy segítek Sanyikának, hogy eszébe jusson, mert tudja azt -ő is, amit én, csak nem jut eszébe. - -– Én nem tudnék tanítani senkit a világon, – mondta a lány s a hajába -nyúlt. Nagy haja volt, sötétbarna nagy haja s zilált frizurában volt a -fején, nagyon jól állt neki. - -– Pedig az jó, – mondta Misi lelkesen. - -– Micsoda? Tanítani? - -A lányon a legnagyobb álmélkodás látszott, amely a kacagással volt -határos. - -– Igen!… én azt hiszem, annál nincs nagyobb öröm, mint valakit -megtanítani valamire, amit nem tud, és nagyobb jótétemény sem. - -Elzavarodott ettől, hogy ilyen nagyot mondott, mert még nem volt -hozzászokva, hogy valamiről nyilatkozzék; talán ez volt az első eset -életében, hogy idegen előtt kijelentett valamit, amit igaznak tartott. - -– Én nem tudnék tanítani, – mondta a lány s elbiggyesztette a száját. -Aztán újra felnevetett, – de tanulni se! senkitől! Mikor a Dóczyba -jártam, én mindent tudtam, pedig sose néztem bele se a könyvbe. - -– Hova járt? – kérdezte figyelmesen a kis fiú, mert nem tudta mi az, -gimnázium? - -– A Dóczyba. - -– Mi az? - -– A Dóczy? – s a lány hatalmasan felkacagott – maga még azt se tudja? - -A kis fiú zavarba jött s elpirult, azt hitte, neki mindent tudni kell. - -– No, majd megtudja egy pár esztendő mulva, – mondta a lány hamis -mosollyal s furcsán nézett a kis fiúra. - -Ez rögtön elszemérmeskedte a dolgot, megérezte, hogy ez valami olyan -fiús-dolog, ahogy a fiúk maguk közt beszélnek a lányokról s olyan zavart -lett, hogy alig tudott visszatalálni a könyvhöz, isten ments, hogy a -lányra ránézett volna még egyszer. - -Ez csendesen nevetett magában s felemelte a hímzését. - -Néhány másodpercig szótlanul ültek, mert Misi nem tudta mit szóljon, -hogy folytassa a leckét… Most már restelte magát s nem mert a lány előtt -beszélni. - -Akkor újra megszólalt a lány. - -– Azér ilyen buta gyereket nem is képzeltem, mint ez a Sanyika. - -Sanyi felemelte a szemét, Misi észrevette, hogy a szeme éppen, de éppen -olyan, mint a lányé, csillogó és fekete és hosszú szempillája van. - -– Buta! – mondta Sanyi nyújtott hangon. – Jobb vóna, ha nem vennél japán -legyezőt. - -A lány bíborpiros lett, az arca csaknem kicsattant, a kisdiák látta, -mert odalesett rá s látta, hogy pillanatokig nem tud szóhoz jutni. - -Akkor higgadtabb hangon így szólt: - -– Erre nem buta, a kis szemtelen… hogy pimaszkodjék… - -A kis nevelő rettentő kínosan érezte magát a testvérek veszekedése -közben, megdöbbenve s rendreutasítólag nézett Sanyikára. - -– Hatvan krajcár! – mondta dünnyögve, de élesen Sanyika. - -A lány elvesztette a kevés higgadtságát. - -– No, még csak az van hátra, hogy a kis taknyosok is kritizáljanak. - -– Taknyos vagy te, tudod! Törüld meg az orrod. - -– Majd én megtörülöm a tied, te szemtelen, – kiáltott fel a lány s -felpattant. – Nézzétek csak, inkább tanulnád meg, hogy mennyi hétszer -nyolc! Te gyalázatos! Igy kell beszélni velem! - -Misi egészen elvesztette a fejét, még ilyen veszekedést testvérek közt -nem látott… legfeljebb otthon, ő meg az öccsei, de az nem számít, mert -az otthon volt s ők fiúk s… - -Ebben a percben felpattant az ajtó s belépett rajta a tiszta feketébe -öltözött legnagyobb lány, mint egy fúria. Úgy jelent meg, szinte -öldökölt a szemével, már odakint régen kínosan lesték, hogy mit csinál -ez a Bella, megállította a tanulást s mikor lesz már vége. - -Sanyika nem várt semmit, a nénje felé kiáltott nyávogva: - -– Nem hagynak tanulni! Minek kell nekik idejönni, mikor tanul az ember. - -A vénlány szigorúan szólt a hugához. - -– Légy szíves, gyere ki, kérlek. - -De a hangja olyan volt, mint a kés. - -– Mindig belebeszél a tanulásba, – siránkozott álnokul Sanyika. - -– Oh, a hazug király! – kiáltott a lány. - -– Kérem szépen, még sose szólott bele, – mondta Misi. - -– Most is azt mondta, hogy buta vagyok, – dünnyögte árulkodva Sanyika. - -A vénlány el akarta simítani a dolgot, édeskésen mondta: - -– Nem kell olyan érzékenynek lenni, Sanyika. Te csak tanulj, fiacskám, -hogy jó legyen a bizonyítványka. - -– Ha nem hagynak. - -– Dehogy nem hagynak, dehogy nem hagynak, szeretném azt látni, hogy -téged valaki ne hagyjon tanulni! - -A másik lány összedobálta a holmiját. - -– Szemtelen kölyök, még hogy én nem hagyom: éppen megesett a szívem, -hogy hogy kell, de hogy kell vele kínlódni, még azt se tudja, hogy -mennyi hétszer nyolc. - -– Azzal nem fogja jobban tudni, ha valaki mérgesíti! - -– Mindig belebeszélnek. - -– No, majd megkérjük Bellát, hogy többet ne jöjjön be a szobába, míg ti -tanultok, úgy-e kedves Nyilas. - -Nyilas, a kedves, szerette volna, hogyha Bella bent lett volna a -szobában, most már sajnálta, hogy nem fogja többet látni, mert igazán -oly gyönyörű szép lány, kivált a nénje mellett, aki sovány és a -szemöldöke teljesen össze van nőve. - -– Felőlem tanulhat: de éppen hogy nem akar! – mondta Bella. - -– Csak hagyjuk, – mondta a vénlány, – ebben neked is van részed. Ha -annak idején egy kicsit foglalkoztál volna vele, akkor most máskép nézne -ki a gyerek. - -– Inkább felakasztom magam, – szólt Bella indulatosan. – Lehet evvel -foglalkozni! - -– Kell is!… – szólt kegyetlen hangsúllyal a másik. - -Szünetet tartott, aztán folytatta: - -– Ennek _kell_ tanulni!… ez fiú… Ennek _cél_ a tanulás!… Ennek _állása_ -lesz s _kenyeret_ fog keresni és _jövőt_… - -A kis diák ijedten nézett a vénlányra, ő is találva érezte magát, mintha -neki is szólott volna a lecke. Mert erre még nem gondolt eddig: hogy -ember lesz valaha valakiből s csibukkal fog sétálni a gangon… hogy azért -kell megtanulni az ablativus absolutust… és bejön a cseléd megmondani, -hogy: tekintetesúr megellett a koca… vagy a hivatalba sétál fekete -ruhában… Az még nem tűnt fel előtte, hogy mindaz a lecke, amit el kell -napról napra végezni, csak valami akadálysorozat, amit át kell ugrálni, -hogy a végén valami jó, békés, uras hivatalba kerüljön az ember… Ha erre -gondolt volna, még kiállhatatlanabb lett volna az egész tanulás… Ezért -tanulni a törtszámokat?… és nem azért, mert az érdekes?… Ő mindig ezzel -érvelt Sanyika előtt: hogy nézze csak, milyen furcsa!… furcsa, hogy ez -igaz!… - -A vénlány pláne egyenesen odafordult a kis diákhoz, mint egy ítélő -bíróhoz, aki most az ő családi perpatvarukból levonja a maga véleményét -s hevesen, erősen a következőket mondta hihetetlen erővel, gyorsasággal -s egész szónoki lendülettel. - -– Ne gondolja, kedvesem, hogy mi mindig ilyen koldusok voltunk. Hála -Istennek, most sem, annyira nem, mint amennyire látszik. Oh, de az én -nagyatyámnak még óriási uradalma volt, tíz tizenkétezer hold, amit -azonban a lófuttatás, a bécsi klubélet, meg a kártya elvitt. Többek -között, mikor építették a balatonsomosi vasutat, akkor ő az első vonatot -kibérelte, hogy abban senki más nem ült, csak ő egymaga. Épen úgy mint a -négyesfogatán. Belekerült neki százhetvenezer forintba, mert a -részvények nagy részét megvette hozzá. Most jó volna, ha százhetven -forint volna belőle… - -A kis diák azt gondolta, hogy ez nagyszerű és nagyon csodálatos és -csodálkozva hallotta és restelte magát amiatt, hogy a lány erről beszél -neki, mert az felesleges, sőt illetlen, de egy kicsit büszke is volt, -mint mikor az édesanyja egyszer elküldte otthon a levélhordó asszony -lakására, hogy le ne maradjon a levél s az a postásné akkor este úgy -beszélt vele, mint egy felnőttel s mindent elmondott, még azt is, hogy -az urának kilóg a hurkája, úgy kell minden este bepakkolni s nem tud -miatta dolgozni. De ő akkor azt igen komolyan hallgatta, mert akkor -először érezte, hogy komoly, felnőtt emberszámba veszi őt, a majdnem úri -gyereket, a szegény, nyomorult postásné. - -De a vénlány nagy hévvel folytatta. - -– Ez azonban mind nem baj, ez a gyerek még mind elérheti!… Én már -leszámoltam az élettel: én már csak cseléd maradok, a testvéreim -szolgálója, meg lehet nézni a kezemet, veres, kifujta a szél s fel van -cserepesedve, s a ruhám és a cipőm: ez nekem mind nem fáj, mert tudom, -hogy kicsi gyerekkoromtól én vagyok ennek az életnek itt az áldozatja: a -drága mamám beteges, a kedves atyám boldogtalan s nekem kellett -cselédnek lenni a háznál, mert mégis vannak dolgok, amiket el kell -végezni ugyebár… Igen, egy igavonóra szükség van, aki hajnalban kél és -éjfélben fekszik s ez én vagyok; a mi házunk, az kórház és nevelde, az -egyik ágyban fekszik! a másik kisasszony! csak én vagyok a ló!… Mintha -bírnám; de ha még bírnám! Ezek a parasztok, akik arra születtek, ezek -nem értik persze, azt hiszik, mindenki olyan mint ők, de az én lábaim -már odavannak… ha a piacról hazahozok tíz kilót, akkor már csak esem -ágyba. De ez mind semmi… - -Nagy lélegzetet vett szegény lány s rámutatott Sanyikára, mint egy -győzelemre: - -– A fő, hogy ezt idáig neveltem… ez mindent rendbe hozhat, csak neki -legyen jó bizonyítványa. - -Keserűen bólintott: - -– Én? Én hiába tanultam volna! Az én eszem olyan volt mint a tűz, és -bennem volt akarat: aki most lát, az nem tudja, ki voltam én!… De mit -érek vele, ha kitanulok is! Lehet belőlem postáskisasszony! Annyi ma is -vagyok!… Vagy mint ezek a kisasszonykák?… Őket kitaníttattam, de ez is -kár volt… mire mennek vele?… Szegény lánynak, minél többet végez, annál -rosszabb, mert csak az igénye nő meg, de nem tehet semmit… Ez a gyerek, -ez szegényke akármilyen keservesen is, csak végezze el az érettségit, -akkor már mehet Pestre… Akkor már kész: abban a pillanatban, ahogy a -matúrája megvan, ő éppen ott van, ahol elhagyta a család ezelőtt negyven -évvel; ő újra Nagytárkányi és Bertóthi Doroghy lesz, nyitva neki az -összes rokonnak a palotája, a kaszinó, a klubok, már az egyetemen -gyerekség lesz átmennie, akkor már annyi pénze lesz az onkliktól meg a -tantiktól, hogy lumpolhat és amit akar… De most, csak most ebben a hét -esztendőben kell összeszednie magát, neki is, nekünk is, mint a -hamupipőkének; a szegénységen, azon bizony a maga erejéből kell -mindenkinek átvergődni… Kihez menjen ez a szegény lányka? Van -Debrecenben még egy ilyen gyönyörű gyermek?… Bertóthi és Mieskieviczky -vér s itt kell neki elhervadni a parasztvityillóban… Mit csináljak vele, -hova tegyem? ruha nélkül, cipő nélkül… Egy bálba el nem vihetem: hát én? -én voltam bálba valaha?… Férjhez adni? Kihez adjam?… lesz belőle -polgárasszony: tésasszony… és majd ő is fog járni a piacra, igen, hiába -nevetsz szegénykém, fogsz te még kosarat cipelni a piacról… - -A kisdiák úgy nézett rájuk s a szép lányra, mint valami rettenetes sors, -valami iszonyú jövő reménytelen áldozatára. - -– Ez a gyerek?… Odescalchi lányt vehet feleségül, Eszterházy lányt, -Károlyi lányt, akit akar, aki tetszik neki… - -Nagyot sóhajtott s a homlokát megsimította vörös tenyerével: - -– Azért kell neki jó bizonyítványt szerezni… Azért nem sajnálok én semmi -fáradságot, áldozatot érte… - -Rátette a kezét a kis Sanyi fejére s gyengéden megsimogatta: - -– Tanulj fiacskám, tanulj, tanulj, kedves kis angyalom, kis babám, -tanulj édes kis gyémántom, tanulj, te ne törődj semmivel, neked mindig -lesz mindened, csak tanulj, lesz ruhád, cipőd, füzeted, rajzpapirod, -írhatsz, rajzolhatsz amennyit akarsz, tanulj franciát majd, zongorát, -sportot, mindent: aztán majd meglátod, milyen hálával gondolsz vissza a -te vén zsémbes nénédre valaha… csak te tanulj… Dehogy fogunk mi téged -zavarni… isten ments… sem én, se Bella!!… se senki… Érted? - -És gyöngéden, kimondhatatlan szeretettel ölelte át a fiucska szép kis -fejét. - -A másik szobába jött valaki s odafigyeltek mindnyájan, férfihang -hallatszott. - -A kisdiák mindjárt gondolta, hogy az apa lehet, mert mindenki zavarba -jött. - -A vénlány kinyitotta az ajtót s abban a percben megjelent ott egy -óriási, gyönyörű, szakállas, nagy prémbundás férfi. - -Egész rémülten nézett rá a kisdiák, mert még sose látta, olyan volt ez a -férfi, mint egy hős a Történelmi Arcképcsarnokból, Petneházy a budavári -ostromon, vagy Bercsényi Miklós, a Rákóczi vezére. Kivált itt -Debrecenben a kis köpcös emberek jókedvű, mosolygó, pedrett bajszú -országában. - -Tisztelettel felállott előtte. - -Sanyika felugrott s furcsa bizalmas bátorsággal hozzászaladt s -megcsókolta a kezét, azután a száját. - -A lányok kezét csókolommal köszöntek. - -– A mi kis barátunk, – mondta a vénlány, – a kis Nyilas Mihályka. Tudja -apa, aki együtt készül a leckére Sanyikával. - -Az apa csendesen, derüs mosollyal bólintott a gyerekre, aztán leült, úgy -leeresztette magát az asztal mellett egy székre s szó nélkül valami -kellemes mosolygó nézéssel bámult maga elé. - -– Megfázott apa? – kérdezte a vénlány. - -Nem szólt, nem is intett, csak az ajka mozdult meg a nagy bajusz alatt. - -– Ott nálatok annyira fűtenek, hogy az embert megütheti a guta, – mondta -s az asztalra könyökölve a homlokát megsimította. - -– Tessék ideadni a kabátot, – szólt Bella s lehúzta az apjáról a nagy -bundát. A bunda belőlről is szőrmével volt béllelve. - -A kisfia az ölébe telepedett. - -– Mit tanulsz? - -A fiú vállat vont. - -A nagy ember most Misire nézett s ez szolgálatkészen mondta: - -– Most a számtant tanultuk: közönséges törtekkel a négy alapműveletet. - -Az apának megmozdult a szemöldöke s jobban ránézett Misire. - -– Ezt? – szólt. - -– Igen. - -Az apa szórakozottan forgatta egy ujjal a vékony könyvet. - -– Ez az egész?… Hát te olyan szamár vagy, hogy még ezt se bírod -megtanulni, – mondta és az a szó, hogy szamár vagy, olyan kedves volt; -pedig látszott, hogy bántani akarja a fiacskáját, de az csudálatosan egy -cseppet sem félt tőle, belebujt a szakállába s ujjaival simogatta. - -– Bizony csak pirongassa meg apa, – szólt Bella élesen, – még a -szorzótáblát se tudja, olyan buta… - -Az apa hallgatott, Misi félt, hogyha ez a nagy ember megmozdul, valami -összetörik. - -– Buta… Nem buta talán… csak szamár… – s megint azzal a furcsa -mosolygással ejtette előre a fejét. - -– Apa, Bella japán legyezőt vett hatvan krajcárért, – mondta árulkodva -Sanyika. - -– Mi? – mordult fel az apa. - -– Azért mond engem butának, mer megmondtam. - -– Maj ki is hajítom a legyezőjével együtt! – morgott az apa. - -– Csak ne szájaskodj, mert egyszer pofon ütlek, tudod! – nyelvelt Bella -mérgesen. - -– Nagyon félek tőled. - -– Megkaphatod nagyon hamar. - -– Majd megkapod te is apától, biztosítalak. - -Misi egész odavolt, míg ezt hallgatta. - -És a legcsudálatosabb az volt, hogy az apa nem szólt semmit, sem nem -haragudott, se fel nem háborodott, se nem nevetett, csak folyton azzal a -kissé merev s egyforma mosolygással nézett maga elé. - -Ők próbáltak volna az édesapjuk előtt ilyen hangon veszekedni! már -régesrégen kirepültek volna a szobából! Civakodtak ők eleget, mert a -kisebbek nagyon rosszak, nem akarnak szót fogadni s még csunyábban is -lármáztak, mikor jól összekaptak, de idegenek előtt nem s a szüleik -előtt meg pláne soha egy rossz szót se mertek volna. - -– Meg fog bukni? – kérdezé egyszer az apa s rámeredt Misire. - -Ez megrémült ettől s elkezdett reszketni, minden pillanatban azt várta, -hogy átnyúl az asztalon s felkapja és kettétöri, mint egy mézeskalácsot. - -– Remélem, hogy nem, isten ments, – mondta aztán. - -– Majd jó lesz suszterinasnak! – szólt az apa csendesen. - -– Apa nagyon könnyen veszi, – mondta a nagylány, – ahelyett, hogy -megfogná s megrázná egyszer… hogy tudná, hogy komoly dologról van szó… -Akit gyermekkorába nem vernek meg, abból nagy korába se lesz jó ember… - -– Hozd be a vacsorát, – mondta az apa. - -Erre elhallgattak. - -Most besomfordált egy sápadt asszony, a mama, meg a legkisebb lány, az -most is nevetgélt, az anyját a hóna alatt fogva, támogatta s a fejét -lesütötte, úgy nevetett. - -A mama félt, hogy valami baj lesz, azért vánszorgott be. Leült az asztal -mellett egy székre, olyan sápadt volt, mint a vászon s iszonyúan sovány. - -A kislány hamar elszaladt az ajtóhoz, az ajtófélfához, odatámaszkodott s -csak a halk kuncogása hallatszott, akárki akármit mondott, ő csak -nevetett. - -Egy ideig csönd volt a mama miatt, akkor a vénlány így szólt: - -– Nekem tanul?… nekem nem tanul!… (a kislány erre felnevetett, de a -kezével betakarta a száját), apának tanul?… mamának tanul?… Bellának, -vagy Ilikének?… (Erre a kislány görcsösen felhahotázott s kiszaladt a -másik szobába.) Saját magának tanul: amit tanul, az az övé… - -Ujra csönd volt, aztán a kis Ilike, aki olyan tizenhárom éves, -hirtelen-piros arcú kis fekete lány volt, lassan újra besomfordált az -ajtóig, mert nagyon kíváncsi volt s egy szót sem akart leveszíteni; -akkor a mama megszólalt, halkan: - -– Bizony magának. - -A vénlány kapott rajta: - -– Ha én tanulhattam volna! Én bizony tanultam volna! (Ilike kacagása -hátulról úgy rezgett, mint egy gerlice turbékolása) jaj istenem: éppen -most végeztem volna el az egyetemet!… (Ilikéből erre kirüffent a hahota, -most már teljes tüdőből.) No ez mit nevet!… Te, te rossz lélek, mit -vihogsz! (Ilike sikkantva kacagott s a két öklével tömte a száját.)… Te -tanulhatsz, igen, éppen mondom, hogy milyen igazságtalanság: ha egy lány -az eszével a csillagokat éri is, akkor is csak egy rossz _szolgáló_ -marad, de ebből, ha csak fel tudom vakarni az egyetemig, mindjárt -Nagytárkányi és Bertóthi Doroghy lesz!… - -Ilike újra kitört és sikoltó kacagását most már futva vitte ki még a -másik szobából is ki az udvarra. - -Az apa hátradőlve ült a széken s dúdolni kezdett egy nótát: - - Kis kutya, nagy kutya, - nem ugat hijába… - -Ahogy a dalt dúdolta, a lehellete átcsapott az asztalon s Misi rémülten -és iszonyodva érezte meg a bor szagát. - -Iszonyodva és rémülten nézett rá a gyönyörű férfira, mintha kígyót vagy -sárkányt látna: az ő apja is ivott, mikor szerződést kötött a -parasztokkal, de olyankor ő az édesanyjával hetvenhétszeres kínt -állottak ki. - -Eszébe jutott, hogy már ötre jár az idő, felállott, köszönt s gyorsan -elment. - -Kint nagy szél volt, majd elvitte. - -Az öreg úrnál fáradt volt és szórakozott, az olvasás egy kicsit -döcögött, ez a mai délután nagyon a szívére ment. - -Nem volt tisztában ezekkel az emberekkel, mindeniket szerette s -valamennyire haragudott. Sanyira persze legjobban, amért nem tanul. -Nincs semmi más dolga. És neki érdemes! - -A nagylányt tisztelte, hogy olyan vörösek a kezei s feláldozza magát, de -azért mégis nagyon goromba. - -Bella, Istenem, milyen gyönyörű lány, mint egy királykisasszony; csak -azt a kis röhincset csodálta, hogy senki se pofozta fel. Az még akkor -is, mikor ő kijött, ott kuporgott a folyosón s nevetett. De min is: -igen, hogy a vénlány most végezte volna az egyetemit… Hogy erre gondolt, -egyszerre ő is elkezdett nevetni… s olvasás közben, hogy eszébe jutott, -nevetni kellett, alig tudta lenyelni a nevetést. Milyen buta az a -kislány… Az a legbutább az összes buták közt… S ezen ismét nevetni -tudott volna. - -Este éppen november harmincadika estéje volt s az öreg úr kikészítve -tartott neki három ezüst forintost. - -– Köszönöm szépen, – mondta s betette a kis tárcájába, amelyben nem volt -csak négy krajcár, ebben a hónapban tizenkét krajcárból élt meg, -szerencséjére nem kellett venni semmit. - -De most három pengője van, ott van jó helyen a reskontó mellett. - -Táncolva s boldogan ugrált hazafelé, nem bánta ő most sem a Doroghyék -bajait, sem a szelet, sem a jövőt: három pengő volt a zsebében. - -Csak azt sajnálta, hogy nem mutogathatja meg mindenkinek, de nem merte a -coetusban mutatni, mert félt, hogy el kell akkor fizetni. - -Most már szívesen várta holnap Csigainét, már ki tudja fizetni neki a -forint húsz krajcárt, mert a mult hónapban adós maradt hatvannal, most -már jöhet. - -Forint nyolcvana marad a jövő hónapra: venni fog négy festéket, egy -aranyat, egy ezüstöt; az arany tizenöt krajcár, az ezüst festék tíz. - -Venni fog ceruzát is, meg színházjegyet. - -Másnap vasárnap volt és december elseje. - -December: ez a név valami ünnepélyes és titokzatos hatással volt rá. -Mintha valami nagy dolog jelentése volna az, hogy december lett: -karácsony is lesz ebben a hónapban, meg Szilveszter. December, -karácsony, Szilveszter, csupa olyan nagyszerű szavak. - -Mégis valahogy meg kellene ünnepelni, valahol meg kell jelennie: eszébe -jutottak Törökék. - -Régen nem volt náluk, mióta munkával van elfoglalva, azóta egyszer sem, -pedig hátha hazamehet karácsonyra s akkor meg kell mondani, hogy mit -üzennek. - -Ahogy az ebédről kijött, rögtön elment a Kistanács-utcába. - -Mikor meglátta a nagy sarokházat, amely fehér volt, de urasabb, -régiesebb, mint a többi civisház, megdobbant a szíve. Az volt a boldog -idő, mikor még itt lakott s ártatlan gyermekségben élt tavaly… - -A kapu még mindig olyan rozoga volt, mint a mult évben, a kilincsét még -most sem csinálták meg, nem lehetett bezárni, csak úgy behajlott. A -lépcső most is fehérre volt meszelve s a folyosó boltíves volt és olyan -mint egy régi vár. A fák kopaszak voltak, fekete ujjaikat meresztették, -mintha az égre emelnék, nem volt olyan szép lomb, mint a nyáron, mikor a -kis első elemista lányok nyüzsögtek alatta. Ott volt hátul a disznóól, -ahol Török bácsi télen-nyáron a mangalicáit etette kukoricával, a fején -a tarka hálósipkával s szájában a hosszúszárú csibukkal. Tavasszal kis -malacok is lettek, gyönyörű kis fehérségek, a bőrükön átvilágított a -piros vér, tejet ittak és néha némelyik bement az anyjával a vályúba s -abból is evett. - -Úgy jutott fel a négy lépcsőfokon, mintha kergette volna valami, -hazajött ide s a szíve erősen dobogott. Milyen régen nem volt itt, mért -is? persze, mennyi dolga van neki!… Nem úgy mint tavaly… - -A konyhában ültek szokás szerint, a néni, meg Ilonka kisasszony, s -beszélgettek, nekik mindig volt elég beszélnivalójuk. Nagy és tágas -konyha volt ez s nemcsak konyha volt, hanem társalgó is, volt benne -ebédlőszekrény, ebédlőasztal is, itt laktak nappal, itt is ebédeltek. - -– Nini a kisdiák! – kiáltott Török néni s kitárta a két nagy karját, -mert hatalmas, erős asszony volt, egész óriás, de a jósága és a -szívessége még óriásibb volt s az arca úgy ragyogott, mint a hold. - -– Jó isten, ki jön itt, – sikoltotta Ilonka kisasszony is, aki az -anyjával ellentétben csinos kicsi nő volt. - -Majd megették, ölelgették. Simogatták, méregették: mennyit nőtt! -hízott-e vagy fogyott? A néni azt mondta: csont és bőr, az a -szerencsétlen konviktusi koszt! Ilonka kisasszony azt mondta: egészen -jól néz ki, szívós, erős gyerek ez! - -– No mi volt az ebéd? kérdezték egyszerre mind a ketten rendkívüli -kíváncsisággal. Ezt sose mulasztották el, ezt mindíg meg kellett -kérdezni. - -Ő pedig törte a fejét, törte; hogy erre sose gondol, már legközelebb -leírja, mi volt az ebéd, hogy meg tudja mondani. Mit törődött ő azzal: -beszaladtak, mint a malackák s hamm bekapták, amit adtak, aztán tovább -futottak a vályúról. - -De nem hagyták ám annyiba, ki kellett sütni. - -– Húsleves volt, meg valami derelye. - -– No nézd csak, hát a főtt húst hova tették? Azok jól csinálják, csak a -levét adják oda? - -– Nem! volt főtt hús is mártással. - -– Mer azir… Oszt mijen mártás? - -– Mijen?… paradicsommártás. - -– Persze hogy az, anyám azt hiszi, van ott más mártás is: hagymamártás, -meg paradicsommártás. - -– És jó vót? - -– Igen. - -– No arra sokat adok, amit te mondasz: hiszen te megennéd a fűrészport -is, tudod is te mi a jó… Hát a derelyében mi volt? - -– Mi?… A derelyében?… Lekvár. - -– Persze, hogy lekvár!… Húsleves, paradicsommártásos tehénhús, meg -lekváros derelye, majd azok kitalálnak valami mást. Jó penészes -szilvalekvárt bele: jó az a diákoknak. - -– Nem volt penészes, Ilonka kisasszony. - -– Tudod is te, mi volt, te azt hiszed a penész az valami cukor. - -– Nem, Ilonka kisasszony, a brúgó az igen, az dohos, nem is dohos, -penészes, nem is penészes, hanem dohos. - -– Teremtő isten, milyen dohosnak kell annak lenni, ha még ez is -észreveszi. - -– De azér Török néni kérem, nagyon jól főznek. - -– Ugyan mit főznek jól? - -– No mit szeretünk legjobban? – kérdezte Ilonka kisasszony s megcsípte -az állát. - -– Legjobban szeretem a köleskását sok cukorral. - -Erre aztán mind a ketten összecsapták a kezüket s lemondtak a -kisdiákról, látták, hogy ebből nem lesz semmi. - -– Neki az a legjobb, nálunk meg a malac se enné meg, – mondta Ilonka -kisasszony. - -– Jó most; az is jó, de a Török néni főztje nem ízlett, – mondta a néni. - -Erre a kisdiák elhallgatott, gondolta, hogy most valami ügyeset és -szépet kellene mondani, de semmi se jutott eszébe. - -– Ne hozza már zavarba anyám, nem a gusztus bizonyít, hanem a pofa, a -pofácska. Milyen volt tavaly és milyen most! - -És most ő sajnálgatta el, hogy milyen sovány s most a néni kelt -pártjára: - -– De bizony nincs is olyan rossz bőrben, sovány volt ez tavaly is, ha -mindjárt mazsolával etettem is. - -Ilonka kisasszony nagyon kedvesen nevetett, a hangja most is olyan -cérnaszál-vékony volt, mint tavaly. A kisdiáknak eszébe jutott, hogy -azért egynéhányszor rossz napja volt, mikor az édesapja nem tudta -elsejére pontosan megküldeni a tíz forintot. Néha!… Talán egyszer sem. -Nem ment az úgy odahaza, mint a hivatalnokoknál, akiknek elsején -megfizetnek, ha esik is, fuj is: az ő édesapjának először munka után -kellett járnia, azután vállalni, azután dolgozni, azután fizetnek s a -végén nem maradt semmi, mert közben kiszedte az élelemre ami kellett… - -– Hát az iskola hogy megy? - -Ilonka kisasszony felelt helyette: - -– Ni, hogy vonogatja a vállát, látom én az orráról ennek a Misinek, hogy -van ott csikó bőven. - -Misi mosolygott a bajusz alatt. - -– De fog is örülni Géza bácsi neki!… Jaj, de fog… Mikor írt Géza bátyád? - -– Már régen nem írt. - -Itt a Géza bátyja körül forgott mindig a szó, mert valaha itt lakott -Török néniéknél, a fiuk mellett volt instruktor, mert egy osztályba -jártak s Ilonka kisasszony nagyon, nagyon sokat tudott kérdezősködni -róla. Bizony neki is csak a Géza bácsi kedvéért adtak tavaly tíz -forintért teljes ellátást… S a Géza bácsi iránt való szeretet fénylik -egy picit őreá is… - -Ez a konyhabeli délután oly kedves volt, olyan megható, jó, a néni a -szalmából font karosszékben ült, ezt debreceni pásztorok csinálják s -minden házban van belőle egy-két darab, ő az alacsony széken, úgy mint -régen és hűségesen felelgetett mindenre s nevetgélt olyan jóízűen, -tiszta szívvel, mint sehol másutt. Milyen rideg volt ehhez képest a -coetusbeli élet s még a Pósalaky úrnál is az a nehéz sebes hadarás, meg -Doroghyéknál az a csúnya tegnapi délután. Itt nem volt semmi baj, itt -szerették, itt minden úgy volt, mint azelőtt, egy bútor sem változott, -ezek boldog és jó emberek voltak. - -Igy kellene élni mindenkinek örökké, de mért is nem él így… - -– Van egy tanítványom, – mondta egyszer csak egész váratlanul. Már rég -szerette volna kimondani, de szégyelte, hogy még dicsekedni gondolják. - -A két nő egyszerre fordult felé. - -– Micsoda! – kiáltották s összecsapták a kezüket. - -– Tanítványa van! – mondta a néni. - -– Az Isaák Géza öccse! – mondta Ilonka kisasszony. - -Összekulcsolta finom vékony kis madárujjait. - -– Édes istenkém, micsoda fajta ez, micsoda fejük van ezeknek!… Tizenkét -éves és tanítványa van! - -– No, osztán mit fizetnek? – kérdezte a néni. - -– Két forintot. - -– Ejha, – mondta Ilonka kisasszony s látszott rajta, hogy meg van -nyugodva, hogy mégis nem olyan nagy dolog az egész, – nagyon jó az!… -nagyon derék!… nagy segítség a mai világban!… Két forint is szép!… Öröm -az az édesapának, akinek ilyen gyerekei vannak!… Ó, ó ez a kis béka, -hogy ennek tanítványa van, ó te, te ződ szilva! Már nem is merem -tegezni:… nevelő úr!… No nézd csak… - -Misi hallgatott s boldogan mosolygott, sőt nevetett, de aztán eszébe -jutott, hányszor mondta tavaly neki a néni, hogy: »húzz bőrt a fogadra«! -s erőszakosan becsukta az ajkait. - -Akkor bejött a bácsi. Török bácsi az udvar felől jött, az örökös tarka, -bosnyák házisapkájában, amelyről bojt lógott. Még szürkébb volt, mint -tavaly s még hallgatagabb, most is csibukozott s most sem égett a -dohánya. - -– Nézze csak apa, ki van itt. - -– Hó, nonono, – mondta az öreg úr s a csibukot kivette a szájából s -magasra emelte, aztán visszadugta s ugyanazzal a kézzel megsimította a -kisfiú fejét… – Derék. - -Ők nagyon szerették egymást, mert tavaly egész télen együtt bujták a -könyveket abban a belső szobában, a bácsi regényt olvasott, ő meg a régi -Ország-Világot, meg tanult is vele, meg Jókait is olvasott, a Kétszarvú -embert, meg az Ősmagyar meséket, és sakkoztak is sokat… Olyan jól -senkivel sem lehetett meglenni, mint a bácsival. S a bácsi is egészen -máskép bánt vele, mint mással. Tudja isten, a családjával sohase -beszélt, jóformán szót sem váltott, ha meg beszélt, akkor mindjárt -ideges pörölés lett belőle. - -– Hajja apa, – mondta Ilonka kisasszony, aki az apjával nem is szokott -beszélni máskép, csak ha valami idegenről van szó, így közvetve, – itt -egy kis nevelő, – s a kisdiák elpirult, hogy ilyen rögtön ezzel árulják -el, – nevelő: tanítványa van! - -– Derék, – mondta a bácsi s bólintott egy nagyot, aztán komolyan szólt: -– egy osztályba jár veled? - -– Igen, – zavarodott meg Misi, mert leleplezve érezte magát, most -egyszerre úgy gondolta, hogy nem is illik, hogy nevelőnek adja ki magát, -ha osztálytársa… - -– Nagyon helyes: könnyebben készülsz te is, és jobban megmarad a -fejedben a tananyag. - -Olyan jóakarat s meggondolás volt ebben a megjegyzésben, hogy Misi -egyszerre úgy érezte, hogy ő tartozik hálával Doroghynak azért, mert -taníthatja, mert tényleg, most átismétli az egész latint s az egész -számtant, pedig ő is ebben a kettőben a leghibásabb. El is határozta, -hogy soha többet nem mondja ki azt a szót, hogy tanítványom, csak úgy -mondja, hogy: együtt tanul… - -– Két forintot fizetnek neki! – mondta Ilonka kisasszony. – Másnak ilyen -gyereke van, a mieink pedig még két forintot egész életükben nem hoztak -haza. - -Misi egyszerre csak megérzett valamit: ez itt a baj. Antal úr nagy -szamár, Imre úr meg egy nagy lump, János meg még nagyobb, arról máskép -nem is beszélnek soha, tavaly egész évben csak kétszer volt odahaza és -miatta szoktak pörölni, szegény bácsi, meg szegény néni. - -Felnézett a falra s nagy meglepetéssel látta, hogy nem volt ott a falon -a János szénnel nagyobbított arcképe, amit egy kollégája csinált s -tavaly a bácsi a szobából kidobta a konyhába, azt mondta, tegyék a -tűzre… Vajjon hova lett. - -Ettől a Jánostól ő mindig félt, mert olyan heccelődő volt. Nagylegény -volt a kollégiumban és iszonyatosan tudott lumpolni. Tavaly oda is volt -valahol s nem is volt Debrecenben, de mintha azt hallotta volna, hogy -évek óta nem volt neki szabad otthon lakni, mert az apja nem tűrte: az -édesanyja egyszer kifizette az adósságát titokban, akkor Török bácsira -nem lehetett ráismerni. Persze neki nem mondták meg, de ő kispekulálta a -sok pörölést… Nem sokat törődött ugyan vele: mi volt ő még tavaly: egy -valóságos kis csacsi. - -És most kínos csönd volt a konyhában, a bácsi parazsat keresett ki a -hamuból s a megtömött pipájába tette s uramfia, akkor csak belép János, -csak úgy háziasan, a vállára vetett télikabáttal. - -Misi elijedt a róla most elgondolt rossz gondolatai miatt s tisztelettel -állott fel előtte. - -– Gyere csak, gyere! – mondta Ilonka kisasszony – s mindjárt jelentette, -Misire mutatva: – nevelő… - -És nagyszerűen tette hozzá: - -S rámutatott az ujjával: - -– Az Isaák Géza unokaöccse. Tizenkét éves és nevelő. - -János ránézett a gyerekre s egy jó kemény barackot nyomott a fejére. - -– Nagyra nőj öcskös! Nagyra nőjön a füled! - -Misinek könnyes lett a szeme, fájt a feje, ahogy megnyomta a nagylegény, -de a megszégyenítés még jobban fájt, tudta, hogy most csúnyán kikapott. -Igyekezett eltakarni, hogy észre ne vegyék. - -Szeretett volna már elszökni innen, már nem érezte jól magát, minek is -jött ide, persze, ha tudta volna, hogy János úr itthon lesz, akkor -várhatták volna! - -– Nézd ezt a gorombát, – mondta Ilonka kisasszony, – eredj te pokróc – s -megsimogatta a kisfiú fejét. - -Ez nem tűrte a simogatást se, egyáltalán ne nyúljanak hozzá. - -Hirtelen lenyelte a könnyeit, várjatok csak, gondolta magában: - -– Meg felolvasó vagyok egy öreg vak úrnál, minden délután egy óráig -olvasok neki s kapok érte egy hónapba három forintot. - -– Mit nem hallok, – sikoltott Ilonka kisasszony – elájulok! Öt forint -egy hónapba!… Két darab elválasztott malacot lehet rajta venni, felibe -akárki felhízlalja s küldhetsz apádnak karácsonyra olyan debreceni -sonkákat, hogy az egész család elrágódik rajta egész télen. - -Ezt Misi megalázásnak érezte, nincs az ő apja arra szorulva, hogy -malacot vegyen neki ő és hízlalja és azon rágódjanak. - -– Majd nyerek a lutrin!… – mondta hetykén, de mindjárt röstelkedve tette -hozzá – Az öreg Pósalaky úr álmodott egyet s megtétette velem a lutrin, -ha nyerünk, akkor fele az enyém. - -Ilonka kisasszony nem értette meg, de borzasztó nagyot nézett: - -– Lutri!!… No csak a van hátra!… Már ez is lutri!… Szégyeld magad… Már -te se vagy tisztességes ember… – kiáltotta. - -De János nagyot kacagott. - -– Inkább ez az okos beszéd! Megvan a reskontó? Mutasd! - -– Hiszen csak őtőle kérj tanácsot, akkor osztán majd nézhet apád a fia -keresete után. - -Misi zavarba jött s homályosan most már emlékezett, hogy tavaly hallott -valami sírást, hogy lutri… Biztosan János is lutriz… És most már -szégyelte magát a lutri miatt, sokért nem adta volna, ha nem volna -reskontó a zsebében. - -Előkereste a kis bugyellárisából a cédulát. Odaadta János úrnak. - -Ez szakértő szemmel megnézte s felkiáltott: - -– Egy forint!… Nem is bolondság!… Azt hittem, tíz krajcárt tettél rá. - -– Nem, kérem, János úr, nem én tettem rá, – hárította el most már a kis -fiú s szerette volna, ha soha nem keveredett vón bele, nagyon bántotta, -hogy belekerült ebbe a dologba: ami Jánosnak tetszik, az szégyen. – -Pósalaky úr tette meg, csak énvelem küldte el s hogy legyen nálam, mert -ő nem lát, aztán, amit nyer, annak ideigérte a felét… - -De ezt már úgy mondta, hogy máris el van határozva félig-meddig, hogy ő -azt a szennyes pénzt nem is fogadja el, undorodott tőle, szerencsére -úgyse nyer semmit s ez a legjobb. - -– Mék az a Pósalaky, aki a városnál volt tanácsnok? - -– Igen, most vak. - -– A lesz a. - -Csend volt. Az asszonyok szomorúan hallgattak. Valami fojtott s nehéz -érzés telepedett mindenkire. - -– Hát aztán miféle gyereket tanítasz? – mondta János, aki most -érthetetlen s szokatlan módon érdeklődött a kisdiák iránt. - -– Doroghy Sanyit. - -– Doroghy? – s János nagyot nézett. – Doroghy? - -– Igen. - -– Van annak leánytestvére? - -– Van három. - -– Három… Nincs köztük egy olyan magas, nagyon szép lány? - -– De igen! – kiáltotta élénken Misi. - -Ilonka felfigyelt a merengéséből. - -– Nahát, ha lány van, akkor ő ismeri! - -– _Még_ nem ismerem! – vágott vissza nevetve János. – De meg fogom -ismerni! - -– Azt elhiszem! - -– Akkor meg lehetsz nyugodva, mert kívánságod beteljesül. - -– Bárcsak más kívánságom teljesülne már. - -– Az angyaloknak minden kívánsága teljesül. - -– No, én nem tartok jogot az angyali címre, mert ez lesz az első -kívánságom, ami teljesül az életben. - -– Mert biztosan most lettél angyal. - -Misi kuksolt és szepegett, nagyon különös volt neki, hogy a néni -egyetlen egy szót sem szólott a fiához, pedig tavaly a bácsi volt így -vele. - -János halkan fütyörészni kezdett. - -Akkor odakint zsinyegés, lárma hallatszott, Szikszayék jöttek meg. - -Ezek a Szikszayék a Török bácsiék legjobb barátai voltak, ritka vasárnap -volt, hogy együtt ne lettek volna. Most jött az egész család, elől a -bácsi egy hatalmas, piros, dudolgató ember, aki az utcán egész hangosan -szokott dalolgatni magában s csakúgy ragyogott róla a jókedv s a -megelégedés, utána a néni, aki olyan sovány volt, mint a kóró s a karján -egy pici gyereket hozott, akit ő még nem látott, mellette pedig két -sovány és rossz fiú jött, akik mindig pajkoskodtak s a nagyobbik csak -csokoládét akart enni, semmi mást, rossz is volt a foga, ritka és két -oldalról romlott mindenik. - -Félrehúzódott, hogy róla szó ne essék s kézcsók után mindjárt beszökött -a bácsi után a szobába, olvasni. Még volt vagy másfél órája, meg akarta -nézni, mi van a könyvszekrényben, amit ő még nem ismer. - -Róla aztán el is felejtkeztek. Mikor el akart menni, János úr odajött -hozzá s titokban ezt mondta: - -– Mihályka. - -– Tessék, – mondta csodálkozva s pirulva, mert őt még sose szólította -senki ezen a néven becézve, pláne János úr! - -– Kisöcsém, itt van egy levél, e… vidd el ezt a Doroghy lánynak, de -annak a szépnek. - -Ő paffá lett és hallgatott. - -– De fel ne bontsd kutyaházi, mert Isten Jézus uccse megírom Géza -bátyádnak! - -Erre ő kétségbeesve elvette a levelet. Ettől kitelik, hogy bevádolja őt -Géza bátyjánál. - -Egész boldogtalan lett, hogy ilyen megbizatása van, de nem mert ellene -szólni. - - - - -VI. FEJEZET - -amelyben legnevezetesebb, hogy a kisdiák fölfedezi Debrecen egyetlen -évszázados történelmi emlékét, amely nem várrom, nem palota, nem márvány -és nem érc, hanem egy háromszázéves gizgaz bokor egy ház ablaka alatt. - -Álmosan, fáradtan megy az ember iskolába hétfőn reggel, első óra latin s -Gyéres tanár úr persze csengetés után nem jön. - -– Őrszemet! őrszemet! – kiabáltak a fiúk. – Orczy menjen lesni. - -Orczy nevetett s felpattant, jól esett neki a nagy bizalom. Szép szőke -haja símára volt kefélve és csillogott, mint az arany, olyan egészséges, -bátor, derült volt, hogy Misi fölébredt tőle és elmult a reggeli -kábultsága. - -Ha Gyéres tanár úr hétfőn reggel nem jön, őrszemet szoktak kiküldeni, -hogy felhúzta-e már a függönyt? mert itt lakik a kollégium mellett, az -egyházi épületben. Mióta ilyen hidegek vannak, nem igen akar senki, mert -télikabátot kell venni, de ma Orczy olyan vidám és kedves, nevetve -vállalkozik, hogy elmegy lesni. - -– Gyere te is Nyilas. - -Nyilas nagyon megszeppent. - -– Én? - -– No ne gyáváskodj! – s Orczy hangosan nevet és már veszi is a kabátját. - -Nyilas ijedten, habozva mozdul is, nem is. - -– No ne legyél olyan alamuszi, – hecceli Orczy, erre ő vörösen és -kapkodva kiugrik a padból és felrángatja a kis télikabátját. Ő nem -alamuszi és nem gyáva, de hát: az nem szabad és ő nem tehet olyat, ami -nem szabad… Titokban igen: például olvas, ahelyett hogy tanulna… de -kimenni az osztályból… lesni… - -A szíve hangosan dobog, az osztály nyüzsögve, sziszegve nézi őket: mind -nevet, mindenki tudja, hova mennek s helyeslik, és ő erre egy kicsit -hősnek érzi magát, mint Zrinyi Miklós Szigetvárában a kirohanáskor. - -A folyosó üres, a folyosó óriási hosszú és kongó. Középen el kell menni -a Petőfi-szobor előtt, a díszlépcsőnél, egy pillantást fölvet az óriási, -gyönyörű szoborra, amely magasra tartja a bronzkarját és benne egy -tekercs papir. Akkor el kell menni az igazgatói iroda előtt. Itt igen -fél, mert ha kilépne véletlenül egy tanár, vagy a vén baka és ráordít: -elájulna menten. - -Sikerült elsiklani; átfutottak a sarokig, ahol az I. A) volt, ahogy -kiértek a négyszögletű épület derékszögben tovanyúló folyosójára, -megrettentek, mert az I. A) előtt is leskelődött egy gyerek. Egyformán -megijedtek egymástól, mint két kis bárány, ha a bokrok közt találkoznak. - -De Orczy nagyon bátor volt s tovább futott, Nyilas egyre rémültebben -utána. Az I. A) és I. B) után volt egy kapu, a mézeskalácsos felé. Ott -kifutottak, akkor Nyilas visszanézett s látta, hogy egy kövér, -szúrósbajszú tanár komolyan megy az udvaron végig, ez a tanár az V. -osztály főnöke volt, ettől igen félt, mert görcsös bottal járt. -Szerencsére nem nézett ide. - -Az utcán kicsit megnyugodott, a nagytemplom felé fordultak s a -téglajárdán gyorsan mentek, ő már olyan fejvesztett volt, hogy semmire -se gondolt, ha Gyéres tanár úr szembejött volna, egyszerűen beleszalad -fővel, úgy hogy felökleli, de Orczy nagyszerű volt, vidám és tréfás, -nevetett és körülnézett: olyan volt, mintha nem is tilos úton járnának, -hanem éppen Gyéres tanár úr által kiküldve. - -Az emlékkert vaspálcás kerítése mellett megállottak. - -– Látod? - -– Nem. - -– Nem látod? - -– Mit? - -– Le van eresztve. - -– Mi? - -– A függöny. - -Hiába erőltette a szemét, nem látta. A túlsó oldalon volt az emeletes -ház, annak valamelyik ablakát kellett volna látni, de ő nem tudta, hol -lakik Gyéres tanár úr, ő eddig nem törődött azzal, ő nem is gondolta, -hogy: lakik! - -– Gyerünk be a kerbe. - -Mindjárt előre szaladt, persze a kollégium felől mentek be a kertbe s a -bokrok mögül lestek a tanár ablakára. Most már jól látta Misi a -leeresztett függönyt, mert csak azon az egy ablakon volt lehúzva a -feszes vászonfüggöny, a bejárattól jobbra első ablak a földszinten. - -– Megvárjuk? - -– Meg. - -– Míg felhúzza, akkor kezd mosdani, akkor kölni vízzel, akkor a bajuszát -kiköti, akkor felöltözik, akkor siet iskolába. - -Misi dideregve a gyönyörűségtől, egyik lábáról a másikra billegett, sose -képzelt volna el ilyen rendkívüli kalandot. Folyton nevetett és a kezét -kikapta, meg visszadugta a zsebébe. Ekkora messze eljönni az osztályból! -még elképzelni is ilyen óriási dolgot! - -– Te Nyilas, tudod mi a híres Debrecenbe? – kérdezte Orczy. - -– Nem. - -– Az a bokor ni! - -– Mi? - -– Az a bokor e, ott! Nem látod? Ott annak a kis háznak az ablakába. Azt -még Rákóczy ültette, itt vót a multkor nálunk Lőrinc bácsi, ő mondta, -hogy Jókai azt kérdezte tőle, megvan-e még a liciom, hogy Debrecen ki ne -pusztítsa azt a liceumot, mint a Simonyi-gátat, tudod. - -De ő nem tudott erről semmit. - -– Mi az a Simonyi-gát? - -– Hát a Nagyerdő felé, a Péterfia végén a villasor, még Simonyi óbester -ültetett ott egy gyönyörű fasort, óriási fákat, valami háromszáz fát -tudod és tavaly mind kivágták, mikor Jókai bácsinak mondták, sírt: azt -mondta, nem jön többet Debrecenbe, mer itt több szép nincs, csak a -Simonyi-gát vót, még 48-ba is. Meg ez a liciom, mer ez még régibb, ez -már kétszáz, meg háromszáz esztendős, még az első Rákóczy, a -legislegelső ültette, tudod, osztán belenőtt az ablakba, no gyere nézzük -meg, még nem húzta fel a függönyt. - -Kiszaladt az utcára és Misi utána, ámuldozó, csodálkozó szívvel. - -Egészen átmentek a túlsó oldalra, egy alacsony, zöldes ház volt ott, az -ablaka egész a földbe volt süppedve, minden ablakon nagy vastag vasrács -kívülről rátéve és az egyik ablak rácsába belenőtt egy gyerekderék -vastag gircses-görcsös fa, de nem faforma, csak mint egy iszonyú vastag -kötél, összevissza benőtte a vasrácsot s azon kidugta a fejét, hosszú, -vékony szálak lógtak le, mint egy sűrű lombos csóva, és az ága, az -csakugyan olyan hitvány liciom volt, mint otthon a garádján, a kert -alatt, milyen sok volt. - -– Ez az ni! - -– Ez? - -Csodálkozva nézte meg, ezt sose gondolta volna, hogy olyan nevezetes, -mert ő ezt sokszor látta és csudálkozott, hogy itt hagyták a város -közepén és az ablakon ki se lehet nézni tőle. De most már félt tőle és -féltette, ha a legelső Rákóczy ültette és a Simonyi-gátat máris -megsiratta, arra emlékszik, hogy Törökék tavaly mindig szidták a -polgármestert, hogy kivágatta a fasort, a nagyerdei fasort. - -– Jókai? - -– Igen. - -– Jókai Mór? - -– Igen. Az nagyon sokat írt, a legnagyobb regényíró. - -– Én olvastam már tőle. - -– Én is. - -– Te mit? - -– Én – mondta Orczy – nekem van két könyvem is, Törökvilág -Magyarországon, meg a Kis Dekameron. - -– Én azt olvastam, hogy a Bolondok grófja, meg tavaly, hogy egy hősnek -megnyúzták a fejét és egy kecskebak fejebőrét ráhúzták és az ránőtt és -kétszarvú ember lett belőle. - -Orczy csodálkozva nézett rá. - -– Igazán? – és nevetett. - -– De a bolondok grófja még sokkal gyönyörűbb volt. Meg a debreceni -lunatikus, a legislegszebb! - -Akkor hirtelen rájuk kiáltott egy férfihang. - -– Hopp hó!… No te iskolakerülő, hogy ityeg a fityeg? - -Nyilas rémülten nézett fel, János úr volt, aki most ment a hivatalba, -erről is hallott tegnap beszélni, hogy mindig elkésik, nyolc helyett -kilenc órára megy. - -Vérvörösen nézett rá, hogy a vállára tette a kezét. - -– Mit csinálunk itt? - -– Gyéres tanár úr küldött… - -Nem merte tovább mondani, mert szégyelte, hogy Orczy előtt hazudjon. - -– Ő elküldött, ti meg itt bitangoltok, mi?… Gyere csak?… - -Avval félrehúzta. - -– Mán odattad? - -Misi csak nézett, nem tudta miről van szó. - -– A levelet, no. - -– A levelet?! Csak szerdán megyek oda! - -– Hinnye, gyalázom az ileted!… csak szerdán? - -– Igen. - -János úr gondolkozni látszott. - -– No jó, ha szerdán, szerdán. De azt megmondom neked, hogy őneki mondd -meg ezt: nagyon kéretem a kisasszonyt, hogy írással ne fáradjon, hanem -izenje meg veled, hogy, vagy azt a szót, hogy _szívesen_, vagy azt a -szót, hogy _sehogyse!_ Érted? - -– Igen. - -– Vagy: _szivesen_, vagy _sehogyse!_ El ne felejtsd! - -– Igen. - -– Te! az isten teremtsen belőled bőgős cigánt! ha valamit elrontasz, -olyan levelet írok Géza bátyádnak, hogy inkább rúgnál csillagot, -érted-e!… - -Misi nem szólt, lehúzta a szemöldökét s hallgatott. - -– No, nesze, kapsz egy hatost, – s a bugyellárisát kereste. - -– Nem kell! – köszönöm szépen, nem kérek, – tette hozzá Misi és -elhúzódott. - -János úr ránézett s fölnevetett. - -– Ni, de nagy úr az úr, ugyan fel tudna-e váltani egy grajcárt? - -Aztán legyintett: - -– No ne beszéljünk sokat; ha öregapánk meg nem halt vóna, most is élne; -hát csak végezz szépen, nem bánod meg. - -Azzal eltette a tárcáját, kezet nyújtott a kis fiúnak és egy szekérre -mutatott: - -– Kápsálnak. - -Avval szokott helyes lépéseivel tovább ment. - -Szekér jött az út közepén a kollégium felől és a járdán két magas -feketeruhás teológus. A nap most szépen kisütött és szél sem volt. - -Orczy kíváncsian várta. - -– Kápsálnak, – súgta neki Misi. - -– Mi? – kérdezte csodálkozva Orczy. – Mit? - -Misi már tudta mi az, mert napok óta beszéltek róla a folyosón, a coetus -előtt, hogy az idén milyen későn kápsálnak. - -– _Kápsálnak_… Gyűtenek. - -– Mit? - -– Hát a konviktusra, a cívisektől. - -– Mit gyűtenek? - -– Ki mit ad. Kukoricát, búzát, lisztet, szalonnát. - -Orczy a száját is kinyitotta, úgy bámult. - -– Diákok?… Koldulnak? - -Misi elvörösödött. - -– Az nem szégyen, az kápsálás. - -Orczy nevetett. - -– Te, én szeretnék felkéredzeni a szekérre, hogy lássam. - -– Tök Marci vót. - -– Mék az? - -– Az A)-ban, Tajthy, a bennlakosok csak Tök Marcinak csúfolják. - -Ebben a pillanatban elment mellettük a két teológus. Füleltek, hogy mit -beszélnek. - -– Disznóság, ezek a parasztok két csű kukoricával szúrják ki az ember -szemit, meg egy hatos… legfejjebb… - -– Nem tudom, mir nem szüntetik má meg… - -Avval tovább mentek. - -Misi elvörösödött, most egyszerre nem kápsálásnak látta, csak -koldulásnak a dolgot s röstelkedve nézett utánuk. - -Orczy meglökte. - -– Gyere már… - -Hirtelen átszaladtak a túlsó oldalra. - -Hát az ablakon nem volt már függöny, sőt ki volt nyitva és teljesen -felöltözve állott ott Gyéres tanár úr, aki nagy szemet meresztett, ahogy -meglátta őket. - -– Ti mit csináltok ott? – kiáltott ki. – Ti haszontalanok! Jöttetek -megnézni az ablakot? Lestek? Ahelyett hogy tanulnátok?… - -A két gyerek leforrázva állott. - -– Takarodjatok be rögtön az osztályba! No majd én megleckéztetlek máma! - -Erre ők elkezdtek futni s most már nem kerülgettek a folyosókon, hanem -átvágtak az udvaron és lélekszakadva értek be az osztályba. - -– Csitt, csitt, csitt, – mondta Orczy s mindenkire átragadt az ijedsége -és némán ültek. - -Pár percig halotti némaság volt, de aztán, hogy csak nem jött még a -tanár, megint nekibátorodtak s kis idő mulva újra zsibongás lett, -csöndes zúgás, mint a dolgozó méhkasban. - -Csak Misi ült némán s rettegve, mélyen le volt hangolódva s meg volt -illetődve, a könyveit pontosan kirakta maga előtt s el volt rá készülve, -hogy a tanár úr bejön s legelőször is őtet fogja leckéztetni s mindent -kikérdez, amit nem tud s már előre látta, hogy belesül a feleletbe s -akkor hogy fogja többet Doroghyt tanítani. Doroghyról hirtelen eszébe -jutott a levél, amit át kell adni a nénjének, a hideg lelte, már megint -milyen iszonyú s ellenszenves dolgot kell csinálnia. Lesütötte a fejét s -a latin Exertitiumba merült, végigolvasta az egészet, s kereste, hogy -vajjon mit fog kérdezni a tanár úr, amit nem fog tudni, de minden szót -tudott, s minden szót értett. - -Arra neszelt fel, hogy az osztály felállott körülötte, az ajtónyitást -nem is hallotta, a tanár úr már a katedrán volt, úgy nézett rá, mint egy -kísértetre, oly hirtelen jelent meg. - -– Többet ilyet ne tapasztaljak, – mondta erősen a fiatal tanár s egészen -kopaszra nyírt fejét, két lobogó pofaszakállával, amely az álláig ért, -mint egy harapós kutya emelte fel a fiúk feje fölött – többet ilyet ne -tapasztaljak, hogy előörsöket küldjetek ki, a tanárok érkezését lesni… -Mert ha még egyszer ilyet tapasztalok, kicsapás lesz a vége… Üljetek -le!… Orczy! - -Előbb mindenki leült, akkor Orczy felpattant. - -– Oszd ki a dolgozatokat. - -Nyilas megkönnyebbült, azt hitte, jön a külön lecke. - -Orczy frissen, könnyű és elegáns mozdulatával kipattant s fogta a -dolgozatok csomóját, hóna alá vette, ölébe szedte és sorra kiosztotta, a -dolgozatok abban a sorrendben voltak, ahogy ültek, úgy hogy sorra -letette mindenki elé a magáét. - -– Nyilas! - -Misi felugrott s halálsápadt lett. - -– Fordítsd le latinra ezt a mondatot: _Az is… tolvaj… aki… az emberek… -bizalmát… meglopja…_ Na, hogy fordítod? hamar, hamar – s ceruzájával a -taktust ütötte… Hogy van az, hogy tolvaj? - -– Fur, furis. - -– Igen; hány mondat ez? Ismételd el. - -Misi elismételte: - -– Az is tolvaj: egyik mondat; aki az emberek bizalmát meglopja: másik -mondat. - -– Melyik a főmondat? - -– Főmondat: az is tolvaj. - -– Na tovább, ne kelljen minden szót… Mi a másik? - -– A másik: aki az emberek bizalmát meglopja. - -– Ez milyen mondat? - -– Ez mellékmondat. - -– Milyen mellékmondat. - -– Alanyi mellékmondat. - -– Na fordítsunk. - -– Etiam ille est fur. - -– Tovább. - -– Qui… - -– Melyik szót nem ismered? Ember? - -– Homo, hominis: ember. - -– Bizalom? - -Misi hallgatott. - -– No: bizalom az: fiducia. Most fordítsd le az egészet. - -– Etiam ille est fur, qui… fiduciam… hominum… furat. - -– Furat? ne beszélj olyan furát! Egyelőre még ne alkoss új szavakat, -pláne latinul. Rapit. - -– Etiam ille est fur, qui fiduciam hominum rapit. - -– Hát ezt a mondatot írd fel a jegyzőkönyvedbe és ahhoz tartsd magad. - -Misi lángvörös lett, egyszerre megértette a tanár finom célzását s -halálosan elijedt. A szeme kimeredt s az arca elnyúlt. A tanár többet -nem figyelt reá, Orczy után ment és segített neki kiosztani a -dolgozatokat. Ő csak nézett, nézett a fekete falitáblára, amely rosszul -volt letörülve s nagy krétafoltok voltak rajta, s pellengéren volt, úgy -érezte, mindenki folyton őt nézi, ahogy itt áll s hol viaszsárga az -arca, hol vörös, a vér szökdösött a fejében s szédült, ahogy ott állott -két gyenge lábán. Hogy ő meglopta a tanár úr bizalmát, mert ezt nem -tette volna fel róla a tanár úr, hogy ő még ilyenekre vetemedjen, mikor -tanítványt is adott neki, most el fogja venni a tanítványt s akkor az -lesz a legnagyobb szégyen, akkor ő többet nem is mehet haza a szüleihez, -mit szól Géza bátyja, ha megtudja… Homályosan tűnt fel s egyre -homályosabban egy-egy gondolat a fejében s már éppen elszédült volna, -mint ott a répaföldön, mikor kapált, ugyanazt a szédülgetést érezte, -akkor mellette Gimesi megrántotta a kabátját. - -– Üjj le má. - -Akkor leült. De ettől újra megijedt, mert a tanár úr nem mondta, hogy -üljön le, de most meg ismét felállani nem mert, most nem tudta, mit -csináljon, csak ült összeroskadva s kimondhatatlanul rosszul érezte -magát. - -– Muti a füzetedet, – mondta Gimesi, aki nagyon mérges volt, mert a -dolgozatára kétharmadot kapott. - -Ő nem bírta a kisujját se mozdítani, csak nézett fáradtan s gőzben -kavargott előtte az egész világ, szivárványszínűek voltak a betűk. - -– Egyes! – mondta Gimesi s a füzetet kiterítve hagyta. Azzal az Orczyét -is elvette, s felnyitotta, kétharmad, mondta, ahogy megnézte. Osztán -neked egyes?… mingyán nyakon váglak! - -Misi ezen egy kicsit elmosolyodott, szerette volna megölelni Gimesit, -hozzásímulni, szeretett volna lefeküdni mellette s a fejét letenni az -ölébe, úgy el tudott volna aludni és elfelejteni mindent, aludni, s jó -volna nem ébredni fel többet. - -Csengetésig dolgozat-magyarázattal telt el. Ő nem hallott semmiből -semmit, azt hallotta, mikor mondta a tanár úr, hogy: »azt elismerem, -hogy nehéz dolgozat volt, nem is tudta jelesre megfejteni senki, csak -Nyilas Mihály… De hogy ennyi csacsiságot össze-vissza firkáljatok, azt -igazán nem hittem volna… Díszbizonyítványt állított ki magáról az -osztály már megint. Tizennégy elégtelen dolgozat. Abszurdum.« - -Misi ahelyett hogy örült volna, vagy büszke lett volna, lesütötte a -fejét s szégyelte magát. Érezte, hogy ez a kiemelés egyáltalán nem válik -dicséretére, mindenki irígykedve néz rá, jobban szerette volna, ha neki -is kétharmada lett volna, hogy hasonlított volna a többihez és ne -mondták volna ki a nevét külön, összeborzongott: csak ne néznének rá -külön soha, csak maradna olyan láthatatlan, hogy senki se venné észre, -hogy elbujhatna magának és pipiskedhetne és motyoghatna és írhatna és -rajzolhatna s játszhatna: csak ne volna rá szükségük másoknak. Ő soha -senkitől semmit sem kér, semmit se kíván, és sohase hagyják békében, -most azt hiszik, azért csinálta jelesre a dolgozatot, hogy megcsúfolja a -többit, pedig ő nem vette észre, ő nem tudta, hogy az nem kétharmad -lesz… - -Csengetéskor még nem végzett a tanár a dolgozatokkal, de abbahagyta s -kimenés előtt még felszólította Orczyt: - -– Orczy!… Fordítsd le a jövő órára azt, amit most lediktálok: írd le. - -Orczy ceruzát vett elő s lehajolva állásában, írta, figyelmesen nézett, -olyan bátor, őszinte, olyan ragyogó szőke vidám fiú volt, ahogy így a -füzetről felpillantott a tanárra: - -– A törvényt… Nem: _A törvény határait… áthágni… senkinek sem szabad…_ -Ezt le fogod fordítani a jövő órára kifogástalanul… Ez nem elég: -dolgozatot fogsz ebből csinálni. - -Ezzel a tanár felvette a fogasról szép puha kalapját s illatosan és -vidáman elment. - -Az osztály nagy zsibongással tárgyalta a latin dolgozat sorsát s óriási -vitákat rendeztek. Mindenki odajött, hogy megnézze a Nyilas dolgozatát s -csodálták, hogy egyetlenegy hiba sem volt benne, csak egy elválasztó -vesszőt nem tett fel s egyest kapott. A legjobb dolgozat kétharmad volt, -a jeleseknek is, még K. Sántának is kétharmada volt. - -De Misi egész nap kábult volt s szomorú. - -Legjobban szerette volna széttépni s eldobni azt a levelet, amely a -belső zsebében volt s égette a testét. De akkor visszaélne a mások -bizalmával. Bízott benne János úr… De ő érezte, hogy itt valami nincs -rendben… Úgy érezte, mintha az volna a helyes, ha eldobná, -megsemmisítené, vagy visszaadná a levelet, de nem merte: meg volt -lódítva egy úton, mint a golyó s ő tudta, hogy neki gurulni kell, -repülni kell, amíg csak végig nem halad az úton… - -Szerdán délután tanulás közben egyszerre csak felállott, azt mondta -Doroghynak, hogy… - -– Számítsa ki ezt a példát – így, ahogy elkezdtük, – s kiment. - -A másik szobában a beteg mama volt, nem szólott előtte semmit, -keresztülment a szobában, s ki a konyhaelőszobába, ott nem volt senki, -hanem abból hátul jobbra nyilt egy kamara s abban hallotta, hogy Bella -dúdol, akkor hamar odament s belépett a kamarába. - -Bella meglepetve nézett rá s nevetett, gyönyörű volt, a karján fel volt -gyűrve a ruha egész magasra, úgy hogy a vakító fehér karja világított a -félhomályban, hosszú fehér kötény volt előtte s lisztet szedett ki egy -igen nagy pléhtálba. A fején is kendő volt hátrakötve s egy-két barna -hajfürtje kikandikált, úgy előrehajlott s csillogó sok fehér fogával -ránevetett Misire, nem is szólt, csak kérdően nézett rá. - -Misi zavartan, hadarva és hebegve, azt mondta: - -– Kérem szépen, Bellakisasszony, Török Jánosúr ezt a levelet küldi -Bellakisasszonynak. - -Bella felhúzta a szemöldökét s nevetve és csodálkozva nézett. - -– Török János?… Ki az?… - -S habozva elvette a levelet. - -– Az a tavalyi házigazdámék fia, – mondta borzasztó zavarban Misi. - -Már a szép leány fel is bontotta a levelet s csak akkor állott meg -habozva, hogy mégis elolvassa-e? - -De belenézett s ahogy az első sort olvasta hangosan, kuncogva, kacagni -kezdett. - -Aztán nem tudott a sötét kamarában olvasni, hát az ajtóhoz állott, ahol -valamivel világosabb volt s akkor a kis Misi beszorult a kamarába. - -Ő látta, hogy ez a levél csak valami öt-hat sor és mégis olyan soká -olvasta a lány, mintha egy egész árkus lett volna teleírva, s minél -tovább olvasta, annál jobban nevetett, de aztán el kezdte fojtani a -kacagását s harapdálta az ajkait. És olyan gyönyörű volt, a nyaka olyan -volt, mint az elefántcsont szobrok a múzeumban, gömbölyű és fehér s az -álla és a szája s nagyon szép volt neki ez a bekötött fej s a fekete -szemei úgy csillogtak, szinte szikrát szórtak, s a fehér nagy karja, -ilyen nagy fehér meztelen női kart a kis fiú soha nem látott s nem is -tudta, hogy ilyen s a köténye, a hosszú durva vászonkötény, amint -hajlott, előre hullt s látni lehetett, hogy a dereka karcsú s hogy -domborodik a ruhája. Szóval olyan furcsa volt, hogy a kis fiú nem -értette, hogy lehet egy ilyen lény a világon, hogy miért is ilyen a -leány, mikor a fiúk nem ilyenek és be volt szorítva a sötét kamarába a -szuszék mellett s egyedül s elkezdett ő is nevetni és benne is -sistergett valami melegség és mintha mesében lett volna, oly furcsán -érezte magát és elfelejtett most mindent, latin leckét, fiúkat és -tanulást és vízhordást és hideget és mindent, mintha minden csak azért -lett volna, hogy ő most itt a hideg kamarában álljon s nézze, nézhesse, -hogy sillabizája újra, meg újra a levelet a szépséges szép elátkozott -mesebeli tündérleány… - -– Miféle ez a Török János? – kérdezte s ránézett csillogó, fojtott -nevetéssel a leány. - -– Ez egy nagy lump, – mondta Misi hirtelen, meggondolás nélkül, régi -haragjával. - -A leánynak az arca elszélesült és az ajka nyitva maradt és aztán -meglepetten nagyot, nagyot kacagott. Nekidűlt az ajtónak, úgy kacagott. -De a kacagása egészen furcsa volt, nem volt az olyan hangos és kitörő -kacagás, furcsa, befelé rezgő, behúnyt szemű fura kacagás volt. - -– No ezt megadta neki, – mondta s nagy nagy gyöngédséggel és szeretettel -nézett a sovány kis egérforma fiúra. - -– Edelényi Török János, – mondta aztán gúnyosan a levélbe nézve. – -Jópipa lehet. - -– Azt mondta, tessék neki megizenni, hogy: _szívesen?_… Vagy -_sehogyse?_… – mondta a kis fiú. - -A leány összehúzta a szemét s csodálkozva és vizsgálva nézett a -gyerekre. - -Ez megérezte, hogy mit jelent ez a nézés, hogy olvasta-e tudniillik a -levelet és sietve és kapkodva mondta: - -– Hétfőn reggel, kérem, a János úr véletlenül meglátott az utcán, – s -egyszerre az eszébe jutott, hogy Gyéres tanár úr ablaka alatt s hogy -emiatt mi minden történt és nagyot nyelt, – s akkor azt mondta, mondjam -meg Bella kisasszonynak, hogy csak egy szót tessék üzenni neki, csak -azt, hogy: _szívesen!_ vagy pedig azt, hogy: _sehogyse_. - -– Jaj, de nagy selma lehet az az Edelényi Török János úr!… – s a leány -hátravetette a fejét s újra nevetni kezdett az előbbi hangtalan és rengő -kacagással, a fehér nyaka csak úgy villódzott a homályban. - -– Hát mondja meg neki, – mondta aztán s komikusan gesztált egy ujjal, -mintha az énektaktust ütné, – mondja meg neki, de el ne felejtse Misi… -úgy-e Misi, vagy Misuka? mi?… mondja meg neki, hogy: csak ennyit -mondjon: _szívesen sehogyse!_ érti?… Vagy így: _Sehogyse szívesen!_… -ahogy tetszik, _sehogyse szívesen!_… vagy _szívesen: sehogyse!_ érti!… - -És az oly komikus volt, hogy a kis fiú boldogan, tiszta szív tiszta -boldogságával megértette s elkezdett ő is úgy hangtalanúl, magában -nevetni. S oly boldog volt, hogy úgy ki fogják most figurázni János -urat, hogy még… nahát: kellett neki ezt a levelet megírni!… - -És úgy összenéztek ott a sötét kamarában, mint két csínyes gyerek, aki -valami nagy titokban, nagy cselvetésben töri a fejét, úgy egy húron -pendűl, egy huncutságot csinál: ilyen boldog, büszke és nagyszerű még -sose volt a kis fiú. - -Ebben a pillanatban azonban a leány hirtelen a keblébe dugta a levelet -és intett neki, hogy maradjon csendben s kilépett a konyhába, ahova -bejött valaki! Már egy pillanat mulva rémülten tudta a kis fiú, hogy a -legidősebb leány, a mindnyájuk réme. - -De a szép Bellán olyan félelem és zavar volt, hogy ő nem mert kimenni, ő -maga sem tudta miért, de nem merte elárulni, hogy ott van a kamarában. - -– Még most is itt ez az edény? – kiáltotta a vénleány, – no ez mégis -abszurdum. - -– Mér abszurdum, – mondta élesen Bella. - -– Azér abszurdum, mer abszurdum, – mondta a vénleány egyre élesebben. – -Mer abszurdum, hogy semmit sem akarsz csinálni. - -– Lisztet szedtem a kamarában. - -– Persze az az első. Lisztet kiszedni. Este fogsz dagasztani! és most -kell kiszedni a lisztet?… Micsoda logika az… Az edény itt áll mosatlanul -egész nap s a víz kihűl, aztán nem lehet használni, és te a kamarában -játszol azzal, hogy lisztet szedegetsz ki a zsákból… Könnyű kiszedni, -mikor van… - -– Hát azt is meg kell csinálni. - -– De nem most, hanem mikor ideje lesz… - -Egy perc mulva felcsattant megint. - -– Én nem tudom, itt mindenki csak játszik, bolondozik, a maga feje után, -a maga bolond feje után megy, de komoly munka az senkinek sem kell… Én -nem tudom, mi lesz itt, ha én kiveszem azt a földet, hát az az én -érdekem?… hát itt nem akar senki dolgozni?… - -– Én nem fogom a kezem… – mondta Bella ellentmondva idegesen. - -– A kezed!… – szörnyedt el Olga. – Hát mire való a te kezed… Nem -fogod?!… Még hogy nem fogod tönkretenni! mi?… De még hogy fogod!… Ha én -tönkretettem, majd te is fogod!… Sajnálja a kisasszony a fehér ujját -beledugni a mosogatólébe. Majd nem fogod sajnálni, ha fekete lesz és -retkes és gyógyíthatatlanul tönkremegy, mint az enyém… Ezennel -kijelentem neked, hogy én többet koplalni és éhezni nem fogok senki -fiának, én többet nem hagyom magam télire malac nélkül senki kedvéért. -Én kiveszem bérbe azt a földet és punktum. Azt én elhatároztam és én -arra elszántam magam és ha én valamit a fejembe veszek, akkor az meg is -lesz. Nem fogjuk a tíz forintokat japán legyezőkre szétherdálni -kisasszony, nyolcvan krajcárt kidobni, szemétre… Két hetet késett miatta -a földbérlet… Már akkor letehettem volna érte a tíz forintot, ha -magácska hozzá nem nyúl. Persze, ha fel van váltva a tizes, akkor aztán -elcsúszik, mászik. Hát én ezt nem engedem tovább, most, most megint van -végre egy tízpengős a markomban, ezt most azonnal viszem a parasztnak s -lefizetem a földbérre. És tavasszal megyek ásni és aztán veteményezünk -és kapálunk és egész nyáron ott fogok dolgozni és a kisasszony itt fog -mosogatni, igen, és főzni, igen, és bevásárolni, igenis, igenis! Fogsz -járni a piacra, bizony! Ha én járhattam, járhat más is… Az is járhat, -aki jobban bírja, igen. Mer eccerre még én se szakadhatok százfelé, mert -nem lehet az egyik kézzel odakinn ásni, kapálni a földön, a másik kézzel -meg kosarat cipelni a piacról és a harmadik kézzel a rántást kavarni és -a negyedik kézzel megfótozni a kisasszonykák harisnyáját… De nem ám… -Hanem mindenki meg fogja csinálni a maga dolgát, meg bizony, ha a fene -fenét eszik is, drága kisasszony. - -Misi a kamarában tűkön álldogált, szeretett volna kint lenni innen, s -hogy egyre tovább halasztotta, most már igazán kínos volt, hogy mi lesz -ennek a vége. Még be talál lépni a vénleány s akkor ő elsülyed a föld -alá, azért végre is elhatározta magát s kilépett a konyhába. - -A vénleány szinte sóbálvánnyá lett, úgy nézett rá. - -Ellenben Bella nevetve összecsapta a kezét s azt mondta: - -– Jesszusom, hogy elfeledkeztem magáról… – s a nénjéhez fordult – éppen -kijött kérni, hogy meleg vizet csináljak neki, hogy gummiarábikumot -olvaszthassanak, osztán ott hagytam a kamarában… – s hangosan nevetni -kezdett és Misikének a szemébe kacsintott. - -Ez mindjárt magához tért előbbi zavarából s egész szívvel hálás volt -Bellának a hazugságért s bűntársának és szövetségesének érezte magát -életre-halálra. - -A vénleány egy kicsit gyanakodva nézett a fiúra, no de mért a kamarában, -akarta mondani, de aztán inkább ezt mondta: - -– Na hát ha már hallotta úgyis, akkor legyen ő a bíró. Mondja meg kedves -Nyilas, nincs igazam? - -S nagy bőbeszédűséggel fogott hozzá, hogy elmondja a jövőévi terveit, -hogy ő kukoricát akar termelni s mellette zöldséget, káposztát, -karalábét, sárgarépát és mindent, ami a konyhához kell, de akkor a másik -két leánynak viszont el kell vállalni, hogy vezetni fogják a háztartást. -Hát nem teszek én jót? nem áldozom én fel magamat? Igy pénzért kell -szaladni, még egy szál petrezselyemért is a piacra, akkor pedig lesz -sárgarépa akár zsákszámra, nem igaz? - -Misi azt mondta: - -– Igaz, de kérem Olga kisasszony, sárgarépát, azt ne tessék egy zsákkal -termelni, mert az borzasztó étel. Törökéknél mindig vettek ősszel -két-három zsákkal is, de nekem a hátam is borsódzott tőle, mer én azt -nem szeretem. Még nyersen megeszem, de az a sok sárgarépafőzelék, az -iszonyú. - -Bella elkezdett kacagni, kitört belőle valami hallatlan nevetés, ideges, -fuldokló boldog kacagás, úgy kinevette a nénjét, hogy az szegény feje -csak nézett, nézett, azt se tudta, mi az. - -– No hiszen magából is elég ez nekem, – mondta szokott nyers -őszinteségével, – magát is össze lehet kötni ezekkel egy bokorba… Csak -menjen maga tanulni, menjen gumiarábikumot enni, ne sárgarépát. - -Bella erre még hangosabban felkacagott s Misi boldog volt a nevetésétől, -de összeszorította a száját s takarta a mosolygását, lesütötte a fejét s -gyorsan bement a szobába. - -Az öreg asszony, aki egy tolható székben ült, nagy sötét szemével -fogadta, ettől a nézéstől elment a nevetőkedve, nagyon félt ettől a -szótalan halvány asszonytól, aki olyan volt néha, mintha nem is élne s -nem szokott rá sem nézni senkire, csak úgy magába merülve néz a világba. -Most érezte, hogy a szeme folyton kíséri, bekíséri a másik szobába, -utána néz s még mikor leült a helyére, akkor is érezte, hogy hátulról -szúrja ez a szem, úgy hogy meg kellett fordulnia, hogy nincs itt, kint -maradt, a falon túl, a másik szobában. - -Ellenben Dorogi nagy meglepetéssel szolgált neki: nem számította ki a -feladatot, ott ült fölötte s nézett, nézett, a tollal babrált. - -– Hát még most sincs kész? – kiáltott rá szinte kétségbeesve. - -Sanyika angyali ártatlansággal mondta: - -– Hogy a szorzást a hátulsó számjegygyel kezdjem, vagy az elsővel?… - -Misi a hajába kapott: - -– Jaj istenem! hát ez borzasztó! hányszor magyarázzam meg, hogy az -mindegy! Érti, az mindegy!… Csak hogyha hátulról kezdjük a szorzást, -akkor az eredményt egy sorral mindig előbbre írjuk, ha előlről kezdi: -akkor hátrább. - -– Igen: hát akkor hogy kezdjem, hátulról, vagy előlről. - -– Az mindegy. - -– Hát ha mindegy, akkor hogy kezdjem – mondta Sanyika. - -– Kezdje hátulról. - -– Hát ezt akartam kérdezni; má maga is úgy veszekedik, mint Olga. - -Misi nagy szemet meresztett s nézte, hogy szoroz csendesen Sanyika. Azt -hitte, hogy Bellához fogja hasonlítani, de ez nagyon elszomorította, -hogy Olgához hasonlította. Már az igaz, hogy ilyenekkel kínlódni… - -Nagyon zavartnak és bánatosnak érezte magát, fölöslegesnek s -reménytelennek látta a harcot, amelyet itt kell folytatnia, már előre -látta, hogy Sanyika meg fog bukni, akármennyit vesződik is vele, csak -szégyen lesz belőle. - -Mikor a latint tanulták, akkor bejött Bella, aki nem volt bent náluk -azóta, hogy az a nagy pörölés volt, de most olyan kedvesen és egyszerűen -jött be, mintha az egész természetes volna. - -Sokáig nem szólt semmit, a szekrényben rendezgetett s látszólag nem is -figyelt oda. Egyszer az asztalhoz lépett s megállott Misi mellett jobbra -s felvette a füzetet. Sanyika utána kapott. - -– Na! - -Bella felemelte magasra a füzetet: - -– Nem eszem meg! - -– Add ide! - -– Jaj de kényes. - -És itt a magasban kinyitotta s megnézte az utolsó kalkulust. - -– Négyes? – mondta bámulva. – Négyes! - -Sanyika kitépte a kezéből a füzetet, amely összegyűrődött egy kicsit. - -– Most hogy adom be, – mondta kényes nyávogással – összegyűri nekem. - -– Először is te gyűrted össze és másodszor, akármilyen gyűrött volna, -csak ne volna négyes, szégyeld magad. - -– Az nem szégyen, – mondta Sanyika. – Nagyon nehéz feladat volt, -tizennégynek volt szekundája belőle. És kétharmadnál jobbja nem is volt -senkinek. - -– Nyilasnak se? - -– Csak neki volt egyese, igaz. - -A lány felnevetett. - -– Igaz!… Jó, hogy eszedbe jut… Oh te… - -S az asztalon Misi előtt áthajolva, megbökte az öccsének a fejét -tenyérrel és amint a karját visszahúzta, gyöngéden megsimogatta ennek az -arcát. - -Misi bíborvörös lett, a fejét lesütötte s remegni kezdett. Érezte, hogy -ez a simogatás nem volt véletlen és hogy az előbbiekért valami finom és -titkos hálát, szeretetet, kapcsolatot jelent. - -– Erigy ki a szobából, – mondta Sanyika. - -– Ó te varangyikos béka, – mondta nevetve Bella. - -– Megmondalak, hogy megint bent vótál… - -Bella egy pillanatig komolyan nézett rá, aztán felnevetett. - -– Nézd csak Sanyi, mondok valamit: kössünk békét… Te nem fogsz rám -árulkodni s én se fogok tereád. - -Sanyi lappangva, leskődve nézett a szeme sarkából Bellára. - -– Én is tudok ám egyetmást magácskáról, és úgye nem mondtam meg, hogy ki -cigarettázott a gazdáék fiával? - -Sanyi ellenségesen felduzzasztotta az ajkait. - -– Pedig annak már egy hete; lett volna időm elmondani. He?… Hallgatunk? -És még van a rováson három-négy históriácska… A spájz is, meg a gomb is, -tudod?… Na, hát lesz béke? - -S odanyújtotta a kezét. - -Most megint úgy nyújtotta át a jobb karját az asztalon Misi előtt s -letette a kezét a könyveiken és füzeteiken keresztül. - -A keze olyan gömbölyű volt és olyan hófehér s egy-ici-pici kis vékony -aranygyűrű volt az egyik ujján s abban pici kis kékszínű kövek, mint a -nefelejts szirma. Misi didergett, hogy megint megtalálja simogatni. - -– Naaa, – mondta nyávogva Sanyika s rácsapott a kezére. - -De az nevetett, nem mozdult s tovább ott maradt a keze előttük, most nem -volt felgyűrve rajta a kék ruha ujja egész vállig, mint a kamarában -volt, de Misi szinte érezte azt a fehér jó karját s valósággal félt, -hogy megmozdul, behajlik s még megöleli vele. - -– Hát szent a béke? - -– Ha te nem szemtelenkedel, én nem szólok, – mondta Sanyika. - -– No te kis hörcsög, hát add ide a praclid. - -Sanyi kinyújtotta a nyelvét s odacsapott a tenyerével. De cseltől -tartva, csak úgy… - -A lány megkapta a kezét s fehér gömbölyű markában ott maradt a kis fiú -maszatos keze. - -– Fuj, disznóláb, – mondta Bella kacagva – s Olga még malacot akar -venni, hát itt van ez – s belekacsintott a Misi szemébe. - -Misi hatalmasan felkacagott, ilyen jót régen nem nevetett, annyira -váratlan volt s találó, az elébbi dolgokra való hivatkozás annyira -csiklandozta. - -– Na jól van, hát akkor csak tanuljatok, – mondta Bella, – énfelőlem -fiam akár tizenhat csikót hozhatsz, azzal megrázta az öccse kezét, de -nem férfiasan, tenyért tenyérbe fogva, hanem úgy kinyújtott kezével, -annak csuklóban átfogva a kezét. - -Misi nem mert ránézni az asztalra lefekvő lányra, akinek olyan furcsa, -idegen volt a teste minden része s a puha ruhában, ahogy a kemény -asztalra hevert, neki izzott, égett a jobb arca, amelyik a lány felől -volt, mintha a tűz sütötte volna. - -Ez a ma délutáni tanulás nem ért egy krajcárt se. Most először érezte, -hogy bizony egészen hiába van itt. - -És annyira feldúlva, megzavarodva ment el is, hogy csaknem elkésett az -öreg úrtól. Futnia kellett. - -Hát amint a sárga ház kapuján be akar szaladni, ott áll János úr: - -– No ipse, – mondta fojtottan, – széna-e vagy szalma? - -Először nem is tudta, miről van szó, aztán ijedtében eszébe jutott s -attól mindjárt megjött a bátorsága. - -– Igen, – mondta hangosan. - -– Mit igen, hát mit mondott, te hátramozdító. - -– Azt mondta, hogy: egyáltalán nem szívesen. - -– Mit? - -– Nem is: úgy mondta, hogy: _sehogy se szívesen_… - -– Ó te naponsült málé. Tudod is te, hogy mit mondott. - -– Igen, tudom: azt mondta, mondja meg neki, hogy: »sehogyse szívesen,« -vagy »szívesen: sehogyse,« úgy mondja neki, ahogy tetszik, de ezt -mondta. - -– Lehetetlenséggel határos, – mondta János úr. - -– Pedig így mondta. - -– Istók báró? - -Misi már szeretett volna bent lenni, mert ütötte az ötöt. - -– Esküdni mersz rá? - -– Igen, de én nem esküszök haszontalanságokra! - -– Ez neked haszontalanság? te! – mondta János úr nevetve, – hejnye te!… -Megájj kenyér, megeszlek! - -Azzal egy barackot nyomott a fiú kalapjára, de Misi elszaladt, be az -udvarba, úgy hogy nem sikerült az egyszer. - -Zaklatott életében már ez volt a legnyugalmasabb óra, a napi felolvasás. -Jól esett pontosan megjelenni, jól esett a szalmaszékbe leülni, ott -találni mindig szép rendben az újságokat, s igen jó volt érezni, hogy -becsületesen megdolgozik. Már olyan gyorsan és jól olvasott, hogy sose -kérdezett utána az öreg úr, hogy - -– Mija, mija? - -Kedves hely volt ez a meleg faház s kedves volt a kedves piros-fehér -öreg, s olyan rendjén való volt, hogy soha egy igét nem szólt volna… - -Mikor hazaért a coetusba, a szobatársak a kályha körül ültek és pirítós -szaggal volt tele a szoba. - -Nagy úr beszélt éppen: Misi rögtön megértette, hogy a régi diákéletről -mesél s azonnal kinyitotta a füleit, hogy egy szót se veszítsen el. - -– Mondom, hogy azért _dárdás_ maga, mert az ilyen kisdiákok két hosszú -dárdán hozták a vállukon hajdanában az üstöt. Azelőtt nem volt ilyen -konviktus, hogy csak várjuk a csengetést és szalad az ember enni, fehér -tányér, abrosz. - -– Cseréptányér, – mondta Lisznyay úr, – meg fakanál. - -– Na és mit ettek! – folytatta Nagy úr, – a felső diákokat a tanítványok -etették, ezeknek a szülei, minden héten beküldtek egy fehér kenyeret, -ami elég volt kettőjüknek egy hétre és egy fazék ételt, ami elég vót hét -fiúnak, másik napra a másik fiú kapott egy fazék ételt, így éltek, ez -volt ám az elemózsia. - -Misi a sötétben elámulva hallotta. - -– És hol ették? - -– Hát itt a coetusba. Mintha itt vagyunk heten, mindennap egy másik -küldene egy fazék ételt. Babot vagy káposztát, vagy túrósgaluskát, de -nem három ételt, mint a konviktusban most, csak egy jó fazékkal, akkor -azt körülülték, mindenki elővette a cseréptányért, fakanalat, -bugylibicskát, aztán ettek. - -– Este is azt? - -– Ha maradt: ha nem maradt, nyeltek. - -– Azt kellett dárdán hozni? - -– Nem, az más… akiknek messze lakik a szüleje, nem küldhettek ételt, -hanem főznivalót, nem volt akkor se posta, se vonat, hát mikor egy úr -beküldte a fiát Szatmárból, a Kölcseyek, Kendék, jött az úrfi egy -ökrösszekérrel, hozott vagy tíz mérő búzát, borsót, lencsét, sonkát, -akkor fogadtak egy főzőasszonyt, a vót a _kokva_, az főzött, de -mindennap egy ételt s minden hétfőn ugyanazt és így tovább, tudja: úgy -is híjták az ételt, hogy _semper_. - -– Jaj de érdekes, – szólt Böszörményi. - -– No magának nem volna érdekes, mondta Nagy úr, – mert aki nem volt se -gazdag fiú, se jó tanuló, az nem kapott egyebet, csak lakást és a városi -kegyes polgárok hol ez, hol az küldött egy fazék kását a szegény -diákoknak. - -Nagy nevetés lett. - -– Úgy lett a kápsálás, hogy novemberben a diákok sorra járták koldulni -az egész városban és kéregettek ennivalót. - -– Fuj, az aztán piszok élet vót. - -– Akkor biztosan szívesebben attak, mert a cívisek büszkék voltak a -diákokra, mer akkor a diákok énekeltek nekik, megtáncoltatták a -menyecskéket, meg ha tűz volt, szétpüfölték a házakat. Mit nevet, ne -gondolja, hogy úgy oltottak, mint az önkéntes tűzoltók! mentek a -gerundiumokkal, a nagy botokkal, most is látni lehet a Nagykönyvtárban! -és ha egy ház meggyúlt, köröskörül a többi háznak a tetejét mind -lerombolták, hogy meg ne gyúlhasson. - -– Nevetséges. - -– Hát Debrecenbe sose volt víz, nem tudja, hogy az artézikutat hány -esztendeje fúrják? Már 870 méternél vannak, még sincs víz. Hanem kő van. -Minden fúró beletörik. Azért mondják, hogy Debrecennek is vannak hegyei: -csak a föld alatt tartják. - -Misi nevetett, ezt ő is hallotta már tavaly Törökéknél, de akkor csak -viccnek vette. - -– Azelőtt a főzéshez messziről kellett hozni nagy hordókban a vizet a -kokvának meg a pistrixnek, e vót a sütőasszony, úgy is híjták: a -sütögetőné. Abba az időbe ezeknek kellett a kedvébe járni, nem a -professzoroknak. Minden évbe ódát kapott a kokva: örök emlékül felírták -egy sonkára. - -Ahogy ott ültek a jó nyugodt, meleg szobában, aminek még a fűtésével se -volt bajuk, olyan csuda volt ezt az ősvilágot hallani, nem tudták -elképzelni. - -– És hogy tanultak? - -– A diákok csinálták a tanszert, a nagydiákok a kicsiknek, a rézmeccők. - -– Igen, azok voltak! az tény! Én is olvastam a rézmetsző deákokról. Szép -tudomány volt, – szólt Lisznyay úr. - -– Akkor elég volt tudománynak, ma bizony megbukna az akkori professzor -is. - -Ekkor felhallatszott a csengő, amitől már régen félt Misi s abbahagyták -a beszédet, mentek vacsorázni. - -Misinek nagyon fájt, hogy csak ezt a néhány mondatot hallotta. Olyan -szomorú volt, ő úgy ki van szakítva ebből az életből, most egyszerre -szeretett volna mindig a fiúk közt lenni, szeretett volna olyan igazi -diák lenni, mint a többi. - -Igen jó vacsora volt, juhtúrós galuska, jóllaktak, mikor vége volt, -Sándor Mihály odatett egy cédulát elibe. - -– Nyilas, nézd csak te, kihúzták a számodat? - -Misi nagy szemmel bámult a kis firkás cédulára, amire rá volt írva: öt -szám. - -Kővé meredve nézte s gépiesen nyúlt a zsebébe, kivette a tárcácskáját, -kinyitotta, hogy a rekeszéből kivegye a reskontót. - -És halálos ijedtséggel, a szíve is megállt: - -Nem volt benne. - -Nézte, nézte a pénz közt, nem volt meg a cédula. - -A keze kapkodott, kotort, zsebébe nyúlt, sehol se volt s a szeme közben -folyton a kis firkán volt: nincs a reskontó. - -És olvasta az öt számot: - -– 17, 85, 39, 73, 45. - -Az egész konviktus megmozdult, mindenki felállt, ő is, a bugyellárisát a -zsebébe tette. - -– No kijött valamék? – sürgette Sándor Mihály. - -Nem tudott felelni, néma volt. - -Szerencsére oszlás volt és elváltak és ő elfutott, ellopózott a többi -közt, a Sándor Mihály szeme elől. De a többiek közt nem bírt maradni, -azt hitte megfúl a vidám, nevetős, majszoló diákok közt: befutott az -első udvarba, arra nem ment senki sem. - -Később felment a második emeletre, de nem mert bemenni a szobába, elbujt -a folyosón és halálos reszketés rázta a testét. Még azt sem bírta az -emlékezetébe idézni, hogy az ő számai voltak-e, vagy nem, de végig-végig -iszonyodott, mikor a számok ismerős érzése belesajgott. - - - - -VII. FEJEZET - -amelyben csodálatos, hogy a szenvedő ember körül is minden természetes -és vidám: szinte nem érdemes élni, ha az élet ilyen kevéssé vesz részt a -szív fájdalmában. - -A földrajzórát nem az osztályban tartották, hanem fent a második -emeleten a természetrajzi teremben. Reggel hát nem kellett lemenni az -osztályba s így csengetés után még késhetett néhány percet, úgyis oly -kétségbeesetten törődött és szerencsétlen volt; egész éjszaka álmatlanul -fetrengett, ha elszunnyadt, újra felébredt, a lelkiismeret nem hagyta -aludni s nem bírta elképzelni, mi történt a reskontóval. Iszonyú volt -ez, reggelre kábultan és kimerülten virradt és csak a friss jéghideg víz -ébresztette fel egy kicsit. - -Már az osztály bent zsinyegett, hamar beült az első padba a helyére. -Hangot se adott, csak úgy bujt és sunyított, hogy senki észre ne vegye; -az éjszakai reszketéstől lesoványodott és fakó volt, mint a penész, -dehogy tudott ő most tanulásra gondolni vagy leckére, félig meghalt, azt -se tudta jóformán, milyen könyvet hozott magával. - -Orczy az asztal tetején ült, háttal a tanári szobának, szemben az -osztálynak s színésziesen mesélt, a fiúk szájtátva hallgatták s hangosan -kacagtak minden szavára, de úgy, hogy ne legyen nagy hangja. - -– Embërségës ëmbër vagy… – mondta Orczy s utánozta az öreg professzort, -a földrajztanárt, akit szokás volt folyton csúfolni, kimókázni, úgy hogy -mindenki tudta egy kicsit a hangját csúfolni, de olyan jól senki, mint -Orczy, aki a fejét legörbítette s furcsa torokhangon mondta és olyan -öreges pislogással: ëmbërségës ëmbër vagy édës fiam! - -Kórusban nevettek rá, a másik oldalról is sokan idenéztek, bár az -általános zajban nem hallották az Orczy hangját, de látták, hogy az -öreget utánozza s ez igen mulatságos volt és bátor dolog, mert az öreg -minden pillanatban beléphet. - -Akkor hozzáfogott Orczy mesélni az ismert mondókák egyikét: az öreg mint -gróf úrfiak nevelője járt Egyiptomban s minden órán szóba hozta Égyiptus -országát: – »Mikor én Égyiptus országába jártam, – mondta az öreg -dünnyögő hangján: – hát látok ott két nagy fertelmes krokogyélus -madarat!…« – Kibubbanva kezdett hahotázni az osztály, – »hát kitáttya a -száját a krokogyélus madár: én pedig fogom a szimpla puskám, osztán jól -rádupláztam!…« – Sikongó, visongó halk kacagásba törtek ki a fiúk s a -legközelebbi padban levők is mind előre hajoltak, a hátrábblevők pedig -ráfeküdtek a padjaikra, hogy szinte belebujtak Orczyba, aki erre még -halkabban kezdett mesélni, de még elevenebb gesztusokkal, – »hát az én -pflintám golóbisa puff belevágott az egyik krokogyélus madár -jobbszemibe, onnan meg átugrott a másik krokogyélus madár balszemibe, -onnan újra ki s belecsapott az egyik krokogyélus balszemibe, oszt abból -esmég újra visszapattant és belecsapott a másik krokogyélus jobbszemibe: -ëccóval, édës fiam, mind a két krokogyélus madárnak mind a négy szeme -püff, odalett.« - -A fiúk röhögtek, majd kihasadtak, a másik oldalról lassan megmozdult az -egész osztály s mind Orczy szájába torlódott. De ez hirtelen megállt a -mesében s más hangon, de újra az öreg professzort utánozva azt mondta: - -– »Ejnye, édes fiam, de szëmtëlën ëmbërëk vagytok, hogy -ideszëmtëlënkëdtëk.« - -Ennek még nagyobb hatása volt, mert nem volt óra, hogy ezt egynéhányszor -ne hallották volna, hogy »szëmtëlën ëmbër«. - -– Tanár úr, ezt álmodni teccett? – szólt hátúrábbról egy fiú. Orczy -rácsapott: - -– Te szëmtëlën ember!… nem való vagy becsületes emberek közé: ájj ide -mellém… - -Ezen még Misinek is nevetni kellett, hátradűlt a padban s kinyitotta a -száját, lehúnyta a szemét, hátravetette a fejét és soká nevetett, mintha -aludnék. - -Közben bejött a kis öreg tanár, feldöcögött a pódiumra, a fiúk egy -pillanat alatt mind helyre rebbentek, ő még mindig úgy ült ott nevetve, -nyitott szájjal, félrebillent fejjel, észrevett valami mozgást, de -annyira ki volt merülve az éjszakai sok sírástól, hogy üres, fájó -gyomorral ülve maradt s csak nevetett. - -Aztán csönd lett, ő is magához tért, tenyerével megdörzsölte arcát, -fejét, megvakarta haját, nyakát, ásított s a szeme könnyes lett, akkor -megszólalt a tanár hangja, most már az igazi, a katedrán: - -– Nyilas Mihály. - -Azt hitte, a villám csapott le mellette. Nem is akart felállani: ez -lehetetlen. Oly sokáig maradt ülve, hogy mozgás támadt s nyugtalanság és -mindenki ránézett. - -Akkor felállott, halálsápadtan s ránézett a tanárra szúrós sötét -szemeivel, az arca egészen be volt esve s kemény kis szemöldökei -makacsul szegeződtek az öregre, mint felvont apró íjak. - -Az volt a szokás, hogy ki kellett menni szó nélkül a táblához, amelyre -fel volt feszítve Franciaország térképe s elmondani a mai leckét. Két -oldalról Orczy és Gimesi ijedten és csodálkozva nézték, mit akar, Gimesi -felállt, hogy helyet adjon neki, hogy kimehessen. Erre kiment. - -Tántorgó léptekkel botorkált fel a tábláig és megállott a térkép előtt. - -– No, édës fiam, hát mi volt fëladva mára. - -Misi hallgatott, egy pillanatra lehúnyta a szemét s nagyot szédült vele -a világ, rettenve kellett felnyitni tágra a szemét, hogy el ne essen. -Aztán tétován a térkép felé fordult s homályosan villózott előtte a -francia föld képe, amely, mint egy cifra kendő terült el, a tengerbe -vetett csipkés sarkával s barna hegyek foltja folyik le róla jobbról, a -déli tengerek felé. - -– Nahát, úgy-e, Franciaország… – mondta a tanár. – Milyen ez a -Franciaország: úgy-e két képet mutat, keleten inkább hegység, nyugaton -síkság… Délen… mi van délen, hogy híják azt a vastag hegységet délen… - -Az osztály feszülten figyelt, senki sem értette Nyilast, aki mintha -megnémult volna, egy szót sem szólt. - -De nem szólt, most már csak azért sem. Most már lassan eszébe jutott a -mult óra, akkor sem nagyon figyelt ugyan, de azért lassan fölismerte a -térképen a Pyrenaeust, eszébe jutott a Roncevallesi hágó… Ronczevallesz, -Ronczevallesz… mondta magában. - -– Ez a nagy hegység egészen elzárja a francia földet a spanyoltól… csak -hol lehet átmenni rajta?… milyen hágón?… a Ron… a Ron… A Ronszvalli -hágón… - -– Ronczevallesz, Ronczevallesz, – mondta magában Misi… - -A kicsi kis öreg tanár, aki úgy össze volt töpörödve, mintha megaszalták -volna az élet kemencéjében, de egészen rózsaszínű volt és galambfehér -ősz, szokása szerint hirtelen méregbe jött: - -– Ejnye, édes fiam, de szëmtëlën ëmbër vagy… - -Akkor azonban meggondolta, hogy kivel áll szemben, mégis az első padban -ülő ember az a kis szemtelen ember, az öreg tanár pedig, a volt grófi -nevelő: nagyon bele volt gyökeresedve minden tekintély tisztelete. -Megbánta hát, amit hirtelen kibökött s jóvá akarta tenni, leszállott a -tanári székéről s a térképhez menve, hozzáfogott elmagyarázni -szóról-szóra ugyanúgy, mint az előző órán az egész leckét. Igy -elbeszélgetett egy jó negyedóráig. Misi folyton előre mondta magában -azoknak a helyeknek a neveit, amiket kinyögni készült az öreg: Jura -hegység, Kotdor és a Langréi fennsík… Ardennek, Cevennek… mind eszébe -jutottak, de a száját annál makacsabul szorította össze s ha agyonverik, -akkor se mondta volna ki: - -– Itt van az az Aurignac, ahol – folytatta a kis öreg, – most 1852-ben -egy útkaparó napfényre hozta a legérdekesebb őstemetkezőhelyet, még a -történelem előtti korszakból, amely temetkezési helyen együtt -találtatott meg az emberi csontvázakkal együtt az ősvilág kihalt -állatainak a csontja is, így a barlangi medvének, hiénának, oroszlánnak, -mammutnak, rinocerosznak a csontja, ez bizonyítja, hogy az ember egy -korban élt ezekkel az állatokkal… - -Misi csodálkozva nézett rá, már beszélt erről az öreg úr mult órán is, a -neanderthali ősemberről, de még sose kapta meg ilyen közelről: az öreg -úr úgy mondta ki, hogy _most_ 1852-ben, mintha tavaly lett volna, így -mondta neki, aki csaknem 30 évvel később született, erre maga az az -őskor is egész közel jött hozzá s egyszerre felvillant előtte valami -homályos kép, hogy az ősember bebúvik a barlangba, ahol már van egy -medve, oroszlán, mammut… De a mammut hogy fér be… A szeme felnyílása s -az arcán az értelem és a figyelem felcsillanása megragadta a tanárt s -egészen hozzá hajolva elkezdett neki magyarázni… - -– A történelem előtti korszakban természetesen!… mert a történelem már -nem ismeri az ilyen életmódot, de hisz a történelem az csak itt kezdődik -tegnapelőtt, az egyiptomi piramisokat összesen négy-ötezer éve -építették, ellenben azt a koponyát, amit ott találtak, na hol is, itt -Düsseldorf mellett, na, számtalanszor ejti ki az ember a nevét… - -Az öreg kínosan küzdött a memóriájával s Misi kibökte: - -– Neanderthal… - -– Ott, ott, igen, – mondta az öreg úr s vékony kis kezével megérintette -a kisdiák vállát: – A neandertháli koponyát a diluviál-képletben -találták!… annak is a legalsó rétegében… pedig a geológusok azt az időt, -míg a diluviál-réteg lerakódott és rajta az alluviál-réteg… ezt az időtt -legalább 200–300.000 évre becsülik… Nos, ha a neanderthali koponyánk -300.000 éves, de lehet sokkal több is, ám maradjunk meg a 300.000-nél: -hányadik ivadéka volt az, aki a piramisokhoz hordta a követ?… Nem szabad -könnyelműen oly szókat mondani, hogy ez vagy az régen volt… a -régmultban… Neked régen volt, ami gyermekkorodban történt, de az nekem -csak tegnap volt, mert én már harminc éve tanár voltam, mikor te -születtél… és ami nekem régen volt, mi az a magyar nemzet történetében, -az még mindig csak a _ma_, hiszen a magyar állam ezer éve áll fenn!… És -ha történelmileg nézzük, nekünk Árpád régen volt, pedig hozzá képest a -peloponnézusi háború őskor, s ehhez a babilóniai építkezések még ősibbek -s akkor vége a történelemnek… Négy-ötezer év az egész, ameddig vissza -tudunk nézni írott vagy faragott emlékek által… S ime itt van a floridai -korall-képződésű félsziget, amely az Agassis számítása szerint 135.000 -év alatt képződött s így a benne talált emberi állkapocs, helyzetének -mélysége után ítélve, mintegy 10.000 éves lehet… S ez az állkapocs már a -ma kiképződött és érvényes emberi állkapocs… tehát, tízezer évvel -ezelőtt már az ember ugyanúgy készen volt, mint ma: csak mások voltak az -életviszonyai… de a te neanderthali koponyád, az még más! az még -legközelebb van a majomkoponyához… Most vesd össze a háromszázezer évet -a háromezerrel… Minő különbség az, hogy neked háromszáz forintod van-e -vagy csak három… Ilyen keveset tudunk az emberiség őstörténelméből: csak -három forint árát. - -Lent az osztályban nevetés hallatszott, rá nyüzsgés, lökdösődés, de Misi -meg volt bűvölve s lángoló szemekkel nézett a kis öregre, akinek a -homlokán a csontokra símult a puha, rózsaszínű, fonnyadt, halvány bőr s -kék erek voltak rajta szétzilálva, a két keze is annyira gyenge és -reszketős, hogy most, amint e képleteket felállította, elfáradt bele s -le kellett ülnie. - -Visszacsoszogott a székhez s lehajtotta a fejét és darabig maga elé -nézett. - -Akkor felállt egy fiú ott az osztály közepén s azt mondta: - -– Tanár úr, kérem. - -Megzavarodva, szinte ijedten nézett rá. - -– Mi? He? – s nagy, lobogó, denevérszerű füleihez tartotta a kezét, mert -nagyot hallott: – mit akarsz? - -– Tanár úr, kérem, még nem tetszett beírni a hiányzókat. - -– He? - -– Az osztálykönyvbe a hiányzókat még nem tetszett beírni, – kiáltotta -torkaszakadtából a fiú. - -Az öreg úr idegesen kapkodva vette elő az osztálykönyvet s felnyitotta. -Engedelmesen, mint aki érzi, hogy pontosnak kell lenni, csak nem bírja -erővel ezt a pontosságot. Felnyitotta a könyvet s beírta. - -– Milyen nap van ma? - -– Csütörtök, – kiáltotta az egész osztály kórusban. - -A tanár reszkető betűivel beírta a szükséges dolgokat, aztán úgy -lehajtott fővel folytatta: - -– Hogy volt az embernek történelem előtti, azaz olyan korszaka, amelyről -semmi, nemcsak írásban, de még szájról-szájra adott mondákban sem maradt -fenn: az kétségen felül áll. Sok százezer év folyt le azalatt, míg az -állatvilágnak utolsó remeke, az ember, szellemi fejlődését annyira -vihette, hogy létezésének kétségen felül álló biztos jeleit hagyhatta a -későbbi világ számára:… Ilyen legbiztosabb jelek azon kő- és -csontszerszámok, melyeken első tekintetre felismerhető, hogy emberi kéz -által munkáltattak. Ilyenek a kezdetleges agyagedények s a primitív -ékszerek, amelyeken látszik, hogy nem kemencében, csupán tűzben -égettettek ki… S főként ilyenek az ős temetkezési helyek, amikről most -beszélünk… S íme, ez ős temetkezési helyek két dologra tanítanak meg -csalhatatlan pontossággal: hogy a társaságban élés és az erkölcs ép -olyan veleszületett emberi ösztöne az embernek, mint amilyen -veleszületett ösztönt találunk más állatoknál is, pl. a méheknél és -hangyáknál, előbb léteztek az embereknél a morál-törvények, mint a -polgáriak, amazok tehát ősibb s erősebb oszlopai az emberi életnek, mint -emezek. - -Lehajtotta a fejét a kezére és sokáig csöndes zsibongás volt, amit ő -észre sem vett, már egészen elfelejtette Misit, Franciaországot, az -osztályt, teljesen a saját gondolatai közt maradt, mert egy tanulmányon -dolgozott Debrecen őskoráról s áttért arra: - -– S ezek a korok nem záródnak le oly szabályszerűen, mint nem -szakemberek gondolnák: íme a magyarok még Debrecenben ma is élnek a kő- -és csontkorszak bizonyos eszközeivel. A hortobágyi pásztorok s béresek -még ma is használják a _csürkölőt_, ami nem egyéb, mint a juh -lábszárcsontjából készült, egyik végén hegyes, a másik végén átfúrt -csontszerszám, mellyel a kötelék görcseit oldozzák, s a parasztházakban -mindenütt fel van akasztva a tükör alá a lúd középszárnycsontjából -készült, átfúrt végű _gatyamadzaghúzó_… - -Erre a szóra váratlan kitört a kacagás, különben az osztály nagyobb -része már eloszlott figyelemmel foglalkozott apró magánügyekkel, gombot -cseréltek, vagy ceruzát hegyeztek, halkan beszélgettek, nevettek, az -írásbeli dolgozatokat forgatták, néhányan most készítették el a példákat -a számtanórára. - -– Ezeket csak azért említém, mert nagyon óvatosnak kell lenni a -régészeti tárgyak korhatárjelző értékének megbecsülésénél. A maláji -szigeteken több népet találtak, amelyek még ma is használják a csont- és -kőszerszámokat, holott az iparfejlesztő népek már olcsón juttatják el -tökéletes míveiket mindenfelé, piacot keresve árujoknak. Mily ismert -dolog a beretva s én magam tapasztaltam Égyiptomban (susogás, mozgás), -hogy a fürdőkben az ottani borbélyok nem acélberetvával, hanem obszidián -kőkéssel vakarják le a testről a dolomitos sárral bekent szőrt (csendes -röhögés), olyan kőkéssel, amilyent ugarkova néven tarisznyaszámra lehet -összeszedni Magyarországon is. Például Debrecen határában ilyen nagyon -érdekes lelőhely a Kovásvölgy, amelyet sokan Kovácsvölgynek neveznek -helytelenül… A déli oldalon, a diószegi országút mellett eső -homokdombokon, melyek az ötvenes években majorsági földeknek kiosztattak -s azóta Átkos földeknek neveztetnek… - -– Nékünk van ott feődünk, – szólt egész hangosan egy cívisfiú. - -– Egy helyen, ahol… - -De felállt az előbbi jelentő fiú: - -– Tanár úr, kérem… - -– Mi, mi, mia? – ijedt fel az öreg úr s megint a füléhez nyúlt -széttartott ujjú tenyerével. - -– Tanár ur, kérem, Ondódi Lajos mondja, hogy nekik is van földjük az -Átkoson. - -Az öreg úr idegesen intett, hogy üljön le s folytatta: - -– Azon a helyen, ahol a szekérút megkönnyítette a domboldal megbontását, -a magas homokdombnak a lapányra meredeken ereszkedő oldalát a szél -szépen kinyalta… - -Erre egy pillanat mulva buffogó kacagás, rihegés, büffögés tört ki, úgy -hogy nem lehetett hallani a következő szavakat. - -– Mi nyalt? Ki nyalt? – kérdezték itt is, ott is, heccelve. - -– Hogy, hogy, he? – kérdezte az öreg úr, újra megtoldva komikusan a -fülét a tenyerével, de senki sem felelt, csak kacagtak buzgóan. Erre az -öreg úr félreértette a dolgot, megszakította a mondanivalóját s így -szólt: - -– Igen, nagyon nevetséges az Átkos név eredete. Ezt a földet még a -Csorba polgármestersége alatt kiszakították a közlegelőből és eladták -parcellákban, de a szegény nép úgy haragudott érte, hogy még azokat is -átkozta, akik vettek belőle, így lett az a főd maig átkos főd. - -A fiúkat ez nem érdekelte, az öreg úr mindig úgy beszélt, mintha magához -való okos emberekkel tárgyalna. - -Az általános zsibongásból felállt a jelentő s azt mondta: - -– Tanár úr, kérem szépen, nem lehetett érteni, hogy _ki nyalta ki?_ - -Az öreg nagy szemeket meresztett, aztán éktelen dühbe jött. Felpattant s -vércsehangon rikoltott rá: - -– Szëmtëlën ëmbër vagy, édes fiam! szëmtëlën ember!… nem való vagy -becsületes emberek közé!… Gyere ájj ide mëllém! - -Erre az egész osztály lesütötte a fejét a padba s mindenki viharosan -kacagott, csak Orczy ült komolyan az első helyen s rosszalólag csóválta -a fejét. - -A tanár megzavarodott, mintha megértette volna a helyzete tragikusságát, -elnémult s erőt véve magán, Misihez fordult s neki magyarázta, hogy ott -a homok alatt kőkorszaki tárgyakat szépen kitakarva hagyott a szél. - -– Szépen és tanulságosan mutatja ez, hogy Debrecen vidéke már a -kőkorszakban is lakva volt. - -Misi boldog volt, hogy most már csak neki beszél a tanár. Ő ma mélyen -meg volt hatva, úgy megértett mindent, amit a tanár úr mondott s érezte, -hogy mély és örökös tudományt kapott ma a tanár úrtól s egész kis lelke -hálásan fonódott az öregecske felé. - -Most felállott Orczy: - -– Bocsánat, tanár úr kérem, szabad egy kérdést? - -– He? Mi? – mondta a tanár. - -S félfülére téve a tenyerét, elhúzott szájjal figyelt oda; nagy, kiálló, -kis pengevékonyságú orra szinte átvilágított, ahogy az ablak felől -ráesett a fény. - -– Krisztus előtt hány évvel lehetett itt Debrecenben a kőkorszak? - -– Eh! – mondta a professzor. – Krisztus előtt hány évvel!… A -Neolith-korból való! sajnos, nem is tudok adatot arra, hogy hazánkban -valahol a Palaeolith-korból való tárgy találtatott volna. A Neolith-kor, -az már a csiszolt kőkorszak, a csiszolt kőszerszámok korszaka. - -– Igen, bocsánat, tanár úr kérem, de a Neolith-kor az mégis Krisztus -előtt volt? - -A tanár felemelte a kezét: - -– Hol volt még akkor a Krisztus!… A Krisztus csak itt élt tegnap!… Mikor -a Krisztus élt, már akkor túl voltunk a kőkorszak után következett -bronzkorszakon, a rézkorszakon s benne voltunk a vaskorszakban. Különben -is az ember olyan maradi lény, hogy csak arra, hogy a megszokott -kőszerszámnak a csiszolásán valami változtatást tegyen, évezredeknek -kellett lefolynia. Hogy lehet akkor évszámokról beszélni, édes fiam: -Krisztus előtt hányban… S Krisztus maga! Ahogy az a kőbalta átalakult s -a Krisztus apjának a kezében, aki ács volt, vasfejszévé vált, épen úgy -azok az igazságok, amiket a Krisztus hirdetett, együtt jöttek az -emberiség őskorából, a kőbaltával. - -Kikeresett a zsebéből egy csomó kulcsot s kinyitott egy fiókot az -asztalban. - -– Itt van ez a darab kő… Egy kettétört kalapács, természetesen a lyuknál -törött el; ez a kalapács foka… Ez egy olyan gyönyörű darab, hogy ez már -csak nagyon fiatal Neolithból jöhet… Legfeljebb három-négyezer éves… De -hol van ez a kőkorszak kezdetétől, a pattintgatott obszidiántól!… -legalább százezer év van közöttük… Az emberiség kőkorszakát legalább -százezer évre lehet tenni, vagy százötvenre, kétszázezerre… - -– Krisztus előtt, vagy mostantól, – kérdezte konokul Orczy. - -A tanár vörös lett hirtelen haragjában. - -– Szamár vagy édes fiam, mint apád! Gyere, állj ide mellém. - -Orczy frissen, figyelmesen felsietett a pódiumra s a kisdiákok hangos -nevetése kísérte. Ő a katedráról leintett az osztálynak, hogy hagyják, -most ne nevessenek. - -– Nézd meg ezt a követ, látod?… - -– Igen. - -– Látod, milyen finoman van ez csiszolva?… Ezt már szerszámmal -csiszolták… Nos… Krisztus születése óta olyan kevés idő folyt el, hogy -annyi idő abban az őskorban nem volt elég arra sem, hogy az a szerszám, -ami ennek a kalapácsnak a kicsiszolásához szükséges volt, megjelenjen. -Itt van ez a másik kő, ez egy kőszerszám, amelyen a fúrás csak arra való -lyukat hagyott, hogy az ember az ujját beledughassa, ezzel a kővel -pattantgatta le a kőkorszaki ősember a nuclusokról a kőkéseket, a lyuk -arra kellett, hogy az erős fogást biztosítsa… Míg rájött az emberiség -arra, hogy jó lesz egy ilyen lyukkal segíteni magán: édes fiam: addig -húszszor annyi idő eltelt, mint Krisztus születésétől mostanáig. A -kérdésednek tehát jogosultsága nincs. Ha én két-háromszázezer évet -számítok, azt nem számítom sem Krisztus születésétől, sem az -osztálykönyv mai dátumától, hanem… - -– A világ teremtésétől, – mondta Orczy. - -– A nagyapád halálától, – kiáltotta a tanár… Honnan számítom? – mutatott -rá Misire, aki még mindig ott állott a térkép előtt s mohón itta a tanár -minden szavát. - -– Hát csak úgy… – mondta Misi vállat vonva. - -– Hát csak úgy! – kiáltott a tanár, mind a két karját felemelve. – -Igenis, csak úgy! hozzávetőlegesen! csak hogy éppen időhatárt mondjak… -Eridj helyre… - -Orczy meg volt sértve s az ajkát rágta, bosszantotta a dolog. Mielőtt -leült volna, odalesett a tanárra s látva, hogy az nem néz felé, grimászt -vágott hátra és a füle mellé tette a kezét, ahogy az öreg szokta. Erre -persze kis nevetés futott végig az osztályon. - -Egyszerre csengő hallatszott. - -A professzor elővette a noteszét s két centiméteres kis kurta plajbászát -megnyálazva, egy nagy egyest írt be Nyilas Mihálynak. - -Barta Imre felállott, úgy nézte. - -– Nagyon jól van, édes fiam, – mondta, – helyre mehetsz. - -Amint kiment, hatalmas lárma tört ki. - -– Ez már osztán mégis disznóság, – mondta Szegedi Feri, – egy szót se -szólt, mégis jelest kapott, ha én elmondtam volna az egész leckét, akkor -is hármast adott volna, hogy az istenlova rúgja meg. - -Sokan nevettek, de már az osztály nagy része karikázva, ugrálva tódult -ki a tanteremből, hogy lemenjen a földszintre az osztályba. - -Szegedi ezt sértően mondta s félvállról Misire nézett. Misi hallotta a -durvaságot, de nem szólt rá, mert igazat adott Szegedinek, ámbár ő -tudta, hogy a tanár érezte, hogy ő figyel és érti… - -Tannenbaum kelt a Misi pártjára: - -– Igenis jól felelt, mert dacára annak, hogy a mai leckéből nem mondott -semmit, de megmondta az izét, a paleontált, vagy mit na… – letette a -könyveit s kinyitotta a földrajzot, hogy megkeresse, mert fel volt írva, -felírta azt a szót ceruzával, amit Misi felelt. - -– Annyi volt az egész felelete, hogy megrántotta a vállát, – ordította -Szegedi. - -Gimesi mint a paprika támadt rá: - -– Ha te megrántod a vállad, akkor négyest kapsz, ha Nyilas megrántja a -vállát, jelest kap: ez már így van. - -– Összetartanak, jeles pad! – visította Szegedi s köpött feléjük. - -Gimesi, már a hóna alatt volt minden könyv, mint egy kis kutya rohant -neki, mint egy kecskebaksi s úgy nekiment a fejével, hogy Szegedi -nekidőlt a katedrának, akkor hozzáfogtak pofozkodni, a Gimesi könyvei -szétrepültek s vékony kis fehér kezével a nyakát tépázta Szegedinek. Az -pedig ököllel ütötte a fejét, de mindig csak a koponyáját találta, s -mivel a Gimesi haja mindig géppel volt lenyírva, csakúgy csattogott, -csakhogy az Gimesinek tudvalevőleg nem fájt. - -Ő azonban úgy összevissza karmolta Szegedit, hogy annak vérzett az arca. -Akkor Barta Imre a padokon átvetette magát s szétlódította őket. - -– Neetemán, – mondta. - -– Ezt még meg fogjátok keserülni, kiáltotta véresen, nyálasan, ordítva -Szegedi s Misire nézett – gyere csak arra mifelénk… - -Misi iszonyúan meg volt szégyenülve s eszébe jutott, hogy Szegedi -arrafelé lakik, ahol a tanítványa. - -– De hát én mit csináltam, – mondta és sírt. - -– Ha megfogom azt a piszok fülit, letépem a nyomorultnak – mondta Gimesi -s hozzáfogott összeszedni a könyveit. - -– Neandertál, – kiáltotta Tannenbaum – Neandertál, Neandertál! - -Azt senki sem értette, hogy Gimesi mért lett olyan dühös, kisebb volt -Szegedinél, de alaposan helybenhagyta. Mikor bementek az osztályba, -előlment Gimesi, utána Tannenbaum, akik az utóbbi időben egész jó -barátságba kerültek s hátul ment csendesen és szomorúan Misi. Akkor -valaki éljent kiáltott Gimesire s a körüllevők nevetve azt mondták, -éljen a köppincs! - -– No ne marháskodjatok, – szólt Gimesi, de mosolygott és jól esett neki, -bár a köppincs szóért kicsit dühös szokott lenni. Egyszer óra közben azt -mondta, hogy náluk Erdélyben nem azt mondják, hogy koppantcs, hanem -köppincs, ez persze csak találmány, de aztán olyan makacsul ragaszkodott -hozzá, hogy néha mondták neki. Misi félt, mert most következett a -latinóra s ha abból is kiszólítják, akkor nem fog olyan könnyen kibujni. -Egyszerre csak gyanus lett neki, hogy Sándor Mihály Orczyval tárgyal, -aztán Orczy odajött hozzá s igen határozottan azt mondta: - -– Te Misi, kihúzták a számokat? - -Misi lesütötte a fejét. - -– Nekem megmondhatod, mert nekünk van egy öreg szakácsnénk, az legjobban -ért a lutrihoz, az minden héten tesz a lutrira egy hatost és aztán úgy -szoktunk vele drukkolni két hétig, míg a húzás meg nincs. Én szakember -vagyok a lutriban, nekem tehát hiába hazudsz, én keresztüllátok rajtad, -mint az üvegen. - -De már csengettek s bejött Gyéres tanár úr. A földrajzórai zavarok miatt -senki sem volt még a helyén, Gyéres tanár úr megállott felettük s keztyű -volt a kezében, úgy intett, hogy: na mi az?… Lassan helyre kotródott -mindenki. - -A tanár felment a katedrára s kinyitotta az osztálykönyvet. - -– Nem volt óra? - -– De igen, tanár úr, – kiáltották sokan, mások azt kiáltották, hogy: -földrajz. - -– Milyen óra volt? - -Orczy felugrott s hangosan kiáltotta: - -– Bocsánat, tanár úr, kérem… - -Ezzel teljesen sikerült magára terelni a figyelmet, pedig nem ő volt a -bejelentő, de Gyéres tanár úr leintette a többieket s reá nézett. - -– Földrajzóránk volt. - -– S a tanár úr nem írta be az órát? - -– De igen, beírta. Beírta, tanár úr, kérem. - -Gyéres tanár úr lobogtatta a levelet, a könyv lapját, hogy nincs rajta. -Orczy felsietett hozzá s tovább lapozott, csakugyan két lappal hátrább -volt beírva a földrajz. - -Gyéres tanár úr mosolygott s megköszönte a figyelmet és Orczyt helyre -küldte. Azt mondta: - -– A tanár úr azt hiszi, hogy száz év mulva ez úgyis mindegy lesz. - -Erre óriási nevetés lett s Orczy mindnyájukat túlkiáltotta: - -– Százezer év mulva! - -Amit mondott, az olyan furcsa volt, hogy Gyéres tanár úr figyelmesen -nézett oda. - -– Hogyan? - -S Orczy felpattant: - -– Kérem, a tanár úr csak százezer években számítja az emberiség izéjét, -az emberiség… hogy az eszközök fejlődése csak százezer években -figyelhető meg, a kőeszközök fejlődése. - -Gyéres tanár hátraült a széken, úgy nézett Orczyra. Nevetett, de csak -úgy nevetésre állt az arca, annyira meg volt lepve a gyerek találó és -éles megjegyzésétől, hogy csak ennyit mondott rá: - -– Naggyon kitünő… - -Intett, hogy üljön le s mindnyájan hallgassanak el s akkor felszólította -Szentét. Ez a legutolsó padban ült és semmi egyébbel nem foglalkozott, -csak örökké labdát kötött. - -Minthogy már a harmadik mondatnál le kellett menni hozzá s attól kezdve -ott is maradt óra végeig s velük gyakorolta a mondattani elemzést, már -tudniillik az összes utolsó padbeliekkel, így hát ők szabadon -beszélhettek egy-egy szót. - -– Hát hol a reskontó? – lökdöste oldalba Orczy a középső ujja bütykével -Misit. - -– Visszaadtam az öregnek, no. - -– És nem emlékszel a számokra? - -– Nem. - -– Elég csacsi vagy. Hisz ez a fontos!… - -Kicsit hallgattak, mert Gyéres mellett nem igen lehet »privát -konverzációkat« folytatni, ahogy ő nevezi, később azonban egészen -odahajlott Misihez. - -– Te, itt nagy pénzt lehet nyerni! mikor Rudolf bátyámnak mondtam, hogy -én teszek a lutrira egy hatost s nyerek négy forintot és akkor veszek -rajta egy pár niklírozott korcsolyát, olyan kosorrút, ő azt mondta rá, -hogy: barátom, ha én lutrihoz nyulok, akkor én nagy pénzt akarok nyerni, -nem négy forintot, nem is ezeret, hanem pénzt!… Azért mondom, hogy te -nem is tudod, miről van szó!… - -Misi nem szólt, csak magába húzódott, mint egy kis sündisznó. Hiszen az -kell neki éppen, hogy most kezdjen el nőni előtte a nyerési lehetőség… -Ez is eddig nem tudott szólani, most meg hogy macerálja. - -Inkább odahúzódott Gimesihez, akit kimondhatatlanul szeretett ma, mert -utóvégre őmiatta verekedett meg. - -Gimesi folyton a fejebúbjához nyúlkált: – Fáj? – kérdezte tőle. - -– Ó, sokat adok rájuk, ha megharagítanak, úgy falhoz mázolom, hogy… - -De nagyon rosszkedvű volt Gimesi s ő el is húzódott, félt, hogy -megbántja a részvétével, csak a lelke párolgott felé. - -Óra után Orczy, tudva, hogy Misi Gimesivel jobb viszonyban van, hozzá -ment s neki mondta: - -– Gimesi, te, te Gimesi, bokszold ki ebből a Misiből, hogy milyen -számokat tett meg a lutrira. - -– Mér, nyert? – kérdezte Gimesi. - -– Ő nem tudja, hogy ő mit tett meg. - -– Nem tudod? – mondta Gimesi s szemöldöktelen szemeit feltátotta, kis -nedves, japános ferde szemei olyan keserves bizalommal néztek és -csodálkozással. - -– Majd ha én megdögönyözöm, akkor tudja. Evvel nem bír senki, mer ez -olyan csökönyös, mint a vadszamár, de én ismerem a nyitját, adok neki -egy gáncsot, akkor elvágódik, osztán akkor addig dögönyözöm, míg olyan -puha lesz… - -Misi azonban csak ült tovább, mosolygott s nem szólt. Jaj, sokért nem -adta volna, ha többet senki sem említené a lutrit… - -– Mondod, vagy nem mondod! – kiáltott Gimesi. - -– Haggyatok békén. - -– Csakhogy én nem vagyok ám az öreg Názó, – mondta Gimesi egyre -idegesebben és egyre hangosabban, – nyertél vagy nem nyertél? - -– Nem nyertem. - -– Mondd meg a számokat!… De mondd meg!… Nem mondod meg… Hiszen én úgy -kirázom ebből a számokat, csakúgy kipotyog belőle. - -Ezzel tréfásan, de már izzott a szeme, megfogta a Misi nyakát s kezdte -felülről rázni. - -– No ne ostobáskodj, – mondta Misi olyan gyöngédséggel és szeretettel, -szinte sírt tőle. - -– Mondod, vagy nem mondod! - -– Nem!! - -Erre Gimesi teljes erővel megfogta a fejét s odaütötte dühében az -asztalhoz. - -Misi meglepetésében lélegzethez sem jutott! - -– Nem mondod, nem mondod? – s Gimesi, mintha megőrült volna, elkezdte -verni a fejével az asztalt. Misinek pedig ez volt a legérzékenyebb, mert -neki mindjárt fájt a feje a legcsekélyebb érintésre is, hát felugrott s -könyökkel úgy vágta mellbe a kis vékony Gimesit, hogy az kiesett a -padból s lerepült a padsorok közepére. Ott hevert egy kicsit s látni -lehetett, hogy levegő után kapkod; Misi igen megijedt érte és sápadtan s -rettegve hajlott föléje, hogy felsegítse. De Gimesi abban a percben -felpattant s mint egy hörcsög ugrott neki s elkezdte a fejét verni, mint -az elébb őtet Szegedi. - -A fiúk mind körülállották, Misinek megint csak a harmadik, negyedik -ütésnél gyúlt fel a vére, eleinte nem akarta komolyan venni, de akkor -aztán elvesztette az eszét, ráugrott Gimesire, belevágott ököllel az -arcába, aztán átölelte s lerántotta a földre s érezte, ahogy a kis -sovány nyakát a markába fogta s szorongatta és nyomta a földhöz, hogy -azt hitte, mindjárt elszakad a körme közt. Igaz, közben Gimesi egyre -csépelt és karmolt, de ez semmi se volt, ő végre is rátérdelt a nyakára -s mikor ott látta a térde alatt annak a sovány, vékony kis arcát, ahogy -iszonyú dühvel és gyűlölettel s jóság és megbocsátás nélkül vergődött a -keze közt, mint egy pulyka, akkor kitört belőle a sírás, felugrott róla -s be a padba, leborult a helyére és elkezdett kimondhatatlanul zokogni. - -Gimesi csakugyan halálosan megszégyenítve és bosszút lihegve -tápászkodott fel, a fiúk mind körülállták s szótlanul nézték a -verekedést, Orczy folyton kiabálta, hogy megőrültetek, ugyan válasszátok -el őket. De a cívisgyerekek, akik soha nem szoktak verekedni, isteni -flegmával vették őket körül s nevetés nélkül nézték, mi lesz. - -– Ne bömbölj úgy, – morgott Gimesi, akinek véres volt a szemealja, de -nem sírt. - -Misi erőt vett magán s lecsillapodott. - -– De min vesztek össze, – min vesztek össze, – kérdezte egyre -kétségbeesettebben Tannenbaum. - -– Fityfene tudja, – mondta A. Sánta s helyre ment s előkészítette a -következő órára a számtanfüzetet. Ez is egy olyan igazi cívisfiú volt, -ezt nem hozta ki a nyugalmából semmi! - -Varga János, aki a hátuk mögött ült, odahajlott Gimesihez: - -– Mi vót ez tulajdonképen? - -– Hisz ez egy komisz paraszt, – mondta Gimesi és zsebkendővel nyomogatta -a szeme alatt. - -Misiben végig-végig vonaglott a szó, felgyújtotta s felperzselte a -szívét. - -Elhatározta, hogy soha az életben többet szót nem fog szólni Gimesihez. - -De már az egész osztály meg volt vadulva, hátul is, mindenfelé verekedés -volt. Minden ok nélkül csakúgy pofozták egymást a fiúk. Közben nevettek -is, káromkodtak is, ez a mai nap bolondok napja volt. - -Akkor bejött Bátori tanár úr s megdöbbenve, villámló szemmel látta a pad -tetején dulakodókat. Botjával, amely görbevégű tölgyfa bot volt, nagyot -csapott az asztalra s arra az egész osztály olyan lett, mint a kezes -bárány. - -Egy pillanat mulva mindenki a helyén volt s kushadt és lapult. Bátori -tanár úrtól jobban féltek, mint a tűztől. - -Misi is elfelejtette a bánatát s megdermedve nézett a tanár úrra, még -mikor leültek is. - -– Kezeket padra! – kiáltotta a tanár, – s mint a ropogó tűz csapták -mindannyian a két tenyerüket a padra maguk elé. - -Bátori tanár úr végigjártatta a szemét rajtuk mint egy oroszlán s -mondta: - -– Meglátom én… lesz-e rend… - -Leült az osztálykönyvhöz s befirkantotta az óráját. Akkor felállott, -fogta a krétát, finoman papirba csavarta, a két ujja közé vette s azt -mondta: - -– A hár-mas… szabály!… - -Egész órában jótékony feszültség és fegyelem volt. Valamennyiüket -megnyugtatta a tanár energiája, de ez egész órán úgy beszélt, mint egy -bakakáplár, kurtán, határozottan, keményen… - -Az utolsó óra torna volt. - -Ujjongva és nekiszabadulva rohantak a tornaterembe. - -Ez egy nagy terem volt a földszinten, ablakai ennek is a hátulsó udvarra -nyiltak, első fele deszkapadlóval volt beborítva, de hátul a terem -harmada pompás cserhéjjal volt borítva, abban igen jól lehetett volna -taposni, ugrálni, ha valaki leesett a bakról, nem törte ki a nyakát. - -Itt nem szeretett lenni Misi. Amennyire első volt, vagy az elsők közt -érezte magát az osztályban, annyira utolsó volt itt. Már az is fájdalmas -volt, hogy nagyság szerint lévén felállítva, hátulról az ötödik volt. -Utána következett a kicsik felé Gimesi, azután egy kis csizmás fiú, -Tikos Gyuri, egy igazi cívisgyerek, olyan komoly, magától sosem nevet, -kis barna gyerek, amilyen kurta, olyan öreges, ezzel nem lehet -verekedni, ha ennek valaki azt mondja, hogy pofonváglak, akkor -feljelenti a tanárnak. Nem azért, mintha félne, vagy mintha ártani -akarna a másiknak, hanem azért, mert a vériben van, hogy a közrend -oltalma alá helyezze magát. Ezzel éppen azért igen jó tornaórai -barátságban van, tetszik neki benne az is, hogy bátran járhat csizmában -és feketezsinóros szürke magyar ruhában, amit neki nem lehet viselnie, -mert ő már otthon sem számított a parasztok közé, ő szegényke olyan -félvér, se nem paraszt, se nem úr, vagy inkább, ahogy ő kezdi érezni: -telivér, mindkettőbe egyformán tartozik. Most nagyon szeretné -visszacsinálni, hogy év elején kicserélték a helyet, a tanár úr rendezte -őket, hogy Tikos esett őmellé, s a következő volt Gimesi, mivel azonban -ő szerelmes volt a drága Gimesibe, a komisz pofozógépbe, akire most rá -se tud nézni, hát, mikor a tanár elfordult, egyszerűen megrántotta a -karját s előbbre húzta, úgy hogy mellé jőjjön. Tikos akkor nagyon -orrolt, féltek is, hogy feljelenti, de aztán nem bánta, mert utána -következett Simonffy Pisti, aki a debreceni polgármesternek volt -unokaöccse vagy mije, hát amellett szívesebben volt, mint akárki mellett -az osztályban. Ez is egy igazi nagyszerű gyerek volt, olyan kotnyeles, -hogy mindenkibe belekötött. Állandóan futkározott, mint egy kis -pincsikutya, sok bátyja volt s óra közben sorra futotta az osztályokat, -hol az ötödikbe volt, hol a hetedikbe, hol a negyedikbe s mindenütt bent -lakott, és hogy olyan picike volt, valósággal dédelgették az idegen -osztályokban, ha bement Pisti, akkor vállra kapták, cigarettát adtak -neki és folyton egészen furcsán heccelődtek vele. Ő szokta aztán a -pletykákat hordani a többi osztályból. - -– Tudjátok, mit mondott a vín baka a negyedikbe? - -– Mit? – állották rögtön körül. - -– Csuka firkált a táblán, mikor bejött, az öreg baka rávágott a bottal, -oszt aszongya: »hogy hijnak te gaz peniperda«. Ammeg aszongya: »Csuka…« -– »Csuka! azt látom a szádrul… de a másik neved.« - -Orczy odafutott hozzájuk s nevetve nézett, de nem kérdezte meg, min -nevetnek. Pisti persze Orczynak nagyon kedvébe járt, mert ő legjobban -tudta, milyen nagy urak Orczyék hát habzsolva rögtön még egyszer: - -– A vinbaka a nigybe rávágott a Csuka fenekire, hogy a táblán firkált, -oszt aszongya neki, hogy hogy hijnak… - -– Látom a szádrul, – mondta Orczy leintve, hogy már ismeri. - -– Aha. - -– Nagy Sándor gyorsírással jegyzi, amit a vén baka mond, mi együtt -szoktunk menni a Kossuth-utca sarkáig, hát nekem elmondja mindennap. Te, -Pisti, igaz, hogy Gyéres a Margitai Magdának udvarol? - -Pisti kerekre nyitotta a szemét s tünődve mondta: - -– Jár oda! - -– Stimmt, – mondta Orczy. – Mikor jár? - -– Majd én megtudom pontosan, majd elmegyek ma este, kiszagolni. - -Orczy nevetett: - -– Nagy Sándor mondta tegnap, hogy ő rájött. Féltékeny. - -– Ki? Nagy Sándor? - -– Igen, verset írt a Margitai Magdához; tegnap a jégen oda is adta neki: -Úgy kezdődik, hogy: - - Hallottam szavadat - És nem hallottalak, - A szemedbe néztem - És mégse láttalak. - -azt mondta, hogy Gyérest kihijja párbajra. - -– Nagy Sándor? - -Orczy kuncogva nevetett s Misi tátott szájjal hallgatott. - -Ebben a percben felharsant egy hatalmas hang: - -– Sora-kozz! - -Bejött a tornatanár az oldalfülkéből, amelyiknek az ajtaja felett föl -volt írva három nagy E betű s egyszerre megindult a sorakozás. Már -félig-meddig úgyis sorba állottak. - -– Egyenesen azt a sort!… Mi van ott!… Kinek van ott olyan nagy hasa!… -Viii-gyázz!… - -Mereven és katonásan állottak. - -– Körbenjárás… iiin-dujj!… Egy-kettő, egy! kettő!… - -Megindultak végig a hosszú termen, egyik a másik után. - -– Vágjuk azt a bakkancsot!… Egy! kettő! egy! kető!… egykető, azt a -fűzfánfütyölőjét. Fu-tó-lé-pés!… etyket, etyket, etyket… - -Mikor vagy kétszer körülszaladtak, akkor végre: Ájj! - -Éppen a helyükre értek vissza: Pihenj… - -Mindig ez volt az óra kezdete. - -Misi borzasztóan únta ezt az egész dolgot, az egész tornaóra olyan nagy -butaság volt. Most felvonultak a bakhoz s át kellett ugrani az alacsony -bakot. Még a nagyok csak könnyen megtették, mert hosszú lábuk volt, de -ők kicsik, már fent maradtak a bak hátán s akkor érezni kellett a tanár -mély megvetését. - -A tornatanár, Szüts Istók, vastag kis ember volt, kis fekete bajszú -kövér ember, peckes, őrmesteresen beszélt s olyan vastag válla, karja -volt, hogy kidagadt a kabátból, de azért soha semmit sem mutatott meg, -csak kommandírozott, szerette az erős gyerekeket, azokat külön -dolgoztatta, az volt neki a jó tornász, aki hazulról vaskosan, erősen -jött el, a többi kákabélűre rá se nézett. Kötelességből végigengedte -azokat is a tornaszereken, de valahogy úgy érezte, hogy ezek csak -bepiszkítják a nyújtót meg a korlátot. Az előtornászok, azok igen! -Azokat külön csapatba állította s külön gyakorlatokat végeztetett velük, -még nevetett is velük, de ezeket a hitvány cafatokat megvetette s nyolc -év alatt sem ismerte meg egyiket a másiktól. Papnak készült, de rendes -szokás szerint hamarabb házasodott, mint állása lett volna s mivel Szüts -Istók a kollégium dísze volt tizenkét esztendőn át, megválasztották az -öreg Zábráczky professzor nyugdíjba vonulása után tornatanárnak. Az öreg -Zábráczky tudniillik szépírást és tornát tanított, mert ehhez a két -tantárgyhoz nem kellett semmi képesítés, sem képesség: ő még a régi -világ embere volt… egy régi püspöknek a teremtménye… - -Misi mély bánatában, hogy a reskontó is elveszett, meg Gimesivel is -összeverekedett, nem bírt nekifutni a baknak s fel sem bírt ugrani a -tetejére: - -– Na mi lesz! beszakadt a madzag! – kiáltotta Szüts Istók. - -Misi el akart kullogni a bak mellett, de ráripakodott a tanár: - -– Még eccer! - -Vissza kellett mennie s újra nekiiramodni; megint csak nem bírt semmi -lendületet venni, ott maradt a bakhoz támaszkodva. - -– Még eccer!!…! - -Harmadszor is visszabandukolt. - -– Fu-uss! - -Nekiindult, de futás közben megcsendesedett s egyszer csak elszánta -magát, abbahagyta a futást, kiállott s félrement, nem futott a bakig -sem. - -Szüts Istók a száját is kitátotta! - -– Gyere csak vissza! gyeere csak vissza, gyeeere csak!… – integetett -neki begörbített ujjal. – Hogy megy az a virtus?… Hadd lássam csak még -eccer azt a futást! - -Misi megállott, már teljesen ki volt merülve az izgalmaktól s -megcsökönyösödött, ott maradt a helyén. - -– Egy-kettő! – toppantott nagyot Szüts Istók. - -Ő nem szólt és nem mozdult. - -– Lökjétek ódalba, mert ha én lököm meg átrepül a nagytemplom gombján… - -A szeme szikrát szórt s iszonyú tagjait kifeszítve, indulásra készen -állott, hogy rátapos a gyerekre. - -De Misi összeszorította a fogát s nem mozdult. - -– Megtagadod az engedelmességet?!… Renitencia!!… ordított a tanár. - -S egy lépést tett előre. A fiúk rettegve várták, mi fog most történni. - -Akkor Orczy kilépett a sorból s azt mondta: - -– Tanár úr kérem, Nyilas Mihály beteg. - -– Nem kérdeztem! - -Orczy persze el volt bizakodva, hogy neki szabad a gyámoltalanok és -szerencsétlenek védőjének fellépni, de itt nem volt első, itt tornaóra -volt s Szüts Istóknak éppen annyit számított a suta lábaival, mint -Nyilas Misi. - -Orczy nem vonult vissza, hanem azt mondta: - -– Bocsánatot kérek; ami igazság, az igazság! - -Szüts Istók rábámult, lihegve és magából kikelve, mint egy vadkan. -Konstatálta, hogy a gyereknek finomabb inge van, mint másnak s -finomabban van fésülve, szóval, hogy ez egy úri majom és ez úgy -felbőszítette, mint bikát a veres posztó: személyes sértésnek -tekintette, pályavégzetlensége, paraszt eredete és titkos iszákossága -kritikájának, hogy ez az úri fiú így mer vele packázni s most egyszerre -reá fordult minden dühe. - -– Gyer ide! – hörögte, szinte kéken a vérömléstől. - -Orczy bátran s kihúzott derékkal lépkedett előre. - -– Ide! – ordított Szüts Istók s a lába elé mutatott. - -Orczy most már egy kicsit óvatosabban közeledett, látta, hogy itt most -egy pofon készül s ez elijesztette, csodálkozott is, fel is volt -háborodva és nem szerette volna megkapni… - -De azért most már nem tehetett egyebet, a szemébe meredt a tanárnak, -egyenesen, mereven, bátran, az osztály lélegzetvisszafojtva leste, mi -lesz. - -Egy pillanat telt el így, Orczy érezte, hogy halálsápadt, de nem -retirált. - -Ellenben Szüts Istók meggondolta, hogy ez a fiú semmi egyebet nem -csinált, mint hogy rossz tornász, féreg… hát az utolsó pillanatban, -mikor már el is kezdte mondani rekedten, hogy: - -– Na hát, hogy eszedbe jusson, hogy a más dolgába többet ne üsd bele az -orrodat… úrfi… – s felemelte a kezét:… abban a pillanatban megpödörte a -bajszát, azzal a parasztlegényes mozdulattal, ahogy odakinn a szérűn -szokás ráijeszteni valakire pofonigérő kézmozdítással, aztán -bajuszpedrésre fordítani a tréfát. - -– No… te giliszta… – mondta, – hát az ott ki fog állani. Ha beteg, -menjen a pokolba… És most te fogsz helyette ugrani!… Ajn cváj… - -Orczy az igazat megvallva, hősiesebben ki tudott volna állani egy pofont -is, mint ezt talpraesetten megtegye, de azért nekiiramodott s -szerencsésen megcsökött a bak előtt, nem bírt felugrani rá. Épúgy járt, -mint Misi. Nem is volt illő, hogy egy jeles tanuló jó tornász legyen. - -– Na! Gratulálok! – mondta Szüts Istók. – Mi az istenharagjának küldenek -nekem ide ilyen gilisztákat… - -Orczy szégyenkezve, de mikor a fiúkkal szembe fordult, magát elnevetve -kotródott be a sorba. Szüts Istók utána nézett s meglátta Misit, aki még -most is a helyén állt: - -– Ki a sorból! - -Misi nem mozdult, azt akarta mondani, hogy ő nem beteg. De egyszerre -csak szédülést érzett s eltántorgott a falig, abba beletámaszkodott két -tenyérrel s lassan elvesztette az eszméletét. Lezuhant a földre. - -Szüts Istók csodálkozva nézte: - -– Öntsetek egy pohár vizet a nyakába, – mondta – no Güzümiska, – -kiáltott rá Simonffy Pistire, aki legközelebb volt hozzá, s kicsisége -mellett ügyes kis tornász volt, tehát ismerte, ott van az asztalon, a -szobámba. - -Pisti futva szaladt be s mindjárt jött vissza egy félig tele -vizespohárral. A kezét belemártotta s elkezdte fröcskölni vele a Misi -arcát. - -Misi undorodva eszmélt magára, iszonyú bűzt érzett, a pohárban nem víz -volt, hanem pálinka. - -Szüts Istók elvörösödött s szidta magában a saját buta fejit, hogy ez -kiment az eszéből. - -A fiúk lassan megérezték a pálinka szagát s elkezdtek nevetgélni, de -Istók elordította magát. - -– Vi-gyázz! - -Ez mindenre orvosság volt. - -– Barta! Kelemen!… ültessétek le arra a kötélcsomóra. - -Persze ő csak a jó tornászok segítségét tudta valamire becsülni s így -Orczynak, Gimesinek és Simonffynak helyre kellett menniök, hogy a két -előtornász leültesse Misit. - -Barta nagyon meg volt hatva, sajnálta Misit, mert igen tisztelte odabent -az osztályban s most először életében maró megjegyzést tett Istókra: - -– Vizespohárbul issza a pájinkát ez a marha. - -Misi végre megnyugodott. Jó volt ott ülni a kötélcsomón, hátát a hideg -falnak támasztotta s bágyadtan összeesve ült. A tornaterem kavargott és -szédelgett előtte s egész óra alatt ásítozott és hideglelős borzongást -érzett. - -Egyszer meglátta, hogy Orczy és Gimesi beszélgetnek s akkor a szeme tele -lett könnyel: milyen jók hozzá, ma már mind a kettő megverekedett érte. - -Ezalatt Gimesi azt mondta Orczynak: - -– Én tudom, mi a baja… Elvesztette a reskontót, pedig kihúzták a -számait. - -– Ne beszélj! – mondta Orczy ámulva. - -– Én tudom, mik az ő számai, leírta nálunk! És most megkérdeztem Sándor -Mihálytól és barátom, csak a 22-őt nem húzták ki, a másik négyet -kihúzták, úgy látom. - -Orczy azt mondta: - -– Hátha ellopták?… Nincs kizárva!… - -Gimesi ettől meg volt lepetve, erre nem gondolt. - -Szüts Istók odanézett s meglátta a rendetlenséget, mert torna alatt -mindenkinek a helyén kell állani s várni, míg a hatvan gyerek után -megint rá kerül a sor… Odanézett hát keményen s kitartóan s még mikor a -helyére kotródott is a két gyerek, még mindig nézte őket, kemény -kutyakorbácsos pillantással. - -Misi pedig azt gondolta magában, hogy ő már megverte a drága jó Gimesit, -amiért pártját fogta, hálából… Biztos, hogy Orczyhoz is komisz lesz, -mert hiszen ő csak egy komisz paraszt… - -Az orrán keresztül szivárgott le a könny a szájába s ő nyelte és -pisszegett magában, ájuldozva s szédelegve és szerette volna letenni a -fejét az édesanyja ölébe. De hol van ő szegény… Szegény édesanya… - - - - -VIII. FEJEZET - -amelyből kitűnik, hogy Misi olyan gyerek, aki nem szereti, ha vele -foglalkoznak, kivált mikor valami kellemetlenség áll a háta mögött: -hagyják békén: jó ilyenkor haza és nagy gondokra gondolni, jó -elfelejteni a nagy mellett a kis bajt. - -Ebéd után leült a helyére s tanulni akart. A szoba üres volt, csak Nagy -úr feküdt az ágyán s olvasott. Ő kihúzta a fiókját s eszébe jutott a -megkezdett levél, amit a szüleinek kezdett írni, de már legalább egy -hete csak ott volt a fiókban, ezt hamar elővette s kikészített tintát, -tollat: - -»Édes jó szüleim! - -Ne tessék haragudni édes jó szüleim, hogy olyan régen nem írtam édes jó -szüleimnek, de - -Ennyi volt a levél. Darabig nézte, nézte, csak ott ne volna az a de, -akkor tudná folytatni, de mit írjon, hogy mért nem írt eddig? Hazudni -nem mert, mert folyton ott világolt mögötte, a nyakát sütötte az -édesanyja szava: »fiam, mindig úgy viseld magad, mintha látnálak… -Gondold azt, hogy az én szemem lát s akkor soha nem teszel semmit, ami -nem helyes.« - -Érezte azt a jó szemet, szinte csiklandozta a félelem a torkát s -csüggedten nézte a levelet. - -Nagy úr az ágyon megmozdult, erre ő hamar bemártotta a tollat a tintába -s írni kezdett: - -… nem volt időm, mert minden délután öttől hatig felolvasok egy öreg -úrnak, aki vak s tíz krajcárt fizet egyórai olvasásért, csakhogy már egy -félórával előbb kell elindulni, mert elkésni nem lehet, mikor pedig -hazajövök, akkor van a vacsora a konviktusban, este pedig tanulni kell -és szerdán, szombaton délután sem írhatok, mert akkor egy -osztálytársamat kell tanítani latinra és számtanra, ezért nem írhattam -idáig még édes jó szüleimnek. - -Itt megállott s pihent, ebből elég jól kivágta magát, mosolygott is egy -kicsit örömében. Erre még édesanyja se szólhatna úgy-e semmit. - -Kint fujt a szél s havas lucskot vert az ablakhoz. Szegény édesanyját -látta most, ahogy meztelen karral viszi a moslékot a disznónak. -Lekönyökölt az asztalra s nézte, nézte vakulásig a saját betűit, közben -eszébe jutott, tavaly, mikor ő otthon volt. Megérkezett egyszer hozzájuk -az »András bátyám«, az édesanyjának a testvére, gépészkovács, nagyon -derék, jó ember, okos ember, szépen tud beszélni, mindig mintha -prédikálna, mert pap szeretett volna lenni, de nem taníttatták ki, szép -kongó hangja van, mindenkit túlkiált s mindig csak szépeket és jókat -mond, mintha a katedráról mondaná a híveknek s ott volt egész télen -náluk, mert nem volt állása, csak rakta a fát a tűzre s ott ült a kis -széken, csak olvasott egész télen, regényeket olvasott meg újságot és -gépészeti könyveket s miatta mindig jobban kellett főzni, mert ő bizony -nem ette meg a hitvány ételeket, bort is ivott néha, fél litert hozatott -ővele a kocsmából s megitta, mondta néha: »Bertalan, gyere igyál egy -pohár bort!« De az édesapja azt kiáltotta rá: »Dehogy iszok, akkor nem -tudok dógozni!…« Mert ő egész télen szántalpat faragott s egyszer is egy -ilyen rút zimankós időben kinn kínlódik egy nagy tőkével, amit el -kellett ékekkel hasítani s ahogy ott birkózik, kimelegedve, megy kifelé -az édesanyja s látja az urát, hogy a rút időben hogy veszkődik szegény, -hamar bemegy s azt mondja Andrásnak: »Ugyan te!… Van neked lelked!… El -tudod nézni, hogy az a szegény ember úgy kínlódik avval a nagy fával!… -Ereggy segíteni neki!«… Arra az András bátyám megmozdul nehézkesen s -kinéz a könyvből s azt mondja felduzmaszkodva: »Dehogy megyek! Eszem -ágába sincs!«… Avval visszafeküdt a könyvbe s tovább olvasott. Kis idő -mulva mérgesen felállt s elment hazulról. - -Édesanyja hangot se lelt, csak kifordult a szobából s odakint sírt, ő -ott pisszegett körülötte, bezzeg szívesen segített volna! ki is ment, -legalább nézni! ott fagyoskodott darabig az édesapja mellett s kékre -fagyva didergett, mikor észrevette az apa s rákiáltott: »Mit vacogsz -itt! takarodj be!« De ő csak állt. Igazat megvallva, szívesen szaladt -volna be, mert kint rettenetes hideg volt s neki valósággal fájt a -hideg. Senki sem tudta az ő önfeláldozását, sem apja, sem anyja, sem más -s ez még jobban fájt, mindjárt veszekedett is kis öccseivel, akik a -szobában lármáztak: csend legyen! s meg is rázta a kis Ferikét. - -Könny csordul ki a szeméből, itt ülve a kollégium meleg coetusában s -lekönyököl, hogy a két öklével eltakarja könnyeit, most vajjon hogy -vannak odahaza, van-e tűzifájuk, s van-e kenyerük és a nagyanyja most is -vesz-e mindig egy kiló kávét, mert nem issza meg a tejet magában és -köménymagos levest a világért sem, neki mindig külön kávéja van, amiből -senki más nem kap, ő maga pörköli és darálja a régi kávédarálón s -olyankor tele van a szagával az egész ház s azt a szagot ki nem állhatja -egyikük sem, mert abból ők úgysem részesülnek. És húst is mindig hozat a -nagyanya, mert gyomorbajos s nem tud azon a hitvány ételen megélni, amit -a gyerekek esznek s nem mer neki senki sem szólani, mert nagyon -tisztelik a nagyanyát, mert az ő apja döntötte nyomorúságba, mikor -elárverezték miatta otthon a birtokot egy rossz spekuláció miatt, azért -hallgatni kell, isten őrizzen, hogy megsértődjék… Ők ketten nem is -szenvednek, sem ő, sem az apja, mert a nagymama gondoskodik magáról, az -édesapa pedig agyondolgozza magát s vagy jókedvű, vagy mérges, de a -mérge se tart soká, mert egy-kettőre kikáromkodja magából kedvére, senki -más nem szenved, csak az édesanyja, akinek dolgozni kell az egész -családra, pedig vékony, gyenge, szomorú kis teste nem dologra való, csak -a nyomorúság kényszeríti rá, hogy dolgozzon, mert ő is olvasni szeretne -és tanulni s szórakozni, de folyton mosnia kell és főzni, takarítani, -varrni a sok gyerekre s még a parasztlányoknak is varr, az egész ház -tele van a friss kartonok szagával… S enni is szeretne szegény jókat s -pihenni, de mindig csak az övé a legrosszabb falat, akkor eszik, ha az -ura bevágja az ajtót: »moslék, edd meg magad, amit főztél!…« Akkor ők -megeszik, kis éhes, sovány gyerekecskék, a sovány, kiapadt anyjukkal… - -Soká ült itt a levél fölött s egészen elbágyadt, nem bírt ülni, -szeretett volna lefeküdni, de nem mert, nem volt megengedve. Pedig ma -már annyit szenvedett, úgy ki volt merülve, hogy nem bírt a széken ülni. -Letette a fejét a karjára egy kicsit az asztalon, nem akart elaludni, de -egy perc mulva már le volt ragadva a szeme, még azt gondolta, hogy csak -egy kicsit gondolkozik a levélen s már aludt. - -Azt álmodta, hogy az édesapja mondta: »No add csak azt a reskontót, -megyek a pénzért«. - -Ennek örült, mert nem tudott volna elmenni a pénzért, hanem azért -iszonyúan megrémült, mert tudta, hogy elveszett a reskontó. Hamar úgy -tett hát, hogy keresi s ugrált, minden fiókot kihúzott, a sifon fiókját, -a ládafiókot, a gépfiókokat, csakúgy ugrált a kis házban, minden -pillanatban egy másik fiókban babrált, az édesapja meg csak nézte, nézte -ingerülten: - -– Tán elhattad, te bitang! - -Nem mondott egyebet, de ő rettegett, hogy most mindjárt káromkodni fog, -mert iszonyúan tudott káromkodni, ha megharagudott s annál jobban -ugrált, úgy röpködött a kis házban, mint egy veréb, érezte a szárnyát, -ahogy ide-oda csapódott, semmi súlya nem volt a testének, csak úgy -verdesett, minden bútorhoz hozzácsapódott s nem lelte a reskontót. - -– Mit ugrálsz itt! Nem harapom le az orrod!… Na, hova tetted! - -Erre ő megállott végre, reszketve állott az édesapja előtt, aki piros -barna arcával, nagy bölcs homlokával komolyan nézett rá s alig volt nála -magasabb s csak nézett szép kék szemével erősen és komolyan: - -Akkor ő lesütötte a fejét s azt mondta: - -– Nincs meg. - -– Hova lett? Ki lopta el? - -Ő alig hallhatóan kimondta: - -– Böszörményi. - -– Böszörményi? - -– Bosszúból, hogy rám fogta, hogy én elloptam az ő kését és bedobtam a -nagy szemétláda mögé, hát ő most, hogy bajt csináljon, ellopta a -reskontót és széttépte és én láttam is, mikor széttépte, de nem tudtam, -hogy mi az s azért nevet rajtam. - -Az apja lassan gondolkodva elfordította a szemét s azt mondta: - -– Jó, most megyek, kiköszörűlöm a fejszét, gyere hajtani a köszörűkövet. - -S már akkor hajtotta is a köszörűkövet szélsebesen s hallotta a fejsze -sirítását, ahogy a köszörű fogta. - -És iszonyúan félt, hogy most az édesapja kettéhasítja Böszörményit, mert -tudta, hogy arra kell a köszörülés s iszonyúan rázta a hideg s már -látta, hogy Böszörményi jön az utcán Debrecenben a nagy piacon s nevetve -jön és nem tudja, hogy most ketté fogják vágni s prémes sapka van a -fején s akkor az édesapja emeli a fejszét s emeli olyan magasra, mint a -nagytemplom gombja, hogy lecsapjon Böszörményire s akkor ő -belekapaszkodik a karjába s torkaszakadtából kiáltja, hogy: -Édesapááááám!… - -Az iszonyú rémületre felijedt, mert megiszonyodott, hogy Nagy úr az -ágyon észrevegyen valamit. - -De Nagy úr olvasott s ő ködös, lázas szemmel bámult rá egy darabig. - -Megértette, hogy álom volt az egész, pedig olyan eleven volt, azt hitte, -ez mind megtörtént. - -Addig bámult Nagy úrra, míg ez megmozdult, észrevette, erre ő megijedt, -félt attól, hogy valaki most szót szóljon hozzá, hamar lesütötte a -szemét, a levélre nézett, de az is bántotta, félelmes volt most újra -olvasni a betűit, nyugtalan és hajszolt életének e jeleit. - -Nagy úr felült az ágyon s így szólt: - -– Látja kis Nyilas, ez borzasztó… Tudja mit olvasok?… A magyar nemzet -legősibb történetét, azokat az utazásokat, amiket a magyarság őshazája -felé végeztek eddig magyar emberek. - -Erre Misi mohón nézett fel, ez az egy téma, talán az egyetlen, ami most -meg tudja őt ragadni, egyszerre mohó láz és éhes vágy támadt benne s -kívánta hallani, amit Nagy úr mondani akart. - -– Úgy élünk mi itt Európa közepén, mint egy zabi gyerek… Persze, maga -nem tudja, mi az, – mondta Nagy úr – és én nem is fogom megmagyarázni: -szóval tudja, egy olyan gyerek, aki szégyelli a születését, nem ismeri a -szüleit s nem is mer utána járni, csak emészti a kíváncsiság, hogy bár -mindent megtudna róla… - -Misi találva érezte magát, soha senkinek nem merte elmondani a szüleit, -sem a szegénységüket, sem a bajaikat, sem azt, hogy az apja paraszt -volt, sem azt, hogy az anyja kicsit púpos, sem azt, hogy a nagybátyjai -milyenek, sem azt, hogy tönkrementek, egy szót sem, mert nem volt egy -szónyi sem otthon az életükben, amivel dicsekedni lehetne… - -– Most látja, itt élünk Európa kellős közepén, olyan ez a kis -Magyarország, mint egy szív, még a szívnek a két kamrája is meg van -benne rajzolva. - -Ezt Misi nagyon szépnek és igaznak találta, nem igen ismerte ugyan még a -szív belsejét, de a szív a legszebb szó, amit a nyelv mondhat s boldog -volt, hogy a magyar föld a szívhez hasonlít s a saját életére is azt -gondolta, hogy az minden baj és nyomorúság mellett is a szív nevét -érdemli, mert a szívük él nekik, mintha egy nagy beteg szív volna az -egész életük. - -– Hát nem borzasztó az, hogy itt vagyunk Európa közepén, élünk, -dolgozunk, kínlódunk, dalolunk, vigadunk: s nincs az egész világon sehol -még nép, amelyik megértené a mi nyelvünket… Sem a nyelvünket, sem az -érzéseinket, sem az életünket. Magunkban kell itt lennünk, senkire se -lehet számítani, csak ellenségünk van a világon, barátunk, rokonunk -sehol. - -Misinek könny szökött a szemébe, mert a maga élete, a saját sorsa ez. -Itt kell neki Debrecenben, ebben az idegen nagy városban, ebben a nagy -kollégiumban élnie s nincs senkije, semerre, aki segítene rajta, akármi -történhetik itt vele, nem fogja védeni senki soha… - -– Nem volt ez mindig így, folytatta Nagy úr, volt valaha messze az -Uralban, a Volga mellett egy _Magna Ungaria_, Nagy-Magyarország, abban -az időben, mikor ideköltöztünk erre a mostani hazánkba, akkor -folytonosan összeköttetésben voltunk az őshazával. Bíborban született -Konstantinos görög császár még írja, hogy az ő korában, Krisztus -születése után a X. században, követeket szoktak küldözni a magyarok -keleten maradt rokonokhoz, meglátogatták őket, tudakozódtak felőlük s -gyakran kaptak hírt tőlük. - -Misi megerőltette az agyát, ő még a gimnáziumban nem tanult történelmet, -azt csak majd a következő osztályban fog tanulni, de már az elemi -iskolában is tanult valamit a magyarok históriájáról: annyit már tanult, -amennyinél többet sohasem fog otthon tanulni egy parasztgyerek sem. Azok -otthon a faluban felnőnek, emberek lesznek s nem fogják többet hírét -hallani a történelemnek, annyival élnek, amit ő tavaly kileckéztetett -tőlük… De az nem volt kép az ő lelkében, amit ott tanult, csak szavak -voltak, amik semmi különöset nem jelentettek. Arra emlékezett, hogy -»őseink Ázsiából költöztek be ebbe a szép hazába, Árpád vezérlete -alatt«. Most azonban egy pillanat alatt valósággá, emberi történetté -lett előtte a magyar nemzet élete. Délelőtt az öreg Názótól megkapta az -ősember érzését s most egyszerre látta az ősmagyarokat, olyan ruhában, -ahogy tavaly Törökéknél az ágya fölött volt a képen az Árpád pajzsra -emeltetése. - -– De még azután is kellett, hogy érintkezzenek egymással, mert tudtak -egymásról. Nem hallott még maga Julián szerzetesről? Nem?… Hát IV. Béla -király idejében ez a Julián szerzetes négy társával elindult, hogy -megtérítse keresztény vallásra a régi magyarokat, akik persze még -pogányok voltak. El is jutott oda, sok viszontagság után. -Konstantinápolyon mentek keresztül, gyalog, borzasztó út… Onnan a -Kaukázusba… Vegye elő a térképet, megmutatom. - -Misi gyorsan előkereste a Kozma-atlaszt s kikeresték belőle Oroszország -térképét. - -– Igy ment le, talán Székesfehérvárról, a Duna mellett, talán csónakkal -Belgrádig, onnan gyalog Konstantinápolyig. Ott hajóra ült s 33 nap alatt -áthajóztak a Krimi félszigetre, keresztül a Fekete-tengeren, onnan -megint gyalog a Volgáig. De a Krimből kettő visszafordult, mert már nem -bírták a nyomorúságot, a koplalást és az üldözést, ők ketten tovább -mentek. Valahol a Volgánál utólérte őket valami ragályos betegség s -abban elpusztult az utolsó társa is, Gellértnek hívták, de nem ez volt -Szent Gellért. (Szent Gellért nem volt magyar, hanem olasz, ez ép ilyen -hittérítő volt nálunk Julián előtt 200 évvel.) Szóval Julián szerzetes -gyalog vándorolt felfelé a tatárok földjén, egészen Kazánig. Ezen a -tájon volt akkor Bolgárország. Csupa pusztaság volt ez az egész vidék, -csak bőrsátrakban laktak a pusztai népek, marhát őriztek, mint itt a -Hortobágyon, itt még most is úgy élnek a gulyások, mint ott éltek… Hát -mondom, itt véletlenül egy magyar asszonnyal találkozott, akivel -beszélni tudott s az megmagyarázta neki, merre menjen -Nagy-Magyarországba… El is ment az úton, s másfél nap mulva szerencsésen -megérkezett a magyarokhoz… Nahát itt megörültek neki, házról-házra -hijták, etették, itatták, kérdezősködtek, mint otthon, a messze -elvándorolt testvérekről. Kérdezték, hun vagytok, hun szenvedtek? tudjuk -mink, hogy megszereztétek az Attila örökségét, csak becsüljétek is meg… -és efféléket… De nem sokáig maradhatott itt, mert a nagy magyarok -fejedelme azt mondta neki: Térj vissza, vérem, az országotokba s mondd -meg a királynak, az én testvéremnek, hogy én, a régi magyarok fejedelme, -köszöntöm és ölelem és csókolom őtet s azt üzenem, hogy hamar készüljön -a nagy veszedelemre! Jönnek napkeletről a tatárok s azok az egész -világot el fogják pusztítani. Már én is megkaptam a parancsot, hogy -minden fegyveresemmel hozzájuk kell csatlakozni, de ennek a parancsnak -ellentmondani nem lehet. Ő legalább gyűjtse össze fegyvereit s -szövetségeseit, hogy illendően tudjon ellentállni a tatárnak… Igy -szegény Juliánus már június 21-én megindult visszafelé, de nem azon az -úton, amerre jött, hanem egy rövidebb úton, amit a nagymagyarországiak -tanácsoltak neki. A Volgán jött felfelé hajóval, azután az Okán tizenöt -napig, azután az oroszok és a mordvinok országa közt jött el, a -ruténeken át s a Vereckei-szoroson haza. Karácsony harmadnapján érkezett -meg betegen a királyhoz, IV. Bélához, s mindent elmondott neki… És úgy -is lett, négy esztendő mulva a tatárok itt voltak s mindent -kipusztítottak… Azért mégis annyit elért Magyarország akkor is, hogy a -tatárok nem mentek tovább Európába… Mindig ez volt a mi sorsunk: nekünk -kellett feltartani a keleti vad népeket, mindig Magyarország volt a -szélső harctér, ahol igazi bástya fogadta a keleti hordákat… Nem -bámulatos? hogy a magyarság azért jött keletről ide, hogy ezer éven át -folyton ő akadályozza meg, hogy Európát baj ne érje a keletiektől?… Abba -fogyott el a vérünk, hogy a keleti atyafiakkal verekedtünk s védelmeztük -a nyugati idegeneket, akik ezer éven át folyton idegenek maradtak -hozzánk és gyűlöltek. - -Darabig szótlanul nézték a térképet. Most Nagy úr kinyitotta Ázsia -térképét. - -– Nézze, valószinűleg itt volt az az ősi bölcső, ahol a történelmi kor -elején éltek még a magyarok. (S meghúzta az ujjával Szibéria délnyugati -részét délen az Aral-tóig, nyugaton az Uralig, északon az Obig, keleten -az Altái-hegyekig.) Itt élt együtt a finn-ugor-osztyák-magyar, hún-avar -népség… Abban az időben nagy nyugalom volt az egész világon, nagy -fejedelmek voltak, nagy birodalmak, akkor csinálták az ősi eposzokat és -a meséket. Az ősi hősénekek elmondták a mesés őskort, a világ -teremtetését és a nép kialakulását, a mesék pedig mulattatták a nagy -fejedelmek udvarát. Egypár ezer évnek kellett eltelnie az utolsó -népvándorlás óta, mert ne gondolja, hogy ez a népvándorlás volt az -egyetlen, mikor a római birodalom felbomlásakor az ázsiai hordák -elözönlötték egész Európát. Volt már azelőtt is, mikor a turáni népek -egész Franciaországig feldúlták azt az ősi világot, amelyről még nincsen -is írott emlék. Úgy hogy a németek, angolok vére szintén tele van turáni -keveredéssel, az tette őket erőssé… És ki tudja, még régebben hány ilyen -népvándorlás volt már, hiszen valaha itt nem volt tenger, ahol most ez a -töméntelen sziget van Ázsia és Ausztrália közt: ez mind egy összefüggő -szárazföld volt s szabadlábbal, meg lóháton mehettek át Amerikából -Ausztráliába s Ázsiába és olyan földrészekre, amelyek ma lent vannak a -víz fenekén… Mert azt tudja úgy-e, hogy a föld az belől tűz, ma is, csak -egy vékony kéreg van a tetején, ami föld. Most már, mint mikor a -szénégetők égetik a szenet, ha a szén összébb hull, mikor kiég, akkor a -tetejére hányt föld, – látott már maga szénégetést? - -– Igen, a nagybátyám kovács és akkor láttam, egyszer voltunk kint vele a -beregi erdőn. - -– Nahát akkor tudja, mit beszélek: egyszer csak behorpad a föld, a -szénkúpon. Hát így horpad be néha a földkéreg. Akkor persze a víz mind -megmozdul és befut az új sülyedésekbe. Hát így történt az, hogy ez a -déli világ egyszer csak víz alá került. Mert nem itt volt ám a műveltség -ősi helye Európában, hanem ott délen, a mai malájoknál. Tudja. Ezek a -legősibb mesterei a kultúrának. Most csupa vadember, de valaha ők -fedezték fel a csillagászatot is… Ez volt az _özönvíz_. Ami a -legmagasabb hegyeket is ellepte. És minden ember elveszett… No de ez -nagyon régen volt, csak a vallásos könyvek tartották fenn az emlékét. -Az, amit a magyarokról beszélek, hogy valaha itt laktak a mai »kirgiz -steppén«, együtt a többi rokon népekkel, ez sokkal későbbi dolog, ez már -itt volt a görögök korában… Megérti maga, amit én beszélek? - -– Igen. - -– Hát nézze, abban az időben, mikor a görög világ is a végét járta, már -túl voltak a nagy kultúrán, jött a barbár Nagy Sándor, aki elfoglalta az -egész Görögországot, akkor itt is mindenütt, mintha csak megérett volna -az egész világ a rothadásra: itt volt Kis-Ázsiában messze keletig a -perzsa birodalom, aztán az indiai birodalom, aztán itt fent a tatárok -birodalma, aztán a finn-ugor népeké, aztán Európában évszázadok, sőt -évezredek óta egy helyen lakó népek, a folyók mentén terjedtek a szláv -fajok, keresztül-kasul harcoltak rajtuk a germán fajták: hát akkor ez a -Nagy Sándor egy csapat macedón katonával nekivág a világnak s összetöri -az egész keleti uralmakat: megveri Dáriust, elmegy egész végig az Iráni -fennsíkon az Indusig, mint mikor a villám belevág az erdőbe s mindent -felforgat és feldúl. Az egész nem tartott csak egynéhány évig, akkor -meghalt: de iszonyú híre lett. Itt fent a turáni népek megtudták, hogy -az irániak ilyen gyengék. Felfordult az egész békés világrend. -Megindultak a Góbi sivatag tatár népei s hozzáfogtak dúlni délfelé a -gazdag Kínát, meg a turáni népek a a gazdag Perzsiát. Ettől megjött az -étvágyuk s most már ezek a komisz pásztornépek nem akartak egyebet, csak -rabolni. Kínának volt esze, épített ellenük egy olyan kőfalat, hogy azon -nem ment át a lovas tatár! Tizenkét méter magas kőfallal vették körül az -egész ország északi határát, borzasztó munka volt, százötven évig -építették, ez csak attól a hangya kínai fajtól telt ki… De akkor már a -tatárok nem akartak ráfanyalodni a kancatejre, hogy megkóstolták a vért, -hát elindultak nyugatra Európa felé, mert annak is olyan híre volt, mint -a kínai gazdagságnak, egyik nyomta a másikat előre. Ebbe az időbe már a -finnek kiszakadtak a magyar-ugor népek közül s előre mentek északra, a -lappok még jobban északra, ezek szegények fel is szorultak maig a -Jeges-tenger partjára… de alighanem a magyarok is kószáltak ott valahol, -mert tudja, Kézai Simon, aki az utolsó Árpád-házi király idejében írta -le a magyarok történetét, azt írja egy helyen, hogy a magyarok valaha -olyan vidéken laktak, ahol örökös köd van s nyár nincsen csak három -hónapig, akkor is csak három óráig látni a napot, hat órától kilencig: -hát ez az északi sarköv leírása, az északi fény az az örökös köd és -csakugyan, ott három hónap az egész nyár… Honnan tudták volna ezt -ezelőtt hatszáz esztendővel, ha nem emlékezett volna a szájról-szájra -szálló hagyomány a személyes tapasztalatra… Na, de becsülöm az eszüket, -hogy ha ott jártak is, nem sok időt töltöttek ott, nem tetszett a -magyarnak ott a világ… Jobb lesz nekik a Duna-Tisza közén… gondolták -magukba s szépen lelegeltettek az Ural túlsó partján, le egész a Volga -mellett… Itt szakadhattak el valahol. A konzervatív öregek azt mondták: -hogy jó lesz mán nekünk ez a feőd, de a hetyke fiatalok addig -hepciáskodtak, míg tovább nem mentek, átusztattak a Volgán, elmentek a -Don mellett, azon is átúsztak a tömlőiken s úgy akadtak a Meotisi -ingoványokba, ez az itt e: a Krim félsziget. Mikor aztán itt nem fértek, -mert ezek sose fértek a bőrükbe, hát kijöttek a Dnyeperhez: itt kötöttek -szövetséget a görög császárral, itt verték meg őket a bessenyők s tovább -szorították a Dnyeszteren át, az lett az Etelköz. Hát osztán mán innen -csak egy lépés volt, hogy bejöjjenek a Kárpátokon. Be is jöttek s itt -vónánk maig… Szép hely, jó hely, csak dógozni ne kéne benne… - -Misi egészen elfelejtette minden búját-baját s hangosan felnevetett. - -– Igaz is, – mondta Nagy úr mosolyogva – nem eleget verekedtünk annyi -ezer esztendő óta? Csak menjen végig az Aral-tótól fel az Ural mellett -az Északi Jeges-tengerig, le az Ural mellett a Kaspi-tóig, keresztül a -Fekete-tengernél, Lebédia, Etelköz, itt Pannóniáig: és itt ezer -esztendőn keresztül tíz esztendő nem volt háború nélkül: még ennyi -békességünk se volt tán, mint most negyvennyolc óta… Már negyvennégy éve -béke van!… fel kell írni a históriába, vagy ahogy Debrecenbe mondják: a -kéménybe korommal!… - -– És erre, nyugatra nincs rokonunk? – kérdezte Misi. - -– Nyugat-Európában? – kiáltott fel Nagy úr. – Hogy volna!… Itt laknak a -román népek, a germán népek, a szláv népek: teljesen idegenek… A -franciák, spanyolok, olaszok? Mi közünk van hozzájuk? Vagy a németek, -angolok, svédek, norvégek, dánok, hollandok: teljesen idegenek. Vagy az -oroszok, tótok, horvátok, szerbek: pláne ezek, akik közel vannak, mind -megölő ellenségünk!… Úgy be vagyunk fogva, mint egy kalitkába. Kivel -kössünk mi szövetséget? Francia, spanyol, olasz: ezek harcolnak, míg az -érdek úgy hozza magával, aztán ünneplik egymást, mint rokonok. Német és -az angol? Nincs köztük egyéb ellentét, csak az, hogy melyik legyen az -első a világon… Ezért készek volnának az egész emberiséget lángba -borítani, de különben nagyon jól értik egymást, két testvérnyelv és -testvér észjárás… Az orosz, az pedig mint egy nagy kotlós, mind maga alá -akarja gyűjteni a szláv népecskéket… De hova csatlakozzék a magyar? A -nyelvünkben nincs egy szó, egy íz, ami ezekhez hasonlítson s éppen úgy -nincs a vérünkben sem. Csak annyi rokonság van a nyelvünk s a körülfekvő -nyelvek közt, amit felszedtünk tőlük, amivel gazdagodtunk, készen -átvettünk az ő műveltségükből, így jött be temérdek szláv szó, -megtanultuk s beolvasztottuk, germán szó, latin s román szó, amit -megvettünk, megszereztünk tőlük, de ezt is úgy átformáltuk, hogy az -édesanyja se ismerne rá… A magyar ember meg tud tanulni a világ bármely -nyelvén tökéletesen, de a magyart még soha idegen születésű meg nem -tanulta, hogy épkézláb módon tudjon rajta beszélni. - -– De hát ez borzasztó, – bámészkodott Misi a térképen – semmi rokon. - -– A rokonok?… Azokból pedig mi hasznunk?… Rokon volna a bolgár: de az -elvesztette az ősi nyelvét és szláv lett… Rokon volna a török: de az -mohamedán s neki semmi egyéb rokonság nincs, csak a vallásbeli. Ezért -nemcsak hogy nem voltunk velük atyafiak, de a legtöbbet tőlük szenvedtük -a világ teremtése óta. Rokonok a finnek: de szegények messze vannak s ők -is rabságban, még százszorta jobban, mint mi. Rokonok az észtek, -zürjének, szamojédek, mordvinok, cseremiszek, votjákok, osztyákok, de -hát ez má csak olyan rokonság, hogy Ádámról, Éváról, meg a diófáról. - -Misi a foga közül tréfásan szólt: - -– Édesapám azt úgy szokta mondani, hogy: persze hogy rokonok vagyunk, a -te anyád, meg az én anyám: két asszony. - -– Igy valahogy… – mondta Nagy úr. – A Magna Ungaria, amit még most is -Jugriának írnak sok térképen, megszünt a tatárjáráskor. Az egész népet -elsodorta, szétszórta, minden önállóságtól megfosztotta a mongol áradat. -Még Mátyás király idejében tudtak valamit felőlük, mert Mátyás követeket -küldött, hogy nyomozzanak utánuk: neki volt velük célja, az országban -úgy is kevés a magyarság, betelepíti őket ide. De már akkor az orosz -birodalom egységes volt és görög keleti vallású volt a cár s nem engedte -még azt sem, hogy találkozzanak, hogy hírt vigyenek egymásról. Aztán -jött a mohácsi vész, a török rabság, akkor már senki sem gondolt többet -rájuk. Még Bethlen Gábornak sem jutott eszébe, hogy a törökökhöz küldött -követeivel próbáljon utána nyomoztatni a Kaukázusban s a Volgánál a -magyar ősrokonoknak… Nem is érezték ők ennek a szükségét, mert akkor nem -nemzeti szövetségben, hanem vallásiban éltek az emberek s az országok. -Bethlen Gábornak nem a pogány ősmagyarok voltak a rokonai, hanem a -protestáns svédek; Gusztáv Adolf volt az ő lelki testvére, nem Karakum… -meg a sabartoiasfaloi… (Igy is hívták egy időben valami ok miatt, írja -Konstantinos Porphyrogenetos, a magyarokat). - -Sokáig nézték a térképet. Misire kezdett rátelepedni ismét -magányosságának érzése. Ahogy a térképet nézte, amelynek változatos -színeibe, a szép kis debreceni cipó formájú Magyarország pirossal volt -belefestve; elszédült attól a rengeteg néptömegektől, amelyek -köröskörül, zöld, sárga, lila falánksággal rajzanak, mintha mind szájat -tátana s arccal fordulna felé titokzatos, és kísérteties lények módjára. - -– Fenyegetik… – mondta rebegve. - -Nagy úr is soká hallgatott: - -– Hát bizony, nem az a kérdés, hogy honnan szerzünk rokonokat, hanem az, -hogy meddig van haszna Európának belőlünk. Eddig is nagyon szép volt -Magyarország, de eddig szívesen lemondtak arról az élvezetről, hogy örök -csatatéren lakjanak… Mert mintha azért volna vörösre festve ez a megye, -mert ez örök vértenger volt: jöttek a bessenyők, jöttek a kúnok, jöttek -a tatárok, a török, ezeket a magyar vagy beolvasztotta s megmentette -tőlük Európát, vagy megverte s vérével védelmezte meg a Nyugatot. Hát, -istenem, Németországnak, Franciaországnak, Angliának sem volt fenékig -tejfel az élet, de hát ők veszkedhettek egymással s dolgozhattak a belső -harcok közben s azok segítségével az emberi általános kultúra építésén. -De Magyarország? Nekünk nem lehetett soha elvi vitákkal szórakozni, mi -nem akaszthattuk fel egymást tudományos problémák miatt: nekünk -egyszerűen meg kellett dögleni a török, tatár, német háborúk alatt… -Igaz, a balkáni népeknek még rosszabb volt a sorsuk… mert ezek állandó -hódoltságban éltek s voltaképen kiegészítő területek voltak a török -korban a török államhatalom számára. A szerb, bolgár, dalmát, román -népek adták a jancsárságot, ötévenként sorozták a gyerekeiket -jancsároknak, valódi töröknek nem is volt szabad az lenni s az állami -tisztviselők is mind a balkán fajokból kerültek ki, még nagyvezér is -alig volt igazi török eredetű. Tehát ebben a korban voltaképen a Balkán -élte ki magát mint török uralom s Európa ostora. De a magyarság az -mindig csak jégtörő és védőgát volt… De mi lesz a jövőben?… Az az egy -bizonyos, hogy a mult érdemeiért nem fogják fenntartani az országunkat… -sem a fajtánkat… Kell, hogy valami hasznuk legyen belőlünk. Hogy mi lesz -ez, azt nem tudom: persze, az volna a legjobb s legszebb, ha minden -magyar ember olyan kiváló volna s olyan dolgokat tudna produkálni, -amiből az egész emberiségnek haszna lenne… - -Ez a beszéd mélyen megrendítette a kis Nyilast: eddig nem is gondolt -volna arra, hogy az országok és a népek együtt számítanak s egy életet -jelentenek, de most úgy nézett a térképre, mintha tíz-tizenkét ember -állana előtte kidagadó izmokkal ökölre s bajvívásra készen. - -– Hát akkor miért vagyunk szövetségben Ausztriával? - -– Szövetségben vagyunk? – kérdezte gúnyosan Nagy úr. – Nem vagyunk -szövetségben, csak felfalt bennünket Ausztria. De az a baj, hogy -túlságos nagy falat vagyunk neki. Nézze csak, Európa térképén Ausztria -mint egy nagy száj vesz körül bennünket: csak nem bír lenyelni. Nincs -teste, nincs zacskója, ahova beolvasszon, csak egy száj az egész, egy -fertelmes kitátott száj. - -– Ez is! – mondta Misi – tessék nézni, ez is itt lent! – s Románia -félkörére mutatott Erdély mögött. - -– Igen, – mosolygott gúnyosan a nagydiák – az is harapós, az is mar… -Nagyon tátog ott, nagyon be akarja falni Erdélyt, de az is nagyobba -fogott, mint amennyit nyelhet… Hanem az biztos, hogy… kutyamód körül -vagyunk fogva… az ember csak azér nem bosszankszik, mert eszibe se jut… -Milyen jó volna most, ha ezt a mardosást érezzük, szövetséget köthetnénk -a hátuk mögött, példának okáért a németekkel, hiszen azokban is van egy -kis turáni vér: az első népvándorlásból (van a másodikból is elég). Ha -meg a déli sarkon kezd csaholni ez a badár kuvasz, akkor meg a jó bolgár -néppel, meg a törökkel szövetkezhetnénk; csakhogy a bolgár, mondom, -szláv lett, a török meg tetszhalott (és az is csúnyán el van -szlávosodva, nagyon sokat felszedett az is a sok győzelme alatt). - -Igy politizált a két gyerek a kollégium második emeletén egy rideg -fehérre meszelt coetusban egy iskolai térkép felett, 1891-ben. - -Tünődve nézték mind a ketten a térképet s keresték a szabadulás útját. - -– Nincs más hátra, – mondta a nagydiák – muszály elvárni a sorsot, aztán -lesz, ahogy lesz. Ha Ausztria eddig fel nem habzsolt, ezután már nem -fog, mert több baja van neki, mint nekünk: Abba a percbe, csak meg kell -mozdítani, szétrobban s lesz belőle egy-kettő-három, vagy négy ország… -Magyarország mindig megmarad, jó zajda ez a Kárpát ponyvája itt körül, -amibe bele van kerítve s jó kötél a Duna-Tisza: hiszen csak kibírjuk -addig, míg eljön az a jövő idő, hogy a földrajz parancsa szerint, -Magyarország lesz Európa igazi központja és fővárosa. Mert nézze, ez a -geometriai központ: keletről, nyugatról, északról, délről mind idetart. -Ez itt középen olyan, mint a szív vagy a gyomor, (az sem alábbvaló a -szívnél): ennek az országnak van a legnagyobb jövője a következő -ezredévekben. Hiszen most már elvesznek a természetrajzi akadályok, a -földrajzi távolságokat megszünteti a vonat, a hegyeket lenézi az ichor -(tudja, Jókai megjövendőlte, hogy a jövő század regénye már a repülőgép -jegyében fog lefolyni: már a levegőben fogja a csatákat megvívni az -ember). Egy szóval csak a központiság jelent még valamit. Itt ez az -áldott Nagyalföld, ha ezen gazdálkodó emberek fognak dolgozni, Európa -belső kertje lesz, olyan, mint a kiskert a parasztház körül, kint a nagy -mezők, az orosz síkság, balra a gyár- és bányavidékek, a német, francia -kultúra; itt lesz középen a Duna-Tisza kertjében a kormányzó hatalom -belső vára… Ebbe segíthet a magyar a jövő nemzedékeknek: meg kell -építeni itt az egyenlőség, szabadság, testvériség igazi hazáját, akkor -nem lesz ellenségünk sehol, mert az ellenség csak a rablás, a hatalom -alapján támad, az egyenlőség, a testvériség alapján nincs ellenség; -ezért lehet bízni csak a jövőben, mert sehol a világon még nem volt -olyan forradalom, mint a mienk 48-ban, hogy a főurak s a köznemesség -önként ajánlotta fel a parasztságnak a nemesi jogokat, ha ezt keresztül -tudja csinálni az egész nemzet testében: akkor a magyarság egy olyan -erős vár lesz, amelyhez nem hasonlítható, a legnagyobb birodalom sem… De -hát ezt maga nem érti öcskös… - -A kis Nyilas megfeszített aggyal hallgatott, a nagyobb deáknak valóban -már inkább szavaiból kiáradó belső tüze hatott rá, mint gondolatainak -meggyőző fonala. - -Azért nem hagyhatta abba a nagydeák a beszédét, anélkül hogy a -következőben össze ne foglalja: - -– Ha a nemzetiségünk a külföldön, sehol a világon nincs hasznunkra, -érti, akkor a magyarságunk nem segít ahhoz, hogy ezzel hódítsuk -magunkhoz az idegen népeket! A magyarságunk csak arra való, amire a -szegény embernek a családi érzése, hogy idehaza összetartsunk, mert -mindnyájan egyformán nyögünk alatta: egyikünk sem bujhat ki a felelősség -és a súly alól, hogy ő is magyar: no hát! akkor valami egyebet kell -ebből az erőből erősödve produkálnunk, amire büszkén nézzen a külföld… -Érti? Hogy a külföldinek az, hogy _magyar_, ne azt jelentse, hogy ez is -egy kis rabló a nagy rablók közt!… Hanem azt, hogy ez is egy komoly és -jó munkás a többi munkás mellett! Hogy erre lehet számítani! Hogy ennél -jó helyen vagynak a talentomok! Hogy erre büszkén nézzenek: hogy nézd, a -kis magyarság mit csinált a maga földjéből! Hogy mennyit szenvedett -török-tatár alatt mégis, ahogy lehetett, rögtön munkába állott rögtön -teremtett!… Tanult és dolgozott… szeretett és boldogan munkálkodott!… -Nincsen itt semmi más, csak szeretni kell dolgozni, tanulni, vidámnak -lenni s építeni!… Amit más meg tud tanulni, azt a magyar is tudja!… A -magyar jobban tudja! Mert ennél nincsen serényebb, munkásabb és -hasznavehetőbb nép a világon!… Nincs itten semmi baj ebben az országban: -csak a politika… - -Akkor csengettek odakint az udvaron s a nagydiák feltette a kalapját és -kiment! - -Misi még szerette volna megkérdezni tőle, mi az a politika, de már -elment. - -Darabig még ott könyökölt a térkép fölött: a térkép kezdett barátjává -lenni, a színes foltok elevenséget kaptak, szinte megmozdultak a szeme -előtt, mint egy élő boly s ezentúl hosszú töprengéseiben Magyarország -drága, szép, kerek pajzsa egyre szebb színben kezdett fényleni a szeme -előtt. - -Aztán megerősödve és felüdülve a levelét írta tovább. - -Leírta benne az életét, az osztálytársait, akiket szeret, a tanárait s -valamennyit dicsőítve és magasztalva és nem emlékezett most semmire, -csak arra, ami szép és jó volt az életében, úgy érezte, ma egészen újjá -született s szentül elhatározta, hogy úgy fog dolgozni, tanulni, -felelni, hogy az egész iskola bámulja: saját magát ennek a mindenfelől -tátogó ellenséggel körülvett magyarságnak érezte s szinte büszke volt -szülei szegénységére s alacsony sorsára, mert érezte, hogy abból erőt -fog meríteni minden baj s minden nyomorúság elviselésére, neki az volt a -példaképe már, hogyha ő egymaga keresztűl bír verekedni a bajokon, akkor -az egész magyarság győzni fog… - -Mikor a levelét megírta, borítékba tette, volt neki még otthonról két -kis levélborítékja, azt még az édesanyja tette a ládájába. Egyik -zsírpecsétet kapott a csomag idejében, ezt nagyon szégyelte, habozott -is, hogy ne tépje el, de elröstelte magát: úgy érezte, nem szabad a -hibáit sem eltakarni, legyen ez intőjel, hogy ezentúl jobban vigyázzon a -holmijára. - -Összeszorította a fogait s a szemöldökét összehúzta, úgy nézett a távol -jövőbe s a latin szintakszissal hóna alatt kiment a coetusból. - -A kulcsot felakasztotta az ajtófélre, ahogy szokták s elment tanulni a -füvészkertbe. - -Szorgalmasan s buzgóan tanult s csak akkor eszmélt fel, mikor kettőt -ütött az óra; félöt volt, sötét is volt már, fázni is kezdett; csak -akkor jutott eszébe, hogy mennie kell az öreg úrhoz, ez a mai délutánja -olyan furcsa volt, mintha kiesett volna a világból, egészen magában -volt, magára maradva, mintha nem is tartozna sehova és senkihez. - -Ma kivételesen nem is örült a felolvasásnak sem. Bántotta ez az -értelmetlen olvasás, hogy neki darálni s darálni kell a szavakat, csupa -olyan dolgot, amiből semmit sem ért. Hiába próbált figyelni, a második s -harmadik sorban már egészen ismeretlen s idegen volt minden. Hogy -megértette Nagy urat ma délután, pedig még nem tanult sem földrajzot, -sem történelmet és mégis mindennel tele van a lelke, s ezeket az -újságcikkeket nem érti s nem, hiába, nem. - -Egyszer csak azt kérdi az öreg úr: - -– Még most se húzták ki a számokat? - -Egyszerre meghűlt benne a vér. Érezte, hogy megáll a nyelve, megmered és -sápadt lesz… Pár pillanatig nesze sem volt, akkor megerősödött abban, -hogy szerencséjére az öreg úr nem lát, aztán egyet nyelt s így szólt: - -– Még nem vót az újságba… - -Ez igaz is, mert az újságba benne szokott lenni a húzás, de ő még eddig -nem látta. - -– Nem vót? - -– Nem! - -– Énnye a tyúk kaparja meg… Mámma sincs benne? - -Misi forgatta az újságot, nézte. - -– Nincs, – mondta megkönnyebülve. - -– Másikba sincs? - -Azt is végignézte. - -– Nincs. - -– No, gyerünk tovább. - -Tovább olvasott, de bent tele volt aggodalommal, nagyon érdeklődik az -öreg úr: mástól is kérdezősködni fog s akkor mi lesz. - -Mikor eljött az öreg úrtól, kedvetlen s szomorú. Rosszul érezte magát, -már ma délután kezdett elfeledkezni erről az egész kellemetlen dologról, -szerette azt hinni, hogy elmult az egész… Hát istenem, elveszett az a -cédula… honnan lehet azt többet előkeríteni… de mit törődik vele más… az -csak az ő baja… meg az öreg úré… - -Lógó fejjel, lassan ment haza, mindjárt a konviktusba ment, ahol Sándor -Mihály azt kiáltotta felé, amint meglátta: - -– Nyilas! Fent voltak Orczy, meg Gimesi a coetusba. - -– Fent? – szólt ijedten Misi. - -– Igen, téged kerestek. - -Leült a helyére s a villáját kezdte törülgetni, mert azt szokás volt a -szervétába szúrva kitörülni, a konyhában nem mosogatták el valami -rendesen. - -Mit kerestek nála Orczy meg Gimesi, ezen nagyon megijedt, mert biztosan -a lutri miatt. - -– Mér nem voltál délután órára? – kérdezte később Sándor Mihály, aki -átnyúlt az asztalon, hogy a só- és paprikatartót elvegye. A brúgóját jól -megsózta s paprikázta, diákszokás volt; evés előtt ezzel csináltak -étvágyat. - -– Délután? – mondta Misi s bambán nézett maga elé. - -– Igen, kérdezett a tanár úr is. - -– Hát máma nem szombat van? – mondta Misi s lángvörös lett, egészen -elfeledkezett arról, hogy iskola van, de hogy esett ki az eszéből? - -Még csak ez volt hátra, hogy így el tudjon felejteni valamit s épp az -iskolát. - -Nem tudta megmagyarázni a szobafőnöknek sem, hogy mért nem volt órán. -Végre is kisütötték, hogy beteg volt, Lisznyai úr nagyon mérges volt s -azt mondta, hogy ő nem lesz dedósoknak a szobájában, ilyet még nem -hallott, mióta »kétágú«, hogy valaki csak úgy elfeledkezzék az -iskoláról. A fiúk nevettek, különösen Böszörményi, akinek a nevetésében -valami egészen különös volt. - -– Csuda, hogy a fejét el nem hagyja valaki, – mondta gúnyosan – -szerencse, hogy a nyakánál fogva oda van ragadva, mer azt is elhagyná. - -Misi úgy érezte, hogy ennek van valami nagy fontossága, hogy Böszörményi -ilyen hetykén beszél, mert még a coetusban senki se beszélt a -reskontóról, de már Böszörményi biztosan számítja, hogy egyszer csak ki -fog sülni: egészen bizonyos volt benne, hogy ez lopta el a cédulát… - -Este megírta a magyar írásbeli dolgozatot: - -– Mit írjak, micsoda betegsége volt? – kérdezte Lisznyai úr másnap -reggel. - -– Én nem tudom, Nagy úr se ment órára. - -– Nyolcadikba nem volt első óra, – mondta Lisznyay úr – szóval nem kell -igazolvány. - -– De kérek szépen, – motyogta az orra alatt Misi. - -Az osztályban, azt hitte, mindenki rajta fog nevetni, de bizony senki se -vette észre. - -Csak mikor Orczy megjött, ez intett neki, már az ajtóból: - -– Megbeszéltem a szakácsnénkkal a dolgot, az a kérdés, hogy a budapesti, -a wieni, vagy a brünni, vagy a prágai, vagy a linzi lutrin volt-e -kihúzva. Melyikre tettél? - -Misi hallgatott. - -– Azt se tudod? - -Nem tudta azt sem. - -– Mert legalább ezer vagy kétezer forintot kellett nyerni. Ha brünni, -akkor biztos legalább kétezer forint. - -Misinek a szája is nyitva maradt: kétezer forint!… Ez valami egészen új -volt!… Kétezer forint!… Ezt ő el se tudta képzelni, mi az… Otthon a kis -házat a szülei háromszáz forintért vették kerttel együtt… Kétezer -forint… Úgy hallgatta, mint az Ezeregyéjszaka meséit… - -Megjött Gimesi is, mindjárt idebujt hozzá, egy cseppet se látszott -rajta, hogy haragszik a tegnapi dolgok miatt, mindjárt közéjük dugta a -fejét: - -– Azt mondta a szakácsnénk, hogy kétezer forintot nyert, isten bizony, -szólt Orczy. Ennek fele az öregé, akkor is ezer pengő marad neki… - -Gimesi nagyot csapott az asztalra: - -– Baráték, – mondta – e mán döfi. - -Orczy azt mondta: - -– De azt tanácsolom, nem kell senkinek megmondani, maradjon ez hármunk -közt, mert ha megneszeli a tolvaj, akkor mindennek vége. - -Misi rábámult: Ez már azt is tudja, hogy tolvaj van? - -Összebujtak hárman s egészen suttogva beszéltek. - -Orczy mondta: - -– Minekünk most szerződést kell kötni, hogy mindent megbeszélünk -egymással, óra után kimegyünk a hátulsó udvarba és megbeszéljük -rendesen. - -– Igen, – mondta Gimesi – én azt indítványozom, vegyük be Tannenbaumot -is. - -– Nem kell senkit, – mondta Orczy – egyelőre csak maradjunk hárman. - -– Helyes a bőgés, – mondta Gimesi – nekem az is mindegy. - -– Csak vigyázni kell, – szólt Orczy – hogy senki meg ne sejtsen semmit. - -Ahogy elmult az óra, rögtön elfutottak mindhárman a hátulsó udvarba. - -Ott hátul volt az a bizonyos barna rosszszagú deszkavár, annak a -sarkánál, a kerítésnél összedugták a fejüket s hozzáfogtak tanácskozni. - -– Legelőször is biztosítani kell – mondta Orczy – a titoktartást. -Választunk magunk közt egy elnököt. - -– Helyes, én rád szavazok, – mondta Gimesi. - -– Én is, – szólott Misi, bár nem értette, miért kell három közt egy -elnök. - -– Na jó, ha ti akarjátok, nem bánom, – mondta Orczy – de csak akkor -fogadom el, ha becsületszentségetekre megesküsztök, hogy mindenben szót -fogadtok. De vakon engedelmeskedve. - -– Helyes. - -– Helyes. - -– Nem szabad sokat együtt lenni, – mondta Orczy – mert az gyanut kelt; -hanem most nekem úgyis ablakórám lesz, majd én kigondolom a tervet és -megcsinálom az alapszabályokat. - -Ezzel kezet fogtak. - -Misi nagyon furcsán érezte magát, láza volt s dobogott a szíve, hogy az -ő ügyéből ilyen titokzatos dolog lett. - -A következő óra énekóra volt, s most aztán igazán hiába beszélt és -finomkodott Csoknyay tanár úr, egész órán keresztül lázban és -önkívületben ült Misi, csak azon csodálkozott, hogy Gimesi épp olyan -fesztelen és természetes, mint máskor volt, babrált a füzeteivel, -ceruzát faragott, a könyveit kiszedte, meg berakta, szóval épp úgy -piszmogott és moszatolt, mint más énekórán. Misi viszont lázban, -elrévülve ült s egész testén forró érzés folydogált le s fel. - -Mikor vége volt az órának, Orczy mindjárt jött: - -– Tudjátok, mi történt? – kérdezte nevetve – az udvaron járkáltam a kút -körül, akkor odajön egy akadémista, vagy teológus, leveszi a sapkámat s -így tesz vele, megcsapta a fejem, azt mondja: te mért nem mégy órára? -Mondom neki, most nincs órám, mert énekóra van… Igen! azt mondja, zsidó -vagy! és meg akarja nyomni a fejem!… - -Ezen nagyon kacagtak, idegesen nevettek mind a ketten. - -– Én nem vagyok zsidó, hanem katólikus, – mondtam neki, de az meg azt -mondta rá: ismerlek! avval elment! - -Gimesi görcsösen nevetett: - -– Jaj de jó vicc, mondta s a szemét egészen behúnyta, úgy nevetett s az -egész arca vörös lett a nevetéstől. - -Orczy folytatta: - -– Akkor jön egy tanár, az az öreg, olyan fehérhajú, akit Imbre bácsinak -híjnak, azt mondja: na ha nincsen órád, ne ácsorogj itt kint, hanem -gyere fel a könyvtárba. Hát felvitt a kollégiumi nagykönyvtárba ahol -nincsen egyébb csak könyv és ott adatott nekem egy jó könyvet és ott -olvastam s ezután mindig odamegyek, ha lyukas órám lesz. - -Misi csodálkozva s irígykedve nézett Orczyra, oda szeretett volna ő -bejutni: istenem, egy olyan szoba, ahol csak könyv van, ennél -tündériebbet elképzelni sem tudott. - -– Hát én osztán ott mindent kigondoltam és megcsináltam az -alapszabályokat, itt van, leírtam három példányban, hogy mindenikünknél -legyen egy. - -Alapszabály! Misinek ez is nagyon varázslatos volt. De honnan tud Orczy -ilyeneket kitalálni. Tisztelettel nézett rá, mint valami felsőbbrendű -lényre. - -Az alapszabályok így hangzottak: - -»Alapszabály: 1. A név: lutristák. 2. A tagok vérszövetségben vannak, -mint testvérek. 3. Semmi titok nem létezik. 4. Elnök, titkár, jegyző. 5. -Idegeneknek elárulni tilos.« Ez az egész. - -– Én jegyző szeretnék lenni, – mondta Misi Gimesinek csendesen. - -– Te meg indítványozzál engem titkárnak, mer én meg titkár. - -– Gimesi titkár, – súgta Misi Orczynak. - -– Hát te vagy a titkár, – mondta Orczy – a te titkod az egész. - -Ez ellen nem lehetett szólani. - -– Nem igaz? – mondta Gimesinek Orczy: az ő titka, hát akkor ő a titkár. - -Gimesi elkedvetlenedett. - -– A titkárnak titkot kell tartani, ez meg már mindent elárult, én még -jobban tudom, mint ő. - -– Az igaz, – mondta Orczy s nevetett. Ha jó titkára volna maga magának, -akkor most nem tudnánk semmit, ez igaz. - -– Ez csak jegyzőnek való, hogy feljegyezze, amit más csinál. - -Misi nem érezte magát sértve, nevetett s már boldog volt, hogy a -Csittvári krónikába végre lesz mit beírni. - - - - -IX. FEJEZET - -amelyben isten tudja csak, mi fog történni; a kisdiák örül, hogy szombat -van, ez után a nehéz hét után; úgy érzi, ma be fog valami fejeződni: hét -végére kell hogy a bajoknak is vége legyen. - -– Még mindig nem tudod ki lopta el? – kérdezte Orczy súgva, ahogy reggel -az osztályba bejött. - -– Nem. - -– Nem is gondoltál rá? - -– Hát… - -– Én már tudom. - -Misi szégyellte a tegnapi dolgot, hogy elnököt választottak, ha valaki -megtudná, föld alá sülyedne, de most egyszerre meglepte az elnök! Azt -nem várta, hogy már tudja is, ki a tolvaj. - -– Illetve tudom, hogy kell kinyomozni. - -– Ja? - -– Össze fogjuk írni, kikkel lakol egy szobában. - -– Igen, – dünnyögte Misi. - -– Ird le mindjárt, légy szíves, a nevüket egy papirosra. - -Misi papirt keresett, de Orczy elébe tett egy levélpapirt: - -– Erre. - -Nagyon finom sárgásfehér papir volt, Misi nagyon szerette a szép papírt, -maga elé vette s míg ráírta a szobafőnök és a többi lakótársa nevét, -gyönyörködött benne. - -Mikor kész volt, oda tolta Orczy elé, aki közben egész fesztelenül -beszélt valami adomát a hátamögöttieknek. - -De abban a pillanatban abbahagyta, mikor Misi kész volt s visszaült -mellé. - -– Hanyadikos ez a Lisznyay? - -– VIII. - -– És Nagy József? - -– VIII. - -– És Andrási, ez az A-ista? - -– Igen. Andrási, Böszörményi A-ista, Sándor, Csicsó, meg én, Bé-ista. - -– Sándor? – mondta Orczy. - -Felállott és hátranézett, kereste Sándor Mihályt, az szokása szerint nem -ült a helyén, hanem az első pad mellett lődörgött, nem beszélt senkivel, -csak ácsorgott s hallgatta a fiúk beszédét itt is, ott is. - -Orczy intett neki, Sándor odaszaladt. - -– Ti egymás mellett ültök az asztalnál, úgy-e? - -– Hol? A coetusba? - -– Ott igen. - -– Mondjad, milyen rendbe van ennek a Misinek a holmija? Ez olyan -rendetlen fiú, úgy-e? - -Sándor nevetett. - -– Nem igen van jó rendbe, mert a reskontót is elvesztette. - -Orczy kicsit hallgatott. - -– Milyen reskontót? - -S meglökte titokban Misit a térdével, hogy hallgasson. - -– Azt mondta a mult szombaton, egy forinttal megtett öt számot s most -nem leli a cédulát, amit a tőzsdén adtak a pénzről. - -– Hallatlan, – mondta Orczy. – Biztosan elhányta. - -– Lehet, mert mindig, ha keres valamit, minden zsebébe sorra keresi, -akkor se találja meg. - -Gimesi most jött az osztályba, megkerülte Sándort, aki a padjuk előtt -állott és beült a helyére. Nagyon friss volt s nevetett a szeme. - -– Majd én kikutatom az ő zsebét, – mondta. - -Orczy hirtelen azt mondta Sándornak: - -– Te kérlek, a számtanpéldád megvan? - -– Meg. - -– Ugyan mutasd meg. - -Sándor elszaladt a füzetért. - -Akkor Orczy odahajlott a másik kettőhöz egészen közel s azt mondta: - -– Ha vallatok, tanuld meg, hogy bele ne szólj, se te, se te, mert -mindent elrontasz. Misi nagyon jól viselte magát, egy szót se szólt. Nem -szabad, hogy az osztály tudja, hogy nyomozunk, mert akkor mindenki arról -beszél s délre a tanárok is tudják. Hallgassatok, mikor az elnök -dolgozik. - -Gimesi megértően s engedelmesen bólintott, Misi izgatottan és magyarázva -suttogta Orczynak: - -– Sohase tettem a zsebembe a reskontót, mert betettem a kis -bugyellárisomba, oszt abból sose vettem ki, innen veszett el. - -Orczy úgy tett, mintha érdekelné a Sándor Mihály számtani példája, -végignézte s azt mondta: rossz az eredmény. - -Sándor nagyon meghökkent. - -– Hol rossz? - -– Szorozd újra, ez a szorzás rossz. - -És a számtani példáról beszéltek, a reskontó többet nem jött szóba. - -Mikor a tanár bejött, Orczy maga elé tette a füzet alá a Misi írását, a -szobatársak nevét s folyton nézte. Néha odafordult Misihez. - -– Ez a Nagyur az a kis púpos? - -– Igen. Nagyon derék jó ember, – tette hozzá gyorsan Misi, hogy -valamikép gyanuba ne vegye Orczy. - -Orczy azt mondta: - -– Majd meglátjuk a végén. - -Óra közben Orczy ugrált és hancúrozott s Misi csodálkozva látta, hogy -egyszer csak Csicsóval beszélget. - -Idegesen várta vissza, hogy mit tudott meg, de Orczy kétszer is -visszakerült hozzá s nem szólt semmit. Vígan nevetgélt s mindenkihez -szólt valamit. - -Csengetés után, mikor mindenki helyre ült, csendesen s izgatottan azt -kérdezte tőle: - -– Mit mond Csicsó? - -Orczy nevetett: - -– Arra azonban figyelmeztetlek, hogy az elnöktől nem szabad kérdezni -semmit… Most az egyszer megmondom, hogy Sándor és Csicsó nem gyanusak, -ez két tökfilkó, hanem ezt a Böszörményit óra közben elő fogom venni. - -Egyebet nem mondott semmit, de óra alatt azt mondta: - -– Mi volt köztetek? - -– Köztünk? – mondta lángvörösen Misi. - -– Igen, valami volt. - -– Semmi, – mondta Misi s a tanár felé nézett ijedten, hogy fel ne -szólítsa suttogásért. - -Azután eszébe jutott, hogy Orczy ismeri a szobát, hiszen volt náluk -tegnapelőtt, mikor ő nem volt otthon. Akkor kigondolt valamit s azon -mohón odabujt Orczyhoz s a fülébe súgta: - -– Mikor pakkom jött, megette a cipőkenőcsöt, azért dühös rám. - -– Ja, – mondta Orczy, s halkan nevetett, mert eszébe jutott az egész -pakk-hecc, amiről ő is tudott annak idején. - -Óra közben tízkor »kicsiny a rakás, nagyobbat kíván« volt az udvaron. -Szép, száraz nap volt, hideg, de télikabátban voltak kint. Kicsődültek -az A-osztályosok is és nagy üvöltéssel ők is részt vettek a játékban, -ami abból áll, hogy egy fiút letepernek s rá birkózás közben, a másik, -harmadik, akkor elkiáltják, hogy: »kicsiny a rakás, nagyobbat kíván« s -akkor mint a méhek futnak elő a körüllévő fiúk, rá a csomóra, s egyre -nagyobbra nő a gyerekhegy, míg csak, aki lent van, jajgatni nem kezd, -akkor aztán egyszerre ijedten szétoszlik az egész. - -Misi látta, hogy Orczy Gimesivel kétszer is suttog, röstelt leskelődni, -lassan őt is elkapta a hőség s rávetette magát egy csoportra. - -Nagy visítás volt, túlkiabálták a kopasz ákácfákon milliószámra nyüzsgő -verebeket s úgy belehevült és kipirult, hogy egyszer csak arra ébredt, -hogy senki sincs a feje fölött, mert mélyen belekerült a gomolyagba, s -valaki azt kiáltja: - -– Még mindig nem állsz fel, te haszontalan! – s egy jó botütés a hátán. - -– Mék szemtelen ez? – sikítja torkaszakadtából s hátranéz: hát a szúrós -bajszú latintanár, Hertelendy áll mögötte borzas szakállával s nagy -görbe botját ütésre emelve fenyegeti. - -De nem ütött le többször, ellenben ő rémítően megijedt s alig tudott -lábra állani. - -Az osztálybeliek aztán nevettek rajta, hogy kifogta az öreget. - -Ő is nevetett, mikor a professzor eltűnt a tanári szoba táján, sőt -egyszerre úgy nekiszilajodott, hogy három fiúval is verkedni kezdett. -Valami ideges tűz gyúlt ki a vérében s fel tudta volna hányni az egész -osztályt. Szegedi most is sorra kötekedett: - -– Pofozás, pofozás barátom? Gyere csak ide megverekedni, – de ettől a -fiútól megretirált, nem vette magára a kihívást, hanem tovább szaladt a -kúton túl s ott csodálkozva látta, hogy Orczy Böszörményivel tárgyal. -Ezektől még jobban megijedt s gyors futásban, mintha valaki hátulról -űzné, megint vissza akart futni, közben meggondolta s be az osztályba a -második kapun. - -Ki volt izzadva, ahogy berontott. Simonfi Pisti éppen mesélte tele -szájjal, hogy Nyilas hasba rúgta az ötödikesek osztályfőnökét, -Hertelendy tanárt, mikor az őt megbotozta. - -Ez már egész legenda volt, mert nem rúgta meg, de Pisti olyan hangosan s -úgy beszélte, hogy azt mindenki elhitte, még ő maga is. Varga János azt -mondta: - -– Annak elég nagy hasa van, legalább jól belerúgtál? - -Misi nevetve nézett hátra. Barta Imre, az osztály Herkulese most ült le -a helyére, ő is nevetett, aztán megveregette a vállát: - -– Jó van, cimbora. - -Ez a vállveregetés jól esett neki, pedig ő bizony nem rúgta meg a tanár -hasát és mégis kezdte a talpán érezni azt a furcsa csiklandást, mintha -megrúgta volna. - -– A legjobb az volt, – mondta Orczy, aki most jött be s már látta a -Barta Imre vállveregetését, – az volt a legjobb, hogy Jármit biztattam -fel, hogy kezdje a kicsiny a rakást és van neki egy aranyórája és -legalólra került az aranyóra s rá az egész iskola! – és hangosan -kacagott s vele mind, aki a környéken volt. - -Misinek azonban az tűnt fel s elkomolyodott, hogy Orczy bíztatta fel az -egész heccet s ő maga egész nyugodtan tárgyalt Böszörményivel a kúton -túl. Böszörményi az nagyon vad fiú, mindig verekedik és az ilyen -komédiákba szeret benne lenni; már egész biztos volt benne, hogy Orczy -azért _rendezte_ a kicsiny a rakást, hogy híre menjen az osztályokba s -Böszörményi is kijőjön az A-ból, hogy észrevétlen szóba állhasson vele. -Nagyon szerette volna megkérdezni, hogy mit beszélt vele, szerette volna -hallani, szóról-szóra, hogy beszélt, mit kérdezett s az mit mondott, -kezdett neki Orczy szörnyűségesen imponálni… - -Most már kíváncsi volt, mi lesz a következő óranegyedben. Hát Andrásit -hogy fogja kicsalni az osztályból? Szégyelte, hogy ő úgy el hagyta magát -bolondítani az elébb, mint egy kisgyerek, ahelyett, hogy leskelődött -volna Orczy után. Most uralkodni fog magán, gondolta magában. - -Orczy egy szót sem szólt óra alatt, csak egyszer kért egy törlőgumit, s -ő boldog volt, hogy adhatott neki és hogy elsőrendű, finom -Oroszlángumija volt, amit most vett a héten s kicsit jól esett, hogy -olyan sok pénze van még; egy forint s ötven krajcár a zsebében, pedig -már harmincat elköltött elseje óta. - -Mikor tízpercre csengettek, Orczy mindjárt kifutott, télikabátját is -kint a folyosón vette magára; ő utána sietett, de elkésett, mert nem -rakta le idejében a füzeteit s ha úgy hagyná az ember az asztalon a -holmiját, biztosan szétrepülne az egész a talpak alá. - -Mikorra kiment az udvarra, már Orczyt nem látta sehol. - -Egész tízperc azzal telt el, hogy szégyenkezve kereste; Orczynak úgy jár -az esze, ő pedig még azt se tudja megtenni, hogy kitalálja, mit akar -Orczy. - -Gimesivel összetalálkozott az udvaron. Gimesi is utánuk jött ki, mert -valami szeget ütött a fejébe, hogy hol vannak ezek, meg is kérdezte -mindjárt: - -– Hol van Orczy? - -– Én nem tudom. - -– Nem együtt vagytok? - -Misi ránézett. Ő pedig úgy gondolta, hogy Orczy éppen Gimesivel van jobb -viszonyban s vele titkolódzik őelőtte. - -– Hát hisz tik suttogtatok az elébb, – mondta. - -– Én nem suttogtam, – szólt Gimesi őszintén. – Csak Orczy mondta, hogy -hijjam ki az osztályból Bayt. - -– Az A-ból? - -– Igen. - -– Bayt? - -– Igen. - -– Mit akart ő Bayval? - -– Tudom én? - -Összenéztek s elkezdtek nevetni. - -– Csak azt mondta, hogy vagyok Bayval! Mondok, jól, ’sz unokatestvérem. -Hát akkor hijd ki. Kihijtam s azzal elbujtak ketten, otthagytak és -elkezdtek suttogni. - -– De mit? - -– Mit tudom én, nincs nekem olyan hosszú fülem, ott állottak, én meg -ott. Nem hallhattam. Csak láttam, hogy Bay nemsokára bement, akkor el -kezdték Jármyval, hogy kicsiny a rakás, nagyobbat kíván és én is benne -voltam, és aztán láttam, hogy azzal a vastag fiúval beszélt Orczy, az a -pecsenyeképű, tudod mék. - -– Andrási? – kiáltott Misi. – Már avval is beszélt? - -– Hát még kivel? - -Misi csak nézett maga elé, egyszerre megérezte, hogy nem kell mindent -elmondani. - -– Nem is ismeri Andrásit, mégis beszél vele, – mondta hazugul s -elfordította a szemét. - -Elhatározta, hogy ki fogja lesni Orczyt, de ő sem mondja meg ezután -senkinek, amit tud. - -A csizmás kis pedellus elment, keresztül az udvaron, mellettük. Mind a -ketten megérezték, hogy csengetni megy. - -Utánanéztek s Gimesi azt mondta: - -– Emlékszel, tavaly, hogy fel volt cifrítva a csengő. - -– Mikor? - -– Érettségikor! Aj de buta vagy, a nyolcadik osztály. Hát nem emlékszel, -hogy a nyolcadik osztály virágokkal meg mindennel felcifrázta a csengőt -az osztályvizsgakor, még virsli is, meg kolbász, sonka lógott rajta, meg -narancs. - -– Ah. - -– Hát én láttam; nekem ne beszélj! majd figyeld meg júniusba, ha az -osztályvizsga lesz a nyolcadikba, most is fel fogják diszíteni, mert ez -szokás. Kollégiumi szokás. - -Önkéntelenül a csengő felé mentek, amely éppen a nyolcadik osztály előtt -volt a falba beerősítve s a pedellust nézték, ahogy kurta karját -felnyújtotta s megfogta a csengő lelógó vastag drótfogantyúját, s -rángatni kezdte a kisded harangot. - -Mire megfordultak volna, hogy az osztályukba fussanak, nagy -meglepetésükre Orczy jött ki a nyolcadik osztály ajtaján. - -Orczy is meg volt lepve, hogy őket meglátta s egy pillanatig így néztek -egymásra, akkor elkezdett nevetni Gimesi hangosan, Orczy csendesen, csak -Misi nézett komolyan. - -Ő már tudta, hogy most a két nyolcadikossal beszélt. Elment a bátyjához, -aki nyolcadikos és közben megnézte Lisznyay urat is, meg Nagy urat is. - -Orczy fesztelenül futott hozzájuk: - -– Azt kijelentem, hogy az elnök után leskelődni tilos. - -Ezzel ott hagyta őket s nagy futással elment. - -Egymásra néztek s Gimesiből kitört a kacagás, ahogy behúnyt szemmel -szokott nevetni, mint a a kakas a napra; hát most is elkukorékolta -magát, úgy nevetett, belevörösödve, ahogy bírt: - -– Elnök! Ennek a fejibe ment az elnök. Hát ’sz én meg titkár vónék, vagy -mi a csuda, osztán nincs ennyi titkom se – s a kisujja kiskörmét -mutatta. - -De Misi nem szólt, ő már komolyan vette Orczyt, már szinte félt: ez -mindent meg fog tudni s rettegve gondolt a szemétládára s háta mögött a -halnyelű bicskára. - -Utolsó óra következett s Orczy egyszer odahajolt hozzá: - -– Misi. - -– No. - -– Akárki kérdez a reskontó felől, csak azt mondd mindenkinek, hogy azt -már visszaadtad az öreg úrnak. - -Misi ránézett, meghökkenve, hiszen ő ezt mondta, neki is, mikor -legelőször kérdezte a számokat; hiszen ő találta ki, hogy nem fogja -bevallani, hogy elvesztette a cédulát. Most érezte, hogy Orczy már -csakugyan mindent tud és lesütötte a szemét. - -Később Orczy még egyszer súgta: - -– Akárhogy kérdezgetnek is, te csak mindig ragaszkodj ahhoz, hogy már -visszaadtad. - -Misi csendesen bólintott, zavarban és suttogva. - -De mintha ebben a pillanatban megrándult volna az Orczy szája. Mintha -győzedelmesen elmosolyodott volna s ő felsülve és pironkodva marta a -száját, hogy elárulta magát: Orczy _most tudta meg_, őtőle, hogy nem -adta vissza az öregnek a cédulát. - -Dühösen összeszorította a fogát és sötéten nézte a füzetet, nem látva a -betüket s a mondatokat benne. - -Megalázottnak érezte magát, forrt benne valami indulat s láz, hogy -ennyire gyerek, most nagyon gyűlölte Orczyt s szerette volna oldalba -bökni, hogy kiessen a padból. - -Ellenben Gimesit most nagyon szerette: szegényke, kis Gimesi, jó kis -fiú, milyen csendesen ül itt mellette s nem sejt semmit abból, ami -történik. Izgalmas rablókalandnak érezte, amit Orczy csinál, de Gimesi -egy kis csenevész lurkó volt, aki síma kis fehér arcával ártatlanul ül -ott s harmadik az osztályban. - -Most megértette azt is, miért akarta Orczy, hogy ő legyen a titkár s -Gimesi a jegyző. Ha titkár volna, akkor több bizalommal lenne hozzá… - -Vajjon óra után fog valamit mondani? Holnap, vasárnap, megbeszélésre van -szükség, talán azt fogja mondani, hogy hol találkozzanak s már el is -gondolta, hogy valami titokzatos helyen, valami torony tövében, vagy egy -nagy fa alatt az erdőben. Később az jutott eszébe, hogy talán a -lakásukra hívja. Erre egy csomó érzés lobbant fel, hangulatok; a viasz -szagát érezte, amellyel szobrokat öntöttek; aztán az uzsonna hófehér -abroszát és finom színes rajzú porcelláncsészéit látta, aztán a -szőkehajú jutott eszébe s lángba borult az arca, a dundi szőkehajú kis -úrileány… a kunyica… az álom titkosa… - -Ebben a pillanatban egy cédula volt előtte: - -»Holnap délután pont 4 órakor nálunk.« - -– Ird alá, – súgta Orczy. - -Nem értette, miért írja alá. - -– Ird oda a nevedet. - -– Minek? - -Orczy türelmetlen, lett: - -– Ird alá. Körlevél, Gimesi is írja alá. - -Erre ő zavartan aláírta a nevét. S odaadta Gimesinek. - -– Ird oda a nevedet, – mondta neki. - -Gimesi szó nélkül odaírta. - -Erre visszaadta a cédulát. - -Orczy csengetéskor szokása szerint már összepakkolt s abban a -pillanatban elment, ahogy a tanár az ajtón kilépett. Nem is köszönt -senkinek - -De ő Gimesivel kezet fogott. - -– Szerbusz. - -– Szerbusz, délután eljössz hozzánk? – szólt Gimesi. - -– Hátsz nem lehet. - -– Mér? - -– Menni kell tanítani. - -– Ja. - -Új köszönés nélkül sietett el: csak azért, hogy Orczyt utánozza. Nem -tudott volna eddig ily komisz lenni, mindig utolsó volt, mindenkit maga -elé eresztett, senki előtt titkot nem tartott, csak kérdezni kellett, -mindenkinek mindent megmondott s mindenkinek csak kedvében akart járni, -de most valami megindította, hogy erős legyen s magában maradjon s ne -hagyja magát. - -Rohanva ment fel a lépcsőn, két fokot ugrott egyszerre; kifulladt, mikor -felért a II. emeletre. Még senki sem volt a coetusban, ő nyitotta ki az -ajtót, az ajtófélre felakasztott kulccsal. - -Örült, hogy üres a szoba, legalább egy percig magában maradt; könyveit -betette a fiókjába, nagyokat lélegzett, semmire sem gondolt, de -feszítette valami belőlről. - -Aztán jött a szobafőnök kiskabátban, mindig így járt, télen sem vett -felsőkabátot, ha az osztályba ment le; jöttek az A-beliek, majd Csicsó -és végre Sándor Mihály, aki a lépcsőn is a beszélgetőket hallgatta. - -Szégyelte magát előttük, ki tudja, mégis nem vették-e észre, hogy Orczy -vallat? Gyorsan ki a szobából a régi kollégiumba s az öreg boltozatok -alatt az ablakig futott, azon nagy fekete vasrácsok voltak, a por -vastagon belepte a fekete szurokfestéket s kinézett a nagytemplom -tornyára. Fekete varjak rengeteg hada szállongott körülötte s károgásuk -behallatszott, ő is kitárta karjait, szeretett volna felszállani, -elrepülni s úgy érezte karja, vágya beleütődik a kollégium boltozatába. -Mint börtönbe volt itt befojtva, pillanatra sem maradhat magában s mégis -egyedül kell élnie, társ nélkül, beszéd nélkül, szívét ki nem öntheti -senkinek. Megfogta a vasrácsot, alig érte át az ujja, ha ő most oly erős -volna, mint Sámson, hogy megrázná s összedűlne az épület s a kövek mind -a fejére szakadnának… - -A konviktusi csengő lármázott rá és ő visszafutott a szobába. Mikor az -ajtóhoz közeledett, nyílt a kilincs, kitódult a hat diák s ömlött a -többi szobából is a sok bentlakos. Befutott köztük, felvette a köpenyét -s ő is rohant utánuk. - -Még csak annyit se mondott neki, a sok beszélő, diskuráló, fecsegő, -folyton szájat jártató diák, hogy: - -– Szervusz. - -Ebéd után sietett Dorogiékhoz. - -Ahogy belépett a magas, rideg, átláthatatlan deszkakapun, amely a -debreceni házakat annyira jellemzi, s amelyeken belől sivár és üres -parasztudvarokat talál az ember: kemény téli szél csapott az arcába, -lélegzete is elállt míg végigszaladt a tornácon s bebujt a ház ajtaján. - -A kis előszobába ugyanabban a pillanatban lépett ki Bella a konyhából, -mikor ő belépett az udvar felől. A leány örvendve kiáltott fel s -megölelte Misit. - -– Isten hozta, kedves. - -Misi nevetett, az arca pillanatra hozzáért a leány blúzához s forró -teste jól esett hidegtől hunyorgó szempilláinak. - -– Kezit csókolom, – mondta rebegve. - -A leány még egy pillanatig tartotta két kézzel, így egészen szembe s -föléje hajolva, mintha valamit mondani akarna, de nem szólt, csak -gyönyörű porcellán fogait mutatta s édességes jó illat áradt belőle. - -– Sok leckéjük van? – szólt, aztán eleresztette, de még feltartóztatta. - -– Van… - -– Nagyon sok? - -– Elég. - -A leány nevetve fordította el az arcát s valahova messze nézett. - -– Hát akkor tessék… Misi úr… - -S utat mutatott az ajtóhoz, balkézzel. - -Misi kinyitotta az ajtót és bement. - -A néni szokása szerint most is ott ült a keskeny szobában a helyén, -három ágy közt a kis asztal fején, nagy ócska foteljében, halkan -köszönve ment el előtte s az köszönéstelen merev pillantásával komolyan, -szinte üldözve kísérte, míg csak be nem menekült a másik ajtón. - -Csak Ilonka volt a szobában s ahogy ő belépett, azonnal elkezdett -pukkadozva nevetni. - -Misi szinte zavarba jött, hogy egyedül volt vele: - -– Kérem szépen, nincs itt Sanyika – mondta. - -A kisleány összeszorította az ajkát, hogy el ne röhintse magát. - -– Nincs idebenn? – mondta újra. - -Erre kitört a nevetés. - -– Hiszen látja, hogy nincs. - -Misi elpirult, az meg kiszaladt és berántotta maga után az ajtót; ha -most olyan erős volna s olyan hosszú karja lenne, s a falon is át tudna -nyúlni, akkor utána nyúlna a bezárt ajtón át, megfogná a haját és -megcibálná alaposan. - -Talán csak szól odakinn Sanyinak, gondolta magában s leült az asztal -mellé, ahol már ki voltak rakva a könyvek. - -Kivette kis ceruzáját a zsebéből s vonalakat kezdett firkálni egy irka -szélére. A szoba meleg volt, álmosító, csöndes, a másik szobából -behallatszott az óra ketyegése s ő hirtelen ezt írta le: - - Simonyi óbester - Kisgyerek korába, - Felmászott egyszer a - Veres toronyba. - -Már régen motoszkált a fejében ez a vers. Ki tudja, mikor jutott eszébe -ez a négy sor, de nem bírja folytatni, a többit nem tudja kitalálni, -mert soha sincs ideje gondolkodni rajta. Azt akarja elmondani versben, -mikor Simonyi óbester felment a veres toronyba, kiszedte a madárfiakat, -aztán a pajtásai leejtették, de neki semmi baja se lett. Már vagy két -hónap óta folyton ott jár az eszében s balladát akar belőle csinálni. -Olyat mint: Megesküdt a király Hunyadi Lászlónak… Egy éjszaka végig -elmondta versben, de nem kelhetett fel, hogy leírja s reggelre -elfelejtette. - -Hirtelen tovább írta: - - Magos volt a torony, - Magos a teteje, - Az egész fedele - Verebekkel tele. - -Ennek nagyon megörült, ezt igazán nem várta, észre se vette, hogy írta -le, mert egy cseppet se gondolkozott rajta. - - Kidugtak egy deszkát, - Ő kiállott rája… - A fiuk tartották - Alásszolgája… - -Puff. Elsavanyodott az arca. Milyen szépen indult, már azt hitte, egész -végig ilyen könnyen fog menni, de azt, hogy: alásszolgája, csak -butaságból írta oda, mert nem jutott eszébe semmi… Na most alásszolgája -a versírásnak. De hogy is jut neki eszébe, hogy ő verset tudjon írni. - -_Rája:_ erre rím, hogy: mája, bája, hája, pofája… hopp. - - A fiuk tartották, - Mindnek járt a szája… - -Egy kicsit örvendve nevetett, aztán rossznak találta. - - Kidugtak egy deszkát, - Ő kiállott rajta, - Tartották a fiuk - A sok csibész fajta. - -Álmodozva nézett maga elé, akkor áthúzta s újra írta: - - A sok betyár kölök, - Kidugott egy deszkát, - Annak a hegyébe - Kiállították. - -Nem jó, keresztülhúzta ezt is. - -Akkor áthajlott a feje fölött egy arc, a melegségéről ismert rá, hogy -Bella. - -– Maga verset ír? - -Misi hirtelen kitépte a papírlapot, összegyűrte s kétségbeesetten -szorította az öklébe. - -De a lány elkapta a csuklóját s kacagva ki akarta venni belőle. - -A kis fiú vad erővel kezdett vele dulakodni. A lány sokkal erősebb volt, -de ő összegömbörödött, a melléhez szorította az öklét, a lány két karral -szorosan átölelte, hogy kifeszítse. Egyikük sem tudta, hogy történt ez a -hirtelen birkózás és hogy egyiknek mire minden áron a vers, a másik -pedig mért nem adhatja, még az élete árán sem. - -Jó néhány másodpercig szinte hangtalanul dulakodtak. - -– No adja ide Misike, Misike aranyos, egyetlen drágám, – esedezett a -lány – meghalok, ha ide nem adja. - -De a fiú győztesen nevetett s az öklét a zsebébe dugta. Az arca éle -kipirult, fekete szeme csillogott és megnőtt. - -Csak a fejét rázta meg dacosan, boldogan, hogy: azt nem. - -– Misike, kedves aranyos, – s a lány megcirógatta az arcát – muszáj, -hogy ideadja, én olyan borzasztó kíváncsi vagyok a maga versére, a -magácska versére, kedves kis aranyos Misike, Misuka, adja ide Misikém. - -– Nem lehet, – mondta a kis fiú s a hideg borsódzott a hátán a -gyönyörűségtől. - -– Hiszen úgyis nekem csinálta, – mondta a leány babusgató suttogósan, -hiszen úgyis ideadja s erősen és furcsán nézett a szemébe. - -Misi azt akarta kacagva kiáltani, hogy: volt eszébe neki csinálni, de -maga sem tudta mért, nem mondta ezt meg, hanem ráhagyta, engedte, hogy -azt higgye a lány. - -– Miről van benne, szó Misike, rózsasziromról violaillatról? kis poéta…? -kicsi, pici, kis poétácska? - -Misi paffá lett. Szeretett volna egy nagyon nagyot kacagni. Rózsaszirom? -arról is lehet verset írni?… de a szívében maradt a kacagás. - -– Ha nem adja ide, megaprehendálok, – gügyögte a lány. - -A fiú csak megrázta újra konok fejét. - -– Jó: haragszom magára. - -Elővette a kézimunkáját s leült az asztalon túl az ablak elébe. - -– Juszt is haragszom, – mondta még egyszer s többet nem szólt. - -Misi is leült a helyére, a leány elkomolyodása kicsit elszorította. Már -közel volt hozzá, hogy megmutassa. - -Akkor bejött Sanyika. - -Nem köszöntek egymásnak, Sanyi leült a helyére, szembe Bellával s rögtön -észrevette, hogy a füzetéből kitéptek egy lapot. Nagy szemet meresztett -s jobbra nézett Misire, balra nézett Bellára, de nem szólt, csak savanyú -arccal bámult. Misi röstellte megmondani, mi történt, hát csak a -tanulásra fordította a szót… Nehezen indult, kínosan vergődött a lecke, -de Misi egyszer ránézett Bellára, a szemük találkozott s a lány oly -szelíden, biztatóan nézett rá, hogy őt valami édes melegség futotta át s -mintha szárnyra kapott volna, kitisztult előtte minden gondolat s -helyesen és találóan állapította meg a hármasszabály alapelvét. S -ahányszor valami szépet s jót mondott, félszemmel mindig odapillantott -Bellára s mindig magán érezte annak gyöngéd, becéző, elismerő -pillantását s ez kimondhatatlanul jól esett neki. - -Szerette volna, ha ez a délután örökké tartott volna, soha ilyen -frissnek, okosnak, tüneményesnek nem érezte magát, most egyszerre -mindent meg tudott volna tanítani, a legnehezebb dolgokba belefogott s -már nem Sanyikának magyarázott, hanem valami magasabb cél volt előtte, -egészen magasztosan akarta magát kifejezni s olyan szavakat használt, -amiket soha máskor nem mert volna kimondani: mint »költőiesen«, -»szellem«, »illatos virág« és efféléket. Mikor Bella lámpát gyújtott, -kevés ideig csönd volt, nézte a gyufa fellobbanását s mellette a leány -ábrándos, szelíd arcát, ez a lány mindig olyan eleven, kacagós volt, -inkább kötekedő és csúfondáros, de most olyan szelíd volt, oly gyöngéd, -most igazán jó testvér volt. Még soha ilyen közel nem érzett magához -senkit, az édesanyján kívül, most olyan boldog volt, elfelejtett minden -rosszat és csúnyát az életben, csak az ne nyomta volna, hogy nemsokára -el kell menni s maga sem tudta, mért rettegett ma különösebben az öreg -úrtól: erőszakkal elnyomta magában a gondolatot, hogy a reskontó dolga -fenyegeti… - -De hiába, a meleg csöndben, ahol mindenki hallgat, csak ő beszél, -beszél, végre elcsüggedt, elszomorodott. Egy latin mondatot fordítottak, -hogy: a római nép dicső eredete minden honpolgár szívére felemelő hatást -gyakorol. - -Erre így szólt: - -– A magyar nép eredete bezzeg nem gyakorol felemelő hatást a magyar -honpolgárok szívére. - -Bella csodálkozva nézett fel. - -– Mért nem? - -– Mert a magyarok olyan komiszak, hogy semmit se tudnak az eredetükről s -nem is törődnek vele. - -– Mért ne törődnének, Misike? - -– Azért, mert úgy gondolják, hogy nem érdemes törődni vele, mert nem -valami nagy uraságból eredtek, hanem szegény pásztoroktól, csikósoktól, -gulyásoktól és parasztemberektől, azért nem törődnek a rokonokkal sem, -mert megmaradtak szegényeknek és parasztok ma is. - -– Milyen rokonok, Misike? - -– A magyaroknak is vannak rokonai! Bezzeg a németek meg az angolok -tudják, hogy ők rokonok, meg az olaszok tudják, hogy a franciákkal -rokonok, hanem a magyarok nem tudják, hogy a finnek a rokonok, vagy a -törökök, vagy a bolgárok, vagy kik. - -– Ők se tudják mi rólunk. - -– Mert a szegények nem tartják a rokonságot, csak a gazdagok. Pedig -nemcsak a grófoknak vannak rokonaik, hanem a szegény napszámosoknak is, -csak nem rokonoskodnak, mert nem tudnak vendégséget adni. - -– Honnan tud maga a magyarok rokonairól? - -– Én nem tudok sokat, csak egy kicsit, hallottam édesanyámtól, meg a -nagybátyámtól, aki tanár, meg Nagyúrtól tegnap, meg a tanár úrtól a -földrajzórán, olvastam is már róluk az ősmagyar meséket. Mikor a -magyarok kijöttek Ázsiából, hogy elfoglalják ősüknek, Attilának a -birodalmát, akkor a testvéreik otthon maradtak s ők többet sose hívták -meg őket, hogy jöjjenek utánuk. - -– Mér jöttek volna utánuk? - -– Azért, mert nekik nagy volt ez az ország, nem lett volna jó, ha a -többi magyarok is mind eljöttek volna? de a gazdag rokonok a -szegényekről nem akarnak tudni semmit. Ha valakinek grófi birtoka van, -hiába nagy neki, nem híja meg a szegény rokont. - -Bella megütődve nézett a fiúra, akinek égett az arca, izzott a szeme s -haraggal és lelkesedéssel beszélt, olyan őszintén, mintha legtitkosabb -gondolatait annak mondaná ki, aki egyetlen megértője a világon. - -– Az igaz, – szólt halkan s elkomolyodva a lány – a gazdag rokon nem -ismeri többet a szegény rokont. - -– Meg is érdemlik, – kiáltott Misike – hogy tönkremenjenek a végén. Nem -volna jó ma a magyaroknak, ha Magyarországban csak magyarok laknának -mindenfelé s nem tótok, románok, szerbek, svábok és másfélék? Hiszen -ezek sohase fognak segíteni a magyarságon, de ha magyar volna -mindenfelé, akkor mégis csak együtt tartanának. De ők nem akarták -idehíjni az otthoniakat, mert nem akartak osztozni velük. Ők mind grófok -akartak lenni itthon s jobban lehet uralkodni a szegény idegeneken, mint -a testvéreken. - -– A testvéren is csak uralkodni akar a testvér, – mondta Bella titkos -értelemmel. - -– Az igaz, azt én is tudom, – mondta Misi – mert mi tönkrement emberek -vagyunk s édesapám csak most három esztendeje költözött abba a faluba, -ahol most lakunk, mert otthon egy tüzesgép miatt, ami felrobbant, -elárverezték hatszáz forint adósságba minden fődünket, két házunkat s -akkor eljöttünk ebbe a faluba, mert itt az édesanyámnak rokonai és -sógorai vannak és azok azt mondták: »gyeride sógor, olyan életed lesz, -mint a paradicsomba«. És mikor eljöttünk, akkor béresnek akarták befogni -édesapámat és suroló asszonynak édesanyámat és még fizetni se akartak -nekik. Mert édesanyám, ha valakinek varr egy reklit, akkor akármelyik -parasztlány fizet érte húsz vagy huszonöt krajcárt, de Sára néném egy -csupor tejet se akar adni, legfeljebb azt mondja: hogy, »milyen ügyes -vagy te Borcsa«. És a nevét is úgy mondja, hogy Borcsa, pedig azt -édesanyám nagyon gyűlöli, mert ő odahaza mindig Borca, meg Borika volt. -De azért mondja így, hogy evvel is éreztesse, hogy ő feljebb van s csak -úgy szólítja, mint valami cselédet. Szegény rokon ne menjen gazdag -rokonok közé, mint szegény, mert akkor szobalány lesz belőle és -mosogatócselédnek használják. De ha úgy megy oda, mint hasonló úr, vagy -még gazdagabb úr, akkor megbecsülik s kedvébe járnak! - -Bella megdöbbenve nézett a kis fiúra, rendkívül elkomolyodott, arca lágy -volt és szomorú. - -– Ebben teljes igaza van Misike, szegény lány csak gazdagon mehet -közéjük. - -Misike kissé hallgatott. - -– Ha most felfedeznének – mondta később – régi könyveket és írásokat, -hogy a honfoglalás korában a magyarságnak egyik ága tovább ment nyugatra -és belőlük lett Franciaországnak a lakossága, akkor rögtön elkezdenének -a magyarok írni és beszélni, hogy a mi nagy rokonaink, a franciák, vagy -angolok és hízelegnének, törlészkednének… De hogy a rokonok csak -cseremiszek, meg zürjének, meg tatárok, meg tudomisénmifélék, jobb nem -is beszélni róluk, ha semmi hasznuk sincs belőle: ezért haragszok én a -magyarokra. - -– Minek törődjenek velük, – ismételte Bella. - -– Pedig lehet, hogy azok a finnek szebb és jobb emberek, mint akár a -franciák, akár az angolok és ha olyan szerencsések lettek volna, éppen -úgy tudnának műveltek lenni is, de arra nem vállalkozik a magyar ember, -hogy ő tegyen valami rokont műveltté és gazdaggá. Édesapámnak egy -forintja sincs, harminc krajcár napszámért kell neki egész nap dolgozni, -faragni a fát, pedig, ha akármelyik gazdag rokon a faluban jótállana -érte, akkor ő vállalkozna s talán egy esztendő alatt vissza tudná -szerezni, amit elvesztett, vagy többet is. De ezt nem akarják megtenni, -inkább odajönnek a házunkhoz fürtös gubába a nagygazda sógorok s -megisszák a pálinkát, amit az én édesapám a napszám keresetéből hozat -nekik. Erőszakosan tartják szegénységbe, hogy valamikép hozzá ne jusson -valamihez, mert azt hiszik, ha ő valamivel jobb sorsba volna, akkor már -ők nem volnának olyan nagy urak mellette. - -– Csak gazdagon szabad megjelenni a gazdag rokonok közt, – mondta Bella, -s később hozzátette sóhajtva: – Csak egy napra volnék gazdag, hogy -megjelenjek köztük, akkor már minden magától menne. - -Maga elé nézett, kissé előrehajolva, a kézimunkája felett, olyan volt, -nagy sötét karbunkulus szemeivel, előre óhajtó finom, nemes arcával, -mint egy felrepülő elszálló madár. - -Misi egy pillanatig megütődve nézett rá, oly furcsa és szokatlan volt -neki, hogy ezt a pillanatot sohasem feledte el többet. Aztán tovább -folytatta: - -– A gazdag magyarok a szegény magyaroknak sohase akartak javára lenni, -csak kárára és a gazdag magyar nemzet a szegény rokonnemzetekhez sohase -volt jó egy percig se: ezért nem tudunk mi semmit a mi őseinkről és -ezért nincs nekünk rokonunk. Nem is lesz a magyarból nagy nemzet soha, -mert a magyar nem olyan mint a latin, a latinok még kevesebben voltak -mint a magyarok, mikor kezdték a történetet, mert csak egy város voltak -s mégis meg tudták hódítani a világot, de a magyarság még a saját -országát sem. Hanem mikor a rómaiak elindultak világot hódítani, akkor -ők mindenkit bevettek magukhoz római polgároknak, a magyarok meg ha -lehetne, mindenkitől megtagadnák a magyarságot, csak ő maga maradjon -magyar, aki éppen veri a mellét, hogy ő az igazi magyar. Nem is -ragaszkodik hozzájuk senki. - -– Csak egy ruhám volna, – mondta Bella – hogy elmehetnék a nagynénémhez, -a Petkyhercegnéhez s megcsókolhatnám a kezét s megmondhatnám neki, ki -vagyok. - -Misi újra kizökkent indulatából, újra előlről kezdte: - -– Pedig magyar, vagy nem magyar, német, vagy nem német, francia, vagy -nem francia, angol, vagy kínai, az olyan mindegy, most magyarázta meg a -tanár úr, hogy az emberiség egészen egy fokon van, az egész emberiség, -már tízezer évvel ezelőtt egészen egyforma a koponyája és minden -csontja, vagyis már akkor mindegy volt, hogy milyen nyelven beszélt: -ember volt és megvan. Ha a kisbabát franciául tanítják, francia lesz, ha -angolul, angol lesz, ha négerül, néger lesz, ha iskolába járatják, -egyetemi tanár lesz, ha nem, akkor faluvégi csordás lesz: hát akkor mire -olyan büszke egyik ember a másik mellett. Olyan sokat beszéltünk erről -édesanyámmal: hogy istenem, ez a pondró ember hogy tud egymás mellett -kevélykedni, egyik a másikat lenézni. Ha egy parasztlány három stráfot -varrat a reklijére, akkor már lenézi azt, aki két stráfot varratott. -Jönnek édesanyámhoz a parasztasszonyok s azt mondják: Boriska néni, de -nekem olyan ruhát tessék varrni, amilyen senkinek sincsen a faluban, de -ne tessék azután az én ruhámat megvarrni senkinek, hogy olyan senkinek -se legyen, amilyen nekem van. Pedig mi az a ruha, amit varrat, éppen -olyan, mint a másiké, úgy hogy idegen meg se tudja különböztetni: ez is -paraszt, az is paraszt. Csak az egyiknek ilyen rózsa van rávarrva, -géppel kivarrva, a másiknak meg olyan szegfüves minta. Ennyi a különbség -az emberek közt, de azt tetszik hinni, hogyha Barta Juliskát a Göröndi -portára tennék, akkor ő nem tudna ott éppen olyan kényes lány lenni, -mint Göröndi Mártus, vagy Göröndi Mártus, ha ő volna Barta Julisnak a -helyén, nem éppen úgy járna napszámba, mint Barta Julis? A pénz az oka -mindennek, mert Göröndiéknél sok a pénz, Bartáéknál meg nincsen semmi -pénz. - -– Igen, – sóhajtott Bella, – a pénz az oka mindennek. - -– Édesapámnak harminc krajcárért egész nap kell dolgozni, rongyos -ruhába, izzadva, kifáradva. Egy tanárnak a fizetéseért már csak iskolába -kell járni, mint egy diáknak s folyton szép ruhába lehet járni, még a -keze se piszkolódik be soha. Egy gazdag embernek pedig dolgozni se kell, -mégis mindig gazdag s mindene van. - -Bella komolyan nézett a kis fiú szemébe: - -– Most valamit kérdezek magától Misike, de úgy feleljen rá, ahogy igazán -gondolja: Ha valaki nagyon szegény és örökké szenved és csak nyomorog és -megvan rá a lehetőség, hogy többet sohase nyomorogjon és a leggazdagabb -emberek közé kerüljön s mindig bőségben legyen és a testvérein is -segíthessen, a szülein is: akkor szabad neki elmulasztani ezt az -alkalmat? - -Misike az édesanyjára gondolt s az édesapjára és a kis testvéreire, akik -most a hideg szobában a földön csuszkálnak s maguk alá nedvesítenek és -felhűlnek, s az ajtórepedésen befú a szél s az ajtófélfa vastagon fehér -a dértől s azt mondta: - -– Nem szabad. - -Bella lehajtotta a fejét. - -Hosszú ideig csönd volt. Misi szeretett volna beszélni, de elszorította -a torkát a fájdalom: egyszerre eszébe jutott, hogy a kezében volt a -szerencse, a reskontó, amelyért ma neki legalább is ezer forintot -kellene kapni, az édesapjának minden vagyonát hatszáz forintért -árverezték el s most ő ezret adhatna s akkor minden jó volna és szép -lenne s egyszerre urak lennének az ő szüleiből, testvéreiből s őbelőle -magából is és elfacsarodott a szíve, hogy az a nyomorult cédula hogy -tudott elveszni… Az ajka remegett s szerette volna elmondani még ezt is -Bellának, de nem merte, mert ott volt Sanyika is, aki ugyan egy szót se -szólt bele az egész beszélgetésükbe, mert nagy szamár s nem is érti, -amit eddig beszéltek, de ezt elmondaná az iskolában, nem szólt, különben -is mindjárt öt óra s neki sietni kell az öreg úrhoz. - -Akkor bejött nagy robajjal a vénlány, Viola, ahogy belépett, csakúgy -áradt belőle a hideg, odakint kegyetlen fagy lehet s azt mondta: - -– Na, ez is megvan. Kifizettem a parasztot, tíz forint előleget adtam -neki, de mennyi beszédbe került! utálatosak, hogy mi mindent kellett -lenyelni: de most aztán lesz olyan darab földünk, hogy az egész évi -koszt megterem rajta. Nem is örülsz neki? - -Bella kiegyenesedett, aztán hátradőlt, a szeme félig lehunyódott s csak -annyit mondott: - -– Igen? - -– Igen, igen, örülhetsz neki. - -Aztán hozzájuk fordult Viola: - -– Hát hogy megy a tanulás? Mikor lesz a bizonyítványkiosztás? Mikor -adják ki a vakációt? Már itt van karácsony. Három hét mulva ünnep, még -csak két hét és vége a diligenciának. - -Misi lehajtotta a fejét, nincs mivel dicsekedni. Igazán nem volt benne -biztos, hogy Sanyika többet tud-e, mint mikor kezdték a tanulást. - -– Nagyon kellene tanulni, – mondta csendesen. - -– Bella ezután külön fog tanulni Sanyikával. - -Bella nem pattant fel, csöndesen ülve maradt s újra csak azt mondta: - -– Igen. - -– Segítsen rajta, és segítsen mindnyájunkon, amit tud, – szólt élesen -Viola s lerakta kis fekete macskaprémjét és felső kabátját. - -– Jó, – szólt Bella alig hallhatóan – én segíteni fogok mindnyájatokon, -amennyit tudok… - -Misi megütődve nézett rá, a szívébe nyilallott valami, mert úgy látta, -hogy könny csillog a szemében. - -– Jaj istenem, még ez a hét esztendő, – mondta Viola. – Ebbe mindnyájan -bele fogunk gebedni, de nem baj, nem sajnálom se magamat, se mást: csak -a gyereknek legyen aztán jobb élete. - -Misi értette már, de megdöbbent tőle: látta, hogy a kis Sanyi valaha -mint finom grófias úrfi fog élni, szegény testvéreinek kínjaiból, -verejtékéből s indulatosan, gyűlölködve gondolt rá. - -Felállott, mert el kellett mennie az öreg úrhoz, de nem is bírta ki, -hogy még tovább itt maradjon köztük. - -– Igaz, – mondta Viola – ez a magácskáé. - -S két ezüst forintost tett a kezébe. - -Misi meglepetve vette át a pénzt, nem is gondolta, hogy már egy hónapja, -hogy idejár. - -Halkan, szemérmesen, szégyenkezve megköszönte, mint valami alamizsnát s -majdnem kezet csókolt. - -Mikor kint volt, Bella utánament: - -– A verset nem hagyja itt? – kérdezte igen halkan s igen gyöngéden. - -Misi a zsebébe nyúlt, a sötétben lángvörösre gyúlt arccal s a már -elfeledett gyűrt papirost kimarkolta, hogy odaadja: de viszont valami -másik érzés visszatartotta, nagyon rossznak érezte a verset s félt, hogy -nagyot csalódik és kineveti a leány, azért azt mondta: - -– Ne tessék haragudni… - -Bella megsimogatta az arcát s ő sietve kilépett az ajtón a holdvilágra. - -Egész úton futott, úgy hogy a lélegzete is elállott. Csak a kollégium -táján csendesedett meg. Nagyon elintézetlennek találta az életet, -rendezetlennek, szabálytalannak, oktalannak. Nem értette, mi hiányzik -belőle, nem értette, miért van ilyen buta összevisszaság. Hiszen -utóvégre okosak az emberek, sok mindent meg tudnak érteni, magyarázni: -miért kell ilyen két szerencsétlen családnak lenni, mint az övék és a -Doroghiéké. - -Bella nagyon közel volt most a lelkéhez, ez a jósága és gyöngédsége, -hogy a versét meg akarta ismerni, ez egészen megrendítette: most már -sajnálta, hogy nem adta oda, szégyelte, mert ennyi jóságot még senkitől -sem tapasztalt. Ha a fiúk megtalálnák a versét, biztos, hogy kinevetnék, -kicsúfolnák s Bella, egész nagyleány létére, milyen kedves volt hozzá -egész délután. Milyen kár, hogy ez a család is elvesztette az uraságot, -még jobban, mint ők, mert mi volt az ő vagyonuk ehhez képest, egész -vonatot bérelt ki egy útra a Doroghiék nagyapja, azt biz ők nem tehették -volna… Ha neki most pénze volna, annyi pénze, hogy például egy egész -véka, vagy egy szobával, akkor minden régi birtokukat visszaváltaná s -odaajándékozná nekik. De nem Violának, hogy az tovább hárpiáskodjon, s -gazdagon még jobban követelődzhessen és parancsolhasson. Se nem az -apjuknak, hogy eligya s eltékozolja, nem is Sanyinak, aki csak verést -érdemel a haszontalansága miatt, se nem annak a kis röhincsnek, se nem a -múmia anyjuknak, hanem egyedül csak Bellának, hogy megmutathassa ki ő: -hogy uralkodhasson a többi felett, mindenki felett, hogy legyenek szép -ruhái, palotája, szolgái, s az egész világ kedvében járjon s királynő -legyen ebben a városban:… hanem a verset, azt akkor sem fogja odaadni -neki… - -Kacagott magában, csiklandósan és boldogan. - -Jó volna olyan sok pénz: ha volna egy arany forintja, amely mindig -visszatér, ahányszor elkölti, akkor összevásárolná Bellának az egész -város minden boltját, selymeket küldene a lakására; de az lassan megy, -jobb volna például ha itt az úton a lába előtt egy pénztárca feküdne -tele ezresekkel s azt senki sem keresné rajta, vagy ha arannyá válna, -amihez hozzányúl, de nem minden, mint Midás királynak, csak az, amit ő -arannyá akar változtatni, akkor arany virágokkal kedveskedne, vagy ha -tudná, hogy hol van elásva a régi aranykincs, a földben, ahogy otthon a -parasztok beszélik, hogy felcsap a kékes lángja: akkor azt ő felásná, -vagy ha a tündér megjelenne s azt mondaná, hogy három kívánságod -teljesül, akkor ő kettőt kívánna, a harmadik kívánság mindig az volna, -hogy: még három kívánságom teljesüljön… - -Csakúgy repült a fantáziája s ezer módját képzelte el a kincsszerzésnek -s minden kincset a Bella személyéhez köt s minddel őt akarja elhalmozni -fáradhatatlanul… - -Az öreg úrnál kimerülten olvasta az újságokat. Egyik lapnak a végén -megdöbbenésére ott látta a kis hírt, hogy: lottóhúzás. - -Annyira megrettent, hogy az öreg úr észrevette: - -– No, mi a, mia? - -– Semmi… A kislutri – számok, – mondta. - -– No csak, kijöttek? - -– Nem. - -– Neem? Hinnye kánya. - -Misi felolvasta: - -– Budapest: 5, 95, 4, 11, 92. Wien: 12, 37, 43, 7, 88. Prága: 71, 7, 46, -83, 18. Linz: 34, 45, 76, 13, 2. - -– Az öreg úr soká hallgatott, Misinek dobogott a szíve. A brünni nem -volt itt, isten tudja, miért. - -– Hát osztán, mékre vót a miénk tíve? – kérdezte az öreg úr. - -– Hát Budapest, – mondta Misi. - -– Osztán mi gyütt ki Budapesten? - -– 5, 95, 4, 11, 92. - -– No ebbül egy se jaó szám… – mondta az öreg úr mérgesen, nem is beszélt -róla többet, azt mondta: – Mi van még abba az újságba? - -Misi sietve olvasott tovább. - -A hazugságától egész boldog lett, nevetni tudott volna, milyen símán -sikerült. Sose tudta, hogy fogja letagadni. Ha az öreg úr nagyon -kérdezősködne, akkor nem is tudná eltagadni. De ilyen könnyű a hazugság, -csak egy szó az egész. Érdemes volna annyi bajt magára zúdítani, mikor -csak ennyibe került a szabadulás? - -Többet nem is hozta szóba az öreg úr. Mikor kijött tőle, az udvaron nagy -hideg volt, összehúzta magán a kis köpenyeget és sietve ment haza a -kollégiumba. - -Megelégedett volt, és éhes. Amilyen átkozott rossz volt a tegnapi nap, -annál jobb volt a mai. - -Amint a Nagytemplomhoz ki akart térni a gyalogjáróról, valaki feltűnt -neki. Először nem is gondolt senkire, hiszen nem szokta ő a hölgyeket -meglátni, de mintha valami ismeretlen erő odavonzotta volna a szemét egy -női alakra. - -Nagy izzólámpa égett egy kirakat előtt s egy fiatalember, meg egy -kisasszony állottak ott s vidáman nevetgélve beszéltek. Mind a ketten a -kirakatot nézték. - -Lábai gyökeret vertek. A fiatalember Török János volt. - -És a leány: Bella kisasszony. - -Ha villám csapott volna le mellette, századrésznyire sem lepte volna -meg, vagy ha a Nagytemplom levette volna veres turbánját és előtte -földig hajolva köszön, udvariasan visszaköszönne, de ez fává -gyökereztette. - -Rémület és iszonyat fogta el s nem bírt álló helyéből megmozdulni. - -Azok ott állottak tőle alig öt lépésre s hallotta felcsendülni a Bella -jól ismert édes kacagását. A hangját hallotta, ahogy könnyen és vidáman -azt mondta: - -– Hiszen jófélék maguk, ha maguknak hinni lehetne. - -– Isten bizony, – esküdözött dörmögve a fiatalember s meghajlott a leány -felé. - -Bella ebben a pillanatban úgy tett, mintha megmozdulna s arrafelé -indulna, ahol ő volt, de ő annyira megrémült attól, hogy találkozzanak, -hogy mint egy megijesztett kis kutya, elkezdett iszonyúan futni s csak -akkor nézett vissza, mikor már az Emlékkert sötét kerítése alatt volt. - -Onnan már nem látta őket s ettől még jobban fájt a szíve. - - - - -X. FEJEZET - -amelyben szomorú és nehéz vasárnapra virrad a kisdiák, zúgó fejjel néz a -jövőbe s valami ismeretlen erő hajtja olyan utakra, amerre különben soha -el nem indult volna. - -Már egészen megszokta, hogy éjjel felébred s nem alszik tovább, hanem -szemeit belemereszti a sötétségbe és végiggondol minden lehetetlen -dolgot. - -Hogy ismerkedett meg Jánosúr Bellával? - -Ez csak igazságtalan módon történt, hiszen Bella azt mondta: hogy -»sehogyse szívesen«. Még nem is tudta kiféle, miféle, már nem volt semmi -kedve hozzá, hogy megismerkedjen vele s mégis olyan vidáman és -fesztelenül beszélgetnek együtt s álldogálnak a kirakatok előtt. -Szerette volna úgy gondolni, hogy Jánosúr erőszakkal belopódzkodott -Doroghyékhoz s hamissággal rábeszélte, hogy valami gonoszságot -elhiggyen… Miért volt Bella tegnap olyan szelíd és szomorú… Holnap el -kell menni Törökékhez, megmondani a néninek, hogy Jánosúr… Ilonka -kisasszonynak kell megmondani, hogy Jánosúr valami gonoszságot akar, -mert az gazember úr…; - -Félálomban, félimetten egész tisztán hallja a saját hangját, ahogy -beárulja Jánosurat s a néni kétségbeesik, Ilonka kisasszony magából -kikelve sír s a bácsi kiveszi a csibukot a szájából, felhúzza szürke, -vastag szemöldökeit magasra s azt mondja: »Megtiltom neked, hogy -ártatlan leányokat veszélybe sodorj!« - -Arra egy pillanatig sem gondol, mi lehet az a veszély, amibe beleviszi -Bellácskát, de a szíve fáj a szomorúságtól, tegnap olyan szelíd és -fájdalmas volt a kisasszony, hogy sírni kezd: érzi, valami rettenetes, -valami elképzelhetetlen fenyegeti, amitől fél, még ő maga sem tudja, de -már fél… - -Alig várja a reggelt, hogy megvirradjon, fel lehessen öltözni, mehessen, -s fel van háborodva mindenki ellen, saját maga ellen, Viola ellen, -Sanyika ellen, az apjuk ellen, az anyjuk ellen, a röhincs ellen, a -szobafőnök ellen, aki itt nyugodtan alszik, a fiúk ellen, a kollégium -ellen, a tanárok ellen. - -Törökék ellen, a hideg ellen, s a magas kerítések ellen, a sors ellen, -hogy őneki még most is ilyen kicsinek s gyengének kell lennie, ha ő -olyan erős volna, mint Sámson, akkor megfogná ezt a Török Jánost, ezt a -borbélylegényes kinyalt ficsúrt s úgy odamázolná a palánkokhoz, az -orrával dörzsölné le a kerítés deszkájáról a krétafelírásokat, hogy: -»Nátha van eladó«! - -Ezen nevetni kezd, kuncogva magában, kielégülve, de nem mer megmoccanni, -mert valaki még fel talál ébredni. Ha most neki tündér hatalma volna, -hogy a falakon át tudna repülni, akkor most azonnal elrepülne a -kollégiumból (de így paplanostul, mert odakint rettenetes hideg lehet, -szinte érzi, ahogy az ablakokon át beszivárog a fagy láthatatlan -lehellete), szóval látja, ahogy átsuhan a coetusokon, s az ágyakban -feküsznek a fiúk, aki lerúgta a takaróját, azt ő betakarná, aztán érzi, -hogy átrepül a hátsó falon, a konviktus tetőzete fölött, át a hátsó -udvar fölött, a kis csöndes cívisházak cseréptetei alatta maradnak el, -míg csak meg nem találja a Doroghyék házát, s ott besuhan a sötét -szobába… megborzong s nevetve didereg a gyögyörűségtől (de azt úgy -kellene, hogy fényesség legyen körülötte, de csak oly világosság, hogy -csak ő lásson, s őt senki se lássa), s akkor látná, hogy szegény -bánatos, szomorú Bella fekszik az ágyában, és talán sír… S erre mindjárt -könny buggyan ki az ő szeméből is. Azzal elmúlik az egész ábránd s -megint újra eszméletre ébredve újra kezdi a fantáziálást, jó volna ott -teremni a Jánosúr szobájában s ököllel beleverni az arcába, az orrát -verné, hogy vastagra dagadjon, akkor nem menne holnap, s míg el nem -múlik, Bellának feléje se… De ennek úgy kell történni, hogy ne ébredjen -fel, mert nagyon erős, csak érezze a verést és tudja, hogy ki veri őt, s -hogy mindig féljen, ha csak eszébe jut is Misi, a Nyilas Mihály neve, -úgy hogy ne merjen többet a leány után menni s őt elbolondítani… Hej, -hogy tudná sarokkal taposni, a hasára felállani s rajta táncolni s azt -kiáltani: kell neked leány? te gazember! - -Megrúgta a vaságy pálcáját, úgy hogy megfájult tőle a lába, de még -nagyobb baj, hogy megreccsent az egész ágy s fel talál ébredni valaki. - -Aztán megint az arany jut eszébe: de jó volna, istenem, hirtelen jól -meggazdagodni. S kitalálja, hogy például, ha ő akarná, akkor minden -embernek, akit lát, a zsebéből a pénz átmenne az ő zsebébe. - -Vagy a postán, a sok pénz, ha ő kint áll a rácson, felrepülnének a -bankók, mint a pillangók s beszállanának az ő kebelébe. Vagy az ő -kívánságára az angol bank pincéjéből az arany mind ide folyna egy -kísértetes csövön az ő krumplisvermükbe otthon, ahol marékkal szórta ki -a békát. Istenem… ha annyi pénze volna… adna mindenkinek… Akkor -elszégyelli magát, hogy ez mégis tolvajság, mert valakitől elvenni, az -tolvajság, és a postamesternek meg kellene fizetni és… De úgy lehetne, -hogy az olyan aranyokon volna hatalma, ami senkié, az elveszett pénz -gurulna őhozzá; ami úgyis elvész, volna egy szél, ami éppen őhozzá -sodorná, csak fel kellene venni, vagy volna egy mágnes, odahúzná hozzá… -vagy a földben még kibányászatlan arany lenne az övé s az ő parancsára -mind körmöci aranyakká verve volna egy barlangban elhelyezve s az ő -szavára: _Szézám nyílj ki_ – kinyílna és akkor ő táskával hordaná ki -onnan az aranyat, vagy pedig itt a kollégiumban volna egy szoba, -amelyiknek a padlója alatt volna a kincseskamra s ő egy dobbantással fel -tudná nyitni, de úgy hogy csak ő látná addig, amíg nem akarja, hogy más -is lássa: akkor a kollégiumnak adna százezer aranyat stipendiumra, hogy -minden diák ingyen tandíjas legyen, ingyen könyvet kapjon, de csak a -parasztgyerekek, és ingyen tápintézet is persze, hogy kedvük legyen -tanulni, mert a cívisek a gyerekeiket nem akarják kollégiumba adni, ha -ott vannak is, egy-két év mulva hazaviszik… S otthon, a szülőfaluját, a -szép kis diófaligetes falut, a legszebb falucskát az egész világon, ott -mindenkinek annyi pénzt adna, amennyi csak kell neki, s a Tiszát is -töltéssel építtetné körül, mert a Tisza minden évben közelebb van a -faluhoz s a temetőt már félig el is vitte, az édesapja szavára -emlékszik, hogy: így vitte el az ő gyerekkorában a régi temetőt, s mikor -ők gyerekek voltak, már t. i. az édesapja, s kint csikót őriztek a -Tiszaparton, egyszer találtak a partban egy sírt s abban cserépfazekakat -s mikor egyik beledugta az öklét, koromfekete lett az egész keze, úgy -nevettek rajta s most látta az édesapját, ahogy édesen elmosolyodott, -ott ülve, ahogy szokott a forróra befűtött szobában az ágyon. Ott -szokott mesélni szegény, mikor jó kedve volt, ha hazajött valahonnan s -egy kicsit ittak, vagy vasárnap reggel, mikor nem volt munka; ott maradt -az ágyban s ők, gyerekek mindnyájan felmásztak rá s a hátán és a -kinyújtott karján táncoltak. Érezte az édesapja karjának kőkeménységét: -egyszer az édesanyja azt mondta: »apátoknál nincs szebb ember a világon, -mikor fiatal volt, olyan volt a teste, mint az üveg s fehér, mint a -márványkő« s istenem, be jó volt ott hemperegni mellette, bebujni a lába -mellé a melegbe s egyre közelebb lenni hozzá… és ő mint egy nagy -komondor a kölkeit, úgy rázta le magáról néha, s feljebb ült és az arca -ragyogott, ahogy mesélt a Tiszalaposról, a Papréttyéről, az éccakai -legeltetésekről, mikor virtuskodásból valamelyik nagygazdának minden -éccaka lelegeltették valamelyik darab vetését, hiába őrködött villával, -fejszével, egész éjszaka, hol egyik földjét őrizte, hol a másikat, míg -itt volt, ott etették le, mikor ott volt, itt hajtottak bele a búzájába… -És mikor mesélte, hogy hogy lopták a sót a tutajról s jöttek a fináncok -és egy gazda mind a kútjába hányta, pedig a legnagyobb gazda volt a -faluba, egész évben nem lehetett inni a kútból, mert elolvadt a sok só; -aztán hallja az apja kedves, egészséges hangját, hogy: »hő, hát mikor -Szegedre vittem a sok almát! lábbón! hű atyaisten, de sok alma vót! -Eladtuk, hoztam anyádnak három ruhára valót, meg egy kosár pénzt, úgy -öntöttem az ölébe… hej teremtő isten, de sokat is csináltam életembe… -mit tudják ezek a boglyasok, amékek az orrukat se merik kidugni a -faluból…« Óh szegény édesapám, hát még mikor jött haza s elmondta a -virtust, hogy itt vagy ott ezzel-azzal összeakadt, mert azt hitték, -ilyen kis emberrel el lehet bánni: olyan pofonokat kaptak a nagy mahoda -élhetetlenek, hogy repültek. »Az igaz, szokta mondani az édesanyjuk, -apátoknak rettenetes keze van, olyan, mint a vas«. És nevetett, nevetett -rá nagyot az édesapa… - -Édes, meleg boldogság öntötte el vékony, sovány, gyenge kis tagjait -ezekre az álomemlékekre, beljebb bujt a saját paplanába s annak egy -meleg csücskét az arcához szorította s erőltette magát, hogy az édesapja -drágaságos jó meleg testét öleli s elszunnyadt végre, mindenről, -rosszról, bajról megfeledetten. - -Reggel arra ébredt, hogy a diákok nagy mosdásokat csaptak. Vasárnap -reggel lábmosás is volt. Először sorra mosdottak, arcot, mellet, nyakat, -aztán sorra járt a lábmosáshoz a cseréplavór. Tele volt vízzel az egész -szoba, s őrajta csodálkoztak, hogy annyi zsinyegésre fel se ébredt. -Nevettek, hogy ő csak akkor mosdott, mikor már mindenki más megmosta a -lábát is a tálban. - -El is mentek hazulról, mire ő készen lett. - -Harangoztak s az oratóriumba kellett menni, templomba, istentiszteletre. - -Mikor öltözött, a kotró port vert a szemébe és sürgette, hogy menjen már -a csudába, ne legyen itt láb alatt. - -– Hagyjál békén, – mondta vissza durván. – Akkor megyek, ha készen -leszek. - -– De neked is megyek evvel a seprűvel. - -– Na lássuk, na lássuk! - -Sose volt ilyen támadó, a másik nem is ismert rá s odadobta a seprűt. - -– Ha nem hagysz takarítani, akkor seperj ki magad. Nem fogok itt -ácsorogni s mindenkire várni! - -– Jól van! - -Ezzel a kotró le is csapta a törött, nyúzott cirokseprűt, felcsapta a -kalapját s elment. - -Annál jobb, legalább maga maradt a szobában. - -Most aztán lassan és kényelmesen öltözött. - -Mennyire szeretett volna ma szép lenni. Úgy röstelte kopott kis barna -ruháját, ezeket az utálatos nadrágszárakat, se nem hosszú, se nem rövid. -Ha neki olyan elegáns nadrágja volna, mint Orczynak, térdig érő, s -térdnél gombos. Vagy még jobban szeretett volna hosszú nadrágot, amilyen -Pálfinak van, egészen hosszú nadrág, mint a felnőtteknek, ezt még Orczy -is irígyelte, egyszer panaszkodott is neki, hogy kérte a szüleit, hogy -engedjék meg, hogy ő már hosszú nadrágba járjon s azt mondták, csak majd -ötödikbe. Akkor ő még nem értette az ilyet azt is mesélte egyszer az -őszön Orczy, hogy Gyéres tanárral ment az utcán s egy kirakatban -felöltők s férfiruhák voltak s megállottak a kirakat előtt s egy szép -vadgalambszürke tavaszi felöltőt nézett Gyéres tanár úr s azt mondta: - -– Felférne már egy új überciher. - -És Orczy azt mondta hozzá, hogy bizony a kurta barna gigerlis übercihere -már kopott, – ő ezt sem értette: ő olyan elegánsnak látta Gyéres tanár -urat, hogy utálatos volt miatta neki. S akkor mondja Orczy: azt mondja -Gyéres: - -– No sebaj, úri ember überciherje, nem is szabad, hogy új legyen. - -Ezek a megjegyzések a fülében maradtak, mint ismeretlen dolgok, de sosem -értette, hogy lehet valakinek fontos a ruha. Az ő apja, ha egy foltos -nadrágot vett is fel, egy tofla csizmával, akkor is a legtakarosabb -ember volt az egész faluban, olyan helyesen állott meg, oly bátran, -keményen, nyílt és tiszta arccal, hogy azok a nagy, sötét, csontos, -sovány fekete parasztok, ha felvették a turi vásárt, akkor is csak sült -parasztok maradtak mellette. - -De most szeretett volna új ruhát, új cipőt, mert ez már kifeslett és -csámpás: egyszer mondta az édesapja, mikor gyalog mentek Szerencsre: - -– Hogy jársz te, mindjárt letöröm a bokádat, hát egyik lábad a másikhoz -vered, te csámpás. - -Azóta úgy igyekezett szépen s jól járni s mindenkinek figyelte a -lépését, hogy is kell lépni. - -Csak zsebórája volna, ha itt ketyegne baloldalt, jaj de szeretné, de -láncot nem, hogy lássák és fityegjen, mint Lisznyay úrnak: ő úgy viselné -az órát, mint Nagyúr, lánc nélkül s minden percben megnézné. - -Egy szóval nagy ember szeretne lenni: únja már ezt a hosszú -gyerekeskedést, aminek, úgy látszik, sohasem lesz vége. Igaza van a -második öccsének, aki a nyáron folyton kérdezte, hogy: Édesanyám, hány -éves vagyok én? – Hétéves vagy, fiam, mondták neki vagy egy hétig, míg -kifakadt: Hát én már mindig csak hétéves leszek?… Ő is únja már, hogy -mindig csak kisdiák, kisdiák s körülötte ezek a szamár gyerekek úgy bele -tudnak nyugodni, hogy ők algimnázisták s ahhoz valóan viselik magukat, -tudják, mikor lesznek harmadikosok, negyedikesek, ötödikesek, -nyolcadikosok: ő kész ember szeretne lenni, és nem iskolába járni, ő már -tudni szeretne mindent s érteni és végezni valamit, de nem latin -sintaxisra, meg geometriai példákra gondolni… hogy tudnak ezek kacagni, -felhallatszik az udvarról a gyerekzsibongás, milyen vidámak és -nevetősek, csakúgy csillog az arcuk, csupa öröm az egész élet, mindenen -mulatnak, s örülnek, ha vasárnap van s pihennek és mulatnak, még a -templom is olyan rendes dolog nekik… - -Mikor végre fel volt öltözve ugyanazokba a roncsos ruhákba, amikbe -tegnap, csak a fehérneműje volt tiszta s kikefélködött, akkor már -sajnálta, hogy a takarítást olyan könnyelműen magára vállalta, a többiek -már mind lent vannak az osztályokban s osztályonként fognak felmenni az -oratóriumba: ő majd egyedül megy oda s igyekszik beosonni az osztály -közé s még külön meg kell kérni a felírót, hogy húzza ki a hiányzók -közül. - -Mikor bent volt az iskola templomában, nagyon jól érezte magát, az -oratóriumnak a nevét is szerette, olyan imádságosan hangzott neki: -»oratórium…« s a rendkívüli magas terem, a magas fapadokkal, amelyekben -minden önérzete mellett is elveszett, mint egy keztyű s eszébe jutott, -hogy ebben a teremben kiáltották ki 48-ban a függetlenséget s ott ült -fent Kossuth Lajos és onnan szónokolt bűvös hangon: ha ő azt a -szónoklatot hallotta volna… - -Most a vallástanár prédikált. Előbb a kórus énekelt s ez is oly különös -és titkos hatású volt, mintha nem emberi hangok lettek volna ott fenn az -emelvényen, a karban, ahogy négy szólamra énekeltek s csakúgy dobták ki -a hangot, mintha valami távoli trombitaszó volna, de a vallástanár éppen -úgy beszélt, mint órán, épp olyan csendes és szelíd volt, csak sokkal -lassabban mondta a hangokat s mintha nem a száján eresztette volna ki, -hanem az orrán öblögette volna: egy félhanggal mindent feljebb, mint -rendesen beszél valaki. - -Templom után még egy pillantást vetett a Hatvani professzor sírkövére, -emellett sohase tudott elmenni, hogy betűzni ne próbálja a nevét s -mindig igyekezett felidézni annak a bűvös tündéri erejét, amellyel el -tudta varázsolni a négy szalmacsutakot négy kövér disznóvá, s mikor a -paraszt megvette a debreceni piacon s hazahajtotta Sámsonba, akkor -otthon a portája udvarán négy szalmacsutakká változott… S mikor a -debreceni főbíró utólérte négylovas hintóval s azt mondta neki: No -professzor uram üjjék fel, ő azt felelte rá, hogy nem lehet, sietek; -avval a botjával a porba hintót rajzolt hat lóval, beleült s egy -pillanat mulva elrobogott a főbíró mellett, szemével látta s megismerte -a parádés kocsiban s csakugyan mikor beért Debrecenbe, akkor a -professzor már kikönyökölt az ablakon s csibukozott. - -Megcirógatta a kemény össze-vissza töredezett s ragasztott sírkövet, -mintha a híres professzor palástját érintené s aztán ugrálva ment le a -hátsó lépcsőn a szétbomlott, rendekben nem csoportosuló diákság közt. - -Úgy gondolta, hogy még ebéd előtt elmegy Törökékhez, de már -féltizenkettő volt s mindjárt ebéd s nem is illik ebéd előtt valakihez -elmenni, kivált, hogy a mult vasárnap volt ott s mindjárt kitalálnák, -hogy valami baj van. - -De mikor ebéd után rögtön sietve ment a Kistanács-utca felé, akkor is -meglassította a lépést, ahogy a leányiskolához közeledett, mert félt, -hogy csudálkozni fognak, hogy ilyen hamar már megint itt van, mikor -pedig hónapokig se ment azelőtt… Négy órakor már Orczyéknál kell lenni, -elhatározta, hogy épp olyan okos lesz, mint Orczy, aki tegnap délelőtt -mindenkivel beszélt… ha ő olyan ügyes tudna lenni, mint Orczy… - -Míg lassan csámborgott s balkezével a kerítések deszkáit -meg-megérintette, egy vastag, de puha kéz nehezedett a vállára: - -– Ni kisdiák, kisnevelő, hogy s mint? - -Ijedten nézett fel a magasba: Szikszay bácsi volt. - -Persze, megy megint, mint minden vasárnap. Török bácsihoz ment. - -Szótlanul mentek egymás mellett, csak az tűnt fel neki, hogy most nincs -senki Szikszay bácsival, se Szikszay néni, sem egyik gyereke se. A bácsi -nem szólt hozzá egy szót se tovább, hátrafeszítette vastag derekát s -halkan dúdolt: - - Kis kutya, nagy kutya… Ne ugass hiába… - Van nekem szeretőm… - -Ijedten nézett rá: ez is azt dalolja, amit a Doroghy Sanyi apja, az a -nagy Rinaldo Rinaldini… mert éppen olyan a szakállával, bundájával… -Milyen más ez az óriási, puha, pohos vörösorrú Szikszay bácsi, a -debreceni módra pedert hosszú hegyes bajuszával… - -Szikszay bácsi hol dalolt, hol fütyölt, de egész hangosan, hogy: - - Téglás híres város… trallala határos… - Ott lakik a babám… - -És újra fütty… A bácsi mindig szokott dúdolgatni az utcán, de most olyan -erősen dalolt s különösen olyan hangosan fütyölt, hogy ő nem mert -rápillantani, hogy a bácsi észre ne vegye, hogy ez milyen feltűnő… - -Igy értek a kapuhoz. - -Elől ment be Szikszay bácsi, utána kullogott ő, mint egy kis kutya s -egyáltalán nem látszott meg rajta, mikor az ajtót betette, hogy most itt -valami bosszúálló s rendcsináló férfiú jelent meg a színen. - -Nem sietett nagyon a bácsi után, inkább hátra ment egy kicsit az -udvarba, s hátulról jött fel néhány perc mulva a folyosón végig, nagyon -beijedt a bátorságtól és sokért nem adta volna, hogyha most egyáltalán -nem volna itt… Míg megállt az ajtónál, gondolt is arra, hogy legjobb -volna megpattanni, de hiszen Szikszay bácsi azóta mondta, hogy ő itt van -és várják és ha megszökik, mit gondolnak, így aztán bátorságot vett -magának s bement. - -A konyhában, szokás ellenére, senki sem volt. De a szobaajtó nyitva volt -és odabent nagy beszélgetés volt, nem is beszélgetés, hanem sírás. - -A vér is meghűlt benne, Szikszay bácsi sírt. - -Hogy? ez a bácsi, aki mindig tele volt jókedvvel és dallal s az imént is -az utcán úgy dúdolt, hogy zengett tőle a város… - -Felcsukló zokogások közt hallott néhány szót s a néni mondta utána: - -– De Lajos, Lajos, az istenért, nincs lelked, ilyet még ki is mondani! - -És a néni is sírt s Ilonka kisasszony is sírt… - -– Nem, – kiáltotta Szikszay bácsi, – nekem más választásom nincs… ezt -elviselni nem lehet: inkább százszor a halál, mint ilyen megaláztatás!… - -– Lajos bácsi, – kiáltotta Ilonka kisasszony is – meg kell kérni azt a -gazembert! - -– Soha! – üvöltötte Szikszay bácsi. – Soha!… s egyre dalolóbban -ismételte: Soha… Inkább százszor a halál… - -Most beleszólt Török bácsi is a maga megszáradt kis hangján, de érezni -lehetett jobban a belső meghatottságot, mint a többiek jajgató szaván: - -– Kérésről szó sincs… Nincs is értelme… De azért ennyire kétségbeesni -nem szabad… nincs is értelme… - -– De ki vagyok én? Szikszay Lajos! – kiáltotta mennydörgő hangon -Szikszay bácsi, s a mellére ütött, hogy csakúgy kongott bele, – hogy -énvelem így merjenek elbánni!… Azért küzdöttem, dolgoztam huszonöt -esztendeje a nyomorult város szolgálatában, hogy velem így merjenek… - -Aztán elmondta a dolgot s csakúgy ömlött belőle a szó: a polgármester az -ő nagy ellensége, aki már régen harcolt vele, hogy kitúrja az állásából, -de a régi főispánnál nem tudott elérni semmit, mert az tudja, ki volt -Szikszay Lajos!… Hanem ennél az új főispánnál, ennél a taknyosnál -sikerült a vén gazembernek befeketíteni… s most megkapta a fegyelmit, a -felfüggesztést, az elcsapatást: tegnap a pénztárt revidiálták s -százhetvenkilenc forint miatt… - -– Elszámolási hiba, vagy a gazok, ők csináltak bele valamit… -Százhetvenkilenc forint miatt huszonkét esztendő minden érdemét -elseperték… - -– És mért, kérdem tőled Török Pál?… Azért, mert ebben az országban -becsületnek, önérzetnek helye nincs: itt csak talpnyaló szolgákra van -szükség, akik felfelé önérzet nélkül hízelkednek, lefelé kímélet nélkül -árverezik el a szegényeknek az utolsó párnáját is… Mért van mindez Török -Pál?… azért, mert én nem vagyok debreceni születés: tehát én nem tudok -belehelyezkedni azoknak a felfogásába, akik Basahalmán innen látták meg -ezt a tolvaj napvilágot… D. V.: én nem vagyok Debrecen Városi… D. V. én -nekem nem az a hitvallásom, ami a Debreczeni Vasfejűeknek… D. V. az én -miatyánkom nem az, amit ez a D. V. jelent, ami rá van ütve minden marha -tomporára, minden csikóra, disznóra, minden karszékre és könyv sarkára… -Én nem tudtam megtanulni huszonöt év alatt sem a Debreceni Vallást, hogy -D. V… Nem én, Török Pál: mert mindenki tudja, mit jelent az a D. V.: -_Dugdel: Viddel_… Mindenki tudja, mindenki gyakorolja, csak Szikszay -Lajos nem: ezért kapott Szikszay fegyelmit. - -Csönd volt egy darabig, aztán Szikszay bácsi dallamos hangján, -szónokolva s keseregve dúdolta tovább: - -– Én komolyan vettem a számvevői állást: hányszor koppantottam rá a -polgármester úr körmire, hogy hol vannak a makkoltatott sertések, és -bizonyos városi pénzek? Nagyerdei széna, meg a hortobágyi elhullott -jószágok bőre?… Én tudom csak, mit akartak csinálni a gázgyár ötvenéves -szerződésével: száz évre akarták megkötni, hogy az unokáik unokái is -nyögjék Debrecenben; maga a bajor társaság szemérmesebb volt, csak -kilencvenkilenc évre kérte… Ötven is elég lesz, mondta Szikszay Lajos; -megmondhatja Pósalaky, mit csinált abban az időben Szikszay!… Ha tudnák -az emberek, még harminchat évig mindennap áldaniok kellene a nevemet; és -uramisten, most ki vagyok dobva, hat gyermekemmel semmitlenül, állásból -elmozdítva, egy falat kenyér nélkül, megbecstelenítve, koldusbotra -juttatva, nevemtől megfosztva: százhetvenkilenc forint miatt… - -Leborult az asztalra s úgy zokogott, hogy az asztal zörgött bele. - -– De hát ez lehetetlen, Lajos, ez lehetetlen, kedves jó Lajosom! – -kiáltotta a néni. - -– Lehetetlen!… Vót pofája annak a gazembernek, hogy azt vágta a -szemembe, hogy ha nem ő volna a polgármester, most engem tömlöcbe -csuknának, vizsgálati fogságba, mindaddig, amíg ki nem derül, minden -igazság! - -– Csukasson le uram, – mondtam neki – csukasson le, de olyan tömlöcbe, -ahol vizsgálat nélkül szúrják szíven az embert!… Hallatlan! velencei -dózsénak képzeli magát a debreceni polgármester! Hát akkor legyen neki -hozzá ólomkamarája is! - -Igy feldúlni egy életet, így dúlni fel, így törni ketté, derékon -bepiszkítani, magvát is megtörni! Hogy fogja az én fiam a sikkasztó -nevet letörülni ebben az országban, ebben a Disznó Városban, hol azt a -sok tolvajságot, amit elkövettek a városon, amiről mindenki tud, mind -rám fogják kenni s a cívisek az utcán bot végivel fognak utánam mutatni, -hogy: ott megy a Város tolvaja… - -Két ököllel verte az asztalt, hol egyikkel, hol másikkal, nagyot, puhát -ütött rá, aztán hirtelen a csöndben rákezdte: - - Kiskutya nagykutya… ne ugass hiába… - Van nekem szeretőm… - -És rendesen végigfütyölte a nótát… - -De ez a fütty olyan kísérteties volt, mintha a meggyilkolt ember utolsó -sikoltása lett volna. - -Misi kitágult szemmel, iszonyodva hallgatta a felnőtt embereknek ezt a -borzasztó katasztrófáját. - -– Itt más hátra nincs, mint vagy felakasztom magam, vagy felhasítom -magam, de itt kiút nincs. - -– Lajos! – kiáltott egyszerre sikoltva a néni is, Ilonka kisasszony is. - -Akkor Török bácsi szólalt meg: - -– Ne rémüldözzetek, ő ezt nem fogja megtenni! Nem teszi meg, mert -először is hat gyereke van, neveletlen apró gyerekek, akik őrá néznek… -mert ő könnyen megszabadulna, igen: legjobb meghalni… nincs annál jobb, -a halottnak nincs baja… De ő ezt nem teszi meg, mért, azért, mert ő -egészséges ember, egészséges lelke van, tele van vérrel és erővel és -becsületes munkaképességgel… Ő kibírja, hogy az igazság ideje eljöjjön, -ha még százszor olyan nyomorban is, mint amilyen fenyegeti, ha csupa -száraz kenyéren is, ha favágással is: ő kibírja, mert benne -elpusztíthatatlan életerő van… Én más: én nem bírnám ki… én nem… Ha -énrám szakadna valami ilyen baj, én igen… bennem már nincs erő, hogy -elviseljek egy hasonló szerencsétlenséget… én már nem bírok harcolni, én -már nem bírok verekedni… - -Elfojtotta a hangját a könny… - -Csönd volt soká. Aztán fulladtan folytatta: - -– Nézd csak, én még ezekkel se bírok már küzködni… Jól tudod, ezt a mi -rossz fiunkat én elég sokáig nem bírtam elviselni. Már úgy tizenhat éves -kora óta megutáltam s egészen eddig az esztendeig nem szóltam hozzá, nem -törődtem vele. Most végre megemberelte magát, állást vállalt, rendesen, -már úgy ahogy végzi a dolgát, sokat nem kívánok tőle, majd lassan az idő -meghozza, megkomolyodik, megházasodik, a felesége majd csak rendbe -szedi, de elgondoltam, hogy mégis öreg ember vagyok: mért vigyek sírba -haragot, akármilyen rossz is, mert haszontalan, könnyelmű kölyök ma is… -És most a feleségem kezdi… ez nem tudja szívlelni… Itt tíz éven át -harcolt velem s ellenem: és most ő nem veszi fel… Én ezt a kis harcot -sem bírom… - -Szikszay bácsi elkezdte fütyölni, hogy: - - Téglás híres város… - -Akkor azt mondta: - -– Nézze, kedves Juliskám, olyan nagy bajok vannak most a világban, hogy -béküljenek össze a családok… - -– Istenem, egy anyát kell békíteni gyermekével, – mondta sírva a néni, – -de én nem tudom tűrni, mióta ilyen közel van, hogy… _nem tiszta_… Az én -gyermekem: hát honnan örökölte? se az uram, se én… és ez olyan piszkos… - -– Inkább nagyon is keni-feni magát, – morogta Szikszay bácsi. - -– A szíve nem tiszta… valamit, mindig valamit takar. - -– Kiküldetése van, oda utazik, – szólt az apa. - -– Csak higgye apa, apámmal mindent elhitet. - -Misi nem bírt tovább itt maradni, minden pillanatban iszonyúan félt, -hogy rajtakapják a hallgatódzáson: már régen meg kellett volna mutatnia -magát. - -De most már egyáltalán nem is bírt nyugton maradni, hogyha Jánosúr -elutazik. Ez a szó úgy csapott rá, mintha puskapor vetette volna ki. - -Lábujjhegyen az ajtóhoz lopódzott, kinyitotta s kilopakodott rajta. - -Szerencsésen be is zárta maga után az ajtót s akkor futva, mint a -tolvaj, ki az udvarból. - -Azonban alig tett néhány lépést az utcán, legnagyobb megdöbbenésére -Jánosúr jött szembe vele. Szívesen lett volna láthatatlanná, s egész -elfeledkezett a mult éjszakai viharos képzelődéseiről, mikor néminemű -pofonok is jártak az eszében, melyekkel Jánosurat felruházni kész lett -volna, megfelelő testi erő varázsszerű elnyerése esetén. Jobbnak látta -azonban egyelőre gyáván s úgynevezett tisztességesen kalapot emelni s -köszönni, hogy: - -– Jónapot kívánok. - -– Hopp, öcskös, – szólt Jánosúr szokott lármás hetykeségével – gyere -csak ipse, fogd meg a táskám, míg bemegyek az öregekhez köszönni. - -Ezzel a kezébe nyomott egy kis kurta fekete táskát. - -Nem volt nehéz az a táska, de Misire annyira megalázó volt, hogy csaknem -a földre ejtette. - -– De vigyázz rá, azt a bürkit!… El ne lopják tülled: _pénz van benne!_… - -Ezzel tovább ment a kapu felé. Aztán még egyszer visszafordult: - -– Utazom Géza bátyádhoz, addig gondold ki, hogy mit izensz neki! - -Misi sóbálvánnyá válva maradt ott az utcán és szórakozottan falnak -támaszkodva, bámult a porba. - -Szédelgett; az utca elég széles volt hozzá, hogy akár el is szédülhessen -tőle, olyan széles volt, hogy régebben, mikor itt lakott, esténként -csodálkozva látta, hogy mikor jött a csorda hazafelé, egész -szélességében úgy elterült az út közepén a töméntelen marha, mint kint a -pusztán. Két csordás terelte nagy karikásokkal; amott szemben van egy -bolt, a csordás mindig annak a boltnak az ajtajába állott s -réztrombitáját nekiszegezte az ő ablakuknak s hajnalban rázendített a -gyülekezőre. A bácsi egyszer kinyitotta az ablakot s azt mondja a -legénynek: »Gyere csak ide, fiam«. Odahíjta s egy pohár snapszot adott -neki. »És azért van, mondta, mert olyan szépen trombitálsz. A -katonaságnál tanultad?« Igen, felelte a csordás. »Na csak mindig fujjad, -mindig kapsz egy pohárral.« Másnap reggel már aztán igazán nem lehetett -aludni, úgy szólt a trombita, még Árpád paizsra emeltetése is táncolt -tőle a falon. A bácsi álmosan, dagadt szemmel, egy ingben, mezítláb újra -kihajolt az ablakon s újra adott neki egy pohár pálinkát. Harmadnap -reggel ismét. Ő nem győzött eleget csodálkozni a bácsi nagylelkűségén, -hiszen azelőtt eleget panaszkodott e miatt a trombitás miatt. De -negyednap a bácsi nem adott semmit, ötödnap sem. És a hatodik napon nem -szólt a trombita, hanem a bejáró asszony meghozta a hírt, hogy haragszik -a csordás, aszonta, hogy többet a vén kupciher nem hajja ingyen az ő -trombitálását… Lement a Parragh-malomhoz s ott fujta ezentúl, jó messze, -úgy hogy ide még annyi nesze se hallatszott, ami a hajnali álmot -megérintse. - -Tavaly egész télen mulattak ezen s most egyszerre, kínjában felújult -benne az emlék s mosoly támadt az arcán. - -Már olyan régen nem nevetett, hogy az arca megérezte a gyűrődést s újra -elfanyalodott tőle. - -Vajjon micsoda pénz van ebben a táskában, honnan van ennyi pénze ennek a -lumpnak – gondolta aztán magában s égette a kezét, mintha lopott pénz -volna. És miért bízta rá, miért nem vitte be magával és még hogy -megfenyegette Géza bátyámmal, nagyon szomorúnak találta, hogy ő ilyen -haszontalan kis fiú, ha most ő bika volna, nagy, fekete, kormos nyakú -bika, amilyen otthon a falu utcáján szokott sétálni s mindenki befut -előle a házba, gyerek a világért se marad kint, de nagy ember sem, s a -szarván gyerekököl-nagyságú gomb van… de jól felöklelné, mikor kijön, -azt a betyár embert, hallotta, hogy egyszer a bika egy csordást, aki -verte, úgy felszúrt, hogy a béle mind kifolyt: most szinte érezte, ahogy -az utcán rohan ő s a szarváról lecsorog János úrnak a bele, hurkája, úgy -húzza a földön, mint a kutya a mészárszéknél a büdös combót. - -Jánosúr kijött s egy másik táskát hozott magával s neki egy szót sem -szólt, hogy adja oda a kis táskát, csak intett, hogy menjen vele. - -Ez újabb megaláztatás volt, mert úgy festett a dolog, mintha ő -megfogadott hordárja volna neki s gyorsan ment, úgy hogy őneki folyton -félfutva kellett mellette menni. - -Különben még jó, hogy egy szót sem szólt, valami baja vagy gondja lehet -Jánosúrnak, mert nagyon sötét az arca s gondolkozik, ami pedig nem igen -volt szokása. - -De Misi elhatározta, hogy bármiképen is, de meg fog válni ettől a -megtiszteltetéstől: nem fogja a vasútig vinni a csomagot. Mikor a -kollégiumhoz értek, azt mondta: - -– Kérem szépen, Jánosúr, nekem be kell menni. - -János úr megállt, ránézett. - -– No fiú, te nagyon kevély vagy, nem kellett a minap a hatos, de ha tíz -pengőt adok, elveszed? - -– Köszönöm szépen, nem kérek, – mondta ijedten Misi s úgy meghátrált, -mintha pofonnal fenyegette volna meg. Még a kezét is szinte az arca elé -kapta. - -János úr megfogta a karját, erőltette, dulakodott vele, akkor végigmérte -mérgesen: - -– No, pukkadj meg… pukkancs! - -Azzal felvette a kis táskát a földről s elment a Nagytemplom felé. -Többet nem nézett vissza. - -Misi darabig utána nézett, aztán beszaladt a kollégiumba, nagyon fel -volt lázadva, minden tagja remegett. - -Kielégítetlennek érezte magát; csak legalább egy szót mondott volna -neki. Csak egy goromba szót mert volna odavágni, de olyan gyáva volt, -mint egy nyúl… - -Most mit csináljon, semmi dolga a kollégiumban, a coetusba felmenni nem -akart, még a fiúkkal szólni kellene, körülvágtatott a folyosókon s -egyszer csak ott állott a fekete tábla előtt, ahova minden gyerek minden -percben el szokott futni s a rácsra kiakasztott cédulát betűzte: az -érkezett leveleket. - -És ott volt a neve, még pedig a pénzes utalványok között. - -Újabb reszketés fogta el örömében. - -Bement, de a rendes pedellus nem volt bent, a belső szobában más -pedellusok kártyáztak kutyát s nagyokat kacagtak, ő darabig csak -ácsorgott s nem akart szólni, végre valamelyik rászólt, hogy mit akar. - -– A levelemet… ki van írva, kérem. - -Erre egy felállott, nem a rendes pedellus, egy másik s nagy -kulcscsörgés, kotorászás után kiadta neki a rózsaszínű lapot. - -Ahogy ránézett, megismerte az édesapja írását s erre a kis szive el -kezdett nagyon kalapálni, mert az édesapja betűi, ezek az erélyes -hirteleni nagyszerű betűk mindig felvillanyozták, olyan volt ez az írás, -mint a baltával frissibe lecsapkodott forgácsok, boldog volt, hogy a -szeme köztük turkálhat s már látta az édesapja arcát, nevetését, kevés -bajuszát s nyájas kék szemét, ha az édesapja levelét látta, minden -betűtől külön kacagott, ha az édesanyjáé, a szíve elszorult s -bűntudatában remegett. - -– Még három óráig kiveheti a pénzt, – mondta a pedellus s eltette az ő -öt krajcárját. - -– Hol? - -– Hát a postán. - -Kiment s a szélfujta folyosón elkezdte olvasni a néhány sort. Csak ennyi -volt: - -– Kedves fiam, vegyél magadnak valamit. Semmi bajunk, vigyázz magadra. -Anyád pakkot küld karácsonyra. Csókol szerető Apád. - -– Fiam, vegyél magadnak valamit, – ismételte magában s a szeme tele volt -könnyel s elfutott, ki a kollégiumból. – Kedves fiam, kedves fiam? s -hallotta az édesapja bátor édes hangját. – No, fiam! vegyél magadnak -valamit!… De hiszen van neki pénze, azon se vesz magának semmit. Hát mit -vegyen rajta, van neki mindene, és ha nincs, hát akkor nincs. Otthon -nincs semmi és ő vegyen magának valamit? Igen, ha vehetne valamit, amit -hazaküldjön, de mit? Minden haszontalanságot: hát otthon vegyenek -valamit, mert itt semmi se kell. Vegyenek húst a gyerekeknek, nemcsak -édes nagyanyámnak, meg cukrot… - -Úgy szaladt, ahogy csak bírt, s egy-kettőre a postán volt. - -Bement a kapu alá, zöld postakocsik voltak az udvarban, vasárnapiasan -pihentek, egy postás jött ki pipával a szájában, megkérdezte, hol lehet -felvenni a pénzt: megmutatta, s hozzátette: - -– De siessen, mindjárt három óra. - -Ekkor hirtelen arra gondolt, hogy nem lehet hazamenni karácsonyra, – -mert ha az édesanyja pakkot küld – akkor biztosan nem lehet hazamenni s -biztosan azért nem lehet, mert nincsen pénzük útiköltségre: négy forint, -és otthon is nagy lehet a szegénység, hogyha nem híják haza… ő -visszaküldi a forintot… - -Bement a postazárkába s a léckerítésen át megkereste az egyetlen -hivatalnokot, aki ott ült s azt mondta, de a sírástól nem bírt beszélni: - -– Kérem szépen, lehet pénzt küldeni? - -A hivatalnok egy darabig ránézett s azt mondta: - -– Talán felvenni? - -– Nem kérem, én nem akarom felvenni, hanem vissza akarom küldeni, – s -odaadta az utalványt. - -A hivatalnok forgatta a lapot. - -– Szóval nem fogadja el. Irja rá, hogy nem fogadja el. - -Ő átvette a lapot s ceruzát, hogy ráírja. - -De hirtelen megijedt, hogy írja ő az édesapjának azt, hogy nem fogadja -el. Mit fog mondani édesapja rá? »a fene a taknyos kölykit, mér nem -fogadja ez el az apjától« s nevetett sírása közben, ahogy az édesapja -káromkodó hangját hallotta. - -– Nem, kérem szépen, – mondta zavarban – én ezt el akarom fogadni, de én -két forintot akarok visszaküldeni. - -A postás sovány, szőke, olyan postásember volt; kicsit érdeklődni -kezdett, bár félt már, hogy elutasítja, mert a postások iszonyúan rideg -emberek, de nem tette azt, hanem valami megható gyöngédséggel mondta: - -– Akkor ezt vegye fel és címezzen egy másik utalványt. - -– Igenis. - -Az asztalhoz ment, amely fekete volt a sok ráfröccsentett tintafolttól, -s egy rossz tollal, amilyen csak a postahivatalokban található, vastag -tintával, amely gombot csinált a toll hegyén, aláírta a nevét az -utalvány hátlapján. - -A postás levágta a szelvényt s odaadta neki, erre olyan boldog lett, -hogy hiszen éppen az volt a bánata, hogy az édesapja írását nem fogja -látni, legalább az üzenete megmarad. - -Kapott egy másik tiszta utalványt s arra ráírta keservesen a címet, -olyan csúnyán írta a rossz tollal, hogy nagyon szégyelte és ő is írt a -szelvényre, de csak annyit, hogy: - -Édes jó Apám, nagyon szépen köszönöm, kezit csókolom édes jó apámnak, de -nekem van pénzem, csak tessék búsulni rajtam. Kezét csókolom szerető -hálás fia Misi. - -Mikor elolvasta, ijedten vette észre, hogy kimaradt az a szó, hogy -»_ne_«, ezt még beleszúrta, de nagyon is sokáig piszmogott az írással s -a postás akármennyire erőt vett is rajta az emberi érzés a kis fiúval -szemben, mégis konstatálta babhéj zörgő hangon, hogy: - -– Siessünk, három óra. - -Odaadta a lapot és hozzáfogott a kabátja bélésébe letörülgetni a tintás -ujjait. - -A postás kért tőle egy forintot és öt krajcárt. - -Kiguberálta a kis bugyellárisából, s kapott érte egy kis cédulát. Olyan -furcsa volt az, hogy egy idegen kéz leírta az ő édesapjának a nevét… - -Sírva szaladt ki és boldogan. Nagyon szerette volna még egyszer látni az -édesapja írását, ahogy le volt írva azokkal a pattogó nagy ugráló -betűkkel, hogy Nyilas Miháj… - -Kacagott tőle, mert csak j-vel volt írva, pedig az édesapja nem is -szokott helyesírási hibát csinálni, de a j-t és az ly-et azt nem becsüli -külön semmire. - -Ilyen büszke és boldog még sose volt életében s elszaladt egészen a -Piac-utcán végig. - -Mikor a Vasút-utcához ért, megállott, de aztán eszébe jutott, hogy négy -órakor kell Orczyéknál lenni s még csak három óra. - -Azért csöndesebben tovább haladt a vasúti állomás felé. - -Itt az utca szűk volt s a végén nagy tér közepén állott az alacsony -egyemeletes sárga épület. - -A kis gőzös pöfögve ment ki mellette s megállott jobbra az állomás -előtt. Balkézre volt a rongyos kerítésű sétakert, ahova néha ki szoktak -jönni a diákok, kivált ősszel, mikor az olajbogyók érnek. Gyönyörű nagy -olajfák állottak ott bent s annak hamvas lisztes bogyóit szerették -rágcsálni, ő valami egészen különös gyönyörűséget érzett az olajfa -illatától, épen oly édes volt s kellemes az neki, amennyire iszonyodott -az ákácfa fürtös virágának szagától. Ez az idegen fa, az olajfa, amilyet -sehol sem látott idáig, csak itt Debrecenben néhányat, elvezette -gondolatait más földekre s más ég alá. Eszébe jutott nagybátyjának egy -jó szava: »milyen kár, hogy Árpád apánk tovább nem ment a népével, -néhány napi lovaglásnyira: most Olaszországban ülnénk s nem kellene -fűteni«. Ezen elmosolyodott, mert gondolatai ugyanolyan erős hatással -voltak rá, mintha eleven társalgást hallana. - -A kegyetlen hideg téli szél, amely itt az alföldön még iszonyúbb, mint -másfelé, hol megindult, hol elállt, s ő össze-össze húzta magát kis -köpenyében. Végre arra gondolt, hogy bemegy a pályaudvarra, bár szokása -szerint nem mert idegen helyre, ahol semmi dolga sincs, bekukkanni, még -az utcán is csak azért tudott járni, mert az szokás volt, hogy az -emberek folyton kimennek az utcára, akár van ott dolguk, akár nincs, de -nem érezte rendben magát, úgy képzelte, az embernek folyton valami -munkát kell végeznie, ez a rendeltetése s megszokta az édesapja mellett, -hogy: gyorsan végezz, aztán kezdj újat. - -Dobogó szívvel ment be az állomás nagy ajtaján, bérkocsi állott éppen -ott s csíkos zubbonyú hordárok nagy koffert szedtek le a bakról. - -Bent az előcsarnok meglehetős magas volt s középen lehetett nagy -üvegablaknál jegyet váltani. Ott ödöngött az utasok között s furcsán -hatott rá a sok ismeretlen ember zaja, zúgás, kongó morajlás, szünet és -változatosság nélkül s förtelmes bűz a vörös festékkel fertőtlenített -mellékhelyiségek felől. - -Inkább jobbra ment, a II. és I. osztályú várótermek felé. Bemenni nem -lehetett, nem is akart, a kékzubbonyos portás ott állott az ajtóban s -mindenkitől jegyet kért. - -De azért azt nem állhatta meg, hogy óvatosan be ne kukucskáljon az -üvegajtókon. Nagyon különösnek találta, hogy az emberek folyton utaznak. -Épp olyan ez, mint a hangyák sürvítése, az ember nem tudja, hova -szaladnak olyan fáradhatlanul. Ezek folyton csak utaznak? Ezeknek az -embereknek az a dolguk, hogy mindig utazzanak? - -Egyszerre csak felsikoltott. - -Bent az üvegajtón belül meglátta Bellát. - -Kővé meredve állt a helyén s elnyilt ajkakkal, kimeredt szemmel nézett -rá. - -Aztán megijedt, hogy esetleg Bella megfordul s kinéz, mert hirtelen nagy -mozgolódás volt s csengetni kezdtek a portások; ijedtében elszaladt -egészen a jegypénztárig. - -Ott megállt s lángvörös arccal szorította dobogó szívére a kékre fagyott -két kis kezét. - -Akármilyen ijedt volt is, kis idő mulva összeszedte magát annyira, hogy -újra visszalopakodott a váróterem ajtaja felé. - -De ahogy belesett, óvatosan előrenyújtott nyakkal, hogy egy pillanat -alatt elbujhasson s mégis annyira vigyázva, hogy idegeneknek ne legyen -szembetűnő: már nem látta a leányt. - -A közönség tódúlt kifelé, a portás érthetetlen hangon hosszú névsort -kiabált, amerre a vonat menni fog s meg-megrázta kis éleshangú -csengőjét. - -Misi ott állott azon a helyen, ahonnan először meglátta Bellát s ott -állott egész addig, míg mindenki ki nem ment a váróteremből, s egészen -üres maradt a helyiség. Kint, túl a másik üvegajtón hallotta s látta a -megmozduló vonatot, aztán elrobogott a sok sötét kocsi, kitisztult kint -a pályaudvar, hordárok jöttek visszafelé, s számolták a krajcárokat és -hatosokat s ő még mindig csak nézett, nézett s nem tudta mit gondoljon. - -Aztán ugyanúgy gondolat nélkül megfordult, csöndesen kiment az -állomásról, kint megint őrülten fujt s szembe vágott a szél, fejét -lehajtotta, hogy a kalapja széle alá bujjon s fájt az arca a csipős, -éles széltől, amely szinte eldöntötte. - -Könnyes volt a szeme, mire a házak tövébe ért, akkor megállt a szél s ő -könnyebben ment előre. - -– De hát ez nem lehet igaz, – mondta magában felvont szemöldökkel. – Én -meg vagyok már bolondulva, hogy mindenkit Bella kisasszonynak nézek. - -Az lehetetlen, hogy tegnap este ő lett volna Török úrral s most meg -elutazzon, hiszen tegnap délután egy szót se szólt előre… - -De miért szólna neki? Tavaly olvasott egy regényt az Ország-Világban egy -régi-régi kötetben s abban olyan furcsa dolgok voltak, amit ő nem is -hitt el, azt gondolta, hogy az csak regény: a férfiak s nők egymás közt -olyan furcsa viszonyban vannak, amit ő nem akart elhinni… De most már -kezd valamit megsejteni s egyszerre még sokkal magasabbnak s -határtalanabbnak tűnik fel… Igaz, Bella kisasszony azt mondta, hogy -»szívesen sehogysem…« De ki tudja, hátha ez azt jelentette, hogy azért -mégis, hátha, ki tudja… Hiszen, ha azt akarta volna mondani, hogy _nem_, -akkor azt mondta volna, hogy _nem!_… és menjen a dolgára és hagyja őt -békén, mit firkál neki levelet, ez szemtelenség, a fene egye meg… S mit -tudom én, mit szoktak mondani a szép leányok, ha nem akarnak valamit, de -ez olyan zsiványság volt, hogy »sehogy se szívesen« s »szívesen sehogy -se«… Már biztos, hogy találkoztak, sőt talán már ismerték is egymást és -most megszöktek… - -Hirtelen megütődött: eddig nem is gondolt arra, hogy Bella kisasszony -Török úrral utazott el, mert hisz nem voltak együtt a váróteremben… De -hát János úr ezzel a vonattal akart utazni, biztos most már, hogy ő -azért ment ki az állomásra, mert ő érezte, hogy ez nem rendes dolog s -látni akarta, hogy utazik el a táska pénzzel… - -Most már igazán bele lehet bolondulni és sírni szeretne és már sír is, a -könny lecsordul a szeméből az arcára, hogy az a gyönyörű szép leány, aki -olyan jó volt tegnap és olyan szépen beszélt s olyan szelíd és jó volt -és nem volt olyan hamis vad, mint máskor, hogy ez ezzel a piszok alakkal -el tudott utazni… Istenem, istenem, ilyen szerencsétlenség… - -Akkor elért a Kistemplomig, amelyiknek nincs a tornya felépítve, csak -úgy van hagyva, mint a csataképeken a bástyák a várak tetején s itt van -a Kossuth-utca s itt be kell fordulni jobbra, mert már háromnegyed négy -s Orczyéknál kell lenni négy órakor. - -Hogy milyen borzasztó ez a ma délután már megint… Ő soha többet nem fog -elmenni Doroghyékhoz, ha Bella kisasszony elutazott, mert ő ott -mindenkit útál, minek menjen oda, ha már nincs itt, akiért érdemes volt -menni. Szegény… milyen kedves volt, mikor a kamarában a sötétben ott -voltak együtt és mikor azt mondta, hogy: nahát én nem tanítanám ezt a -szamárt… és mindig… S ő elutazott, és neki tovább kell tanítani azt a -szamár, buta, disznó szemtelen Sanyit. - -Úgy útálja már ezt az Orczyt is, úgy fél tőle, ez most látni fogja, hogy -ő sírt s ő nem akar elmondani neki semmit és biztosan mindent el fog -mondani. - -Kicsit várt, hogy lecsillapodjon s kifujja magát, de mikor ütötte a négy -órát, akkor ijedten bement a kapun, éppen úgy, mint ahogy öt órakor -szokott bemenni az öreg úrhoz. - -Most már tudott csengetni, de mikor ajtót nyitottak, egy öreg -cselédasszony nyitott ajtót, egy igen jóarcú néni, akkor egyszerre nem -ismerte meg az előszobát s most megint eltévedt a sok ajtó közt, csak a -fogasra ismert végre rá, de azon is csodálkozott, hogy zöld, pedig ő -vörösnek emlékezett, hogy vörös posztó van a falon rámába a fogas alatt. - -Az öregasszony jól megnézte s nem szólt semmit, beeresztette az Orczy -szobájába. - -Orczy ott volt most is a másik szobában, de már jött kifelé: - -– Na hát most már mit csináljunk, – mondta izgatottan s megfogta a -kezét. - -– Szervusz, – mondta Misi gépiesen, ahogy előre elkészítette a szót a -szájában. - -Orczy nem nevetett, nagyon komoly volt s azt mondta: - -– Szervusz. - -– Mivel mit csináljunk? – kérdezte Misi. - -Orczy lelkendezve, minden higgadtságát elveszítve mondta: - -– Most jön haza a Fáni, volt a tőzsdén most ebéd után, mosogatás után s -képzeld, valaki tegnap délután felvette. - -– Mit?! – kiáltott Misi. - -– A nyereményt! - -Erre hallgattak és egymásra bámultak. - -– Pedig mondta a tőzsdésné, hogy ő, mikor szerdán jelentkezett a -nyereményért, azt mondta, csak szombaton fizeti ki. Azért mondta, hogy -hátha valaki más fog jelentkezni, de kint voltak a számok négy napig s -más nem jelentkezett, hát ő kifizette. - -Misi összetette a kezét s elbutulva bámult Orczyra. - -– És most nincs itthon se apa, se anya, most én nem tudom, mit -csináljak. Fáni, Fáni… jöjjön csak! - -Az előbbi öregasszony bejött s mindjárt hozzáfogott beszélni borzasztó -kétségbeeséssel, mintha az ő pénzét lopták volna el, tördelte a kezét, -sápított és jajgatott; hogy: »jaj istenem, istenem, jaj teremtő istenem, -csak a nagyságos úr volna idehaza, jaj istenem, hogy nekem nem tudott -szólni az úrfi előbb, jaj ha én tegnap mentem volna el, óh istenem, ez -borzasztó, nahát az a tőzsdésné is egészen odavan, hogy ő nem is tudja, -kinek fizette ki«. - -A Fáni nevű öregasszony a fejéhez szorította a két kezét s úgy topogott -le s fel s annyira kétségbe volt esve, hogy az ijedsége átragadt Misire -is, aki csak most kezdte érezni, hogy micsoda égbekiáltó -szerencsétlenség történt, ha még ilyen idegen emberek is ilyen -iszonyatosan meg vannak rémülve. - -Akkor azt mondta neki a vénasszony, hogy üljön le s ő leült és tovább -hallgatta, ahogy már másodszor vagy harmadszor elmondta szóról-szóra -ugyanazt a történetet, hogy honnan ismeri a tőzsdésnét, hányszor szokott -ő egy esztendőben lutrira tenni, hogy sohase nyert, csak odahordja a -pénzét, igaz mindig csak tíz krajcárt szokott tenni, de vagy az álmát -teszi meg, vagy pedig ott van egy szerencseláda, abból húz ki öt számot, -hogy ő mindenféle lutrira tett már, de sohase nyert egyen se, csak -egyszer a kis unokahugával huzatott számot, mert az ártatlan gyereknek -szerencséje van s akkor az kijött, de rossz lutrira tették, mert a -prágaira tették s a wieni lutrin jött ki az öt szám… - -Ő pedig csak hallgatott, hallgatott s Orczy sem tudott mit csinálni, -csak idegességében nevetett s ugrált. - -És folyton azt kiabálta, hogy: - -– Mért nem jön ez a Gimesi, hogy mért nem jön már ez a Gimesi! - -Úgy elrepült egy óra, észre se vették. - -Mikor a másik szobában háromnegyedet ütött az óra, akkor Misi felugrott, -hogy neki menni kell. - -– Egy magas, pedrett bajszú, olyan kisütött bajszú, göndörhajú úr vette -fel, – mondta Fáni és Misi azonnal látta, ahogy János úr bement a boltba -s odatartotta a táskáját s belerakták a sok pénzt s ő a kezében vitte ma -ezt a táskát… - -Most már igazán közel volt az elájuláshoz. Elkezdett hangosan zokogni s -szégyellve a sírását, kirohant az ajtón az előszobába. Alig tudta -felvenni a köpönyegét, Fáni is tartóztatta, Orczy is tartóztatta, hogy -mindjárt hazajönnek a szülei s ők majd csinálnak valamit, igaz, hogy ő -azért hívta négy órára, mert tudta, hogy négykor nem lesz itthon senki -és elnöki tanácskozást akart tartani, nem gondolta persze, hogy így -fordul a kocka. - -Misi zokogva, sírását fojtva, könnyeit folyton az öklével szétdörzsölve -ment le a lépcsőn, aztán futni kezdett s befordult jobbra a színház -udvarára. - -Még annyi ereje volt, hogy megnézte a színlapot s legnagyobb -csodálkozására ma is a Fenegyerekeket adták. Aztán nem törődött többet a -színházzal, futott hátra a kerten át a csizmadiaszín felé. - -Most hogy menjen az öreg úrhoz, annyit sírt, amennyit csak bírt, az öreg -úr azóta biztosan szintén tudja, mert tegnap nem olvasta neki a brünnit, -hát kérdezősködött a brünni után és neki is van valami öreg -cselédasszonya, aki megfejtette az álmot s azt is tudja már, mert most -Debrecenben az ilyen öregasszonyok mind ezt beszélik, hogy öt számból -négy kijött a brünnin s egy egész koffer pénzt fizettek érte valami -tolvajnak. - -Mikor a Csapó-utcán balra kellett volna fordulni, hogy a piac felé -menjen az öreg úrhoz, nem mert arra menni, hanem a kollégium felé -sietett tovább. - -A kollégium ajtajában három fiú állott, egy kintlakos, meg kettő a -21-ből. Azok mindjárt szólottak hozzá s azt mondta az egyik 21-es, nem -akar-e színházba menni? - -Színházba? Hogy jut ez eszébe valakinek, mikor ő még sohasem volt -színházba. - -– Én nem akarok, – mondta az a fiú, mert én azt hittem, a Piros -bugyellárist adják, itt van e, vettem a széniori hivatalban egy jegyet -tíz pízir, ha kell, vedd meg, odadom. - -Hát sz ő egész életében borzasztóan vágyott színházba s most nem bírt -ellenállani, kivette a kis bugyellárist, kikapart belőle egy tíz -krajcárost és odaadta. - -– Hanem, há, mondta a fiú, – hét órakor ott kell lenni, érted? És van -kimaradásod? - -Misi megijedt. - -– Nincs. - -– Akkor eredj az osztályfőnöködhöz kérni, ott ül a Bikába, láttam az -elébb, a kávéházba ül, csak odaadod az igazolójegyedet, osztán aláírja. - -A két fiú nevetett, de ő komolyan vette és mindjárt megfordult, hogy a -Bikába menjen aláiratni. De mikor odaért, akkor az inába szállt a -bátorsága. Nem mert bemenni a fényes kávéházba, pedig leskelődött s -látta, hogy Gyéres tanár úr csakugyan ott ül s újságot olvas és szivaroz -s többen is vannak együtt s nagy fényesség van, mert az összes gázlámpa -ég s a gázlámpáknak nemcsak úgy libegnek a lángjaik, mint a -kollégiumban, mint valami lepkék, hanem rendes lámpaüvegjük van s -fényesen égnek. - -Erre elfordult s elszaladt. Úgy érezte, hogy neki menni kell -Doroghyékhoz s meg sem állott, míg csak oda nem ért. - -Ott is ijedten állott a kapu előtt egy darabig, a kilincsen volt a keze, -de nem tudott benyitni. Hátha itthon van Bella s rá fog nézni és akkor ő -szégyelli magát s mit fog mondani, mért jött. - -De társaság jött a sötétes utcán végig s nem is parasztok, hanem úri -emberek, talán éppen tanárok és azok látni fogják, hogy ő fogja a -kilincset s nem megy be s ha elszaladna, akkor mindjárt megismernék s -feljelentenék. - -Iszonyú állapotban volt s kétségbeesetten benyitott. - -Bent a kutya elkezdett ugatni, mert már el volt eresztve a láncos kutya -s ő nagyon-nagyon félt a kutyától, mert egyszer megharapta otthon a -Takácsék kis fekete kutyája s a Droftiéké is, a posta felé, most is -meglátszik a térdén. - -Ijedtében visítani kezdett s kijött Viola a házból s rákiáltott a -kutyára. - -Mikor őt megismerte, nagyon megörült, kézen fogta s bevitte. - -– Nahát ez nagyon szép, hogy eljött kedves Nyilas, nagyon kedves hogy -eljött, igazán nagyon szép magától. - -Ő mosolyogni igyekezett, de olyan sápadt volt, hogy mikor belépett a -lámpafényre, azt kérdezték tőle, hogy mi baja? - -Otthon volt az egész család, az apa is ott ült, szokott bús képpel, -éppen indulásra készen, csak a szivarját készítette elő, hogy -rágyújtson. - -– No Sanyika, most játékot keressetek elő, egyszer már nem fogtok -tanulni. - -Sanyika nevetett, de sunyin nézett, nem hitt ő ebben a nevelőben, félt, -hogy mégis csak latin lecke lesz belőle. - -Misi folyton abban bízott, hogy Bella előlép valahonnan, de nem volt -sehol. - -Mintha Viola megérezte volna: - -– Bella nincs itthon, – mondta. - -Misi intett, hogy tudja. Erre Viola gyanakodva nézett rá. - -– Látta valahol? – kiáltott fel önkéntelen. - -Misi szörnyen megijedt. - -– Hol? – kérdezte erélyesen Viola. - -– Az állomáson. - -– Hol?!… – kiáltott Viola s mindnyájan rábámultak. - -Erre ő elvörösödött s elmondta, hogy sétált s kint volt az állomáson s -látta az elsőosztályú váróteremben Bella kisasszonyt, aki felült a -vonatra s elutazott. - -Erre borzasztó megrőkönyödés lett. - -Mindenki úgy nézett rá, mint egy gyujtogatóra. - -– El u-ta-zott!… – tagolta Viola s előre hajlott. – El u-ta-zott… Hova?… -Kivel?… - -Misi sarokba szorítva nézett rájuk. Valami félelmes felfordulás -következett most. - -– Kivel volt, kivel látta? – kérdezte szakadatlanul Viola. - -– Én senkivel sem láttam, egyedül volt egy elsőosztályú váróteremben. -Mikor újra benéztem, már nem láttam, indult a vonat. - -Viola felkapta a lámpát s keresni kezdett a szekrényen, ágyakon, -széttúrt mindent s végre a másik szobából egy levéllel tért vissza. Ezt -rögtön széttépte, a borítékát két darabban marcangolta szét s -felolvasta: - -– Kedves apa, én ma elutazom, miattam ne aggódjanak. Valószínűleg többet -segítek így a családnak, mintha egész nap mosogatnék Viola kisasszony -elragadtatására. Kezét csókolja Bella. - -Viola lecsapta a levelet: - -– Piszok! – kiáltotta. - -Később azt is kiáltotta: - -– És első osztályon kell neki utazni! Első osztályon. Mi itt meggebedünk -az éhségtől, itt kinyúlunk és megkrepálunk s ő első osztályon utazik! -Nem is jó a harmadik a nyomorult piszoknak!… nahát én tisztába vagyok a -kisasszonnyal. Fuj… fujjj… - -Misi darabig némán ült s nézte a családot. Az anya néma volt, mint -mindig, de még sápadtabb s halálra váltabb, Sanyi összehúzta a nyakát s -egész az asztal alá kuporodott, Ila most nem kacagott, úgy meg volt -szeppenve, mint egy macska, az első ijedségtől megnyúlt az arca s sokkal -csínosabb volt, mint úgy rihencsen. - -Az apa pedig lassan szivogatta a szivarját s a bajusza körül mosolygott, -vagy mintha derűsebb lett volna. - -Végre felállt s azt mondta: - -– No szervusztok, gyerekek. - -– S apa elmegy! és apa el tud menni. - -Az apa csodálkozva nézett rá. - -– Na? Mér? - -– S minket itt hagy a feneketlen kétségbeesésben. - -– De mi az istenharagjának aggódsz annyira rajta… Nem féltem én azt a -lányt… Nem hallod, hogy első osztályon utazott… - -Viola szikrázó szemmel nézett az apjára, az erkölcsi felháborodás -arkangyala volt ő ebben a feldúlt s elzüllött családban. - -Az apa elmente után néma lett mindenki. De kivel is beszélt volna -valaki, egyiküknek sem volt a másik számára semmi mondanivalója. -Egyszerre úgy látszott egy percre, mintha Bella tartotta volna össze ezt -a szétrugó családot. - -Amint percek haladtak, neki egyre erősebben jutott eszébe a színház. - -De nem tudott elmenni, attól félt, hogy azt fogják mondani, hogy csak -azért jött, hogy kellemetlenséget okozzon. Megkérdezte hát Sanyikától, -hogy elvégezte-e a holnapi leckét. - -Sanyi hümmögve mondta, hogy a dolgozatot nem csinálta meg. - -Viola erre felpattant s kegyetlenül leszidta. - -– Neked, – mondta – azért tanulni kell! ha az a semmiházi rongy -megszökött is, én itt vagyok, s ha ég, föld összeszakad is, de a te -dolgodnak rendben kell folyni. És úgy vigyázz, hogyha ez a fiú meg nem -tud tanítani, majd kapok én nagy diákot hozzád, aki kétvégű bottal fog -tanítani. - -Ilából hirtelen kirüffent a kacagás, a »kétvégű botra«, ami valami nagy -fenyegetésnek volt szánva. - -Nem is volna rendben a dolog vihogás és tanulás nélkül, elővették hát a -holnapi leckét s Misi is jól járt vele, mert bizony ő sem tanult még ma -egy árva krükköt sem. - -Velük vacsorázott is és igen jó vacsora volt, úgy hogy Misi nem értette, -mért panaszkodnak folyton az éhenhalásról, ha ilyen pompás töltött -káposzta van vacsorára. Félhétkor ment el tőlük szorongó szívvel a -színházba. - -A színház az egy csudálatos este volt, olyan tündéri és varázslatos, -hogy azt leírni nem lehet, csak egy dolog szorította a szívét, míg -elragadtatva nézte a színpadot, ahol valami kalaposbolt volt, vagy -micsoda s csupa fehér cilinder és rendkívüli szép kisasszonyok, akik -szintén olyan fiatal urakkal szemtelenül megszökő félék voltak, de ő -alig tudott valamit megérteni, mert két dolog járt az eszében, egyik az, -hogy egy ilyen orcátlan darabba nem adott volna engedélyt az -osztálytanár, a másik pedig az, hogy kilenc órakor bezárják a kollégium -kapuját s ha ő akkorra haza nem megy, akkor kicsukják s vagy egész -éccaka az utcán fog hálni s megfagy reggelre, vagy pedig felírják, az -igazolójegyet elveszik s akkor holnap az irodában kell jelentkezni s ez -egyenlő a halállal. - -Az első felvonás után hát megszökött s hazaszaladt, bár még csak nyolc -óra volt. - -Igen, de azt meg szégyelte, hogy most a coetusban bizonyosan tudják, -hogy ő színházban van s hamarabb hazamenjen. Elbujt hát a régi -kollégiumban az oratórium táján s ott leskelődött kapucsukásig s aztán -addig, míg rettenetes sokára nem jöttek nagy lármával olyan fiúk, akik a -színházból jöttek. - -Akkorra aztán jéggé fagyva, dideregve, vacogva lopódzkodott haza a -szobába. - -Már mindenki aludt, a szobafőnök felébredt s azt kérdezte mérgesen: - -– Maga hol csavarog? - -– Színházba voltam szobafőnök úr kérem. - -– Gyújtsa meg a lámpát. - -De az ő keze annyira fázott, hogy nem mert erre vállalkozni, inkább -engedelmet kért, hogy sötétben feküdhessen le. - -Mikor lefeküdt, sokáig nem bírt felmelegedni, vagy egy óra hosszáig -ébren volt, míg annyira enyhült a teste, hogy gondolkozni tudott. - -– Vajjon istenem most is fut még a vonat Bella kisasszonnyal? - - - - -XI. FEJEZET - -amelyben a kisdiák átmegy a felnőttek minden gyötrelmén, gyermekül -ismeri meg a kenyérkereső emberek földi szenvedéseit. - -Reggel öltözés közben egy tízforintosat talált a zsebében. - -Először fel akart kiáltani a meglepetéstől, aztán nem mert meg se -pisszenni, bemarkolta a pénzt a kezébe, bedugta a zsebébe s beharapta az -ajkát, nem tudta, hogy kerülhet az az ő zsebébe. - -Tíz forint, szent isten, eszébe villant, hogy Török úr tegnap azt -mondta, mikor a pakktáskát visszaadta, hogy egy hatos nem volt elég, de -tíz forint elég lesz. Hogy megnyugtassa a lelkiismeretét… Ennyit bizony -adhatott is a gazemberúr… - -Olyan izgatott lett, hogy nem volt képes összeszedni az iskolába viendő -könyveit. - -Perzselte a zsebét, sütötte a testét a tízforintos… bizony nem fogja -visszaadni… venni fog egy pár cipőt hatért és karácsonyra hazamegy -négyért… Éppen jókor, már lyukas, az a szerencse, hogy hideg van, -nincsen hó, ha lucsok lesz, nem lehet majd kimenni, mert belemegy a víz -s annyi sokat kell szaladni a munka után. - -A bankót a kabátja oldalzsebében nem érezte jó helyen, mert ki találja -rántani a zsebkendővel felelés közben, vagy akárhol, Jézus, ha valaki -meglátná, hogy neki tíz forintja van… Bedugta a nadrágzsebébe, csak úgy -marékra gyűrve, de hisz a nadrágjának nincs is zsebe, mert egyszer, hogy -nem volt zsebkendője, a nadrágzsebet kiszakította s azt használta. -Iszonyodva nyúlt a pénz után, az máris jó mélyen lecsúszott, de még -megtalálta. Boldog volt, hogy újra a markában szoríthatta, no de ugyan -hova tegye. A fiókjára nézett: igen, de mi lesz, ha a kotró valamiért -belenyúl s megleli… legjobb volna a titkos fiókba tenni, de hátha megint -vizsgálat lesz, kivált most, hogy a reskontó… A könyveibe nem lehet, -legjobb volna bélésbe belevarrni, ahogy a nagybátyja csinálta, a -suszter, mikor Romániából gyalog jött hazafelé, ahogy mesélte egyszer… -Csakhogy ez soká tart és nem is biztos, hogy meg tudja csinálni és hol -és mivel varrná meg, kapott ugyan cérnát, tűt otthon s egyszer már -megvarrta a nadrágját hátul ahol elfeslett, de az csak olyan összehúzás -volt… - -Akkor nyolc órára csengettek, a fiúk már mind mennek lefelé, Sándor neki -is odaszólt: - -– Nem jössz még, Nyilas? - -– Megyek, de elfelejtettem az izét… - -Ezzel kinyitotta a ládát s nagy buzgón kezdett benne kutatni. - -De nem merte odatenni, inkább a kismellénye felső zsebébe tette, csak -úgy beledugta, éppen alighogy belefért, mert abba a zsebbe, hogy olyan -kicsi volt, még sohase tett semmit. - -Nem merte a ládában hagyni, pedig mikor ment lefelé a lépcsőn, gondolta, -jobb lett volna ott hagyni, mert hátha itt valami baj lesz, megmotozzák, -vagy valami, vagy kilóg a csücske s minden percben odanyúlt, hogy -csakugyan egészen benne van-e a zsebében. - -Borzasztó volt az idegessége, minden percben irult-pirult s az osztályba -rettegve ült le, a lopott pénz miatt. Nem baj, az övéből van lopva, -ennyi legalább megvan, mondta… - -Orczy jött s bizalmasan és súgva köszönt neki. - -– Szervusz, lesz valami, meglesz a pénz! - -Mintha villámcsapás érte volna. - -Meglesz a pénz?… akkor ez rossz helyen van az ő zsebében: ez a tizes. - -– Igen? – mondta Orczynak nyelve. - -– Apa a rendőrségre ment, – mondta Orczy s ettől Misi még jobban -megijedt. A hideg verejték is kiütött a homlokán. - -Orczy gyorsan és suttogva elmondta, hogy a papa nagyon fel volt -háborodva s azt mondta, hogy bármibe kerül is, de azt a gazembert -elfogatja s már tegnap beszélt a rendőrfőnökkel, aki »a papának a -markában van«: ne félj, az mindent megcsinál… - -– Hát te mért nem jöttél el tegnap délután? – szólt át Orczy vidáman -Gimesinek. - -– Hová? – kérdezte Gimesi. - -– Hozzánk. - -– Hozzátok? Minek? - -– Hát aláírtad. - -– Mit? - -– A körlevelet. - -– Milyen körlevelet? - -Orczy csodálkozva s nevetve nézett rá. - -– Hát nem irattad alá? – szólt Misinek. - -Misi csak most figyelt fel. – De igen, igen, – bizonyítgatta. - -– Ja, azt a papirt? – emlékezett Gimesi – hász ráírtam a nevem, de nem -tudtam, hogy minek. - -Ezen Orczy soká nevetett s még Misi is elmosolyodott. - -– Hisz körlevél volt, elnöki levél, – mondta Orczy súgva. - -– Mér nem mondtátok meg, – mondta Gimesi paprikaveresen – ilyen -marhaságot. - -Akkor bejött a tanár s nem lehetett tovább beszélni. Misi óra alatt -kábultan, zsibbadtan ült, szemét le-lehúnyta, torka csiklandott és a -nyál bőven gyűlt a szájában: a tízforintos izzott a szíve fölött s -egyúttal attól szédelgett a feje, hogy ha az egész pénzt megkaphatná… -ezer forintot vagy kétezret… ugyan mennyi fér egy pakktáskába?… A -karjában kereste a kis táska tegnapi súlyát s úgy gondolta, volt öt -kiló… öt kilogramm pénz… az jó sok pénz lehet… vajjon ezer korona, az -hány kiló?… hirtelen csodálkozva nézett fel, milyen furcsa: ott ül a -tanár fent a katedrán és magyaráz s nincs más gondja, csak magyaráz, itt -vannak a fiúk s ki figyel, ki nem, de egynek sincs más dolga, csak hogy -itt legyen, mindegy az, akár figyel, akár nem, év végire majd csak -elvégzi… Csak ő az egyetlen, akinek sokkal, sokkal fontosabb dolgai -vannak, ő úgy nem tud itt lenni, neki az egész teste egy valóságos seb, -tele van az egész szíve-lelke idegen dolgokkal, de hogy is van az, mit -keres ő ezek közt a _gyerekek_ között… - -Fáradtan dűlt hátra s lehúnyta a szempilláit, kábultságában szinte -elaludt. - -– Ugy-e, Nyilas Misi! – mondta hirtelen a tanár. - -Rettenve felugrott s nem tudta, miről van szó. - -– Úgy-e, jó egy jóízűt aludni az órán? – mondta a tanár s általános -kacagás lett az osztályban. - -Misi elszégyelte magát, lesütötte a fejét, a tanár intett, hogy leülhet; -azt se vette észre. Addig állott, amíg a tanár maga oda nem ment hozzá s -meg nem fogta a két vállát, így csendesen lenyomta, hogy üljön le. - -Misi ettől a jóságtól sírni tudott volna, hogy a tanár úr nem vexálta, -mert úgy gondolta, inkább egy négyest érdemelt volna meg. - -– Jaj istenem! – a tanár keze végigsiklott a bal vállán s le a mellén, -csaknem megérintette a tízforintost a zsebében. Majdnem elájult utólag: -odaadni egy koldusnak, vagy az iskolai jótékony célra… vagy -visszaküldeni Török bácsinak, az ő fiáé… jaj visszaküldeni hamar… jaj ha -egyszer kiderül, inkább felajánlani az egész évi keresetét az öreg úrnál -a konviktusnak, vagy egész életében a koldusok javára dolgozik, vagy a -haza javára, vagy cukrot nem eszik többet életében, vagy örökké mezitláb -jár, hóban is, vagy… csak azt a veszedelmet elkerülni… - -Második óraközben a pedellus jött be az ajtón s azt kiáltotta: - -– Nyilas Mihály! - -Misi éppen a számtanpéldát csinálta, amit még sohasem hagyott óra -előttre, csak most s rettenetesen sietett vele, hogy addig készen -legyen, míg a tanár úr bejön. Ijedten állott fel s az egész nyüzsgő, -lármázó osztályban mély csönd lett. - -– Jöjjön az igazgatói irodába – mondta István, a tüdővészes pedellus, -akinek egészen uras formája volt, sokan tanárnak is nézték, de megtörten -s halkan járt, az arca rozsdavörös volt a tüdőkórtól s a fiúk azt -beszélték, hogy már régen meghalt volna, de fiatal feleséget vett s az -fog előbb meghalni, de ha annak a halála után megint fiatal leányt kap, -akkor az megint éltetni fogja a saját haláláig. E miatt a hír miatt, -amit különben nem hitt el, mert ő már odahaza hozzászokott, hogy a -parasztok babonái csak ostoba fecsegések, mégis titokzatos alak volt -Misi előtt ez az ember s nagyon félt tőle. Most megdermedt a rémülettől, -ahogy füzetet, tollat, tintát ott hagyva, sietve és sápadtan s reszkető -lábakkal ment a szolga után. Az osztályban tízszeresen felzúgott a -zsivaj s ő érezte, hogy most róla beszélnek. - -Ahogy bement az igazgatói előszobába, ahol már egyszer egy kínos -negyedórát töltött, újabb rémület csapott rá, mintha a halál kapuján -lépett volna be. - -A szolga mindjárt ment az igazgató úrhoz s őt vitte magával, várni se -kellett s ez most még ijesztőbb volt. - -Az igazgató úr, deres szürke szakállal, ott ült az íróasztal felett s -valamit nézett. István alázatosan jelentette, hogy: »Nagytiszteletű -igazgató úr, alássan kérem, Nyilas Mihály itt van«. Misi az igazgatót -nézte, aki nem hagyta abba az olvasást s nagy kerek pápaszem volt az -orrán. Kis időre aztán, a csöndben annyira megcsillapodott, hogy -körülpillantott s látta, hogy két ember van a szobában. Az egyik magas, -sovány, szőke ember, úr, a másik pedig rendőr. Még eddig rendőrt sose -látott közelről, csak a pályaudvaron és a városház előtt, de sose nézte -meg, mert félt tőlük, hanem most ez a két ember erősen nézte őt, olyan -kemény és szúró szemmel, hogy ő iszonyodva kapta el a pillantását, s -majd meghalt: Jézus isten, ezek őérte jöttek. - -Most már az igazgatóra, mint megváltóra kezdett nézni, annak az arcától -eddig nagyon félt, de most jól esett látni a szakállas, borzas arcot, -oldalfelől viszont érezte, ahogy a testét, mint éles tűk járják -keresztül a rendőrök nézései. - -– Mija! – mordult fel egyszerre az igazgató. – Micsoda reskontót -sikkasztottál te el?!… - -Misi reszketni kezdett, kinyitotta a száját s nem tudott szólani. - -Az igazgató hátramozdította a székét s elordította magát: - -– Na hajjuk! Kivele! Ipse!… Aztán keményen kirúgott ököllel mutatott a -szobában lévő rendőrökre. – Idejöttek ezek a tisztelt rendőrök. -Vallatni! Nyomozni! Betörtek a kollégiumba, pandurmódra! Mert nem szent -ma már a törvénynek még a kollégium sem! Keresztültörik a falakat is!… -Fegyverrel rontanak rám… Még keresztül is lőnének, ha ellentállanék… - -A civil úr igen békítve s alázatosan mondta: - -– Alázattal bocsánatot kérek nagytiszteletű igazgató úr, a tekintetes -főkapitány úr alázattal bocsánatot kér a nagytiszteletű igazgató úrtól, -hogy ne méltóztassék a mi megjelenésünket szigorúan venni… - -– Hát hogy vegyem?! Kitüntetésnek?! Ez a kollégium megbecsülése?! – -ordított az igazgató. – Tolvajok laknak itt? rablógyilkosok? hogy -fegyverrel kell rátörni a Musák csarnokára, hogy az egész ifjúság -lelkinyugalma fel legyen háborítva?! He? - -– Alázattal kérem, a legújabb miniszteri rendelet, a belügyminiszter… - -– Fütyülök a belügyminiszterre és fütyülök a külügyminiszterre és ha -tudni akarják az urak, fütyülök Deák Ferencre és az egész -kiegyezésükre!… Én: itt: a kollégium autonómiája vagyok: s ahhoz ne -nyúljanak!… - -– Alázattal kérem tekintetes igazgató úr… - -– Tőlem ne kérjen semmit! És engem ne provokáljon és engem ne hozzon ki -a flegmámból! két ekkora Góliátnak kell itt kardosan, csákósan betörni a -kollégium megszentelt termeibe, egy ilyen csöpp kis báránykáért… Nahát: -itt van ez az ártatlanság, nézzék meg, akkora, mint egy keztyű… Hát ezt -akarják felfalni?… Ez a gyerek, tudják az urak, ki ez a gyerek?… Ez egy -színjeles tanuló, ez a kollégium kitüntetettje, ez egy bentlakó!… egy -bentlakódiák!… A becsületességnek, a megbízhatóságnak, a puritán -nevelésnek példánya, aki előtt kalapot emelhetnek az urak… hát most -bemutattam az uraknak a vádlottat: ajánlom magam! – és intett, hogy -elmehetnek. - -De a rendőrök nem akartak mozdulni. A hókaképű meghökkenve kezdte újra. - -– Alázattal kérem… - -– Megmondtam már!… ordított rá az igazgató, felpattanva az asztaltól, -kilépett a sarokból, mint egy várból és merészen s elszántan nyomult -elébük: – Megmondtam már, hogy éntőlem ne kérjenek semmit! Se alázattal, -se alázat nélkül! Éntőlem _élőszóval_ egy árva igét se kérjenek és ne -kérdezzenek!… A kollégium autonómiájában benne van, hogy: éntőlem a -rendőrség csupán egyetlenegy formában kérdezhet valamit: _írásban!_… -Vagy nem tudnak az urak írni? - -– Az ügy sürgősségére való tekintettel… - -– Semmi sürgősség… Vegye tudomásul, hogy ebben az életben semmi sem -sürgős: csak a tisztesség!… De micsoda feleselés ez!… A Bach-huszárok -sem mertek hozzányúlni a kollégium autonómiájához!… Hozzányúltak a -nemzet szabadságához; hozzányúltak a vallás szabadságához, hozzányúltak -a tanítás szabadságához: de a kollégium autonómiájához soha!… Tudja -maga, ki volt az a Balogh Péter püspök?… Az a Balogh Péter isten -kegyelméből egy kisded lumen volt, de isten irgalmából egy hatalmas -karakter! Tudja maga, mikor a Kistemplomban összegyűltek 66-ban -egyházkerületi gyűlésre az egyház vezető férfiai: akkor a -város-kommendáns, bécsi parancsra ágyúkat szegeztetett a templomnak s -aztán a fegyverrel és katonasággal körülvett templomba csendőrcsákósan -belépett s azt mondta: »A gyűlés megtartását megtiltom: ő felsége, a -Császár nevében«. Arra azt feleli Balogh Péter: »Én pedig a gyűlést -ezennel megnyitom: ő felsége, az Isten nevében…« És most rekomendálom -magamat! Isten álgya! - -Egy kézmozdulattal intett s hátat fordított a rendőröknek. - -Azok pár pillanatig még ácsorogtak, akkor meggondolták magukat s rideg -köszönéssel elsompolyodtak. - -Mikor elmentek, az öreg igazgató leült a székébe s kiáltott: - -– István! - -A szolga bejött. - -– Híja be Gyéres tanár urat. - -Pár perc mulva bejött a fiatal tanár. - -– Parancsoljon, igazgató úr. - -Az igazgató kis ideig nem nézett rá, bele volt merülve az előtte lévő -írásokba. Akkor hirtelen felnézett, borostás hangon dörmögte: - -– Mondja csak prófesszor úr, ismeri ezt a deákot? - -Gyéres ránézett Misire. - -– Hogyne kérem, tanítványom a második osztályban. - -– Micsoda reskontó-históriája van ennek? - -– Reskontó? – mondta csodálkozva Gyéres és fejét rázta. – Azt nem tudom. - -– Nem tudja?! – mondta a vén baka fejét csóválva. – Hát kis fiam, -mondjál el mindent, mert a tanár úr nem tudja! - -Erre Misi egyenesebbre állt, kissé körülnézett, úgy elszórakozott azon, -ami az imént itt lefolyt, hogy elfelejtette, hogy miatta van az egész. - -– Igazgató úr, kérem szépen, – mondta – én egy öreg vak úrnak mindennap -felolvasok, egy óráig tíz krajcárért!… - -– Igen? No, ez derék! – mondta az igazgató nagyot helyeselve. – Az három -forint egy hónapra! Sok pénz! Nagy segítség a te szegény édesapádnak. - -– És, kérem szépen, az öreg Pósalaky úr… - -– Pósalaky? – kiáltott az igazgató – a volt városi tanácsos? - -– Igenis. - -– Úgy! Nagyon jól van… - -– Az öreg Pósalaky úr, kérem szépen, tegnap mult két hete, vasárnap, -adott egy forintot, hogy tegyem meg a kislutrin, amit álmodott. - -– Amit álmodott?! - -– Igen. - -– Hejnye no… hát az ilyen vén szamár… megtéteti a lutrin, amit -álmodott?… - -– Igen, mert a mosónéja megfejtette a számokat. - -– Mosónéja! ördög vigye a vén füleseket! Mosónékkal áll össze vénségére -álmot magyarázni!… Nyertél neki legalább egy szakajtó pénzt? - -– Nem, kérem szépen, – mondta dideregve Misi, aki elnevette magát ott -fent az arcán, de lent a szíve körül halálosan reszketett – én a -budapestire tettem meg a számokat és brünnin húzták ki. - -– Brünnin, – mordult fel az igazgató – brünnin… Budapesti, brünni… -Nyert, vagy nem nyert!?… - -– Nem nyert. - -– Nahát!… persze, hogy nem nyert!… Ostoba fráterek… Ezzel felállt s egy -papramorgós leckét tartott a babonáról. - -– Pósalaky uram elvesztett egy pengőt és amiatt ez a szamár Kiss Mátyás -(mindig tökfilkó volt), ez a mostani főkapitány két csendőrt küld ide -nekem, két talpas pandúrt és felforgatná az egész kollégium -autonómiáját… Eridj órára, micsoda óra van most? - -– Számtan. - -– Lódulj, ne lopd az időt… - -Misi boldogan hátat fordított s elfutott, még hallotta, ahogy az öreg úr -azt mondta Gyéresnek: - -– Egy ilyen vén tökfilkó miatt… - -Akkor István betette az ajtót s ő boldog melegséget érzett a szíve -körül, úgy hogy sírva fakadt tőle s az osztályba nem tudott bemenni, míg -a csöndes folyosón ki nem sírta magát. - -Csakhogy másnap, óraközben megint jött István. Most már nem kiáltotta a -nevét, csak intett neki egy ujjal s ő halálsápadtan, a tegnapinál még -sokkal jobban megijedve állott fel s olyannyira ijedt volt, hogy -átbotlott az Orczy térdén. Persze tegnap óta mindenki a lutriról beszélt -s már a nyolcadikosok is tudták, hogy valaki felvette a pénzt, amit a -kisdiák nyert… - -Misi sok mindenre gondolt, míg az igazgatói irodába ért. Tegnap nem volt -felolvasni Pósalaky úrnál, mert hogy az igazgató úr azt mondta, hogy a -forintja miatt ő jelentette fel a rendőrségnél, hát nem mert többet -gondolni se rá, hogy odamenjen valaha a színe elé. Sőt ő tudta, hogy az -igazgató semmit se tud s ő tudta, hogy Pósalaky úr az egészről semmit se -sejt és ahelyett hogy haszna lett vón a lutrizásból, még kellemetlen -pletykába fog keveredni, hogy ő jelentette fel… pedig nem igaz, mert az -Orczy apja jelentette fel… Szóval ő egy árva szót se szólt tegnap óta -senkihez, csak magában kotlott és bujt az emberi szemek előtt. - -Most nem eresztették be olyan hamar, mert odabent tanácskozás volt. - -Végre behíjták. - -Az igazgató mérgesen nézett rá. - -– Te peniperda, mindennap van valami?!… Ismered ezt a kisasszonyt? - -Misi rémülten látta Violát a szobában. Viola sírt és az arcát kendővel -szárogatta s nagy folyékonysággal, szinte, hogy magát igazolja, mondta: - -– Tönkrement az egész életünk és őneki tudnia kell valamit, mert ő tud -valamit a hugom dolgáról, kérem igazgató úr… - -Az igazgató nem szólt, csak bámult a kisfiúra. Ez pedig a szúrós szemek -előtt dadogva s levegő után kapkodva állt s kérdés nélkül dadogni -kezdte: - -– Kérem szépen igazgató úr, énnekem rámparancsolta Törökúr, hogy adjam -oda a levelét Bella kisasszonynak, de én nem tudok egyebet. - -Az igazgató mérgesen nézett rá. - -– Veled mindennap baj van… Mit avatkozol bele mindenkinek a dolgába? Mit -keresel te a szerelmeskedőfélék közt? - -Misi reszketett: - -– Én a Viola kisasszony öccsét, a Gyéres tanár úr parancsára, tanítom -számtanra és latinra. - -– Tanítod? - -– Igen. - -– Hm. Pénzér? - -– Két forintért egy hónapba. - -– No lám. Hát te tanítsz is! – mondta szórakozottan az igazgató. – Hát -kisasszony, itt nincs semmi panaszra való ok. Ez a gyerek!… nem tett ez -a gyerek semmit!… Ez egy eminens fiú, az osztály dísze, és azonfelül -kollégiumi jótéteményben részesül… Hogy lehet egy ilyen kis fiú ellen -panaszt emelni? Mi köze van neki a felnőttek szerelmeskedéséhez. - -Viola kisasszony zavarba jött s hebetelt. - -– Én úgy gondoltam, kérem igazgató úr… - -– Ne gondoljon maga semmit. Bizonyára tisztességes dolog, ami történt, -menjen haza szépen, ki istenben bízik, sosem csalatkozik, majd jóra -fordul minden. - -Azzal elküldte: - -– Hagyjanak békét az én diákjaimnak! – mondta morogva, mintha csak saját -magának mondaná. - -Viola sírva fakadt, hirtelen elfordult s alig hallható köszönéssel -elsietett. - -Misi állva maradt ott, ahol volt. - -Akkor csengettek, az igazgató ránézett: - -– No ipse, – mondta fenyegetően, felállva az asztaltól és egyre közelebb -jött: – te haszontalan peniperda; te… te mindenbe benne vagy!!… Veled -mindennap bajom van!… Az egész világ mind a nyakamra jár miattad… kell -neked szerelmes leveleket hurcolni?… Már gondolom, hogy abba a tegnapi -dologba is ludas vótál!… hát csak azt mondom neked, hogyha még egyszer -behivatlak, ha még egyszer meg kell látnom ezt a maszatos, mocskos -fizimiskádat: addig nem is szólok hozzád, előbb egy olyan pofont kapsz, -hogy kirepülsz az ablakon!… Lódulj. - -Misi megfordult s behúzott farkkal elsietett. - -A folyosó már üres volt s őrajta sírógörcs tört ki, a Petőfi-szobor -előtt a lépcsőházban leroskadt a lépcsőre s oly szívetszaggatóan -zokogott, hogy az egész teste rázkódott tőle. - -Hát kinek, kinek mondjon ő egy szót, egyetlen szót, ezen az egész -világon… Senki sincs, aki őt megértené… - -Lépéseket hallott s felszaladt a lépcsőn, pedig az osztályuk a -földszinten volt s arra kellett volna mennie. Felszaladt az első -emeletre, aztán el akart bujni, de sehol sem volt zug, a folyosók -ridegek és nyiltak voltak, az oldallépcsőn megint feljebb ment egy -emelettel s azon vette észre magát, hogy a coetusuk előtt jár. - -Leakasztotta a kulcsot s bement a szobába, lefeküdt az ágyára s addig -sírt, amíg kimerültségében el nem aludt. Nem is volt órán egész -délelőtt. Tizenkét órakor lement az osztályba a könyveiért, a fiúk már -kitódultak és Sándor hozta felfelé a könyveit. Hol voltál, hol voltál? – -tudakolta – de ő csak azt mondta: beteg vagyok… Látta a pajtása -nevetéséből, hogy érti ezt a betegséget. Délután elment órára, de másnap -nem akart lemenni. El volt szánva, hogy akármilyen suskussal, de otthon -marad. Most már nem ment többet sem az öreg úrhoz, sem Doroghyékhoz, s -már az osztályban sem mert megjelenni. - -De mintha csak megérezte volna az igazgató, már jött reggeli csengetés -előtt István bácsi, fel a második emeletre, be a szobába s persze, hogy -őérte jött. - -Félholtan vánszorgott a pedellus után. Már sem élt, sem halt. Az -igazgató reggel mindig dühösebb volt, mint később s amint betolták hozzá -az ajtón az ő szegény kis izzadt fejét, engedelmesen hagyta cipelni -magát, már neki mindegy volt. - -Az igazgató egy hosszú bottal sétált le s fel a szobában. - -Mikor őt meglátta, mindjárt üvölteni kezdett: - -– No, te peniperda!… Mit igértem neked tegnap! Hát már egyórai -békességem sincs miattad?… Már az egész kollégium fel van fordulva. Már -itt egyéb nem történhetik többet, csak a te szennyesednek a tisztára -mosása! - -S megsuhogtatta a feje fölött a pálcát. - -De megsajnálta vad haragjában is a szegény, magánkívüli, sápadt s -egészen tönkrement fiúcskát. - -– Itt van már a halom írás, itt az egész vizsgálat! - -S a pálcával nagyot csapott az asztalra s vérbenforgó szemekkel meredt a -kisdiákra. - -– Evvel hálálod meg az én jóságomat! Te akasztófáravaló!… de hát majd -megtudok most mindent, ha te nem beszélsz is… - -Döngő lépésekkel járt fel s alá a szobában. Hirtelen megállt s -ráordított: - -– Mi az istenharagja az a reskontó?! - -Hogy Misi semmit se szólt, tovább járkált. Egyszer újra megállt. - -– Mér nem mentél vasárnap óta felolvasni Pósalakyhoz?! - -Misi újra nem szólt. - -Az igazgató tovább döngette a padlót. - -– Mindent felfordít, a haszontalan! ahova a lábát beteszi! Itt a sok -írás: Törökék családi élete, a nevelőségben a familia, a lutris asszony, -az Orczy apja… A fejem zúg tőle, három nap óta semmi egyébre nem szabad -gondolnom, csak hogy egy elvetemedett lurkó az egész kollégium -tekintélyét tönkreteszi a városban. - -Újra nekiindult a mérges sétának. Akkor nagyot ordított: - -– István! István! - -A szolga bejött. - -– Hol van már az a professzor! - -– Még nem jött be, alássan kérem, nagytiszteletű igazgató úr. - -– Naplopók! Még nem jött be!… Ha én itt tudok lenni, ő nem tud itt -lenni, majd én csinálok rendet ebben a züllött, betyár kollégiumban!… -Itt hagyom az egészet!… Nem leszek soká naplopó professzorok és -ördögadta diákok bábja! - -– Vigye ezt a kölyköt a karcerbe. De kétszer ráfordítsa a kulcsot, majd -megtanítom én őket… A kulcslyukon kibuvik az ilyen gazember lurkó… - -István bácsi megfogta a kezét, Misi engedelmesen, egyetlen pisszenés -nélkül ment vele s már látta a sötét és vasrácsos tömlöcöt, ahova be -fogják csukni s iszonyodott a teste a kígyók és békák érintésétől. - -De István bácsi a szomszéd kis szobába vitte, ami tanári olvasó volt és -senki sem volt benne. - -– Üjjünk csak le – mondta neki csendesen s olyan jóságos hangon, hogy -Misinek kibugygyant a könnye. - -– Úgy-e nem haragszik az igazgató úr, István bácsi? – kérdezte zokogva. - -István bácsi végighúzta kétfelé hajló vékony barna bajuszát. - -– Haragszunk biz’ a, – mondta csendesen – de azért nem kell megijedni -tülle, mert ami haragunk nem olyan veszedelmes, mint másoknak a -jóakaratja. - -Misi új zokogási rohamba tört ki. - -– Akkor hát vigyen a karcerbe, mert megharagszik. - -– Karcerbe, – mondta István bácsi – milyen karcerbe? Hiszen mi -szüntettük meg a karcert mán tíz esztendeje! nincsen mán karcer a -debreceni kollégiumba! Azt csak úgy mondtuk… Ha maga nem csinált semmit, -akkor ne féljünk semmitől. Gondoljunk az idesanyánkra oszt nem lesz -semmi bajunk… - -Misi odaborult az asztalra, az egyetlen ember, aki annyi idő óta -szeliden s jósággal szólott hozzá. - -István csödesen folytatta: - -– Nagyon ordítós ember, – mondta halk hangján – a nagytiszteletű -igazgató úr, – de majd meglátjuk no… majd megvizsgáljuk a dógot… - -Kint hallatszott az igazgató rivalgása: István! - -Az öreg szolga hamar kidöcögött. - -Misi magában maradt. - -Összehúzódott kicsire s szégyelte magát halálosan. Ő most karcerben van, -tömlöcben, mert mégis csak becsukták… Nem az osztályban van, ahol -vidáman tanulnak a többiek s jelesre felelnek, vagy jóra, vagy -elégségesre, de még az is szabad tiszta ember, aki beszekundázik. Csak -ő, ő a tömlöcben… Úgy érezte magát, mintha befogták volna és kalickába -teszik. Egész nevetséges és ijesztő, hogyan? egy szabad ember, befogva, -bezárva, és nem mehet ki?… Egész új szemmel nézte a falakat, hogy ő azon -nem törhet át, az ablakot, amelyen nem lehet kiugrania; hogy az ajtón -nem mehet ki, megbénult idegekkel, mint a szárnyavesztett, csupasz -hernyóvá lett lepke ájuldozott és lihegett. - -Roppant fáradtságot érzett, kábultan elterült a nagy fotelben, -összekuporodott a sarkában s úgy tetszett neki, el is szundított. De -egyszerre felébredt, mert érezte, hogy hajón van s a hajó a tengeren -megy és látta a nagy vizet köröskörül s a víz nem kék volt, hanem -szürke, olyan színű, mint a Tisza és a hajó olyan volt, mint egy -igen-igen nagy ladik. És a parton indiánok üvöltöttek s csattogtatták a -tomahawkjukat s veresve voltak festve s a fejük mind egy-egy tanárnak a -feje volt, ott látta a vallástanárt, Gyéres tanárt, Bátori tanárt, -Sarkadi tanárt és bent volt a csónakban egy mogorva öreg kormányos, -akitől nagyon félt, hogy megrúgja, ez volt a vén-baka, az igazgató és -akkor az indiánok mind rájuk nyilaztak s a vén-baka ordított s a -nádpálcájával elverte a nyilakat s ő lent kuporgott István bácsival a -ladikban, aztán gondolta magában, most kint van az élet tengerén és -diadalokat fog nyerni és nagy haja volt s azt a szél fujta s a sziklán -állott, mint Petőfi Sándor a lépcsőházban s azt szavalta, hogy Simonyi -óbester kisgyerek korába felmászott egyszer a veres toronyba… de nem -tudta tovább a verset és akkor a vállán volt egy köteg léc, amit az -édesapjával vitt az országúton s azt mondta: Na édesapám, ha a fiúk -látnák, hogy én mit csinálok. Mit fiam?… Hogy lécet viszek az úton… No, -mit mondanának? Nekem olyan úrifiú osztálytársaim vannak, azok nem -fognák meg a lécet, mert félnének, hogy a kezük piszkos lesz és nem is -vinnék a vállukon… Azután külön fütyörészést hallott s egy csodálatos -kertben volt s az a kert az övé volt és a sárgarigó kiabálta a fán, -hogy: lufirkó biró, lufirkó biró s ő nevetett, mert az a kert az övé -volt s ott egy nagy diófa volt s Bella neki felesége volt s a sárgahajú -kislány az ő leánya volt és ő ott nagyon-nagyon boldog volt, azután -bement a Bikába s a pincéreknek parancsolta, hogy hozzanak neki sok bort -és mindenki ránézett s akkor a színházban volt és a színészek fehér -cilinderben voltak körülötte s azt kiáltották, hogy éljen, éljen és ő el -akarta szavalni, hogy Simonyi óbester kisgyerek korába, de a nyelve -nehéz volt s nem bírt egy hangot se kimondani s igen szerencsétlen volt… - -S akkor iszonyú félelem fogta el, mert sötét szobában volt, s az ajtó be -volt zárva s kint üvöltöttek a boszorkányok s ő iszonyatosan félt, -reszketett s kicsire összehúzódott, akkor láthatatlan szellemek jöttek -be, felkapták a székét, kacagást hallott s felrepítették a levegőbe, a -feje szédült s egyszer csak nagyot zuhant, irtózatos mélységbe esett, -elvesztette az eszméletét és leesett a földre. - -Ott szedte össze magát sírós és fáradt arccal és szomorúan ült vissza a -helyére s arra gondolt, hogy miért nem szereti őtet senki… Mindenik fiú -vidám és megelégedett, miért nem tudják őt is szeretni, hiszen meg tudna -halni egy mosolyért, ha valaki ránevetne s a kezét odanyújtaná neki, -miért olyan idegenek hozzá a fiúk s a tanárok és mindenki, a coetusban -se szereti senki, s az öreg úr sem szerette, sose szólott hozzá -szívesen, Viola gyűlöli, Sanyika gyűlöli, Törökék se szeretik, -gúnyolódtak vele, még a néni is, Ilonka kisasszony is… Bella se -szerette, mert ha szerette volna, akkor itt volna s nem utazott volna el -avval a gazemberúrral… Orczy se szereti, nem mondta meg neki a titkot, -kivel mit beszél, Gimesi se szereti, nem jött el vasárnap Orczyékhoz… -Gyéres tanár úr se szereti, s multkor úgy nézett rá, szinte haragosan, a -többi tanár se, persze, még az igazgató úr legjobban szereti, hiába -kiabál úgy: az férfias… De az se szereti, mert bosszúsága van vele; -senki se szereti, miért is szeretné. István bácsi se szereti; ki tudja, -hátha ez a halálát ragasztotta rá a simogatásával, mert öreg -tüdővészesek a halált a fiatalra ragasztják… Nem szereti senki, senki: -csak az édesanyja, meg az édesapja, s erre zokogásban tört ki. - -Volt ideje sírni is, felocsudni is. - -Oh be jó volna most felmenni a torony tetejébe, fel a vörös kupolához s -onnan levetni magát a mélybe… vagy kisgyerek lenni örökre s az édesanyja -szoknyájába kapaszkodva járni a szobában mezítláb a hives tapasztott -földön s nem tudni semmiről semmit. - -Aztán összevonta a szemöldökét s szégyelte magát az ostoba gondolatokért -s hirtelen elhatározta, hogy többet nem tekinti magát kollégiumi -diáknak. Itt őt mindenki sértette, bántotta: igazságtalanul. Igenis ő -nem fogja védeni magát és nem fog megmagyarázni semmit, annyit tudhatna -minden felnőtt ember, hogy egy kis fiú… szégyelje magát, aki róla -rosszat tesz fel. Rendőrség keresi őt, mint egy tolvajt, vagy gyilkost, -és Viola elmegy az igazgatóhoz vádaskodni és az igazgató mindenkinek -hisz, pedig öreg ember, már megtanulhatta volna, hogy az embereknek az -arcából olvasni tudjon. Többet vele nem fognak packázni. Ha most ennek -vége lesz, vonatra ül s hazamegy. Többet a debreceni kollégiumban -szenvedni nem fog! - -Fel is állott s az ablakhoz ment. Az udvar üres volt s ő mereven nézett -a kútra. Most egyszerre minden gyűlöletes volt előtte. Ott a kút mellett -bujt Orczy suttogni Böszörményivel az ő ügyéről, s maig sem tartotta -kötelességének, hogy mindent elmondjon. Úgy gyűlölte most ezt a kutat -is, nem akarta többet látni s elhatározta, hogy soha többet Debrecenbe -nem jön és Debrecenről hallani sem akar. Van iskola másutt is. És ha az -édesapja nem fogja taníttatni, akkor nem fog tanulni: költő úgyis lehet -belőle. Csokonait is kicsapták az iskolából Debrecenben, még a harangot -is meghúzták, mikor kicsapták… Kicsit megborzong, talán ő utána is meg -fogják húzni a kollégium csengőjét s az egész iskola tudni fogja, hogy -ki van csapva. - -A szeme tele lett könnyel, s ő nem bánja, elég, ha ő tudja, hogy -ártatlanul bántják. S ebben a percben annyira nem számít neki az emberek -véleménye, annyira nem fontos neki, hogy mit gondolnak s mit mondanak -róla ezek a felnőttek; az a fontos, hogy mi az igaz, az neki most -fontos, hogy ő most valami nagy dologban van benne. Különös és -csodálatos, hogy becsukták, őrzik, puskával mennének utána, ha -megszökne; felnőtt emberek, nagyok, férfiak a fejüket törik valamin, -amiben ő benne van s amiről ő többet tud, vagy legalább is többet sejt, -mint azok a felnőttek… Lassan, mintha a köd oszlana, szétfoszlik a -lelkéből a lankadtság, a csüggedtség, a köd s mosolyogni kezd, mert úgy -látszik neki, mintha áttörte volna a gyermekkor határát s egyszerre -belekerült volna a felnőttek világába. - -Mennyit vágyott a hosszú nadrágra s a zsebórára és a felnőttek -megbecsülésére: íme most a hosszúnadrágosok, az órások és szakállasok a -legkomolyabban törődnek ővele… - -Már szinte tetszik is neki ez a hecc, mintha most a markában volna -valami erő, ami a felnőtteket szorítja. Mintha a mesebeli kis dongót -fogta volna meg, s az volna itt a tenyerében, amelytől a vadkannak s a -hétfejű sárkánynak a varázsereje függ. - -Egyszerre csengetnek. Látja, ahogy a kis csizmás pedellus, az András -nevű, húzza a csengő láncát s a hang végigsivít a kollégium falai -között. Pár perc mulva már fiúk nyüzsögnek ki az udvarra s ő ijedten -visszahúzódik az ablaktól, mert azt nem lehet, hogy őt itt meglássák a -karcer ablakában. Hiába nem karcer: mégis tömlöc ez… Az arca újra kigyúl -s az egész teste lázban van, a vére zsibong, le s fel futkároz az -ereiben, hiába bíztatja magát, hogy ez mind semmi, hogy ez nem számít, -hogy őneki igazsága van és ő van felül, és hogy őtőle bocsánatot kell -kérni mindenkinek, aki most megbántja, még az igazgató úrnak is: azért -mégis csak ég az arca a szégyentől s hiszen nem magyarázhatja meg -mindenkinek, hogy neki van igazsága, nem azoknak, akik őt ide becsukják, -s ez a szégyenkezés nagyon kínos; istenem, talán csendőrök fogják -végigkísérni az utcán hátrakötött kézzel; most újra látja, hogy kísértek -egy nyáron öt embert a falun végig, mert nem akartak aratni a -földesúrnak, négy csendőr ment utánuk feltűzött szuronnyal, kakastollal -s ők kisgyerekek, nézték, éppen délben volt, mikor az iskolából jöttek -hazafelé s kimeredt szemmel bámulták az embereket; ő már akkor sem -értette, miért kell az embereket csendőrrel kísértetni, ha aratni nem -akarnak… S azóta mindig úgy érezte, ha csendőrt látott, hogy az őrá les, -őrá vár hogy egyszer csak őtet is maga elébe veszi, mert ő sem akart -aratni a földesúrnak, mert ő érezte, hogy ő csak annak akar dolgozni, -akinek jólesik s már parányi gyermekszívvel lázadónak érezte magát, -mielőtt tudta volna, hogy mi az a lázadó s nem akart rabszolga lenni, -mielőtt tudta volna, hogy mi az a rabszolga. De mikor egyszer egy meleg -nyári este megállott az udvaruk előtt két lovascsendőr s bekiáltottak -nagy hangon, hogy »Itthon van-e Nyilas?« Akkor az édesanyja, aki éppen -búzát rostált az udvaron, kiejtette a kezéből a rostát ijedségében, csak -úgy lehanyatlott a karja s a rosta kiömlött a ponyvára, szerencsére – -nem a földre, ő látta az édesanyja elsápadt arcát s velesápadt, de aztán -az édesanyja összeszedte magát s erős hangon mondta: Miért keresik? A -csendőr sokáig nem felelt. Nagy lovon volt a két nagy csendőr, barna -bajuszuk volt, kemény, nagy emberek, igen nagyokat tudhattak pofozni, ha -elfognak valakit, nagy fekete öklükben fogták a ló gyeplőszárát. Végre -az, aki kérdezett, elmosolyodott s azt mondta: de már akkor a szomszédok -mind kigyűltek a kerítésekre, hogy: viszik Nyilast… Azt mondja akkor a -csendőr, hogy: »Együtt mulattunk a minap a tarcali kocsmába, hát meg -akartuk keresni, ha már itt járunk!…« - -Erre mindnyájan fellélegzettek s büszkék lettek, hogy a szomszédok -látják, hogy az ő édesapjuk olyan ember, aki csendőrőrmesterekkel mulat -a tarcali kocsmában. - -– Mondja meg neki tésasszony, hogy tiszteli Fazekas őrmester. - -Ezzel elugratták a nagy sárga lovakat, de őbenne még most is vegyesen -mozog az öröm s a rettegés: mert hátha mégis egyszer nem barátnak, hanem -ellenségnek jelennek meg a nagy kakastollasok. - -Ezalatt kivárta, amíg újra csengettek, a gyerekek eltűntek az udvarról s -akkor ő megint ki mert nézni, aztán újra egyedül maradt magában a -gondolataival. Kínos óra telt el az új csengetésig; egyedül, egyedül a -rettentő szobában. Az idő legnagyobb része azzal telt el, hogy le s fel -járkált lábujjhegyen, hogy kifelé zajt ne okozzon: ne vegyék észre őt, -ne gondoljanak vele, közben néha csak futó pillanatokig; néha kialakult -képekben nyugtalanító s felemelő érzéseit érzékítette meg. A nagy -igazságtalansággal szemben, ami vele történik: a jövőjét állította -szembe. Egy futó pillanatban látta magát híres és nagy embernek, magas -lesz és erős ember s nagy szakállt fog viselni, hosszú szakállt, mint -Széchenyi Döblingben azon a képen s akkor ezek az emberek mind kicsik -lesznek s bocsánatot fognak tőle kérni, szeretett tanítványuknak fogják -mondani s protekciót kérnek tőle: és ő igen, ő segíteni fog rajtuk s nem -is fogja említeni, hogy mit tettek vele. Aztán megint tompa kábulatba -zsibbadt, akkor újra Toldi Miklós erejét érezte magában s megfogta -gondolatban, behúnyt szemmel az ajtót s annak kilincsét úgy -megroppantotta, hogy a markában maradt, kirúgta az ajtót, az előszobába -ment, be az igazgatói irodába s az asztalt úgy törte darabba, hogy a -vastag tölgyfa szakadt a keze közt, mint a vaj s a tanárok meg voltak -rémülve és alázattal kértek tőle bocsánatot s ő megbocsátott nekik. -Aztán mezítelenül állott előttük, mint a Zichy Mihály képén Ádám a -sziklán, lobogó hajjal s hátravetett két karral a szikla szélén, alatta -a mélység és a sötétség s ő isten trónja előtt áll, tisztán és szűz -testtel s pipacsok nyíltak a búzában körülötte s már otthon volt az -édesanyja előtt és ő szegény kis fiú volt újra és odaborult az édesanyja -ölébe, aki azt súgta neki: Légy jó, fiam, légy jó, kis fiam, mindhalálig -fiacskám, légy jó mindhalálig… - -Még egy óraköz is eltelt és senki sem nyitott ajtót rá. Eszébe jutott a -mese, hogy az óriás addig hordta a hegyet, míg a lába, dereka, nyaka -mind elkopott s a koponyája görgött az utolsó görönggyel, s akkor jött a -Jézus Krisztus, felvette a szorgalmas koponyát s azt mondta neki: Fiam, -én megbocsátok neked, s megcsókolta a szuvas öreg csontot, s akkor -megváltott fehér dalia lett az óriásból, aki fehér lovon lovagolt be a -mennyországba… Igy fog ő is itt elkopni a szenvedésben, de a végén híres -ember lesz s az emberek csodálni fogják és hogy ha egykor visszatér majd -Debrecenbe, a város népe mind kimegy elébe az állomásra s az ötösfogatot -befogják s a polgármester és a püspök jönnek eléje s üdvözölni fogják őt -s ő máris szégyelte magát a nagy ünnepség miatt… - -És nem fogja ismerni a mai osztályt, oly idegenek azok ott benn a -tanteremben, ahogy ott ülnek s tanulnak, de mit tanulnak? neki oly -ostobaságnak látszott az az egész tanulás: így tanulni, hogy feladják -óráról-órára a leckét s a kihagyott mondatokat nem kell megtanulni… Ő -mindent tudni akar, egyszerre tudni, úgy képzeli, hogy az belőlről jön, -aki akar, az tud, akinek felnyílik a lelke, abból kijön a tudomány s -akkor a tudatlanok hallgatnak a szavára és olvassák az írását, mert csak -írni kell és akkor minden igazság… Simonyi óbester kisgyerek korába, -felmászott egyszer a veres toronyba… Magos volt a torony, magos a -teteje, az egész fedele, verebekkel tele… - - Simonyi óbester - mint egy hős kiállott, - Látta onnan maga alatt - Az egész világot. - - Kebelét megrakta - verébfiókákkal, - Nem cserél most boldogságot - az egész világgal. - - Dobjatok le, nem baj, - van ezernyi szárnyam… - csunya irigy földöncsúszók - nézhettek utánam… - - Nem is földre száll az, - hanem fel az égbe, - kinek százezer szárny - csattog a szívébe… - -kacagott és ujjongott, hangtalanul és kidagadt szívvel s úgy volt, hogy -most csakugyan elrepül; ha az ablak nyitva volna, akkor kiszállna rajta -s felrepülne először a gyönyörű jegenyeakácokra a többi madarak közé s -ott fog csicseregni nem emberi dadogással, hanem pergő, csattogó, -csicsergő madárnyelven, legyen áldott, aki e fákat ültette, legyen -átkozott, aki valaha kivágja, mint a Simonyi-gát fasorát… Aztán elrepül, -el, el, el… teleszíja a tüdejét sok-sok levegővel s érezte, hogy suhant -fent a ragyogó kék égen… - -S hangosan valami madárhangot mondott, olyat hogy: tulululu!… - -És akkor kinyilt az ajtó, bejött a pedellus s látta, hogy a karjával -repülő mozdulatot tett s hallotta, hogy azt mondta: tululu! - -Igen elszégyelte magát, lesütötte a fejét, el is takarta a kezével s -lángvörös lett az arca, azt mondta: jaj istenem. - -István bácsi nem igen mondott semmit, csak egy kicsit gyanus szemmel -nézte, mintha egy kicsit megbolondult volna s intett neki, hogy jöjjön -vele. - -Ő ment szó nélkül utána, de még mielőtt a szíve elszorult volna, -nevetett egy pillanatig s úgy gondolta, hogy most ő nagy költő lett, -csak le kellett volna írni a verset, mert elfelejti… - -Nem az igazgatói irodába vitték, hanem a másik oldalon egy nagy üres -tantermen mentek keresztül, s azontúl volt egy kis keskeny tanári szoba -s abban volt öt vagy hat tanár. Székeken ültek az ajtótól befelé, úgy -összeszorulva, mintha nem szokott volna itt ennyi ember egyszerre együtt -lenni. - -Csupa idegen arc volt, ismerte őket látásból, de nem tanította őt ezek -közül egy sem. Ijedten nézte ezeket az arcokat: ez most a tanári -törvényszék, gondolta magában. - -Odaállították maguk elé és ő sápadtan s reszketve állott. Akkor azt -mondja az egyik cvikkeres, őszes tanár: - -– Nyilas Mihály II. gimnázista, felelj a következő kérdésekre… De -figyelmeztetlek, hogy becsületesen és lelkiismeretesen felelj, mert most -életedről és halálodról van szó. Négy kérdéscsoportra kell válaszolnod: -Első az, hogy miként bíztak meg téged azzal, hogy Pósalaky úrnak egy -forintot tegyél a lutrira, és mikor tetted meg, hol s kinél és milyen -számok voltak azok s mi történt a reskontóval. - -Misi kimeresztette a szemét és nem tudott felelni: - -– Én, kérem szépen, tanár úr, ebbe a kis bugyellárisban őriztem a -reskontót és innen elveszett. - -– Igen? – mondta szigorúan a tanár. – Elveszett? Ez ugyan már a második -kérdéscsoportba tartozik, de tekintve, hogy az előzmények nagyon jól -tisztába vannak hozva, tehát térjünk át a másik kérdéscsoportra: Honnan -ismered te Török Jánost, mit igért ő neked a reskontóért, mikor fizette -ki, amit igért. - -– Nekem? – mondta a kis fiú. - -– Neked, neked! Majd fel fogom frissíteni az emlékezetedet. Itt van -Török Jánosnak a levele, hogy ő neked tíz forintot igért a reskontóért s -neked meg is adta, mikor a táskáját a kollégiumig vitted. - -Misivel elfordult a világ, halotthalvány lett és szédelgett, nézett -ezekre az emberekre, akik szigorúan, tanáriasan s ellenségesen -pillantottak rá. - -– Hol van a tíz forint? - -– Azt ő erőszakkal nyomta a zsebembe s én csak másnap találtam meg, – -rebegte a gyermek. - -– Hol van a tíz forint? - -– Már én azt visszaküldtem Török bácsinak, mert az ő fia Török úr, – -hazudta Misi. - -– Igen? ez javítja a helyzetedet, de nem mossa le a tényt, hogy te a más -által rádbízott vagyont könnyelműen, anyagi kecsegtetésekért eladtad. - -Erre a vakmerő hazugságra Misi még azt se tudta mondani, hogy nem igaz. -Az ő hazugsága az imént, hogy már el is küldte, az szent dolog volt s -megnyugtatta a lelkiismeretét: mert bizonyisten gondolt rá. De ez a -hazugság fellázította s kétségbeejtette, úgyhogy már kezdte nem hinni, -hogy süt a nap és kemény a kő… - -– Most lássuk csak mindjárt a harmadik kérdéscsoportot: Mi történt az -ötödik osztály termében, hányszor voltál ott, mit tapasztaltál, hogy -szólanak azok a tanárgyalázó nóták s milyen tivornyákban vettél ott -részt. - -Misi nagy szemeket meresztett. Az ötödik osztály termében?… Ő ott -sohasem volt. Homályosan rémlett neki valami, hogy a fiúk szerdán s -szombat délután be szoktak járni. Az ötödik osztály ugyanis egészen -külön volt a többi osztálytól a régi kollégiumban s annak volt egy -előszobája is és az a diákok fantáziáját úgy izgatta, mint egy -romantikus várkastély; ott csakugyan lehetett valami, mert ő egyszer -hallotta, hogy gugyit isznak ott, de őt persze be se vették volna. - -– Mert, – folytatta szárazon az elnöklő cvikkeres tanár – mert az a -vélelem került felszínre, hogy a fiú azért adta el a reskontót -készpénzért, a bizonytalan nyereséget biztos haszonért, hogy ezen -erkölcstelen összejövetelekeni készpénzkiadásokhoz hozzájárulhasson. - -– Én ott nem voltam soha, nem is tudtam mostanig, hogy ott volt valami. - -A hangja olyan határozott volt, hogy a tanár így szólt: - -– Menjünk csak akkor a negyedik kérdéscsoportra: tudomásunkra jutott, -hogy te pénzeket küldözgettél, kinek, mennyit s miből? - -A kis fiú szemét elöntötte a könny, torkát elszorította a fájdalom s -csak nézett ezekre a kopasz, ősz, ellenséges emberekre; hát ezek nem -értik őt, vagy az lehetetlenség, hogy egy ember megértse a másikat? - -– Kérem szépen, én nem bántottam senkit, én nem csináltam senkinek -semmit. - -– Ez egy haszontalan fiú, – szólalt meg mellette jobbról egy vastag -tanár – még a cipőkenőcsöt is megette. - -Misiben megállott, megdermedt a kitörő sírás: a cipőkenőcsöt! azt is ő -ette meg? és nem Böszörményi? az övét!… Nézett erre az emberre, akinek -egészséges, húsos arca volt, szürke szeme s gesztenyeszínű sodrott -bajusza. S akkor megszólalt a másik tanár. - -– Nem helyes dolog megengedni, hogy a gyerekek a kollégiumon kívül -valami címen kint járhassanak. Mit csináltál te valamelyik este -lámpagyújtás után? a leányokat bámultad az utcán?… - -Misi most erre a tanárra nézett, ez egy kis kövér, potrohos ember volt, -hátradőlve ült a széken, féllábát a szék lábába akasztva s félkarral a -szék karján lógva, az ujjait összefonta a mellén, úgy ült ott, mint egy -batyú, vastagajkú pöffedt kis ember volt, barnabőrű s kevés bajuszú, oly -undorító volt, mint egy varangy, Misi ijedten rámeredve nézett s nem -tudta elképzelni, mire gondol ez a tanár úr, hol látta őt, már sem sírni -nem tudott, sem nevetni, csak nézett iszonyodással s nem emlékezett. És -nem tudta elfordítani a szemét róla, annyira iszonyodott tőle, hogy nem -bírt betelni ezzel az iszonyattal. - -Azután a tanárok maguk közt kezdtek valamit vitatni, de ő nem volt képes -figyelni, csak árván állott ott s nem azért volt árva, mert bántották, -hanem azért, mert nem értette ezeket az embereket, épp oly kevéssé -értette őket, mint azok őt. Gondolta kicsit magában: jó volna mindent -elmondani, de nem lehetett, mert akkor saját magát dicsérni kellett -volna, azt kellett volna mondania, hogy ő különb a többi fiúnál és -mindenkinél, mert ő nemcsak hogy nem tett, de nem is gondolt rosszat -senkinek és semmiről. De hogy lehet ezt megmondani s talán nem is igaz, -és talán igazuk is van a tanároknak s ő csakugyan rossz és gonosz ember -s kereste a multjában az igazságot s akkor elhatározta, hogy meg is -fogja mondani: a bicskát, amit ellopott, ott van a szemétláda mögött. - -– De micsoda egy megátalkodott fiú ez, – szólalt meg ebben a pillanatban -az elnök – semmi kérdésre sem felel, ez egy sötét gonosz lélek, -ahelyett, hogy kitárná a szívét, hogy úgy olvassunk benne, mint a -nyitott könyvben, hallgatással tetézi a bűnt, amit elkövetett. Beszélj! - -Misi azt gondolta e pillanatban magában, hogy ti mindnyájan elébem -fogtok jönni s csókolni fogjátok a kezemet, ha én híres ember leszek és -hangosan azt mondta: - -– Tanár úr, kérem, én nem csináltam semmit! - -S mikor ezt mondta, s hallotta a saját hangját, akkor szégyelte, hogy -ilyen taknyos gyerek és ilyeneket mond, ahelyett, hogy valami szépet és -nagyot cselekedne. - -– Mióta tanítsz Doroghyéknál? - -Misi gondolkozott, nem emlékezett rá. - -– Még csak egyszer kaptam náluk fizetést. - -– Úgy. Hát te a fizetésen keresztül emlékezel? Nagyon helyes. Mennyi a -fizetésed? - -– Két forint. - -– Egy hónapra? - -– Igen. - -– Osztálytársadat tanítod? - -– Igen. - -– Mire? - -– Számtanra és latinra. - -– Egyébre nem? - -– Nem. - -– Földrajzra, magyarra, semmire? - -– Nem. - -– Szóval, tefelőled minden egyéb tárgyból megbukhat. - -Misi hallgatott. - -– No de hát ez persze nem tartozik most ide, – szólalt meg egy másik -tanár. - -– De igenis idetartozik, – szólt az elnök – mert ez határozza meg az -erkölcsi felfogását: önző, követelő, anyagi érdekekkel telített lélek. -Hogy ismerkedtél meg s milyen viszonyban voltál a növendéktársad -testvérnénjével, hogy is nevezik, Bellával? - -Misi szemöldökét felhúzza magasra: - -– Jóban, – mondta csendesen. - -– Hogy, hogy? - -– Kérem szépen, az igen jó leány, – mondta Misi. - -– Jó leány! – kiáltott fel a professzor – egy leány, aki az erkölcsi -romlottságnak akkora fokára sülyedt, hogy megszökik egy sikkasztóval, az -neki jó leány! Nahát beszélj, beszélj, ne kelljen mindent harapófogóval -kihúzni belőled! - -De Misi lesütötte a szemét s nem szólt. Az egész olyan tétovának s -bizonytalannak látszott előtte, érezte, hogy ezek az emberek hiába -felnőttek és okos emberek, mégsem fognak megtudni semmit; hogy lehet -megismerni valakinek a lelkét, ha ellenségesen gyilkos szándékkal -akarnak rést ütni bele és úgy feszegetni ki titkait: oh istenem, ha -volna valaki, aki előtt kiönthetné szívét, négyszemközt és ártatlanul s -odaadással. Elnézett az ablak felé s szemei csüggedten meredtek el a -homályos és pókhálós ablakrámán, amely sivatag volt és sivár, mint az ő -élete. - -– Engedje meg, kolléga úr, hogy én intézzek kérdéseket hozzá. - -– Tessék. - -– Mondd csak fiam, mondd csak gyermekem, – szólott a feketeszakállas -ember, aki most hozzáfordult – hogy vetemedhettél te arra… mégis, nem -kis dolog, hogy azt a reskontót eladd pénzért, értsd meg, pénzért -eladni, tíz forintért eladni azt a reskontót! ezt neked érezni kellett, -hogy ez nem szabad!… Miben bíztál, abban, hogy úgyse húzzák ki!… - -– Én nem adtam el! - -– Megállj csak, jól van, te azt mondod, nem adtad el; akkor miért -hazudtál az öreg úrnak, hogy a budapesti lutrira tetted és nem a -brünnire és a brünni számokat nem olvastad fel neki. - -– Nem volt benne az újságba, tanár úr. - -– Ne hazudj!… - -– Nem volt benne. - -– Ne feleselj! Jobb lett volna, ha nem adtad volna el! De eladtad! -Eladtad gazember! Ne hazudj a szemembe kis gazember! mert úgy váglak -pofon, hogy kibicsaklik a nyakad! Hogy mersz nekem itt szemtől-szembe -hazudni… Miféle gyerek vagy te! Mi az apád? - -Misi hallgatott: - -– Nem hallottad? Mi az apád? - -– Ács. - -– Na meglátszik. Igy nevelni rá a hazugságra… Ez bele van trenírozva a -hazudozásba. Miféle anyja, apja van az ilyennek. - -Misi erre a szóra merev lett s a fogát összeszorította s úgy nézett izzó -pillantással a tanárra, hogy majdnem felszúrta azt. S a tanár, aki -néhány perccel előbb még édeskés pillantással akarta lekenyerezni a -gyereket s mézes szavakat keresgélt, hogy ön maga ellen tanuságra bírja, -most parasztdühvel kelt ki magából s a gyerek pillantásától felbőszítve -felugrott a helyéről: - -– Te alávaló! Nem reszketsz előttem, te gazlélek! kitépem a füled, te!… - -De Misi már úgy állt, mint egy vascövek, állkapcsát összeszorította s -orrcimpái kitágultak, mint a lihegő lóé, fakó arca még fakóbb lett s úgy -nézett ki, mintha egy pillanat mulva kész volna nekimenni a tanárnak. - -– Teljesen romlott erkölcsi karakter, – mondta az elnök türelmetlenül – -azt én az első tekintetre megállapítottam. Csak ilyen előfeltételek -mellett magyarázható meg emberileg a bűncselekvényeknek az a szövevényes -halmazata, amely előttünk áll s amely nem egy tizenegy-tizenkét éves -gyermeknek, de egy kipróbált és raffinált gonosztevőnek is becsületére -válnék. - -– Kár, hogy egy jeles tanuló ilyen kutyafog! - -– Jeles tanuló, jeles tanuló, – mondta az elnök – az ész, az egyformán -lehet az isten adománya s az ördög ajándéka. Az a kérdés, mi lakik a -szívben s nem az, hogy mi az agyban. Romlott szívvel a legeszesebb ember -sem fog az emberiségre áldásos cselekedeteket elkövetni, jó és nemes -lélekkel azonban a legkorlátoltabb ember is hasznos tagjává lesz a -társadalomnak. És a debreceni kollégium hagyományaihoz nem az illik, -hogy világszerte híres gonosztevőket neveljünk, hanem az, hogy e hazának -hű és érdemes, erkölcsös és hasznos polgárokat istápoljunk. - -– Én nem akarok debreceni diák lenni tovább, – kiáltott fel Misi, mire -általános elképedés lett. - -– Debreceni diák!… Nem akarsz debreceni diák lenni!… Először is aligha -rajtad áll barátocskám… és másodszor, még az akasztófán is büszke -lehetsz rá, hogy valaha bármily rövid ideig is debreceni diák voltál!… -gaznép! - -A hangjában valami rendkívüli áhitat és pietás, lelkesedés volt, amint -azt a szót kiejtette, hogy »debreceni«, amely szinte magasztos -hevülettel töltötte el, úgy hogy felállott az ünnepélyességnek e -pillanatában s vele a többiek is önkéntelenül felállottak, hogy mint az -isten színe előtt dokumentálják azt, amit ez a szó jelentett: Debrecen! -Örökre feledhetetlen maradt ez a pillanat a gyermek lelkében, mert a -patriotizmusnak ezt a magas és izzó fokát soha többet az életben sehol -nem tapasztalta s mint minden igaz és nagy érzés, valóban átragadt reá -is és egyszerre szégyelte magát vakságáért és szerencsétlenségéért… hogy -bár egy pillanatra is el tudta veszteni a debreceniség egész lelket -betöltő varázsát. - -De amint felállottak, egyszerre el is vesztették a vizsgálat eddigi -formaszerű nyugalmát, mozogni kezdettek, jönni-menni, párban -beszélgetni, heves és ingerült hangon szólottak az ifjúság romló -erkölcséről, a haza jövőjéről… - -– Eredj ki, – szólt aztán az elnök a gyereknek – majd várj be és majd -hivatunk, ha kellesz. - -Akkor a kis fiú az igazgatóhoz fordult, aki az egész gyűlésen némán volt -jelen s azt mondta neki: - -– Kérem szépen, igazgató úr, azért jófiúnak tetszik engem gondolni, -úgy-e? - -Az igazgató egy pillanatra felkapta a szemöldökét, azután azt mondta: - -– Hm… Éppen azt akarjuk megtudni… Éppen ezt firtatják a prófesszor -urak!… - -A kisfiú lehajtotta a fejét s kiment, de a szíve azért titkon mégis csak -az öreg úrnál maradt egy kicsit. - -Ahogy kilépett az ajtón s még hallotta a heves beszélgetést, amely -odabent újra kitört, a tanterem ajtaján bejött valaki, akin az első -pillanatban maga sem tudta miért, csak épen valami boldog, felfakadó -örömben ismert rá, az ő valakijére: a nagybátyja jött meg, Isaák Géza, -nagy barna bunda volt rajta, olyan úri nagybunda s keskeny kis fején -fekete kis kemény kalap volt, nagy sötét szeme kutatva pillantott körül -s ahogy felismerte kis öccsét, kitárt karral sietett hozzá. - -– Misikém, – mondta s a keblére ölelte. - -És a kis fiút, aki annyi időt töltött el idegenek közt s nem mondta -senki neki ezt a szót, hogy _Misikém_… elöntötte a könny s beleroskadt a -bátyja karjába s belefúrta az arcát annak jéghideg bundájába s szakadt, -szakadt belőle a zokogás. - -Soká, soká sírt: kimondhatatlan az a boldogság, hogy sírhat, valakinek a -szívére borulva, a bátyjának, az eszményképének, az egész család -szemefényének, az édes jó Géza bátyjának, akiről oly régen nem hallott -hírt, nem kapott levelet, akire nem is gondolt a nagy bajában, hogy az -megjött és megszabadítja őt… - -– Bántanak, – fuldoklott ki belőle ez az egy szó – bántanak, Géza -bátyám… - -És az keztyűtlen kézzel megsimogatta a fejét s megcsókolta a homlokát s -nedves szemmel nézett a szemébe: az ő nagy, dióbarna szeme is könnyel -volt tele, oh azok a drága, nagy komoly szemek: - -– Édes kis fiam… - -– Nem leszek többé debreceni diák! – kiáltotta a gyerek. – Nem akarok -többet!… bántanak!… - -És zokogott s csuklott és hörgött és nem bírta elég erővel kiadni -magából a tajtékzó, lávádzó nagy feszültséget, ami annyi idő óta -felgyűlt benne… - -A bátyja magához szorította, ölelte s szorongatta, kigombolt kabátjába -vette a didergő, reszkető, halálsápadt, kis szomorú fekete gyereket, aki -a ruhát marta s az öklét véresre harapta, hogy elfojtsa a kínos -zokogását. - - - - -XII. FEJEZET - -amelyben kiviláglik, hogy a kis Misi egész életében minden munkáját -ugyanolyan csodálatos és rendkívüli zűrzavarok és kétségbeejtő válságok -között vitte végbe, mint első kis versének költését. - -– Maradj itt fiacskám, – szólt a nagybátyja kimondhatatlan szeretettel – -bemegyek hozzájuk, te csak várj itt, csak várj itt szépen. - -Misi összekucorgott a középső padsorban, az első pad szélén s remegett, -reszketett. A homlokát a kezére fektette, a hideg rázta, vacogott a foga -s a vacogás taktusára egyszerre csak elkezdte mondani: Simonyi – óbester -– kisgyerek – korába… felmászott – eccera – verestoromba… Magosvolt – a -toron – magosa teteje – azegész – fedele – verebe – kkeltele – Simonyi – -óbester – mintegy a hős – kiállott – ott látta – alatta – azegész – -világot. – Azsebét – megtömte – verébfi – ókákkal – nemcserél – nemostan -– azegész – világgal… - -Egyszerre megütődött, úgy rémlett neki, hogy szebb volt ez a karcerben, -mikor először kitalálta. - -Ijedség fogta el… Mintha elveszített volna valamit. Valamit kiesett… - -Újra kezdte mondani: Lámmegmondtam – Angyalbandi – nemenjaz – alföldre… -Betyároknak, zsiványoknak – közibe – közibe… Ez sokkal jobbnak tetszett -neki s próbálta: trallalala – trallalala – trallala – trallala… - - Kebelét megrakta - verébfi – ókákkal, - nemcserélne most az egész - kerek – világgal… - -A homlokát erősen a pad széléhez szorította s erőltette az agyát, hogy -eszébe jusson, a szemét behúnyta, hogy fájt s vicsorított hozzá: - - Kebelét megrakta - apró verébfival, - nem cserél most boldogságot - a – kollégiummal… - -Hevesen elkezdett kacagni. A vers zörgött, zötyögött, de ez a gondolat, -hogy ő most nem cserélne, ő az üldözött, a bántott, a kínzott gyerek, az -egész kintugráló vidám kollégiumi néppel… »Nem vers, de igaz!« (Tavaly -Ilonka kisasszony mesélt egy adomát Törökéknél, hogy volt egyszer egy -úr, aki meg akarta tréfálni az inasát s azt mondta neki: Tudsz te verset -mondani, Miska? Nem? Hát én mondok neked egy verset: - - Hallod-e te hebehurgya Miska, - Szeret engem a húgod Juliska! - -És hozzátette, hogy: látod szamár, ez vers, de nem igaz. Erre azt mondta -a legény: - - Hallja-e a nagyságos úr, - szeret engem a nagyságos asszony! - -És ő is hozzátette: tetszik-e látni nagyságos úr, ez nem vers, de igaz.) - -Ezen ő tavaly mindig nevetett, ha eszébe jutott, pedig nem értette, de -most éppen ilyennek tetszett neki a saját kádenciája: hogy nem cserélne -a kollégiummal. Nem vers, de igaz. - -Olyan soká nevetgélt, lehajtott fejjel, a homlokával a pad szélén, hogy -a szeme is könnyes lett és olyan éhes, hogy hirtelen úgy érezte, kiesik -a hasa. Aztán megint a Simonyi óbester jutott eszébe, már ördög bánja, -kicsapják, nem csapják, de istenem, hogy lehetett elfelejteni azt a -szépet: - - Százezer szárny csattog annak - a szívébe… - -vagy hogy volt. Sehogy se bírta visszahozni, mintha nem is ő találta -volna ki, csak olvasta volna, vagy álmodta volna s mindjárt -elfelejtette… - -Hirtelen ezen is nevetni kezdett; ilyen butaságot, az ember költ egy -verset és azt is elfelejti… Azok a csúszómászók kiverték a fejéből -odabenn: - - Csúnya irígy csúszómászók, - van ezernyi szárnyam… - nézhettek utánam… - -ilyenek voltak valahogy benne. - -Előkaparta a mellénye zsebéből a ceruzát, de papirja nem volt. Csak egy -kis cédulát talált, de attól hevesen elkezdett a szíve dobogni, az -édesapja utalványának a szelvénye volt… - -Lehajtotta a fejét s újra a padra borult, mintha porrá lett volna, -összeesett, megsemmisült. Hirtelen azt a fáradtságot érezte, az édesapja -sorsát, az ő szerencsétlenségét; most megsejtette, mi volt a kinyizsi -baj… Olyan kicsire gubbaszkodott, amilyenre lehetett… A nehéz porban -cammogott hirtelen, a forró homokon, mikor a mult nyáron ételt vitt -édesapjának Kinyizsre s a mély homokban térdig járt s alig bírta a -hőségen a lábát: most a dermesztő hidegben ugyanazt a verejtéket érezte -kiütni magán, amit a hő nyáron érzett… Szörnyű káromkodást hallott, az -egész teste végig iszonyodott, ahogy a kiskaput benyitotta, látta a nagy -fekete parasztot, aki ordítva emelgette az öklét s két-három feketeruhás -parasztasszonyt, akik uszították s torkukszakadtából acsarkodtak s az -édesapja ott állott, olyan kicsi volt köztük s csüggedt… - -– Az isten így meg úgy… röpködött az isten neve vastagon és durván, és -zuborogva, rotyogva a paraszt szájából, mint a trágyalé… – Százhatvankét -forintért vállalta, má kétszáztizet kiattam, még hun vagyunk!… még se -ódala, se ajtaja, se semmi az isten… - -Mikor az édesapja meglátta őt, ahogy az ételhordó szilkével beállított, -ránevetett, mintha ez mind szélfúvás volna, oda se hederített nekik: - -– No Gazsi, – mondotta tréfásan, mert minden gyerekének szokása volt, -valami tréfás nevet adni, – mit hoztál? krumplilevest? - -– Csirkebecsináltat, – mondta ő. - -– Pszhő – tett valahogy így furcsán az édesapja, – csirkebecsináltat!… -Várj csak egy kicsit, megyek mindjárt veled – s hátra akart menni az -udvaron, de a parasztok, akiket egy percre megállított a veszekedésben a -gyerek megjelenése, most újra elkezdték: - -– Egy krajcárt se! Nem fizetek többet, maga becsapott, meglopott, maga -gazember! - -De az édesapja most egyszerre paprikamérges lett: - -– Fogja be a száját kend, mert úgy belevágom ezt a fejszét, valahol egy… -Itt hagyom, csinálja meg magának!… Dűjjön össze az egész, szakaggyon rá, -az… - -– Százhatvankét forintért vállalta! - -– Az isten a százhatvankét forintjával! Hát hol van az a százhatvankét -forint?… Többet megivott abból kend, mint én, mer én fizettem kendnek -áldomást, de kend még egy deci pálinkát se nekem! Itt a százhatvankét -forintja a házába, ott a gerenda, ott a szarufa, ott a zsindely, itt a -munka! A guta döglessze meg a kendtek százhatvankét pengőjét, tetvesek! - -– Vállalta, csinájja meg, ha vállalta, csinájja meg! Minek vállalta, ha -nem tuggya annyiból kicsinálni, – rikácsoltak az asszonyok. - -– Mit vállaltam én? hun van az, amit én vállaltam, maguknak húsz -centivel magasabb fal kellett, tíz centivel nagyobb ablak kellett, dufla -ajtó kellett, vastag szarufa kellett, maguknak palota kellett, hiszen -azt a görbe nyakát fel se tudja emelni olyan egyenesre, hogy felnézzen a -háza tetejére, valahun egy fogatlan vénasszony! Ne járjon a szája már, -menjen, haljon meg! Egy ilyen vénasszonynak már nem kastély, annak már a -koporsóba a helye! - -Sok hallgató volt, nevették, az édesapja kézen fogta. – Gyer innen! – -kiáltott rá s elmentek az utcára, onnan a kocsmába, mire odaértek, -akkorra már az édesapja lecsillapodott, hogy nem hallották a tovább -folytatódó csatározást. - -De ő reszketett, a lába remegett, a szíve vert s úgy gondolta, hogy a -parasztoknak van igaza s az édesapja becsapta azokat, pedig úgy -dolgozott nekik, mint a tűz, három ember nem csinál meg annyit egy nap -alatt, mint ő egy óra alatt, hogy vág, emel, dob, rendez, ég a -mozdulata, valami emésztő tűz lobog benne: mit értik azt ezek a nehéz, -tohonya, lassú mozgású népek, hogy áll, hogy áll az a napszámos, a pipa -lóg a szájában, a csizmát alig mozdítja idébb, odább: ember ez is?… az ő -édesapja tízszer átfut a falun azalatt, míg az egy kosár földdel -végigtehénkedik fel a padlásra… S mekkora fákat repít fel a tetőre, még -reggel semmi sincs sehol, estére olyan pár szarufák sora áll, be is van -lécezve s milyen tehetetlen marhákkal kell dolgoznia… És azok a gazok, -azért a pénzért: nem nézik azok, hogy mit teremtett oda nekik a kis -Nyilas mester, csak azt számították, spekulálták a tompa eszükkel, hogy: -a forint: a krajcár… Hogy mindent megkapjanak, amit csak a szemük, -szájuk kitalál, de ők egy garassal többet ne adjanak, mint ami ki volt -_alkudva_, kupori, zsugori módon… Saját magának dolgozott szegény, úgy -dolgozott, mint saját magának a legkülönb ember: ez igen, ezt -elfogadták, ennek nevettek, hogy kaptak egy bolondot, aki nekik így töri -magát, hisz ők fizették a fát, az anyagot, a napszámot, látták, hogy nem -lop el belőle semmit, nem _keres_ és mikor a kimondott összegen túlment, -mert nem telt ki belőle: elkívánták volna, hogy a vállaló mester -elmenjen haza a falujába, adja el a házát, a ruháját, az ingét s fizesse -tovább az ő házuk költségét… Emésztő düh s olthatatlan gyűlölet égett a -gyermek lelkében most. De akkor becstelennek tartotta az apját s úgy -gondolta, igenis, meg kellene tenni és inkább tönkremenni, mint hogy -ilyen csúfságot érjen… - -Néhány kanállal evett az apa jóízűen az ételből: Na egyél! – mondta -aztán s odatolta neki és ő szemérmes restelkedéssel mentegetődzött, mert -azt szerette volna, ha elteszi magának estére, vagy holnapra. De -rászólt. – Egyél te mókus, vagy odaadom ennek a cigánygyereknek! Erre ő -gyorsan enni kezdett, mert tudta, hogy megteszi. - -És tessék, valahogy ugyanolyan bajban van most ő is, mint akkor az -édesapja: íme egész sereg vén ember, tanárok, férfiak ültek össze, hogy -őt szidják, büntessék, kicsapják; végigsimította a homlokát s azt -mondta: - -– Jaj istenem, istenem, – s ebben a sóhajban benne volt a legnagyobb -fáradtság: az emberek értelmetlenségével való viaskodás kimerültsége… - -Mi az, mi az, ami megakadályozza az embereket abban, hogy egymást -megértsék? - -Hát lehetetlen, hogy az igaz ember a sötét s buta emberek közt élni -tudjon?… Az édesapja egy perzselő tűzáradat, amely munkában ég s -olthatatlan sebességgel teremt mindenki számára valamit, amire másoknak -szüksége van: s minden munkájának a vége veszekedés, elégedetlenség, -felzúdulás… Ő ijedten s gyáván búvik el az emberek szeme elől s teljesen -magába bujva, vackában, zugában, gondolatainak csöndjében él s -kisgyerekül már akar valamit mindenkinek adni, tenni, gondolni akar jó -gondolatot mások számára: és íme már a legelső lépésén ekkora -felzúdulást ébreszt… - -Nem, ez elintézhetetlen… Soha ezt ő megmagyarázni, kifejteni, világossá -tenni nem tudja, nem képes ő megvilágosítani az emberek elméjét: ez az -eset rajta marad míg él, el fogják emlegetni, míg emberek emlékezni -tudnak… - -Nézte, nézte a ceruzáját, amely hatszögletű volt és kopott és rövid, és -a két oldala a végén le volt faragva, két egymással szemközti lapja, -hullámosan, szépen: s ez volt az ő _jele_, kézjegye a ceruzán, hogy ez -az övé, nem is azért, hogy megismerje, ha elvész, mert ha elveszne, -ellopnák, ő nem kérné vissza s ő el sem árulná soha, hogy az övé, mint a -kalapját, azt is megismerte a kertészlegény fején, mégis őrajta maradt a -gyanú, csak azért, hogy most, míg az ő tulajdona, olyan legyen, amilyen -senkinek sincs: senkinek a világon, csak neki van így megfaragott -plajbásza és másnak senkinek… Kopogtatni kezdett vele, koppantgatni, -hogy: Simonyi óbester… mint egy hős kiállott… ottan látta köröskörül… az -egész világot!… - -Ah, nem így volt: szebb volt. Hogy lehetett elveszteni. A fogát -összeszorította s azt gondolta, az szinte dicsőség, hogy elveszett a -reskontó, patvar vigye a pénzt, a sok pénzt, az egész koffer bankót… de -elveszíteni a saját költeményét… - -Didergett valami titkos kéjtől, hogy mégis volt egy verse, ami -elveszett… ha el nem veszett volna, akkor talán híres lett volna, tán -egyszer az iskolában tanították volna a tanárok s beszekundázott volna, -aki nem tudja elmondani… megmagyarázták volna, hogy azt, hogy -»százezerszárny«, nem úgy kell érteni, hogy valóságos madárszárnyak… -hanem izé… - -Bentről hangokat hallott, erre elszorult a szíve, de nem tudta, miért? -egészen meg volt könnyebbülve, istenem, mit búsul, hisz már nincs baj: -itt van Géza bátyám!… Megvan a megváltás… itt a megváltó… hisz már nem -az ő gondja, hogy mi történik tovább, levette a válláról a felelősséget -valaki… és úgy hasonlított most a Gézabátyám arca a jó -Jézus-Krisztuséhoz, épp olyan szelid jó szakálla van, barna szakálla, -erős szeme, ami átlát a szíveken és mindenható… Magára veszi most, -kideríti most a bűnt, hogy nem bűn, hanem erény… Így jó, ha van, aki az -emberről leveszi a felelősséget, így jó… hogy felegyenesedik az emberi -lélek az ő dicsőségében s aki előbb sárral lett dobálva, most tisztán és -dicsőségesen fehér… - -Kijöttek a tanárok zsibongva s ő már úgy állott fel, szinte -átszellemülten dideregve. - -– No, szegény kis nebuló, – mondta az igazgató erős katonahangján, – -mindig mondtam, mit kerítenek ilyen nagy feneket ennek a szamárságnak… -Nézzetek rá! sugárzik róla a becsületesség… - -Misinek arcát elöntötte a könny. - -– Jótanuló, jómunkás, pénzkereső gyerek: büszke lehet a szegény édesapja -rá… No, sebaj fiam, csak ezután megbecsüld magad… - -Sápadtan, pirosan, ijedten s álmélkodva állt fel Misi, de a tanárok -tovább is sötétek, gonoszak, idegenek voltak, mintha nem lett volna -ínyükre a szerencsés befejezés; a kövér, pohos, krumplifejű tanár olyan -vállveregetően nézett rá, hogy ő megint csak nem bírta róla levenni a -szemét az útálattól, még mikor tovább ment, még mindig utána nézett, -hogy tovább útálhassa. Mért nézte ezt a tanárt oly elökröndöző undorral, -szegényke nem is tudta, milyen tehetségtelen történész volt e -professzor, csak később tudta meg, hogy Bethlen Gáborról milyen -iszonyúan ostoba írásokat írt ez a hájfejű, aki rothadt elteltséggel -nézett mindent a világban, ami ész, szív és erő. Az elnök egészen -megváltozott jóakarattal nézett rá, ez rendes ember volt, olyan, -amilyennek kell lenni: ha szid, zsörtölő, ha dícsér, fecseg: - -– No fiacskám, ezek után csak egy tanácsot adok, azt, ami benne van a -kollégium címerében: »Ora el labora!«… Tudod mit jelent ez? imádkozzál -és dolgozzál! ezt tartsd szem előtt: imádkozni s dolgozni! akkor a jó -isten segítségét nem fogod nélkülözni… Hát akarsz-e már debreceni diák -lenni? – s körülnézett nevetősen a kollégákon, mint aki tudja, hogy -mitől döglik a légy s egyúttal két kézzel igazította meg a cvikkerjét: - -De ekkor Misiből kigyúlt valami dac, megmerevedett és rekedt lett és azt -felelte: - -– Nem. - -Nagy konsternáció tört ki az egész társaságon, elképedve néztek a -gyerekre s leginkább persze az elnök, aki egyszerre nem tudta elég -nagyra nyitni apró szemeit: - -– Neeem?… – s szemöldökét olyan magasra húzta, ahogy bírta – és mért -nem?!… rikácsolta el magát. - -Misi hallgatott. Már majdnem elkiáltotta magát, hogy: csak nem!… mikor a -szeme a bátyjáéval találkozott, aki komolyan, csodálkozva, de megértően, -figyelmeztetve s kérve pillantott rá… és az ő szeme ott maradt a drága -barna szemekben, a mély és mennybéli drága szempárban, aki mintha messze -mese-messziből, a túlvilágról, ködökön, felhőkön, elmult élteken át -pillantott volna rá s elbágyadt és ellankadt s elvesztette erejét s -érezte, hogy megrokkan benne az akarat, a gonoszság, elomlik az erő, a -kegyetlenség s jóságra és türelemre válik s mély szakadék szélén ingott -és lebegett s nem mondta tovább, nem mondta, csak gondolta, suttogta, -magában vacogta: számtalanszor, hogy: nem… nem… nem… csak: nem!… csak: -nem!… csak: nem!… - -– Nem kell kínozni a gyereket! – mondta az igazgató. – És ha nem akar, -nem akar!… Ember lesz a pataki diákból is, nemcsak a debreceniből, hogy -a tatár vigye el! - -Erre ő még jobban összecsuklott s érezte, hogy a bátyja kézen fogja, -jégdermedt kezeit még hűvösebb kezébe veszi s aztán elvezeti a sok -beszédek és már tűrhetetlen okos emberek közül… - -Vakon, mintegy szellemkézen ment… lépcsőkön fel, folyosókon tova. - -– Melyik az ágyad? – kérdezte a bátyja, mikor a coetusban voltak. Ő az -ágyához ment s szeretettel simogatta fekvőhelyét: – ez az én ágyam, – -mondta s megérintette, mint éjfélkor koporsóját az ébredő halott. – Ez -az én ládám, – mondta s rátette ujjait a ládára, mint a fejfára, – ez az -én fiókom – és megkerítette virágfakasztó varázzsal debreceni -diákságának kopott sírkertjét, a zöld asztal elejét… - -Kihúzta a fiókot, hogy valamit kiszedjen belőle, maga sem tudta mit, -csak tétovázott a keze, az ujja a legszeretettebb szál virág után a -sírhanton s hirtelen kiemelte a pergamentbe kötött könyvet, az üreset… -és remegett tőle, mert tudta, hogy a verset ebbe fogja… ah nem fogja -beleírni, nem, nem, mert akkor elolvasnák és megtudnák és beszéd lenne -róla és a titkot elveszteni… azt nem… és mégis ezt a könyvet vitte csak, -a többi az mind vesszen el… mert csak ez az egy a becses, a -legbecsesebb, a fehér, a tiszta, a jövő életnek szimboluma, a könyv, -amely sosem telt meg, mert soha az élet eleget, nagyot, belevaló méltót -hozni nem hozhat… - -De semmi mást nem vitt, csak ezt szorongatta s ment bátyjával tovább és -a hátsó lépcsőn mentek le a kollégiumból, a nagytemplom felőli régi, -szédítően magas boltozatú lépcsőn, ki, kí a világba. - -A zeneterem óriási kétszárnyú ajtaján taktusos éneklés szűrődött ki s a -szíve megzajdult: soha többet oda bejutni nem fog ő és soha többet nem -lesz debreceni diák… a kín fullasztotta be, mikor lement a lépcsőn, hogy -azon többet vissza ne forduljon, minden fokon egy hulló könnycseppjét -ejtette el, így szállt lejjebb, lejebb a mélybe, a mélybe s már nem -debreceni díák… - -Az első emeleten a prepák hegedültek, a szívébe sikított az édes jó -cincogás, ami az őszt olyan kimondhatatlanul különössé tette, a bicegő -skálák s a kezdő kezében ijedten sikító szegény hegedűk… és ő többet már -nem debreceni diák… - -Most hirtelen szemébe tűnt a nagy szemétláda, a szürke óriás -tölgyszekrény, amely mögött örökre ott lakik a Böszörményi bicskája… s -megrándult a karja s szeretett vón odatérdepelni, mint a templomban s a -homlokát földre tenni a bűnbánattól bűneiért és… kikotorni… s elvinni a -bicskát… emlékül, hogy ő volt debreceni diák. - -Lejjebb a féllépcsőn megismerte a helyet, ahol a dinnyét megette az -ősszel, hogy ne kelljen másnak adni belőle senkinek s a földszinten a -nagydiákok könyvtárát, ahonnan könyveket cipelt Nagy úrnak, a debreceni -lunátikust, óh Istenem Nagyúr… a kis púpos jó ember s a magyarok -dicsőséges ősi eredete, mind megmarkolta a szívét, hogy azt hitte -meghal, mire kiérnek a kapun s még ráadásul e pillanatban felcsendül a -csengő és ő összerezzent: a Csokonai csengője, amivel őt kiharangozzák a -kollégiumból… - -Csak 12 órát csengettek s ő kint volt egy ugrással, lent a téglajárdán, -ott nagyot lélegzett, kinyílt a tüdeje s teliszívta magát: még az imént -elnyomott kis, szenvedő debreceni diák, most felszabadult, boldog ember -az emberek között… - -Röpülve ment keresztül a városon a bátyja hűs kezén, szellemkéz biztos -erején… - -És mikor a Pongrác bolthoz értek, egyszerre csak ijedten visszanézett, -úgy érezte, a Nagytemplom magasba emeli piros sapkáját s azzal, mint -süveggel gyerek a lepkét, egy nagy kiáltással leborítja őt: ezen a -helyen, ahol minden s annyi történt vele, az öreg úr kapuja előtt s a -divatkereskedés, ahol Bellát látta s ahol a fiúval veszekedett, s a -sivatag-tér szörnyűsége: a rádőlő templom árnyéka: harangkongás: -elszédült s ájultan hullott a járdára. - -Még mikor a kövön feküdt, a jeges aszfalton, nem vesztette el az eszét, -emlékébe villant, hogy milyen forró volt ez az aszfalt, mikor az a -mezítlábos belépett, akinek a lábanyoma most is ott van a Nagyvárad-utca -felé, a vasút felé, Bella elutazott, oh jaj, szegény Bella… Vajjon az ő -lebukásának nyoma itt marad a hideg aszfalton… és Debrecen utcáin?… – s -mosolygott. - -Csak az ágyban tért magához, igen rossz és kínos emlékek közt, az ajka -tüzességét érezte és a lehellete forróságát és a hosszú, hosszú vergődés -nyomorúságát, a vére úgy dolgozott, mint gőz a kazánban, gépész -nagybátyja tüzesgépjében, egyszerr hallotta titokban, hogy az édesapja -birtoka azért úszott el, mert elárverezték, mert a tüzesgép felrobbant -az alföldön, de nem csak úgy magától, hanem mert felrobbantották… s -emiatt licitáltak el mindent a tiszaparti kisfaluban, a nagy diófákat és -a szilvásokat, ahol hetekig főzték ősszel a lekvárt s ők koldusok lettek -s földönfutók, akik féltek a csendőr kakastollától és a váltó nevétől és -a pálinka szagától… és ő most úgy félt, hogy neki most fel kell -robbannia, mint annak a kazánnak és el kell pusztulni, az édesapja élete -is itt van az ő betegségében és hogy az ő életét is felrobbantotta az -alföldi robbanás és az apja őseinek nagy szerencsétlensége, a jobbágyok, -a földesurak rajtuk feküdtek, míg csak ki nem robbant a világ… Jaj… - -Mikor jobban lett, piros narancsot hozott neki a bátyja, vérbélű -narancsot kettőt s ő kezébe vette és gyönyörű volt, ő sose mert venni, -ki volt téve a Leidenfrost kirakatába »vérbélű narancs«, de sajnált érte -darabjáért három krajcárt… s virágot is hozott neki s eszébe jutott, -hogy ő már volt egyszer ilyen beteg: a meneküléskor, mikor a szülei -szekéren futottak, a Tiszapartról messze, más megyébe, homokra a fekete -földekről… s ő meg az öccse ketten betegen feküdtek a nagybátyjánál, a -gépésznél, vereshimlőbe s azt írta a bácsi az édesapjának: »sógor a -gyerekeid betegek, gyere értük, mert én nem vállalom!«… ilyen -kegyetlenül és az édesapja eljött, akkor is nagy tél volt és betoppant s -csinált neki csergő játékot dióhéjból, doboló játékot s nem vitte el -őket, mert biztosan egy krajcárja sem volt… és vajjon most van-e? - -Sokat sírt, befelé fordulva a falnak… - -Egyszer eljöttek hozzá Orczy meg Gimesi, mikor egyedül volt s nem volt -otthon a bátyja. - -Nagyon örült és nagyon izgatott lett. Kezet fogott velük s büszke volt, -ilyen szép ágyban fekszik a szállodában, meleg szobában, mint a gőzfürdő -s az éjjeli szekrényen orvosságosüvegek vannak s poharak, ezüstkanál és -beteg! - -– Szervusz Misi. - -– Szervusz Orczy. - -– Szervusz. - -– Szervusz Gimesi. - -– Hát hogy vagy. - -– Hát csak jól. - -– Hát én olvastam a Török úr levelét, amit írt a rendőrségnek, te -olvastad? - -– Én nem olvastam. - -– Hát hogy bevallja, hogy ő lopta el a zsebedből a reskontót. - -– De mikor? - -– Mikor mutogattad náluk, az apjáéknál. - -Misi visszagondolt, az lehetséges. Mert nem adta vissza. - -– És azt is megírta, hogy a tíz forintot akkor dugta a zsebedbe, mikor a -pakktáskát letetted. - -– Igen, azt gondoltam. - -– És százhúsz forintot nyert és abból 10 forintot neked adott, negyven -forintot elköltött ruhára Bellának, ez ötven, tíz forintot egyébre, az -hatvan, húsz forintba került az út, az 80, tíz forintot adott Bellának, -mikor a hercegékhez ment, az kilencven, a kocsit is ő fizette ki, az két -forint és csokrot is vett háromért, az 95, és a többit ellumpolta és az -utolsó tizenöt krajcáron vett három levélbélyeget s megírta bűneit -egyben az apjának, egyben a te bátyádnak s egyben a rendőrségnek s akkor -bele akart ugrani a Dunába, de nem ugrott bele, mert hideg volt a víz -biztosan. - -Orczy és Gimesi nagyon nevettek, de Misi folyton csak azt mondogatta -elhűlve: százhúsz forint, százhúsz forint… ez az egész? - -Szörnyen le volt hangolódva: százhúsz forint az egész… Akkor mivel volt -tele a pakktáska?… - -– De nem baj, mert kifizették, – mondta Orczy – az egészet! már Pósalaky -úr meg is kapta a hatvan forintot és a te bácsid az ötven forintot, mert -tizet már kaptál, azt beleszámították. De a te Géza bácsid nem fogadta -el, mert Törökék szegények és ő sok jóval tartozik nekik, – azt mondta. -Mert Török tanító fizette ki, hogy a fia becsületét megmentse. - -Misi, savanyú volt a szája, úgy hallgatta. A fiúk sokat beszéltek, az -egész iskola tudja, hogy ő nem akar többet debreceni diák lenni és ez -nagyon tetszik mindenkinek. - -Akkor megérkezett a Géza bátyja s megkérte a fiúkat, hogy most hagyják -magában Misit, mert megint láza lesz. - -Másnap eljött Viola Sanyival. Viola nagyon sírt s bocsánatot kért -Misitől s meg is csókolta, azt mondta, hogy »Bella csókoltatja az ő kis -poétáját« (ettől Misi lángvörös lett) és hogy Bella nagy szerencsét -csinált, a hercegéknél van és már küldött is ezer forintot, a vonatról -rögtön kocsiban a hercegékhez ment s a tanti nagyon szépen fogadta és -nagyon szereti s rá fogja hagyni az egervári uradalmat, mert nagyon -hasonlít a meghalt lányához és az hetvenkilencezer hold s most már meg -van alapítva a szerencséjük és most már Sanyi Pestre megy tanulni, ha -itt megbukik és egyetemi tanárt vesznek mellé nevelőnek! - -Misi ezt mind úgy hallgatta, mint az álmot s újra nagy láza lett. - -Egy hét mulva már jobban volt, fel is kelt, de maga is nevetett egy -kicsit rajta, elfelejtett járni, csakúgy szédelgett, mint az őszi légy. - -– Mikor megyünk a kollégiumba, – kérdezte egy este a bátyja váratlanul, -– órára? – tette hozzá szelíden. - -Misi lesütötte a szemét, igen halkan mondta: - -– Soha. - -Soká hallgattak. A tűz világított s kint a kis gőzös tutult. - -– Akkor mi lesz belőled? – kérdezte a bátyja egészen halkan. - -Misi soká hallgatott, nem merte kimondani, ami a szívén volt, csak -lesütötte a fejét. - -– Hát mi akarsz lenni, édes kis fiam? – kérdezte a bátyja újra. - -Misi hirtelen azt mondta: - -– Az emberiség tanítója. - -Újra hallgattak soká. - -– Tanító: tanulás nélkül még senki se lett!… – szólt a bátyja. - -Misi elszégyelte magát, hiszen akar ő tanulni, nem is tanulni: tudni!… -Tudni akar ő: mindent, amit ember tud s megrémült, hogy most elárulja -magát, a titkot, amit senki se tud, még ő maga sem akar önmaga előtt sem -tisztázni… amit senkinek se tudna megmondani, talán csak az -édesanyjának, hogy: »költő«… - -– Hogy gondolod, Misikém? – szólt édes tréfájával a bölcs bátyja, – csak -úgy elindulsz és mégy az úton? és aki szembejön az élet országútján, azt -mindjárt tanítani kezded? - -Misi lehúnyta a szemét titkos mosollyal: - -– Igen. - -A bátyja félszemmel, mosolyodva nézett rá. - -Sokára, a jószagú szivarját kivette szájából s azt mondta erélyesebb s -rendesebb hangon: - -– Én úgy gondolom, legjobb lesz, ha eljössz abba az iskolába, ahol én -tanítok és ott majd tanulsz, odáig, amíg mind megismered a deklinációkat -és konjugációkat és mindent, amit mások tudnak, hogy te is tovább -taníthass másokat. - -Soká csendben ültek, Misi lassan sírt és boldog volt és örült, hogy így -lesz. Akkor azt mondja a bátyja nyájas szelídséggel, – mintegy lelki -biztató hang, mely a szívet feloldja a zárakból s kiteríti az isten -színe elé: - -– Vagy más egyébre akarod te tanítani az emberiséget? - -Misi lopva nézte, nézte a bátyját, újra könny öntötte el a szemét, s -összekuporodott, mint egy kis giliszta s egészen halkan és egészen -csendesen azt rebegte: - -– Csak arra, hogy légy jó… légy jó… légy jó mindhalálig… - -S fejét leejtette s szivárványszínű lett a szoba s egyszerre -kimondhatatlan vágy fogta el, menni, elmenni innen abba az iskolába, -ahol már ő tanít… ő… a drága, az édes jó bátya… az égbe… az égbe… mert -az maga az Ég… - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -24 |Csak azújabb |Csak az újabb - -46 |egymátsól |egymástól - -56 |királyok és bősök |királyok és hősök - -57 |szőke mana |szőke mama - -58 |hallalanul |hallatlanul - -66 |kérdeznit őle |kérdezni tőle - -67 |igen agyurak |igen nagyurak - -67 |tüzet gépünk |tüzes gépünk - -72 |mondta Gimesnek |mondta Gimesinek - -99 |ostro mon |ostromon - -102 |ktiört |kitört - -102 |érzete meg |érezte meg - -112 |kiálottta |kiáltotta - -128 |szinfe |szinte - -145 |feláloltt |felállott - -168 |Julián szereztes |Julián szerzetes - -181 |betgsége |betegsége - -183 |szeretett vonal |szeretett volna - -193 |céduát |cédulát - -201 |fizetni es akartak |fizetni se akartak - -209 |igazsagtalan |igazságtalan - -215 |ötödikesek, nyolcadisok |ötödikesek, nyolcadikosok - -258 |ő maris |ő máris - -272 |azé desapja |az édesapja - -272 |megtegetődzött |mentegetődzött] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK LÉGY JÓ MINDHALÁLIG *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. diff --git a/old/67140-0.zip b/old/67140-0.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index a556136..0000000 --- a/old/67140-0.zip +++ /dev/null diff --git a/old/67140-h.zip b/old/67140-h.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index c3e0e8f..0000000 --- a/old/67140-h.zip +++ /dev/null diff --git a/old/67140-h/67140-h.htm b/old/67140-h/67140-h.htm deleted file mode 100644 index 688c9c3..0000000 --- a/old/67140-h/67140-h.htm +++ /dev/null @@ -1,10986 +0,0 @@ -<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" - "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> -<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> -<head> -<meta name="generator" content= -"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> -<meta http-equiv="Content-Type" content= -"text/html; charset=utf-8" /> -<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> -<title>The Project Gutenberg eBook of Légy jó mindhalálig by -Zsigmond Móricz</title> - -<style type="text/css"> -/*<![CDATA[*/ -body { - margin-left: 10%; - margin-right: 10%; -} - -h1,h2 { - text-align: center; - clear: both; - line-height: 200%; -} - -h2 { - margin-top: 2em; -} - -p { - margin-top: 0.75em; - margin-bottom: 0.75em; -} - -body > p { - text-align: justify; - text-indent: 1.5em; -} - -p.i0 { - text-indent: 0; -} - -hr { - width: 33%; - margin-top: 2em; - margin-bottom: 2em; - margin-left: auto; - margin-right: auto; - clear: both; -} - -hr.chap {width: 65%} - -table { - margin-left: auto; - margin-right: auto; -} - -td { - padding-left: 1em; - padding-right: 1em; -} - -.pagenum { - position: absolute; - right: 2%; - color: gray; - font-size: smaller; - text-align: right; - text-indent:0; -} - -.tdr {text-align: right;} - -.blockquot { - margin-left: 10%; - margin-right: 0%; - text-align: justify; - font-size: 0.9em; - text-indent: 1.5em; -} - -.center { - text-align: center; - text-indent: 0; -} - -.summary { -/* text-align: justify; - text-align-last: center;*/ - text-align: center; - text-indent: 0; - margin: auto; - font-size: 90%; -} - -em.gesperrt { - font-style: normal; - letter-spacing: 0.2em; - padding-left: 0.2em; -} - -.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} - -.caption {font-weight: bold;} - -.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} - -.poem { - font-size: 0.9em; - display: table; - margin: auto; - text-align: left; -} - -.poem .stanza { - margin: 1em 0em 1em 0em; -} - -.poem span.i0 { - display: block; - margin-left: 0em; - padding-left: 3em; - text-indent: -3em; -} - -.transnote { - background-color: #E6E6FA; - color: black; - padding: 0.5em; - font-family: sans-serif, serif; - font-size: 0.9em; -} - -.transnote p { - text-align: center; - text-indent: 1.5em; -} -/*]]>*/ -</style> -</head> -<body> -<div lang='en' xml:lang='en'> -<p style='text-align:center; font-size:1.2em; font-weight:bold'>The Project Gutenberg eBook of <span lang='hu' xml:lang='hu'>Légy jó mindhalálig</span>, by Zsigmond Móricz</p> -<div style='display:block; margin:1em 0'> -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online -at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you -are not located in the United States, you will have to check the laws of the -country where you are located before using this eBook. -</div> -</div> - -<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:1em; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Title: <span lang='hu' xml:lang='hu'>Légy jó mindhalálig</span></p> -<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Author: Zsigmond Móricz</p> -<p style='display:block; text-indent:0; margin:1em 0'>Release Date: January 10, 2022 [eBook #67140]</p> -<p style='display:block; text-indent:0; margin:1em 0'>Language: Hungarian</p> - <p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em; text-align:left'>Produced by: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library</p> -<div style='margin-top:2em; margin-bottom:4em'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK <span lang='hu' xml:lang='hu'>LÉGY JÓ MINDHALÁLIG</span> ***</div> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<h1>LÉGY JÓ MINDHALÁLIG</h1> -<p class="center"><span class="caption-large">MÓRICZ ZSIGMOND -REGÉNYE</span></p> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption-large">ATHENAEUM KIADÁSA -BUDA-PEST</span></p> -<p class="center"><span class="caption">1921</span></p> -<hr class="chap" /> -<p> </p> -<p class="center"><i>Az író minden jogot fentart.</i></p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption-small">10448, – Budapest, az -Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.</span></p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id= -"Page_3">-3-</a></span></p> -<h2>I. FEJEZET</h2> -<p class="summary">amelyben egy kis diák elveszíti a kalapját s -emiatt késő télig hajadon fővel jár szegényke esőben, hóban, míg -csak a közömbös világ is észre nem veszi a rendellenes -állapotot.</p> -<p>A kollégium nagy, komor, négyszögű épület. Voltaképen csak az -első része komor, a Nagytemplom felőli ősi épület, a hátulsó három -szakasz, amely úgy van építve, hogy az egész egy négyszögű udvart -zár be, inkább sivár. De a kisdiáknak elől-hátul, mindenfelől -rendkívül imponál s még bent a coetusban is állandóan valami -templomi félelmet érez, amint behallatszik, hogy kopognak a kemény -kis cipősarkak a sivatag folyosókon s hogy zúg be a százezernyi -veréb csiripelése az udvaron álló ménkő magas jegenyeakácok lombja -közül.</p> -<p>A kisdiák e percben a szoba közepén álló nagy asztal legutolsó, -legszélső fiókját kihúzva, abban kotorász. Ennek a fióknak az első -oldala zöldre van festve, mint maga az asztal. De az asztal felső -lapja már erősen meg van kopva, a fiók azonban még mindig friss -zöld s ez igen tetszik a kisdiáknak, csak azt sajnálja, hogy a fiók -régi birtokosai a kulccsal már ezt is össze-vissza -karmolászták.</p> -<p>A fiókba szép rendetlenséggel volt belegyömöszölve egy rakás -iskolai könyv és füzet. A kisdiák a Békési latin nyelvtanért nyúlt -bele, mert mennie kell a füvészkertbe latint tanulni, és pedig a -gerundiumok s gerundívumok titkos fejezetét, azonban sietve -odapillant a másik, kicsit nagyobb diákra, aki osztálytársa s -Böszörményinek híják s szintén ott van a coetusban, a szobafőnök -legszigorúbb tilalma dacára végigheverve az ágyán. Böszörményi, -úgylátszik, a <span class="pagenum"><a name="Page_4" id= -"Page_4">-4-</a></span> mennyezeten piszmogó pókot figyeli s jobb -lábát egyenletesen lógatja le az ágyról, szóval a kisdiák lopva -nehány percet mer szentelni kincsei zsugori szemléletének. Volt ott -a fiókban tudniillik egy Csokonai Vitéz Mihályról szóló könyv, -amelyet harminc krajcárért vett az antikváriusnál, akinek a -kirakatában töltötte az egész mult évet ez a könyv s ő akkor még -nem lévén bentlakos, ahányszor iskolába jött, mindig odapillantott -a kirakatba, hogy megvan-e még ez a könyv. Ez ugyan kissé túlzás, -hogy az egész mult évben, mert csak úgy májusban fedezte fel, -vagyis az év végén már, de hisz ez nem csoda, mert még eleinte -olyan kis ügyetlen fiú volt ő, hogy még gyerekszámba is alig ment. -De az első gimnázium végén már meglehetősen megemberesedett s akkor -már észrevette az antikvárium kirakatát s benne a Csokonait.</p> -<p>De csak a nyáron jutott odahaza a vakációban odáig, hogy arra -gondolt, hogy meg kellett volna venni.</p> -<p>No, erre a gondolatra aztán el volt rontva a nyara, mindennap -eszébe jutott a könyv, hogy vajjon ott van-e még a kirakatban, vagy -már megvette valaki. Még az úton is eszébe jutott, mikor jött -Debrecen felé a vonaton s kinézett az alföldi sík mezőkre, hogy -vajjon istenem, meg van-e még a Csokonai?</p> -<p>Még be sem iratkozott, csak éppen hogy elhelyezkedett a -kollégium második emeletén a 19. számú coetusban, ahol a legutolsó -ágyat kapta, azt, amelyik külön áll az ajtó mellett, mert hét ágy -lévén a szobában, három-három egymással szemben volt a főfalon, a -hetedik pedig keresztben az ajtó kisebb falán; szóval azt az ágyat, -amelyet minden diák megvetett, ő azonban ennek az ágynak különösen -s rendkívül örült, mert úgy tűnt föl neki, hogy ez az ágy olyan -mint egy önálló vár, nagyon szerette, hogy nincs a többiek közé -bedugva, hanem neki magának egészen külön fészke van. Szóval az -első délután már leszaladt Harmathy boltja elé, benézett a -kirakatba, hát uramfia, ott volt a Csokonai. Szép rózsaszínű fedele -egy kicsit megfakult a délutáni naptól és sok por telepedett rá, de -a fő, hogy megvolt s ott volt.</p> -<p>Szerette volna megvenni, de nem merte, még nem érezte magát elég -erősnek hozzá, hogy a szüleitől kapott pénzt ilyen fölösleges -valamibe ölje bele. <span class="pagenum"><a name="Page_5" id= -"Page_5">-5-</a></span></p> -<p>Hanem minduntalan leszaladt egy pillanatra a kirakat elé s -megnézte, megvan-e még.</p> -<p>Egy reggel borzasztó rémülete volt. A segédet a kirakat előtt -látta, éppen akkor nyitotta ki kulccsal a nagy üvegablakot s ő -messziről s remegve leste, hogy nem a Csokonait akarja-e -kivenni.</p> -<p>Nem vett ki semmit, hanem elkezdte az összes könyveket -összeszedni, magas oszlopba rakta s behordta őket a kirakatból.</p> -<p>Nem várhatta végig mit csinál, mert máris csengettek az első -órához, ment hát az iskolába, de a tízpercben lélekszakadva rohant -ki a kapun az antikváriushoz. Akkor már teljesen üres volt a -kirakat s tollseprővel kényelmesen sepergette a segéd a sok -piszkot.</p> -<p>Ő csak éppen odapillantott, azzal megfordult s ugyanoly gyorsan -vágtatott vissza a kollégium udvarára.</p> -<p>Egész délelőtt nem bírt figyelni, folyton azon járt az esze, -hogy mi történik azokkal a könyvekkel, amiket a segéd behurcolt. -Talán jött egy gazdag ember, meglátta a kirakatot s azt mondta: ezt -mind megveszem.</p> -<p>Elszorult a szíve, mintha meghalt volna egy testvére, vagy -valaki, akit nagyon szeretett s csak nehány nap mulva mert a -kirakat felé menni. Álmélkodva látta, hogy tele van könyvekkel a -kirakat, és pedig olyanokkal, amelyeket ő még sohasem látott. -Később, éjjel, álmatlankodva kisütötte, hogy azok a könyvek nyakán -maradtak a kis öreg Harmathynak, aki fűszerkereskedő és antikvárus -volt (mióta megvette a városi nyomda ócska szemeteit) s azóta olyan -mérgesen is szokott a boltja ajtajában ácsorogni, csak akkor lett -nyájas, ha valaki bement hozzá vásárolni, s most újakat rakott ki, -hogy hátha ezek inkább megtetszenének a jövő-menőknek. De rossz -helyen volt a bolt, arra nem szokott senki sem menni, csak -cselédlányok kannával a karjukon, meg egyik tanár, aki arrafelé -ment haza.</p> -<p>Hanem azért október közepére odáig érett lelkében az elszánt -vágy, hogy lángvörös arccal egyszer mégis bemerészkedett a boltba s -a rábámuló segédnek azt mondta, hogy: »kérem szépen, a kirakatban -láttam egy könyvet, Csokonait, ha még megvolna, tessék szíves lenni -megnézni.« <span class="pagenum"><a name="Page_6" id= -"Page_6">-6-</a></span></p> -<p>A segéd megkereste s meg is találta. Harminc krajcárt kért érte -s ő ezen nagyon elbámult, mert el volt készülve a legrosszabbra, -egy egész forintra is. Annál több pénze tudniillik nem volt.</p> -<p>Úgy futott el a könyvvel, mint a kis kutya, ha jó falatot vetnek -neki. A csontot ott rágja az asztal alatt, de ha valami igen jót -kap, akkor elfut, mert attól fél, hogy észreveszik a tévedést s -visszakéri a gazda…</p> -<p>Hát ez a könyv nem az volt, aminek ő gondolta, nem a Csokonai -versei voltak benne, hanem valami fecsegés az életéről.</p> -<p>Az első oldalán, ahogy olvasni kezdte, mindjárt olyat olvasott, -amiből egy szót sem értett: »A physiologia által ma már igazsággá -emelt ama sejtésnek, miszerint a léleknek minéműségei s ereje ép -úgy által mennek a származással együtt a gyermekekbe, mint a -testéi, a szellemi öröklésnek érdekes példája Csokonai Vitéz -Mihály.«</p> -<p>Ezt sokszor kezdte, próbálta olvasni, de nem értette.</p> -<p>Igy volt aztán az egész könyvvel, úgyhogy lassacskán nem is -tartotta sürgősnek az elolvasását, de azért nagyon boldog volt, -hogy megvette s hogy megvan, sokszor megnézte a címlapját, amelyre -fent a felső jobb sarkán ráírta erélyesen a nevét, hogy: »Nyilas -Mihály 1892.« Lent a lap alsó felén kék festékkel oda volt nyomva -egy cifra bélyeg, hogy »Spitz Ödön jogász«. Ezt könyörtelenül -tintával keresztülhúzta.</p> -<p>Rendkívüli és kimondhatatlan gyönyöröket élvezett, hogy neki van -egy saját vásárlású, igazi, vastag könyve, amire ráírta a -nevét.</p> -<p>Most már egyéb is volt a fiókban. Egyik osztálytársától megvett -egy füzetet öt krajcárért a Történelmi Arcképcsarnokból, aki -biztosan otthonról lopta el s úgy árulta tízpercben az osztályban s -megígérte, hogy többet is fog szerezni. Azt a fiút különben Kelemen -Imrének hívták s nagyon gyenge tanuló volt, az öt krajcáron rögtön -vett két almát és egy zsemlyét s azt megette az ő szeme láttára, -így hamar végzett az öt pénzzel, ellenben ő nagyszerű örömöket -érzett, hogy koronás királyok és üstökös hősök laknak a -<span class="pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> -fiókjában, a boldog hideglelés is utólérte, hacsak a sarkát -megpillantotta a füzetnek, s különben elhatározta, hogy le fogja -valamennyit rajzolni s e célra már vett is öt darab rajzlapot.</p> -<p>De a legújabb s legfőbb kincse ezen valamennyin túltett.</p> -<p>Ott, ahol tavaly lakott, a kistanács-utcai tanító bácsinál, a -kamarában talált egy pergamentkötésű könyvet, amelyet a gyerekek -labdának használtak. Ezt a könyvet abban a pillanatban, ahogy -meglátta, rögtön elhatározta, hogy el fogja sajátítani. Nem is a -könyvet, mert ahogy belenézett, látta, hogy valami latin s a -latinból elég volt neki az, amit az iskolában nem tudott, hanem a -fedele! A fedelét kívánta meg rettenetesen. Második, harmadik -vasárnap is elment a bácsiékhoz s egy óvatlan pillanatban győzött a -szenvedély, kiszakította nem kis munkával a könyvet a fedeléből, a -könyvet otthagyta a kamarában, de a fedelét bedugta a kabátja -alá.</p> -<p>Jóformán búcsúzás nélkül menekült a kollégiumba. Ott se mutatta -meg senkinek a világért sem, de se aludni, se tanulni nem tudott, -míg csak ötven ív papírt nem vett s elment a Darabos-utcába a -könyvkötőhöz, aki ott lakik a Csokonai szülőháza mellett s tele -köttette a pompás fedelet fehér papírral.</p> -<p>Hogy becézte aztán ezt a sárgás, finom bőrkönyvecskét! A -könyökével tisztítgatta, mert sok volt még rajta a plezúr s a föld, -labdakorából… Ebbe a könyvbe mindent bele akart írni. Még nem is -tudta, hogy mit kellene, de tele volt izgalommal s izgatottsággal, -csak a gondolatára is, hogy ezt ő mind teleírja. A gyomra mindig -idegesen remegett, a belei, valami belső láztól, ha erre a könyvre -nézett, ebbe ő valami olyan szépeket akart írni, amilyet még senki -soha… ő nem tudja, hogy mit, de nagyon szépet… Mindjárt az elejére -beírta a nevét, úgy csinálta meg ezt az első oldalt, ahogy a -könyvek címlapja szokott lenni. Címűl ezt az egyszerű szót -választotta: »Jegyzetek«. Ebbe senki sem köthet bele. Középre -megint a nevét, szépen, nagy s erélyesen megrángatott betűkkel: -»<i>Nyilas Mihály</i>«. Alul odaírta, hogy: »<i>Debrecen</i>« s ez -alá az évszámot »1892«. <span class="pagenum"><a name="Page_8" id= -"Page_8">-8-</a></span></p> -<p>De aztán napok teltek s nem írt bele semmit.</p> -<p>Félt is írni, mert hátha valaki belenéz s elolvassa… -megkritizálja… esetleg följelenti érte… esetleg ellopja… esetleg -kineveti… Máris nem volt megelégedve még ő maga sem… nem szépen -sikerült a címlap… Ahhoz képest szép, hogy ő csak második -gimnazista, de ő valami olyan szépet szeretett volna, amilyen -szépet csak álmodni lehet… Azt látta, hogy a betűi nem lettek -szebbek, mint amilyet az iskolai füzetekbe ír: pedig ő azt -gondolta, hogy ebbe a könyvbe százszor szebbet fog tudni írni… Azt -hitte, hogy ebbe a könyvbe olyan betűket ír, hogy aki meglátja, -felkiált: ejnye!…</p> -<p>Nem lett szép, csúnya lett, inkább csúnyább, mint az iskolai -írása, mert ott muszáj gondosan írni, de itt merészen akart írni s -csak olyan gyerekes firka sikerült… Kínt okozott neki ez a címlap, -nagy csalódást okozott, a saját erejéből, a képességeiből kellett -kiábrándulnia… s mégis a kín mindig örömmel vegyült, valami nagy, -nagy feladatot látott ebben a könyvben, amit meg kell, amit meg fog -oldani… egy megostromlandó vár volt ez, ami a legfőbb dicsőséget -szerzi meg, ha sikerül…</p> -<p>A Böszörményi megmozdult, erre ő lángvörös lett s odanézett.</p> -<p>Nem, nem figyelt ide, erre megnyugodott.</p> -<p>Mindjárt utána az jutott eszébe, ugyan miért maradt itt ez a -Böszörményi? a többiek lenn vannak a kollégium hátsó udvarán -labdázni, vagy kimentek a Nagyerdőre, a homokdombra. Ijedten -gondolt rá, hogy vajjon nem az ő festékjére spekulál megint?… -Tegnap vett ötért egy nagyon finom kármint Pongrácnál, talán már -észrevette s most el fogja kérni kölcsön, aztán kimázolja az -egészet, mint a multkor, s nem adja meg soha.</p> -<p>Gyorsan el akart iszkolni a latin könyvvel a füvészkertbe, de -ahogy a fiókot becsapta, Böszörményi megszólalt:</p> -<p>– Te.</p> -<p>Ijedten nézett a pajtására, annak semmi jót nem ígért az arca, -már biztos, hogy festéket akar.</p> -<p>– Mongyad csak, van festéked? – kérdezte Böszörményi. -<span class="pagenum"><a name="Page_9" id= -"Page_9">-9-</a></span></p> -<p>Annyira várta ezt a szót, hogy már nem is volt meglepetés.</p> -<p>– Milyen? – szepegte ijedten.</p> -<p>– Szépia.</p> -<p>– Szépia nincs.</p> -<p>Egy kis szünet támadt s ő már kezdett fellélekzeni, hogy ennek -csak szépia kell s más nem.</p> -<p>– Hát kárminod van?</p> -<p>– Kármin?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Van, – mondta csendesen s pislogott hozzá. Már vége a -kárminnak, mert az nagyon olvad.</p> -<p>– Igazán? Van? Hisz az naccerű! – kiabálta Böszörményi.</p> -<p>Mindjárt fel is ugrott az ágyról s megállott az asztal -előtt.</p> -<p>A kicsike Nyilas Mihály, aki olyan kicsi volt az osztályban, -hogy mikor a tornában felállottak, hátulról a harmadik volt nagyság -szerint, minden további felesleges cigánykodást megelőzendő, -belenyúlt a fiókja hátuljába s elkezdte szó nélkül kikotorni a -festéket, mert azt úgy eldugta, hogy azt rajta kívül senki meg nem -találta volna, egész külön a többitől, úgy, hogy egész karral -kellett belenyúlni a fiókba, egész hátra, a balsarokba.</p> -<p>Kivette a kármint s letette az asztalra.</p> -<p>– Naccerű, – mondta újra Böszörményi, – ránézett a kárminra, jól -megnézte, hunyorítva nézte, akkor kinyújtotta kezét, körömmel -felcsípte, a tenyerébe vette, feldobta a levegőbe magasan s másik -kézzel elkapta s még egyszer azt mondta:</p> -<p>– Naccerű!</p> -<p>A kis Nyilas Mihály csak nézett a repülő kármin után, ő sohasem -merte azt feldobni, mert félt volna, hogy esetleg leesik, eltörik, -esetleg nagyon megszorítaná s az ujjához ragadna, esetleg… sok -mindentől félt volna, de legjobban attól iszonyodott, hogy egy -festéket labdának használjanak…</p> -<p>– Hol vetted? – kérdezte rém komolyan Böszörményi.</p> -<p>– Pongrácnál.</p> -<p>– Háromért? <span class="pagenum"><a name="Page_10" id= -"Page_10">-10-</a></span></p> -<p>Ez a legnagyobb sértés volt, mert háromért is lehet venni -kármint, de az egész lapos és száraz s a vak is messziről -megismeri, hogy az csak olyan háromért van, de ez olyan finom, -zsíros tapintású volt, víz se kell rá, máris olvad, odaragad az -ember ujjához, igen pompás kis kövér festék. Böszörményi a -legnagyobb szamár az osztályban, nagyon tud verekedni, úgyhogy nem -érdemes vele… Még a festéket se ismeri.</p> -<p>– Ötér, – mondta hát egyszerűen.</p> -<p>Böszörményi kinyitotta a szemét s szinte beledugta a festéket, -úgy nézte.</p> -<p>– Jó! – Jó festék, – mondta s kicsit el is pirult. – Majd veszek -én is. Most várok hazulrul pízt.</p> -<p>Evvel letette a festéket arra a helyre, ahonnan felvette. A -kicsi már örült, hogy addig visszatartja a festési szenvedélyét, -míg hazulról píz jön.</p> -<p>De Böszörményit izgatta a dolog.</p> -<p>– Baráték, ha én eccer pízt kapok hazulrul, – mondta -fennhéjázva, – akkor én veszek hat darab festéket. Nem is hatot, -tizet. Ötven krajcár árát. Isten bizony!</p> -<p>A kicsi egy kicsit elszégyelte magát, hogy ő csak egyet vett s -hogy ő nem dicsekedhetik avval, hogy majd kap otthonrul pénzt. -Pedig ennek a Böszörményinek se igen gazdagok a szülei, azt már -hallotta, mégis egyszer ő maga is látta, mikor öt koronát hozott -neki a postás; hogy másodszor mennyit kapott, azt nem tudja, nagyon -szerette volna megkérdezni, de restelte, mert még azt hinnék, hogy -kíváncsi rá.</p> -<p>Néztek hát egymásra szótalan. Akkor Böszörményi felvette a -festéket ujra az asztalról. Nemcsak úgy egyszerűen vette föl, hogy -odanyúlt volna s felveszi, hanem elébb fölibe hajolt s balszemmel -nézte, akkor a balszemét behúnyta s a jobbszemmel nézte. Úgy nézte, -mintha valami piszkot látna benne, szemetet, vagy kavicsot, vagy -szőrszálat, vagy mintha a festék vegyi összetétele nem tetszenék -neki. Akkor óvatosan a markába vette s meggörbített térdekkel az -ablakig ment vele, olyanformán, mintha a festék egy kis madár -volna, amire nagyon vigyázni kell, hogy ki ne repüljön. -<span class="pagenum"><a name="Page_11" id= -"Page_11">-11-</a></span></p> -<p>A kicsi utána pillantott, csakugyan ő is olyanforma rémülettel a -nyitott ablak felé, mintha ettől kellene félni éppen, de -Böszörményi csak nézte a festéket s az nem repült el.</p> -<p>Az ablakon besütött a délutáni nap s bejött a prepák -hegedűcincogása. A tanítóképezdészek ott laktak az alattuk levő -emeleten s mindennap olyan rettenetesen nyikorogtak a hegedűikkel, -hogy a kisdiák egész életére megútálta a hegedűszót. Most pláne -nagyon sértette a fülét a nyivákolás, hogy még a festékje is kockán -volt. Még mindig nem tudta biztosan, elveszi-e hát Böszörményi vagy -nem, de attól különösen rettegett, hogy az ablak nyitva volt.</p> -<p>– Nem rossz festék, – fordult vissza Böszörményi az ablaktól. -Jöttében feldobta újra a plafonig jobbkézzel s megint a ballal -kapta el.</p> -<p>A kicsi szerette volna azt mondani, hogy ne dobáld, de nem -szólt, mert nem szeretett verekedni, pláne nála erősebbel.</p> -<p>Különben is Böszörményi sértetlenül tette le az asztalra a -festéket.</p> -<p>– Hol vannak ezek a betyárok? – kérdezte Böszörményi.</p> -<p>A kicsi elkezdett reménykedni:</p> -<p>– Lementek labdázni a hátulsó udvarra, – mondta szolgálatkészen, -hogy talán eltereli a figyelmét a festésről.</p> -<p>– Labdázni?!</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Mit?</p> -<p>– Longa métát.</p> -<p>– Longa métát? – szólt Böszörményi szórakozottan, mérlegelve a -dolgot.</p> -<p>– Azt.</p> -<p>– Hm. Longa métát?… az jó… mer ahhó sok kell…</p> -<p>– Sokan lesznek, – ajánlkozott a kicsi, – mondta Sándor -Mihály.</p> -<p>Böszörményi azt felelte:</p> -<p>– Te mér nem mentél?</p> -<p>A kicsi elpirult, őt nem szokták híni, mert nem igen ügyes a -labdakapásban, hogy súlyosabb kifejezést ne használjunk. -<span class="pagenum"><a name="Page_12" id= -"Page_12">-12-</a></span></p> -<p>– Én megyek a füvészkertbe tanulni.</p> -<p>– Úgy! – szólt Böszörményi, aki úgy látszik már csak éppen -ennyit akart tudni, – én meg festeni fogok.</p> -<p>A kicsi elhallgatott, tudomásul vette, nem szólt rá semmit. -Megvolt ugyan a véleménye Böszörményi festéséről, aki inkább ezt -választja, mint a longa métát… Mert nem kell ám azt gondolni, hogy -ez a Böszörményi valami Munkácsy volt, mert ennek a festése -voltaképen egyszerű festékpocsékolásból állott. Borzasztóan -tetszett neki, hogy egy rakás tuscsészét telekeverjen különböző -színű festékkel, már ez maga kielégítette, valami vandal -gyönyörűséget adott ennek a kis fiúnak, hogy a szilárd kis -gombalakú festékeket vízzé higítsa. Már a rajzolás nem is volt -olyan fontos, mert nem festett, hanem rajzolt az ecset hegyével, -mint a ceruzával. Virágot, ahogy az elemisták szokták, cserépben, -meg zsidóorrot, jó nagy kampós orrokat, de ez mind hamar -összefolyt, akkor egy-kettőre telepaccolta a fehér papírt, ez igen, -ez hasonlított az előbbi művelethez: fehér lapokat elrondítani. A -rontás démona motoszkált az idegeiben s természetesen csak akkor -volt elemében, ha sem a festék, sem a papír nem a sajátja volt.</p> -<p>A kicsi kétségbeesetten le is mondott a festékjéről, hóna alá -szorította a latin nyelvtanát s fejébe készült nyomni a kis -kalapját.</p> -<p>Még ez a kalap megállította egy pillanatra, mielőtt feltette -volna a fejére, reménytelenül nézte meg. Ez a kalap nagy seb volt a -lelkén, nem szerette, mert hátul sörte volt hozzácsirizelve -dísznek, olyan fehér disznósörte, a vége fekete minden szálnak, -szétterítve, mint egy kis legyező. Ez nem neki való kalap volt, ez -egy olyan verekedőshöz való lett volna, aki hátracsapja a -fejebúbján s akárkinek a szemébe néz, azzal a kihívó, hetyke -pillantással, hogy: no testvér, kell egy pofon?… De ő olyan -szélesebb karimájú barna kalapot szeretett volna, felhajló szélű -komoly kis kalapot, amit jól lehúzhat a szemére s mehet magának -alatta, gondolkodva, ahogy épen jól esik. Ma különösen égette az -arcát ez a szemtelen kalap. A színe sem tetszett neki, zöld volt s -a szalag helyett vékony zsinór volt rajta, két szál s a vége -porcellánkörmöcskékbe <span class="pagenum"><a name="Page_13" id= -"Page_13">-13-</a></span> belecsinálva. Már ezeket a körmöket ugyan -ügyesen letépte róla, megpróbálta a sörtét is lefeszegetni, hátha -anélkül formásabb lenne, de ahogy alánézett, rémülten látta, hogy -ha leveszi, nagy enyvfolt marad a kalap oldalán, attól megijedt, -hogy akkor még sokkal csúfabb lesz. Most pedig azt nézte meg, mint -mindig, ahányszor föltette, hogy vajjon a sörte nagyon lekonyul-e -amiatt, hogy úgy lefeszegette…</p> -<p>Végre mégis csak a fejébe nyomta a kis kalapot, akkor -Böszörményi utána szólt:</p> -<p>– Nyilas!</p> -<p>Ő visszafordult.</p> -<p>– Hát itt hagyod?</p> -<p>Bámészan nézett rá.</p> -<p>– Hisz akkor szüret! – kiáltott fel Böszörményi s felcsípte a -festéket.</p> -<p>A kisdiák csámborogva ment ki az ajtón s egy új motoszka került -a lelkébe: nem kellett volna otthagyni!</p> -<p>A tornác nagy tágas, nyilt folyosó volt, vörös téglával volt -kirakva a talp alatt, olyan bíborvörös téglával, amilyen sehol -másutt nincsen, csak Debrecenben, náluk otthon egészen sárga -téglák, betegesen sápadt téglák vannak, ő mindig gyönyörködve, -szinte csodálkozva nézett a folyosó tégláira, mitől ilyen vörösek, -olyan sok a vérük? Nem is mert rajtuk nagyon tapodni, nagyon -ragadtak a talpra s még tíz lépés mulva is festett a cipőtalpa, ha -már le is ment róla.</p> -<p>Lenézett az udvarra, mert ezt sohasem mulasztotta el, hogy egy -pillantást ne vessen a magasból a szédítő mélységbe.</p> -<p>Az udvar közepén ott állott lent a kút, magányosan, törpe fák -alatt. Ezen a délutánon iskolai szünet volt s alig lézengett -egy-két diák itt-ott. A kút sárgaréz kereke idáig csillogott s a -hosszú sárgaréz cső is, amely a másik oldalon kinyúlik a kútból. Az -a hosszú cső mindig izgatta a fantáziáját, olyan volt ez, mint egy -hanyatt fekvő anyabárány; vagy egy tucat csöcs van rajta, s ha a -vizet húzzák s valaki a cső nyílt végét befogja tenyérrel, akkor -ezeken a likakon magasra szökik a víz. A kisdiákok ráborulnak s -ezeken át szopják a vasas ízű kútat. <span class="pagenum"><a name= -"Page_14" id="Page_14">-14-</a></span></p> -<p>Le kellett volna tagadni a festéket. Senki sem tudott róla, hogy -vett új festéket s még ha tudták volna is, olyan jól eldugta, hogy -senki se találta volna meg, s még ha megtalálta volna is, nem -szabad úgyse belenyúlni a más fiókjába, de ha belenyúl s elfesti, -akkor a szobafőnök biztosan megvéteti vele… De így, hogy ő odaadta, -most már mindegy…</p> -<p>Balra fordult el a vén kollégiumon s a sötét falépcsőkön -ugráncsolt lefelé, úgy ugrált éppen, mint a veréb egyik ágról a -másikra. Közben évődött magában s nagyon nyugtalan volt. Az első -emeleten a prepák énekterme előtt megállott s a kulcslyuk felé -bámult, nagyon szeretett volna benézni. Énekóra volt s pár -pillanatig megleste a furcsa éneket, ami bentről kiszűrődött. -Kínosan skáláztak odabent, de ő nem tudta, mi az, csak leskelődött -egy kicsit, mint az őzike, ha idegen neszt hall, kinyújtott -nyakkal, aztán odábbugrált.</p> -<p>Mikor leért a földszintre, usgyé, úgy kiszaladt a szabadba, mint -ha a madár a kalitkából szabadul.</p> -<p>Még csak egy hónapja lakik a kollégiumban, mert tavaly egy -családnál volt koszt-kvártélyra adva, de az idén megkapta az -ingyenes tápintézetet, a tandíjmentesség már tavaly is megvolt s -bejött a nagy sötét épületbe lakni, mintha a szabadból befogták -volna.</p> -<p>Különben ő rendkívül büszke volt erre a kollégiumra. Az öccsét -már Patakra vitték s őt is az a veszedelem fenyegette, hogy jövőre -odaviszik a szülei, mert az közelebb van hozzájuk. De ő már tele -volt itatva a debreceni kevélységgel s meg volt győződve, hogy -ilyen kollégium nincsen több a világon. Fölpillantott a rengeteg -magas épületre, amelynek az oszlopfői felett furcsa duzzadt fejek -voltak kőből kifaragva. Ezek a fejek is benne éltek a lelkében, -borotvált arcuk duzzadtságával, szakálluk görög kondorodásával. -Alattuk a vak hajlásban ott volt a kofa gyékénysátra. Odapillantott -a hasított hátú apró veknyikre, a pici négyes szarvú -császárzsemlyékre, a fakó almákra, de nem is gondolt semmit, -sohasem szokott ő itt vásárolni, még negyvenöt krajcárt -szorongatott a kis kattanós zárú bugyellárisában s fogalma sem volt -róla, hogy fizeti ki egy hét mulva Csigainénak a <span class= -"pagenum"><a name="Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> hatvan -krajcárt. Ha ez eszébe jutott, csaknem meghalt a félelemtől.</p> -<p>A kert mellett bodászva ment el, minden vaspálcáját megérintette -egy ujjal s bepillantott a Nagytemplom óriás épülettömegére. A -könyvet nem kellett volna beköttetnie, amiatt nincsen most pénze. -De akkor azt gondolta magában, hogy ha azt a könyvet meg nem -csináltatja, akkor nem érdemes tovább élni, nem lehet tanulni, nem -érdemes semmit. Olyan kimondhatatlan láz vett erőt rajta, hogy nem -bírt magán uralkodni. Azt semmiség megtenni, hogy az ember egy -hónapig mindennap elmenjen a két kofa előtt s soha egyetlen szem -almát, vagy szilvát, vagy egy falat dinnyét ne egyen, sem zsemlyét, -vagy kiflit, vagy törökmézet; de hogy a maga Csittvári Krónikáját -meg ne csináltassa… az lehetetlen… Bezzeg most már, hogy közeledik -Csigainé a vasalt ruhával, most nem tudja, mit tegyen…</p> -<p>Bement a füvészkertbe, az ott van mindjárt a kollégium mellett. -Nem szép ez a füvészkert, sosem szerette. Ritkán is jön ide, mert -zavarja, hogy minden növény mellé táblácska van szúrva. Szeretné -ugyan tudni ezeknek a növényeknek a nevét, de mind latin név s egy -év alatt egyet sem tanult meg belőlük.</p> -<p>Próbált latint tanulni, de folyton Csigainé volt az eszében, a -kis csöndes, szelíd mosónő, aki olyan nesztelen és szótlan -mosollyal jön a fehérre mosott ruhákkal, s nem bírt a rendhagyó -igékkel semmire menni.</p> -<p>Hosszú fekete teológusok járkáltak hosszú léptekkel, azok is -tanultak, ilyen kis diák, pláne másodikos, nem volt egy sem a -kertben. Azok labdáztak a hátsó udvarban; ő nagyon szerencsétlennek -érezte magát, hogy neki itt kell lenni egyedül. Csupa bánattal volt -tele, nem bírt figyelni a latinra. Böszörményi nem tanul, hanem az -ő festékjét pusztítja… ezt a sebet, a tövist sem lehet feledni; -Gimesi is hűtelen, az egyetlen jó társa, aki a Péterfia-utcában -lakik, egészen kint az erdő felé, egy olyan furcsa lakásban, -amilyen nincs több a világon. A nagyanyjával lakik egy kapubolt -felett, egy olyan pici szobában, hogy csoda. Csak ők tudnak ott -lakni, mert másnak alacsony volna, de Gimesi még kisfiú, még -valamicskével <span class="pagenum"><a name="Page_16" id= -"Page_16">-16-</a></span> őnála is kisebb s vékonyabb, de nagyon -vakmerő, a fejével szokott verekedni, csak úgy fejjel, mint a -faltörőkos nekimegy akárkinek s hasba döfi a fiúkat, még a -legnagyobbak is elfutnak előle. Ez a Gimesi a nevét úgy írja -Ghimessy, de csak úgy mondják Gimesi, ez úgy benne van a lelkében, -egy pillanatig sem tud anélkül lenni, hogy ha nem gondol is rá -tisztán, de ne érezze őt, a szeretetet. Bele-belenézett a könyvbe, -s mereven magolta a következő sorokat:</p> -<div class="blockquot"> -<p>A többi alakok rendesen alakúlnak az egyes időalakokból, így: a -<i>Praes. tőalaktól:</i> Ind. impf. <i>ferèbam</i>, stb., pass. -<i>ferèbar</i>, stb. Fut I. <i>feram, ferès</i>, stb., pass. -<i>ferar, ferèris</i>, stb. Coni. praes. <i>feram, feras</i>, stb., -pass. <i>ferar, feraris</i>, stb. Gerundium G. <i>ferendi</i>, stb. -Gerundivum: <i>ferendus</i>, a, <i>um</i>, b) a Perf., -<i>tőalaktól:</i> Ind. perf. <i>tuli, tulisti</i>, stb. plqpf. -<i>tuleram</i>, stb. fut. II. <i>tulero</i>, stb. Coni. perf. -<i>tulerim</i>, stb., plqpf. <i>tulissem</i>, stb. Inf. perf. -<i>tulisse</i>.</p> -<p>c) A <i>Sup. tőalaktól:</i> Pass. Ind. perf. praes. <i>latus, a, -um sum</i>, stb. plqpf. <i>latus, a, um eram</i>, stb…</p> -</div> -<p class="i0">szerette volna megtanulni, de nem lehetett. Tele volt -a szíve, a feje, valami nagy fájdalommal. A szüleire gondolt s a -szemébe könny jött, mert tőlük nem kérhet pénzt, mert nekik nincs, -mert ha eszébe jut, hogy ő itt a konviktusban húst eszik és jó -falatokat, otthon pedig hitvány krumplilevest esznek, nagyon -szégyelli magát s most míg a latin conjugátiót hajtogatja gépiesen, -folyton ég az arca a szégyentől, hogy azt a könyvet beköttette. -Otthon az édesanyja biztosan jól tudja, hogy neki elsején ki kell -fizetni Csigainénak hatvan krajcárt, de meg van nyugodva, hogy még -kell lenni őnála egy forintnak, vagy többnek is, mert nem tud -arról, hogy Csokonait harmincért vette és a Történelmi -Arcképcsarnokért öt krajcárt adott s a könyvpapírja benne van -tizenöt krajcárban, a kötés pedig húszban, festék és rajzpapír -tizenhárom, ez nyolcvanhárom krajcár; ha ezt nem vette volna, akkor -megvolna, akkor Csigainénak kifizethetné a hatvanat s még maradna -az a negyvenöt, ami megvan a ládában s még maradt volna almára is -huszonhárom krajcár, vagy akármire.</p> -<p>Csak a Csokonait ne vette volna… Vagy a köttetést… De a -Csokonai-könyv olyan vastag könyv, s neki még soha nem volt igazi -könyve, csak amit tavaly kapott az elsőben, vizsgán, az Ezeregyéj -jutalomkönyv, <span class="pagenum"><a name="Page_17" id= -"Page_17">-17-</a></span> de azt otthon hagyta, ezért is nagyon -sokat retteg, hogy az öccsei nem szakítják-e el s nem piszkítják-e -be, mert otthon nem lehet úgy vigyázni semmire, mert a második -öccse, Béla, egész könnyen ki tudja húzni a komót fiókját s onnan -kiveszi a könyvet, az megígéri, hogy csak szépen játszik vele, de -biztos, hogy mire hazamegy a vakációban, már egészen piszkos lesz, -a szép képeket ki fogják szakítani, mert a negyedik öccse, az még -egészen pici, az nem tud se olvasni, semmit, csak eltépni. Vagy tán -meg se lesz, mert a szomszédban lakik Kocsis Jóska, az mindent lop, -az lopta el a nagybátyjának a szerszámját is, mikor a nyáron otthon -volt a nagybátyja, akinek egy susztersághoz való olyan ügyes kis -szerszámját ellopta az a Kocsis Jóska, s amikor megismerték nála, -annak az apja, az öreg Kocsis szomszéd azt mondta, hogy »nem azé a -madár, aki elereszti, hanem aki megfogja«.</p> -<p>Ott ült a fűben, mindjárt az út mellett. A lába a kavicson volt, -de a füves szegély kicsit magasabb volt s arra ült le, mert -elfáradt a sok járkálásban.</p> -<p>De már odaadná azt a bekötött könyvet, pedig Istenem, az -mindennél becsesebb, mert a Csokonai, ha elolvassa, akkor már nem -kell annyira tovább az embernek, meg nehéz is olvasni, néhol nagyon -szép, mikor azt írja a könyv, hogy Csokonai mindig álmos volt s a -tanára megengedte neki, hogy reggel ne menjen a reggeli órára… -Igaz, a könyv írója ezért megsérti a tanárt, aki ezt megengedte -Csokonainak, de Misi nem érez együtt ebben a dologban evvel az -íróval. Egy ilyen tanárt ő is nagyon szeretne, nem azt, hogy -reggeli első órára ne kelljen menni, mert most nem kell hat órakor -senkinek iskolában lenni, csak nyolckor, hálistennek, de azért most -is sok minden van, amit egy jó tanár elengedhetne az embernek, -például a rendhagyó igéket, vagy legalább a supinum tőalakot: épen -ezt kellene most tanulnia, de nem képes figyelni rá s az órán sem -értette… Igaz, hogy az órán is folyton Csigainén járt az esze, hogy -miből fizeti ki a hatvan krajcárt, de nem is értett egy szót sem a -tanár úr magyarázatából, valamit nem hallott biztosan, lehet, hogy -akkor nem hallotta, mikor a könyvre gondolt, hogy abba bele fogja -írni a <i>Szivet</i>, <span class="pagenum"><a name="Page_18" id= -"Page_18">-18-</a></span> mert elhatározta, hogy mindennek le fogja -írni a tartalmát, amit csak olvas és most legszebb volt a Szív s -már végig is gondolta magában, hogy mi volt annak a tartalma, a -<i>kis dobos</i>… Nem, nem az tetszett neki legjobban, hanem az, -mikor az a kis fiú (a nevére sem emlékszik), de Turinban élt -Olaszországban, egy szegény embernek egy kis fia, aki éjjel, mikor -az apja lefeküdt, felkelt és helyette tovább írta a címszalagokat s -az apa reggel így szólt: »Fiam, lásd, apád még nem olyan gyenge -legény, mint gondolnád. Az éjjel is 150 darabbal írtam többet, mint -rendesen.« A fiú ezt hallva, nagyon megörült és magát még jobban -biztatta a munkára, hogy apjának örömet szerezhessen, ezután minden -éjjel felkelt és dolgozott. Az apa semmit sem vett észre, csak -egyszer így szólt: »Csodálatos, hogy egy idő óta mennyi petróleum -fogy el«. A fiú már meg akarta vallani tettét, de ekkor apja -elhallgatott és ő nem szólt semmit. Hónap végén az apa örömmel ment -haza, sőt vásárfiát is hozott, így szólította meg fiát: »Látod -fiam, én mennyit küzdök, mennyit dolgozok, hogy téged és -testvéreidet felnevelhesselek. Csak te tanulj szorgalmasan, hiszen -tudod, mennyi szükségünk van a segítségre… A fiú könnyezett és még -jobban felbiztatta magát a munkára. De ennek az éjszakázásnak -megvolt a káros következménye, ugyanis a fiú sohasem tudta magát -jól kialudni, ezért álmos volt, egész nap ásítozott, rosszkedvű -volt, sőt egy este, életében először, elaludt a tanulás mellett, az -apja felköltötte. Ezután ez igen sokszor ismétlődött, sőt később -mindennapivá lett. Az apa gyanúsan nézte fiát, nem tudta -elgondolni, hogy mi baja lehet, sokszor megintette és haragjával -fenyegette. A fiú sokszor, de sokszor feltette magában, hogy azon -az éjjel nem kél fel, de a megszokott órában úgy érezte, hogy bűnt -tesz, ha fel nem kél…</p> -<p>Nem tudta tovább elviselni e gondolatban végig elmondott mesét, -a szemébe könny gyűlt s egyszerre heves zokogásban fakadt ki.</p> -<p>Bezzeg ő rossz, haszontalan, könnyelmű fiú. Aki ahelyett, hogy -segítségére volna a szüleinek (pedig jól tudja, hogy az ő apja -százszor nehezebben keresi a kenyerét, mert nehéz fejszét kell -forgatnia <span class="pagenum"><a name="Page_19" id= -"Page_19">-19-</a></span> reggeltől estig s óriási fákat faragnia, -hogy a családjának mindennapi kenyeret megkeresse, nemcsak -lúdtollal, amely a meleg szobában, vagy a hűvösön perceg a -papiron), mégis gonosz hiúságának s vágyainak a kedvéért -elpazarolta azt a pénzt, ami rá volt bízva. Harmincöt krajcárt adni -egy üres könyvért, amiben csak tiszta papir van, mikor öt krajcár -ára papirra ugyanannyit lehetett volna írni… S nem is kellett volna -egyszerre még öt krajcár árát sem venni, csak egy krajcárért három -ívet, azt sem győzte volna teleírni egész diligencia alatt…</p> -<p>Nagy fájdalom szorította a szívét, de félt, hogy meglátják s -kíváncsiskodni fognak, mért sír, esetleg megróják, esetleg -kinevetik, esetleg feljelentik s még meg is büntetik, ha kisül, -azért felállott s elment a füvészkert hátuljába és ott a nagy -bokrok alatt elbújva akart tovább sírni. De már a mozgástól -elvesztette a síró kedvét, csak szomorú volt s elhatározta magában, -hogy legalább nagy szorgalommal teszi jóvá, amit vétkezett s abba a -könyvbe le fogja fordítani az összes mesét, ami a nyelvtan -hátuljában van… Egy másik szakaszt is fog nyitni a könyvben, abban -eredeti fogalmazványokat fog írni, ezt a szegény kis másoló -történetét is és minden könyvnek, amit olvas, ebben a részben fogja -eredeti fogalmazványban a tartalmát elmondani. Aztán egy harmadik -szakaszt is nyit a könyvben, s abban vegyes különféle jegyzeteket -fog írni. Igy legelőször a tanrendet, mert azt nem képes -megtartani, sohasem tudja, hogy holnap milyen órák lesznek… Azután -ebben fel fogja írni azt, hogy mennyi pénze van s mit vásárolt…</p> -<p>Ennél a pontnál hirtelen meghökkent, mert ha felírja, hogy -mennyi pénzzel jött el hazulról s azóta mit költött: fel kell írni -a Csokonait és az Arcképcsarnokot s a könyvet is, akkor akárki -meglátja majd, milyen könnyelmű és haszontalan volt… Ezért erről -lemondott, csak annyiban egyezett ki magával, hogy majd a jövőben: -ha valahonnan, mondjuk pénzt kapna, majd arról fog elszámolni… Ha -például otthonról küldene az édesapja, egy forintot például, azzal -már sokkal jobban fog gazdálkodni s azt csak olyanra fogja költeni, -amit szabad <span class="pagenum"><a name="Page_20" id= -"Page_20">-20-</a></span> lesz fölírni a könyvbe, mert tisztességes -kiadás lesz: például mosóné, iskolai füzet, ceruza, festék, de csak -annyi, ami éppen az iskolában valósággal szükséges, még azt is fel -fogja írni, hogy mikor vett egy ceruzát s az meddig tartott…</p> -<p>De most alattomosan az eszébe ötlött a festék, a kárminpiros, -amit azóta Böszörményi talán már mindenestől el is használt.</p> -<p>Erre borzasztó ideges lett s minden meggondolás nélkül elkezdett -hazafelé szaladni. A könyvet becsukta ott, ahol az ujját benne -tartotta, mert egész délután készenlétben volt, hogy bármely -pillanatban tanulhassa a leckét.</p> -<p>Szinte futva ment vissza ugyanazon az úton, ahol jött, most is a -Csokonai-szobor felőli kapun akart bemenni, de siettében -elfelejtette, hogy az már ilyenkor, késő délután, be van csukva. -Szinte beleütődött a nagy vaskapuba, meg kellett fordulnia vissza s -a másik kapun menni be. Körül kellett kerülnie az egész épületet, -pedig nem szeretett ilyen hosszú úton menni, mert minél hosszabb az -út, annál jobban ki van téve az ember annak, hogy valakivel -találkozik, ismerőssel, vagy osztálytárssal, aki megbámulja, -esetleg szól hozzá valamit, vagy a tanárral, aki végignézi, esetleg -azt mondja: »mit futkározol itt hiába!« Vagy nagydiákkal, aki utána -kiált: »Hé, dárdás, gyere csak, szaladj, hozzál két cigárót, itt -egy hatos, de el ne veszítsd!« Ez pedig a legrettenetesebb, mert a -nagydiák rendesen szokott az ilyen kisdiáknak a szolgálatért -valamit adni, vagy egy krajcárt cukorra, vagy valamit… vagy pláne -egy barackot: ő elájul a rettegéstől, hogy ezek közül valamelyiket -megkapja. Ha mégis úgy kerül, hogy el kell mennie valakinek, akkor -amint átadja s a pénzt visszaszámolja, már szalad is, de olyan ész -nélkül, hogy a nagydiáknak ideje se legyen még annyit se mondani, -hogy jól van.</p> -<p>De most az egyszer szerencsésen evezett végig a sok Scylla és -Charybdis között, amik fenyegethették. Csak a levéltár előtt -kellett a falhoz lapulnia. Az öreg levéltáros professzor jött ki a -vasajtón s a kulccsal kétszer ráfordította a zárat.</p> -<p>A zár hangosan csikorgott, az öreg professzor eltávozott az -ajtótól, de amint a folyosó sarkáig ért, <span class= -"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span> gyorsan -megfordult, visszament, megrázta az ajtót erősen, kipróbálta, hogy -nem hagyta-e nyitva. Mikor látta, hogy semmi rázásra és döngetésre -sem nyílik ki, akkor megnyugodott s szórakozott lépéseivel tovább -ment s nemsokára eltűnt a lépcsőn.</p> -<p>Ezt már jól ismerte Misi, tudta, minden diák mesélte, hogy az -öreg az első emeletről is visszafordul s újra megnézi, hogy jól -zárta-e be az ajtót, akkor lemegy, s mikor a kapun ki akar lépni az -udvarról, akkor megint megijed s visszafordul és újra felmászik a -második emeletre, hogy megbizonyosodjék felőle, vajjon nem hagyta-e -nyitva. Hallotta ezt sokszor az öreg tanárról, de még maga szemével -nem látta. Most aztán elfeledkezett festékről, mindenről s -kimondhatatlan rettegéssel ott maradt a sötét folyosón, hogy -kitapasztalja, igaz-e?</p> -<p>A lépcső tetejéről utána nézett az öreg tanárnak s a vér -megállott a testében, mikor meglátta, hogy az az első emeleti -fordulónál, ahol le kell már menni a földszint felé, pontosan az -első lépcsőről, ahogy lelépett, hopp, egy ideges kézmozdulattal -visszafordult s egyenesen felfelé indult a második emeletre.</p> -<p>Misi úgy meg volt rémülve, szinte fává lett, a lábát alig bírta -megmozdítani, mintha most kísértet támadt volna fel valósággal a -szeme előtt. De amint megmozdulni érezte a testét, uccu, el is -szaladt, mint a nyúl. Mire a professzor feljött a lépcsőn, akkorra -ő már régen kint volt a sötét folyosóból; isten őrizzen, hogy -rajtakapta volna az öreg tanár, hogy utána leskelődik, esetleg azt -hitte volna, hogy ő is csúfságból leste meg, mint a többi kisdiák, -esetleg megismerte volna s beadta volna az igazgatónak, aki úgy tud -ordítani, mint az oroszlán, isten őrizzen, hogy valaki a szemébe -kerüljön, az ő termük szemben van azzal, amelyikben az igazgató, -más néven »a vín baka« tanít s áthallatszik két bezárt ajtón át, -hogyha üvölt, olyankor a kisdiákok elkezdenek nevetni s a tanár is -nevet s kopogtatja az asztalt: »ide figyeljetek!«</p> -<p>De nem bírt mégsem a szobába menni. Ott leskelődött a sötétedő -folyosókon s óvatatlan és megfigyelhetetlen módon leste az öreg -professzort, aki valósággal feljött a földszintről másodszor is s a -kapu <span class="pagenum"><a name="Page_22" id= -"Page_22">-22-</a></span> alól harmadszor is, megnézni, hogy a -levéltár nagy vasajtaját csakugyan bezárta-e.</p> -<p>Csak mikor már végkép nem lehetett arra számítani, hogy még -egyszer vissza fog jönni, akkor ment be a coetusba.</p> -<p>Már mindenki otthon volt s előkészítették a brugót a -vacsorához.</p> -<p>A szobafőnök cigarettázott, kihajolt az ablakon s kifelé fujta a -füstöt, a kis törpe Nagy úr az asztal mellett ült és cigarettát -töltött nagy szorgalommal. Ezek ketten nyolcad-gimnázisták voltak. -A többi öt gyerek, vele együtt, második osztályos.</p> -<p>Amint belépett a coetusba, egyszerre nagy kacagás tört ki.</p> -<p>Ijedten nézett rájuk.</p> -<p>Böszörményi már nem festett, hanem a brugót, a barna -diákkenyeret majszolta s még jobban röhögött, mint a többi.</p> -<p>– Mi van a fejeden? – kiáltottak neki.</p> -<p>Ő rákvörös lett s a fejéhez kapott, már eszébe jutott, hogy a -hajába olajfaleveleket tüzdelt, egészen öntudatlanul, mikor a -phaedrusi mesék lefordításáról gondolkodott, a fehér olajfa hosszú -illatos leveleit úgy tüzögette a hajába, mint a latin költők fején -szokott rajzolva lenni.</p> -<p>De nemcsak ezért vörösödött el, hanem mert eszébe jutott, hogy -ott felejtette a kalapját a kertben.</p> -<p>Letette a könyvet az asztalra s visszaszaladt egy szó -nélkül.</p> -<p>De akármilyen sebesen szaladt, mire odaért, a füvészkert nagy -vasrácsos ajtaja már zárva volt, reszketve fogta az ajtó földig érő -vaspálcáit s kétségbeesett szorongással nézett be a kertbe. A -szeméből sűrűn ömlött a könny s ott állott sokáig. Feje fölött -csüngött a fekete vas csengőhúzó, csak meg kellett volna rántani s -akkor kijött volna valaki, kinyitja a kaput s ő bemehet megkeresni -a kalapját, de nem merte megfogni a csengőt, még a kezét sem merte -kinyújtani felé, s mikor meglátta, hogy valami kertészlegény az -úton a kapu felé közeledik, rémülten visszahúzódott, hogy meg ne -lássa s meg ne találja kérdezni, hogy mit akar. <span class= -"pagenum"><a name="Page_23" id="Page_23">-23-</a></span></p> -<p>Soká állt a kollégium sarkánál, elbujt az emlékkertben az -orgonabokrok megett s addig sírdogált, míg csak meg nem hallotta a -konviktusi csengőt.</p> -<p>Akkor a hátulsó lépcsőn felszaladt a coetusba, a fiúk már -mindnyájan lementek a vacsorára, hamar kinyitotta az ajtót, az -ajtófélre felakasztott kulccsal, gyorsan előkereste szalmakalapját, -azt a rosszat, amit már nem akart többet viselni, mert a multkor, -mikor a Nagyerdőn voltak, megázott s kajla lett. A szemébe húzta és -ész nélkül szaladt le a lépcsőn, hogy még az étterembe -bejusson.</p> -<p>Mire odaért, éppen felállottak s imádkozni kezdett az -esküdtfelügyelő, de az ajtó a nyárias meleg miatt nem volt bezárva -s neki sikerült becsúsznia. Kár is lett volna a vacsoráért, mert jó -étel volt, olyan, amit ő nagyon szeretett: köleskása tejben, sok -cukorral.</p> -<h2>II. FEJEZET</h2> -<p class="summary">amelyben a kisdiák pakkot kap hazulról, s -egyszerre nevezetes ember lesz, megszokja, hogy a szemek -ránézzenek, aztán nagy veszélybe kerül és az ösztön vakmerően -ügyessé teszi; végre pompás kondiciót kap s pénzt keres.</p> -<p>Október közepén egy szomorú és borús pénteki napon, óra közben, -mint mindennap, elszaladt a pedellushoz s megnézte a kátrányszagú -vasrácsos fekete hirdetőtáblán az érkezett levelek lajstromát. -Legnagyobb rémületére ott látta a nevét a többi közt. Ha a nevét -kimondták, vagy leírva látta, mindig szívdobogást kapott.</p> -<p>Két krajcárt kellett fizetni a pedellusnak minden levélért s -előre kikészítette a markába, mikor bement a nagy pedellusi -szobába.</p> -<p>Végignézték az összes leveleket, nem találták az övét.</p> -<p>– Hogy híják?</p> -<p>– Nyilas Mihály második gimnázium.</p> -<p>A csizmás kis pedellus a pipát a másik oldalra tolta a szájában -s még egyszer végignézte a leveleket.</p> -<p>– Óvasta odaki a nevit?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Osztíg Nyilas András? <span class="pagenum"><a name="Page_24" -id="Page_24">-24-</a></span></p> -<p>– Nem András: Nyilas Mihály második gimnázium, Bé.</p> -<p>– Az a, sz ipp a nincs.</p> -<p>Egyszer csak a homlokához kap s még a kalapot is feltolja rajta, -a kis karimás kerek kalapot, amilyet a debreceni cívisek -viselnek:</p> -<p>– Nízzik csak! iszen magának nem levele van, hanem pakkja.</p> -<p>Pakkja! A kis Misinek a szívébe csapott egy újabb öröm -ijedtsége. Pakkja; Az édes anyja pakkot küld! Egész elsápadt bele, -aztán újra elpirult. Odahaza megmondta az édes anyja, hogy »fiam, -csomagot ne várj, mert én nem tudok olyan finomságokat küldeni, -mint a többi gyerekeknek a szülei, hát inkább nem küldök, minek -lássák azt mások, hogy milyen szegények vagyunk édes kis fiam«.</p> -<p>Aláírta az ívet, hogy átvette a szállítólevelet, s odaadta a két -krajcárt.</p> -<p>– Öt píz, – mondta foghegyről a pedellus.</p> -<p>De ő olyan izgatott volt, hogy nem figyelt rá.</p> -<p>– Hajja? Öt píz!</p> -<p>Csak az újabb kiáltásra figyelt, hogy ez neki szól.</p> -<p>Erre olyan zavarba jött, hogy elkezdett minden zsebében kutatni -s végre is szerencsésen kifordította az összes pénzét a földre, úgy -kellett asztal alá bujkálni érte, majd elsülyedt a szégyentől. Kint -csengettek, erre még jobban sietett s újra kipotyogtatta a markából -a harminchat krajcárját; már csak annyija volt, pedig elsején nem -fizette ki Csigainét sem.</p> -<p>Az órán már bent volt a latintanár, Gyéres tanár úr, de még a -katedrán volt s az osztálykönyvbe írta be a tananyagot.</p> -<p>Gyorsan a helyére ült.</p> -<p>– Hun voltál, – súgta a fülébe Gimesi, aki belül ült.</p> -<p>– Pakkot kaptam.</p> -<p>– Pakkot!?</p> -<p>Misi érezte, hogy Gimesi irigykedve néz rá s boldogan -mosolygott.</p> -<p>A tanár úr felállott a pódiumon s körülnézett az osztályon.</p> -<p>Ez egy feszült s kínos pillanat volt, mert most nézte ki, hogy -kit szólítson fel feleletre. Igyekezett <span class= -"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span> tehát -mindenki olyan közönyös és fel nem tűnő lenni, hogy valamikép ki ne -híjja a figyelmét. A diákok úgy értenek a mimikrihez, mint -semmiféle más moszat sem a természetben. Misi pláne a mindentudó és -semmire sem gondoló gyereket utánozta; isten ments, hogy meglássék -rajta a pakk boldogsága, akkor a tanár szeme most mindjárt rácsapna -s jaj.</p> -<p>Valahol egy hátulsó padban szólított ki egy gyereket a tanár s -Misi fellélegzett, most már látta, hogy meg van mentve, mert a -tanár szokása az volt, hogy egy-egy tájékára az osztálynak -rávetette magát s az egyforma tudású tanulókat leckéztette ki. Hát -most a jó tanulók megpihentek, most a gyengék fognak izzadni -máma.</p> -<p>Ez a tanár fiatal ember volt, amint lejött a katedráról, -illatszer szaga áradt utána, aztán le s föl járt a teremben, -szórakozottan, a kezét mindig letette minden lépésnél egy-egy pad -szélére, a keze nagyon erősen meg volt mosva, a körmei igen -fényesek voltak. Misi drukkolt, ha közelében volt, mert sohasem -volt biztosítva az ember, hogy meg nem szólítja azt, aki éppen a -kezeügyében van. A kézelője mindig ragyogó fehér volt s az -aranygomb csillogott benne, mindig tarka selyem nyakkendője volt, -egészen lazán kötve, de sohasem csokorra. Ez a tanár nagy gigerli -volt, a nadrágja olyan bő volt, mint a cipője hossza, s fel volt -hajtva tenyérnyi magasan, még ha sár nem volt is. Nem lehetett a -beszédére figyelni, mert minden szaván érzett, hogy nem az a -fontos, amit mond, hanem az, hogy a nadrágján gyűrődés ne legyen, -hogy a mellénye kifogástalanul símuljon, s egy porszem se szálljon -rá. A szegény kis debreceni diákok nem értették, mert a szegény -ember lukszusa az, hogy ne törődjék a ruhával, a külsővel, s -malacbátran hemperegjen a porban. Ki is csúfolták az elegáns -tanárokat, egy jó helyen fel volt írva krétával, hogy:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Gyéres Bátori -Sarkadi<br /></span> <span class="i0">Három büdös -gigerli<br /></span></div> -</div> -<p class="i0">Ez volt a latintanár, a számtantanár, meg a -rajztanár. Hát a latintanártól nem is latint tanult, hanem azt, -hogy tíz év mulva egyszer csak kilobbant benne is a testiség -kultusza s a Gyéres tanár csodálatos önérzete <span class= -"pagenum"><a name="Page_26" id="Page_26">-26-</a></span> és -fesztelensége tette bátorrá és biztos fellépésűvé, mikor olyan -társaságba került, ahol erre volt szükség.</p> -<p>– Hazulról kaptad? – kérdezte Gimesi.</p> -<p>– Igen.</p> -<p>Odatette elébe a szállítólevelet, amelynek már elolvasta a -szelvényén az édesanyja vékony kis dőlt betűivel az üzenetet. -Mennyire dobogott a szíve ettől az írástól, mintha valósággal látta -volna az édesanyja fehér sápadt arcát, ijesztő nagy fekete szemét. -Le is vágta hamar a szelvényt s eltette, csak akkor mutatta aztán a -sárga lapot.</p> -<p>Gimesi végigolvasta az egész szállítólevelet, »három és fél -kiló«.</p> -<p>– Mi az? – súgta most oda Orczy is, aki a másik oldalán ült. -Mert hárman ültek egy padban s mivel érdem szerint ültek, tehát -Orczy volt az első az osztályban, ő a második s Ghimessy a -harmadik. Orczy a latintanár kedvence volt, tehát most is minden -lépését leste s folyton készen volt, hogy bárki helyett tudjon -felelni. De azért megérezte, hogy itt valami történik mellette s -odahajolt hozzájuk.</p> -<p>– Pakk, – mondta Misi.</p> -<p>Orczy hallgatott, nem tudta mi az.</p> -<p>– Nyilas elemózsiát kapott hazulról, – súgta Gimesi.</p> -<p>– Ja, – mondta Orczy s látszott rajta, hogy még mindig nem tudja -mi az, mert az ő apja igen nagy úr, egész Debrecenben a legnagyobb, -persze ő meg olyan úrfi volt, hát mit tudta a kollégiumi -szokásokat, csak bejárt oda, csúfolták is eleget titokban, a háta -mögött, a bársonyruhája miatt, meg a térdnadrágja s a karcsú -lábszárai miatt, amelyeken úgy lépett, hogy minden lépésnél -meghajlott a térde, mintha ringatná magát a menéssel. Szóval -rettenetesen nagy úrfi volt s nem illett a csikó mellől beszabadult -fiúk közé.</p> -<p>Gimesi lesütötte a fejét s nagyon soká nevetett Orczyn, mert -látta, hogy ennek fogalma sincs arról, hogy mi az elemózsia. Ő -tudta már, mert neki a nagyanyja szokott pakkot kapni. Persze annál -jobban vágyott rá, hogy egyszer ő is kapjon; ezzel nagy embernek -érezte volna magát. <span class="pagenum"><a name="Page_27" id= -"Page_27">-27-</a></span></p> -<p>Óraközben aztán megbeszélték a pakkot alaposan. Mi lehet benne, -mindenki elmondta, hogy mit szeretne pakkban kapni, a hátuk mögött -két padsor tudomást vett a pakkról, s mindenki kíváncsian és -irígykedve nézte a kis Nyilas Mihályt.</p> -<p>A következő óra számtan volt, s Báthori tanár úr robogott -be.</p> -<p>Ez egy ideges, kemény legény volt, agyagsárga lobogó haja volt s -felfelé törülve viselte, szigorú villámló szeme volt s kemény ökle; -beszélték, hogy egyszer egy pedellust úgy vágott pofon, hogy -kicsuklott az állkapcsa. Ez nagyon imponált a gyerekeknek, mert a -csizmás pedellusokkal sok bajuk volt, viszont nem volt igaz. Ez a -tanár is nagyon öltözött, de legalább nem szagosította magát, -vőlegény volt s úgy csapkodta a krétát a táblához, hogy pattogott, -néha az ötödik padban ülőknek is majd kiverte a szemét a -krétadarab. Nem is sokat törődött a számtannal, eszében sem volt, -hogy a számtan törvényeit megfigyeltesse, megértesse, -megszerettesse, hogy a gyermeki lelkeket felnyissa, mint a drága -kis kapukat a tudás számára: hanem abban a pillanatban, mikor egy -gyerek csukott szemekkel állott a törtszámok előtt, kitört rajta a -düh: még ennyit se tudsz, te szamár! s zengett a négy fal. Misi -szégyelte magát a felelő helyett s úgy súgta, mondta volna neki, s -a végén kisűlt, hogy ő sem értette…</p> -<p>Aztán tizenkettőt csengettek s felszabadultan rohantak ki az -iskolából. Misi két perc mulva már fent volt a coetusban, s bár -elhatározta tízszer is, hogy senkinek sem fogja mondani, hogy -pakkot kapott, mert az édesanyja a szelvényre is ráírta, hogy »ne -dicsekedj vele, nincs mivel dicsekedni fiacskám«, mégis az volt az -első szava, hogy:</p> -<p>– Pakk!</p> -<p>– Mit?! – kiabáltak a fiúk, – pakk!?</p> -<p>– Nyilas pakkot kapott, Nyilas pakkot kapott! – kiabált -Böszörményi, – de én is fogok a napokban, már megírták otthonról, -egy egész sült libát fognak küldeni.</p> -<p>Misi szégyelte előre a pakkját, most már muszáj lesz megmutatni -s kitenni az asztalra, ahogy mások is szokták. Ő ugyan nem hagyja -magát megvendégelni <span class="pagenum"><a name="Page_28" id= -"Page_28">-28-</a></span> senkinek, de azért ő is kénytelen volt -egy pogácsát megenni, mikor a minap a szobafőnök pakkot tett ki. A -szobafőnök szokott legtöbbször pakkot kapni s már amiatt is muszáj -kitenni, nem tudja azt az édesanyja, hogy mi az: elemózsiát -kapni.</p> -<p>Csengettek a konviktusba ebédre s mindnyájan egy perc alatt -elrohantak.</p> -<p>Mikor aztán a negyed brugóval a markukban, jóllakva, csendesen -kifelé oszlottak, Sándor Mihály odaállott mellé.</p> -<p>– Voltál már a postán?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Akkor nem is tudod kiváltani a pakkot.</p> -<p>– Nem?</p> -<p>– Majd én elmegyek veled.</p> -<p>Ennek nagyon megörült. Úgy mentek el ketten.</p> -<p>Két órára már itthon is voltak. De mire megjöttek, órára -csengettek s le kellett futni; a pakk ott maradt a ládáján.</p> -<p>A délutáni óra még keservesebb volt, mint a délelőtti. Először -vallás volt, aztán magyar.</p> -<p>A vallástanár nagy, kövér, fekete ember volt, a bőre olyan, mint -a kordován s igen kevés kis fekete bajusza volt. Méltóságosan -szokott bejönni, most is a hóna alatt nagy paksaméta írás volt, azt -le sem tette az asztalra, hanem megállott a tanári asztal előtt, -végignézett az osztályon s intett, hogy: üljetek le.</p> -<p>– Nahát kis fiam, mondjad csak, mi volt feladva mára? – mutatott -rá egy fiúra.</p> -<p>Az ijedten felugrott s elkezdett hebegni és habogni s kapkodta a -szókat. Pedig a vallástanár, Valkai tanár úr, nem volt emberevő, -szépen kisegítette a felelettel a gyereket: úgy-e ez volt… s -elmondta a a leckét, annak csak éppen rá kellett mondani, hogy igen -vagy nem… És az aztán lehetetlenség volt, hogy valaha egy gyerek -nemet mondott volna, mikor igent kellett mondani, mert Valkai tanár -úr úgy kérdezett, hogy: »úgy-e Jákóbnak tizenkét fia volt? nagyon -jól van«.</p> -<p>Misi még késő öregkorában is visszaemlékezett ezeknek az óráknak -az unalmára: mert ez az áldott jó ember oly halálos közönnyel -foglalkozott a tananyaggal, mintha kukoricát morzsolt volna, -szakmányba. <span class="pagenum"><a name="Page_29" id= -"Page_29">-29-</a></span> Később a kisdiák kereste, hogy hol -találta meg legelőször életében a természetfölötti dolgokra való -gondolást, de olyankor sohasem jutott eszébe sem Valkai tanár úr, -sem a többi vallástanár. Az édesanyja jutott eszébe, akivel néha -éjjel, nyáron kint ültek az eperfa alatt, összegubbaszkodva, s -várták az édesapját, aki távoli tanyákon épített, de minden éjjel -hazajött; olyankor felnéztek az égre s az édesanyja azt mondta, -hogy azok a kis csillagok épen olyan nagy világok, mint a Föld… s -azokon túl újabb csillagok vannak, meg azokon túl megint több -akkora földek s így tovább, míg el nem szédült az elgondolásában… -hogy mekkora a világ… s hogy mi minden van rajta… s fogott az -édesanyja egy kis bogarat a lábuk alatt s megnézték, milyen szép, -hogy semmiféle művész olyat csinálni nem tudna… semmiféle ember -soha… Hát ki csinálta, ki csinálta, ki találta ki… Van… de miért -van… meddig van… mi lesz aztán… mi volt azelőtt… Mikor ezekre -gondolt, mindig összegubbaszkodott egészen kicsire s a térdét -átfonta a karjával, mint azokon a csillagos éjszakákon… s ez volt -az ő vallása…</p> -<p>De mikor a hittanórákra gondolt, fáradság lepte meg és unalom, -hatodikban fekete pápaszemet kellett viselnie, mert fájt a szeme; -akkor mindig aludt a vallásórán, mert soha olyan vallástanárral nem -tudott találkozni, aki a legiszonyúbb és legizgatóbb dolgok -tárgyalásánál képes lett volna gyermeklelkét megrezdíteni…</p> -<p>– Jaj, csakhogy vége volt, – sóhajtott fel Gimesi is és ásítást -nyomott el s a szeme is könnyes volt, mikor a vallásóráról kiment a -jóságos Valkai tanár úr, aki pedig még a legemberibb volt a tanárok -közt. Ilyeneket is szokott mondani: »hol szakítottad el a -kabátodat?« Vagy, hogy, »mért nem mosod meg a nyakad?« Ez szokatlan -volt, mert a tanárok a diákok közt úgy járnak, mint felsőbb lények: -nem nevelnek, nem tanítanak, csak szerepelnek.</p> -<p>– Má megkaptad a csomagot? – kérdezte nyujtózkodva Gimesi.</p> -<p>– Meg.</p> -<p>– Meg?!… Mi van benne?</p> -<p>– Még nem bontottam fel. <span class="pagenum"><a name="Page_30" -id="Page_30">-30-</a></span></p> -<p>– Hogy néz ki?</p> -<p>– Vászonba van varrva.</p> -<p>– Vászonba? Mér nem bontottad fel?</p> -<p>– Nem vót idő, jönni kellett órára.</p> -<p>Akkor odajött hozzájuk Sándor Mihály, aki két paddal hátrább -ült, de a sor szélén, hát könnyen mozgott.</p> -<p>– Tudjátok, hogy Nyilas csomagot kapott?</p> -<p>– Komám, hogyha nekem jött vóna, akkor én nem jöttem vón órára, -hanem felbontottam vóna, – szólt Gimesi.</p> -<p>Orczy csak most jött, mert ő katholikus volt s nem volt -vallásórája s a csomag volt az első kérdése; Misi nem volt ilyen -nevezetes ember még soha, mint most.</p> -<p>A második óra magyar volt. A magyart egy fiatal segédtanár -tanította, akinek már megjelent egy-két verse egy budapesti lapban -s mindenki azt mondta róla, hogy rémnagy költő. Tulajdonkép -esküdtfelügyelő volt, vagyis végzett theológus, aki néhány órát -tanított a gimnáziumban s felügyelt a bentlakosokra. Ez a tanár -fiatal volt, még semmi bajusza se volt, de már olyan szórakozott -ember volt, amilyet sose látott életében, akárhányszor egészen -összevissza szavakat mondott s mindjárt elpirult, aztán olyan -ijedten nézett körül, mint egy megijesztett kis kutya, most, ahogy -belépett, mindenki elkezdett nevetni.</p> -<p>– Mit nevettek? – kérdezte Misi.</p> -<p>– Nem látod?</p> -<p>– Mit?</p> -<p>– Birkanyírás vót.</p> -<p>Először nem értette, aztán egyszerre neki is annyira komikusnak -tűnt fel a tanár feje, aki frissen nyírva jött a borbélytól, hogy -fuldokló kacagásban tört ki. Bedugta az öklével a száját s mikor -leültek, lehajtotta a fejét a padba s a könnye potyogott.</p> -<p>A tanár sem értette őket, de mikor rendes mozdulatával a fejéhez -nyúlt, mert minden két percben végigtúrta a haját az ujjaival, s -erre erősebb lett a nevetés: rájött. Lángvörös lett s lesütötte a -fejét s ő is elkezdett nevetni. <span class="pagenum"><a name= -"Page_31" id="Page_31">-31-</a></span></p> -<p>– Látom, hogy ezen nevetnek, – mondta magázva, – mert ő volt az -egyetlen, aki máris magázta őket. Pedig ki volt adva a tanárok -közt, hogy az ötödik gimnáziumig tegezni kell a diákokat. – Hát -kérem, de csodálkozzanak rajta, hogy megnyiratkoztam, én legjobban -szeretnék hosszú hajat viselni, egészen hosszút, de akkor -Debrecenben megbámulnának az utcán s így osztán addig halasztom a -nyiratkozást, míg egyszer csak olyan leszek, mint egy vadember, s -máma még az a pech is ért, hogy a szél elvitte a kalapomat. – Erre -még hangosabb lett a kacagás. – S míg utána szaladtam, a szél fujta -a hajam: hát szóval bementem a legelső borbélyhoz és -megnyiratkoztam; hát ez rettenetes, mit csinált velem, nagyon -megnyírt, én mindig szerettem volna neki mondani, hogy az istenért -kedves mester… de hát a borbélynak nem lehet szólni, mert még -levágja a géppel az ember fejét, nem igaz? – erre iszonyú hahota -lett. – Hát most már viselni kell így a fejemet, míg megint meg nem -nő a hajam… hiába, mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van -neki, illetve mindenki olyan fejet hord, amilyet a borbély csinál -neki… nem igaz?</p> -<p>Rettentőeket nevettek s ez egész óra nem ért semmit, hiába -könyörgött a tanár egész megaprehendálva:</p> -<p>– De hát, az istenért, ne nevessenek, mert mindnyájuknak ötöst -írok be.</p> -<p>Ezen még jobban kacagtak, mert nincs ötös; a legrosszabb -kálkulus a négyes, de a tanár a lányiskolában is tanít s a -kislányokat ezzel szokta ijeszteni.</p> -<p>Hát ezen a napon bizony a kisdiák nem sokat tanult, de annál -nagyobb önérzetre tett szert: a pakk büszkesége dagasztotta a -szívét s még soha ilyen frissen nem ment fel a coetusba.</p> -<p>Ahogy benyitott, látja, hogy mindenki az asztal körül áll s -eszik. Gyanut fogott, nem tudta mit esznek, de megérezte, hogy baj -van.</p> -<p>Az ő csomagja fel volt bontva, azt ették.</p> -<p>Persze óriási kacagás lett az ő rovására.</p> -<p>A szobafőnök csak később jött be s szigorú lett.</p> -<p>– Ki bontotta fel?</p> -<p>Nem akadt gazdája, azt mondták, hogy mikor bejöttek, akkor már -fel volt bontva s az asztalra téve; <span class="pagenum"><a name= -"Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> azt hitték, Misi tálalta ki, -de ez hazugság, mert Misi nem bontotta fel, ő a ládáján hagyta. Bár -bezárta volna!</p> -<p>Szégyelt szólani, csak félt, hogy valami olyan is van benne, -amit nem szabad másnak látni.</p> -<p>A levelet kereste legelébb.</p> -<p>– Itt a levél, – kiáltott fel Andrási, aki első diák létére -szintén ludas volt a dologban. Az A-istáknak nem volt második -órájuk s feljöttek a coetusba; ők hárman bontották fel, Andrási, -Böszörményi s egy 21-coetusbeli, akit Tök Marcinak csúfoltak.</p> -<p>Pogácsa volt a levélbe pakkolva, mert nem szabad levelet küldeni -a csomagban. Misi az ablakhoz sietett vele s elolvasta, közben egy -pogácsát majszolt. Mikor gyorsan végigolvasta:</p> -<p>– Hol a kenőcs, – mondta.</p> -<p>– Micsoda kenőcs?</p> -<p>– Azt írja édesanyám, hogy kenőcsöt csinált, azzal kenjem a -kezemet, ha a szél kifújja, meg a cipőmet is itassam által vele, -akkor nem járja át a víz… itt van: megírva!</p> -<p>– Kenőcs! – mondta Böszörményi sápadva, – hát az kenőcs vót?</p> -<p>– Micsoda?</p> -<p>– Hát amit kenyérre… kentetek.</p> -<p>– Ki kente?! Te kented! – szólt elvörösödve Andrási.</p> -<p>– Nézd csak, ő ette meg, oszt még ránk kenné! – kiabált Tök -Marci.</p> -<p>– Hát te nem ettél belőle? Nem te kented legjobban?</p> -<p>– Nem hát! Mer nem attál belőle, alávaló pimasz, szemtelen, -disznó, piszok gazember, nem aszontad, hogy ezt magadnak szántad! – -kiabált kivörösödve Tök Marci.</p> -<p>– Ne ordítson itt, – kiáltott rá a szobafőnök.</p> -<p>– Ha én ettem, ő is ette! Ha én ettem, ő is ette!</p> -<p>A többiek előbb elámultak, aztán rettentően kacagtak.</p> -<p>– Én azt hittem, hogy vaj.</p> -<p>– De jó, hogy nem ettem belőle, mondtam, hogy avas! Én mondtam, -hogy avas!… Büdös, azt mondtam! – kiabált Andrási. <span class= -"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span></p> -<p>– Büdös is vót, no!</p> -<p>– Mégis megettétek!</p> -<p>– Kicsi büdös, ale jó!</p> -<p>– Jó bendőbe jó.</p> -<p>– Most aztán mi lesz?</p> -<p>– Ki lehet rókázni.</p> -<p>Iszonyú kacagások és ökröndözések lettek. Böszörményin mindenki -nevetett, mert ő falta fel a legnagyobb részét, csak azért is, hogy -ne maradjon belőle Misinek.</p> -<p>Misi eltette a csomagot a ládába.</p> -<p>Ezen az estén nem lehetett egyébről hallani, csak a kenőcsről, -amit Böszörményi meg Tök Marci bekaptak.</p> -<p>A végén pálinkára konferáltak, s hoztak egy üveg gugyit, hogy -leöblítsék a kenőcs ízét.</p> -<p>Este Böszörményi már átkozott dühös volt s végül is -kirukkolt:</p> -<p>– Elloptátok a késemet!</p> -<p>– Ki lopta el?</p> -<p>– Itt vót az asztalon, mindenki avval ett, mit tudom én mék -vágta zsebre.</p> -<p>– Fogd be a szád.</p> -<p>– Aggyátok elő!</p> -<p>– Add elő te a kenőcsöt.</p> -<p>Mindennek ez lett a vége.</p> -<p>Még a teológusok is mind megtudták még akkor este a -konviktusban, hogy egy kisdiáknak csomagja jött s legelőször a -csizmatisztítókenőcsőt zabálták meg belőle a coetusbeliek.</p> -<p>A szobafőnök borzasztó szégyelte a dolgot s azt mondta, hogy -lemond a szobafőnökségről és kiköltözik a kollégiumból.</p> -<p>Este későn aludtak el s még mikor mindenki szunyókált is már, -akkor is megszólalt Nagy úr, a kisebbik nyolcadosztályos, aki -nagyon tréfás tudott lenni, pedig rém komoly ember volt:</p> -<p>– Mintha subickolást hallanék… valamelyiknek a hasába…</p> -<p>Böszörményi szuszogott az ágyában s viharos kacagásban törtek ki -a diákok a megjegyzésre.</p> -<p>Felverték Böszörményit, aki felállott az ágyban s a pokrócából -kötelet csavart s azzal verekedett. <span class="pagenum"><a name= -"Page_34" id="Page_34">-34-</a></span></p> -<p>– Elloptátok a késemet, alávaló tolvaj bitangok, – ordította. – -Ilyen piszok pakk, ami ez vót, ilyen kódus pakk, majd azt nézzétek -meg, amit én fogok kapni: egész sült liba lesz benne!</p> -<p>– Ebbe is vót egy kis jó kenőcs.</p> -<p>Éjfél is elmúlt, még mindig tombolt, s újra meg újra fellobbant -a kenőcs-hecc.</p> -<p>Másnap az iskolában folytatódott a dolog, a kenőcsevés híressé -lett, s Böszörményi mint egy kivert bika tombolt. A másik kettőn -nem is száradt rajta semmi, mert mindig egy bűnbak kell a világnak, -a legfeltünőbb valaki s a kisebbek elsikkadnak, eltűnnek, hogy arra -az egyre járjon a rúd, támadás és harag és nevetség.</p> -<p>A csomagban levő holmiknak olyan furcsa szaga van, »madárlátta -kenyér« mondta az édesapja, ha megjött messze útról s a -tarisznyából kenyeret vett ki: ilyen ajándékot szokott hozni s -ennél nagyobb örömet nem is adhatott volna egy apa sem a -gyermekének.</p> -<p>Mikor nem kacagtak, akkor mindig a szüleire gondolt. Az -édesanyja levelét a füvészkertben olvasta el alaposan, mert ott -legkevesebben szoktak lenni. Sírt mint a bárány, elbújva a -legtitkosabb bozótba, s mikor jól kisírta magát és haza akart -sietni, mert közeledett a délutáni iskola, egyszer csak úgy állott -meg, mintha a lába gyökeret vert volna a földben.</p> -<p>Egy fiatal legény dolgozott a virágágyban, s a fején ott -volt…</p> -<p>Igen, ott volt a fején, határozottan megismerte, az ő -kalapja.</p> -<p>Biztosan megismerte, a lehajló sertéről, meg a színéről is, -olyan zöldesszínű volt, mint mikor ő elvesztette, s vékony zsinórja -volt és nem pántlikája.</p> -<p>Soká nézte, szerette volna megszólítani, de nem merte. Az ő -fején még most is ez a rongyos szalmakalap volt s a jó kalapja itt -van egy lépésnyire, másnak a fején és hogy tönkre van már, csupa -piszok és gyűrött és mintha nem is az ő kalapja volna… S akkor -megijedt, mert hátha csakugyan nem is az ő kalapja… S nem is nem -merte azt mondani, hogy: kérem adja ide a kalapomat! <span class= -"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span></p> -<p>Távolról meghallotta a kollégium udvarán a csengőt és futni -kezdett, mintha rákiáltottak volna, s akkor délután olyan szomorú -volt és bánatos, mintha az egész élete nyomorult lett volna, de -senkinek sem merte megmondani, mert szégyelte, hogy olyan ügyetlen -szamár volt, hogy elveszítette a kalapját s nem akarta, hogy -kinevessék, mert biztosan kinevették volna… Mint Böszörményit a -kése miatt…</p> -<p>A Böszörményi késével viszont mi történt!</p> -<p>Mikor felment a lakásba este az óráról, éppen rakta a fűtő, a -szolga, a tüzet a kályhába; kívülről lehetett fűteni, a kulinából, -de maga a kályha, nagy vashenger, odabent volt a szobában, e körül -a kályha körül szoktak estefelé összeülni vacsoráramenés előtt s a -felnőtt diákok vendégeket is szoktak fogadni, volt egy nyolcadikos -Páncélúr, aki sokat járt Lisznyaiúrhoz, a szobafőnökhöz, meg egy -Haranghyúr nyolcadikos költő, aki verseket írt s meg is jelent a -debreceni lapokban, s az is sokszor bejött hozzájuk, most is ott -ültek a kályha körül és beszélgettek. Simonyi óbesterről mondott -Haranghyúr egy történetet, hogy a legvitézebb huszár gyerekkorába -cívisfiú volt s egyszer felment verebet szedni a veres toronyba. -Hát észreveszi, hogy kívül egy repedésbe, varjúfiók van, akkor -kidugtak egy deszkát, ő kiállott annak a végére, úgy szedte ki -lábujjhegyen a kis varjúkat a kebelébe. Azt mondják neki: adsz-e -belőle? Nem adok! Erre megharagudtak: eleresztjük a deszkát, adsz-e -belőle? Nem adok! Eleresztették, ő meg leesett a veres torony -tetejéről, akkor felugrott, elszaladt és fügét mutatott nekik: -azért se adok belőle.</p> -<p>Ez borzasztóan tetszett neki s egész elálmélkodott. Közben a -ládája rendezgetésével volt elfoglalva, az újonnan jött fehérneműit -rakta be s a csomag morzsáit seperte ki a ládából: hát amint a -többiek a kályha körül ülnek, ő pedig egyedül dolgozik a sötétben, -a kezébe akad a Böszörményi kése.</p> -<p>A szíve verése is elállott.</p> -<p>Előbb csaknem kikiabálta, hogy »megvan a kés«, aztán megijedt, -hogy Böszörményi rögtön ordítani fog, hogy: elloptad a késem, el -akartad lopni, hogy került volna máskép a ládádba! és más -efféléket. Nem szólt tehát, csak félretette a kést s a sötétben -<span class="pagenum"><a name="Page_36" id= -"Page_36">-36-</a></span> tovább moszatolt a ládában, aztán újra -meg újra megtapogatta a kést, már ráismert, ez egy halnyelű kés -volt, nagyon gyönyörű kiskés, csillogó fényes volt a nyele, -gyöngyházból volt s hal alakja, és még szeme is volt a halnak.</p> -<p>Aztán mindjárt arra gondolt, hogy úgyis megették az egész -csomagot, alig hagytak belőle neki valamit, meg hogy a kertészsegéd -is az ő kalapjában jár, ezt a kést nem is fogja visszaadni, hanem -haza fogja vinni az öccseinek megmutatni, s milyen nagyszerű lesz, -ha azok látják, hogy ő milyen kést <i>szerzett</i> Debrecenben!</p> -<p>De egészen odavolt az izgalomtól. A kést aztán eldugta a ládája -titkos fiókjába. A ládája ugyanis a nagyapja hajdani kocsiládája -volt, amivel Patakra járt diáknak, persze az édesanyjának az apja, -és ennek a ládának volt egy titkos fiókja. Le lehetett nyitni a -rendes baloldali fióknak a fenekét, mert dupla feneke volt, s abba -bele lehetett tenni a pénzt vagy kisebb tárgyakat, s úgy volt a -zárója is csinálva, hogy két pálcát kellett benne jobbra-balra -tolni s akkor kinyílt, de azt senki se ismerte volna meg, aki nem -tudta, hogy az titkos fiók. A sötétben ő ebbe a fiókba dugta be a -kést s tudta, hogy azt a fiókot nem fogja kinyitni többet, míg csak -haza nem kell menni.</p> -<p>Senki sem törődött ővele, most már be is rakta a holmikat az -ágyról a ládába, mert félt, hogy valaki megjegyzést tesz rá, hogy -mit csinál ott a sötétben.</p> -<p>Rendes szokás volt, hogy este konviktus előtt nem gyújtottak -lámpát, hanem beszélgettek úgy hat óráig, negyed hétkor szoktak -csengetni a konviktusban az első csoportnak s ők mindnyájan az -elsőbe voltak beosztva.</p> -<p>Éjszaka is sokat gondolt a késre s úgy érezte, hogy a jó Isten -csinálta az egészet, mert ennek így kellett lenni, hogy ő a sok -veszteségeért és szenvedéseért kell hogy valami ajándékot kapjon. -Nagyon boldog volt s nagyon, nagyon örült a halnyelű késnek, úgyis -hol vette azt Böszörményi, bizonyosan lopta valahol, talán az -apjától, vagy rokonától, vagy ki tudja kitől, mert ez nem -tisztakezű fiú.</p> -<p>Az iskolában is nagyon sokszor gondolt rá másnap, harmadnap, s a -láda kulcsát egy pillanatra ki <span class="pagenum"><a name= -"Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> nem tette volna a zsebéből, -akárhányszor megrémült, ha valaki kinyitná a ládát… vajjon jól -becsukta-e? Egyszer az osztályból felszaladt tízpercben, pedig ez -tilos volt, megnézni. Már olyan volt, mint az öreg levéltárnok, nem -bízott magában, emlékezett jól, hogy már otthon is nem egyszer -elhagyott valamit, egyszer, mikor tejért volt a papéknál, -ottfelejtette a kalapját s épen ezt a szalmakalapot, amiben most -jár.</p> -<p>Október 18-án hó esett.</p> -<p>Ez a nap azért volt fontos, mert a fehérre festett nagy ablakok -rámájára fel volt írva, hogy mikor esett először hó s most is -felkarcolták rá késhegyével. Egy hét mulva elolvadt ugyan s aztán -csak későn februárban lett igazi hó, de ez fontos volt, ez a korai -hóesés.</p> -<p>Azon a napon délután ugyanis a két cserépkorsóval lement vízért. -Rendesen a hátsó udvarra volt ugyan szokás menni, mert az a kút -állítólag nem volt olyan vas-ízű s közelebb is volt néhány lépéssel -a hátsó lépcsőhöz, de Misi jobban szeretett a szép hóesésben a -tágas nagy udvaron sétálni. Valkai tanár úr ment keresztül fekete -vaskalapban, hosszú fekete kabátban az udvaron s meglátta a -szalmakalapos kisfiút.</p> -<p>– Fiacskám! Gyere csak ide, gyere csak.</p> -<p>Misi ijedten nézett rá.</p> -<p>– Miért jársz te még most is szalmakalapban?</p> -<p>Nem tudott válaszolni, csak nézett maga elé konokul.</p> -<p>– Nincsen posztókalapod?</p> -<p>Megrázta a fejét, hogy nincs.</p> -<p>– Nem is volt?</p> -<p>Intett, hogy igen.</p> -<p>– Hát hova lett? Ellopták?</p> -<p>Újra igent intett.</p> -<p>– Hm, hm.</p> -<p>Az óriási nagy ember sokáig integetett, hmgetett.</p> -<p>– Hogy is híjnak téged, fiacskám?</p> -<p>Megmondta a nevét.</p> -<p>– Hogy? Hangosabban!</p> -<p>Újra megmondta a nevét s elvörösödött, hogy a tanár úr nem -ismeri, pedig mindig jelest adott.</p> -<p>– Hányadik szobában laksz?</p> -<p>– A 19-ben. <span class="pagenum"><a name="Page_38" id= -"Page_38">-38-</a></span></p> -<p>Arra a nagy ember intett s elballagott, ő pedig dideregve, belső -láztól gyötörve elkotródott a nehéz korsókkal, amelyek csaknem -leszakították a gyenge vállát, karját. Keze szinte ráfagyott a -korsó fülére, míg felért a második emeletre. Soká huhukkolta a -körmét a gázlámpa alatt, amit most gyújtottak meg s csak aztán ment -be a szobába.</p> -<p>Somorjai Páncélúr most is ott volt mint vendég és éles -kappanhangján beszélt valamit. Ő a korsót a helyére vitte s aztán -megint az ágya mellé húzódott a jó meleg szobában és bágyadtan, -ijedt, szomorú, beteg fáradtsággal hallgatta a beszélgetéseket, míg -csak konviktusba nem kellett menni.</p> -<p>Vacsorára juhtúrós galuska volt, a többiek szidták, hogy sovány, -de ő csak azt tudta, hogy a szülei kétségbe lesznek esve a kalap -miatt.</p> -<p>Mikor felmentek újra a szobába s lámpát gyújtottak, elővették a -könyveiket s tanultak.</p> -<p>Az asztal felső végén, az ablak felől, egymással szemben ült a -két nyolcadosztályos: Lisznyaiúr, meg Nagyúr. Ez a Nagyúr egy -valódi nyomorékvállú diák volt, púpos is egy kicsit, de rémokos, a -legokosabb fiú volt az egész kollégiumban, mindig olvasott, mikor a -többi labdázott, vagy korcsolyázott, persze ő nem mehetett velük, -hát olvasott, végigfeküdt az ágyán s tanult és mindent tudott is és -tudott beszélni akármiről a világon. Ezt bámulta legjobban Misi, -mert ő is szeretett olvasni, de ő mindjárt elfelejtett mindent és -semmiről sem mert volna nyilatkozni.</p> -<p>A kisdiákok öten voltak, mind az öten második gimnázisták, még -pedig kettő A) osztálybeli, három pedig B) osztálybeli. Az A) -osztályba jártak Andrási Lázár, meg Böszörményi, ők a többiek a -B)-be.</p> -<p>Andrási Lázár erős, piros fiú volt, ez sose tanult, mégis első -volt az osztályában, olyan emlékezete volt, mint az almárium: amit -egyszer beletettek, az benne is maradt. Mindent tudott, amit -egyszer hallott s egyáltalán nem ismerte a tanulás gondjait, -akármilyen hosszú verset egyszer-kétszer elolvasott, elmondta -végig, ha vasárnap hazajöttek a templomból, a prédikációt -szóról-szóra elmondta, ebből később pap lett Szatmár megyében egy -pici faluban s még hatvan <span class="pagenum"><a name="Page_39" -id="Page_39">-39-</a></span> éves korában is el tudott mondani -hatszáz sort Ovidiusból, s ha megakadt az Iliásban, dörmögött, hogy -romlik a memóriája.</p> -<p>A kis Nyilas nem volt ilyen legény, könyvnélkülit egyáltalán nem -is bírt bevágni, nem volt képes ráerőltetni a fejét, hogy a szavak -egymásutáni sorrendjére figyeljen, egyszer később Patakon, tíz sor -volt feladva Vergiliusból s öt órán egymásután szólították ki: mind -az ötször belőtt belőle. Tanulni se szeretett, kivált, hogy ilyen -gondja volt, alig várta, hogy lefekhessen. Kilenckor csengettek az -udvaron, akkor mindenkinek le kellett feküdni s eloltani minden -lámpát.</p> -<p>Nagyon fáradt volt, azonnal elaludt, de éjféltájban egyszerre -csak felébredt: eszébe jutott a kalap s hogy azt mondta, hogy -<i>ellopták</i>.</p> -<p>Most vizsgálat lesz, minden ládát végig fognak kutatni s a -bicska!</p> -<p>Előkerül! akkor aztán vége.</p> -<p>A hideg úgy lelte, hogy vacogott a foga.</p> -<p>Csak legalább év elején el ne árulta volna, hogy néki titkos -fiókja van, de Sándor Mihálynak is ilyenféle kocsiládája van, mint -neki, az is az apjától kapta, mert az apja tanító éppen az ő -vidékükön s hencegett, hogy az ő ládája különb. Akkor ő megmutatta, -hogy neki van ám titkos fiókja is s akkor mindenki sorra kipróbálta -a titkos fiók zárját, sőt még a 21-ből is ketten átjöttek megnézni. -Akkor nagyon büszke volt rá, hogy neki ilyen híres ládája van, de -most előre látta, hogy fogják, csak úgy próbálgatásképen, -nyitogatni s kipottyan a Böszörményi bicskája!</p> -<p>Hajnal felé elszunnyadt, mikor már jól kigondolta, hogy mit kell -csinálni: reggel, hogy éppen dárdás, lemegy a reggeliért a -szobafőnöknek, mert az mindig hozat háromért paprikás szalonnát s -akkor a zsebében kiviszi a kést az utcára s be fogja dobni a -csatornába az utcai rácson, ahol a dinnyehéjat szokta leeregetni az -ősszel.</p> -<p>Mikor felkeltek, olyan fáradt volt s oly sápadt, hogy -észrevették.</p> -<p>– Mi baja magának? – mondta Nagyúr – kis Nyilas?</p> -<p>– Semmi. <span class="pagenum"><a name="Page_40" id= -"Page_40">-40-</a></span></p> -<p>– Mintha kimeszelték volna, – szólt a szobafőnökúr – mennyen az -orvoshoz.</p> -<p>– Akar elmenni? – kérdezte később – akkor csak menjen, nem -engedem, hogy itt még valami betegség legyen.</p> -<p>Ő meredt szemmel nézett maga elé.</p> -<p>– Hozzak reggelit, szobafőnökúr? – kérdezte.</p> -<p>– Ördögöt, reggelit, mennyen az orvoshoz, öltözzön fel jól és -menjen el kilenc órakor. Majd reggeliért lemegy Csicsó.</p> -<p>Látta, hogy a terve el van rontva, most csak az a kérdés, hogy -mindjárt nyolc órakor jönnek-e vizsgálatot tartani. Nem merte a -ládát magában hagyni, inkább vállalkozott rá, hogy elmegy az -orvoshoz.</p> -<p>Mikor a többiek nyolckor elmentek az iskolába, ő otthon maradt, -s most aztán hamar kivette a kést a ládafiából s a zsebébe tette. -Aztán felvette a kis téli kabátját, kendőt tett a nyakába s elment -az orvoshoz.</p> -<p>Csokonai-szobor felőli lépcsőn ment lefelé, tünődve ugráncsolt a -falépcsőkön, de milyen jó volna, ha a kést nem kellene elveszteni, -hanem el tudná dugni valahová, hogy ott megtalálja, majd ha nyáron -hazafelé megy, de hová kellene eldugni? Most egyelőre ott -szorongatta a zsebében, a markában s így ment lesütött fővel az -orvos lakásáig.</p> -<p>Az orvos egy nagyon öreg öregúr volt, méltóságos úrnak kellett -szólítani s kezet csókolni neki, olyan rózsaszínű bőre volt, mint a -csőrögefánk s olyan fehér szőre, mint a hófehér cica, csak kétféle -orvosságot szokott rendelni, vagy mandulatejet, vagy hashajtót, -Csicsó Imre a fülébe súgta, mikor iskolába ment lefelé, hogy; ha -mandulatejet ad, azt én megiszom helyetted!</p> -<p>Ez jó, ez az ajánlkozás, mert ő meg ki nem állhatta, nagyon -émelygős volt.</p> -<p>Maga sem tudta, hogy került be az alacsony szobába, a méltóságos -úr egy igen parányi házban lakott a püspöki palota mellett, de -nagyon szép bútorai s igen sok könyve volt s furcsa orvosi -szerszámok voltak a szobájában.</p> -<p>Misi bizony annyira izgatott volt, hogy alig látta a szemében -levő könnyektől, az öreg orvos megfogta <span class= -"pagenum"><a name="Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> a -pulzusát, megnézte a nyelvét s receptet írt neki egy szó nélkül. -Megveregette az arcát s elküldte a patikába.</p> -<p>A patika ott volt szemben, a Pongrác-bolt mellett, furcsa erős -szagok voltak ott s nagy kövér gilisztacukrok, amilyeneket az ő -nagyanyja szokott hozatni Tarcalról, mikor elővette a -gilisztacsikorgás. Ő nagyon szerette ezt a búgócsigaforma cukrot, -de sokba került volna, hát csak nézte, fehér és piros cukrok -voltak. Volt ott igen apró kásaforma cukor is, ezt is igen -szerette, belül keserű volt, ezt ő sokszor kapott gépész -nagybátyjától, mert az sose vett a gyerekeknek más cukrot, azt -mondta, hogy ez egészséges. A patikában úgy ült, mint egy kis -halálraítélt, nagyon meg volt hatva attól a rendkívül erős -illattól, a templomi csendtől, a halál kapujában érezte itt magát, -a lóvasúti kocsi megérkezett a patika előtt, a lovakat kifogták, -hátrafogták s a kocsi elment, de ő még mindig nem tudta, mit -csináljon a bicskával!</p> -<p>Mikor megkapta az orvosságot, pénz nélkül, a kollégium -számlájára, akkor hazafelé indult, olyan lassan, ahogy csak -lehetett s mégsem tudott semmit kitalálni. Három olyan rácsos -csatornanyílást is talált az utcán, de nem bírta belevetni a kést, -majd valahol a kollégiumban eldugja. Mikor felfelé ment a csendes -lépcsőn, gondolta, a lépcső fagerendái közé bedugja, de aztán hogy -veszi ki?</p> -<p>Egyszer csak meglátta az első emeleten a nagy tölgyfa -szemétládát, hamar fogta a kést s egy hirtelen ötlettel -beeresztette mögé a falhoz. Csak mikor lecsúszott s odalent -koppant, akkor gondolt arra, hogy istenem, innen ki se lehet venni -többet, most már hetven esztendeig mindig ide lesz kötve a -gondolatja, hogy itt van neki egy titka, ni…</p> -<p>Bement a coetusba, szeretett volna lemenni az osztályba, mert -már nem volt olyan rosszul, de nem mert, mert ma éppen vallásóra -volt… Hát ott maradt a szobában s elővette a kanalát és bevett egy -kanállal a hashajtóból, de rossz volt, istenem. Aztán egyet -gondolt. Minden csengetéskor kiöntött egy-egy kanállal s -kilöttyintette az ablakon. Közben a Történelmi Arcképcsarnokot -olvasta. <span class="pagenum"><a name="Page_42" id= -"Page_42">-42-</a></span></p> -<p>Délben egyenként jöttek fel a diákok, legelőször az A) -osztálybeliek, aztán az ő osztálytársai. Kíváncsian vették -körül.</p> -<p>– Mit rendelt?</p> -<p>– Hashajtót.</p> -<p>– Brr, azt csak idd meg.</p> -<p>– Bevetted?</p> -<p>– Már három kanállal hiányzik.</p> -<p>Jött a szobafőnök.</p> -<p>Nagyon mogorva volt.</p> -<p>– Nyilas, kérem! Hol a maga kalapja?</p> -<p>Már látta, hogy jól nézünk ki! Hallgatott.</p> -<p>– Micsoda dolog az, hogy maga még most is szalmakalapba jár?</p> -<p>De akkor menni kellett ebédre s nem volt több szó a -kalapról.</p> -<p>Jól megebédelt s mikor felmentek, akkor azt mondja a -szobafőnök:</p> -<p>– Maga ebédelni volt?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Ha hashajtót kapott, akkor minek ebédel? Nem mondta a -doktor?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Akkor nem is az a baja, hanem a kalap. Az rontotta el a maga -hasát.</p> -<p>A fiúk nevettek.</p> -<p>– Hát hova lett a kalapja?</p> -<p>– Nem tudom.</p> -<p>– Nem tudom! Az öregapám se hallott ilyet, hogy valaki nem -tudja, hova lett a kalapja… Valkai szólított meg az udvaron, hogy -hol van a Nyilas kalapja… Mit tudom én, mit szólongat engem… Nem -vagyok én dajkája senkinek, ha én tudok vigyázni a kalapomra, -tudjon más is.</p> -<p>Ez a szó egészen felemberesítette a kisdiákot. Úgy érezte, hogy -a szobafőnök egészen magához valónak tekinti őt s ez rangbelit -csinált belőle. Most már nem szégyellte megmondani.</p> -<p>– A kalapomat valaki ellopta!</p> -<p>Általános csönd lett.</p> -<p>– Én loptam el? – kiáltott Böszörményi, magából kikelve. – Én? -Disznóság! ezt nem engedem <span class="pagenum"><a name="Page_43" -id="Page_43">-43-</a></span> mondani! Én nem loptam el senkinek a -kalapját! Kikérem magamnak!</p> -<p>– Én nem mondtam…</p> -<p>– Igy meggyanusítani, nézzék meg a ládámat, meg kell vizsgálni -minden ládát! – ordította, ahogy a torkán kifért.</p> -<p>A szobafőnök megsokallta.</p> -<p>– Ne ordítson itt, senki se mondta, hogy maga lopta el! Nézze -meg az ember!</p> -<p>– Tessék bebizonyítani, szobafőnökúr, – rikácsolt Böszörményi – -tessék a szemembe köpni, ha nálam megtalálják!</p> -<p>Nagy vizsgálat lett s a kisdiák dícsérte az eszét, hogy a kést -elsinkófálta, nem bánta már, ha soha többet nem látja is, csakhogy -nem volt a ládájába, tüntetően kinyitotta a titkos fiókját is, hogy -megmutassa, hogy nincs nála a saját kalapja. Mindenkinek minden -holmiját felkutatták, de a kalapot nem találták.</p> -<p>Éppen szombat volt, tehát nem volt délután tanítás, egész -délután a kalappal telt az idő s ő az ágyán sírdogált.</p> -<p>Alkonyatkor odajött hozzá Nagyúr, csak ketten voltak a -coetusban.</p> -<p>– Nézze csak, kis Nyilas, valamit akarok magának mondani.</p> -<p>Azt hitte, le akarja küldeni s szokott szolgálatkészségével -leugrott az ágyról és odasietett Nagyúr után az ablakhoz.</p> -<p>– Nézze csak, én három éve mindennap felolvasok egy vak öreg -úrnak, újságot olvasok neki délután öttől hatig s fizet érte tíz -krajcárt egy órára.</p> -<p>Nyilas várakozva nézett rá.</p> -<p>– Nekem az idén nagyon sok már a tanulnivalóm, nem volna kedve -elvállalni?</p> -<p>A kisdiák lángvörös lett s nem tudott szólani, csak intett, hogy -igen.</p> -<p>– Csak egy dolog a fontos, mindig pont ötkor kell kezdeni s pont -hatkor abbahagyni; az öreg úr nagyon pontos ember. Egy hónapban -három forint!… Elvállalja?</p> -<p>– Köszönöm szépen, Nagyúr… – s tele lett a szeme könnyel. -<span class="pagenum"><a name="Page_44" id= -"Page_44">-44-</a></span></p> -<p>– Akkor én ma már megmondom neki, hogy holnaptól kezdve maga fog -hozzá járni. Már elsején kap egy forintot.</p> -<p>– Igen.</p> -<p>Azt hitte, hogy kiszakad a szíve, úgy szétfeszíti a szűk kis -kabátot. Olyan nagy ember lett egyszerre belőle, olyan nagyon nagy, -kenyérkereső ember, hogy el kellett bujnia arra a jó helyre, hogy -kisírja magát.</p> -<h2>III. FEJEZET</h2> -<p class="summary">amelyben a kisdiák szorgalmasan dolgozik, tanul, -jelesekre felelget, két barátra tesz szert, lutrira pénzt kap, -végre nevelő lesz s olyan gazdag legény, hogy mikor az apja egy -forintot küld neki költőpénznek, ő kettőt küld vissza.</p> -<p>Az öreg urat Pósalaky úrnak hívták s a patikán túl lakott egy -nagy sárga háznak az udvarában, hátul, egy igen csínos kis -faházban.</p> -<p>A kisdiák igen szorgalmas akart lenni, azért mindjárt kezdetben -csaknem egy félórával hamarább ment el hozzá.</p> -<p>Az öreg úr egy nagy, szalmával font karosszékben ült, egészen -egyedül. A kályhában pattogott a tűz s olyan különös volt ez a vak -öreg ember, ahogy teljesen rendben, szivarozva, s lobogó tűz -mellett üldögélt. A lámpa is égett az asztalon.</p> -<p>– Jó estét kívánok.</p> -<p>– Jó estét, ki az?</p> -<p>– Én vagyok, felolvasni jöttem.</p> -<p>– No csak üljön le, fiam.</p> -<p>Leült, az újságok oda voltak rakva az asztalra.</p> -<p>– Melyiket olvassam?</p> -<p>– No még ráérünk; majd öt órakor.</p> -<p>A kisdiák elröstelte magát, mert úgy gondolta, hogy illetlenség, -amit tett. Nagyon is mohónak látszik most az öreg úr előtt. Vagy -rendetlennek, hogy ilyen össze-vissza jön. Az arca lángvörös lett s -nem mert megszólalni. Csendesen ült hát s hallgatta az óra -ketyegését.</p> -<p>A barna polituros szekrényen volt egy alabástrom lábú óra, de -nem olyan, mint tavaly Törökéknél, ahol <span class= -"pagenum"><a name="Page_45" id="Page_45">-45-</a></span> a mult -évben lakott. Ott egy aranyhuszár lovagolt az óra tetején s az -egész üvegburával volt leborítva, itt nem volt üvegfedele az -órának, s fent fekete homlokzata volt, mint a tankönyvben a görög -templomoknak: ezt sokkal urasabbnak találta s különben is -Törökéknél el volt törve az üvegborító s papirral volt -beragasztva.</p> -<p>Az óra lassan pengette a másodperceket s ő szinte számolta. -Rettenetes sokáig tartott, míg tovább lépett a mutató s az öreg úr -nem szólt egy szót sem. Valamin gondolkozhatott, oly nyugodtan -ült.</p> -<p>No, volt ideje jól megnézni, egészen piros öreg úr volt, nem is -lehetett nagyon öreg, vastag bajusza volt, olyan, mint mikor télen -ráfagy a zuzmara a rozmaringra, dús és lobogó, nagyon gyönyörű -fehér bajusz. Egészséges és derült ember volt s oly tisztán nézett -kék szemével, hogy az ember zavarban volt előtte, nem hitte volna -az ember, hogy nem lát, ha a homlokán nem lett volna egy -félköralakú zöld selyem ellenző.</p> -<p>Nagyon szeretett volna valamit mondani neki, de nem tudta, mit -mondjon.</p> -<p>Egyszer aztán megszólalt.</p> -<p>– Nálunk nincs ilyen korán hó.</p> -<p>Az öreg úr nem felelt.</p> -<p>Erre ő megint elcsüggedt: de hogy meri ő megzavarni ennek az -öreg úrnak a nyugalmát, ki tudja, mire gondol. És ilyen csacsiságot -mondani. Bánja is azt az öreg úr, hogy őnáluk mikor van hó: itt -most van.</p> -<p>Szerette volna visszaszívni, szerette volna, ha nem mondta -volna. Izgett-mozgott s harapdálta a száját.</p> -<p>Aztán szerette volna megkérdezni, hogy igazán nem lát-e Pósalaky -úr? A világosságot sem látja? Azt sem tudja, mikor jött fel a nap s -mikor lett este?</p> -<p>De az öreg úr csak szivarozott, igen lassan, igen kényelmesen, -testes öreg ember volt, éppen betöltötte a karosszéket, a keze is -puha és rózsaszínű volt, az arca frissen borotválva s majd -kicsattant az egészségtől s olyan derült volt s olyan kellemes, a -szája mindig mosolygott egy kicsit.</p> -<p>Igy telt el egy negyedóra. <span class="pagenum"><a name= -"Page_46" id="Page_46">-46-</a></span></p> -<p>Az óra elkezdett ütni. Először hármat ütött lassan, magas, zengő -hangon, aztán újra négyet vastagabban és gyorsabban, huncutul, -mintha nevetett volna őrajta.</p> -<p>Akkor megint magában maradt, újra nem volt többet semmi nesz s -újra csak az egyes percpendüléseket figyelte.</p> -<p>Végre belenézett az újságba. Csak félt, hogy az öreg úr mégis -lát valamit s akkor azt hiszi, hogy ő olvasgatni jön ide. Hát csak -a lap címét olvasta s a vezércikknek az elejét, ami fent volt. -Mikor elolvasta, szeretett volna tovább fordítani, mert az újság -kettőbe volt hajtva, de félt, hogy a papirsusogásra figyelmes lesz -az öreg úr, tehát átugrott a második hasábra s ott folytatta. A -cikkben arról volt szó, hogy a lóvasutat mindenütt át fogják -alakítani kisgőzösre s ebben nagy érdeme van a polgármesternek, aki -a város fejlesztésére oly sokat tett már eddig is, hogy hozzá -hasonló polgármestere még nem volt soha Debrecennek.</p> -<p>Ez érdekes volt, mert igen tisztelte a jeles embereket; -hallotta, hogy Pósalaky úr városi tanácsnok volt, míg meg nem -vakult, s szerette volna megkérdezni, hogy mikor építették az első -kisvasutat, hát az első lóvasutat, hát azelőtt mi volt Debrecenben, -mikor lóvasút se volt. Éppen a patikából nézte, hogy a lóvasút csak -a Bikáig jön, itt a lovat kifogják s a kocsi hátához ragasztják s -akkor megint felmegy a kalauz a hátulsó bakra, tülköl egy -réztrombitával és gyű, elindul a kis lóvasút. A kisvasút pedig a -Nagyerdőig megy, de ő még nem ült rajta, mert fizetni kell érte s -ezért az állomásról is gyalog jött be a pakkjával; meg a Nagyerdőre -is gyalog ment ki a fiúkkal vackort szedni; de nagyon szeretne -egyszer felülni rá, az nagyon finom volna, uras.</p> -<p>Egész megijedt, hogy odakint hirtelen a Nagytemplom órája ütni -kezdett. Lassan ütött, méltóságosan, az óraütő, mint egy -nagykalapács, jól ráütött a harangra s olyan messze volt egymástól -két ütés, hogy gyorsan ötig tudott számolni két ütés közt. Aztán a -nagyharangot kezdte kongatni s azon is kiverte az ötöt s oly közel -hallatszott, mintha csak beszólt <span class="pagenum"><a name= -"Page_47" id="Page_47">-47-</a></span> volna az ablakon, hogy: no, -most kellett volna jönni, ipse!</p> -<p>Ezen a szobai kis alabástrom óra elnevette magát s egy-kettő, el -kezdte verni zengő vékony hangján ő is az órát, előbb négyet, -vékony, kacagó magas hangon, aztán ráhuhogott gyorsan, vastagon -ötöt.</p> -<p>Akkor ő bátran felvette az újságot s elolvasta a vezércikk -címét:</p> -<p>– <i>Debrecen jövője</i>. Most, mikor városunk óriási léptekkel -halad előre a modern csinosodás útján, legújabban is határozatba -vétetett, hogy a város területén még fennálló két lóvasúti -vonal…</p> -<p>Gyorsan, gyorsan, olyan gyorsan olvasta, hogy míg az elébb -értette s foglalkozott gondolatban vele, most már egy szó sem -hatolt be az elméjébe, csak olvasta a szavakat, tisztán és -értelmesen, a szája mozgására figyelt, hogy a hangok össze ne -folyjanak s érezte, hogy a magas és mély hangoktól hogy rángatódzik -az ajka, mert egész lelkét beletette, hogy minden szó oly -tökéletesen legyen kimondva, hogy no…</p> -<p>Csakúgy repült a sorokon. Egyik cím után jött a másik. Mikor -valamit nem akart hallani az öreg úr, akkor azt mondta:</p> -<p>– Ugorgyunk!</p> -<p>Akkor azt átugrotta. De a címeket mind el kellett olvasnia, -egyet sem volt szabad kihagynia, még a legkisebb hírecske címét -sem, de persze a legtöbb után: »ugorgyunk« volt az utasítás.</p> -<p>Mikor hatot ütött, éppen a közepén volt egy cikknek, ami -érdekelte:</p> -<p>Az erdei kaszálókról volt szó, hogy a debreceni erdőkben tízezer -hold szántóföld van: »Itt roskadozó, ideiglenes épületekkel -beépítve, szélhordó homokdombok, majd vizenyős lapályokon küzd a -gazda a természettel, hogy kierőszakolja egyik évben a rozsot, -másikban a tengerit. A körülálló százados tölgyek siratni látszanak -elpusztult társaikat és búsan néznek le a ritka rozs és vékony -szárú tengerire, mely legtöbb helyen csak teng-leng. Nem is annyira -a szántás-vetés, mint inkább a takarmánytermelés teszi oly féltett -kinccsé e részeket a gazdák előtt. A kaszálókban nyert takarmány az -időnként idehajtott jószággal felétettetik, mert annak a -elszállítása borzasztó igaerőbe <span class="pagenum"><a name= -"Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> kerülne, úgy hogy a -szállítási költség gyakran többe kerülne, mint a megtermett -takarmány«.</p> -<p>Az óra éppen itt ütött s az öreg megszólalt:</p> -<p>– No hagy maraggyik hónapra is.</p> -<p>Letette az újságot s felállott.</p> -<p>Észrevette, hogy az öreg úrnak megmozdult a szája s szólni akar. -Elvörösödött, mert gondolta, hogy most azt fogja mondani, hogy -többet ne jöjjön olyan hamar, de nem azt mondta, hanem ezt:</p> -<p>– Hát… itt se esik ilyen hamar hó minden esztendőben!… Nem is -tudok visszaemlíkezni, hogy mék esztendőbe vót, mikor október 18-án -má megjött a hó…</p> -<p>Ő nem felelt, állott egy darabig, de az öreg úr befejezte a -beszédét s nem látszott rajta, hogy még folytatni akarná, hát -elköszönt:</p> -<p>– Jó éccakát kívánok.</p> -<p>Az öreg úr barátságosan bólintott:</p> -<p>– Jó iccakát.</p> -<p>Kint szél kotorta a havat a szemébe. Lehúzta a nyakát s futva -ment végig az udvaron. Mindig félt, hogy nincs-e itt valami kutya. -A kutyát nem szerette, mert a falujukban sok kutya van s mind -mérges, már kétszer meg is harapta a kutya, mikor tejért járt.</p> -<p>A kollégiumban aztán megmenekült a széltől. Nemsokára menni -kellett a vacsorára, most megint köles volt cukorral, ez neki -nagyon kedvenc étele volt, de a fiúk rém dühösek voltak, azt -mondták, hogy ezt mind a falhoz kellene csapkodni, egy azt mondta: -»a szakácsné kípibe; az igen!«</p> -<p>Este a lámpa mellett ültek s tanultak, de neki folyton az jutott -eszébe, hogy a Nagyerdőn a százados tölgyek búsan nézik a -vékonyszárú kukoricát meg a sovány gabonát és szomorúan csóválják a -fejüket, hogy az ő jó társaikat ezek miatt kivágják… Kint ordított -a szél s verte az ablakokat, meg a tetőn a csatornát, de a kályha -forró volt s a szobában álmosító meleg.</p> -<p>Mióta pakkot kapott, egy kicsit emberebb volt a többiek közt. -Már ugyan csak veszekedéskor kenték a Böszörményi szemébe a -kenőcsöt s így ő is közömbösebb lett, a károsult, de azért nem volt -annyira idegen a fiúk közt, mint azelőtt, egyszer labdázni is -<span class="pagenum"><a name="Page_49" id= -"Page_49">-49-</a></span> bevették, és nem is volt olyan ügyetlen, -mint előre gondolta, de persze most a rossz idők miatt már nem lesz -többet labdázás, csak tavasszal.</p> -<p>Ezek azért szép napok voltak. Kalapot is kapott otthonról, egy -kis barnát, széles karimájút s szalag volt rajta és nem sörte meg -köröm, ez tetszett neki, ez olyan kalap, diáknak való, komoly -embernek, ez senkinek sem tűnik a szemébe. De az édesanyja levelén -most is sokat sírt, mint mindig, ha már meglátta, elfacsarodott a -szíve s maga sem tudta, mi történik vele.</p> -<p>Az iskolában mindennap felelt mostanában s olyan jól tudott -felelni, mindent értett s a tanárok mind meg voltak elégedve -vele.</p> -<p>Az öreg úrhoz sose ment többet olyan korán, a sárga ház előtt -ácsorgott addig, amíg a Nagytemplom órája ütni nem kezdett. -Kitapasztalta, hogy a Nagytemplom órája öt perccel az ütés előtt -már egyet kicsit kondít, akkor ő szépen bement az udvarra, mire -beért, az óra verni kezdett s mikor a székbe leült, akkor az -alabástrom lábú is hozzáfogott a kacagó csengetéshez.</p> -<p>Egy nap Orczy azt mondta neki:</p> -<p>– Te Nyilas, azt mondta a mamám, hogy ma szombat van, hívjalak -meg: gyere el hozzánk.</p> -<p>– Én?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Minek?</p> -<p>– Hát csak.</p> -<p>– De minek?</p> -<p>Orczy nevetett.</p> -<p>– Látogatás. Eljössz?</p> -<p>Nem bírt magához térni a meglepetéstől. Már második esztendeje -ülnek egymás mellett s még sohasem hívta meg senki. Csak Gimesinél -volt többször, kivált tavaly.</p> -<p>Orczy első volt az osztályban. És ő ahhoz volt szokva otthon, -hogy a második mindig vakon engedelmeskedjék az elsőbbnek. Ő volt a -legnagyobb, neki minden öccsének szót kellett fogadnia, de már a -kisebb testvérének ő nem fogadott volna szót. Orczy előtte volt -eggyel. Igaz, hogy igazságtalanul, mert neki jobb kalkulusa volt -eggyel, a szépírásból neki jelese volt, s Orczynak csak 2-ese. -Tornából mind a kettőjüknek <span class="pagenum"><a name="Page_50" -id="Page_50">-50-</a></span> hármasuk volt, a többi mindeniknél -egyes volt. De a fiúk mondták, hogy nem járja, hogy Orczy az első, -mikor neki szépírásból kettese van. Ő azonban nem bánta, hogy Orczy -az első, mert Orczy kedvence volt a latintanárnak és igazán többet -tudott nála sok mindent. Például egyszer az volt a latin leckében, -hogy Julius Caesar. Gyéres tanár úr kérdezte, ki volt az a Julius -Caesar, ki hallott már róla? Senki sem tudta, s akkor Orczy -felállott s megmondta: az egy színdarab volt, amit ő is látott -Budapesten és Julius Caesart megölték.</p> -<p>– Ki ölte meg?</p> -<p>Azt már Orczy is elfelejtette.</p> -<p>– No jól van, ülj le – mondta mosolyogva a tanár s megveregette -az Orczy arcát.</p> -<p>Ez nagyon imponált Nyilasnak és Orczy sok ilyet tudott. Majdnem -minden órán megmondott valamit, amit ők nem tudtak. Igaz, hogy nem -volt nagy magoló, de hát ő se volt, ő nagyon jól tudta, hogy érdem -szerint egyikük sem ül itt jogosan, mert a legjobb az osztályban K. -Sánta, a negyedik. Ez egy csizmás fiú volt, az apja, azt mondják, -favágó, nagyon szótalan fiú, debreceni: ez mindent tud. Persze, -csak azt, ami lecke volt már, ennél ő is sokkal többet tud -olyanokat, amiről még nem tanultak az iskolában, mert ő az -édesanyjától sokat tanult. De a conjugatiót senki sem tudta az -osztályban csak K. Sánta. És mégis csak negyedik, mert -igazságtalanul két kettese van. Gimesi is jól tud azért, csak -minden füzete maszatos, meg folyton faricskál és nem figyel, mikor -leckéztetnek a tanárok s ha váratlanul szólítják fel, igen ritkán -tudja, hogy miről folyik a tanítás, de ha újra felteszik a kérdést, -akkor aztán jól felel!</p> -<p>A kis Nyilas odahajolt Gimesihez óra alatt.</p> -<p>– Majd mondok valamit.</p> -<p>– Mit?</p> -<p>– Majd megmondom.</p> -<p>Mikor vége volt az órának, tizenkettő volt, Orczy már bepakolta -a könyveit fekete viaszkosvászonba és átkötötte sárga szíjjal, -amelynek acélnikli fogója is volt s felvette a télikabátját, közben -feléje hajlott, úgy hogy a derekát is meghajtotta s azt mondta:</p> -<p>– Elvárlak. <span class="pagenum"><a name="Page_51" id= -"Page_51">-51-</a></span></p> -<p>A kis Nyilas nem felelt, mert sértette, hogy ilyen finom szót -mondott: »elvárlak!« Ő ezt nem tudta volna kimondani. Mi az, hogy: -elvárlak.</p> -<p>– No hát mit akarsz, – mondta Gimesi s közönséges szíjjal -kötözte össze a könyveit.</p> -<p>– Te.</p> -<p>– No.</p> -<p>– Orczy engem meghijt.</p> -<p>– Hozzájuk?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Ejha.</p> -<p>– Tégedet nem?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Akkor én se megyek.</p> -<p>Gimesi hallgatott. Aztán csillogó szemmel nézett Nyilasra, a -szeme nedves volt.</p> -<p>– Azér ne legyél marha.</p> -<p>– Nem megyek.</p> -<p>– Te vadszamár, – mondta Gimesi s fejjel mellbe taszította -Nyilast. Mert ez volt az ő szokása, mindig fejjel verekedett.</p> -<p>Nyilas hátraesett a padba s tiszta szívből kacagott.</p> -<p>A fiúk tolongva mentek ki az ajtón s őneki a könyve kihullott a -kezéből a pad alá. Mert neki se szíja nem volt, sem -viaszkosvászonja, ő csak úgy a markában vitte. Gimesi mindig -elkésve pakolt és csak úgy nagyjából, nem olyan gondosan, mint -Orczy.</p> -<p>– Nem is megyek, – mondta neki feltápászkodva.</p> -<p>Gimesi a vállát rángatta.</p> -<p>– Ha ojan buta vagy!…</p> -<p>Akkor visszajött az ajtón futva kipirulva Orczy.</p> -<p>– Nyilas!</p> -<p>Ijedten nézett rá s lángvörös lett, azt hitte, Orczy már tudja, -hogy ő nem akar elmenni hozzájuk.</p> -<p>– Gyere csak.</p> -<p>Félrehúzta a falhoz és suttogva kezdett beszélni.</p> -<p>Gimesi egy darabig nézett rájuk, aztán sebesen elfutott.</p> -<p>– Azt akarom mondani, – szólt Orczy – hogy nem is magyaráztam -meg, hogy hol lakunk.</p> -<p>– Én nem… – azt akarta mondani, hogy nem megy el, de megállott s -nem merte kimondani, mert <span class="pagenum"><a name="Page_52" -id="Page_52">-52-</a></span> most hirtelen nagyon vágyni kezdett, -hogy Gimesi nem volt itt.</p> -<p>Akkor Orczy sokáig magyarázta, hogy hol laknak, a -Kossuth-utcában, a színház mellett, megmondta a számot s hogy csak -fel kell mennie az emeletre, ott ők laknak.</p> -<p>– Azt mondta az édes mamám, hogy okvetlen híjalak meg, mert -Gyéres tanár úr is beszélt rólad.</p> -<p>Erre a kis Nyilas paffá lett, Gyéres tanár úr!</p> -<p>Orczy barátságosan biccentett s elfutott, mert utol akarta érni -saját magát, behozni a veszteséget, hogy elkésett.</p> -<p>A kis Nyilas sebesen kifutott az udvarra, hogy utolérje Gimesit -s megmondja neki, hogy a latintanár azt mondta, hogy neki muszáj -elmenni, de már sehol sem látta, pedig kiment utána egészen a -Csokonai-kertig. Akkor addig ácsorgott, hogy a konviktusba is -csengettek s ő a könyveivel lélekszakadva futott fel a második -emeletre, már mindenki elment, akkor lerohant s elkésve érkezett az -ebédhez.</p> -<p>Gulyásleves volt és tejbekása, jóízűen megette, a sok -kanálcsörgés, tányércsörömpölés egészen jól hatott rá, mikor az -ebéd végén a szénior felállott s elmondta az imádságot, ő még -evett, a szája tele volt kásával s ami a tányérán maradt, azt még -futva bekapta.</p> -<p>A coetusban aztán hozzáfogott öltözködni.</p> -<p>– Hova készül ez?</p> -<p>– Nézzétek má, Nyilas mosdik, – kiabálták a fiúk!</p> -<p>– Még tiszta inget is vesz! A lábodat nem mosnád meg?</p> -<p>– De hova megy ez? – tünődtek a fiúk, de ő nem mondta meg, csak -a vállát rángatta.</p> -<p>– Hát el kell menni, Gyéres tanár úr mondta, no.</p> -<p>Ez volt a mentsége, enélkül bizony nem mert volna ilyen komédiát -csapni.</p> -<p>A színházat jól tudta hol van, a csizmadiaszínen ment keresztül, -mikor a színház alatt ment, megnézte a színlapot, az volt kiírva, -hogy <i>Fenegyerekek</i>, ezt nagyon jó lett volna látni, el is -határozta, hogy vesz jegyet, mert lehetett venni a háznagyi -irodában tíz krajcárért jegyet, de engedélyt is kellett kérni az -<span class="pagenum"><a name="Page_53" id= -"Page_53">-53-</a></span> osztályfőnöktől s az a latintanár volt, -emiatt nem vett még sose jegyet, pedig színházra nem sajnálta volna -ám a pénzt.</p> -<p>Soká bámészkodott a színház környékén, de egyszer csak jött egy -borotvált arcú ember, cilinder volt a fején, furcsa kerek köpönyege -volt, és hangosan dúdolt valamit, attól elszaladt.</p> -<p>Szép idő volt, a hó már eltűnt az utcáról, csak a kerti bokrok -alatt volt, meg a bokrokon is valami, a nap sütött, de azért hideg -volt.</p> -<p>Mikor meglelte azt a házat, amiben Orczyék laktak, nem mert -mindjárt bemenni, vagy ötször elment előtte, akkor elszánta magát s -piros arccal, zavarban besietett; vasrácsos korlátja volt az -emeleti lépcsőnek, félve ment fel rajta és nagy fehér ajtó volt -előtte, amelynek nem volt semmi kilincse.</p> -<p>Most nem tudta mit csináljon, ezen nem lehet bemenni, ha nincsen -kilincse, sokáig állott ott s már nagyon el volt szomorodva, mikor -hirtelen kinyílt az ajtó s egy cselédlány ugrott ki, mintha -kergették volna, majdnem a nyakába ugrott.</p> -<p>– Orczyt keresem.</p> -<p>– A Bébucit? – Bent van! No mennyen be! Mennyen hát!</p> -<p>Bosszantotta, hogy egy cseléd így beszél vele, bement s nem -szólott semmit.</p> -<p>Nagyon szép szobában volt, fehér ragyogó szekrények voltak ott. -Körülnézett, vagy négy ajtót látott s nem tudta merre menjen.</p> -<p>A háta mögött kacagást hallott, visszanézett, az a cseléd -szemtelenkedett, nevetett rajta.</p> -<p>– Ott mennyik be, balra, nem arra, barra, nem arra, mondom, hogy -barra – azzal vihogva mutatott a jobboldali ajtóra. – Vagy jobbra -e, akarom mondani.</p> -<p>Ezzel berántotta maga után az ajtót és ő megfogta a magas -kilincset s benyitott egy sötét kis szobába. A szoba sötét volt, de -az utcai szobába nyílt egy nagy ajtó s az világos volt, szinte -kápráztató.</p> -<p>Megállott a szoba közepén, a sötétben, a nagy szobában ragyogó -világosság volt, besütött a nap és az asztal felett valami fényes -csillogó-villogó valami volt, mint egy másik nap, hogy a szeme -szinte káprázott <span class="pagenum"><a name="Page_54" id= -"Page_54">-54-</a></span> tőle, az asztalnál ült egy szőke asszony -és hangosan nevetett s az Orczy hangját hallotta:</p> -<p>– Lóugrás, lóugrás.</p> -<p>Egy darabig nem vették őtet észre s ő nem mert szólani, hogy itt -van, azok pedig csak sakkoztak, ő is tudott sakkozni, mert tavaly -télen Török bácsi megtanította.</p> -<p>Aztán, hogy észre sem vették, csendesen beszólt.</p> -<p>– Orczy!</p> -<p>Meghallották, körülnéztek. Akkor ő az ajtófélbe kapaszkodott -félkézzel s újra súgva beszólt:</p> -<p>– Orczy!</p> -<p>Orczy megfordult s meglátta őt.</p> -<p>De abban a pillanatban a szőke asszony is meglátta a kisfiút s -ahogy az ott állott télikabátban az ajtófélhez támaszkodva és -befelé suttogva, ellenállhatatlan kacagás ragyogott fel rajta.</p> -<p>Orczy kifutott Nyilashoz s azt mondta neki:</p> -<p>– Szerbusz Nyilas, sakkoztam a mamával.</p> -<p>Kezet fogtak s ügyetlenül megrázták egymás kezét.</p> -<p>A kis Nyilasnak égett az arca, a szél is kifujta, mert a -kollégium mellett, meg a szinház mellett mindig szél van -Debrecenben és ő mind a két helyen sokat ácsorgott.</p> -<p>– Tedd le a kabátot.</p> -<p>Levetette a kabátját, ezt a kabátot az édesanyja varrta s igen -jól ki volt bélelve vattával, olyan volt, mint egy paplan, csak nem -állott valami szépen.</p> -<p>A kabátot Orczyval ketten kivitték az előszobába s ott -felakasztották, rátették a kalapot is, az új posztókalapot.</p> -<p>Még a fal is zöld posztó volt, ahova a kabátot tették és -szarvasagancsok, meg kardok voltak felette.</p> -<p>Akkor újra bementek a szobába, Orczy megnézte, de már nem volt -ott a mamája.</p> -<p>– Üjj le, parancsolj.</p> -<p>Orczy mindig ilyen utálatosan beszélt: <i>parancsolj</i>, meg -ilyesmiket.</p> -<p>Hát ő leült s azt mondta:</p> -<p>– Te itt szoktál tanulni?</p> -<p>– Igen, ez az én szobám.</p> -<p>Ez is bosszantotta a kis Nyilast: az én szobám!… Mér az ő -szobája? Ő építette? <span class="pagenum"><a name="Page_55" id= -"Page_55">-55-</a></span></p> -<p>– Itt vannak a könyveim, itt vannak a játékszereim, itt vannak a -tornaszereim.</p> -<p>Nyilas egyelőre semmit sem látott, mert a szoba sötét volt s -csak a másik szobából kapott világosságot.</p> -<p>Nyilas felnézett a mennyezetre s csodálkozott rajta, milyen -magas szoba ez, azt hitte csak a tanterem, meg a kollégiumban -vannak ilyen magas szobák. Őnáluk otthon olyan alacsony a szoba, -hogy mikor az édesapja nagyon felemeli a fejszét, akkor beleüti a -fejszefokát a gerendába. A mestergerenda meg pláne olyan alacsony, -hogy azt még ő is eléri, ha felnyújtja az ujját. Pedig ott jó -volna, ha egy kicsit magasabb volna a ház, mert az édesapja télen -mindig bent vési a szántalpat a szobában s a forgács úgy pattog, -hogy még. Az édesanyja mindig azt szokta kiáltani: a lámpa, a -lámpa! Mire az édesapja ha megharagszik, nagyot kiált, hogy a ház -is reng bele, hogy: »azt a büdös lámpát!… mindig azt kell hallani! -Hát ha eltörik, eltörik, van más a bótba!…«</p> -<p>De ő erről a világért se mondana itt egy szót sem, mert érzi, -hogy ha ő ezt itt elmondaná, akkor ő valami nagy szégyenbe -kerülne…</p> -<p>Ezeknek azt nem is szabad sejteni, hogy őnáluk az édesapja a -szobában szántalpat farag, pedig az nagyon szép is, jó is, mert jó -szaga van a friss forgácsnak, jól lehet benne a földön játszani s -nem kell félteni semmit, itt minden olyan kényes, itt nem is -játszhatna az ember a testvéreivel.</p> -<p>– Neked nincsen testvéred? – kérdezte Orczyt.</p> -<p>– A bátyám, – mondta szórakozottan Orczy s nagy halom könyvet -hozott az asztalra.</p> -<p>A könyveknek piros fedele volt s az volt rányomtatva, hogy Kis -Lap. Orczy mindjárt felnyitotta az egyiket s megmutatta, hogy benne -van egy cikk, amit ő írt. A cikknek az volt a címe, hogy: »Nyári -gyönyörűségek!« s a vakációját mesélte el benne Orczy, hogy kinn a -pusztájukon lovagolt és volt egy kutyája, úgy hívták, hogy Hektor, -ennek a kutyának legjobban örült.</p> -<p>Nyilas kitágult szemmel s dobogó szívvel és irígykedve -nézte.</p> -<p>– Ezt te írtad?</p> -<p>– Én! <span class="pagenum"><a name="Page_56" id= -"Page_56">-56-</a></span></p> -<p>– Te magad?</p> -<p>– Persze.</p> -<p>– Bizonyisten?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>Nyilas gondolkozott: Orczynak szépírásból kettese volt, hát hogy -lehetséges ez.</p> -<p>– Esküdj meg!</p> -<p>– Bizonyisten, no.</p> -<p>Akkor mégis ő írta.</p> -<p>Folyton csak azt nézte a cikk alá nyomtatva, hogy: Orczy Vilmos, -Orczy Vilmos, Orczy Vilmos. Elmondta magában számtalanszor s nézte -a betűk formáját, hogy: <i>Orczy Vilmos</i>. Istenem, ha egyet -fordít, talán az is ott van, hogy: Nyilas Mihály…</p> -<p>Úgy megzavarta ez, hogy nem bírt egyébre figyelni.</p> -<p>Igen, ő azért vette a szépírási füzeteket, olyan egyes -irkalapokat, amiket árvereztek még szeptemberben, a hetes -coetusban, mert abból könyvet csinált és abba lemásolta a verseket. -Az együgyű parasztot, meg más egyebet, nagyon sokat, olyan apró -betűkkel, mint egy légypacc, hogy sok férjen el… De »nyári -gyönyörűséget« írni s azt kinyomtatni… és hogy alatta van, hogy -Orczy Vilmos…</p> -<p>Nem fért a fejébe, hogy Orczy írt valamit, amit a lapban lát és -ő onnan kimásolná a szépírási lapjaira, hogy: »Nyári gyönyörűség,«… -mint azt, hogy Petőfi Sándor: »Megesküdt a király«…</p> -<p>– Kaptam érte egy díszkötésű albumot, – mondta Orczy, mikor -észrevette, hogy mennyire érdekli a kis Nyilast.</p> -<p>Ezzel előhozott egy arany és veres ragyogó nagy könyvet, amiben -ahogy kinyitotta, benne volt az összes történelem, éppen az, amiből -két füzete volt Nyilasnak a fiókjában. Az egész Magyarország, az -összes királyok és hősök és nagyurak…</p> -<p>Ez is fájt neki: neki ez nem lesz meg sose, mert ő nem fog annyi -pénzt kapni, hogy mind megvehesse.</p> -<p>Nézett hát, hol az újságban a kinyomtatott névre, hol a vastag -királykönyvre.</p> -<p>A másik szobából most valami női kiáltás hallatszott, hogy: -<span class="pagenum"><a name="Page_57" id= -"Page_57">-57-</a></span></p> -<p>– Bébuci!</p> -<p>Orczy suttogósan megszólalt:</p> -<p>– Gyere Nyilas, a mama szólít.</p> -<p>Nyilas, szinte álomban állott fel.</p> -<p>Bementek a másik szobába és ott volt a szép szőke mama.</p> -<p>– Nyilas Misi, – mondta Orczy s rámutatott.</p> -<p>De ő a nagy világosságban, a nap éppen a szeme közé sütött, csak -állott szótlanul.</p> -<p>A mama egy kis asztal mellett ült az ablaknál s nem a sakk -mellett, csodálkozva nézte, mert olyan szép volt és olyan mint egy -tündér, a haja egészen fehér szőke, mint az Orczy haja, csak később -jutott eszébe, hogy kezet kellett volna neki csókolni.</p> -<p>– Te vagy a kis Nyilas Misike?</p> -<p>A hangja olyan vékony volt, mintha valami madár szólott volna. -Az ő édesanyjának is olyan hangja van, hogy mikor énekel, mintha -poharat csengetnének. De az ő édesanyjának olyan óriási fekete haja -van, hogy mikor fésülködik s kibontja, egészen beborítja, úgy hogy -az arcából, melléből se látszik semmi.</p> -<p>– Te vagy a fiam kis barátja?</p> -<p>Zavartan mosolygott, nem tudta, hogy ők barátságban vannak.</p> -<p>– Együtt ülünk a padban, ő az első, én a második.</p> -<p>Az asszony elkezdett nevetni. Még pedig olyan furcsán nevetett, -hogy először komolyan nézett, aztán nagyra nyitotta a szemét, aztán -váratlanul felkacagott.</p> -<p>Most újra nem tudott mit szólani a gyerekhez.</p> -<p>– Szereted a fiamat? – kérdezte.</p> -<p>Nyilas ránézett Orczyra.</p> -<p>Megnézte, hogy szereti-e?</p> -<p>Hogy semmit sem szólott, az asszony azt mondta:</p> -<p>– Szoktatok verekedni?</p> -<p>Erre ő egészen tágra, kerekre nyitotta a szemét. Csodálkozva -bámult erre az asszonyra, mért kérdi ez azt, mikor ő még senkivel -sem verekedett, biztosan összetéveszti valakivel. És milyen ruhája -van ennek az asszonynak. Az ő édesanyja az egész faluban minden -lánynak és fiatalasszonynak varr, rekliket <span class= -"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> s a -legényeknek surcokat, fehérrel kivarrva. De ilyen ruhát nem is -képzelt soha, ez az asszony olyan volt, mintha nem is asszony -volna, hanem festve… de elevenül…</p> -<p>– Hát nem vagytok olyan karmolósok?</p> -<p>A kis fiú már egészen zavarba jött s az arca vörös lett. Hát -persze, hogy összetévesztik.</p> -<p>– Az Láng volt kérem! – mondta hirtelen.</p> -<p>– Ki?</p> -<p>– Aki földhöz vágta…</p> -<p>Az asszony meghökkent.</p> -<p>– Nem vágott földhöz! – kiáltotta Orczy ijedt zavarban -magyarázva s egész piros lett. – Anyukám, lelkem, az csak játék -volt.</p> -<p>Erre ő is elszégyelte magát, most olyat mondott, amit nem lett -volna illő…</p> -<p>– Én nem láttam jól, – hebegte – mert nagyon sokan voltak -rajta.</p> -<p>– Az csak játék volt, – kiáltott Orczy – »kicsiny a rakás, -nagyobbat kíván«, azt játszottuk, mama! De Nyilas nem szokott -játszani, se verekedni, hát ő azt hitte, hogy verekedtünk.</p> -<p>Az asszony erre zavartabb lett s vele Nyilas is, meg Orczy -is.</p> -<p>– Hát a fiam szokott? – kérdezte nyüglődve.</p> -<p>– Orczy se szokott, – mondta a kisdiák.</p> -<p>Az asszony megint úgy nézett, elébb elkomolyodva, aztán hirtelen -fölkacagva:</p> -<p>– Kicsoda? – kiáltotta. – Orczy?!</p> -<p>– Orczy se.</p> -<p>– <i>Orczy!</i> – s hallatlanul kitört belőle a kacagás. – Apa, -apa, apuska!… jöjjön csak – s alig tudott magához térni a -kacagásból.</p> -<p>A szomszéd szoba ajtaja kinyílt s egy magas szakállas férfi jött -ki belőle, olyan, mint egy igazi elnök…</p> -<p>– A maga fia már Orczy! – mondta az asszony s a teste csakúgy -remegett a kacagástól.</p> -<p>A magas úr szigorúan nézett a kisdiákra.</p> -<p>– Hogy híjnak!</p> -<p>De a gyerek úgy érezte, hogy itt most mindenki ellensége, sovány -kis arcát, vastag szemöldökét összehúzta s nem szólt.</p> -<p>– Hja, te vagy a fiam kis barátja! <span class= -"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span></p> -<p>És elmosolyodott s rátette a kezét a kisdiák fejére.</p> -<p>– Ez az, akiről Gyéres tanár úr beszélt?</p> -<p>– Igen apa.</p> -<p>– Brávó… Derék kis legény.</p> -<p>– De hallja, a maga fiát úgy szokták verni, mint a répát.</p> -<p>– De nem, anyuskám, szívem, de nem!</p> -<p>– Orczy hallgasson! – kiáltott kacagva a mama.</p> -<p>– De nem, anyukám, az nem verekedés: játék.</p> -<p>– Orczy!… csönd legyen!… – s a mama folyton nevetett.</p> -<p>Az apa is nevetett.</p> -<p>– Hadd verjék, – kiáltotta – keményebb lesz a húsa.</p> -<p>A kis Nyilas megütődött.</p> -<p>– Az olyan diákból, aki még nem is verekedik, semmi sem lesz… No -jól van, csak játszatok!… Aztán egy ilyen kis eminensnek nem szabad -ám elveszteni a fejét.</p> -<p>A kis Nyilas ebben igazat adott az elnök úrnak. Őneki fogalma se -volt róla, mi lehet az Orczy apja, hogy még pusztájuk is van, meg -lovuk és Hektor kutya… még elsőben valaki azt mondta, hogy elnök… -ez nagyon fontos és titokzatos valami lehet és iszonyú uraság…</p> -<p>Aztán újra kimentek a másik szobába.</p> -<p>Volt Orczynak egy játéka, az neki nagyon tetszett. Szoborgyár, -viaszból szobrokat lehetett csinálni.</p> -<p>Orczy felolvasztotta a viaszt a konyhában s behozta és csinált -egyet.</p> -<p>– Ez Goethe.</p> -<p>– Gőte? – és a kis Nyilas nevetett.</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Az minek vóna az?</p> -<p>– Az a német.</p> -<p>– Az nem német, az magyar, nem is tud németül egy szót se.</p> -<p>– Ki? Gőte?</p> -<p>– Igen, – s hamisan nevetett hozzá.</p> -<p>– Te, – mondta csodálkozva Orczy – az a legnagyobb német költő. -<span class="pagenum"><a name="Page_60" id= -"Page_60">-60-</a></span></p> -<p>– Költő… hisz az a mi sírásónk… a vén Gőte minálunk otthon -sírásó, – és hangosan nevetett a viccén s eszébe jutott az öreg -részeges Gőte, a sírásó.</p> -<p>Csak sokára tudta megmagyarázni, de akkor Orczy is nagyon -nevetett.</p> -<p>– Most pedig csinálok Schillert.</p> -<p>– Schillert? sillerbort csinálsz?</p> -<p>Nagyon nevettek.</p> -<p>– Nahát ha sillert csinálsz, azt meg is issza Gőte.</p> -<p>Ez nagyon tetszett nekik. Orczy beszaladt s a mamájának nevetve -elmagyarázta, aztán kijött.</p> -<p>– Tudod, mit csinálj?</p> -<p>– Mit?</p> -<p>– Petőfit.</p> -<p>– Azt nem lehet, mert ahhoz nincs negatív.</p> -<p>A kisdiák nem kérdezte rá, mi az; úgy gondolta, azt neki is -tudnia kellene.</p> -<p>Orczy később azt kérdezte:</p> -<p>– Nekünk megvan Petőfi minden verse, megmutassam?</p> -<p>– Nekünk is. Én mind olvastam.</p> -<p>– Mit?</p> -<p>– Petőfit.</p> -<p>Orczy munka közben, míg a Schillert csinálta, megállt s -ránézett.</p> -<p>– Minden versét?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>Orczy kételkedve nézett rá. Aztán tovább dolgozott.</p> -<p>Akkor megjött az Orczy bátyja. Ezt már látta egyszer a -kollégiumban, az udvaron állott a szobafőnökkel. Ez nagyon derék -Orczy úr volt, csak nem foglalkozott vele eleget, mindjárt ki is -ment a szobából.</p> -<p>– Henrik, – mondta neki Orczy – tudod, hogy a Gőte megissza a -Schillert?</p> -<p>Az Orczy úr mosolygott, azt mondta:</p> -<p>– Jó vicc, – és kiment.</p> -<p>A viasszal babrálni jó volt, csak büdös volt és bemaszatolták az -egész asztalt. <span class="pagenum"><a name="Page_61" id= -"Page_61">-61-</a></span></p> -<p>– Az egész Petőfit olvastad? – kérdezte Orczy.</p> -<p>– Az egészet, igen, édesanyámnak felolvastam tavaly mind, meg -magamba is.</p> -<p>Orczy nem nézett rá, a szobort gyúrta össze.</p> -<p>Nyilas azt kérdezte s a »Nyári gyönyörűség«-re gondolt:</p> -<p>– Magad írtad?</p> -<p>– Azt? Igen… de a bátyám beleírt.</p> -<p>– A bátyád?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>Ezt ijedten hallotta a kisdiák.</p> -<p>– De a papa is azt mondta, az a jó, amit én írtam: azon lehet -nevetni.</p> -<p>A kis Nyilas még jobban csodálkozott: nevetni valót is lehet -írni?</p> -<p>Aztán uzsonnázni híjták őket.</p> -<p>Csak kettőjük számára terítettek, csokoládét adtak s azt alig -bírta megenni, mert émelyítően édesnek találta, még nem evett -csokoládét. De azért megette, mert restellte volna otthagyni, félt, -hogy elárulja neveletlenségét s mit gondolnak róla. Ő a kávét is -csak fél kocka cukorral itta s ebben sok cukor volt. A kalács -azonban nagyon finom volt, ebből meg tudott volna enni tizenkét -darabot is, előbb nagyon víg volt s fesztelen, de mikor az Orczy -mamája evés alatt bejött s leült mellettük, a világért sem vett -volna újabb darabot.</p> -<p>– Köszönöm szépen, nem kérek.</p> -<p>– Dehogynem, a konviktusban nem sütnek kalácsot, még egy -darabot, fiacskám.</p> -<p>– Köszönöm szépen, nem kérek.</p> -<p>– Akkor a zsebedbe egy darabot, kettőt, majd megeszed a -kollégiumban.</p> -<p>– Köszönöm szépen, nem kérek.</p> -<p>Vele nem lehet tréfálni; ha ő egyszer kimondta, hogy nem kér, -akkor aztán nem kér. Otthon megtörtént, hogy vasárnap a tészta után -felállott és sorra járt, kezet csókolni, megköszönte az ebédet s -akkor hozták be a csirkesültet. Az öccsei ujjongva vetették rá -magukat s visszaültek az asztalhoz, de ő? Ő ha kettévágják sem -evett volna egy falatot: ha már megköszönte az ebédet.</p> -<p>– Hát akkor majd kompótot. <span class="pagenum"><a name= -"Page_62" id="Page_62">-62-</a></span></p> -<p>Nem tudta mi az, kisült, hogy befőtt. Ezt az ő édesanyja is -szokott csinálni minden nyáron öt-hat üveggel, néha tízzel is, de -ha nincs cukor!</p> -<p>Ez nagyon, nagyon finom volt, olyan remek, hogy ebből kétszer -vett.</p> -<p>– Te nem kérsz Bébuci, nem eszel fiacskám?</p> -<p>Bébuci!… Már hallotta ma délután egypárszor, de eddig nem ügyelt -rá: Bébuci!… Még csak az kellene, hogy őt is így nevezzék valahogy -otthon!…</p> -<p>Akkor vendégek jöttek, még pedig, ó rémület, egy csoport lány. -Kislányok, amilyenek a Lányok Lapjában vannak rajzolva, ő nem is -hitte volna eddig, hogy igazi emberlányok így járnak.</p> -<p>Neki nem is köszöntek s ő állott egyenesen, bezzeg Bébuci -mindenikkel kezet fogott. Volt köztük egy kövér sárgahajú lány, az -neki mindjárt feltűnt, az arca nagyon fehér volt és piros s a sárga -haja a vállára lógott, de csakúgy szikrázott, mint az igazi arany. -Ez egyszer csak ránézett, olyan szürke szeme volt, hogy ő attól -egészen megijedt, igen nagy szürke szeme s ahogy az ő szemébe -nézett, ő elkezdett vörösödni s a teste egész gyenge lett, a térde -reszketett s nem tudott volna szólni egy szót sem és észrevette, -hogy a lánynak az orra körül szeplők vannak.</p> -<p>Hamar azt súgta Orczynak, hogy elmegy.</p> -<p>– El? – mondta Orczy.</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Akkor kikísérlek.</p> -<p>– Igen.</p> -<p>Hamar kimentek a másik szobába.</p> -<p>Ott eszébe jutott, hogy nem csókolt kezet sem akkor, amikor -jött, se most, megállott, hogy visszamegy kezet csókolni, mert mit -gondol róla Orczy mamája.</p> -<p>De az éppen a szürkeszemű, sárgahajú lányt ölelgette, erre ő úgy -megrémült, hogy azonnal kifutott az előszobába.</p> -<p>– Mér szaladsz annyira, – szólt Orczy.</p> -<p>Nem felelt, csak lerántotta a kabátját, hogy leszakadt az -akasztója!</p> -<p>– Félsz a lányoktól?</p> -<p>– Nem félek én! <span class="pagenum"><a name="Page_63" id= -"Page_63">-63-</a></span></p> -<p>– Én úgy viccelek velük.</p> -<p>Ő azonban összerántotta a szemöldökét.</p> -<p>– Neked nincsenek kuzinnyaid? – kérdezte Orczy.</p> -<p>– Micsoda?</p> -<p>– Hát jányok a családba, unokatestvérek.</p> -<p>– Nincs.</p> -<p>– Testvéred sincs?</p> -<p>– Testvérem?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Hogyne vóna. Öten vagyunk!</p> -<p>– De jányok?</p> -<p>– Jányok!… az nincs!…</p> -<p>– Mikor jössz el újra?</p> -<p>Ránézett, azt akarta neki mondani, hogy gyere el te. De -megijedt, hogy eljön s az nem lehet, hogy barátok járjanak a -coetusba, csak a szobafőnökhöz járhatnak, különben meg van tiltva a -barátkozás, mert még ellopnának valamit, ha idegenek -bejárnának.</p> -<p>Megrántotta a vállát és lesütötte a szemét. – Sohanapján, – -gondolta.</p> -<p>– Nem tudom, – mondta hangosan s jóerősen megfogta az Orczy -kezét.</p> -<p>– Szerbusz.</p> -<p>– Szerbusz.</p> -<p>Akkor kijött az Orczy mamája s egy kis csomag volt nála.</p> -<p>– Szökik a mi kis barátunk, Orczy?… – mondta a fiának nevetve. – -Itt van ez a csomagocska, ezt vidd haza és csak a kollégiumban -szabad kibontani.</p> -<p>A markába tette a könnyű kis csomagot.</p> -<p>– Most remélem, szépen hazamégy.</p> -<p>– Nem kérem.</p> -<p>– Hát hova?</p> -<p>– Felolvasni!</p> -<p>– Hova?</p> -<p>– Én kérem egy öreg vak úrnak mindennap felolvasok egy órát.</p> -<p>– Igen?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>A szépséges szőke mama mély csodálkozással nézett a gyerekre. -<span class="pagenum"><a name="Page_64" id= -"Page_64">-64-</a></span></p> -<p>– És… pénz… és… fizet… vagy… – habozott.</p> -<p>– Igen; fizet!… Tíz krajcárt!</p> -<p>– Egy hónapra!</p> -<p>– Egy órára!</p> -<p>– Igen: egy órára…</p> -<p>És csodálkozva, megnémulva bámult a kis gyerekre.</p> -<p>Erről senki se tudott semmit, mert erről még nem mert az -osztályban szólani senkinek, úgy, hogy a kis barátja is némán -bámult rá.</p> -<p>– Hallod, Orczy! – szólt a mama s nevetett, de az arcára könny -futott le.</p> -<p>A kisdiák érezte, hogy ez nem kinevetés és még a színháznál is -kacagott a boldogságtól, hogy úgy csodálkoztak rajta.</p> -<p>Aztán eszébe jutott, hogy sem akkor nem csókolt kezet, mikor -jött, se mikor elment: de nem mert. Ő Török néninek, meg Vásárhelyi -néninek mindig kezet csókol, de ez olyan finom néni volt, hogy nem -mert… Lángvörös lett az arca, mert most mit gondol róla…</p> -<p>Még sokáig kellett ácsorognia, míg öt óra lett, addig sok -mindent végiggondolt, míg végül a szürkeszemű, sárgahajú kislány -villant fel előtte s akkor elkezdett futni, mint a nyúl, maga se -tudta, hova.</p> -<h2>IV. FEJEZET</h2> -<p class="summary">mely az előbbinek folytatása, de valami más is -történik benne, mint amit vártunk, mert az élet olyan, hogy mindig -máskép történik minden, mint ahogy elgondolta előre az ember.</p> -<p>Ahogy távolodott az Orczy-háztól, úgy gyúlt föl benne valami -nyugtalanság, mikor a városháza sarkához ért, már megint úgy -lángolt az arca, mintha tűz mellett járna.</p> -<p>Nagyon megalázottnak, kicsinek, csacsinak érezte magát, -iszonyúan szégyelte magát: ilyen butaságot, az öklét harapdálta: -hogy nem csókolt kezet… és hogy eljött… és hogy az a sárgahajú… -Most mind őróla beszélnek… elmondják a sárgának, hogy ő úgy köszönt -be az ajtón, hogy: Orczy… az ajtófélfához <span class= -"pagenum"><a name="Page_65" id="Page_65">-65-</a></span> -támaszkodva és: Orczy! és megmondta azt is, hogy megverték…</p> -<p>Azzal mentette sülyedező, léket kapott önérzetét, hogy a -barátját böcsmölte: de henceg, az ő szobája! nekik megvan Petőfi!… -ez valami külön jót adott neki: hogy a barátja Petőfivel úgy -dicsekedett, hogy az a legnagyobb, hogy az megvan nekik, meg hogy -minden költeménye, mintha őnekik nem volna…</p> -<p>De ez mind csak olyan marakodás volt magában s ettől nem múlt el -az arcáról a pirosság: azok most róla beszélnek és Orczy most őt -kicsúfolja a lány előtt, mert Orczy nagyon tud nevettetni, az -énektanárt is igen jól kifigurázza, hogy fehér keztyűben hogy üti a -taktust: kévem, kévem…</p> -<p>Elkezdett rohanni, maga se tudta, merre, csak futott: <i>most -őrajta nevetnek</i>, hogy elfutott a lyányok elől és hogy neki -nincs <i>kunyica</i> vagy mi az ördöge, amit Orczy mondott.</p> -<p>Még nagyon hamar volt, csak négy óra, hát az öreg úrhoz nem -mehetett: milyen szépen ott lehetne még háromnegyed óráig: Orczy -most felvilágosítja… és mikor ránézett, olyan szürke szeme van… de -minek olyan nagy…</p> -<p>Újra elkezdett rohanni s egész idő alatt, ha a kislány eszébe -jutott, mindjárt rohant, mint a bolond, csak mikor a lélegzete is -elfult, akkor ocsúdott fel annyira, hogy újra ki tudott valami -épkézláb gondolat verődni benne.</p> -<p>– Hát te hova szaladsz? – kiáltott rá Láng.</p> -<p>Ő borzasztó zavarba jött, még két lépést futott, aztán megállt, -de minek van itt Láng.</p> -<p>– Gyéres tanár úrhoz kell futni, – mondta.</p> -<p>– Gyéres?</p> -<p>– Gyéres.</p> -<p>Egymás szemébe néztek, ez a Láng mindig úgy nézett, mintha pofon -akarna ütni, de ő most úgy visszanézett!…</p> -<p>Láng intett végre, hogy érti, jól van. Látszott rajta, hogy -végigvizslatja ruháját, cipőjét, kalapját, meg szeretné kérdezni, -hogy minek, de aztán nem firtatja, mert ez a Láng igen rossz tanuló -volt és nem szeretett a tanárokról beszélni. <span class= -"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span></p> -<p>Intett neki a szemevágásával, hogy jól van és elváltak, Láng is -ment, meg ő is tovább ment.</p> -<p>De mit akar ez a Láng, ő evvel még sohase beszélt, soha, de soha -egy árva szót se: és éppen ma… Meg kellett volna kérdezni tőle, -hogy mér verte meg Orczyt. Hű, hogy pofozkodtak… az Orczy szépen -kikapott, hiába mondja most az édesanyja előtt, így csalni egy -édesanyát, hogy kicsi a rakás, szegény jó édesanya, kis szőke, mit -tudja az, hogy a fia, hogy pofozkodott Lánggal, elhisz neki -mindent, mert az édesanyát nagyon könnyű megcsalni…</p> -<p>Tele lett könnyel a szeme és kivette a zsebkendőjét és a templom -mellett volt éppen, hamar beszaladt a kertbe és egy szomorúfa -mellett egy vaslóca volt, és ott erősen elkezdett zokogni.</p> -<p>Sokáig sírt, csakúgy ömlött a könnye. Leült a padra, háttal a -kollégiumnak, hogy valaki meg ne ismerje és olyan jól kisírta, -olyan kedvére kisírta magát, hogy puha lett, mint a vaj. Már régen -szüksége volt erre a sírásra, annyi baja volt, de nincs itt hol -sírni, vagy magába lenni az embernek, mindig rábámulnak: közben az -óra kétszer is ütött, már érezte, hogy háromnegyed lesz -mindjárt…</p> -<p>Még mindig iszonyú hosszúnak tetszett neki az idő, megtörülgette -a szemét megnyálazott zsebkendőjével s elindult csendesen.</p> -<p>Hideg is volt, megfázott, sötét lett, a lámpákat meggyújtották, -s a vékony gázlángocskák mint lepkék libegtek az utcai -lámpákban.</p> -<p>Mikor az öreg úrhoz bement, egészen át volt fagyva, úgy -didergett, hogy a foga vacogott s nem bírt olvasni, a nyelve -minduntalan megbotlott, úgy hogy megint sírva fakadt.</p> -<p>– Nono, nono, – mondta az öreg úr – mi az, mi az!</p> -<p>– Semmi.</p> -<p>Ha semmi, akkor az öreg úr ugyan nem kérdezett tovább -semmit.</p> -<p>Mivel azonban mégsem tudott olvasni, megmondta:</p> -<p>– Ma délután vendégségben voltam egy osztálytársaméknál…</p> -<p>Az öreg úr hallgatott. <span class="pagenum"><a name="Page_67" -id="Page_67">-67-</a></span></p> -<p>– És ott… ott…</p> -<p>– Megbántották?</p> -<p>– Nem kérem, csak én… Hát azok igen nagyurak…</p> -<p>– Nagyurak!? Kik azok?</p> -<p>– Azért jók… nagyon jók voltak, csakhát én… Orczyék, a színház -mellett, elnök…</p> -<p>Az öreg úr hosszú csönd után csöndesen szólott:</p> -<p>– Hát a maga apja?… mi a maga apja?</p> -<p>– Ács.</p> -<p>– No… – az öreg úr egyet gondolkodott s hozzátette – ajjó -mesterség…</p> -<p>Ennek megörült. Mer jó.</p> -<p>– Van házuk?</p> -<p>– Egy kicsike.</p> -<p>– Tehenük is?</p> -<p>– Az nincs.</p> -<p>– Disznó se?</p> -<p>– Van egy kis malacunk.</p> -<p>Az öreg úr hallgatott.</p> -<p>– És hány testvéred van? – kérdezte egyszerre tegezve.</p> -<p>A kis fiú lángvörös lett, mert büszke volt rá, hogy az öreg úr -komolyan vette, mint egy felnőttet s mindig magázta.</p> -<p>– Öt.</p> -<p>– Öt?… Fiúk, lányok?</p> -<p>– Öten vagyunk fiúk.</p> -<p>– Az szép!… Akkor a te apád nagy ember: mer öt fiúval fel lehet -fordítani az országot.</p> -<p>Ezen a kisdiák kínosan mosolygott, mintha az édesapja szájaíze -szerint mondta volna, de mért tegezi!… hogy meri tegezni!… Már -ezután így fogja? Akkor ő nem jön ide többet…</p> -<p>– Mikor még nem ebbe a faluba laktunk, akkor volt nekünk nagy -kőházunk, sok tehenünk, egyszer, még én kicsi voltam, egész csorda -volt a szérűskertbe, édesapám kivitt s feltett egy tinónak a hátára -s én azt mondtam: <i>dennó ne!</i>… Akkor még tüzes gépünk is volt, -de az felrobbant s akkor elköltöztünk egy más faluba s az édesapám -ács lett…</p> -<p>Ezt ki kellett mondania, úgy érezte, hogy ezt meg kell mondania… -<span class="pagenum"><a name="Page_68" id= -"Page_68">-68-</a></span></p> -<p>– Én vagyok a legnagyobb az öt testvérem közt, de van egy -nagybátyám, aki most Pozsonyban tanár… az édesanyám testvére… azt -is édesapám taníttatta ki.</p> -<p>Hosszú csönd volt, szeretett volna még beszélni, de röstelt.</p> -<p>Végre megszólalt az öreg úr: – No, olvassa csak tovább.</p> -<p>A kisdiák elmosolyodott s boldogan kalimpált a kis szíve: már -megint <i>magázza</i> az öreg. Megtanítottalak, mondta magában, -hogy nem vagyok csak olyan, akit tegezhetnek… Már látta, hogyha -helyt akar állni az emberek közt, nem szabad soha többet kimondani -senki előtt, hogy az apja ács… Milyen szerencse, hogy az Orczy -mamája ki nem kérdezte, mert annak is elmondta volna… Pedig ő oly -büszke volt eddig rá, hogy az apja ács: a faluban ők mindenkivel -jóba voltak, az urakkal s uras nadrágban járt ő az iskolába is, a -papékkal, tanítóékkal úgy beszél az édesapja, hogy: »no tiszteletes -úr!… no tanító úr«… így beszél mindenkivel… Még a szolgabírónak is -azt mondja, hogy: »no tekintetes úr, hogy vág a bajusz;… meg hogy: -vesse le má azt a macskanadrágot, nincs most sár«!… De az nem igaz, -hogy kőház, ezt az osztályba hallotta a kállósemlyéni Vargától, -hogy nekik kőházuk van s nagyon imponált neki. Az ő házuk se volt -akármilyen, de nem kőház… No nem baj: mit kell ennek a vak embernek -tudni, hogy vályogház, vagy milyen ház: kőház!</p> -<p>Gyorsan olvasta az újságot s most aztán frissen és bátran -olvasott és egész hat óráig meg sem állott, úgy haladt, mint egy -kis kövidaráló.</p> -<p>Mikor az óra ütni kezdett, azt mondta az öreg úr:</p> -<p>– Haggyunk hónapra is.</p> -<p>De ő úgy érezte, hogy ma az ő hibájából kevesebbet olvasott, -mint lehetett volna s azt felelte:</p> -<p>– Kérem szépen én… elolvasnám még…</p> -<p>– Nojsze még elkísik a konviktusbul, – mondta az öreg.</p> -<p>– Nem, Pósalaky úr kérem, csak negyedhétkor csengetnek.</p> -<p>– Akkor szalaggyík, má öt percet kístünk.</p> -<p>– Nem, Pósalaky úr kérem, csak félpercet. <span class= -"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span></p> -<p>De az öregnek nem volt kedve hallgatni, nyugtalanul mozdult -ültében.</p> -<p>– Az iccaka má megint valami bolondot álmodnék tülle, mint a -mult iccaka.</p> -<p>– Mit tetszett álmodni?</p> -<p>Az öreg fejcsóválva, derűsen mosolyogva nyugodott vissza.</p> -<p>– Azt álmodtam, hogy egy nagy macska megfogott, oszt én egy kis -fireg vótam a szájába, egér, oszt átúszott a vízen, osztán akkor -egy nagy felleg lett belülle, úgy níztem utána. Aután meg túrós -derelyét ettem, oszt láttam a Hortobágyot bevetve borsóval -vígestelen vígig, oszt én egy nagy ökör vótam, oszt ott kellett -hagyni a derelyét, oszt lelegelni a borsót, aztat meg én sose -állhattam ki íletembe, a borsót, hát ijet álmottam, oszt nem -felejtettem el reggelre… mer megnyomta a gyomrom.</p> -<p>A kis fiú jóízűen nevetett.</p> -<p>– Má a takarítónénak is elmondtam, – nevetett az öreg úr is – a -meg megfejtette, hogy aszongya: macska: 85, felleg 73, túrós -derelye 39, ökör: 45… No valami kimaratt: az ám, a víz… 22… Rossz -szám; fuccs! de rossz is vízzel álmodni, mert halált jelent a -családba.</p> -<p>A gyerek nevetett, de hang nélkül:</p> -<p>– Számja van mindennek?</p> -<p>– Igen a kislutrira.</p> -<p>Ja, a kislutri! Már hallott a kislutriról, otthon a parasztok -mindig azt szokták mondani: kijött a lutrid.</p> -<p>– Nízze csak, mondok egyet: – szólt az öreg – tegyük meg. Isten -neki, legfeljebb oda lesz egy hatos. Ott van az asztal sarkán egy -ezüst hatos, írja le ezeket a számokat, hónap mennyen el a nagy -trafikba, osztán tegye meg lutrira. Ha nyerünk, fele a magáé. Hadd -legyünk gazdag emberek. Hogy is mondta maga: nagyurak! -Nagyurak!</p> -<p>Göcögve nevetett hozzá, hogy a hasa rengett.</p> -<p>A kis fiúnak tetszett s ceruzát vett elő, leírta a számokat. Az -öreg újra lediktálta, de a víz megint kimaradt.</p> -<p>– Má e nem fog kijönni, – mondta hozzá, hogy e mindig kiesik, ki -akar maradni a sorbul. <span class="pagenum"><a name="Page_70" id= -"Page_70">-70-</a></span></p> -<p>– Ezt a hatost? Pósalaky úr?</p> -<p>– Haggya csak azt a hatost, az reggelire van kitéve kávéra, itt -van egy bankó forint e. Ha lúd, legyík kövér.</p> -<p>Odaadott egy forintot s a kisdiák eltette.</p> -<p>Az öreg úr, míg a gyerek a kabátját felvette, hosszabb csönd -után jóakarattal megszólalt:</p> -<p>– Azír nem nagyurak! Debrecenben nem ember, akinek kődökit nem a -Basahalmán belül vágták el… Há, van nekik!… Elnök!… azír, hogy a -Tiszaszabályozásnak ű az elnökje?…</p> -<p>A kisdiák lesütötte a fejét, már megint Orczyékra kellett -emlékezni és ez újra fekete szégyenbe sodorta.</p> -<p>Mikor a kollégiumhoz ért, csak akkor gondolt a kis csomagra, -amit a hóna alatt szorongatott:</p> -<p>Hamar kibontotta a sötét folyosón: kalács volt benne, meg -sütemény…</p> -<p>Ha ezt most beviszi a coetusba…</p> -<p>Ijedten neki állt és gyorsan megette az egészet a Hatvani -professzor sírkövénél, mert arra senki se járt s akkor csengettek a -konviktushoz, vacsorára.</p> -<p>Be sem ment a coetusba, hanem a másik lépcsőn le.</p> -<p>Borsó volt virslivel. Nevetett, mikor kitálalták.</p> -<p>– Te mit nevetsz? – kérdezte Sándor Mihály, aki mellette -ült.</p> -<p>– Az egész Hortobágy be vót vetve borsóval.</p> -<p>– Mi?</p> -<p>– Semmi.</p> -<p>– A nem sok, – viccelt Sándor Mihály.</p> -<p>– Hónap megteszem a lutriba, – szólt merészen Misi.</p> -<p>Sándor Mihály rábámult:</p> -<p>– Mit?</p> -<p>– Itt van egy forint, hónap megteszem a lutrin.</p> -<p>– Csak jár a pofája összevissza, – szólt a többiekhez Sándor -Mihály – mert már irígykedtek a kisdiákra a többiek, hogy pénzt -keres, mikor még a nagyok se keresnek.</p> -<p>Ez elvörösödött:</p> -<p>– Nekem ezt hónap muszáj megtenni.</p> -<p>– Kinek?</p> -<p>– Az öreg úrnak!</p> -<p>– A lutriba? <span class="pagenum"><a name="Page_71" id= -"Page_71">-71-</a></span></p> -<p>– Hát.</p> -<p>– Akkor beszélj magyarul.</p> -<p>Hozzáfogtak enni. Most először gondolta, hogy nagyon sovány ez a -borsó. De a virsli ízlett, ami a tetejére volt téve. A brugó, az -nem ízlett, mert savanyú volt, meg penészes ízű. El kellett mondani -a lutrit, de már nem szívesen tette.</p> -<p>– Mér olyan penészes ez a kenyér? – mondta Sándor Mihálynak, -hogy kibékítse.</p> -<p>– Dohos!… Mindig dohos, mert dohos lisztbűl sütik.</p> -<p>Este nem volt kedve tanulni. Nézett a könyvbe s mindig a -szürkeszeműt látta, ha behúnyta a szemét, mindig rábámult az a -szürke szem.</p> -<p>A feje is fájt a sírástól, s a meleg szobában úgy elálmosodott, -hogy nem bírta nyitva tartani a szemét.</p> -<p>Hogy felfrissüljön, kiment a folyosóra. Az volt a szokása, hogy -ha el akart bujni mások elől, mindig a félreeső helyre ment, annak -öt rekesze volt s magas deszkafala. Ott úgy magában volt, mintha -nem is lett volna Debrecenben. Furcsa erős szag volt ott vörös -karbollal volt bekenve minden sarok, annak szúrós, kellemetlen -szaga volt, de mégis, magában az ember jobban érzi magát, mint a -coetusban… Addig-addig üldögélt, míg egyszer csak dörömbözni -kezdtek a deszkaajtón…</p> -<p>– Mi az? – mondta ijedten.</p> -<p>– Tán elaludtál odabe?</p> -<p>– Hogyisne.</p> -<p>– Nyilas elaludt odabe.</p> -<p>Csakugyan elaludt s most nagyon meg volt rémülve, hogy ezután -ezzel fogják csufolni…</p> -<p>Szökve ment be a szobába s leült az asztal mellé, a könyve, -füzete mind ott volt, kinyitva, de oly iszonyúan álmos volt, hogy -sírni tudott volna kínjában.</p> -<p>Megváltás volt, mikor csengették a kilenc órát. Egy perc alatt -levetkezett, úgy hányta le magáról a ruhát, azt se tudta, hogy -húzta le, kabátot, mellényt egyszerre, s egy pillanat mulva a -takaró alatt volt.</p> -<p>Szédült, repült vele az ágy s a szürke szemet látta, ahogy -rámered, nem lehetett elbujni előle, de nem is akart: jól esett -belenézni, úgy szembenézett <span class="pagenum"><a name="Page_72" -id="Page_72">-72-</a></span> vele, a kisujja megmozdult, most úgy -meg tudta volna markolni a sárga haját… azután aludt… Furcsákat -álmodott, a tiszaparti kertjükben futkározott a szürkeszeművel és -úgy játszott vele, csupa lucsok volt, mikor felébredt. Már egyszer -első elemista korában álmodott így egy Zsuzsikával, de arról se -mert beszélni senkinek.</p> -<p>Napokig tartott ez a furcsa bódultsága.</p> -<p>Hétfőn Orczy igen figyelmes volt hozzá, ő várta is, hogy azt -fogja mondani, hogy a lányok sajnálják, az édes mamája sajnálta, -hogy ő úgy elszökött, de azt nem mondta egy szóval sem. Szerette -volna megkérdezni tőle, kik voltak azok a leányok, a »kunyicok«, de -nem mert még célzást se tenni rá, még mit gondolna…</p> -<p>Tízpercben Orczy elment s vett két kiflit.</p> -<p>Az egyiket ette, a másikat odahozta neki:</p> -<p>– Nesze.</p> -<p>Ő meg volt sértve, hogy csak úgy evés közben löki oda neki s azt -mondta:</p> -<p>– Nem kell.</p> -<p>– Mér?</p> -<p>– Nem vagyok éhes.</p> -<p>Orczy vállat rántott s megette maga a másik kiflit is.</p> -<p>Ezzel el volt intézve köztük a dolog, többet nem jött szóba.</p> -<p>– Vótál náluk? – kérdezte Gimesi latinórán.</p> -<p>Ő elvörösödött s intett, hogy igen.</p> -<p>Gimesi kiváncsian nézett rá, látszott, hogy szeretne hallani -valamit, de ő nem mondott semmit. Csak azt súgta óra végén:</p> -<p>– Gyéres tanár úr mondta, hogy muszáj elmenni.</p> -<p>– Ő? – kérdezte Gimesi nagy szemet meresztve s a tanárra -nézett.</p> -<p>– Igen – mondta vörösen Misi.</p> -<p>Többet nem beszéltek róla, de ő adósának érezte magát és kedden -iskolai ünnepély volt egy alapító emlékére, aki tízezer forintot -hagyott a konviktusra s délután nem volt tanítás: azt mondta -Gimesinek:</p> -<p>– Délután elmehetek hozzátok?</p> -<p>– Persze. <span class="pagenum"><a name="Page_73" id= -"Page_73">-73-</a></span></p> -<p>Ebéd után elment. Már régen nem volt ott. A nagymamának szépen -kezet csókolt. Gimesi festékkel festett madarakat az óriási nagy -ablak mellett s egész délután pingáltak.</p> -<p>– Orczyéknál szobrot lehet csinálni, – mondta.</p> -<p>– Szobrot?</p> -<p>– Viaszból.</p> -<p>És megmagyarázta, hogy. Ilyet Gimesi is szeretett volna. Azt -mondta, ír az anyjának, hogy küldjön neki.</p> -<p>Még az anyjáról sohasem hallott egy szót sem; ezek egészen úgy -éltek itt, mintha csak ketten volnának az egész világon. Valóságos -meglepetés volt, hogy ilyen könnyen mondta ki Gimesi az anyját.</p> -<p>De ő nem merte kérdezni, csak azt gondolta, hogy milyen más fiú -ez a Gimesi, mennyivel jobb fiú s ő ennek az igazi barátja! Ezt úgy -szereti, kisebb is nála, meg gyengébb is, ha igazán verekednének; -meg a leckét se tudja jobban; meg hátrább is van eggyel és az anyja -is biztosan nem olyan szőke tündér, hanem egy rendes, komoly barna -asszony… Szóval szerette volna megcsókolni Gimesit, mint a -testvérét, s azt mondani neki, hogy: mi barátok vagyunk.</p> -<p>– Jó volt Orczyéknál? – kérdezte Gimesi s új festéket csinált a -tuscsészébe.</p> -<p>– Hát… az olyan hencegő… Nem hencegő, de hát… – nem tudott mit -mondani, csak fintorgatta a száját.</p> -<p>Gimesi olyan vékonybőrű fiú volt, a szeme egészen ferde volt, -apró fekete szeme, s nem is volt neki sem szemöldöke, sem -szempillája, csak nagyon kicsi és szép kis szája volt s olyan -kicsike, mint egy kislány, de azért nagyon fiús és bátor gyerek -volt. Nem volt olyan szép gyerek, mint Orczy, mert az náluk nagyobb -volt, az sem volt kövér, de szőke volt és bársonyruhás és aranyos -volt a haja, de az orra hegyes, kicsit pisze: olyan volt, mint egy -finom, jószagú, sarjadzó virág. Ők Gimesivel ketten, sovány kis -szegény testecskék voltak hozzá képest, kivált ő, tudta, hogy ő -nagyon sovány és sárgabőrű s fekete szemöldökű, vastaghangú, -nagyszájú, nagyfogú; nem mert nevetni, mert a fogai sárgák voltak; -Gimesinek a fogai vékonyak voltak és hosszúak, Orczyé <span class= -"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> pedig -olyan volt, mint a gyöngy. Azt mondják, mindennap mossa, de azt ő -nem tudta elképzelni, hogy lehet mosni a fogat. Szappannal a -mosdóvízbe? – hisz az utálatos.</p> -<p>– Orczynak nagyon a fejébe szállott… – mondta.</p> -<p>– Mi?</p> -<p>Szeretett volna rosszat mondani róla, hogy pályázott és nyert. -De minek mondjon rosszat, hisz Orczy mindig jó volt hozzá, sőt ő -érezte azt, hogy Orczy tudja, hogy nem érdemli az elsőséget és -azért is olyan figyelmes. És ő nem is tudta, mi ellene a kifogása, -csak szerette volna, ha ő abban is különb volna nála, hogy neki -volna még szebb a ruhája, szobája, könyve, meg kunyicák, -lányrokonok, szürkeszemű, meg sárgahajú…</p> -<p>– Sok ronda lány jött hozzájuk, – mondta hirtelen, mert félt, -hogy kitalálja Gimesi az igazat.</p> -<p>– Ne beszélj! – szólt Gimesi s az ecset megállott a kezében. – -Lányok?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Kislányok? Olyan mint én?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Sok?</p> -<p>– Sok, sok.</p> -<p>– Mennyi, harminc?</p> -<p>Hangosan, csiklandósan felkacagtak:</p> -<p>– Nem; harminc nem vót, de sok vót.</p> -<p>– Barátom! – mondta Gimesi.</p> -<p>– De én eljöttem.</p> -<p>– Eljöttél?</p> -<p>– El.</p> -<p>– Mikor a jányok jöttek?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– De marha vagy!</p> -<p>Nevetett rajta, hízelgett neki.</p> -<p>– Te nem jöttél volna el?</p> -<p>– Majd meszet ettem!</p> -<p>Gimesi mindig ilyen jókat tudott mondani.</p> -<p>– Hát mit csináltál volna ott?</p> -<p>Gimesi megint felegyenesedett a festékről s hosszan nézett az -arcába, úgy nevetett. Isten tudja mit gondolt, csak nevetett. -<span class="pagenum"><a name="Page_75" id= -"Page_75">-75-</a></span></p> -<p>– Hát megbokszoltam vóna űket.</p> -<p>Misi hangosan kacagott.</p> -<p>– Igen, ahogy te szoktál, fejjel.</p> -<p>– Fejjel hát!</p> -<p>S Gimesi kijött az asztal mellől és körülfutott a szobában, -ahogy az iskolában szokott, a fejét előre tartva, aztán jól -nekiment Misinek, fejjel.</p> -<p>Ez kacagott és hanyatt bukott, úgy hogy leesett a földre, de még -ott is kacagott.</p> -<p>Akkor Gimesi lehajlott hozzá s elkezdte dögönyözni.</p> -<p>– Röhögsz, röhögsz?… – s gyúrta, mint a tésztát.</p> -<p>Ő hangosan nevetett s hagyta magát, mert egész elgyengült a -nevetéstől.</p> -<p>Akkor bejött a nagymama:</p> -<p>– Mi van itt?… Mit csináltok ti itt?</p> -<p>Gimesi abbahagyta a birkózást s futott tovább festeni. Nyilas is -feltápászkodott restelkedve a földről.</p> -<p>– Ezt én nem szeretem! az ilyen játékot! – mondta komolyan a -nagymama. – Lajoska ilyenhez nincs szokva;</p> -<p>Gimesi lesütötte a fejét: Nyilas elsápadt, azután lassan -elvörösödött. Úgy tűnt fel, mintha a nagymama őt tenné felelőssé, -hogy ő elrontja az unokáját.</p> -<p>A nagymama nagyon szigorú lett s haragosan tett-vett a -szobában.</p> -<p>– Többet én ilyet ne tapasztaljak… – mondta – megértettétek?</p> -<p>Gimesi egészen a tuscsészébe sütötte le a fejét s az arca éle -gyengén ki volt pirulva. Nyilas sötétvörös lett s szinte reszketett -a megszégyenüléstől.</p> -<p>– Úri fiúk ilyet nem tesznek, – szólt egyre szigorúbban a -nagymama. – Úri fiúk, ha vendégségbe elmennek, jól viselik -magukat.</p> -<p>Gimesi csodálkozva nézett fel a nagyanyjára. Merészen -mondta:</p> -<p>– Sz’ én löktem fel!</p> -<p>– Annál nagyobb szégyen; szégyeld magad. Eleget magyarázom -neked. Nem vagy már olyan kisbaba, tudnod kell, hogy mivel tartozol -a nevednek. Az ilyen hancurozó sehonnaiakból semmi se <span class= -"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> lesz. -Olyan akasztófáravaló akarsz lenni, mint… az a jóféle?… Nézze meg -az ember…</p> -<p>Ezzel a kis öregasszony, akinek az arca ráncos volt, amilyen -ráncosságot sose látott még senki, és sárga az öregségtől, és az -orra nagy volt s fekete pontokkal tele, kiment.</p> -<p>Egy darabig csendben voltak, Nyilas nagyon meg volt sértve. -Utóvégre semmiség volt az egész… s ő nem érdemelte ezt… Gimesi egy -papagályt festett s azt mondta dümmögve:</p> -<p>– Már a lábába száradt az esze, nem érdemes meghallgatni.</p> -<p>Ezen a kisdiák még jobban megijedt, neki is volt nagyanyja, de ő -sohasem mert volna ilyen megjegyzést tenni rá… Neki az szent volt, -amit az édes nagyanyám mondott s akármilyen igazságtalan lett volna -is, mégis szótalanul viselte volna el.</p> -<p>– Hallgass, – mondta csendesítve, ijedten.</p> -<p>– De igen, megmondom én neki is, – és Gimesi olyan mérges lett, -mint a paprika, a szeme nedves lett s izzott és pattogtatta a -szókat, úgyhogy szinte elfulladt a lélegzete. – Én már nem vagyok -olyan kis taknyos, még mikor elsőbe jártam, akkor szidhatott ok -nélkül, de már tudom, hogy honnan fuj a szél.</p> -<p>Nyilas valami családi titkot sejtett az életük mögött s -rettegett, hogy Gimesi most haragjában ki fogja mondani, azért -kétségbeesett elszántsággal el akarta terelni a dologról a -figyelmét.</p> -<p>– Nézd csak: reskontó.</p> -<p>Gimesi nedves szemeivel zavarodottan nézett a kis cédulára, amit -elébe tartott.</p> -<p>– Mi az? – kérdezte mogorván dünnyögve.</p> -<p>– Lutri.</p> -<p>Gimesi nagyot nézett.</p> -<p>– Micsoda? – s a szája is nyitva maradt.</p> -<p>– Lutriba megtettem ezt az öt számot.</p> -<p>Gimesi átmenet nélkül elkezdett kacagni, hátratartotta a fejét s -a két tenyerét a hasára tette s hang nélkül sokáig görcsösen -hahotázott.</p> -<p>– Lutrira tettél?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Barátom… nahát ilyet még nem kacagtam, mióta kétágú vagyok… te -lutrira tettél? <span class="pagenum"><a name="Page_77" id= -"Page_77">-77-</a></span></p> -<p>Ő is nevetett, úgyhogy köhögött utána, fuldoklott a nevetéstől, -most egyszerre neki is nagyon furcsa lett, hogy ő lutrira tett.</p> -<p>– És fogsz nyerni?</p> -<p>– Nem tudom.</p> -<p>– És ha nyersz tíz forintot, mit veszel rajta?</p> -<p>– Mit?… Hát… veszek egy penecilust.</p> -<p>– Penecilust?… Milyet?</p> -<p>– Milyet? Gyöngyháznyelűt, olyat, hogy halalakja lesz… – s a -Böszörményi késére gondolt, ott a szemetesláda mögött.</p> -<p>– Barátom, ha nekem tíz forintom volna!</p> -<p>– Mit vennél?</p> -<p>– Ötöt elküldenék belőle anyámnak.</p> -<p>A kis Nyilas lángvörös lett: hát ő nem gondol az -édesanyjára?</p> -<p>– Ötöt meg elcukrászdáznék, – mondta Gimesi.</p> -<p>Nyilas nem tudott szóhoz jutni, de ezt nem, ezt nem tenné. -Cukrászda, mire az: a multkor, mikor Orczyéktól kijött, a cukrászda -ablakában ébredt eszméletre, de azért eszébe sem jutott, hogy -vegyen egy darabot. Mire az: színházra igen.</p> -<p>– Ha nyerek, annak csak fele lesz az enyém, mert felét az öreg -úrnak kell adni, – mondta.</p> -<p>– Annak a vén totyakosnak? – szólt Gimesi.</p> -<p>– Nem totyakos, – szólt megsértődve Nyilas.</p> -<p>– Jó van no, mán én csak úgy hívom az öreget mind: öreg, hát -totyakos, – és Gimesi hangosan nevetett, mert még mindig nem fért a -fejébe, hogy valaki lutrira pénzt tegyen. – Ő adta rá a pénzt?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Egy hatost?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Kettőt?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Többet?</p> -<p>– Egy forintot.</p> -<p>– Egy forintot! – mondta elhűlve Gimesi. – Baráték, egy forint -még nyereségnek is elég vóna – s elkezdett újra nevetni. – Nekem -még nem vót <span class="pagenum"><a name="Page_78" id= -"Page_78">-78-</a></span> egy forintom, amit én elkőthettem vóna, -mer az én kezembe a nagymama nem ad két krajcárt se, hogy azt arra -kőthessem, amire akarom.</p> -<p>– Nekem van huszonhat krajcárom.</p> -<p>– Huszonhat?</p> -<p>– Vagyis huszonegy, mert a szállítólevélre kétszer adtam öt-öt -pízt, levélre meg kettőt.</p> -<p>– Ha nekem húsz pízem vóna, akkor vennék rajta hat darab -krémest, neked egyet, Orczynak egyet, Tannenbaumnak egyet, -nagymamának egyet, kettőt megennék magam.</p> -<p>Soká nevettek rajta.</p> -<p>– Orczy nyert egy Magyar Történelmi Albumot.</p> -<p>– Nyerte?</p> -<p>– Igen, megírta a vakációt, hogy Nyári gyönyörűségek és azt -Forgó bácsinál kinyomtatták a Kis Lapban és azért.</p> -<p>– Kinyomtatták?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Amit Orczy írt?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>Gimesi megint rákezdett a hangtalan kacagásra, de most már -csakúgy csiklott a végén.</p> -<p>– A helyesírási hibákat is kinyomtatták? – mondta.</p> -<p>– Azt kijavította a bátyja, – mondta Nyilas.</p> -<p>– A bátyja, az a hosszú?</p> -<p>– Igen… Az írta a dolgozatot… Ő írta, de a bátyja beleírt, meg -kijavította…</p> -<p>Gimesi gyanakodva nézett Nyilasra.</p> -<p>– Te tudsz, – szólt.</p> -<p>– Mit? – vörösödött el Nyilas, mert megérezte, hogy rosszat -tett, hogy ezt elmondta.</p> -<p>– Jól tudsz <i>rákenni</i>.</p> -<p>Nyilas hallgatott.</p> -<p>– Kíváncsi vagyok, – szólt Gimesi a fejével intve – hogyha -elmégy mitőlünk, akkor miránk mit fogsz mondani?</p> -<p>A kis Nyilas rákvörös lett, aztán a vére egészen leszállt a -szívére.</p> -<p>Leült szédülve a székre s csak nézett kétségbeesve Gimesire.</p> -<p>Ennek feltünt a némasága s rémült arca. <span class= -"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span></p> -<p>– Énfelőlem mondhatsz, – szólt s megrántotta a vállát.</p> -<p>Nyilas kiáltani, ordítani szerette volna, hogy: én nem! rólad én -nem mondanék rosszat, ha darabokba vágnának is, mert téged -szeretlek.</p> -<p>De azután csak ennyit mondott:</p> -<p>– Azt hiszed rólam?</p> -<p>A csönd nagyon kínos lett.</p> -<p>Sokáig ült az asztal mellett s Gimesi is zavartan -festegetett.</p> -<p>– Há honnan tudod te ezt? – mondta az orra alatt dünnyögve.</p> -<p>Nyilas elnézett az ablakra. Az ablakból le lehetett látni jól az -utcára, mert az ablak alja a lábuk alatt volt.</p> -<p>Szerette volna dacosan azt mondani, hogy: maga találta ki, csak -úgy mondja! De nem volt képes hazudni, így sem, úgy sem.</p> -<p>– Te tanáltad ki?</p> -<p>Megrázta a fejét, hogy nem.</p> -<p>– Hát beszélj, ne bosszants! Ne mérgesíts, mert mingyán hasba -bokszollak, mint az elébb.</p> -<p>Nyilas lehajtotta a fejét az asztalra és zokogásban tört ki.</p> -<p>– Azért is én kaptam ki.</p> -<p>Gimesi ideges lett, tipett-topott, az ecsettel babrált, a -szájába vette s a szájaszéle vörös lett a kármintól.</p> -<p>– De nagy marha vagy, – mondta s a szeme izzani kezdett.</p> -<p>– Mikor mondtam én terólad rosszat? Hát te tudnál én rólam -mondani?</p> -<p>– Hát Orczyékról is mondtál.</p> -<p>– Mert nekem oda muszály volt elmenni, mert Gyéres tanár úr -parancsolta, és az ő szüleinek is megmondta, hogy nekem muszály oda -elmenni, mert azok engem csak látni akartak, hogy kinevessenek, és -kalácsot dugtak a zsebembe, mint egy kisbabának és… azért jöttem -el, mert én nem megyek oda többet soha!</p> -<p>Gimesi megdöbbenve nézte, éppen úgy, mint az előbb a nagyanyját -s újra hozzáfogott festeni. <span class="pagenum"><a name="Page_80" -id="Page_80">-80-</a></span></p> -<p>– Hát csak bőgjél, én nem bánom, ha bőgsz, – mondta.</p> -<p>Akkor letette az ecsetet s úgy maszatosan, odament a korsóhoz, -töltött egy pohár vizet, odahozta Nyilasnak.</p> -<p>– Nesze, igyál.</p> -<p>Nyilas meg volt döbbenve: ennyi jóságot még senkitől sem várt s -nem is tapasztalt. Ivott.</p> -<p>– Mosd meg a szemed, no, mer ha bejön nagymama, mindjárt -felfal.</p> -<p>Nyilas megmártotta az ujját a vízben s a szemét megtörülte a -nedvességgel.</p> -<p>Akkor ránézett kicsit a barátjára s meglátta a száját.</p> -<p>Veressel be volt festve az álláig, ahogy lenyalta a festékes -ecsetet, erre kitört rajta a kacagás.</p> -<p>– Te, mosdjál meg – mondta neki.</p> -<p>– Minek?</p> -<p>– Nézd meg a szádat.</p> -<p>Gimesi tükörhöz ment s belenézett.</p> -<p>– Ónnye, de jó pofa vagyok!</p> -<p>Azzal visszament az asztalhoz s a másik csészéből zöldre -festette a másik szájszélét.</p> -<p>– Most má jól nézek ki, mi?</p> -<p>És pojácásan ugrálni kezdett, s mindketten soká nevettek.</p> -<p>Hamar észretért, hogy erősen sötétedik s neki menni kell -felolvasni.</p> -<p>Másnap az iskolában Gimesivel összenevettek, mert magyar órán -kiosztották a dolgozatokat s Orczy kettest kapott.</p> -<p>Orczy meg volt sértve s dobálta a füzetet, mintha nem őt -illetné.</p> -<p>Már ebben az időben sokat beszéltek az intőről. Ő voltakép nem -érdeklődött iránta, de az A) osztályban szokás szerint ezt is -hamarabb adták ki s egy délben azzal jöttek haza, hogy Böszörményi -kapott két tárgyból.</p> -<p>Kicsit kárörömmel gondolt rá, nem bánta, hogy intőt kapott, úgy -kell neki, haragudott rá a bicska miatt. Egészen furcsán sosem -jutott eszébe, amiket Böszörményi vétett őellene, nem is tudta már -mi volt, sok apróság, de ahányszor meglátta, mindig <span class= -"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> eszébe -jutott a kés a szemétláda mögött s emiatt nem tudott vele beszélni, -sem barátkozni, se megbocsátani neki. Pedig mióta ő pénzkereső volt -s annak még mindig nem érkezett sem csomagja, sem pénze, azóta -egyre jobban járogatott utána, szívesen megvendégeltette volna -magát lent a kofánál, dacára annak, hogy ő csak B) osztályos volt s -az A)-beliek még harminc év mulva is úgy beszéltek a B)-istákkal, -hogy »hogy lehetett B)-be járni«?</p> -<p>Azután aznap délután kiosztották náluk is. A helybelieknek -átadták, hogy vigyék haza s irassák alá szüleikkel, a vidékiekét -csak felolvasták s hivatalból küldték el.</p> -<p>Néhány percig bizony szívszorulása volt, eddig nem gondolt rá, -hogy ő is kaphat valaha intőt, hogy jó lesz vigyázni, mert -szekundára áll, de tudja isten, mikor olyanoknak a nevét is -hallotta, akik elsőbe jó tanulók voltak, akkor a szívébe nyilallott -s eszébe jutott, hogy mennyi mulasztása van: ma sem érti a supinum -tőt…</p> -<p>Hála istennek kimaradt a neve…</p> -<p>Három-négy nap mulva azonban latin órán valami nyugtalanítót -vett észre!</p> -<p>Gyéres tanár úr, szokása szerint, ahányszor elment Orczy -mellett, mindig megcirógatta, de most azonfelül rá is többször -ránézett.</p> -<p>Mindig sértette őt, hogy a tanár úr kivételez Orczyval, de mióta -ő maga meggyőződött felőle, hogy bejáratos Orczyékhoz, azóta azon -csodálkozik, hogy ennyire tartózkodó. Valami sértőt talált abban, -hogy a tanár igyekszik ugyanolyan hangon beszélni Orczyval, mint a -többi fiúval. Otthon persze Bébucinak szólítja: akkor itt miért -mondja Orczynak?</p> -<p>Ő úgy érezte, hogy kétféle viszony két ember közt nem lehet: ha -én valakivel jól vagyok, akkor azzal mindig egyforma jóba kell -lenni. Hát ha véletlenül debreceni tanár volna az ő Géza bátyja s -az őt tanítaná, akkor az itt Nyilasnak szólítaná őt?</p> -<p>Azt akarta, hogy: igenis, a tanár úr legyen jóba Orczyval, nem -úgy, mint az egészen idegenekkel, de akkor ővele is, mert ő is volt -már Orczyéknál… És legyen Gimesivel is, aki neki olyan jó -<span class="pagenum"><a name="Page_82" id= -"Page_82">-82-</a></span> testvére s K. Sántával is, aki legjobb -tanuló. Tannenbaumnál megállott, az kivételes dolog, náluk otthon -falun, aki zsidó, nem számított a többiek közé, de a kollégiumban -az máskép van és Tannenbaum még okosabb is náluk mindnyájuknál.</p> -<p>Efféléken tünődött, mikor óra végén így szólt a tanár úr:</p> -<p>– Nyilas.</p> -<p>Rémülten állott fel, mert egy csöppet sem figyelt, nem tudta, -miről van szó a felelésben.</p> -<p>– Gyere be óra után a tanári szobába!</p> -<p>Minthogy nem szólt tovább semmit, kis várás után leült. Az -osztály összesúgott. Mindenki suttogott s ránéztek. Most talán -először vette észre az osztályt. Eddig csak ezzel a két fiúval volt -csupán valami vonatkozásban, meg becsületből a következő kettővel, -hárommal, s úgy járt iskolába, mintha csak ők öten volnának itt. A -padja ott is volt mindjárt az ajtó mellett, ahogy bejött, mindjárt -leült, az osztályt olyan kevéssé figyelte meg, mint a réten a -füveket s bokrokat.</p> -<p>Mikor csengettek, szoruló szívvel, kalap és kabát nélkül rohant -a tanár úr után s nagyon sokáig kellett várnia az előszobában.</p> -<p>Az intők jártak az eszében s a szíve úgy szorult, majd elájult: -talán már értesítették is az édesapját… Szekundára áll… oh istenem… -Most az első padból is leteszik… talán valahová hátra… S nem fog -Orczy mellett ülni és Gimesivel sem barátkozhat többet… mert nem -azért hívták meg Orczyékhoz, mert ő jó fiú s mert olyan amilyen, -hanem a bizonyítványa miatt s a Gimesi nagyanyja sohasem engedné -meg, hogy a fia rosszabb tanulóval barátkozzék…</p> -<p>Valami rettenetes igazságtalanságot érzett ebben: az élet -legnagyobb kegyetlensége viharzott le benne: saját magát -elválasztva látta a második helytől. Mindaz, amit eddig kapott, az -nem neki szólott, hanem annak a helynek, ahol ül az osztályban. -Mindegy, hogy ki ül ott. Akié az a bizonyítvány, az kapja meg az -ingyenes bentlakást, az ingyenes konviktust, az ösztöndíjat, a -szobafőnök különös figyelmét, a tanárok érdeklődését, a Nagy úr -megbecsülését: <span class="pagenum"><a name="Page_83" id= -"Page_83">-83-</a></span> az kapta meg a felolvasómunkát, és ebben -a percben kétségbeesett sikoly volt a szívében: görcsösen -kapaszkodott ahhoz a helyhez…</p> -<p>Szédülgetett, ahogy ott állott az előszobában s halvány volt az -arca és a szíve iszonyúan vert s amint a tanári szoba ajtaját -nyitották, mindig meglátta Gyéres tanár urat, aki szivarozva állt, -vagy sétált odabenn, elegáns világos ruhájában s kissé -előrehajolva, figyelmesen beszélgetett és nem jött ki őhozzá.</p> -<p>Persze: mit érdemel a tönkrement s lecsúszott diák, akinek intő -jár.</p> -<p>Bátori tanár úr jött be testhezálló barna zsakettben s -rászólott:</p> -<p>– Te kit vársz?</p> -<p>Ijedten felnézett a rideg hangra, a szája mozogni kezdett, de -hangot nem adott:</p> -<p>– Gyéres tanár urat, – rebegte végre.</p> -<p>Bátori tanár úr nem szólt semmit, bement a tanári szobába.</p> -<p>A tanár erélyes hangja egy kicsit magához térítette, mert már az -ájulás környékezte, de most az édesapja jutott eszébe, aki bizony -nem ijedne meg még a nagyobb veszedelemtől sem. Hát ha intő, legyen -intő; dac támadt fel benne: ha ő az utolsó, legyen a legutolsó. Az -is mindegy. Ő akkor is csak annyit tud, vagy nem tud, mint most, -akármilyen kalkulust adnak s ha elveszik tőle a stipendiumot, akkor -hazamegy és kapálni fog a répaföldön…</p> -<p>Nagyot, mélyet, keserveset lélegzett, mert tavaly is elájult -egyszer, mikor odakint kapált; igaz, hogy az az ájulás egy kicsit -nem volt tiszta, mert csak elszédült s boldog volt, hogy el tudott -szédülni s hogy csakugyan minden vér lefutott az arcából s izadság -verte ki az egész testét: láthatták, hogy nem ő csinálta, s muszály -őt beküldeni Debrecenbe a kollégiumba, mert otthon nem lesz belőle -semmi.</p> -<p>Gyéres tanár úr most kijött a tanáriból, szivar volt az ujja -közt s megállott előtte, egészen vidáman és csaknem feléje -hajolt:</p> -<p>– Te kis Nyilas…</p> -<p>A szivart a szájába vette s egyet szippantott. Nagyon jószagú -volt a ruhája, a szivarja, a kis Nyilas <span class= -"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> felemelte -rá a szemét s igyekezett olyan szolgálatkészen nézni s figyelni, -ahogy csak tudott.</p> -<p>– Mondjad csak, elvállalnád te egy gyereknek a tanítását?</p> -<p>Nem felelt rá, megfordult vele a világ s azt hitte, most rögtön -felrepül. Mint a köd foszlott el róla minden aggodalom s egyenesen, -mereven állott s hallgatott.</p> -<p>Intett aztán, hogy elvállalná.</p> -<p>– Minden szerdán és szombaton délután kellene latint és számtant -tanulni azzal a haszontalan kis Dorogi gyerekkel.</p> -<p>– Igenis.</p> -<p>– Nálam volt a nénje, szegények, igen jó család, nagy familia és -ez a kis béka elszórakozza az időt, nem képes figyelni…</p> -<p>– Igenis.</p> -<p>A tanár megállott s az igazgatói iroda ajtajára nézett, ott -valaki kijött.</p> -<p>– Hát akkor jól van, beszéld meg vele és eredj el hozzájuk ma -délután.</p> -<p>– Igenis.</p> -<p>– Igen… Két forintot fognak fizetni egy hónapra.</p> -<p>Ezzel hátat fordított s visszament a tanáriba.</p> -<p>A kis diák pedig futva ment el a vizsgálat helyéről, a félelmes -helyről, remegő lábain.</p> -<p>Az osztályban kíváncsian várták, még akkor is alig birta -összeszedni magát, csakhamar leült a helyére a padba.</p> -<p>– No mi az? – kérdezte Gimesi.</p> -<p>– Azt mondta a tanár úr, hogy nekem muszály tanítani -Dorogit.</p> -<p>A hátulsó padból odatámaszkodott hozzájuk Barta s odajött -Tannenbaum is.</p> -<p>– Tanítani fogsz?</p> -<p>– Igen, megparancsolta a tanár úr.</p> -<p>– És mit fizetnek, – kérdezte Tannenbaum.</p> -<p>– Két forintot.</p> -<p>– Két forintot?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Barátom, – mondta Gimesi – meg fogsz gazdagodni, öt forintot -keresel egy hónapba. <span class="pagenum"><a name="Page_85" id= -"Page_85">-85-</a></span></p> -<p>Tannenbaum komolyan mondta:</p> -<p>– Annyiért nem lehet tanítani, két forintért.</p> -<p>– Mindennap? – kérdezte hátulról Varga János.</p> -<p>– Csak kétszer egy héten, szerdán és szombaton délután.</p> -<p>– Akkor elég, – mondta Varga.</p> -<p>Misi ránézett erre a Vargára, ez volt az a kállósemlyéni -tisztaruhás kis fiú, aki azt mondta, hogy kőházuk van, ez mindig -üzletet szokott csinálni: gombot cserélt üveggolyóért, meg -csokoládét tollért.</p> -<p>Tannenbaum ránézett Vargára s azt mondta:</p> -<p>– Akkor is kevés. Mert ha kétszer megy is el egy héten, de -lényeges, hogy meg fogja tanítani s mi az, két forint? Most, mikor -egy festék öt krajcár?</p> -<p>Varga erre azt felelte:</p> -<p>– Ez nagyon rendes fizetés, én ismerek egy ötödikest, az szintén -két forintot kap heti két óráért, pedig ötödikes.</p> -<p>– No, de ő nem két órát fog adni, hanem két délutánt.</p> -<p>– Csak két órát adhat, – mondta Varga hevesen – mert öt órakor -már felolvasnia kell, tehát, ha elmegy az ebéd után, odaér két -órakor, ott lesz négyig, tovább nem, mert el kell neki jönni.</p> -<p>– Akkor is négy óra, – mondta Tannenbaum.</p> -<p>– Igaz! – mondta Barta Imre, a legerősebb az osztályban – -Tannenbaumnak igaza van! – és a kezét ökölbe fogta.</p> -<p>Ekkor még vagy hárman beleszólottak, Orczy már télikabátban -volt, mert most énekóra lesz és ő nem jár énekre, mert katolikus; -könnyedén azt mondta, hogy:</p> -<p>– Én részemről azt hiszem, hogyha én két forintot tudnék keresni -a magam erejéből, akkor az apától kapnék jutalmul egy száz forintos -kancát – s hangosan nevetett és elment.</p> -<p>Hangosan kacagott, de kedvesen, úgy hogy senki se vette neki -rossz néven, ő nem tehet róla, hogy olyan gazdagok.</p> -<p>Csak Misi hallgatott fáradtan s kimerülten, ő nem tudott ebből -megítélni semmit. Ő nem tudta, hogy kevés-e vagy sok, nem tudta, -van-e rá ideje, <span class="pagenum"><a name="Page_86" id= -"Page_86">-86-</a></span> vagy nincs, képes-e rá, vagy nem; ő csak -azt tudta, hogy borzasztóan fáradt s legjobb volna lefeküdni, mert -elszédül itt még ezen az órán.</p> -<p>Bejött Csoknyai tanár úr, az énektanár, felállottak s hamar -helyre futott mindenki, mert négy pad minden diákja odacsődült a -vitába.</p> -<p>Mikor leültek, Misi hátrafordult s Dorogi Sándort kereste, még -őrá nem is gondolt. Ismerte egy kicsit, csaknem az utolsó padban -ült, de nem látta, sehogyse találta meg.</p> -<p>– Te, melyik az a Dorogi?</p> -<p>Gimesi hátrafordult:</p> -<p>– Az a mulya?</p> -<p>Mikor a tanár úr hátat fordított nekik, felállott félig s úgy -kereste meg a szemével.</p> -<p>– Ott ül az ablaknál, utolsóelőtti padba, az a mulya!</p> -<p>Most már ő is ráismert. Ez egyszer nagyon furcsán felelt -földrajzból. Azt kérdezték tőle, hogy: csak egy kérdésre feleljen -legalább jól, hogy hol van Konstantinápoly! S arra ő azt felelte, -hogy Afrikában.</p> -<p>De most olyan rendes, helyes kis fiúnak tűnt fel előtte, kivált, -hogy az ablakban ült.</p> -<p>– Ez nem mulya.</p> -<p>– Mulya, – mondta csendesen, vagdalkozó módján Gimesi – amék ott -ül, az nekem mind mulya.</p> -<p>A tanár úr elvégeztette a feleltetést s most újat kezdett -tanítani. Az énektanár nagyon furcsa ember volt, az összes tanárok -közt a legfurcsább. Ez olyan volt, mintha nem is tanár lett volna, -hanem vendég. Nagyon udvarias volt, mindig azt mondta, kérem -szépen, kérem szépen és egy kicsit mintha selypített volna: kévem -szépen…</p> -<p>Ő ebből az egy tárgyból egyáltalán semmit sem értett. Nem bírta -megfigyelni azt, hogy mi az a kotta. Egyet jól tudott: violin -kulcsot senki sem tudott szebben írni, mint ő; két-három -gyakorlatot is el tudott dalolni, éppen úgy, mint a nótát: É, f, é, -d – f, é, d, c! – d, d, g, f, – é, é, d, c – tam f, é, d, c… Az a -<i>tam</i> nagyon tetszett neki benne, csak nem tudta, hogy mit -jelent. <span class="pagenum"><a name="Page_87" id= -"Page_87">-87-</a></span></p> -<p>– Csöndet kérek, csöndet kérek, csöndet kéééveeeek… – mondta a -kis kövér vöröses Csoknyai tanár úr, s leintette az ő -vitájukat.</p> -<p>Aztán hozzáfogott beszélni a skáláról vagy miről… Nem volt -szégyen nem érteni, mert az osztályban senki sem értette. Orczy -persze nevetett rajtuk, mikor panaszkodtak, hogy így butaság, úgy -butaság, mert Orczy zongorázni is tudott, hát neki bliktri volt az -egész kotta.</p> -<p>Még legjobb az volt, mikor az egyházi énekeket énekelték, a -zsoltárokat. Ezekből Misi is sokat tudott, sokkal többet, mint a -többiek, mert ők otthon a falusi iskolában egyebet se tettek csak -mindig énekeltek.</p> -<p>Tudta azt, hogy neki »nincs hallása«, s ez az édesanyjának igen -nagy szomorúság volt, mert ő, szegényke, gyönyörűen dalolt, az -édesapja meg pláne első énekes volt a faluban, akárhová ment, -mindig a templomba ment vasárnap s úgy vezette az éneket, szinte -hasított.</p> -<p>Ő a szárazmalomban tanult meg egy kicsit dalolni. A Droftiék -malmában hajtotta a lovakat, az egy nagy szalmafedelű szárazmalom -volt s egy kölcsönkért lóval őrölték a búzájukat s ő hajtotta egy -kis ostorral, ott ülve a rendkívül nagy vízszintes keréken. Egyedül -volt a malomban egész délután s az egyhangú malomzúgásban -hozzáfogott dalolni s egyszerre csak maga sem tudja hogy, -megtalálta a dallamot. Álmodozva ült a kerék hosszú küllőjén s -tetszett neki, hogy a ló oly szelíden ballag körbe, körbe. Fent a -verebek csiripoltak, ő pedig azt dalolta, hogy:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Hullámzó Balaton -tetején,<br /></span> <span class="i0">csolnakázik egy -halászlegény,<br /></span> <span class="i0">hálóját a -szerencse,<br /></span> <span class="i0">őt pedig a -kedvese,<br /></span> <span class="i0">elhagyta, el a -szegényt.<br /></span></div> -</div> -<p>Valahogy, csak úgy véletlenül rányitott a dallamára. Ez olyan -boldoggá tette, hogy aztán késő sötét estig, míg csak meg nem -állították a malmot s ki nem fogták a lovat, folyton ezt -dalolta.</p> -<p>Abban az időben épített az édesapja egy új csűrt az udvaron. -Mikor a szarufák fel voltak rakva <span class="pagenum"><a name= -"Page_88" id="Page_88">-88-</a></span> s be is volt lécezve, az egy -nagyon szép nyári este volt, ő felmászott oda a magasba s elkezdte -dalolni, hogy:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Háromszínű, háromszínű a -nemzeti lobogó,<br /></span> <span class="i0">mind a három, mind a -három becsülettel ragyogó,<br /></span> <span class="i0">mind a -három mutatja, hogy magyar vagy,<br /></span> <span class="i0">ha -magyar vagy, tedd magadat szabadnak!<br /></span> <span class= -"i0">mind a három mutatja, hogy magyar vagy,<br /></span> -<span class="i0">ha magyar vagy, tedd magadat -szabadnak!<br /></span></div> -</div> -<p>Az édesanyja csak hallgatta, hallgatta, egyszer kijött a házból, -felnézett s összecsapta a kezét:</p> -<p>– Hisz ez a gyerek tud dalolni! – s lehívta, hogy összevissza -csókolja.</p> -<p>De azért valami nagyszerűen bizony ma sem tudott, különösen -ezeket a fél, meg nyolcad, tizenhatod kottákat abszolúte nem bírta -felfogni, pedig az énekhangpróbán nagy büszkeségére bevette a tanár -úr a karba altnak, ő tudott legmélyebbre énekelni az osztályban. -Ott azonban hatvanan fujták a kórust s ő is elsegített egy-egy -hangot valahogy a többi közt. Szegény Csoknyai tanár úr nagyon járt -volna a kedvébe, hogy olyan jeles volt a bizonyítványa, de azért -még a legnagyobb jóakarat mellett sem tudott vele egyebet csinálni, -egyest adhatott, de tudományt nem.</p> -<p>Csak óra vége felé jutott eszébe, hogy ő ma el sem mehet -Dorogiékhoz, mert konviktusba kell menni, azután már kevés idő van -s két órakor iskola, ötkor ő megint felolvasni megy, azután -vacsora, azután már nem szabad kimenni a kollégiumból…</p> -<p>Tizenkettőkor kiáltott Doroginak, mert látta, hogy hamarabb -elmegy, mint ő:</p> -<p>– Dorogi!</p> -<p>– Dorogi, Dorogi! – kiáltott Varga is.</p> -<p>Igy egész iskolai tanács gyűlt megint össze, néhány télikabátos, -felpakolt fiú együtt állapította meg, hogy csak szerdán délután fog -elmenni hozzájuk.</p> -<p>A kis Dorogi lángvörös volt s zavarban volt s alig mert Misihez -szólani.</p> -<p>Misi is nagy zavarban volt, furcsán érezte magát, nem tudta, -hogy fog ő megtanítani valakit valamire.</p> -<p>Igaz, az elemiben mindig ő volt a leckéztető. Egyszer a tanító -úrtól ki is kapott, a tanító úr nagyon <span class= -"pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> mérges -ember volt s kivette a dézsából a dézsahordórudat s azzal vágott -végig a fején, mert nem tudott felelni Drofti Károly, akit a keze -alá adott. Akkor az ő feje feldagadt akkorára, mint egy dinnye; az -édesanyja nagyon ingerült lett, véletlenül éppen ott volt a faluban -a doktor s az édesanyja mindjárt elküldött érte.</p> -<p>A kisöccse ment el, a testvére, aki már szintén iskolás volt s -az iskola előtt kellett elmennie a községházára. A tanító úr pedig -véletlenül kint állt s úgy látszik, megbánt valamit s megszólította -figyelmeskedésből a gyereket, hogy hova megy. Ez pedig egyszerüen -megmondta, hogy megy az orvosért, mert a Misi feje akkorára dagadt, -mint egy dinnye.</p> -<p>– Hm, de nagy tudós az a ti anyátok! – mondta a tanító mérgesen, -azzal fogta a gyereket, nem eresztette tovább, hanem eljött ő maga -a beteghez.</p> -<p>Misi még most is emlékszik, hogy megrémült, mikor belépett az -öccsével a tanító úr, nem azért, mintha félt volna tőle, hogy újra -kikap, hanem éppen azért, mert restellte, hogy a tanító megtudja, -hogy ellene áskálódnak…</p> -<p>A tanító úr aztán leült náluk, elbeszélgetett s nem hivattak -orvost, hanem azóta igen jó barátságban vannak a szüleivel, mert -megismerték egymást, hogy az ő édesanyja, ha ácsmesterné is, de -paplány. S a tanító úr is elmondta, hogy neki papnak kellene lenni, -de szerelemből megházasodott, azért lett csak tanító.</p> -<p>Némi aggódással gondolt rá a kis Misi, hogy vajjon most is -megkapja-e a dézsarudat azért, mert tanít valakit…</p> -<h2>V. FEJEZET</h2> -<p class="summary">amelyben a kisdiák családok életébe keveredik -bele s olyan dolgokról hall és olyanokat lát, amik nem tartoznak a -gimnáziumi tananyaghoz; például szerelmeslevelet közvetít, ami -szintén hiányzik az »államilag jóváhagyott« tantervből.</p> -<p>Dorogiék egy nagyobb parasztházban laktak, a ház első végében. -Hátul laktak a házigazdáék.</p> -<p>A ház kívülről fehérre volt meszelve, de belül a szobák pingálva -voltak, ez tette őket urasabbá. Két szobájuk volt, az utcainak volt -három ablaka, kettő <span class="pagenum"><a name="Page_90" id= -"Page_90">-90-</a></span> az utcára, egy az udvarra, az udvarinak -két ablaka, a tornácra.</p> -<p>Ők a belső szobában tanultak mindig, az utcaiban a nagy ovális -asztal mellett s rendesen lámpát kellett gyújtani a végén, mert -december felé járt az idő és hamar setétedett.</p> -<p>Volt ott egy csomó ember abban a lakásban, magas nagy nők, de ő -valami két hétig nem tudta őket megkülönböztetni egymástól.</p> -<p>Azt nem szerette, hogy annyi nő van ott, három felnőtt lány. -Különösen volt köztük egy kisebb, az mindig vihogott, nagyon utálta -érte.</p> -<p>Dorogit otthon Sanyikának hívták, még helyesírást sem tudott, -még a szorzótáblát sem tudta, latinból olvasni nem tudott, kétségbe -kellett esni rajta, hogy hogy fogja ő ezt megtanítani valamire.</p> -<p>Legokosabb az lett volna, hogy megmondja a szüleinek vagy a -tanár úrnak, de ez még akkor nem jutott eszébe. Úgy gondolta, hogy -őt nem azért állították mellé, hogy vádaskodjon rá, hanem hogy -megtanítsa arra, amit nem tud. Az ám, de hogy.</p> -<p>Ha valamit nem tudott, akkor ő mindig visszább ment egy -kérdéssel, mert ha nem tudja egy igének ragozni a conjunctivusát, -akkor próbáljuk először az indicativust. Ha nem tudja a futurumot, -a jövőidőt, akkor lássuk elébb a jelenidőt, a praesenst.</p> -<p>De aztán kiderült, hogy még azt sem tudja, mi a különbség a -praesens és a perfectum, a jelen és a mult közt. Akkor nekiállott, -hogy ezt megértesse vele: hogy a cselekvésnek a három fő történési -idejét kivilágosítsa előtte.</p> -<p>Igen, de aztán észrevette, hogy nemcsak a plusquamperfectumokat -nem tudja, s nemcsak az igeragozással nincs tisztában: de még a -főnévragozással sem: azt sem tudja, hány tő szerint osztályozzák a -főneveket. Tehát még visszább kellett menni egy egész esztendővel, -s legvégül vissza a legelső leckére, mert még azt sem tudta -lefordítani, hogy alauda volat!… rana coaxat… Pedig ez volt a -Békési nyelvtanban legelső lecke tavaly.</p> -<p>Mivel azonban mégis kellett a holnapi napra is készülni, -borzasztó bajok voltak a repetícióval. <span class= -"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span></p> -<p>Hogy lehet ismételni annak, aki mindennapra új leckét kell hogy -megtanuljon, jóllehet a tavalyit sem tudja.</p> -<p>Kétségbeesett vergődés volt ez a tanulás s neki a szája elfáradt -a sok kérdezésben, mert természettől jó tanítónak születve, -önkéntelenül inkább tett húsz kérdést, minthogy egyszer megmondjon -valamit: mindent belőle magából akart kihozni: öntudatlanul is, -logikai kapcsolatok alapján építeni fel.</p> -<p>Erre azonban sem elég idő, sem elég erő nem volt egyiküknél -sem.</p> -<p>– Mit csinált maga, mikor ezt tanultuk, – mondta idegesen.</p> -<p>Mivel Sanyika erre sem felelt, ezt is végigkérdezte, egy csomó -keresztkérdéssel, mert mégis kíváncsi volt, hogy lehet, hogy semmit -nem tud olyan leckéből sem, amiket különös figyelemmel tanított meg -s gyakorolt be a tanár úr.</p> -<p>– Mégis, mondja meg nekem: mit csinált ekkor meg ekkor?</p> -<p>Sanyika törte a fejét, aztán azt mondta:</p> -<p>– Akkor?… akkor éppen négyest fogtam be.</p> -<p>– Mit?</p> -<p>– Négyest.</p> -<p>– Milyen négyest?</p> -<p>– Az nagyon nagyszerű: fogni kell négy legyet s cérnával -összekötni és szántanak, de az igazán nagyszerű.</p> -<p>A kis nevelő tátott szájjal hallgatta.</p> -<p>– Szántanak?</p> -<p>– Igen, ki kell cseppenteni egy jó kis tintacseppet és azon ha -keresztülmennek, akkor barázdát húznak…</p> -<p>A nevelő maga is nevetett, ezen a kis zsivány megbátorodott s -azt mondja:</p> -<p>– Számtanórán pedig tudja mi a nagyszerű?… Fog az ember pókot, -sokat lehet fogni a hátulsó udvarba, akkor annak a lábát kiszedni -és megszámolni, hogy egy láb hányat kaszál…</p> -<p>– Hát földrajzórán?</p> -<p>– Földrajzórán? – mondta alamuszian Sanyika, – akkor nincs rá -idő. Mert akkor figyelni kell.</p> -<p>– Mire? <span class="pagenum"><a name="Page_92" id= -"Page_92">-92-</a></span></p> -<p>– Hát hogy mikor lehet röhögni az öreg Názón.</p> -<p>Nyilas nevetett, aztán komoly arcot vett fel s tovább vágta a -fát: verte a fejébe a leckét.</p> -<p>Mert azért jó fiú volt Sanyika, olyan szép tiszta kis fiúcska. A -tornában ugyan feljebb állott vagy tízzel őnála, de azért nem -látszott nagyobbnak, mert olyan szerényen összehúzta magát, hogy -senki se vegye észre, hogy a világon van: ennek köszönhette, hogy -átcsúszott az első osztályból a másodikba. Sőt azt is, hogy nincs -minden tárgyból intője.</p> -<p>Egyszer, úgy két hét mulva, a középső lány minden nap kezdett -beülni hozzájuk az órára. A kis nevelő először zavarban volt, -nagyon feszélyezte, hogy hallgatják, mert úgy érezte, hogy -ellenőrzik, de a lány nem szólt bele egy szóval sem a beszédjükbe, -kézimunkázott.</p> -<p>– Itt világosabb van, mint az udvari szobában, – mondta -egyszer.</p> -<p>Igy aztán hagyták, de halkabban beszélt Misi is, mint mikor csak -ketten voltak.</p> -<p>Hanem egyszer éppen hónap utolsó napján este, csak megszólalt a -lány:</p> -<p>– Ennél a Sanyikánál butább gyereket én még nem láttam.</p> -<p>Misi rémülten nézett fel erre a szakszerű megjegyzésre.</p> -<p>A lány egészen piros volt, előrehajlott a kézimunka felett s -gyönyörű szép lány volt. Fekete bogárszeme volt s az úgy -csillogott, mintha külön világított volna, az arca piros volt, de -azért gyenge fehér a széleken s amikor szólt, roppant sok -porcellánfehér fog volt a szájában. Ez volt rajta a -legfeltűnőbb.</p> -<p>Sanyika összehúzta a szemét, arcát s egészen kicsi lett, a -száját kicsucsorította.</p> -<p>Misi nem tudott szólani, úgy elcsodálkozott a lány -szépségén.</p> -<p>– Egészen megöli magát evvel a csacsival, – kiáltott a lány – -no, én nem tanítanám ezt, ha nekem adnák a bécsi -Szentistvántemplomot gombostól – s erre elkezdett nevetni.</p> -<p>Ahogy nevetett, a fogai a lámpavilágon szikráztak s a hangja úgy -csilingelt, mint valami kalitkában levő kis madáré. <span class= -"pagenum"><a name="Page_93" id="Page_93">-93-</a></span></p> -<p>– Dehogy volna nekem hozzá türelmem!…</p> -<p>Aztán újabb nevetéssel azt mondja:</p> -<p>– Még a kétszerkettőt se tudja!…</p> -<p>A kis Nyilas szokása szerint rettentően elpirult s jobban -zavarba jött mint Sanyika.</p> -<p>– Nem lehet hamarább tudni neki, mert előbb pótolni kell a -tavalyit, – mondta mentegetődzve.</p> -<p>– Pótolni kell neki az elemit, – mondta újabb nevetéssel a -lány.</p> -<p>– Nem, kérem…</p> -<p>A lány mosolyogva nézett rá.</p> -<p>– Kitől tanult maga tanítani?</p> -<p>A kis nevelőt újabb pirulási roham öntötte el, mert csakugyan -neki nagy vakmerőség volt vállalkozni erre a tanításra.</p> -<p>– Hát én csak úgy segítek Sanyikának, hogy eszébe jusson, mert -tudja azt ő is, amit én, csak nem jut eszébe.</p> -<p>– Én nem tudnék tanítani senkit a világon, – mondta a lány s a -hajába nyúlt. Nagy haja volt, sötétbarna nagy haja s zilált -frizurában volt a fején, nagyon jól állt neki.</p> -<p>– Pedig az jó, – mondta Misi lelkesen.</p> -<p>– Micsoda? Tanítani?</p> -<p>A lányon a legnagyobb álmélkodás látszott, amely a kacagással -volt határos.</p> -<p>– Igen!… én azt hiszem, annál nincs nagyobb öröm, mint valakit -megtanítani valamire, amit nem tud, és nagyobb jótétemény sem.</p> -<p>Elzavarodott ettől, hogy ilyen nagyot mondott, mert még nem volt -hozzászokva, hogy valamiről nyilatkozzék; talán ez volt az első -eset életében, hogy idegen előtt kijelentett valamit, amit igaznak -tartott.</p> -<p>– Én nem tudnék tanítani, – mondta a lány s elbiggyesztette a -száját. Aztán újra felnevetett, – de tanulni se! senkitől! Mikor a -Dóczyba jártam, én mindent tudtam, pedig sose néztem bele se a -könyvbe.</p> -<p>– Hova járt? – kérdezte figyelmesen a kis fiú, mert nem tudta mi -az, gimnázium?</p> -<p>– A Dóczyba.</p> -<p>– Mi az?</p> -<p>– A Dóczy? – s a lány hatalmasan felkacagott – maga még azt se -tudja? <span class="pagenum"><a name="Page_94" id= -"Page_94">-94-</a></span></p> -<p>A kis fiú zavarba jött s elpirult, azt hitte, neki mindent tudni -kell.</p> -<p>– No, majd megtudja egy pár esztendő mulva, – mondta a lány -hamis mosollyal s furcsán nézett a kis fiúra.</p> -<p>Ez rögtön elszemérmeskedte a dolgot, megérezte, hogy ez valami -olyan fiús-dolog, ahogy a fiúk maguk közt beszélnek a lányokról s -olyan zavart lett, hogy alig tudott visszatalálni a könyvhöz, isten -ments, hogy a lányra ránézett volna még egyszer.</p> -<p>Ez csendesen nevetett magában s felemelte a hímzését.</p> -<p>Néhány másodpercig szótlanul ültek, mert Misi nem tudta mit -szóljon, hogy folytassa a leckét… Most már restelte magát s nem -mert a lány előtt beszélni.</p> -<p>Akkor újra megszólalt a lány.</p> -<p>– Azér ilyen buta gyereket nem is képzeltem, mint ez a -Sanyika.</p> -<p>Sanyi felemelte a szemét, Misi észrevette, hogy a szeme éppen, -de éppen olyan, mint a lányé, csillogó és fekete és hosszú -szempillája van.</p> -<p>– Buta! – mondta Sanyi nyújtott hangon. – Jobb vóna, ha nem -vennél japán legyezőt.</p> -<p>A lány bíborpiros lett, az arca csaknem kicsattant, a kisdiák -látta, mert odalesett rá s látta, hogy pillanatokig nem tud szóhoz -jutni.</p> -<p>Akkor higgadtabb hangon így szólt:</p> -<p>– Erre nem buta, a kis szemtelen… hogy pimaszkodjék…</p> -<p>A kis nevelő rettentő kínosan érezte magát a testvérek -veszekedése közben, megdöbbenve s rendreutasítólag nézett -Sanyikára.</p> -<p>– Hatvan krajcár! – mondta dünnyögve, de élesen Sanyika.</p> -<p>A lány elvesztette a kevés higgadtságát.</p> -<p>– No, még csak az van hátra, hogy a kis taknyosok is -kritizáljanak.</p> -<p>– Taknyos vagy te, tudod! Törüld meg az orrod.</p> -<p>– Majd én megtörülöm a tied, te szemtelen, – kiáltott fel a lány -s felpattant. – Nézzétek csak, inkább tanulnád meg, hogy mennyi -hétszer nyolc! Te gyalázatos! Igy kell beszélni velem! <span class= -"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span></p> -<p>Misi egészen elvesztette a fejét, még ilyen veszekedést -testvérek közt nem látott… legfeljebb otthon, ő meg az öccsei, de -az nem számít, mert az otthon volt s ők fiúk s…</p> -<p>Ebben a percben felpattant az ajtó s belépett rajta a tiszta -feketébe öltözött legnagyobb lány, mint egy fúria. Úgy jelent meg, -szinte öldökölt a szemével, már odakint régen kínosan lesték, hogy -mit csinál ez a Bella, megállította a tanulást s mikor lesz már -vége.</p> -<p>Sanyika nem várt semmit, a nénje felé kiáltott nyávogva:</p> -<p>– Nem hagynak tanulni! Minek kell nekik idejönni, mikor tanul az -ember.</p> -<p>A vénlány szigorúan szólt a hugához.</p> -<p>– Légy szíves, gyere ki, kérlek.</p> -<p>De a hangja olyan volt, mint a kés.</p> -<p>– Mindig belebeszél a tanulásba, – siránkozott álnokul -Sanyika.</p> -<p>– Oh, a hazug király! – kiáltott a lány.</p> -<p>– Kérem szépen, még sose szólott bele, – mondta Misi.</p> -<p>– Most is azt mondta, hogy buta vagyok, – dünnyögte árulkodva -Sanyika.</p> -<p>A vénlány el akarta simítani a dolgot, édeskésen mondta:</p> -<p>– Nem kell olyan érzékenynek lenni, Sanyika. Te csak tanulj, -fiacskám, hogy jó legyen a bizonyítványka.</p> -<p>– Ha nem hagynak.</p> -<p>– Dehogy nem hagynak, dehogy nem hagynak, szeretném azt látni, -hogy téged valaki ne hagyjon tanulni!</p> -<p>A másik lány összedobálta a holmiját.</p> -<p>– Szemtelen kölyök, még hogy én nem hagyom: éppen megesett a -szívem, hogy hogy kell, de hogy kell vele kínlódni, még azt se -tudja, hogy mennyi hétszer nyolc.</p> -<p>– Azzal nem fogja jobban tudni, ha valaki mérgesíti!</p> -<p>– Mindig belebeszélnek.</p> -<p>– No, majd megkérjük Bellát, hogy többet ne jöjjön be a szobába, -míg ti tanultok, úgy-e kedves Nyilas. <span class= -"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span></p> -<p>Nyilas, a kedves, szerette volna, hogyha Bella bent lett volna a -szobában, most már sajnálta, hogy nem fogja többet látni, mert -igazán oly gyönyörű szép lány, kivált a nénje mellett, aki sovány -és a szemöldöke teljesen össze van nőve.</p> -<p>– Felőlem tanulhat: de éppen hogy nem akar! – mondta Bella.</p> -<p>– Csak hagyjuk, – mondta a vénlány, – ebben neked is van részed. -Ha annak idején egy kicsit foglalkoztál volna vele, akkor most -máskép nézne ki a gyerek.</p> -<p>– Inkább felakasztom magam, – szólt Bella indulatosan. – Lehet -evvel foglalkozni!</p> -<p>– Kell is!… – szólt kegyetlen hangsúllyal a másik.</p> -<p>Szünetet tartott, aztán folytatta:</p> -<p>– Ennek <i>kell</i> tanulni!… ez fiú… Ennek <i>cél</i> a -tanulás!… Ennek <i>állása</i> lesz s <i>kenyeret</i> fog keresni és -<i>jövőt</i>…</p> -<p>A kis diák ijedten nézett a vénlányra, ő is találva érezte -magát, mintha neki is szólott volna a lecke. Mert erre még nem -gondolt eddig: hogy ember lesz valaha valakiből s csibukkal fog -sétálni a gangon… hogy azért kell megtanulni az ablativus -absolutust… és bejön a cseléd megmondani, hogy: tekintetesúr -megellett a koca… vagy a hivatalba sétál fekete ruhában… Az még nem -tűnt fel előtte, hogy mindaz a lecke, amit el kell napról napra -végezni, csak valami akadálysorozat, amit át kell ugrálni, hogy a -végén valami jó, békés, uras hivatalba kerüljön az ember… Ha erre -gondolt volna, még kiállhatatlanabb lett volna az egész tanulás… -Ezért tanulni a törtszámokat?… és nem azért, mert az érdekes?… Ő -mindig ezzel érvelt Sanyika előtt: hogy nézze csak, milyen furcsa!… -furcsa, hogy ez igaz!…</p> -<p>A vénlány pláne egyenesen odafordult a kis diákhoz, mint egy -ítélő bíróhoz, aki most az ő családi perpatvarukból levonja a maga -véleményét s hevesen, erősen a következőket mondta hihetetlen -erővel, gyorsasággal s egész szónoki lendülettel.</p> -<p>– Ne gondolja, kedvesem, hogy mi mindig ilyen koldusok voltunk. -Hála Istennek, most sem, annyira nem, mint amennyire látszik. Oh, -de az én nagyatyámnak <span class="pagenum"><a name="Page_97" id= -"Page_97">-97-</a></span> még óriási uradalma volt, tíz -tizenkétezer hold, amit azonban a lófuttatás, a bécsi klubélet, meg -a kártya elvitt. Többek között, mikor építették a balatonsomosi -vasutat, akkor ő az első vonatot kibérelte, hogy abban senki más -nem ült, csak ő egymaga. Épen úgy mint a négyesfogatán. Belekerült -neki százhetvenezer forintba, mert a részvények nagy részét -megvette hozzá. Most jó volna, ha százhetven forint volna -belőle…</p> -<p>A kis diák azt gondolta, hogy ez nagyszerű és nagyon csodálatos -és csodálkozva hallotta és restelte magát amiatt, hogy a lány erről -beszél neki, mert az felesleges, sőt illetlen, de egy kicsit büszke -is volt, mint mikor az édesanyja egyszer elküldte otthon a -levélhordó asszony lakására, hogy le ne maradjon a levél s az a -postásné akkor este úgy beszélt vele, mint egy felnőttel s mindent -elmondott, még azt is, hogy az urának kilóg a hurkája, úgy kell -minden este bepakkolni s nem tud miatta dolgozni. De ő akkor azt -igen komolyan hallgatta, mert akkor először érezte, hogy komoly, -felnőtt emberszámba veszi őt, a majdnem úri gyereket, a szegény, -nyomorult postásné.</p> -<p>De a vénlány nagy hévvel folytatta.</p> -<p>– Ez azonban mind nem baj, ez a gyerek még mind elérheti!… Én -már leszámoltam az élettel: én már csak cseléd maradok, a -testvéreim szolgálója, meg lehet nézni a kezemet, veres, kifujta a -szél s fel van cserepesedve, s a ruhám és a cipőm: ez nekem mind -nem fáj, mert tudom, hogy kicsi gyerekkoromtól én vagyok ennek az -életnek itt az áldozatja: a drága mamám beteges, a kedves atyám -boldogtalan s nekem kellett cselédnek lenni a háznál, mert mégis -vannak dolgok, amiket el kell végezni ugyebár… Igen, egy igavonóra -szükség van, aki hajnalban kél és éjfélben fekszik s ez én vagyok; -a mi házunk, az kórház és nevelde, az egyik ágyban fekszik! a másik -kisasszony! csak én vagyok a ló!… Mintha bírnám; de ha még bírnám! -Ezek a parasztok, akik arra születtek, ezek nem értik persze, azt -hiszik, mindenki olyan mint ők, de az én lábaim már odavannak… ha a -piacról hazahozok tíz kilót, akkor már csak esem ágyba. De ez mind -semmi… <span class="pagenum"><a name="Page_98" id= -"Page_98">-98-</a></span></p> -<p>Nagy lélegzetet vett szegény lány s rámutatott Sanyikára, mint -egy győzelemre:</p> -<p>– A fő, hogy ezt idáig neveltem… ez mindent rendbe hozhat, csak -neki legyen jó bizonyítványa.</p> -<p>Keserűen bólintott:</p> -<p>– Én? Én hiába tanultam volna! Az én eszem olyan volt mint a -tűz, és bennem volt akarat: aki most lát, az nem tudja, ki voltam -én!… De mit érek vele, ha kitanulok is! Lehet belőlem -postáskisasszony! Annyi ma is vagyok!… Vagy mint ezek a -kisasszonykák?… Őket kitaníttattam, de ez is kár volt… mire mennek -vele?… Szegény lánynak, minél többet végez, annál rosszabb, mert -csak az igénye nő meg, de nem tehet semmit… Ez a gyerek, ez -szegényke akármilyen keservesen is, csak végezze el az érettségit, -akkor már mehet Pestre… Akkor már kész: abban a pillanatban, ahogy -a matúrája megvan, ő éppen ott van, ahol elhagyta a család ezelőtt -negyven évvel; ő újra Nagytárkányi és Bertóthi Doroghy lesz, nyitva -neki az összes rokonnak a palotája, a kaszinó, a klubok, már az -egyetemen gyerekség lesz átmennie, akkor már annyi pénze lesz az -onkliktól meg a tantiktól, hogy lumpolhat és amit akar… De most, -csak most ebben a hét esztendőben kell összeszednie magát, neki is, -nekünk is, mint a hamupipőkének; a szegénységen, azon bizony a maga -erejéből kell mindenkinek átvergődni… Kihez menjen ez a szegény -lányka? Van Debrecenben még egy ilyen gyönyörű gyermek?… Bertóthi -és Mieskieviczky vér s itt kell neki elhervadni a -parasztvityillóban… Mit csináljak vele, hova tegyem? ruha nélkül, -cipő nélkül… Egy bálba el nem vihetem: hát én? én voltam bálba -valaha?… Férjhez adni? Kihez adjam?… lesz belőle polgárasszony: -tésasszony… és majd ő is fog járni a piacra, igen, hiába nevetsz -szegénykém, fogsz te még kosarat cipelni a piacról…</p> -<p>A kisdiák úgy nézett rájuk s a szép lányra, mint valami -rettenetes sors, valami iszonyú jövő reménytelen áldozatára.</p> -<p>– Ez a gyerek?… Odescalchi lányt vehet feleségül, Eszterházy -lányt, Károlyi lányt, akit akar, aki tetszik neki… <span class= -"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span></p> -<p>Nagyot sóhajtott s a homlokát megsimította vörös tenyerével:</p> -<p>– Azért kell neki jó bizonyítványt szerezni… Azért nem sajnálok -én semmi fáradságot, áldozatot érte…</p> -<p>Rátette a kezét a kis Sanyi fejére s gyengéden megsimogatta:</p> -<p>– Tanulj fiacskám, tanulj, tanulj, kedves kis angyalom, kis -babám, tanulj édes kis gyémántom, tanulj, te ne törődj semmivel, -neked mindig lesz mindened, csak tanulj, lesz ruhád, cipőd, -füzeted, rajzpapirod, írhatsz, rajzolhatsz amennyit akarsz, tanulj -franciát majd, zongorát, sportot, mindent: aztán majd meglátod, -milyen hálával gondolsz vissza a te vén zsémbes nénédre valaha… -csak te tanulj… Dehogy fogunk mi téged zavarni… isten ments… sem -én, se Bella!!… se senki… Érted?</p> -<p>És gyöngéden, kimondhatatlan szeretettel ölelte át a fiucska -szép kis fejét.</p> -<p>A másik szobába jött valaki s odafigyeltek mindnyájan, férfihang -hallatszott.</p> -<p>A kisdiák mindjárt gondolta, hogy az apa lehet, mert mindenki -zavarba jött.</p> -<p>A vénlány kinyitotta az ajtót s abban a percben megjelent ott -egy óriási, gyönyörű, szakállas, nagy prémbundás férfi.</p> -<p>Egész rémülten nézett rá a kisdiák, mert még sose látta, olyan -volt ez a férfi, mint egy hős a Történelmi Arcképcsarnokból, -Petneházy a budavári ostromon, vagy Bercsényi Miklós, a Rákóczi -vezére. Kivált itt Debrecenben a kis köpcös emberek jókedvű, -mosolygó, pedrett bajszú országában.</p> -<p>Tisztelettel felállott előtte.</p> -<p>Sanyika felugrott s furcsa bizalmas bátorsággal hozzászaladt s -megcsókolta a kezét, azután a száját.</p> -<p>A lányok kezét csókolommal köszöntek.</p> -<p>– A mi kis barátunk, – mondta a vénlány, – a kis Nyilas -Mihályka. Tudja apa, aki együtt készül a leckére Sanyikával.</p> -<p>Az apa csendesen, derüs mosollyal bólintott a gyerekre, aztán -leült, úgy leeresztette magát az asztal mellett egy székre s szó -nélkül valami kellemes mosolygó nézéssel bámult maga elé. -<span class="pagenum"><a name="Page_100" id= -"Page_100">-100-</a></span></p> -<p>– Megfázott apa? – kérdezte a vénlány.</p> -<p>Nem szólt, nem is intett, csak az ajka mozdult meg a nagy bajusz -alatt.</p> -<p>– Ott nálatok annyira fűtenek, hogy az embert megütheti a guta, -– mondta s az asztalra könyökölve a homlokát megsimította.</p> -<p>– Tessék ideadni a kabátot, – szólt Bella s lehúzta az apjáról a -nagy bundát. A bunda belőlről is szőrmével volt béllelve.</p> -<p>A kisfia az ölébe telepedett.</p> -<p>– Mit tanulsz?</p> -<p>A fiú vállat vont.</p> -<p>A nagy ember most Misire nézett s ez szolgálatkészen mondta:</p> -<p>– Most a számtant tanultuk: közönséges törtekkel a négy -alapműveletet.</p> -<p>Az apának megmozdult a szemöldöke s jobban ránézett Misire.</p> -<p>– Ezt? – szólt.</p> -<p>– Igen.</p> -<p>Az apa szórakozottan forgatta egy ujjal a vékony könyvet.</p> -<p>– Ez az egész?… Hát te olyan szamár vagy, hogy még ezt se bírod -megtanulni, – mondta és az a szó, hogy szamár vagy, olyan kedves -volt; pedig látszott, hogy bántani akarja a fiacskáját, de az -csudálatosan egy cseppet sem félt tőle, belebujt a szakállába s -ujjaival simogatta.</p> -<p>– Bizony csak pirongassa meg apa, – szólt Bella élesen, – még a -szorzótáblát se tudja, olyan buta…</p> -<p>Az apa hallgatott, Misi félt, hogyha ez a nagy ember megmozdul, -valami összetörik.</p> -<p>– Buta… Nem buta talán… csak szamár… – s megint azzal a furcsa -mosolygással ejtette előre a fejét.</p> -<p>– Apa, Bella japán legyezőt vett hatvan krajcárért, – mondta -árulkodva Sanyika.</p> -<p>– Mi? – mordult fel az apa.</p> -<p>– Azért mond engem butának, mer megmondtam.</p> -<p>– Maj ki is hajítom a legyezőjével együtt! – morgott az apa.</p> -<p>– Csak ne szájaskodj, mert egyszer pofon ütlek, tudod! – -nyelvelt Bella mérgesen. <span class="pagenum"><a name="Page_101" -id="Page_101">-101-</a></span></p> -<p>– Nagyon félek tőled.</p> -<p>– Megkaphatod nagyon hamar.</p> -<p>– Majd megkapod te is apától, biztosítalak.</p> -<p>Misi egész odavolt, míg ezt hallgatta.</p> -<p>És a legcsudálatosabb az volt, hogy az apa nem szólt semmit, sem -nem haragudott, se fel nem háborodott, se nem nevetett, csak -folyton azzal a kissé merev s egyforma mosolygással nézett maga -elé.</p> -<p>Ők próbáltak volna az édesapjuk előtt ilyen hangon veszekedni! -már régesrégen kirepültek volna a szobából! Civakodtak ők eleget, -mert a kisebbek nagyon rosszak, nem akarnak szót fogadni s még -csunyábban is lármáztak, mikor jól összekaptak, de idegenek előtt -nem s a szüleik előtt meg pláne soha egy rossz szót se mertek -volna.</p> -<p>– Meg fog bukni? – kérdezé egyszer az apa s rámeredt Misire.</p> -<p>Ez megrémült ettől s elkezdett reszketni, minden pillanatban azt -várta, hogy átnyúl az asztalon s felkapja és kettétöri, mint egy -mézeskalácsot.</p> -<p>– Remélem, hogy nem, isten ments, – mondta aztán.</p> -<p>– Majd jó lesz suszterinasnak! – szólt az apa csendesen.</p> -<p>– Apa nagyon könnyen veszi, – mondta a nagylány, – ahelyett, -hogy megfogná s megrázná egyszer… hogy tudná, hogy komoly dologról -van szó… Akit gyermekkorába nem vernek meg, abból nagy korába se -lesz jó ember…</p> -<p>– Hozd be a vacsorát, – mondta az apa.</p> -<p>Erre elhallgattak.</p> -<p>Most besomfordált egy sápadt asszony, a mama, meg a legkisebb -lány, az most is nevetgélt, az anyját a hóna alatt fogva, támogatta -s a fejét lesütötte, úgy nevetett.</p> -<p>A mama félt, hogy valami baj lesz, azért vánszorgott be. Leült -az asztal mellett egy székre, olyan sápadt volt, mint a vászon s -iszonyúan sovány.</p> -<p>A kislány hamar elszaladt az ajtóhoz, az ajtófélfához, -odatámaszkodott s csak a halk kuncogása hallatszott, akárki akármit -mondott, ő csak nevetett.</p> -<p>Egy ideig csönd volt a mama miatt, akkor a vénlány így szólt: -<span class="pagenum"><a name="Page_102" id= -"Page_102">-102-</a></span></p> -<p>– Nekem tanul?… nekem nem tanul!… (a kislány erre felnevetett, -de a kezével betakarta a száját), apának tanul?… mamának tanul?… -Bellának, vagy Ilikének?… (Erre a kislány görcsösen felhahotázott s -kiszaladt a másik szobába.) Saját magának tanul: amit tanul, az az -övé…</p> -<p>Ujra csönd volt, aztán a kis Ilike, aki olyan tizenhárom éves, -hirtelen-piros arcú kis fekete lány volt, lassan újra besomfordált -az ajtóig, mert nagyon kíváncsi volt s egy szót sem akart -leveszíteni; akkor a mama megszólalt, halkan:</p> -<p>– Bizony magának.</p> -<p>A vénlány kapott rajta:</p> -<p>– Ha én tanulhattam volna! Én bizony tanultam volna! (Ilike -kacagása hátulról úgy rezgett, mint egy gerlice turbékolása) jaj -istenem: éppen most végeztem volna el az egyetemet!… (Ilikéből erre -kirüffent a hahota, most már teljes tüdőből.) No ez mit nevet!… Te, -te rossz lélek, mit vihogsz! (Ilike sikkantva kacagott s a két -öklével tömte a száját.)… Te tanulhatsz, igen, éppen mondom, hogy -milyen igazságtalanság: ha egy lány az eszével a csillagokat éri -is, akkor is csak egy rossz <i>szolgáló</i> marad, de ebből, ha -csak fel tudom vakarni az egyetemig, mindjárt Nagytárkányi és -Bertóthi Doroghy lesz!…</p> -<p>Ilike újra kitört és sikoltó kacagását most már futva vitte ki -még a másik szobából is ki az udvarra.</p> -<p>Az apa hátradőlve ült a széken s dúdolni kezdett egy nótát:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Kis kutya, nagy -kutya,<br /></span> <span class="i0">nem ugat -hijába…<br /></span></div> -</div> -<p>Ahogy a dalt dúdolta, a lehellete átcsapott az asztalon s Misi -rémülten és iszonyodva érezte meg a bor szagát.</p> -<p>Iszonyodva és rémülten nézett rá a gyönyörű férfira, mintha -kígyót vagy sárkányt látna: az ő apja is ivott, mikor szerződést -kötött a parasztokkal, de olyankor ő az édesanyjával -hetvenhétszeres kínt állottak ki.</p> -<p>Eszébe jutott, hogy már ötre jár az idő, felállott, köszönt s -gyorsan elment.</p> -<p>Kint nagy szél volt, majd elvitte. <span class= -"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span></p> -<p>Az öreg úrnál fáradt volt és szórakozott, az olvasás egy kicsit -döcögött, ez a mai délután nagyon a szívére ment.</p> -<p>Nem volt tisztában ezekkel az emberekkel, mindeniket szerette s -valamennyire haragudott. Sanyira persze legjobban, amért nem tanul. -Nincs semmi más dolga. És neki érdemes!</p> -<p>A nagylányt tisztelte, hogy olyan vörösek a kezei s feláldozza -magát, de azért mégis nagyon goromba.</p> -<p>Bella, Istenem, milyen gyönyörű lány, mint egy királykisasszony; -csak azt a kis röhincset csodálta, hogy senki se pofozta fel. Az -még akkor is, mikor ő kijött, ott kuporgott a folyosón s nevetett. -De min is: igen, hogy a vénlány most végezte volna az egyetemit… -Hogy erre gondolt, egyszerre ő is elkezdett nevetni… s olvasás -közben, hogy eszébe jutott, nevetni kellett, alig tudta lenyelni a -nevetést. Milyen buta az a kislány… Az a legbutább az összes buták -közt… S ezen ismét nevetni tudott volna.</p> -<p>Este éppen november harmincadika estéje volt s az öreg úr -kikészítve tartott neki három ezüst forintost.</p> -<p>– Köszönöm szépen, – mondta s betette a kis tárcájába, amelyben -nem volt csak négy krajcár, ebben a hónapban tizenkét krajcárból -élt meg, szerencséjére nem kellett venni semmit.</p> -<p>De most három pengője van, ott van jó helyen a reskontó -mellett.</p> -<p>Táncolva s boldogan ugrált hazafelé, nem bánta ő most sem a -Doroghyék bajait, sem a szelet, sem a jövőt: három pengő volt a -zsebében.</p> -<p>Csak azt sajnálta, hogy nem mutogathatja meg mindenkinek, de nem -merte a coetusban mutatni, mert félt, hogy el kell akkor -fizetni.</p> -<p>Most már szívesen várta holnap Csigainét, már ki tudja fizetni -neki a forint húsz krajcárt, mert a mult hónapban adós maradt -hatvannal, most már jöhet.</p> -<p>Forint nyolcvana marad a jövő hónapra: venni fog négy festéket, -egy aranyat, egy ezüstöt; az arany tizenöt krajcár, az ezüst festék -tíz.</p> -<p>Venni fog ceruzát is, meg színházjegyet.</p> -<p>Másnap vasárnap volt és december elseje. <span class= -"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span></p> -<p>December: ez a név valami ünnepélyes és titokzatos hatással volt -rá. Mintha valami nagy dolog jelentése volna az, hogy december -lett: karácsony is lesz ebben a hónapban, meg Szilveszter. -December, karácsony, Szilveszter, csupa olyan nagyszerű szavak.</p> -<p>Mégis valahogy meg kellene ünnepelni, valahol meg kell jelennie: -eszébe jutottak Törökék.</p> -<p>Régen nem volt náluk, mióta munkával van elfoglalva, azóta -egyszer sem, pedig hátha hazamehet karácsonyra s akkor meg kell -mondani, hogy mit üzennek.</p> -<p>Ahogy az ebédről kijött, rögtön elment a Kistanács-utcába.</p> -<p>Mikor meglátta a nagy sarokházat, amely fehér volt, de urasabb, -régiesebb, mint a többi civisház, megdobbant a szíve. Az volt a -boldog idő, mikor még itt lakott s ártatlan gyermekségben élt -tavaly…</p> -<p>A kapu még mindig olyan rozoga volt, mint a mult évben, a -kilincsét még most sem csinálták meg, nem lehetett bezárni, csak -úgy behajlott. A lépcső most is fehérre volt meszelve s a folyosó -boltíves volt és olyan mint egy régi vár. A fák kopaszak voltak, -fekete ujjaikat meresztették, mintha az égre emelnék, nem volt -olyan szép lomb, mint a nyáron, mikor a kis első elemista lányok -nyüzsögtek alatta. Ott volt hátul a disznóól, ahol Török bácsi -télen-nyáron a mangalicáit etette kukoricával, a fején a tarka -hálósipkával s szájában a hosszúszárú csibukkal. Tavasszal kis -malacok is lettek, gyönyörű kis fehérségek, a bőrükön átvilágított -a piros vér, tejet ittak és néha némelyik bement az anyjával a -vályúba s abból is evett.</p> -<p>Úgy jutott fel a négy lépcsőfokon, mintha kergette volna valami, -hazajött ide s a szíve erősen dobogott. Milyen régen nem volt itt, -mért is? persze, mennyi dolga van neki!… Nem úgy mint tavaly…</p> -<p>A konyhában ültek szokás szerint, a néni, meg Ilonka kisasszony, -s beszélgettek, nekik mindig volt elég beszélnivalójuk. Nagy és -tágas konyha volt ez s nemcsak konyha volt, hanem társalgó is, volt -benne ebédlőszekrény, ebédlőasztal is, itt laktak nappal, itt is -ebédeltek. <span class="pagenum"><a name="Page_105" id= -"Page_105">-105-</a></span></p> -<p>– Nini a kisdiák! – kiáltott Török néni s kitárta a két nagy -karját, mert hatalmas, erős asszony volt, egész óriás, de a jósága -és a szívessége még óriásibb volt s az arca úgy ragyogott, mint a -hold.</p> -<p>– Jó isten, ki jön itt, – sikoltotta Ilonka kisasszony is, aki -az anyjával ellentétben csinos kicsi nő volt.</p> -<p>Majd megették, ölelgették. Simogatták, méregették: mennyit nőtt! -hízott-e vagy fogyott? A néni azt mondta: csont és bőr, az a -szerencsétlen konviktusi koszt! Ilonka kisasszony azt mondta: -egészen jól néz ki, szívós, erős gyerek ez!</p> -<p>– No mi volt az ebéd? kérdezték egyszerre mind a ketten -rendkívüli kíváncsisággal. Ezt sose mulasztották el, ezt mindíg meg -kellett kérdezni.</p> -<p>Ő pedig törte a fejét, törte; hogy erre sose gondol, már -legközelebb leírja, mi volt az ebéd, hogy meg tudja mondani. Mit -törődött ő azzal: beszaladtak, mint a malackák s hamm bekapták, -amit adtak, aztán tovább futottak a vályúról.</p> -<p>De nem hagyták ám annyiba, ki kellett sütni.</p> -<p>– Húsleves volt, meg valami derelye.</p> -<p>– No nézd csak, hát a főtt húst hova tették? Azok jól csinálják, -csak a levét adják oda?</p> -<p>– Nem! volt főtt hús is mártással.</p> -<p>– Mer azir… Oszt mijen mártás?</p> -<p>– Mijen?… paradicsommártás.</p> -<p>– Persze hogy az, anyám azt hiszi, van ott más mártás is: -hagymamártás, meg paradicsommártás.</p> -<p>– És jó vót?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– No arra sokat adok, amit te mondasz: hiszen te megennéd a -fűrészport is, tudod is te mi a jó… Hát a derelyében mi volt?</p> -<p>– Mi?… A derelyében?… Lekvár.</p> -<p>– Persze, hogy lekvár!… Húsleves, paradicsommártásos tehénhús, -meg lekváros derelye, majd azok kitalálnak valami mást. Jó penészes -szilvalekvárt bele: jó az a diákoknak.</p> -<p>– Nem volt penészes, Ilonka kisasszony.</p> -<p>– Tudod is te, mi volt, te azt hiszed a penész az valami cukor. -<span class="pagenum"><a name="Page_106" id= -"Page_106">-106-</a></span></p> -<p>– Nem, Ilonka kisasszony, a brúgó az igen, az dohos, nem is -dohos, penészes, nem is penészes, hanem dohos.</p> -<p>– Teremtő isten, milyen dohosnak kell annak lenni, ha még ez is -észreveszi.</p> -<p>– De azér Török néni kérem, nagyon jól főznek.</p> -<p>– Ugyan mit főznek jól?</p> -<p>– No mit szeretünk legjobban? – kérdezte Ilonka kisasszony s -megcsípte az állát.</p> -<p>– Legjobban szeretem a köleskását sok cukorral.</p> -<p>Erre aztán mind a ketten összecsapták a kezüket s lemondtak a -kisdiákról, látták, hogy ebből nem lesz semmi.</p> -<p>– Neki az a legjobb, nálunk meg a malac se enné meg, – mondta -Ilonka kisasszony.</p> -<p>– Jó most; az is jó, de a Török néni főztje nem ízlett, – mondta -a néni.</p> -<p>Erre a kisdiák elhallgatott, gondolta, hogy most valami ügyeset -és szépet kellene mondani, de semmi se jutott eszébe.</p> -<p>– Ne hozza már zavarba anyám, nem a gusztus bizonyít, hanem a -pofa, a pofácska. Milyen volt tavaly és milyen most!</p> -<p>És most ő sajnálgatta el, hogy milyen sovány s most a néni kelt -pártjára:</p> -<p>– De bizony nincs is olyan rossz bőrben, sovány volt ez tavaly -is, ha mindjárt mazsolával etettem is.</p> -<p>Ilonka kisasszony nagyon kedvesen nevetett, a hangja most is -olyan cérnaszál-vékony volt, mint tavaly. A kisdiáknak eszébe -jutott, hogy azért egynéhányszor rossz napja volt, mikor az -édesapja nem tudta elsejére pontosan megküldeni a tíz forintot. -Néha!… Talán egyszer sem. Nem ment az úgy odahaza, mint a -hivatalnokoknál, akiknek elsején megfizetnek, ha esik is, fuj is: -az ő édesapjának először munka után kellett járnia, azután -vállalni, azután dolgozni, azután fizetnek s a végén nem maradt -semmi, mert közben kiszedte az élelemre ami kellett…</p> -<p>– Hát az iskola hogy megy?</p> -<p>Ilonka kisasszony felelt helyette:</p> -<p>– Ni, hogy vonogatja a vállát, látom én az orráról ennek a -Misinek, hogy van ott csikó bőven. <span class="pagenum"><a name= -"Page_107" id="Page_107">-107-</a></span></p> -<p>Misi mosolygott a bajusz alatt.</p> -<p>– De fog is örülni Géza bácsi neki!… Jaj, de fog… Mikor írt Géza -bátyád?</p> -<p>– Már régen nem írt.</p> -<p>Itt a Géza bátyja körül forgott mindig a szó, mert valaha itt -lakott Török néniéknél, a fiuk mellett volt instruktor, mert egy -osztályba jártak s Ilonka kisasszony nagyon, nagyon sokat tudott -kérdezősködni róla. Bizony neki is csak a Géza bácsi kedvéért adtak -tavaly tíz forintért teljes ellátást… S a Géza bácsi iránt való -szeretet fénylik egy picit őreá is…</p> -<p>Ez a konyhabeli délután oly kedves volt, olyan megható, jó, a -néni a szalmából font karosszékben ült, ezt debreceni pásztorok -csinálják s minden házban van belőle egy-két darab, ő az alacsony -széken, úgy mint régen és hűségesen felelgetett mindenre s -nevetgélt olyan jóízűen, tiszta szívvel, mint sehol másutt. Milyen -rideg volt ehhez képest a coetusbeli élet s még a Pósalaky úrnál is -az a nehéz sebes hadarás, meg Doroghyéknál az a csúnya tegnapi -délután. Itt nem volt semmi baj, itt szerették, itt minden úgy -volt, mint azelőtt, egy bútor sem változott, ezek boldog és jó -emberek voltak.</p> -<p>Igy kellene élni mindenkinek örökké, de mért is nem él így…</p> -<p>– Van egy tanítványom, – mondta egyszer csak egész váratlanul. -Már rég szerette volna kimondani, de szégyelte, hogy még dicsekedni -gondolják.</p> -<p>A két nő egyszerre fordult felé.</p> -<p>– Micsoda! – kiáltották s összecsapták a kezüket.</p> -<p>– Tanítványa van! – mondta a néni.</p> -<p>– Az Isaák Géza öccse! – mondta Ilonka kisasszony.</p> -<p>Összekulcsolta finom vékony kis madárujjait.</p> -<p>– Édes istenkém, micsoda fajta ez, micsoda fejük van ezeknek!… -Tizenkét éves és tanítványa van!</p> -<p>– No, osztán mit fizetnek? – kérdezte a néni.</p> -<p>– Két forintot.</p> -<p>– Ejha, – mondta Ilonka kisasszony s látszott rajta, hogy meg -van nyugodva, hogy mégis nem olyan nagy dolog az egész, – nagyon jó -az!… nagyon <span class="pagenum"><a name="Page_108" id= -"Page_108">-108-</a></span> derék!… nagy segítség a mai világban!… -Két forint is szép!… Öröm az az édesapának, akinek ilyen gyerekei -vannak!… Ó, ó ez a kis béka, hogy ennek tanítványa van, ó te, te -ződ szilva! Már nem is merem tegezni:… nevelő úr!… No nézd -csak…</p> -<p>Misi hallgatott s boldogan mosolygott, sőt nevetett, de aztán -eszébe jutott, hányszor mondta tavaly neki a néni, hogy: »húzz bőrt -a fogadra«! s erőszakosan becsukta az ajkait.</p> -<p>Akkor bejött a bácsi. Török bácsi az udvar felől jött, az örökös -tarka, bosnyák házisapkájában, amelyről bojt lógott. Még szürkébb -volt, mint tavaly s még hallgatagabb, most is csibukozott s most -sem égett a dohánya.</p> -<p>– Nézze csak apa, ki van itt.</p> -<p>– Hó, nonono, – mondta az öreg úr s a csibukot kivette a -szájából s magasra emelte, aztán visszadugta s ugyanazzal a kézzel -megsimította a kisfiú fejét… – Derék.</p> -<p>Ők nagyon szerették egymást, mert tavaly egész télen együtt -bujták a könyveket abban a belső szobában, a bácsi regényt -olvasott, ő meg a régi Ország-Világot, meg tanult is vele, meg -Jókait is olvasott, a Kétszarvú embert, meg az Ősmagyar meséket, és -sakkoztak is sokat… Olyan jól senkivel sem lehetett meglenni, mint -a bácsival. S a bácsi is egészen máskép bánt vele, mint mással. -Tudja isten, a családjával sohase beszélt, jóformán szót sem -váltott, ha meg beszélt, akkor mindjárt ideges pörölés lett -belőle.</p> -<p>– Hajja apa, – mondta Ilonka kisasszony, aki az apjával nem is -szokott beszélni máskép, csak ha valami idegenről van szó, így -közvetve, – itt egy kis nevelő, – s a kisdiák elpirult, hogy ilyen -rögtön ezzel árulják el, – nevelő: tanítványa van!</p> -<p>– Derék, – mondta a bácsi s bólintott egy nagyot, aztán komolyan -szólt: – egy osztályba jár veled?</p> -<p>– Igen, – zavarodott meg Misi, mert leleplezve érezte magát, -most egyszerre úgy gondolta, hogy nem is illik, hogy nevelőnek adja -ki magát, ha osztálytársa…</p> -<p>– Nagyon helyes: könnyebben készülsz te is, és jobban megmarad a -fejedben a tananyag. <span class="pagenum"><a name="Page_109" id= -"Page_109">-109-</a></span></p> -<p>Olyan jóakarat s meggondolás volt ebben a megjegyzésben, hogy -Misi egyszerre úgy érezte, hogy ő tartozik hálával Doroghynak -azért, mert taníthatja, mert tényleg, most átismétli az egész -latint s az egész számtant, pedig ő is ebben a kettőben a -leghibásabb. El is határozta, hogy soha többet nem mondja ki azt a -szót, hogy tanítványom, csak úgy mondja, hogy: együtt tanul…</p> -<p>– Két forintot fizetnek neki! – mondta Ilonka kisasszony. – -Másnak ilyen gyereke van, a mieink pedig még két forintot egész -életükben nem hoztak haza.</p> -<p>Misi egyszerre csak megérzett valamit: ez itt a baj. Antal úr -nagy szamár, Imre úr meg egy nagy lump, János meg még nagyobb, -arról máskép nem is beszélnek soha, tavaly egész évben csak kétszer -volt odahaza és miatta szoktak pörölni, szegény bácsi, meg szegény -néni.</p> -<p>Felnézett a falra s nagy meglepetéssel látta, hogy nem volt ott -a falon a János szénnel nagyobbított arcképe, amit egy kollégája -csinált s tavaly a bácsi a szobából kidobta a konyhába, azt mondta, -tegyék a tűzre… Vajjon hova lett.</p> -<p>Ettől a Jánostól ő mindig félt, mert olyan heccelődő volt. -Nagylegény volt a kollégiumban és iszonyatosan tudott lumpolni. -Tavaly oda is volt valahol s nem is volt Debrecenben, de mintha azt -hallotta volna, hogy évek óta nem volt neki szabad otthon lakni, -mert az apja nem tűrte: az édesanyja egyszer kifizette az adósságát -titokban, akkor Török bácsira nem lehetett ráismerni. Persze neki -nem mondták meg, de ő kispekulálta a sok pörölést… Nem sokat -törődött ugyan vele: mi volt ő még tavaly: egy valóságos kis -csacsi.</p> -<p>És most kínos csönd volt a konyhában, a bácsi parazsat keresett -ki a hamuból s a megtömött pipájába tette s uramfia, akkor csak -belép János, csak úgy háziasan, a vállára vetett télikabáttal.</p> -<p>Misi elijedt a róla most elgondolt rossz gondolatai miatt s -tisztelettel állott fel előtte.</p> -<p>– Gyere csak, gyere! – mondta Ilonka kisasszony – s mindjárt -jelentette, Misire mutatva: – nevelő… <span class= -"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span></p> -<p>És nagyszerűen tette hozzá:</p> -<p>S rámutatott az ujjával:</p> -<p>– Az Isaák Géza unokaöccse. Tizenkét éves és nevelő.</p> -<p>János ránézett a gyerekre s egy jó kemény barackot nyomott a -fejére.</p> -<p>– Nagyra nőj öcskös! Nagyra nőjön a füled!</p> -<p>Misinek könnyes lett a szeme, fájt a feje, ahogy megnyomta a -nagylegény, de a megszégyenítés még jobban fájt, tudta, hogy most -csúnyán kikapott. Igyekezett eltakarni, hogy észre ne vegyék.</p> -<p>Szeretett volna már elszökni innen, már nem érezte jól magát, -minek is jött ide, persze, ha tudta volna, hogy János úr itthon -lesz, akkor várhatták volna!</p> -<p>– Nézd ezt a gorombát, – mondta Ilonka kisasszony, – eredj te -pokróc – s megsimogatta a kisfiú fejét.</p> -<p>Ez nem tűrte a simogatást se, egyáltalán ne nyúljanak hozzá.</p> -<p>Hirtelen lenyelte a könnyeit, várjatok csak, gondolta -magában:</p> -<p>– Meg felolvasó vagyok egy öreg vak úrnál, minden délután egy -óráig olvasok neki s kapok érte egy hónapba három forintot.</p> -<p>– Mit nem hallok, – sikoltott Ilonka kisasszony – elájulok! Öt -forint egy hónapba!… Két darab elválasztott malacot lehet rajta -venni, felibe akárki felhízlalja s küldhetsz apádnak karácsonyra -olyan debreceni sonkákat, hogy az egész család elrágódik rajta -egész télen.</p> -<p>Ezt Misi megalázásnak érezte, nincs az ő apja arra szorulva, -hogy malacot vegyen neki ő és hízlalja és azon rágódjanak.</p> -<p>– Majd nyerek a lutrin!… – mondta hetykén, de mindjárt -röstelkedve tette hozzá – Az öreg Pósalaky úr álmodott egyet s -megtétette velem a lutrin, ha nyerünk, akkor fele az enyém.</p> -<p>Ilonka kisasszony nem értette meg, de borzasztó nagyot -nézett:</p> -<p>– Lutri!!… No csak a van hátra!… Már ez is lutri!… Szégyeld -magad… Már te se vagy tisztességes ember… – kiáltotta. <span class= -"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span></p> -<p>De János nagyot kacagott.</p> -<p>– Inkább ez az okos beszéd! Megvan a reskontó? Mutasd!</p> -<p>– Hiszen csak őtőle kérj tanácsot, akkor osztán majd nézhet apád -a fia keresete után.</p> -<p>Misi zavarba jött s homályosan most már emlékezett, hogy tavaly -hallott valami sírást, hogy lutri… Biztosan János is lutriz… És -most már szégyelte magát a lutri miatt, sokért nem adta volna, ha -nem volna reskontó a zsebében.</p> -<p>Előkereste a kis bugyellárisából a cédulát. Odaadta János -úrnak.</p> -<p>Ez szakértő szemmel megnézte s felkiáltott:</p> -<p>– Egy forint!… Nem is bolondság!… Azt hittem, tíz krajcárt -tettél rá.</p> -<p>– Nem, kérem, János úr, nem én tettem rá, – hárította el most -már a kis fiú s szerette volna, ha soha nem keveredett vón bele, -nagyon bántotta, hogy belekerült ebbe a dologba: ami Jánosnak -tetszik, az szégyen. – Pósalaky úr tette meg, csak énvelem küldte -el s hogy legyen nálam, mert ő nem lát, aztán, amit nyer, annak -ideigérte a felét…</p> -<p>De ezt már úgy mondta, hogy máris el van határozva félig-meddig, -hogy ő azt a szennyes pénzt nem is fogadja el, undorodott tőle, -szerencsére úgyse nyer semmit s ez a legjobb.</p> -<p>– Mék az a Pósalaky, aki a városnál volt tanácsnok?</p> -<p>– Igen, most vak.</p> -<p>– A lesz a.</p> -<p>Csend volt. Az asszonyok szomorúan hallgattak. Valami fojtott s -nehéz érzés telepedett mindenkire.</p> -<p>– Hát aztán miféle gyereket tanítasz? – mondta János, aki most -érthetetlen s szokatlan módon érdeklődött a kisdiák iránt.</p> -<p>– Doroghy Sanyit.</p> -<p>– Doroghy? – s János nagyot nézett. – Doroghy?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Van annak leánytestvére?</p> -<p>– Van három.</p> -<p>– Három… Nincs köztük egy olyan magas, nagyon szép lány? -<span class="pagenum"><a name="Page_112" id= -"Page_112">-112-</a></span></p> -<p>– De igen! – kiáltotta élénken Misi.</p> -<p>Ilonka felfigyelt a merengéséből.</p> -<p>– Nahát, ha lány van, akkor ő ismeri!</p> -<p>– <i>Még</i> nem ismerem! – vágott vissza nevetve János. – De -meg fogom ismerni!</p> -<p>– Azt elhiszem!</p> -<p>– Akkor meg lehetsz nyugodva, mert kívánságod beteljesül.</p> -<p>– Bárcsak más kívánságom teljesülne már.</p> -<p>– Az angyaloknak minden kívánsága teljesül.</p> -<p>– No, én nem tartok jogot az angyali címre, mert ez lesz az első -kívánságom, ami teljesül az életben.</p> -<p>– Mert biztosan most lettél angyal.</p> -<p>Misi kuksolt és szepegett, nagyon különös volt neki, hogy a néni -egyetlen egy szót sem szólott a fiához, pedig tavaly a bácsi volt -így vele.</p> -<p>János halkan fütyörészni kezdett.</p> -<p>Akkor odakint zsinyegés, lárma hallatszott, Szikszayék jöttek -meg.</p> -<p>Ezek a Szikszayék a Török bácsiék legjobb barátai voltak, ritka -vasárnap volt, hogy együtt ne lettek volna. Most jött az egész -család, elől a bácsi egy hatalmas, piros, dudolgató ember, aki az -utcán egész hangosan szokott dalolgatni magában s csakúgy ragyogott -róla a jókedv s a megelégedés, utána a néni, aki olyan sovány volt, -mint a kóró s a karján egy pici gyereket hozott, akit ő még nem -látott, mellette pedig két sovány és rossz fiú jött, akik mindig -pajkoskodtak s a nagyobbik csak csokoládét akart enni, semmi mást, -rossz is volt a foga, ritka és két oldalról romlott mindenik.</p> -<p>Félrehúzódott, hogy róla szó ne essék s kézcsók után mindjárt -beszökött a bácsi után a szobába, olvasni. Még volt vagy másfél -órája, meg akarta nézni, mi van a könyvszekrényben, amit ő még nem -ismer.</p> -<p>Róla aztán el is felejtkeztek. Mikor el akart menni, János úr -odajött hozzá s titokban ezt mondta:</p> -<p>– Mihályka.</p> -<p>– Tessék, – mondta csodálkozva s pirulva, mert őt még sose -szólította senki ezen a néven becézve, pláne János úr! <span class= -"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span></p> -<p>– Kisöcsém, itt van egy levél, e… vidd el ezt a Doroghy lánynak, -de annak a szépnek.</p> -<p>Ő paffá lett és hallgatott.</p> -<p>– De fel ne bontsd kutyaházi, mert Isten Jézus uccse megírom -Géza bátyádnak!</p> -<p>Erre ő kétségbeesve elvette a levelet. Ettől kitelik, hogy -bevádolja őt Géza bátyjánál.</p> -<p>Egész boldogtalan lett, hogy ilyen megbizatása van, de nem mert -ellene szólni.</p> -<h2>VI. FEJEZET</h2> -<p class="summary">amelyben legnevezetesebb, hogy a kisdiák -fölfedezi Debrecen egyetlen évszázados történelmi emlékét, amely -nem várrom, nem palota, nem márvány és nem érc, hanem egy -háromszázéves gizgaz bokor egy ház ablaka alatt.</p> -<p>Álmosan, fáradtan megy az ember iskolába hétfőn reggel, első óra -latin s Gyéres tanár úr persze csengetés után nem jön.</p> -<p>– Őrszemet! őrszemet! – kiabáltak a fiúk. – Orczy menjen -lesni.</p> -<p>Orczy nevetett s felpattant, jól esett neki a nagy bizalom. Szép -szőke haja símára volt kefélve és csillogott, mint az arany, olyan -egészséges, bátor, derült volt, hogy Misi fölébredt tőle és elmult -a reggeli kábultsága.</p> -<p>Ha Gyéres tanár úr hétfőn reggel nem jön, őrszemet szoktak -kiküldeni, hogy felhúzta-e már a függönyt? mert itt lakik a -kollégium mellett, az egyházi épületben. Mióta ilyen hidegek -vannak, nem igen akar senki, mert télikabátot kell venni, de ma -Orczy olyan vidám és kedves, nevetve vállalkozik, hogy elmegy -lesni.</p> -<p>– Gyere te is Nyilas.</p> -<p>Nyilas nagyon megszeppent.</p> -<p>– Én?</p> -<p>– No ne gyáváskodj! – s Orczy hangosan nevet és már veszi is a -kabátját.</p> -<p>Nyilas ijedten, habozva mozdul is, nem is.</p> -<p>– No ne legyél olyan alamuszi, – hecceli Orczy, erre ő vörösen -és kapkodva kiugrik a padból és felrángatja a kis télikabátját. Ő -nem alamuszi és nem <span class="pagenum"><a name="Page_114" id= -"Page_114">-114-</a></span> gyáva, de hát: az nem szabad és ő nem -tehet olyat, ami nem szabad… Titokban igen: például olvas, ahelyett -hogy tanulna… de kimenni az osztályból… lesni…</p> -<p>A szíve hangosan dobog, az osztály nyüzsögve, sziszegve nézi -őket: mind nevet, mindenki tudja, hova mennek s helyeslik, és ő -erre egy kicsit hősnek érzi magát, mint Zrinyi Miklós Szigetvárában -a kirohanáskor.</p> -<p>A folyosó üres, a folyosó óriási hosszú és kongó. Középen el -kell menni a Petőfi-szobor előtt, a díszlépcsőnél, egy pillantást -fölvet az óriási, gyönyörű szoborra, amely magasra tartja a -bronzkarját és benne egy tekercs papir. Akkor el kell menni az -igazgatói iroda előtt. Itt igen fél, mert ha kilépne véletlenül egy -tanár, vagy a vén baka és ráordít: elájulna menten.</p> -<p>Sikerült elsiklani; átfutottak a sarokig, ahol az I. A) volt, -ahogy kiértek a négyszögletű épület derékszögben tovanyúló -folyosójára, megrettentek, mert az I. A) előtt is leskelődött egy -gyerek. Egyformán megijedtek egymástól, mint két kis bárány, ha a -bokrok közt találkoznak.</p> -<p>De Orczy nagyon bátor volt s tovább futott, Nyilas egyre -rémültebben utána. Az I. A) és I. B) után volt egy kapu, a -mézeskalácsos felé. Ott kifutottak, akkor Nyilas visszanézett s -látta, hogy egy kövér, szúrósbajszú tanár komolyan megy az udvaron -végig, ez a tanár az V. osztály főnöke volt, ettől igen félt, mert -görcsös bottal járt. Szerencsére nem nézett ide.</p> -<p>Az utcán kicsit megnyugodott, a nagytemplom felé fordultak s a -téglajárdán gyorsan mentek, ő már olyan fejvesztett volt, hogy -semmire se gondolt, ha Gyéres tanár úr szembejött volna, egyszerűen -beleszalad fővel, úgy hogy felökleli, de Orczy nagyszerű volt, -vidám és tréfás, nevetett és körülnézett: olyan volt, mintha nem is -tilos úton járnának, hanem éppen Gyéres tanár úr által -kiküldve.</p> -<p>Az emlékkert vaspálcás kerítése mellett megállottak.</p> -<p>– Látod?</p> -<p>– Nem. <span class="pagenum"><a name="Page_115" id= -"Page_115">-115-</a></span></p> -<p>– Nem látod?</p> -<p>– Mit?</p> -<p>– Le van eresztve.</p> -<p>– Mi?</p> -<p>– A függöny.</p> -<p>Hiába erőltette a szemét, nem látta. A túlsó oldalon volt az -emeletes ház, annak valamelyik ablakát kellett volna látni, de ő -nem tudta, hol lakik Gyéres tanár úr, ő eddig nem törődött azzal, ő -nem is gondolta, hogy: lakik!</p> -<p>– Gyerünk be a kerbe.</p> -<p>Mindjárt előre szaladt, persze a kollégium felől mentek be a -kertbe s a bokrok mögül lestek a tanár ablakára. Most már jól látta -Misi a leeresztett függönyt, mert csak azon az egy ablakon volt -lehúzva a feszes vászonfüggöny, a bejárattól jobbra első ablak a -földszinten.</p> -<p>– Megvárjuk?</p> -<p>– Meg.</p> -<p>– Míg felhúzza, akkor kezd mosdani, akkor kölni vízzel, akkor a -bajuszát kiköti, akkor felöltözik, akkor siet iskolába.</p> -<p>Misi dideregve a gyönyörűségtől, egyik lábáról a másikra -billegett, sose képzelt volna el ilyen rendkívüli kalandot. Folyton -nevetett és a kezét kikapta, meg visszadugta a zsebébe. Ekkora -messze eljönni az osztályból! még elképzelni is ilyen óriási -dolgot!</p> -<p>– Te Nyilas, tudod mi a híres Debrecenbe? – kérdezte Orczy.</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Az a bokor ni!</p> -<p>– Mi?</p> -<p>– Az a bokor e, ott! Nem látod? Ott annak a kis háznak az -ablakába. Azt még Rákóczy ültette, itt vót a multkor nálunk Lőrinc -bácsi, ő mondta, hogy Jókai azt kérdezte tőle, megvan-e még a -liciom, hogy Debrecen ki ne pusztítsa azt a liceumot, mint a -Simonyi-gátat, tudod.</p> -<p>De ő nem tudott erről semmit.</p> -<p>– Mi az a Simonyi-gát?</p> -<p>– Hát a Nagyerdő felé, a Péterfia végén a villasor, még Simonyi -óbester ültetett ott egy gyönyörű fasort, óriási fákat, valami -háromszáz fát tudod és <span class="pagenum"><a name="Page_116" id= -"Page_116">-116-</a></span> tavaly mind kivágták, mikor Jókai -bácsinak mondták, sírt: azt mondta, nem jön többet Debrecenbe, mer -itt több szép nincs, csak a Simonyi-gát vót, még 48-ba is. Meg ez a -liciom, mer ez még régibb, ez már kétszáz, meg háromszáz esztendős, -még az első Rákóczy, a legislegelső ültette, tudod, osztán belenőtt -az ablakba, no gyere nézzük meg, még nem húzta fel a függönyt.</p> -<p>Kiszaladt az utcára és Misi utána, ámuldozó, csodálkozó -szívvel.</p> -<p>Egészen átmentek a túlsó oldalra, egy alacsony, zöldes ház volt -ott, az ablaka egész a földbe volt süppedve, minden ablakon nagy -vastag vasrács kívülről rátéve és az egyik ablak rácsába belenőtt -egy gyerekderék vastag gircses-görcsös fa, de nem faforma, csak -mint egy iszonyú vastag kötél, összevissza benőtte a vasrácsot s -azon kidugta a fejét, hosszú, vékony szálak lógtak le, mint egy -sűrű lombos csóva, és az ága, az csakugyan olyan hitvány liciom -volt, mint otthon a garádján, a kert alatt, milyen sok volt.</p> -<p>– Ez az ni!</p> -<p>– Ez?</p> -<p>Csodálkozva nézte meg, ezt sose gondolta volna, hogy olyan -nevezetes, mert ő ezt sokszor látta és csudálkozott, hogy itt -hagyták a város közepén és az ablakon ki se lehet nézni tőle. De -most már félt tőle és féltette, ha a legelső Rákóczy ültette és a -Simonyi-gátat máris megsiratta, arra emlékszik, hogy Törökék tavaly -mindig szidták a polgármestert, hogy kivágatta a fasort, a -nagyerdei fasort.</p> -<p>– Jókai?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Jókai Mór?</p> -<p>– Igen. Az nagyon sokat írt, a legnagyobb regényíró.</p> -<p>– Én olvastam már tőle.</p> -<p>– Én is.</p> -<p>– Te mit?</p> -<p>– Én – mondta Orczy – nekem van két könyvem is, Törökvilág -Magyarországon, meg a Kis Dekameron. <span class="pagenum"><a name= -"Page_117" id="Page_117">-117-</a></span></p> -<p>– Én azt olvastam, hogy a Bolondok grófja, meg tavaly, hogy egy -hősnek megnyúzták a fejét és egy kecskebak fejebőrét ráhúzták és az -ránőtt és kétszarvú ember lett belőle.</p> -<p>Orczy csodálkozva nézett rá.</p> -<p>– Igazán? – és nevetett.</p> -<p>– De a bolondok grófja még sokkal gyönyörűbb volt. Meg a -debreceni lunatikus, a legislegszebb!</p> -<p>Akkor hirtelen rájuk kiáltott egy férfihang.</p> -<p>– Hopp hó!… No te iskolakerülő, hogy ityeg a fityeg?</p> -<p>Nyilas rémülten nézett fel, János úr volt, aki most ment a -hivatalba, erről is hallott tegnap beszélni, hogy mindig elkésik, -nyolc helyett kilenc órára megy.</p> -<p>Vérvörösen nézett rá, hogy a vállára tette a kezét.</p> -<p>– Mit csinálunk itt?</p> -<p>– Gyéres tanár úr küldött…</p> -<p>Nem merte tovább mondani, mert szégyelte, hogy Orczy előtt -hazudjon.</p> -<p>– Ő elküldött, ti meg itt bitangoltok, mi?… Gyere csak?…</p> -<p>Avval félrehúzta.</p> -<p>– Mán odattad?</p> -<p>Misi csak nézett, nem tudta miről van szó.</p> -<p>– A levelet, no.</p> -<p>– A levelet?! Csak szerdán megyek oda!</p> -<p>– Hinnye, gyalázom az ileted!… csak szerdán?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>János úr gondolkozni látszott.</p> -<p>– No jó, ha szerdán, szerdán. De azt megmondom neked, hogy őneki -mondd meg ezt: nagyon kéretem a kisasszonyt, hogy írással ne -fáradjon, hanem izenje meg veled, hogy, vagy azt a szót, hogy -<i>szívesen</i>, vagy azt a szót, hogy <i>sehogyse!</i> Érted?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Vagy: <i>szivesen</i>, vagy <i>sehogyse!</i> El ne -felejtsd!</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Te! az isten teremtsen belőled bőgős cigánt! ha valamit -elrontasz, olyan levelet írok Géza bátyádnak, hogy inkább rúgnál -csillagot, érted-e!…</p> -<p>Misi nem szólt, lehúzta a szemöldökét s hallgatott. <span class= -"pagenum"><a name="Page_118" id="Page_118">-118-</a></span></p> -<p>– No, nesze, kapsz egy hatost, – s a bugyellárisát kereste.</p> -<p>– Nem kell! – köszönöm szépen, nem kérek, – tette hozzá Misi és -elhúzódott.</p> -<p>János úr ránézett s fölnevetett.</p> -<p>– Ni, de nagy úr az úr, ugyan fel tudna-e váltani egy -grajcárt?</p> -<p>Aztán legyintett:</p> -<p>– No ne beszéljünk sokat; ha öregapánk meg nem halt vóna, most -is élne; hát csak végezz szépen, nem bánod meg.</p> -<p>Azzal eltette a tárcáját, kezet nyújtott a kis fiúnak és egy -szekérre mutatott:</p> -<p>– Kápsálnak.</p> -<p>Avval szokott helyes lépéseivel tovább ment.</p> -<p>Szekér jött az út közepén a kollégium felől és a járdán két -magas feketeruhás teológus. A nap most szépen kisütött és szél sem -volt.</p> -<p>Orczy kíváncsian várta.</p> -<p>– Kápsálnak, – súgta neki Misi.</p> -<p>– Mi? – kérdezte csodálkozva Orczy. – Mit?</p> -<p>Misi már tudta mi az, mert napok óta beszéltek róla a folyosón, -a coetus előtt, hogy az idén milyen későn kápsálnak.</p> -<p>– <i>Kápsálnak</i>… Gyűtenek.</p> -<p>– Mit?</p> -<p>– Hát a konviktusra, a cívisektől.</p> -<p>– Mit gyűtenek?</p> -<p>– Ki mit ad. Kukoricát, búzát, lisztet, szalonnát.</p> -<p>Orczy a száját is kinyitotta, úgy bámult.</p> -<p>– Diákok?… Koldulnak?</p> -<p>Misi elvörösödött.</p> -<p>– Az nem szégyen, az kápsálás.</p> -<p>Orczy nevetett.</p> -<p>– Te, én szeretnék felkéredzeni a szekérre, hogy lássam.</p> -<p>– Tök Marci vót.</p> -<p>– Mék az?</p> -<p>– Az A)-ban, Tajthy, a bennlakosok csak Tök Marcinak -csúfolják.</p> -<p>Ebben a pillanatban elment mellettük a két teológus. Füleltek, -hogy mit beszélnek. <span class="pagenum"><a name="Page_119" id= -"Page_119">-119-</a></span></p> -<p>– Disznóság, ezek a parasztok két csű kukoricával szúrják ki az -ember szemit, meg egy hatos… legfejjebb…</p> -<p>– Nem tudom, mir nem szüntetik má meg…</p> -<p>Avval tovább mentek.</p> -<p>Misi elvörösödött, most egyszerre nem kápsálásnak látta, csak -koldulásnak a dolgot s röstelkedve nézett utánuk.</p> -<p>Orczy meglökte.</p> -<p>– Gyere már…</p> -<p>Hirtelen átszaladtak a túlsó oldalra.</p> -<p>Hát az ablakon nem volt már függöny, sőt ki volt nyitva és -teljesen felöltözve állott ott Gyéres tanár úr, aki nagy szemet -meresztett, ahogy meglátta őket.</p> -<p>– Ti mit csináltok ott? – kiáltott ki. – Ti haszontalanok! -Jöttetek megnézni az ablakot? Lestek? Ahelyett hogy -tanulnátok?…</p> -<p>A két gyerek leforrázva állott.</p> -<p>– Takarodjatok be rögtön az osztályba! No majd én -megleckéztetlek máma!</p> -<p>Erre ők elkezdtek futni s most már nem kerülgettek a folyosókon, -hanem átvágtak az udvaron és lélekszakadva értek be az -osztályba.</p> -<p>– Csitt, csitt, csitt, – mondta Orczy s mindenkire átragadt az -ijedsége és némán ültek.</p> -<p>Pár percig halotti némaság volt, de aztán, hogy csak nem jött -még a tanár, megint nekibátorodtak s kis idő mulva újra zsibongás -lett, csöndes zúgás, mint a dolgozó méhkasban.</p> -<p>Csak Misi ült némán s rettegve, mélyen le volt hangolódva s meg -volt illetődve, a könyveit pontosan kirakta maga előtt s el volt rá -készülve, hogy a tanár úr bejön s legelőször is őtet fogja -leckéztetni s mindent kikérdez, amit nem tud s már előre látta, -hogy belesül a feleletbe s akkor hogy fogja többet Doroghyt -tanítani. Doroghyról hirtelen eszébe jutott a levél, amit át kell -adni a nénjének, a hideg lelte, már megint milyen iszonyú s -ellenszenves dolgot kell csinálnia. Lesütötte a fejét s a latin -Exertitiumba merült, végigolvasta az egészet, s kereste, hogy -vajjon mit fog kérdezni a tanár úr, amit nem fog tudni, de minden -szót tudott, s minden szót értett. <span class="pagenum"><a name= -"Page_120" id="Page_120">-120-</a></span></p> -<p>Arra neszelt fel, hogy az osztály felállott körülötte, az -ajtónyitást nem is hallotta, a tanár úr már a katedrán volt, úgy -nézett rá, mint egy kísértetre, oly hirtelen jelent meg.</p> -<p>– Többet ilyet ne tapasztaljak, – mondta erősen a fiatal tanár s -egészen kopaszra nyírt fejét, két lobogó pofaszakállával, amely az -álláig ért, mint egy harapós kutya emelte fel a fiúk feje fölött – -többet ilyet ne tapasztaljak, hogy előörsöket küldjetek ki, a -tanárok érkezését lesni… Mert ha még egyszer ilyet tapasztalok, -kicsapás lesz a vége… Üljetek le!… Orczy!</p> -<p>Előbb mindenki leült, akkor Orczy felpattant.</p> -<p>– Oszd ki a dolgozatokat.</p> -<p>Nyilas megkönnyebbült, azt hitte, jön a külön lecke.</p> -<p>Orczy frissen, könnyű és elegáns mozdulatával kipattant s fogta -a dolgozatok csomóját, hóna alá vette, ölébe szedte és sorra -kiosztotta, a dolgozatok abban a sorrendben voltak, ahogy ültek, -úgy hogy sorra letette mindenki elé a magáét.</p> -<p>– Nyilas!</p> -<p>Misi felugrott s halálsápadt lett.</p> -<p>– Fordítsd le latinra ezt a mondatot: <i>Az is… tolvaj… aki… az -emberek… bizalmát… meglopja…</i> Na, hogy fordítod? hamar, hamar – -s ceruzájával a taktust ütötte… Hogy van az, hogy tolvaj?</p> -<p>– Fur, furis.</p> -<p>– Igen; hány mondat ez? Ismételd el.</p> -<p>Misi elismételte:</p> -<p>– Az is tolvaj: egyik mondat; aki az emberek bizalmát meglopja: -másik mondat.</p> -<p>– Melyik a főmondat?</p> -<p>– Főmondat: az is tolvaj.</p> -<p>– Na tovább, ne kelljen minden szót… Mi a másik?</p> -<p>– A másik: aki az emberek bizalmát meglopja.</p> -<p>– Ez milyen mondat?</p> -<p>– Ez mellékmondat.</p> -<p>– Milyen mellékmondat.</p> -<p>– Alanyi mellékmondat. <span class="pagenum"><a name="Page_121" -id="Page_121">-121-</a></span></p> -<p>– Na fordítsunk.</p> -<p>– Etiam ille est fur.</p> -<p>– Tovább.</p> -<p>– Qui…</p> -<p>– Melyik szót nem ismered? Ember?</p> -<p>– Homo, hominis: ember.</p> -<p>– Bizalom?</p> -<p>Misi hallgatott.</p> -<p>– No: bizalom az: fiducia. Most fordítsd le az egészet.</p> -<p>– Etiam ille est fur, qui… fiduciam… hominum… furat.</p> -<p>– Furat? ne beszélj olyan furát! Egyelőre még ne alkoss új -szavakat, pláne latinul. Rapit.</p> -<p>– Etiam ille est fur, qui fiduciam hominum rapit.</p> -<p>– Hát ezt a mondatot írd fel a jegyzőkönyvedbe és ahhoz tartsd -magad.</p> -<p>Misi lángvörös lett, egyszerre megértette a tanár finom célzását -s halálosan elijedt. A szeme kimeredt s az arca elnyúlt. A tanár -többet nem figyelt reá, Orczy után ment és segített neki kiosztani -a dolgozatokat. Ő csak nézett, nézett a fekete falitáblára, amely -rosszul volt letörülve s nagy krétafoltok voltak rajta, s -pellengéren volt, úgy érezte, mindenki folyton őt nézi, ahogy itt -áll s hol viaszsárga az arca, hol vörös, a vér szökdösött a fejében -s szédült, ahogy ott állott két gyenge lábán. Hogy ő meglopta a -tanár úr bizalmát, mert ezt nem tette volna fel róla a tanár úr, -hogy ő még ilyenekre vetemedjen, mikor tanítványt is adott neki, -most el fogja venni a tanítványt s akkor az lesz a legnagyobb -szégyen, akkor ő többet nem is mehet haza a szüleihez, mit szól -Géza bátyja, ha megtudja… Homályosan tűnt fel s egyre homályosabban -egy-egy gondolat a fejében s már éppen elszédült volna, mint ott a -répaföldön, mikor kapált, ugyanazt a szédülgetést érezte, akkor -mellette Gimesi megrántotta a kabátját.</p> -<p>– Üjj le má.</p> -<p>Akkor leült. De ettől újra megijedt, mert a tanár úr nem mondta, -hogy üljön le, de most meg ismét felállani nem mert, most nem -tudta, mit csináljon, csak ült összeroskadva s kimondhatatlanul -rosszul érezte magát. <span class="pagenum"><a name="Page_122" id= -"Page_122">-122-</a></span></p> -<p>– Muti a füzetedet, – mondta Gimesi, aki nagyon mérges volt, -mert a dolgozatára kétharmadot kapott.</p> -<p>Ő nem bírta a kisujját se mozdítani, csak nézett fáradtan s -gőzben kavargott előtte az egész világ, szivárványszínűek voltak a -betűk.</p> -<p>– Egyes! – mondta Gimesi s a füzetet kiterítve hagyta. Azzal az -Orczyét is elvette, s felnyitotta, kétharmad, mondta, ahogy -megnézte. Osztán neked egyes?… mingyán nyakon váglak!</p> -<p>Misi ezen egy kicsit elmosolyodott, szerette volna megölelni -Gimesit, hozzásímulni, szeretett volna lefeküdni mellette s a fejét -letenni az ölébe, úgy el tudott volna aludni és elfelejteni -mindent, aludni, s jó volna nem ébredni fel többet.</p> -<p>Csengetésig dolgozat-magyarázattal telt el. Ő nem hallott -semmiből semmit, azt hallotta, mikor mondta a tanár úr, hogy: »azt -elismerem, hogy nehéz dolgozat volt, nem is tudta jelesre -megfejteni senki, csak Nyilas Mihály… De hogy ennyi csacsiságot -össze-vissza firkáljatok, azt igazán nem hittem volna… -Díszbizonyítványt állított ki magáról az osztály már megint. -Tizennégy elégtelen dolgozat. Abszurdum.«</p> -<p>Misi ahelyett hogy örült volna, vagy büszke lett volna, -lesütötte a fejét s szégyelte magát. Érezte, hogy ez a kiemelés -egyáltalán nem válik dicséretére, mindenki irígykedve néz rá, -jobban szerette volna, ha neki is kétharmada lett volna, hogy -hasonlított volna a többihez és ne mondták volna ki a nevét külön, -összeborzongott: csak ne néznének rá külön soha, csak maradna olyan -láthatatlan, hogy senki se venné észre, hogy elbujhatna magának és -pipiskedhetne és motyoghatna és írhatna és rajzolhatna s -játszhatna: csak ne volna rá szükségük másoknak. Ő soha senkitől -semmit sem kér, semmit se kíván, és sohase hagyják békében, most -azt hiszik, azért csinálta jelesre a dolgozatot, hogy megcsúfolja a -többit, pedig ő nem vette észre, ő nem tudta, hogy az nem kétharmad -lesz…</p> -<p>Csengetéskor még nem végzett a tanár a dolgozatokkal, de -abbahagyta s kimenés előtt még felszólította Orczyt: <span class= -"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span></p> -<p>– Orczy!… Fordítsd le a jövő órára azt, amit most lediktálok: -írd le.</p> -<p>Orczy ceruzát vett elő s lehajolva állásában, írta, figyelmesen -nézett, olyan bátor, őszinte, olyan ragyogó szőke vidám fiú volt, -ahogy így a füzetről felpillantott a tanárra:</p> -<p>– A törvényt… Nem: <i>A törvény határait… áthágni… senkinek sem -szabad…</i> Ezt le fogod fordítani a jövő órára kifogástalanul… Ez -nem elég: dolgozatot fogsz ebből csinálni.</p> -<p>Ezzel a tanár felvette a fogasról szép puha kalapját s illatosan -és vidáman elment.</p> -<p>Az osztály nagy zsibongással tárgyalta a latin dolgozat sorsát s -óriási vitákat rendeztek. Mindenki odajött, hogy megnézze a Nyilas -dolgozatát s csodálták, hogy egyetlenegy hiba sem volt benne, csak -egy elválasztó vesszőt nem tett fel s egyest kapott. A legjobb -dolgozat kétharmad volt, a jeleseknek is, még K. Sántának is -kétharmada volt.</p> -<p>De Misi egész nap kábult volt s szomorú.</p> -<p>Legjobban szerette volna széttépni s eldobni azt a levelet, -amely a belső zsebében volt s égette a testét. De akkor visszaélne -a mások bizalmával. Bízott benne János úr… De ő érezte, hogy itt -valami nincs rendben… Úgy érezte, mintha az volna a helyes, ha -eldobná, megsemmisítené, vagy visszaadná a levelet, de nem merte: -meg volt lódítva egy úton, mint a golyó s ő tudta, hogy neki -gurulni kell, repülni kell, amíg csak végig nem halad az úton…</p> -<p>Szerdán délután tanulás közben egyszerre csak felállott, azt -mondta Doroghynak, hogy…</p> -<p>– Számítsa ki ezt a példát – így, ahogy elkezdtük, – s -kiment.</p> -<p>A másik szobában a beteg mama volt, nem szólott előtte semmit, -keresztülment a szobában, s ki a konyhaelőszobába, ott nem volt -senki, hanem abból hátul jobbra nyilt egy kamara s abban hallotta, -hogy Bella dúdol, akkor hamar odament s belépett a kamarába.</p> -<p>Bella meglepetve nézett rá s nevetett, gyönyörű volt, a karján -fel volt gyűrve a ruha egész magasra, úgy hogy a vakító fehér karja -világított a félhomályban, hosszú fehér kötény volt előtte s -lisztet <span class="pagenum"><a name="Page_124" id= -"Page_124">-124-</a></span> szedett ki egy igen nagy pléhtálba. A -fején is kendő volt hátrakötve s egy-két barna hajfürtje -kikandikált, úgy előrehajlott s csillogó sok fehér fogával -ránevetett Misire, nem is szólt, csak kérdően nézett rá.</p> -<p>Misi zavartan, hadarva és hebegve, azt mondta:</p> -<p>– Kérem szépen, Bellakisasszony, Török Jánosúr ezt a levelet -küldi Bellakisasszonynak.</p> -<p>Bella felhúzta a szemöldökét s nevetve és csodálkozva -nézett.</p> -<p>– Török János?… Ki az?…</p> -<p>S habozva elvette a levelet.</p> -<p>– Az a tavalyi házigazdámék fia, – mondta borzasztó zavarban -Misi.</p> -<p>Már a szép leány fel is bontotta a levelet s csak akkor állott -meg habozva, hogy mégis elolvassa-e?</p> -<p>De belenézett s ahogy az első sort olvasta hangosan, kuncogva, -kacagni kezdett.</p> -<p>Aztán nem tudott a sötét kamarában olvasni, hát az ajtóhoz -állott, ahol valamivel világosabb volt s akkor a kis Misi beszorult -a kamarába.</p> -<p>Ő látta, hogy ez a levél csak valami öt-hat sor és mégis olyan -soká olvasta a lány, mintha egy egész árkus lett volna teleírva, s -minél tovább olvasta, annál jobban nevetett, de aztán el kezdte -fojtani a kacagását s harapdálta az ajkait. És olyan gyönyörű volt, -a nyaka olyan volt, mint az elefántcsont szobrok a múzeumban, -gömbölyű és fehér s az álla és a szája s nagyon szép volt neki ez a -bekötött fej s a fekete szemei úgy csillogtak, szinte szikrát -szórtak, s a fehér nagy karja, ilyen nagy fehér meztelen női kart a -kis fiú soha nem látott s nem is tudta, hogy ilyen s a köténye, a -hosszú durva vászonkötény, amint hajlott, előre hullt s látni -lehetett, hogy a dereka karcsú s hogy domborodik a ruhája. Szóval -olyan furcsa volt, hogy a kis fiú nem értette, hogy lehet egy ilyen -lény a világon, hogy miért is ilyen a leány, mikor a fiúk nem -ilyenek és be volt szorítva a sötét kamarába a szuszék mellett s -egyedül s elkezdett ő is nevetni és benne is sistergett valami -melegség és mintha mesében lett volna, oly furcsán érezte magát és -elfelejtett most mindent, latin leckét, fiúkat és tanulást és -vízhordást és hideget <span class="pagenum"><a name="Page_125" id= -"Page_125">-125-</a></span> és mindent, mintha minden csak azért -lett volna, hogy ő most itt a hideg kamarában álljon s nézze, -nézhesse, hogy sillabizája újra, meg újra a levelet a szépséges -szép elátkozott mesebeli tündérleány…</p> -<p>– Miféle ez a Török János? – kérdezte s ránézett csillogó, -fojtott nevetéssel a leány.</p> -<p>– Ez egy nagy lump, – mondta Misi hirtelen, meggondolás nélkül, -régi haragjával.</p> -<p>A leánynak az arca elszélesült és az ajka nyitva maradt és aztán -meglepetten nagyot, nagyot kacagott. Nekidűlt az ajtónak, úgy -kacagott. De a kacagása egészen furcsa volt, nem volt az olyan -hangos és kitörő kacagás, furcsa, befelé rezgő, behúnyt szemű fura -kacagás volt.</p> -<p>– No ezt megadta neki, – mondta s nagy nagy gyöngédséggel és -szeretettel nézett a sovány kis egérforma fiúra.</p> -<p>– Edelényi Török János, – mondta aztán gúnyosan a levélbe nézve. -– Jópipa lehet.</p> -<p>– Azt mondta, tessék neki megizenni, hogy: <i>szívesen?</i>… -Vagy <i>sehogyse?</i>… – mondta a kis fiú.</p> -<p>A leány összehúzta a szemét s csodálkozva és vizsgálva nézett a -gyerekre.</p> -<p>Ez megérezte, hogy mit jelent ez a nézés, hogy olvasta-e -tudniillik a levelet és sietve és kapkodva mondta:</p> -<p>– Hétfőn reggel, kérem, a János úr véletlenül meglátott az -utcán, – s egyszerre az eszébe jutott, hogy Gyéres tanár úr ablaka -alatt s hogy emiatt mi minden történt és nagyot nyelt, – s akkor -azt mondta, mondjam meg Bella kisasszonynak, hogy csak egy szót -tessék üzenni neki, csak azt, hogy: <i>szívesen!</i> vagy pedig -azt, hogy: <i>sehogyse</i>.</p> -<p>– Jaj, de nagy selma lehet az az Edelényi Török János úr!… – s a -leány hátravetette a fejét s újra nevetni kezdett az előbbi -hangtalan és rengő kacagással, a fehér nyaka csak úgy villódzott a -homályban.</p> -<p>– Hát mondja meg neki, – mondta aztán s komikusan gesztált egy -ujjal, mintha az énektaktust ütné, – mondja meg neki, de el ne -felejtse Misi… úgy-e Misi, vagy Misuka? mi?… mondja meg -<span class="pagenum"><a name="Page_126" id= -"Page_126">-126-</a></span> neki, hogy: csak ennyit mondjon: -<i>szívesen sehogyse!</i> érti?… Vagy így: <i>Sehogyse -szívesen!</i>… ahogy tetszik, <i>sehogyse szívesen!</i>… vagy -<i>szívesen: sehogyse!</i> érti!…</p> -<p>És az oly komikus volt, hogy a kis fiú boldogan, tiszta szív -tiszta boldogságával megértette s elkezdett ő is úgy hangtalanúl, -magában nevetni. S oly boldog volt, hogy úgy ki fogják most -figurázni János urat, hogy még… nahát: kellett neki ezt a levelet -megírni!…</p> -<p>És úgy összenéztek ott a sötét kamarában, mint két csínyes -gyerek, aki valami nagy titokban, nagy cselvetésben töri a fejét, -úgy egy húron pendűl, egy huncutságot csinál: ilyen boldog, büszke -és nagyszerű még sose volt a kis fiú.</p> -<p>Ebben a pillanatban azonban a leány hirtelen a keblébe dugta a -levelet és intett neki, hogy maradjon csendben s kilépett a -konyhába, ahova bejött valaki! Már egy pillanat mulva rémülten -tudta a kis fiú, hogy a legidősebb leány, a mindnyájuk réme.</p> -<p>De a szép Bellán olyan félelem és zavar volt, hogy ő nem mert -kimenni, ő maga sem tudta miért, de nem merte elárulni, hogy ott -van a kamarában.</p> -<p>– Még most is itt ez az edény? – kiáltotta a vénleány, – no ez -mégis abszurdum.</p> -<p>– Mér abszurdum, – mondta élesen Bella.</p> -<p>– Azér abszurdum, mer abszurdum, – mondta a vénleány egyre -élesebben. – Mer abszurdum, hogy semmit sem akarsz csinálni.</p> -<p>– Lisztet szedtem a kamarában.</p> -<p>– Persze az az első. Lisztet kiszedni. Este fogsz dagasztani! és -most kell kiszedni a lisztet?… Micsoda logika az… Az edény itt áll -mosatlanul egész nap s a víz kihűl, aztán nem lehet használni, és -te a kamarában játszol azzal, hogy lisztet szedegetsz ki a zsákból… -Könnyű kiszedni, mikor van…</p> -<p>– Hát azt is meg kell csinálni.</p> -<p>– De nem most, hanem mikor ideje lesz…</p> -<p>Egy perc mulva felcsattant megint.</p> -<p>– Én nem tudom, itt mindenki csak játszik, bolondozik, a maga -feje után, a maga bolond feje után megy, de komoly munka az -senkinek sem kell… <span class="pagenum"><a name="Page_127" id= -"Page_127">-127-</a></span> Én nem tudom, mi lesz itt, ha én -kiveszem azt a földet, hát az az én érdekem?… hát itt nem akar -senki dolgozni?…</p> -<p>– Én nem fogom a kezem… – mondta Bella ellentmondva -idegesen.</p> -<p>– A kezed!… – szörnyedt el Olga. – Hát mire való a te kezed… Nem -fogod?!… Még hogy nem fogod tönkretenni! mi?… De még hogy fogod!… -Ha én tönkretettem, majd te is fogod!… Sajnálja a kisasszony a -fehér ujját beledugni a mosogatólébe. Majd nem fogod sajnálni, ha -fekete lesz és retkes és gyógyíthatatlanul tönkremegy, mint az -enyém… Ezennel kijelentem neked, hogy én többet koplalni és éhezni -nem fogok senki fiának, én többet nem hagyom magam télire malac -nélkül senki kedvéért. Én kiveszem bérbe azt a földet és punktum. -Azt én elhatároztam és én arra elszántam magam és ha én valamit a -fejembe veszek, akkor az meg is lesz. Nem fogjuk a tíz forintokat -japán legyezőkre szétherdálni kisasszony, nyolcvan krajcárt -kidobni, szemétre… Két hetet késett miatta a földbérlet… Már akkor -letehettem volna érte a tíz forintot, ha magácska hozzá nem nyúl. -Persze, ha fel van váltva a tizes, akkor aztán elcsúszik, mászik. -Hát én ezt nem engedem tovább, most, most megint van végre egy -tízpengős a markomban, ezt most azonnal viszem a parasztnak s -lefizetem a földbérre. És tavasszal megyek ásni és aztán -veteményezünk és kapálunk és egész nyáron ott fogok dolgozni és a -kisasszony itt fog mosogatni, igen, és főzni, igen, és bevásárolni, -igenis, igenis! Fogsz járni a piacra, bizony! Ha én járhattam, -járhat más is… Az is járhat, aki jobban bírja, igen. Mer eccerre -még én se szakadhatok százfelé, mert nem lehet az egyik kézzel -odakinn ásni, kapálni a földön, a másik kézzel meg kosarat cipelni -a piacról és a harmadik kézzel a rántást kavarni és a negyedik -kézzel megfótozni a kisasszonykák harisnyáját… De nem ám… Hanem -mindenki meg fogja csinálni a maga dolgát, meg bizony, ha a fene -fenét eszik is, drága kisasszony.</p> -<p>Misi a kamarában tűkön álldogált, szeretett volna kint lenni -innen, s hogy egyre tovább halasztotta, <span class= -"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span> most -már igazán kínos volt, hogy mi lesz ennek a vége. Még be talál -lépni a vénleány s akkor ő elsülyed a föld alá, azért végre is -elhatározta magát s kilépett a konyhába.</p> -<p>A vénleány szinte sóbálvánnyá lett, úgy nézett rá.</p> -<p>Ellenben Bella nevetve összecsapta a kezét s azt mondta:</p> -<p>– Jesszusom, hogy elfeledkeztem magáról… – s a nénjéhez fordult -– éppen kijött kérni, hogy meleg vizet csináljak neki, hogy -gummiarábikumot olvaszthassanak, osztán ott hagytam a kamarában… – -s hangosan nevetni kezdett és Misikének a szemébe kacsintott.</p> -<p>Ez mindjárt magához tért előbbi zavarából s egész szívvel hálás -volt Bellának a hazugságért s bűntársának és szövetségesének érezte -magát életre-halálra.</p> -<p>A vénleány egy kicsit gyanakodva nézett a fiúra, no de mért a -kamarában, akarta mondani, de aztán inkább ezt mondta:</p> -<p>– Na hát ha már hallotta úgyis, akkor legyen ő a bíró. Mondja -meg kedves Nyilas, nincs igazam?</p> -<p>S nagy bőbeszédűséggel fogott hozzá, hogy elmondja a jövőévi -terveit, hogy ő kukoricát akar termelni s mellette zöldséget, -káposztát, karalábét, sárgarépát és mindent, ami a konyhához kell, -de akkor a másik két leánynak viszont el kell vállalni, hogy -vezetni fogják a háztartást. Hát nem teszek én jót? nem áldozom én -fel magamat? Igy pénzért kell szaladni, még egy szál -petrezselyemért is a piacra, akkor pedig lesz sárgarépa akár -zsákszámra, nem igaz?</p> -<p>Misi azt mondta:</p> -<p>– Igaz, de kérem Olga kisasszony, sárgarépát, azt ne tessék egy -zsákkal termelni, mert az borzasztó étel. Törökéknél mindig vettek -ősszel két-három zsákkal is, de nekem a hátam is borsódzott tőle, -mer én azt nem szeretem. Még nyersen megeszem, de az a sok -sárgarépafőzelék, az iszonyú.</p> -<p>Bella elkezdett kacagni, kitört belőle valami hallatlan nevetés, -ideges, fuldokló boldog kacagás, úgy kinevette a nénjét, hogy az -szegény feje csak nézett, nézett, azt se tudta, mi az. <span class= -"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span></p> -<p>– No hiszen magából is elég ez nekem, – mondta szokott nyers -őszinteségével, – magát is össze lehet kötni ezekkel egy bokorba… -Csak menjen maga tanulni, menjen gumiarábikumot enni, ne -sárgarépát.</p> -<p>Bella erre még hangosabban felkacagott s Misi boldog volt a -nevetésétől, de összeszorította a száját s takarta a mosolygását, -lesütötte a fejét s gyorsan bement a szobába.</p> -<p>Az öreg asszony, aki egy tolható székben ült, nagy sötét -szemével fogadta, ettől a nézéstől elment a nevetőkedve, nagyon -félt ettől a szótalan halvány asszonytól, aki olyan volt néha, -mintha nem is élne s nem szokott rá sem nézni senkire, csak úgy -magába merülve néz a világba. Most érezte, hogy a szeme folyton -kíséri, bekíséri a másik szobába, utána néz s még mikor leült a -helyére, akkor is érezte, hogy hátulról szúrja ez a szem, úgy hogy -meg kellett fordulnia, hogy nincs itt, kint maradt, a falon túl, a -másik szobában.</p> -<p>Ellenben Dorogi nagy meglepetéssel szolgált neki: nem számította -ki a feladatot, ott ült fölötte s nézett, nézett, a tollal -babrált.</p> -<p>– Hát még most sincs kész? – kiáltott rá szinte -kétségbeesve.</p> -<p>Sanyika angyali ártatlansággal mondta:</p> -<p>– Hogy a szorzást a hátulsó számjegygyel kezdjem, vagy az -elsővel?…</p> -<p>Misi a hajába kapott:</p> -<p>– Jaj istenem! hát ez borzasztó! hányszor magyarázzam meg, hogy -az mindegy! Érti, az mindegy!… Csak hogyha hátulról kezdjük a -szorzást, akkor az eredményt egy sorral mindig előbbre írjuk, ha -előlről kezdi: akkor hátrább.</p> -<p>– Igen: hát akkor hogy kezdjem, hátulról, vagy előlről.</p> -<p>– Az mindegy.</p> -<p>– Hát ha mindegy, akkor hogy kezdjem – mondta Sanyika.</p> -<p>– Kezdje hátulról.</p> -<p>– Hát ezt akartam kérdezni; má maga is úgy veszekedik, mint -Olga.</p> -<p>Misi nagy szemet meresztett s nézte, hogy szoroz csendesen -Sanyika. Azt hitte, hogy Bellához <span class="pagenum"><a name= -"Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> fogja hasonlítani, de ez -nagyon elszomorította, hogy Olgához hasonlította. Már az igaz, hogy -ilyenekkel kínlódni…</p> -<p>Nagyon zavartnak és bánatosnak érezte magát, fölöslegesnek s -reménytelennek látta a harcot, amelyet itt kell folytatnia, már -előre látta, hogy Sanyika meg fog bukni, akármennyit vesződik is -vele, csak szégyen lesz belőle.</p> -<p>Mikor a latint tanulták, akkor bejött Bella, aki nem volt bent -náluk azóta, hogy az a nagy pörölés volt, de most olyan kedvesen és -egyszerűen jött be, mintha az egész természetes volna.</p> -<p>Sokáig nem szólt semmit, a szekrényben rendezgetett s látszólag -nem is figyelt oda. Egyszer az asztalhoz lépett s megállott Misi -mellett jobbra s felvette a füzetet. Sanyika utána kapott.</p> -<p>– Na!</p> -<p>Bella felemelte magasra a füzetet:</p> -<p>– Nem eszem meg!</p> -<p>– Add ide!</p> -<p>– Jaj de kényes.</p> -<p>És itt a magasban kinyitotta s megnézte az utolsó kalkulust.</p> -<p>– Négyes? – mondta bámulva. – Négyes!</p> -<p>Sanyika kitépte a kezéből a füzetet, amely összegyűrődött egy -kicsit.</p> -<p>– Most hogy adom be, – mondta kényes nyávogással – összegyűri -nekem.</p> -<p>– Először is te gyűrted össze és másodszor, akármilyen gyűrött -volna, csak ne volna négyes, szégyeld magad.</p> -<p>– Az nem szégyen, – mondta Sanyika. – Nagyon nehéz feladat volt, -tizennégynek volt szekundája belőle. És kétharmadnál jobbja nem is -volt senkinek.</p> -<p>– Nyilasnak se?</p> -<p>– Csak neki volt egyese, igaz.</p> -<p>A lány felnevetett.</p> -<p>– Igaz!… Jó, hogy eszedbe jut… Oh te…</p> -<p>S az asztalon Misi előtt áthajolva, megbökte az öccsének a fejét -tenyérrel és amint a karját visszahúzta, gyöngéden megsimogatta -ennek az arcát. <span class="pagenum"><a name="Page_131" id= -"Page_131">-131-</a></span></p> -<p>Misi bíborvörös lett, a fejét lesütötte s remegni kezdett. -Érezte, hogy ez a simogatás nem volt véletlen és hogy az -előbbiekért valami finom és titkos hálát, szeretetet, kapcsolatot -jelent.</p> -<p>– Erigy ki a szobából, – mondta Sanyika.</p> -<p>– Ó te varangyikos béka, – mondta nevetve Bella.</p> -<p>– Megmondalak, hogy megint bent vótál…</p> -<p>Bella egy pillanatig komolyan nézett rá, aztán felnevetett.</p> -<p>– Nézd csak Sanyi, mondok valamit: kössünk békét… Te nem fogsz -rám árulkodni s én se fogok tereád.</p> -<p>Sanyi lappangva, leskődve nézett a szeme sarkából Bellára.</p> -<p>– Én is tudok ám egyetmást magácskáról, és úgye nem mondtam meg, -hogy ki cigarettázott a gazdáék fiával?</p> -<p>Sanyi ellenségesen felduzzasztotta az ajkait.</p> -<p>– Pedig annak már egy hete; lett volna időm elmondani. He?… -Hallgatunk? És még van a rováson három-négy históriácska… A spájz -is, meg a gomb is, tudod?… Na, hát lesz béke?</p> -<p>S odanyújtotta a kezét.</p> -<p>Most megint úgy nyújtotta át a jobb karját az asztalon Misi -előtt s letette a kezét a könyveiken és füzeteiken keresztül.</p> -<p>A keze olyan gömbölyű volt és olyan hófehér s egy-ici-pici kis -vékony aranygyűrű volt az egyik ujján s abban pici kis kékszínű -kövek, mint a nefelejts szirma. Misi didergett, hogy megint -megtalálja simogatni.</p> -<p>– Naaa, – mondta nyávogva Sanyika s rácsapott a kezére.</p> -<p>De az nevetett, nem mozdult s tovább ott maradt a keze előttük, -most nem volt felgyűrve rajta a kék ruha ujja egész vállig, mint a -kamarában volt, de Misi szinte érezte azt a fehér jó karját s -valósággal félt, hogy megmozdul, behajlik s még megöleli vele.</p> -<p>– Hát szent a béke?</p> -<p>– Ha te nem szemtelenkedel, én nem szólok, – mondta Sanyika.</p> -<p>– No te kis hörcsög, hát add ide a praclid. <span class= -"pagenum"><a name="Page_132" id="Page_132">-132-</a></span></p> -<p>Sanyi kinyújtotta a nyelvét s odacsapott a tenyerével. De -cseltől tartva, csak úgy…</p> -<p>A lány megkapta a kezét s fehér gömbölyű markában ott maradt a -kis fiú maszatos keze.</p> -<p>– Fuj, disznóláb, – mondta Bella kacagva – s Olga még malacot -akar venni, hát itt van ez – s belekacsintott a Misi szemébe.</p> -<p>Misi hatalmasan felkacagott, ilyen jót régen nem nevetett, -annyira váratlan volt s találó, az elébbi dolgokra való hivatkozás -annyira csiklandozta.</p> -<p>– Na jól van, hát akkor csak tanuljatok, – mondta Bella, – -énfelőlem fiam akár tizenhat csikót hozhatsz, azzal megrázta az -öccse kezét, de nem férfiasan, tenyért tenyérbe fogva, hanem úgy -kinyújtott kezével, annak csuklóban átfogva a kezét.</p> -<p>Misi nem mert ránézni az asztalra lefekvő lányra, akinek olyan -furcsa, idegen volt a teste minden része s a puha ruhában, ahogy a -kemény asztalra hevert, neki izzott, égett a jobb arca, amelyik a -lány felől volt, mintha a tűz sütötte volna.</p> -<p>Ez a ma délutáni tanulás nem ért egy krajcárt se. Most először -érezte, hogy bizony egészen hiába van itt.</p> -<p>És annyira feldúlva, megzavarodva ment el is, hogy csaknem -elkésett az öreg úrtól. Futnia kellett.</p> -<p>Hát amint a sárga ház kapuján be akar szaladni, ott áll János -úr:</p> -<p>– No ipse, – mondta fojtottan, – széna-e vagy szalma?</p> -<p>Először nem is tudta, miről van szó, aztán ijedtében eszébe -jutott s attól mindjárt megjött a bátorsága.</p> -<p>– Igen, – mondta hangosan.</p> -<p>– Mit igen, hát mit mondott, te hátramozdító.</p> -<p>– Azt mondta, hogy: egyáltalán nem szívesen.</p> -<p>– Mit?</p> -<p>– Nem is: úgy mondta, hogy: <i>sehogy se szívesen</i>…</p> -<p>– Ó te naponsült málé. Tudod is te, hogy mit mondott.</p> -<p>– Igen, tudom: azt mondta, mondja meg neki, hogy: »sehogyse -szívesen,« vagy »szívesen: sehogyse,« úgy mondja neki, ahogy -tetszik, de ezt mondta. <span class="pagenum"><a name="Page_133" -id="Page_133">-133-</a></span></p> -<p>– Lehetetlenséggel határos, – mondta János úr.</p> -<p>– Pedig így mondta.</p> -<p>– Istók báró?</p> -<p>Misi már szeretett volna bent lenni, mert ütötte az ötöt.</p> -<p>– Esküdni mersz rá?</p> -<p>– Igen, de én nem esküszök haszontalanságokra!</p> -<p>– Ez neked haszontalanság? te! – mondta János úr nevetve, – -hejnye te!… Megájj kenyér, megeszlek!</p> -<p>Azzal egy barackot nyomott a fiú kalapjára, de Misi elszaladt, -be az udvarba, úgy hogy nem sikerült az egyszer.</p> -<p>Zaklatott életében már ez volt a legnyugalmasabb óra, a napi -felolvasás. Jól esett pontosan megjelenni, jól esett a szalmaszékbe -leülni, ott találni mindig szép rendben az újságokat, s igen jó -volt érezni, hogy becsületesen megdolgozik. Már olyan gyorsan és -jól olvasott, hogy sose kérdezett utána az öreg úr, hogy</p> -<p>– Mija, mija?</p> -<p>Kedves hely volt ez a meleg faház s kedves volt a kedves -piros-fehér öreg, s olyan rendjén való volt, hogy soha egy igét nem -szólt volna…</p> -<p>Mikor hazaért a coetusba, a szobatársak a kályha körül ültek és -pirítós szaggal volt tele a szoba.</p> -<p>Nagy úr beszélt éppen: Misi rögtön megértette, hogy a régi -diákéletről mesél s azonnal kinyitotta a füleit, hogy egy szót se -veszítsen el.</p> -<p>– Mondom, hogy azért <i>dárdás</i> maga, mert az ilyen kisdiákok -két hosszú dárdán hozták a vállukon hajdanában az üstöt. Azelőtt -nem volt ilyen konviktus, hogy csak várjuk a csengetést és szalad -az ember enni, fehér tányér, abrosz.</p> -<p>– Cseréptányér, – mondta Lisznyay úr, – meg fakanál.</p> -<p>– Na és mit ettek! – folytatta Nagy úr, – a felső diákokat a -tanítványok etették, ezeknek a szülei, minden héten beküldtek egy -fehér kenyeret, ami elég volt kettőjüknek egy hétre és egy fazék -ételt, ami elég vót hét fiúnak, másik napra a másik fiú kapott egy -fazék ételt, így éltek, ez volt ám az elemózsia. <span class= -"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span></p> -<p>Misi a sötétben elámulva hallotta.</p> -<p>– És hol ették?</p> -<p>– Hát itt a coetusba. Mintha itt vagyunk heten, mindennap egy -másik küldene egy fazék ételt. Babot vagy káposztát, vagy -túrósgaluskát, de nem három ételt, mint a konviktusban most, csak -egy jó fazékkal, akkor azt körülülték, mindenki elővette a -cseréptányért, fakanalat, bugylibicskát, aztán ettek.</p> -<p>– Este is azt?</p> -<p>– Ha maradt: ha nem maradt, nyeltek.</p> -<p>– Azt kellett dárdán hozni?</p> -<p>– Nem, az más… akiknek messze lakik a szüleje, nem küldhettek -ételt, hanem főznivalót, nem volt akkor se posta, se vonat, hát -mikor egy úr beküldte a fiát Szatmárból, a Kölcseyek, Kendék, jött -az úrfi egy ökrösszekérrel, hozott vagy tíz mérő búzát, borsót, -lencsét, sonkát, akkor fogadtak egy főzőasszonyt, a vót a -<i>kokva</i>, az főzött, de mindennap egy ételt s minden hétfőn -ugyanazt és így tovább, tudja: úgy is híjták az ételt, hogy -<i>semper</i>.</p> -<p>– Jaj de érdekes, – szólt Böszörményi.</p> -<p>– No magának nem volna érdekes, mondta Nagy úr, – mert aki nem -volt se gazdag fiú, se jó tanuló, az nem kapott egyebet, csak -lakást és a városi kegyes polgárok hol ez, hol az küldött egy fazék -kását a szegény diákoknak.</p> -<p>Nagy nevetés lett.</p> -<p>– Úgy lett a kápsálás, hogy novemberben a diákok sorra járták -koldulni az egész városban és kéregettek ennivalót.</p> -<p>– Fuj, az aztán piszok élet vót.</p> -<p>– Akkor biztosan szívesebben attak, mert a cívisek büszkék -voltak a diákokra, mer akkor a diákok énekeltek nekik, -megtáncoltatták a menyecskéket, meg ha tűz volt, szétpüfölték a -házakat. Mit nevet, ne gondolja, hogy úgy oltottak, mint az -önkéntes tűzoltók! mentek a gerundiumokkal, a nagy botokkal, most -is látni lehet a Nagykönyvtárban! és ha egy ház meggyúlt, -köröskörül a többi háznak a tetejét mind lerombolták, hogy meg ne -gyúlhasson.</p> -<p>– Nevetséges.</p> -<p>– Hát Debrecenbe sose volt víz, nem tudja, hogy az artézikutat -hány esztendeje fúrják? Már <span class="pagenum"><a name= -"Page_135" id="Page_135">-135-</a></span> 870 méternél vannak, még -sincs víz. Hanem kő van. Minden fúró beletörik. Azért mondják, hogy -Debrecennek is vannak hegyei: csak a föld alatt tartják.</p> -<p>Misi nevetett, ezt ő is hallotta már tavaly Törökéknél, de akkor -csak viccnek vette.</p> -<p>– Azelőtt a főzéshez messziről kellett hozni nagy hordókban a -vizet a kokvának meg a pistrixnek, e vót a sütőasszony, úgy is -híjták: a sütögetőné. Abba az időbe ezeknek kellett a kedvébe -járni, nem a professzoroknak. Minden évbe ódát kapott a kokva: örök -emlékül felírták egy sonkára.</p> -<p>Ahogy ott ültek a jó nyugodt, meleg szobában, aminek még a -fűtésével se volt bajuk, olyan csuda volt ezt az ősvilágot hallani, -nem tudták elképzelni.</p> -<p>– És hogy tanultak?</p> -<p>– A diákok csinálták a tanszert, a nagydiákok a kicsiknek, a -rézmeccők.</p> -<p>– Igen, azok voltak! az tény! Én is olvastam a rézmetsző -deákokról. Szép tudomány volt, – szólt Lisznyay úr.</p> -<p>– Akkor elég volt tudománynak, ma bizony megbukna az akkori -professzor is.</p> -<p>Ekkor felhallatszott a csengő, amitől már régen félt Misi s -abbahagyták a beszédet, mentek vacsorázni.</p> -<p>Misinek nagyon fájt, hogy csak ezt a néhány mondatot hallotta. -Olyan szomorú volt, ő úgy ki van szakítva ebből az életből, most -egyszerre szeretett volna mindig a fiúk közt lenni, szeretett volna -olyan igazi diák lenni, mint a többi.</p> -<p>Igen jó vacsora volt, juhtúrós galuska, jóllaktak, mikor vége -volt, Sándor Mihály odatett egy cédulát elibe.</p> -<p>– Nyilas, nézd csak te, kihúzták a számodat?</p> -<p>Misi nagy szemmel bámult a kis firkás cédulára, amire rá volt -írva: öt szám.</p> -<p>Kővé meredve nézte s gépiesen nyúlt a zsebébe, kivette a -tárcácskáját, kinyitotta, hogy a rekeszéből kivegye a -reskontót.</p> -<p>És halálos ijedtséggel, a szíve is megállt:</p> -<p>Nem volt benne.</p> -<p>Nézte, nézte a pénz közt, nem volt meg a cédula. <span class= -"pagenum"><a name="Page_136" id="Page_136">-136-</a></span></p> -<p>A keze kapkodott, kotort, zsebébe nyúlt, sehol se volt s a szeme -közben folyton a kis firkán volt: nincs a reskontó.</p> -<p>És olvasta az öt számot:</p> -<p>– 17, 85, 39, 73, 45.</p> -<p>Az egész konviktus megmozdult, mindenki felállt, ő is, a -bugyellárisát a zsebébe tette.</p> -<p>– No kijött valamék? – sürgette Sándor Mihály.</p> -<p>Nem tudott felelni, néma volt.</p> -<p>Szerencsére oszlás volt és elváltak és ő elfutott, ellopózott a -többi közt, a Sándor Mihály szeme elől. De a többiek közt nem bírt -maradni, azt hitte megfúl a vidám, nevetős, majszoló diákok közt: -befutott az első udvarba, arra nem ment senki sem.</p> -<p>Később felment a második emeletre, de nem mert bemenni a -szobába, elbujt a folyosón és halálos reszketés rázta a testét. Még -azt sem bírta az emlékezetébe idézni, hogy az ő számai voltak-e, -vagy nem, de végig-végig iszonyodott, mikor a számok ismerős érzése -belesajgott.</p> -<h2>VII. FEJEZET</h2> -<p class="summary">amelyben csodálatos, hogy a szenvedő ember körül -is minden természetes és vidám: szinte nem érdemes élni, ha az élet -ilyen kevéssé vesz részt a szív fájdalmában.</p> -<p>A földrajzórát nem az osztályban tartották, hanem fent a második -emeleten a természetrajzi teremben. Reggel hát nem kellett lemenni -az osztályba s így csengetés után még késhetett néhány percet, -úgyis oly kétségbeesetten törődött és szerencsétlen volt; egész -éjszaka álmatlanul fetrengett, ha elszunnyadt, újra felébredt, a -lelkiismeret nem hagyta aludni s nem bírta elképzelni, mi történt a -reskontóval. Iszonyú volt ez, reggelre kábultan és kimerülten -virradt és csak a friss jéghideg víz ébresztette fel egy -kicsit.</p> -<p>Már az osztály bent zsinyegett, hamar beült az első padba a -helyére. Hangot se adott, csak úgy bujt és sunyított, hogy senki -észre ne vegye; az éjszakai reszketéstől lesoványodott és fakó -volt, <span class="pagenum"><a name="Page_137" id= -"Page_137">-137-</a></span> mint a penész, dehogy tudott ő most -tanulásra gondolni vagy leckére, félig meghalt, azt se tudta -jóformán, milyen könyvet hozott magával.</p> -<p>Orczy az asztal tetején ült, háttal a tanári szobának, szemben -az osztálynak s színésziesen mesélt, a fiúk szájtátva hallgatták s -hangosan kacagtak minden szavára, de úgy, hogy ne legyen nagy -hangja.</p> -<p>– Embërségës ëmbër vagy… – mondta Orczy s utánozta az öreg -professzort, a földrajztanárt, akit szokás volt folyton csúfolni, -kimókázni, úgy hogy mindenki tudta egy kicsit a hangját csúfolni, -de olyan jól senki, mint Orczy, aki a fejét legörbítette s furcsa -torokhangon mondta és olyan öreges pislogással: ëmbërségës ëmbër -vagy édës fiam!</p> -<p>Kórusban nevettek rá, a másik oldalról is sokan idenéztek, bár -az általános zajban nem hallották az Orczy hangját, de látták, hogy -az öreget utánozza s ez igen mulatságos volt és bátor dolog, mert -az öreg minden pillanatban beléphet.</p> -<p>Akkor hozzáfogott Orczy mesélni az ismert mondókák egyikét: az -öreg mint gróf úrfiak nevelője járt Egyiptomban s minden órán szóba -hozta Égyiptus országát: – »Mikor én Égyiptus országába jártam, – -mondta az öreg dünnyögő hangján: – hát látok ott két nagy fertelmes -krokogyélus madarat!…« – Kibubbanva kezdett hahotázni az osztály, – -»hát kitáttya a száját a krokogyélus madár: én pedig fogom a -szimpla puskám, osztán jól rádupláztam!…« – Sikongó, visongó halk -kacagásba törtek ki a fiúk s a legközelebbi padban levők is mind -előre hajoltak, a hátrábblevők pedig ráfeküdtek a padjaikra, hogy -szinte belebujtak Orczyba, aki erre még halkabban kezdett mesélni, -de még elevenebb gesztusokkal, – »hát az én pflintám golóbisa puff -belevágott az egyik krokogyélus madár jobbszemibe, onnan meg -átugrott a másik krokogyélus madár balszemibe, onnan újra ki s -belecsapott az egyik krokogyélus balszemibe, oszt abból esmég újra -visszapattant és belecsapott a másik krokogyélus jobbszemibe: -ëccóval, édës fiam, mind a két krokogyélus madárnak mind a négy -szeme püff, odalett.«</p> -<p>A fiúk röhögtek, majd kihasadtak, a másik oldalról lassan -megmozdult az egész osztály s mind <span class="pagenum"><a name= -"Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> Orczy szájába torlódott. -De ez hirtelen megállt a mesében s más hangon, de újra az öreg -professzort utánozva azt mondta:</p> -<p>– »Ejnye, édes fiam, de szëmtëlën ëmbërëk vagytok, hogy -ideszëmtëlënkëdtëk.«</p> -<p>Ennek még nagyobb hatása volt, mert nem volt óra, hogy ezt -egynéhányszor ne hallották volna, hogy »szëmtëlën ëmbër«.</p> -<p>– Tanár úr, ezt álmodni teccett? – szólt hátúrábbról egy fiú. -Orczy rácsapott:</p> -<p>– Te szëmtëlën ember!… nem való vagy becsületes emberek közé: -ájj ide mellém…</p> -<p>Ezen még Misinek is nevetni kellett, hátradűlt a padban s -kinyitotta a száját, lehúnyta a szemét, hátravetette a fejét és -soká nevetett, mintha aludnék.</p> -<p>Közben bejött a kis öreg tanár, feldöcögött a pódiumra, a fiúk -egy pillanat alatt mind helyre rebbentek, ő még mindig úgy ült ott -nevetve, nyitott szájjal, félrebillent fejjel, észrevett valami -mozgást, de annyira ki volt merülve az éjszakai sok sírástól, hogy -üres, fájó gyomorral ülve maradt s csak nevetett.</p> -<p>Aztán csönd lett, ő is magához tért, tenyerével megdörzsölte -arcát, fejét, megvakarta haját, nyakát, ásított s a szeme könnyes -lett, akkor megszólalt a tanár hangja, most már az igazi, a -katedrán:</p> -<p>– Nyilas Mihály.</p> -<p>Azt hitte, a villám csapott le mellette. Nem is akart felállani: -ez lehetetlen. Oly sokáig maradt ülve, hogy mozgás támadt s -nyugtalanság és mindenki ránézett.</p> -<p>Akkor felállott, halálsápadtan s ránézett a tanárra szúrós sötét -szemeivel, az arca egészen be volt esve s kemény kis szemöldökei -makacsul szegeződtek az öregre, mint felvont apró íjak.</p> -<p>Az volt a szokás, hogy ki kellett menni szó nélkül a táblához, -amelyre fel volt feszítve Franciaország térképe s elmondani a mai -leckét. Két oldalról Orczy és Gimesi ijedten és csodálkozva nézték, -mit akar, Gimesi felállt, hogy helyet adjon neki, hogy kimehessen. -Erre kiment.</p> -<p>Tántorgó léptekkel botorkált fel a tábláig és megállott a térkép -előtt. <span class="pagenum"><a name="Page_139" id= -"Page_139">-139-</a></span></p> -<p>– No, édës fiam, hát mi volt fëladva mára.</p> -<p>Misi hallgatott, egy pillanatra lehúnyta a szemét s nagyot -szédült vele a világ, rettenve kellett felnyitni tágra a szemét, -hogy el ne essen. Aztán tétován a térkép felé fordult s homályosan -villózott előtte a francia föld képe, amely, mint egy cifra kendő -terült el, a tengerbe vetett csipkés sarkával s barna hegyek foltja -folyik le róla jobbról, a déli tengerek felé.</p> -<p>– Nahát, úgy-e, Franciaország… – mondta a tanár. – Milyen ez a -Franciaország: úgy-e két képet mutat, keleten inkább hegység, -nyugaton síkság… Délen… mi van délen, hogy híják azt a vastag -hegységet délen…</p> -<p>Az osztály feszülten figyelt, senki sem értette Nyilast, aki -mintha megnémult volna, egy szót sem szólt.</p> -<p>De nem szólt, most már csak azért sem. Most már lassan eszébe -jutott a mult óra, akkor sem nagyon figyelt ugyan, de azért lassan -fölismerte a térképen a Pyrenaeust, eszébe jutott a Roncevallesi -hágó… Ronczevallesz, Ronczevallesz… mondta magában.</p> -<p>– Ez a nagy hegység egészen elzárja a francia földet a -spanyoltól… csak hol lehet átmenni rajta?… milyen hágón?… a Ron… a -Ron… A Ronszvalli hágón…</p> -<p>– Ronczevallesz, Ronczevallesz, – mondta magában Misi…</p> -<p>A kicsi kis öreg tanár, aki úgy össze volt töpörödve, mintha -megaszalták volna az élet kemencéjében, de egészen rózsaszínű volt -és galambfehér ősz, szokása szerint hirtelen méregbe jött:</p> -<p>– Ejnye, édes fiam, de szëmtëlën ëmbër vagy…</p> -<p>Akkor azonban meggondolta, hogy kivel áll szemben, mégis az első -padban ülő ember az a kis szemtelen ember, az öreg tanár pedig, a -volt grófi nevelő: nagyon bele volt gyökeresedve minden tekintély -tisztelete. Megbánta hát, amit hirtelen kibökött s jóvá akarta -tenni, leszállott a tanári székéről s a térképhez menve, -hozzáfogott elmagyarázni szóról-szóra ugyanúgy, mint az előző órán -az egész <span class="pagenum"><a name="Page_140" id= -"Page_140">-140-</a></span> leckét. Igy elbeszélgetett egy jó -negyedóráig. Misi folyton előre mondta magában azoknak a helyeknek -a neveit, amiket kinyögni készült az öreg: Jura hegység, Kotdor és -a Langréi fennsík… Ardennek, Cevennek… mind eszébe jutottak, de a -száját annál makacsabul szorította össze s ha agyonverik, akkor se -mondta volna ki:</p> -<p>– Itt van az az Aurignac, ahol – folytatta a kis öreg, – most -1852-ben egy útkaparó napfényre hozta a legérdekesebb -őstemetkezőhelyet, még a történelem előtti korszakból, amely -temetkezési helyen együtt találtatott meg az emberi csontvázakkal -együtt az ősvilág kihalt állatainak a csontja is, így a barlangi -medvének, hiénának, oroszlánnak, mammutnak, rinocerosznak a -csontja, ez bizonyítja, hogy az ember egy korban élt ezekkel az -állatokkal…</p> -<p>Misi csodálkozva nézett rá, már beszélt erről az öreg úr mult -órán is, a neanderthali ősemberről, de még sose kapta meg ilyen -közelről: az öreg úr úgy mondta ki, hogy <i>most</i> 1852-ben, -mintha tavaly lett volna, így mondta neki, aki csaknem 30 évvel -később született, erre maga az az őskor is egész közel jött hozzá s -egyszerre felvillant előtte valami homályos kép, hogy az ősember -bebúvik a barlangba, ahol már van egy medve, oroszlán, mammut… De a -mammut hogy fér be… A szeme felnyílása s az arcán az értelem és a -figyelem felcsillanása megragadta a tanárt s egészen hozzá hajolva -elkezdett neki magyarázni…</p> -<p>– A történelem előtti korszakban természetesen!… mert a -történelem már nem ismeri az ilyen életmódot, de hisz a történelem -az csak itt kezdődik tegnapelőtt, az egyiptomi piramisokat összesen -négy-ötezer éve építették, ellenben azt a koponyát, amit ott -találtak, na hol is, itt Düsseldorf mellett, na, számtalanszor ejti -ki az ember a nevét…</p> -<p>Az öreg kínosan küzdött a memóriájával s Misi kibökte:</p> -<p>– Neanderthal…</p> -<p>– Ott, ott, igen, – mondta az öreg úr s vékony kis kezével -megérintette a kisdiák vállát: – A neandertháli koponyát a -diluviál-képletben találták!… annak is a legalsó rétegében… pedig a -geológusok <span class="pagenum"><a name="Page_141" id= -"Page_141">-141-</a></span> azt az időt, míg a diluviál-réteg -lerakódott és rajta az alluviál-réteg… ezt az időtt legalább -200–300.000 évre becsülik… Nos, ha a neanderthali koponyánk 300.000 -éves, de lehet sokkal több is, ám maradjunk meg a 300.000-nél: -hányadik ivadéka volt az, aki a piramisokhoz hordta a követ?… Nem -szabad könnyelműen oly szókat mondani, hogy ez vagy az régen volt… -a régmultban… Neked régen volt, ami gyermekkorodban történt, de az -nekem csak tegnap volt, mert én már harminc éve tanár voltam, mikor -te születtél… és ami nekem régen volt, mi az a magyar nemzet -történetében, az még mindig csak a <i>ma</i>, hiszen a magyar állam -ezer éve áll fenn!… És ha történelmileg nézzük, nekünk Árpád régen -volt, pedig hozzá képest a peloponnézusi háború őskor, s ehhez a -babilóniai építkezések még ősibbek s akkor vége a történelemnek… -Négy-ötezer év az egész, ameddig vissza tudunk nézni írott vagy -faragott emlékek által… S ime itt van a floridai korall-képződésű -félsziget, amely az Agassis számítása szerint 135.000 év alatt -képződött s így a benne talált emberi állkapocs, helyzetének -mélysége után ítélve, mintegy 10.000 éves lehet… S ez az állkapocs -már a ma kiképződött és érvényes emberi állkapocs… tehát, tízezer -évvel ezelőtt már az ember ugyanúgy készen volt, mint ma: csak -mások voltak az életviszonyai… de a te neanderthali koponyád, az -még más! az még legközelebb van a majomkoponyához… Most vesd össze -a háromszázezer évet a háromezerrel… Minő különbség az, hogy neked -háromszáz forintod van-e vagy csak három… Ilyen keveset tudunk az -emberiség őstörténelméből: csak három forint árát.</p> -<p>Lent az osztályban nevetés hallatszott, rá nyüzsgés, lökdösődés, -de Misi meg volt bűvölve s lángoló szemekkel nézett a kis öregre, -akinek a homlokán a csontokra símult a puha, rózsaszínű, fonnyadt, -halvány bőr s kék erek voltak rajta szétzilálva, a két keze is -annyira gyenge és reszketős, hogy most, amint e képleteket -felállította, elfáradt bele s le kellett ülnie.</p> -<p>Visszacsoszogott a székhez s lehajtotta a fejét és darabig maga -elé nézett. <span class="pagenum"><a name="Page_142" id= -"Page_142">-142-</a></span></p> -<p>Akkor felállt egy fiú ott az osztály közepén s azt mondta:</p> -<p>– Tanár úr, kérem.</p> -<p>Megzavarodva, szinte ijedten nézett rá.</p> -<p>– Mi? He? – s nagy, lobogó, denevérszerű füleihez tartotta a -kezét, mert nagyot hallott: – mit akarsz?</p> -<p>– Tanár úr, kérem, még nem tetszett beírni a hiányzókat.</p> -<p>– He?</p> -<p>– Az osztálykönyvbe a hiányzókat még nem tetszett beírni, – -kiáltotta torkaszakadtából a fiú.</p> -<p>Az öreg úr idegesen kapkodva vette elő az osztálykönyvet s -felnyitotta. Engedelmesen, mint aki érzi, hogy pontosnak kell -lenni, csak nem bírja erővel ezt a pontosságot. Felnyitotta a -könyvet s beírta.</p> -<p>– Milyen nap van ma?</p> -<p>– Csütörtök, – kiáltotta az egész osztály kórusban.</p> -<p>A tanár reszkető betűivel beírta a szükséges dolgokat, aztán úgy -lehajtott fővel folytatta:</p> -<p>– Hogy volt az embernek történelem előtti, azaz olyan korszaka, -amelyről semmi, nemcsak írásban, de még szájról-szájra adott -mondákban sem maradt fenn: az kétségen felül áll. Sok százezer év -folyt le azalatt, míg az állatvilágnak utolsó remeke, az ember, -szellemi fejlődését annyira vihette, hogy létezésének kétségen -felül álló biztos jeleit hagyhatta a későbbi világ számára:… Ilyen -legbiztosabb jelek azon kő- és csontszerszámok, melyeken első -tekintetre felismerhető, hogy emberi kéz által munkáltattak. -Ilyenek a kezdetleges agyagedények s a primitív ékszerek, amelyeken -látszik, hogy nem kemencében, csupán tűzben égettettek ki… S főként -ilyenek az ős temetkezési helyek, amikről most beszélünk… S íme, ez -ős temetkezési helyek két dologra tanítanak meg csalhatatlan -pontossággal: hogy a társaságban élés és az erkölcs ép olyan -veleszületett emberi ösztöne az embernek, mint amilyen -veleszületett ösztönt találunk más állatoknál is, pl. a méheknél és -hangyáknál, előbb léteztek az embereknél a morál-törvények, mint a -polgáriak, amazok <span class="pagenum"><a name="Page_143" id= -"Page_143">-143-</a></span> tehát ősibb s erősebb oszlopai az -emberi életnek, mint emezek.</p> -<p>Lehajtotta a fejét a kezére és sokáig csöndes zsibongás volt, -amit ő észre sem vett, már egészen elfelejtette Misit, -Franciaországot, az osztályt, teljesen a saját gondolatai közt -maradt, mert egy tanulmányon dolgozott Debrecen őskoráról s áttért -arra:</p> -<p>– S ezek a korok nem záródnak le oly szabályszerűen, mint nem -szakemberek gondolnák: íme a magyarok még Debrecenben ma is élnek a -kő- és csontkorszak bizonyos eszközeivel. A hortobágyi pásztorok s -béresek még ma is használják a <i>csürkölőt</i>, ami nem egyéb, -mint a juh lábszárcsontjából készült, egyik végén hegyes, a másik -végén átfúrt csontszerszám, mellyel a kötelék görcseit oldozzák, s -a parasztházakban mindenütt fel van akasztva a tükör alá a lúd -középszárnycsontjából készült, átfúrt végű -<i>gatyamadzaghúzó</i>…</p> -<p>Erre a szóra váratlan kitört a kacagás, különben az osztály -nagyobb része már eloszlott figyelemmel foglalkozott apró -magánügyekkel, gombot cseréltek, vagy ceruzát hegyeztek, halkan -beszélgettek, nevettek, az írásbeli dolgozatokat forgatták, -néhányan most készítették el a példákat a számtanórára.</p> -<p>– Ezeket csak azért említém, mert nagyon óvatosnak kell lenni a -régészeti tárgyak korhatárjelző értékének megbecsülésénél. A maláji -szigeteken több népet találtak, amelyek még ma is használják a -csont- és kőszerszámokat, holott az iparfejlesztő népek már olcsón -juttatják el tökéletes míveiket mindenfelé, piacot keresve -árujoknak. Mily ismert dolog a beretva s én magam tapasztaltam -Égyiptomban (susogás, mozgás), hogy a fürdőkben az ottani borbélyok -nem acélberetvával, hanem obszidián kőkéssel vakarják le a testről -a dolomitos sárral bekent szőrt (csendes röhögés), olyan kőkéssel, -amilyent ugarkova néven tarisznyaszámra lehet összeszedni -Magyarországon is. Például Debrecen határában ilyen nagyon érdekes -lelőhely a Kovásvölgy, amelyet sokan Kovácsvölgynek neveznek -helytelenül… A déli oldalon, a diószegi országút mellett eső -homokdombokon, melyek az ötvenes években majorsági földeknek -kiosztattak s azóta Átkos földeknek neveztetnek… <span class= -"pagenum"><a name="Page_144" id="Page_144">-144-</a></span></p> -<p>– Nékünk van ott feődünk, – szólt egész hangosan egy -cívisfiú.</p> -<p>– Egy helyen, ahol…</p> -<p>De felállt az előbbi jelentő fiú:</p> -<p>– Tanár úr, kérem…</p> -<p>– Mi, mi, mia? – ijedt fel az öreg úr s megint a füléhez nyúlt -széttartott ujjú tenyerével.</p> -<p>– Tanár ur, kérem, Ondódi Lajos mondja, hogy nekik is van -földjük az Átkoson.</p> -<p>Az öreg úr idegesen intett, hogy üljön le s folytatta:</p> -<p>– Azon a helyen, ahol a szekérút megkönnyítette a domboldal -megbontását, a magas homokdombnak a lapányra meredeken ereszkedő -oldalát a szél szépen kinyalta…</p> -<p>Erre egy pillanat mulva buffogó kacagás, rihegés, büffögés tört -ki, úgy hogy nem lehetett hallani a következő szavakat.</p> -<p>– Mi nyalt? Ki nyalt? – kérdezték itt is, ott is, heccelve.</p> -<p>– Hogy, hogy, he? – kérdezte az öreg úr, újra megtoldva -komikusan a fülét a tenyerével, de senki sem felelt, csak kacagtak -buzgóan. Erre az öreg úr félreértette a dolgot, megszakította a -mondanivalóját s így szólt:</p> -<p>– Igen, nagyon nevetséges az Átkos név eredete. Ezt a földet még -a Csorba polgármestersége alatt kiszakították a közlegelőből és -eladták parcellákban, de a szegény nép úgy haragudott érte, hogy -még azokat is átkozta, akik vettek belőle, így lett az a főd maig -átkos főd.</p> -<p>A fiúkat ez nem érdekelte, az öreg úr mindig úgy beszélt, mintha -magához való okos emberekkel tárgyalna.</p> -<p>Az általános zsibongásból felállt a jelentő s azt mondta:</p> -<p>– Tanár úr, kérem szépen, nem lehetett érteni, hogy <i>ki nyalta -ki?</i></p> -<p>Az öreg nagy szemeket meresztett, aztán éktelen dühbe jött. -Felpattant s vércsehangon rikoltott rá:</p> -<p>– Szëmtëlën ëmbër vagy, édes fiam! szëmtëlën ember!… nem való -vagy becsületes emberek közé!… Gyere ájj ide mëllém! <span class= -"pagenum"><a name="Page_145" id="Page_145">-145-</a></span></p> -<p>Erre az egész osztály lesütötte a fejét a padba s mindenki -viharosan kacagott, csak Orczy ült komolyan az első helyen s -rosszalólag csóválta a fejét.</p> -<p>A tanár megzavarodott, mintha megértette volna a helyzete -tragikusságát, elnémult s erőt véve magán, Misihez fordult s neki -magyarázta, hogy ott a homok alatt kőkorszaki tárgyakat szépen -kitakarva hagyott a szél.</p> -<p>– Szépen és tanulságosan mutatja ez, hogy Debrecen vidéke már a -kőkorszakban is lakva volt.</p> -<p>Misi boldog volt, hogy most már csak neki beszél a tanár. Ő ma -mélyen meg volt hatva, úgy megértett mindent, amit a tanár úr -mondott s érezte, hogy mély és örökös tudományt kapott ma a tanár -úrtól s egész kis lelke hálásan fonódott az öregecske felé.</p> -<p>Most felállott Orczy:</p> -<p>– Bocsánat, tanár úr kérem, szabad egy kérdést?</p> -<p>– He? Mi? – mondta a tanár.</p> -<p>S félfülére téve a tenyerét, elhúzott szájjal figyelt oda; nagy, -kiálló, kis pengevékonyságú orra szinte átvilágított, ahogy az -ablak felől ráesett a fény.</p> -<p>– Krisztus előtt hány évvel lehetett itt Debrecenben a -kőkorszak?</p> -<p>– Eh! – mondta a professzor. – Krisztus előtt hány évvel!… A -Neolith-korból való! sajnos, nem is tudok adatot arra, hogy -hazánkban valahol a Palaeolith-korból való tárgy találtatott volna. -A Neolith-kor, az már a csiszolt kőkorszak, a csiszolt kőszerszámok -korszaka.</p> -<p>– Igen, bocsánat, tanár úr kérem, de a Neolith-kor az mégis -Krisztus előtt volt?</p> -<p>A tanár felemelte a kezét:</p> -<p>– Hol volt még akkor a Krisztus!… A Krisztus csak itt élt -tegnap!… Mikor a Krisztus élt, már akkor túl voltunk a kőkorszak -után következett bronzkorszakon, a rézkorszakon s benne voltunk a -vaskorszakban. Különben is az ember olyan maradi lény, hogy csak -arra, hogy a megszokott kőszerszámnak a csiszolásán valami -változtatást tegyen, évezredeknek kellett lefolynia. Hogy lehet -akkor évszámokról beszélni, édes fiam: Krisztus előtt hányban… S -Krisztus maga! Ahogy az a kőbalta átalakult <span class= -"pagenum"><a name="Page_146" id="Page_146">-146-</a></span> s a -Krisztus apjának a kezében, aki ács volt, vasfejszévé vált, épen -úgy azok az igazságok, amiket a Krisztus hirdetett, együtt jöttek -az emberiség őskorából, a kőbaltával.</p> -<p>Kikeresett a zsebéből egy csomó kulcsot s kinyitott egy fiókot -az asztalban.</p> -<p>– Itt van ez a darab kő… Egy kettétört kalapács, természetesen a -lyuknál törött el; ez a kalapács foka… Ez egy olyan gyönyörű darab, -hogy ez már csak nagyon fiatal Neolithból jöhet… Legfeljebb -három-négyezer éves… De hol van ez a kőkorszak kezdetétől, a -pattintgatott obszidiántól!… legalább százezer év van közöttük… Az -emberiség kőkorszakát legalább százezer évre lehet tenni, vagy -százötvenre, kétszázezerre…</p> -<p>– Krisztus előtt, vagy mostantól, – kérdezte konokul Orczy.</p> -<p>A tanár vörös lett hirtelen haragjában.</p> -<p>– Szamár vagy édes fiam, mint apád! Gyere, állj ide mellém.</p> -<p>Orczy frissen, figyelmesen felsietett a pódiumra s a kisdiákok -hangos nevetése kísérte. Ő a katedráról leintett az osztálynak, -hogy hagyják, most ne nevessenek.</p> -<p>– Nézd meg ezt a követ, látod?…</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Látod, milyen finoman van ez csiszolva?… Ezt már szerszámmal -csiszolták… Nos… Krisztus születése óta olyan kevés idő folyt el, -hogy annyi idő abban az őskorban nem volt elég arra sem, hogy az a -szerszám, ami ennek a kalapácsnak a kicsiszolásához szükséges volt, -megjelenjen. Itt van ez a másik kő, ez egy kőszerszám, amelyen a -fúrás csak arra való lyukat hagyott, hogy az ember az ujját -beledughassa, ezzel a kővel pattantgatta le a kőkorszaki ősember a -nuclusokról a kőkéseket, a lyuk arra kellett, hogy az erős fogást -biztosítsa… Míg rájött az emberiség arra, hogy jó lesz egy ilyen -lyukkal segíteni magán: édes fiam: addig húszszor annyi idő eltelt, -mint Krisztus születésétől mostanáig. A kérdésednek tehát -jogosultsága nincs. Ha én két-háromszázezer évet számítok, azt nem -számítom sem Krisztus születésétől, sem az osztálykönyv mai -dátumától, hanem… <span class="pagenum"><a name="Page_147" id= -"Page_147">-147-</a></span></p> -<p>– A világ teremtésétől, – mondta Orczy.</p> -<p>– A nagyapád halálától, – kiáltotta a tanár… Honnan számítom? – -mutatott rá Misire, aki még mindig ott állott a térkép előtt s -mohón itta a tanár minden szavát.</p> -<p>– Hát csak úgy… – mondta Misi vállat vonva.</p> -<p>– Hát csak úgy! – kiáltott a tanár, mind a két karját felemelve. -– Igenis, csak úgy! hozzávetőlegesen! csak hogy éppen időhatárt -mondjak… Eridj helyre…</p> -<p>Orczy meg volt sértve s az ajkát rágta, bosszantotta a dolog. -Mielőtt leült volna, odalesett a tanárra s látva, hogy az nem néz -felé, grimászt vágott hátra és a füle mellé tette a kezét, ahogy az -öreg szokta. Erre persze kis nevetés futott végig az osztályon.</p> -<p>Egyszerre csengő hallatszott.</p> -<p>A professzor elővette a noteszét s két centiméteres kis kurta -plajbászát megnyálazva, egy nagy egyest írt be Nyilas -Mihálynak.</p> -<p>Barta Imre felállott, úgy nézte.</p> -<p>– Nagyon jól van, édes fiam, – mondta, – helyre mehetsz.</p> -<p>Amint kiment, hatalmas lárma tört ki.</p> -<p>– Ez már osztán mégis disznóság, – mondta Szegedi Feri, – egy -szót se szólt, mégis jelest kapott, ha én elmondtam volna az egész -leckét, akkor is hármast adott volna, hogy az istenlova rúgja -meg.</p> -<p>Sokan nevettek, de már az osztály nagy része karikázva, ugrálva -tódult ki a tanteremből, hogy lemenjen a földszintre az -osztályba.</p> -<p>Szegedi ezt sértően mondta s félvállról Misire nézett. Misi -hallotta a durvaságot, de nem szólt rá, mert igazat adott -Szegedinek, ámbár ő tudta, hogy a tanár érezte, hogy ő figyel és -érti…</p> -<p>Tannenbaum kelt a Misi pártjára:</p> -<p>– Igenis jól felelt, mert dacára annak, hogy a mai leckéből nem -mondott semmit, de megmondta az izét, a paleontált, vagy mit na… – -letette a könyveit s kinyitotta a földrajzot, hogy megkeresse, mert -fel volt írva, felírta azt a szót ceruzával, amit Misi felelt.</p> -<p>– Annyi volt az egész felelete, hogy megrántotta a vállát, – -ordította Szegedi. <span class="pagenum"><a name="Page_148" id= -"Page_148">-148-</a></span></p> -<p>Gimesi mint a paprika támadt rá:</p> -<p>– Ha te megrántod a vállad, akkor négyest kapsz, ha Nyilas -megrántja a vállát, jelest kap: ez már így van.</p> -<p>– Összetartanak, jeles pad! – visította Szegedi s köpött -feléjük.</p> -<p>Gimesi, már a hóna alatt volt minden könyv, mint egy kis kutya -rohant neki, mint egy kecskebaksi s úgy nekiment a fejével, hogy -Szegedi nekidőlt a katedrának, akkor hozzáfogtak pofozkodni, a -Gimesi könyvei szétrepültek s vékony kis fehér kezével a nyakát -tépázta Szegedinek. Az pedig ököllel ütötte a fejét, de mindig csak -a koponyáját találta, s mivel a Gimesi haja mindig géppel volt -lenyírva, csakúgy csattogott, csakhogy az Gimesinek tudvalevőleg -nem fájt.</p> -<p>Ő azonban úgy összevissza karmolta Szegedit, hogy annak vérzett -az arca. Akkor Barta Imre a padokon átvetette magát s szétlódította -őket.</p> -<p>– Neetemán, – mondta.</p> -<p>– Ezt még meg fogjátok keserülni, kiáltotta véresen, nyálasan, -ordítva Szegedi s Misire nézett – gyere csak arra mifelénk…</p> -<p>Misi iszonyúan meg volt szégyenülve s eszébe jutott, hogy -Szegedi arrafelé lakik, ahol a tanítványa.</p> -<p>– De hát én mit csináltam, – mondta és sírt.</p> -<p>– Ha megfogom azt a piszok fülit, letépem a nyomorultnak – -mondta Gimesi s hozzáfogott összeszedni a könyveit.</p> -<p>– Neandertál, – kiáltotta Tannenbaum – Neandertál, -Neandertál!</p> -<p>Azt senki sem értette, hogy Gimesi mért lett olyan dühös, kisebb -volt Szegedinél, de alaposan helybenhagyta. Mikor bementek az -osztályba, előlment Gimesi, utána Tannenbaum, akik az utóbbi időben -egész jó barátságba kerültek s hátul ment csendesen és szomorúan -Misi. Akkor valaki éljent kiáltott Gimesire s a körüllevők nevetve -azt mondták, éljen a köppincs!</p> -<p>– No ne marháskodjatok, – szólt Gimesi, de mosolygott és jól -esett neki, bár a köppincs szóért kicsit dühös szokott lenni. -Egyszer óra közben azt mondta, hogy náluk Erdélyben nem azt -mondják, <span class="pagenum"><a name="Page_149" id= -"Page_149">-149-</a></span> hogy koppantcs, hanem köppincs, ez -persze csak találmány, de aztán olyan makacsul ragaszkodott hozzá, -hogy néha mondták neki. Misi félt, mert most következett a latinóra -s ha abból is kiszólítják, akkor nem fog olyan könnyen kibujni. -Egyszerre csak gyanus lett neki, hogy Sándor Mihály Orczyval -tárgyal, aztán Orczy odajött hozzá s igen határozottan azt -mondta:</p> -<p>– Te Misi, kihúzták a számokat?</p> -<p>Misi lesütötte a fejét.</p> -<p>– Nekem megmondhatod, mert nekünk van egy öreg szakácsnénk, az -legjobban ért a lutrihoz, az minden héten tesz a lutrira egy hatost -és aztán úgy szoktunk vele drukkolni két hétig, míg a húzás meg -nincs. Én szakember vagyok a lutriban, nekem tehát hiába hazudsz, -én keresztüllátok rajtad, mint az üvegen.</p> -<p>De már csengettek s bejött Gyéres tanár úr. A földrajzórai -zavarok miatt senki sem volt még a helyén, Gyéres tanár úr -megállott felettük s keztyű volt a kezében, úgy intett, hogy: na mi -az?… Lassan helyre kotródott mindenki.</p> -<p>A tanár felment a katedrára s kinyitotta az osztálykönyvet.</p> -<p>– Nem volt óra?</p> -<p>– De igen, tanár úr, – kiáltották sokan, mások azt kiáltották, -hogy: földrajz.</p> -<p>– Milyen óra volt?</p> -<p>Orczy felugrott s hangosan kiáltotta:</p> -<p>– Bocsánat, tanár úr, kérem…</p> -<p>Ezzel teljesen sikerült magára terelni a figyelmet, pedig nem ő -volt a bejelentő, de Gyéres tanár úr leintette a többieket s reá -nézett.</p> -<p>– Földrajzóránk volt.</p> -<p>– S a tanár úr nem írta be az órát?</p> -<p>– De igen, beírta. Beírta, tanár úr, kérem.</p> -<p>Gyéres tanár úr lobogtatta a levelet, a könyv lapját, hogy nincs -rajta. Orczy felsietett hozzá s tovább lapozott, csakugyan két -lappal hátrább volt beírva a földrajz.</p> -<p>Gyéres tanár úr mosolygott s megköszönte a figyelmet és Orczyt -helyre küldte. Azt mondta:</p> -<p>– A tanár úr azt hiszi, hogy száz év mulva ez úgyis mindegy -lesz. <span class="pagenum"><a name="Page_150" id= -"Page_150">-150-</a></span></p> -<p>Erre óriási nevetés lett s Orczy mindnyájukat túlkiáltotta:</p> -<p>– Százezer év mulva!</p> -<p>Amit mondott, az olyan furcsa volt, hogy Gyéres tanár úr -figyelmesen nézett oda.</p> -<p>– Hogyan?</p> -<p>S Orczy felpattant:</p> -<p>– Kérem, a tanár úr csak százezer években számítja az emberiség -izéjét, az emberiség… hogy az eszközök fejlődése csak százezer -években figyelhető meg, a kőeszközök fejlődése.</p> -<p>Gyéres tanár hátraült a széken, úgy nézett Orczyra. Nevetett, de -csak úgy nevetésre állt az arca, annyira meg volt lepve a gyerek -találó és éles megjegyzésétől, hogy csak ennyit mondott rá:</p> -<p>– Naggyon kitünő…</p> -<p>Intett, hogy üljön le s mindnyájan hallgassanak el s akkor -felszólította Szentét. Ez a legutolsó padban ült és semmi egyébbel -nem foglalkozott, csak örökké labdát kötött.</p> -<p>Minthogy már a harmadik mondatnál le kellett menni hozzá s attól -kezdve ott is maradt óra végeig s velük gyakorolta a mondattani -elemzést, már tudniillik az összes utolsó padbeliekkel, így hát ők -szabadon beszélhettek egy-egy szót.</p> -<p>– Hát hol a reskontó? – lökdöste oldalba Orczy a középső ujja -bütykével Misit.</p> -<p>– Visszaadtam az öregnek, no.</p> -<p>– És nem emlékszel a számokra?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Elég csacsi vagy. Hisz ez a fontos!…</p> -<p>Kicsit hallgattak, mert Gyéres mellett nem igen lehet »privát -konverzációkat« folytatni, ahogy ő nevezi, később azonban egészen -odahajlott Misihez.</p> -<p>– Te, itt nagy pénzt lehet nyerni! mikor Rudolf bátyámnak -mondtam, hogy én teszek a lutrira egy hatost s nyerek négy forintot -és akkor veszek rajta egy pár niklírozott korcsolyát, olyan -kosorrút, ő azt mondta rá, hogy: barátom, ha én lutrihoz nyulok, -akkor én nagy pénzt akarok nyerni, nem négy forintot, nem is -ezeret, hanem pénzt!… Azért mondom, hogy te nem is tudod, miről van -szó!… <span class="pagenum"><a name="Page_151" id= -"Page_151">-151-</a></span></p> -<p>Misi nem szólt, csak magába húzódott, mint egy kis sündisznó. -Hiszen az kell neki éppen, hogy most kezdjen el nőni előtte a -nyerési lehetőség… Ez is eddig nem tudott szólani, most meg hogy -macerálja.</p> -<p>Inkább odahúzódott Gimesihez, akit kimondhatatlanul szeretett -ma, mert utóvégre őmiatta verekedett meg.</p> -<p>Gimesi folyton a fejebúbjához nyúlkált: – Fáj? – kérdezte -tőle.</p> -<p>– Ó, sokat adok rájuk, ha megharagítanak, úgy falhoz mázolom, -hogy…</p> -<p>De nagyon rosszkedvű volt Gimesi s ő el is húzódott, félt, hogy -megbántja a részvétével, csak a lelke párolgott felé.</p> -<p>Óra után Orczy, tudva, hogy Misi Gimesivel jobb viszonyban van, -hozzá ment s neki mondta:</p> -<p>– Gimesi, te, te Gimesi, bokszold ki ebből a Misiből, hogy -milyen számokat tett meg a lutrira.</p> -<p>– Mér, nyert? – kérdezte Gimesi.</p> -<p>– Ő nem tudja, hogy ő mit tett meg.</p> -<p>– Nem tudod? – mondta Gimesi s szemöldöktelen szemeit -feltátotta, kis nedves, japános ferde szemei olyan keserves -bizalommal néztek és csodálkozással.</p> -<p>– Majd ha én megdögönyözöm, akkor tudja. Evvel nem bír senki, -mer ez olyan csökönyös, mint a vadszamár, de én ismerem a nyitját, -adok neki egy gáncsot, akkor elvágódik, osztán akkor addig -dögönyözöm, míg olyan puha lesz…</p> -<p>Misi azonban csak ült tovább, mosolygott s nem szólt. Jaj, -sokért nem adta volna, ha többet senki sem említené a lutrit…</p> -<p>– Mondod, vagy nem mondod! – kiáltott Gimesi.</p> -<p>– Haggyatok békén.</p> -<p>– Csakhogy én nem vagyok ám az öreg Názó, – mondta Gimesi egyre -idegesebben és egyre hangosabban, – nyertél vagy nem nyertél?</p> -<p>– Nem nyertem.</p> -<p>– Mondd meg a számokat!… De mondd meg!… Nem mondod meg… Hiszen -én úgy kirázom ebből a számokat, csakúgy kipotyog belőle. -<span class="pagenum"><a name="Page_152" id= -"Page_152">-152-</a></span></p> -<p>Ezzel tréfásan, de már izzott a szeme, megfogta a Misi nyakát s -kezdte felülről rázni.</p> -<p>– No ne ostobáskodj, – mondta Misi olyan gyöngédséggel és -szeretettel, szinte sírt tőle.</p> -<p>– Mondod, vagy nem mondod!</p> -<p>– Nem!!</p> -<p>Erre Gimesi teljes erővel megfogta a fejét s odaütötte dühében -az asztalhoz.</p> -<p>Misi meglepetésében lélegzethez sem jutott!</p> -<p>– Nem mondod, nem mondod? – s Gimesi, mintha megőrült volna, -elkezdte verni a fejével az asztalt. Misinek pedig ez volt a -legérzékenyebb, mert neki mindjárt fájt a feje a legcsekélyebb -érintésre is, hát felugrott s könyökkel úgy vágta mellbe a kis -vékony Gimesit, hogy az kiesett a padból s lerepült a padsorok -közepére. Ott hevert egy kicsit s látni lehetett, hogy levegő után -kapkod; Misi igen megijedt érte és sápadtan s rettegve hajlott -föléje, hogy felsegítse. De Gimesi abban a percben felpattant s -mint egy hörcsög ugrott neki s elkezdte a fejét verni, mint az -elébb őtet Szegedi.</p> -<p>A fiúk mind körülállották, Misinek megint csak a harmadik, -negyedik ütésnél gyúlt fel a vére, eleinte nem akarta komolyan -venni, de akkor aztán elvesztette az eszét, ráugrott Gimesire, -belevágott ököllel az arcába, aztán átölelte s lerántotta a földre -s érezte, ahogy a kis sovány nyakát a markába fogta s szorongatta -és nyomta a földhöz, hogy azt hitte, mindjárt elszakad a körme -közt. Igaz, közben Gimesi egyre csépelt és karmolt, de ez semmi se -volt, ő végre is rátérdelt a nyakára s mikor ott látta a térde -alatt annak a sovány, vékony kis arcát, ahogy iszonyú dühvel és -gyűlölettel s jóság és megbocsátás nélkül vergődött a keze közt, -mint egy pulyka, akkor kitört belőle a sírás, felugrott róla s be a -padba, leborult a helyére és elkezdett kimondhatatlanul -zokogni.</p> -<p>Gimesi csakugyan halálosan megszégyenítve és bosszút lihegve -tápászkodott fel, a fiúk mind körülállták s szótlanul nézték a -verekedést, Orczy folyton kiabálta, hogy megőrültetek, ugyan -válasszátok el őket. De a cívisgyerekek, akik soha nem szoktak -verekedni, isteni flegmával vették őket körül s nevetés nélkül -nézték, mi lesz. <span class="pagenum"><a name="Page_153" id= -"Page_153">-153-</a></span></p> -<p>– Ne bömbölj úgy, – morgott Gimesi, akinek véres volt a -szemealja, de nem sírt.</p> -<p>Misi erőt vett magán s lecsillapodott.</p> -<p>– De min vesztek össze, – min vesztek össze, – kérdezte egyre -kétségbeesettebben Tannenbaum.</p> -<p>– Fityfene tudja, – mondta A. Sánta s helyre ment s -előkészítette a következő órára a számtanfüzetet. Ez is egy olyan -igazi cívisfiú volt, ezt nem hozta ki a nyugalmából semmi!</p> -<p>Varga János, aki a hátuk mögött ült, odahajlott Gimesihez:</p> -<p>– Mi vót ez tulajdonképen?</p> -<p>– Hisz ez egy komisz paraszt, – mondta Gimesi és zsebkendővel -nyomogatta a szeme alatt.</p> -<p>Misiben végig-végig vonaglott a szó, felgyújtotta s felperzselte -a szívét.</p> -<p>Elhatározta, hogy soha az életben többet szót nem fog szólni -Gimesihez.</p> -<p>De már az egész osztály meg volt vadulva, hátul is, mindenfelé -verekedés volt. Minden ok nélkül csakúgy pofozták egymást a fiúk. -Közben nevettek is, káromkodtak is, ez a mai nap bolondok napja -volt.</p> -<p>Akkor bejött Bátori tanár úr s megdöbbenve, villámló szemmel -látta a pad tetején dulakodókat. Botjával, amely görbevégű tölgyfa -bot volt, nagyot csapott az asztalra s arra az egész osztály olyan -lett, mint a kezes bárány.</p> -<p>Egy pillanat mulva mindenki a helyén volt s kushadt és lapult. -Bátori tanár úrtól jobban féltek, mint a tűztől.</p> -<p>Misi is elfelejtette a bánatát s megdermedve nézett a tanár -úrra, még mikor leültek is.</p> -<p>– Kezeket padra! – kiáltotta a tanár, – s mint a ropogó tűz -csapták mindannyian a két tenyerüket a padra maguk elé.</p> -<p>Bátori tanár úr végigjártatta a szemét rajtuk mint egy oroszlán -s mondta:</p> -<p>– Meglátom én… lesz-e rend…</p> -<p>Leült az osztálykönyvhöz s befirkantotta az óráját. Akkor -felállott, fogta a krétát, finoman papirba csavarta, a két ujja -közé vette s azt mondta:</p> -<p>– A hár-mas… szabály!… <span class="pagenum"><a name="Page_154" -id="Page_154">-154-</a></span></p> -<p>Egész órában jótékony feszültség és fegyelem volt. -Valamennyiüket megnyugtatta a tanár energiája, de ez egész órán úgy -beszélt, mint egy bakakáplár, kurtán, határozottan, keményen…</p> -<p>Az utolsó óra torna volt.</p> -<p>Ujjongva és nekiszabadulva rohantak a tornaterembe.</p> -<p>Ez egy nagy terem volt a földszinten, ablakai ennek is a hátulsó -udvarra nyiltak, első fele deszkapadlóval volt beborítva, de hátul -a terem harmada pompás cserhéjjal volt borítva, abban igen jól -lehetett volna taposni, ugrálni, ha valaki leesett a bakról, nem -törte ki a nyakát.</p> -<p>Itt nem szeretett lenni Misi. Amennyire első volt, vagy az elsők -közt érezte magát az osztályban, annyira utolsó volt itt. Már az is -fájdalmas volt, hogy nagyság szerint lévén felállítva, hátulról az -ötödik volt. Utána következett a kicsik felé Gimesi, azután egy kis -csizmás fiú, Tikos Gyuri, egy igazi cívisgyerek, olyan komoly, -magától sosem nevet, kis barna gyerek, amilyen kurta, olyan öreges, -ezzel nem lehet verekedni, ha ennek valaki azt mondja, hogy -pofonváglak, akkor feljelenti a tanárnak. Nem azért, mintha félne, -vagy mintha ártani akarna a másiknak, hanem azért, mert a vériben -van, hogy a közrend oltalma alá helyezze magát. Ezzel éppen azért -igen jó tornaórai barátságban van, tetszik neki benne az is, hogy -bátran járhat csizmában és feketezsinóros szürke magyar ruhában, -amit neki nem lehet viselnie, mert ő már otthon sem számított a -parasztok közé, ő szegényke olyan félvér, se nem paraszt, se nem -úr, vagy inkább, ahogy ő kezdi érezni: telivér, mindkettőbe -egyformán tartozik. Most nagyon szeretné visszacsinálni, hogy év -elején kicserélték a helyet, a tanár úr rendezte őket, hogy Tikos -esett őmellé, s a következő volt Gimesi, mivel azonban ő szerelmes -volt a drága Gimesibe, a komisz pofozógépbe, akire most rá se tud -nézni, hát, mikor a tanár elfordult, egyszerűen megrántotta a -karját s előbbre húzta, úgy hogy mellé jőjjön. Tikos akkor nagyon -orrolt, féltek is, hogy feljelenti, de aztán nem bánta, mert utána -következett Simonffy Pisti, aki a debreceni polgármesternek volt -unokaöccse <span class="pagenum"><a name="Page_155" id= -"Page_155">-155-</a></span> vagy mije, hát amellett szívesebben -volt, mint akárki mellett az osztályban. Ez is egy igazi nagyszerű -gyerek volt, olyan kotnyeles, hogy mindenkibe belekötött. Állandóan -futkározott, mint egy kis pincsikutya, sok bátyja volt s óra közben -sorra futotta az osztályokat, hol az ötödikbe volt, hol a -hetedikbe, hol a negyedikbe s mindenütt bent lakott, és hogy olyan -picike volt, valósággal dédelgették az idegen osztályokban, ha -bement Pisti, akkor vállra kapták, cigarettát adtak neki és folyton -egészen furcsán heccelődtek vele. Ő szokta aztán a pletykákat -hordani a többi osztályból.</p> -<p>– Tudjátok, mit mondott a vín baka a negyedikbe?</p> -<p>– Mit? – állották rögtön körül.</p> -<p>– Csuka firkált a táblán, mikor bejött, az öreg baka rávágott a -bottal, oszt aszongya: »hogy hijnak te gaz peniperda«. Ammeg -aszongya: »Csuka…« – »Csuka! azt látom a szádrul… de a másik -neved.«</p> -<p>Orczy odafutott hozzájuk s nevetve nézett, de nem kérdezte meg, -min nevetnek. Pisti persze Orczynak nagyon kedvébe járt, mert ő -legjobban tudta, milyen nagy urak Orczyék hát habzsolva rögtön még -egyszer:</p> -<p>– A vinbaka a nigybe rávágott a Csuka fenekire, hogy a táblán -firkált, oszt aszongya neki, hogy hogy hijnak…</p> -<p>– Látom a szádrul, – mondta Orczy leintve, hogy már ismeri.</p> -<p>– Aha.</p> -<p>– Nagy Sándor gyorsírással jegyzi, amit a vén baka mond, mi -együtt szoktunk menni a Kossuth-utca sarkáig, hát nekem elmondja -mindennap. Te, Pisti, igaz, hogy Gyéres a Margitai Magdának -udvarol?</p> -<p>Pisti kerekre nyitotta a szemét s tünődve mondta:</p> -<p>– Jár oda!</p> -<p>– Stimmt, – mondta Orczy. – Mikor jár?</p> -<p>– Majd én megtudom pontosan, majd elmegyek ma este, -kiszagolni.</p> -<p>Orczy nevetett:</p> -<p>– Nagy Sándor mondta tegnap, hogy ő rájött. Féltékeny. -<span class="pagenum"><a name="Page_156" id= -"Page_156">-156-</a></span></p> -<p>– Ki? Nagy Sándor?</p> -<p>– Igen, verset írt a Margitai Magdához; tegnap a jégen oda is -adta neki: Úgy kezdődik, hogy:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Hallottam -szavadat<br /></span> <span class="i0">És nem -hallottalak,<br /></span> <span class="i0">A szemedbe -néztem<br /></span> <span class="i0">És mégse -láttalak.<br /></span></div> -</div> -<p class="i0">azt mondta, hogy Gyérest kihijja párbajra.</p> -<p>– Nagy Sándor?</p> -<p>Orczy kuncogva nevetett s Misi tátott szájjal hallgatott.</p> -<p>Ebben a percben felharsant egy hatalmas hang:</p> -<p>– Sora-kozz!</p> -<p>Bejött a tornatanár az oldalfülkéből, amelyiknek az ajtaja -felett föl volt írva három nagy E betű s egyszerre megindult a -sorakozás. Már félig-meddig úgyis sorba állottak.</p> -<p>– Egyenesen azt a sort!… Mi van ott!… Kinek van ott olyan nagy -hasa!… Viii-gyázz!…</p> -<p>Mereven és katonásan állottak.</p> -<p>– Körbenjárás… iiin-dujj!… Egy-kettő, egy! kettő!…</p> -<p>Megindultak végig a hosszú termen, egyik a másik után.</p> -<p>– Vágjuk azt a bakkancsot!… Egy! kettő! egy! kető!… egykető, azt -a fűzfánfütyölőjét. Fu-tó-lé-pés!… etyket, etyket, etyket…</p> -<p>Mikor vagy kétszer körülszaladtak, akkor végre: Ájj!</p> -<p>Éppen a helyükre értek vissza: Pihenj…</p> -<p>Mindig ez volt az óra kezdete.</p> -<p>Misi borzasztóan únta ezt az egész dolgot, az egész tornaóra -olyan nagy butaság volt. Most felvonultak a bakhoz s át kellett -ugrani az alacsony bakot. Még a nagyok csak könnyen megtették, mert -hosszú lábuk volt, de ők kicsik, már fent maradtak a bak hátán s -akkor érezni kellett a tanár mély megvetését.</p> -<p>A tornatanár, Szüts Istók, vastag kis ember volt, kis fekete -bajszú kövér ember, peckes, őrmesteresen beszélt s olyan vastag -válla, karja volt, hogy kidagadt a kabátból, de azért soha semmit -sem mutatott <span class="pagenum"><a name="Page_157" id= -"Page_157">-157-</a></span> meg, csak kommandírozott, szerette az -erős gyerekeket, azokat külön dolgoztatta, az volt neki a jó -tornász, aki hazulról vaskosan, erősen jött el, a többi kákabélűre -rá se nézett. Kötelességből végigengedte azokat is a tornaszereken, -de valahogy úgy érezte, hogy ezek csak bepiszkítják a nyújtót meg a -korlátot. Az előtornászok, azok igen! Azokat külön csapatba -állította s külön gyakorlatokat végeztetett velük, még nevetett is -velük, de ezeket a hitvány cafatokat megvetette s nyolc év alatt -sem ismerte meg egyiket a másiktól. Papnak készült, de rendes -szokás szerint hamarabb házasodott, mint állása lett volna s mivel -Szüts Istók a kollégium dísze volt tizenkét esztendőn át, -megválasztották az öreg Zábráczky professzor nyugdíjba vonulása -után tornatanárnak. Az öreg Zábráczky tudniillik szépírást és -tornát tanított, mert ehhez a két tantárgyhoz nem kellett semmi -képesítés, sem képesség: ő még a régi világ embere volt… egy régi -püspöknek a teremtménye…</p> -<p>Misi mély bánatában, hogy a reskontó is elveszett, meg Gimesivel -is összeverekedett, nem bírt nekifutni a baknak s fel sem bírt -ugrani a tetejére:</p> -<p>– Na mi lesz! beszakadt a madzag! – kiáltotta Szüts Istók.</p> -<p>Misi el akart kullogni a bak mellett, de ráripakodott a -tanár:</p> -<p>– Még eccer!</p> -<p>Vissza kellett mennie s újra nekiiramodni; megint csak nem bírt -semmi lendületet venni, ott maradt a bakhoz támaszkodva.</p> -<p>– Még eccer!!…!</p> -<p>Harmadszor is visszabandukolt.</p> -<p>– Fu-uss!</p> -<p>Nekiindult, de futás közben megcsendesedett s egyszer csak -elszánta magát, abbahagyta a futást, kiállott s félrement, nem -futott a bakig sem.</p> -<p>Szüts Istók a száját is kitátotta!</p> -<p>– Gyere csak vissza! gyeere csak vissza, gyeeere csak!… – -integetett neki begörbített ujjal. – Hogy megy az a virtus?… Hadd -lássam csak még eccer azt a futást! <span class="pagenum"><a name= -"Page_158" id="Page_158">-158-</a></span></p> -<p>Misi megállott, már teljesen ki volt merülve az izgalmaktól s -megcsökönyösödött, ott maradt a helyén.</p> -<p>– Egy-kettő! – toppantott nagyot Szüts Istók.</p> -<p>Ő nem szólt és nem mozdult.</p> -<p>– Lökjétek ódalba, mert ha én lököm meg átrepül a nagytemplom -gombján…</p> -<p>A szeme szikrát szórt s iszonyú tagjait kifeszítve, indulásra -készen állott, hogy rátapos a gyerekre.</p> -<p>De Misi összeszorította a fogát s nem mozdult.</p> -<p>– Megtagadod az engedelmességet?!… Renitencia!!… ordított a -tanár.</p> -<p>S egy lépést tett előre. A fiúk rettegve várták, mi fog most -történni.</p> -<p>Akkor Orczy kilépett a sorból s azt mondta:</p> -<p>– Tanár úr kérem, Nyilas Mihály beteg.</p> -<p>– Nem kérdeztem!</p> -<p>Orczy persze el volt bizakodva, hogy neki szabad a gyámoltalanok -és szerencsétlenek védőjének fellépni, de itt nem volt első, itt -tornaóra volt s Szüts Istóknak éppen annyit számított a suta -lábaival, mint Nyilas Misi.</p> -<p>Orczy nem vonult vissza, hanem azt mondta:</p> -<p>– Bocsánatot kérek; ami igazság, az igazság!</p> -<p>Szüts Istók rábámult, lihegve és magából kikelve, mint egy -vadkan. Konstatálta, hogy a gyereknek finomabb inge van, mint -másnak s finomabban van fésülve, szóval, hogy ez egy úri majom és -ez úgy felbőszítette, mint bikát a veres posztó: személyes -sértésnek tekintette, pályavégzetlensége, paraszt eredete és titkos -iszákossága kritikájának, hogy ez az úri fiú így mer vele packázni -s most egyszerre reá fordult minden dühe.</p> -<p>– Gyer ide! – hörögte, szinte kéken a vérömléstől.</p> -<p>Orczy bátran s kihúzott derékkal lépkedett előre.</p> -<p>– Ide! – ordított Szüts Istók s a lába elé mutatott.</p> -<p>Orczy most már egy kicsit óvatosabban közeledett, látta, hogy -itt most egy pofon készül s ez elijesztette, <span class= -"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span> -csodálkozott is, fel is volt háborodva és nem szerette volna -megkapni…</p> -<p>De azért most már nem tehetett egyebet, a szemébe meredt a -tanárnak, egyenesen, mereven, bátran, az osztály -lélegzetvisszafojtva leste, mi lesz.</p> -<p>Egy pillanat telt el így, Orczy érezte, hogy halálsápadt, de nem -retirált.</p> -<p>Ellenben Szüts Istók meggondolta, hogy ez a fiú semmi egyebet -nem csinált, mint hogy rossz tornász, féreg… hát az utolsó -pillanatban, mikor már el is kezdte mondani rekedten, hogy:</p> -<p>– Na hát, hogy eszedbe jusson, hogy a más dolgába többet ne üsd -bele az orrodat… úrfi… – s felemelte a kezét:… abban a pillanatban -megpödörte a bajszát, azzal a parasztlegényes mozdulattal, ahogy -odakinn a szérűn szokás ráijeszteni valakire pofonigérő -kézmozdítással, aztán bajuszpedrésre fordítani a tréfát.</p> -<p>– No… te giliszta… – mondta, – hát az ott ki fog állani. Ha -beteg, menjen a pokolba… És most te fogsz helyette ugrani!… Ajn -cváj…</p> -<p>Orczy az igazat megvallva, hősiesebben ki tudott volna állani -egy pofont is, mint ezt talpraesetten megtegye, de azért -nekiiramodott s szerencsésen megcsökött a bak előtt, nem bírt -felugrani rá. Épúgy járt, mint Misi. Nem is volt illő, hogy egy -jeles tanuló jó tornász legyen.</p> -<p>– Na! Gratulálok! – mondta Szüts Istók. – Mi az istenharagjának -küldenek nekem ide ilyen gilisztákat…</p> -<p>Orczy szégyenkezve, de mikor a fiúkkal szembe fordult, magát -elnevetve kotródott be a sorba. Szüts Istók utána nézett s meglátta -Misit, aki még most is a helyén állt:</p> -<p>– Ki a sorból!</p> -<p>Misi nem mozdult, azt akarta mondani, hogy ő nem beteg. De -egyszerre csak szédülést érzett s eltántorgott a falig, abba -beletámaszkodott két tenyérrel s lassan elvesztette az eszméletét. -Lezuhant a földre.</p> -<p>Szüts Istók csodálkozva nézte:</p> -<p>– Öntsetek egy pohár vizet a nyakába, – mondta – no Güzümiska, – -kiáltott rá Simonffy <span class="pagenum"><a name="Page_160" id= -"Page_160">-160-</a></span> Pistire, aki legközelebb volt hozzá, s -kicsisége mellett ügyes kis tornász volt, tehát ismerte, ott van az -asztalon, a szobámba.</p> -<p>Pisti futva szaladt be s mindjárt jött vissza egy félig tele -vizespohárral. A kezét belemártotta s elkezdte fröcskölni vele a -Misi arcát.</p> -<p>Misi undorodva eszmélt magára, iszonyú bűzt érzett, a pohárban -nem víz volt, hanem pálinka.</p> -<p>Szüts Istók elvörösödött s szidta magában a saját buta fejit, -hogy ez kiment az eszéből.</p> -<p>A fiúk lassan megérezték a pálinka szagát s elkezdtek -nevetgélni, de Istók elordította magát.</p> -<p>– Vi-gyázz!</p> -<p>Ez mindenre orvosság volt.</p> -<p>– Barta! Kelemen!… ültessétek le arra a kötélcsomóra.</p> -<p>Persze ő csak a jó tornászok segítségét tudta valamire becsülni -s így Orczynak, Gimesinek és Simonffynak helyre kellett menniök, -hogy a két előtornász leültesse Misit.</p> -<p>Barta nagyon meg volt hatva, sajnálta Misit, mert igen tisztelte -odabent az osztályban s most először életében maró megjegyzést tett -Istókra:</p> -<p>– Vizespohárbul issza a pájinkát ez a marha.</p> -<p>Misi végre megnyugodott. Jó volt ott ülni a kötélcsomón, hátát a -hideg falnak támasztotta s bágyadtan összeesve ült. A tornaterem -kavargott és szédelgett előtte s egész óra alatt ásítozott és -hideglelős borzongást érzett.</p> -<p>Egyszer meglátta, hogy Orczy és Gimesi beszélgetnek s akkor a -szeme tele lett könnyel: milyen jók hozzá, ma már mind a kettő -megverekedett érte.</p> -<p>Ezalatt Gimesi azt mondta Orczynak:</p> -<p>– Én tudom, mi a baja… Elvesztette a reskontót, pedig kihúzták a -számait.</p> -<p>– Ne beszélj! – mondta Orczy ámulva.</p> -<p>– Én tudom, mik az ő számai, leírta nálunk! És most megkérdeztem -Sándor Mihálytól és barátom, csak a 22-őt nem húzták ki, a másik -négyet kihúzták, úgy látom.</p> -<p>Orczy azt mondta:</p> -<p>– Hátha ellopták?… Nincs kizárva!…</p> -<p>Gimesi ettől meg volt lepetve, erre nem gondolt. <span class= -"pagenum"><a name="Page_161" id="Page_161">-161-</a></span></p> -<p>Szüts Istók odanézett s meglátta a rendetlenséget, mert torna -alatt mindenkinek a helyén kell állani s várni, míg a hatvan gyerek -után megint rá kerül a sor… Odanézett hát keményen s kitartóan s -még mikor a helyére kotródott is a két gyerek, még mindig nézte -őket, kemény kutyakorbácsos pillantással.</p> -<p>Misi pedig azt gondolta magában, hogy ő már megverte a drága jó -Gimesit, amiért pártját fogta, hálából… Biztos, hogy Orczyhoz is -komisz lesz, mert hiszen ő csak egy komisz paraszt…</p> -<p>Az orrán keresztül szivárgott le a könny a szájába s ő nyelte és -pisszegett magában, ájuldozva s szédelegve és szerette volna -letenni a fejét az édesanyja ölébe. De hol van ő szegény… Szegény -édesanya…</p> -<h2>VIII. FEJEZET</h2> -<p class="summary">amelyből kitűnik, hogy Misi olyan gyerek, aki -nem szereti, ha vele foglalkoznak, kivált mikor valami -kellemetlenség áll a háta mögött: hagyják békén: jó ilyenkor haza -és nagy gondokra gondolni, jó elfelejteni a nagy mellett a kis -bajt.</p> -<p>Ebéd után leült a helyére s tanulni akart. A szoba üres volt, -csak Nagy úr feküdt az ágyán s olvasott. Ő kihúzta a fiókját s -eszébe jutott a megkezdett levél, amit a szüleinek kezdett írni, de -már legalább egy hete csak ott volt a fiókban, ezt hamar elővette s -kikészített tintát, tollat:</p> -<div class="blockquot"> -<p>»Édes jó szüleim!</p> -<p>Ne tessék haragudni édes jó szüleim, hogy olyan régen nem írtam -édes jó szüleimnek, de</p> -</div> -<p>Ennyi volt a levél. Darabig nézte, nézte, csak ott ne volna az a -de, akkor tudná folytatni, de mit írjon, hogy mért nem írt eddig? -Hazudni nem mert, mert folyton ott világolt mögötte, a nyakát -sütötte az édesanyja szava: »fiam, mindig úgy viseld magad, mintha -látnálak… Gondold azt, hogy az én szemem lát s akkor soha nem -teszel semmit, ami nem helyes.«</p> -<p>Érezte azt a jó szemet, szinte csiklandozta a félelem a torkát s -csüggedten nézte a levelet. <span class="pagenum"><a name= -"Page_162" id="Page_162">-162-</a></span></p> -<p>Nagy úr az ágyon megmozdult, erre ő hamar bemártotta a tollat a -tintába s írni kezdett:</p> -<div class="blockquot"> -<p>… nem volt időm, mert minden délután öttől hatig felolvasok egy -öreg úrnak, aki vak s tíz krajcárt fizet egyórai olvasásért, -csakhogy már egy félórával előbb kell elindulni, mert elkésni nem -lehet, mikor pedig hazajövök, akkor van a vacsora a konviktusban, -este pedig tanulni kell és szerdán, szombaton délután sem írhatok, -mert akkor egy osztálytársamat kell tanítani latinra és számtanra, -ezért nem írhattam idáig még édes jó szüleimnek.</p> -</div> -<p>Itt megállott s pihent, ebből elég jól kivágta magát, mosolygott -is egy kicsit örömében. Erre még édesanyja se szólhatna úgy-e -semmit.</p> -<p>Kint fujt a szél s havas lucskot vert az ablakhoz. Szegény -édesanyját látta most, ahogy meztelen karral viszi a moslékot a -disznónak. Lekönyökölt az asztalra s nézte, nézte vakulásig a saját -betűit, közben eszébe jutott, tavaly, mikor ő otthon volt. -Megérkezett egyszer hozzájuk az »András bátyám«, az édesanyjának a -testvére, gépészkovács, nagyon derék, jó ember, okos ember, szépen -tud beszélni, mindig mintha prédikálna, mert pap szeretett volna -lenni, de nem taníttatták ki, szép kongó hangja van, mindenkit -túlkiált s mindig csak szépeket és jókat mond, mintha a katedráról -mondaná a híveknek s ott volt egész télen náluk, mert nem volt -állása, csak rakta a fát a tűzre s ott ült a kis széken, csak -olvasott egész télen, regényeket olvasott meg újságot és gépészeti -könyveket s miatta mindig jobban kellett főzni, mert ő bizony nem -ette meg a hitvány ételeket, bort is ivott néha, fél litert -hozatott ővele a kocsmából s megitta, mondta néha: »Bertalan, gyere -igyál egy pohár bort!« De az édesapja azt kiáltotta rá: »Dehogy -iszok, akkor nem tudok dógozni!…« Mert ő egész télen szántalpat -faragott s egyszer is egy ilyen rút zimankós időben kinn kínlódik -egy nagy tőkével, amit el kellett ékekkel hasítani s ahogy ott -birkózik, kimelegedve, megy kifelé az édesanyja s látja az urát, -hogy a rút időben hogy veszkődik szegény, hamar bemegy s azt mondja -Andrásnak: »Ugyan te!… Van neked lelked!… El tudod nézni, hogy az a -szegény ember úgy kínlódik avval a nagy fával!… Ereggy segíteni -neki!«… Arra az András bátyám <span class="pagenum"><a name= -"Page_163" id="Page_163">-163-</a></span> megmozdul nehézkesen s -kinéz a könyvből s azt mondja felduzmaszkodva: »Dehogy megyek! -Eszem ágába sincs!«… Avval visszafeküdt a könyvbe s tovább -olvasott. Kis idő mulva mérgesen felállt s elment hazulról.</p> -<p>Édesanyja hangot se lelt, csak kifordult a szobából s odakint -sírt, ő ott pisszegett körülötte, bezzeg szívesen segített volna! -ki is ment, legalább nézni! ott fagyoskodott darabig az édesapja -mellett s kékre fagyva didergett, mikor észrevette az apa s -rákiáltott: »Mit vacogsz itt! takarodj be!« De ő csak állt. Igazat -megvallva, szívesen szaladt volna be, mert kint rettenetes hideg -volt s neki valósággal fájt a hideg. Senki sem tudta az ő -önfeláldozását, sem apja, sem anyja, sem más s ez még jobban fájt, -mindjárt veszekedett is kis öccseivel, akik a szobában lármáztak: -csend legyen! s meg is rázta a kis Ferikét.</p> -<p>Könny csordul ki a szeméből, itt ülve a kollégium meleg -coetusában s lekönyököl, hogy a két öklével eltakarja könnyeit, -most vajjon hogy vannak odahaza, van-e tűzifájuk, s van-e kenyerük -és a nagyanyja most is vesz-e mindig egy kiló kávét, mert nem issza -meg a tejet magában és köménymagos levest a világért sem, neki -mindig külön kávéja van, amiből senki más nem kap, ő maga pörköli -és darálja a régi kávédarálón s olyankor tele van a szagával az -egész ház s azt a szagot ki nem állhatja egyikük sem, mert abból ők -úgysem részesülnek. És húst is mindig hozat a nagyanya, mert -gyomorbajos s nem tud azon a hitvány ételen megélni, amit a -gyerekek esznek s nem mer neki senki sem szólani, mert nagyon -tisztelik a nagyanyát, mert az ő apja döntötte nyomorúságba, mikor -elárverezték miatta otthon a birtokot egy rossz spekuláció miatt, -azért hallgatni kell, isten őrizzen, hogy megsértődjék… Ők ketten -nem is szenvednek, sem ő, sem az apja, mert a nagymama gondoskodik -magáról, az édesapa pedig agyondolgozza magát s vagy jókedvű, vagy -mérges, de a mérge se tart soká, mert egy-kettőre kikáromkodja -magából kedvére, senki más nem szenved, csak az édesanyja, akinek -dolgozni kell az egész családra, pedig vékony, gyenge, szomorú kis -teste nem dologra való, csak a nyomorúság kényszeríti rá, hogy -dolgozzon, mert ő is olvasni <span class="pagenum"><a name= -"Page_164" id="Page_164">-164-</a></span> szeretne és tanulni s -szórakozni, de folyton mosnia kell és főzni, takarítani, varrni a -sok gyerekre s még a parasztlányoknak is varr, az egész ház tele -van a friss kartonok szagával… S enni is szeretne szegény jókat s -pihenni, de mindig csak az övé a legrosszabb falat, akkor eszik, ha -az ura bevágja az ajtót: »moslék, edd meg magad, amit főztél!…« -Akkor ők megeszik, kis éhes, sovány gyerekecskék, a sovány, kiapadt -anyjukkal…</p> -<p>Soká ült itt a levél fölött s egészen elbágyadt, nem bírt ülni, -szeretett volna lefeküdni, de nem mert, nem volt megengedve. Pedig -ma már annyit szenvedett, úgy ki volt merülve, hogy nem bírt a -széken ülni. Letette a fejét a karjára egy kicsit az asztalon, nem -akart elaludni, de egy perc mulva már le volt ragadva a szeme, még -azt gondolta, hogy csak egy kicsit gondolkozik a levélen s már -aludt.</p> -<p>Azt álmodta, hogy az édesapja mondta: »No add csak azt a -reskontót, megyek a pénzért«.</p> -<p>Ennek örült, mert nem tudott volna elmenni a pénzért, hanem -azért iszonyúan megrémült, mert tudta, hogy elveszett a reskontó. -Hamar úgy tett hát, hogy keresi s ugrált, minden fiókot kihúzott, a -sifon fiókját, a ládafiókot, a gépfiókokat, csakúgy ugrált a kis -házban, minden pillanatban egy másik fiókban babrált, az édesapja -meg csak nézte, nézte ingerülten:</p> -<p>– Tán elhattad, te bitang!</p> -<p>Nem mondott egyebet, de ő rettegett, hogy most mindjárt -káromkodni fog, mert iszonyúan tudott káromkodni, ha megharagudott -s annál jobban ugrált, úgy röpködött a kis házban, mint egy veréb, -érezte a szárnyát, ahogy ide-oda csapódott, semmi súlya nem volt a -testének, csak úgy verdesett, minden bútorhoz hozzácsapódott s nem -lelte a reskontót.</p> -<p>– Mit ugrálsz itt! Nem harapom le az orrod!… Na, hova -tetted!</p> -<p>Erre ő megállott végre, reszketve állott az édesapja előtt, aki -piros barna arcával, nagy bölcs homlokával komolyan nézett rá s -alig volt nála magasabb s csak nézett szép kék szemével erősen és -komolyan:</p> -<p>Akkor ő lesütötte a fejét s azt mondta:</p> -<p>– Nincs meg. <span class="pagenum"><a name="Page_165" id= -"Page_165">-165-</a></span></p> -<p>– Hova lett? Ki lopta el?</p> -<p>Ő alig hallhatóan kimondta:</p> -<p>– Böszörményi.</p> -<p>– Böszörményi?</p> -<p>– Bosszúból, hogy rám fogta, hogy én elloptam az ő kését és -bedobtam a nagy szemétláda mögé, hát ő most, hogy bajt csináljon, -ellopta a reskontót és széttépte és én láttam is, mikor széttépte, -de nem tudtam, hogy mi az s azért nevet rajtam.</p> -<p>Az apja lassan gondolkodva elfordította a szemét s azt -mondta:</p> -<p>– Jó, most megyek, kiköszörűlöm a fejszét, gyere hajtani a -köszörűkövet.</p> -<p>S már akkor hajtotta is a köszörűkövet szélsebesen s hallotta a -fejsze sirítását, ahogy a köszörű fogta.</p> -<p>És iszonyúan félt, hogy most az édesapja kettéhasítja -Böszörményit, mert tudta, hogy arra kell a köszörülés s iszonyúan -rázta a hideg s már látta, hogy Böszörményi jön az utcán -Debrecenben a nagy piacon s nevetve jön és nem tudja, hogy most -ketté fogják vágni s prémes sapka van a fején s akkor az édesapja -emeli a fejszét s emeli olyan magasra, mint a nagytemplom gombja, -hogy lecsapjon Böszörményire s akkor ő belekapaszkodik a karjába s -torkaszakadtából kiáltja, hogy: Édesapááááám!…</p> -<p>Az iszonyú rémületre felijedt, mert megiszonyodott, hogy Nagy úr -az ágyon észrevegyen valamit.</p> -<p>De Nagy úr olvasott s ő ködös, lázas szemmel bámult rá egy -darabig.</p> -<p>Megértette, hogy álom volt az egész, pedig olyan eleven volt, -azt hitte, ez mind megtörtént.</p> -<p>Addig bámult Nagy úrra, míg ez megmozdult, észrevette, erre ő -megijedt, félt attól, hogy valaki most szót szóljon hozzá, hamar -lesütötte a szemét, a levélre nézett, de az is bántotta, félelmes -volt most újra olvasni a betűit, nyugtalan és hajszolt életének e -jeleit.</p> -<p>Nagy úr felült az ágyon s így szólt:</p> -<p>– Látja kis Nyilas, ez borzasztó… Tudja mit olvasok?… A magyar -nemzet legősibb történetét, azokat az utazásokat, amiket a -magyarság őshazája felé végeztek eddig magyar emberek. <span class= -"pagenum"><a name="Page_166" id="Page_166">-166-</a></span></p> -<p>Erre Misi mohón nézett fel, ez az egy téma, talán az egyetlen, -ami most meg tudja őt ragadni, egyszerre mohó láz és éhes vágy -támadt benne s kívánta hallani, amit Nagy úr mondani akart.</p> -<p>– Úgy élünk mi itt Európa közepén, mint egy zabi gyerek… Persze, -maga nem tudja, mi az, – mondta Nagy úr – és én nem is fogom -megmagyarázni: szóval tudja, egy olyan gyerek, aki szégyelli a -születését, nem ismeri a szüleit s nem is mer utána járni, csak -emészti a kíváncsiság, hogy bár mindent megtudna róla…</p> -<p>Misi találva érezte magát, soha senkinek nem merte elmondani a -szüleit, sem a szegénységüket, sem a bajaikat, sem azt, hogy az -apja paraszt volt, sem azt, hogy az anyja kicsit púpos, sem azt, -hogy a nagybátyjai milyenek, sem azt, hogy tönkrementek, egy szót -sem, mert nem volt egy szónyi sem otthon az életükben, amivel -dicsekedni lehetne…</p> -<p>– Most látja, itt élünk Európa kellős közepén, olyan ez a kis -Magyarország, mint egy szív, még a szívnek a két kamrája is meg van -benne rajzolva.</p> -<p>Ezt Misi nagyon szépnek és igaznak találta, nem igen ismerte -ugyan még a szív belsejét, de a szív a legszebb szó, amit a nyelv -mondhat s boldog volt, hogy a magyar föld a szívhez hasonlít s a -saját életére is azt gondolta, hogy az minden baj és nyomorúság -mellett is a szív nevét érdemli, mert a szívük él nekik, mintha egy -nagy beteg szív volna az egész életük.</p> -<p>– Hát nem borzasztó az, hogy itt vagyunk Európa közepén, élünk, -dolgozunk, kínlódunk, dalolunk, vigadunk: s nincs az egész világon -sehol még nép, amelyik megértené a mi nyelvünket… Sem a nyelvünket, -sem az érzéseinket, sem az életünket. Magunkban kell itt lennünk, -senkire se lehet számítani, csak ellenségünk van a világon, -barátunk, rokonunk sehol.</p> -<p>Misinek könny szökött a szemébe, mert a maga élete, a saját -sorsa ez. Itt kell neki Debrecenben, ebben az idegen nagy városban, -ebben a nagy kollégiumban élnie s nincs senkije, semerre, aki -segítene rajta, akármi történhetik itt vele, nem fogja védeni senki -soha…</p> -<p>– Nem volt ez mindig így, folytatta Nagy úr, volt valaha messze -az Uralban, a Volga mellett egy <span class="pagenum"><a name= -"Page_167" id="Page_167">-167-</a></span> <i>Magna Ungaria</i>, -Nagy-Magyarország, abban az időben, mikor ideköltöztünk erre a -mostani hazánkba, akkor folytonosan összeköttetésben voltunk az -őshazával. Bíborban született Konstantinos görög császár még írja, -hogy az ő korában, Krisztus születése után a X. században, -követeket szoktak küldözni a magyarok keleten maradt rokonokhoz, -meglátogatták őket, tudakozódtak felőlük s gyakran kaptak hírt -tőlük.</p> -<p>Misi megerőltette az agyát, ő még a gimnáziumban nem tanult -történelmet, azt csak majd a következő osztályban fog tanulni, de -már az elemi iskolában is tanult valamit a magyarok históriájáról: -annyit már tanult, amennyinél többet sohasem fog otthon tanulni egy -parasztgyerek sem. Azok otthon a faluban felnőnek, emberek lesznek -s nem fogják többet hírét hallani a történelemnek, annyival élnek, -amit ő tavaly kileckéztetett tőlük… De az nem volt kép az ő -lelkében, amit ott tanult, csak szavak voltak, amik semmi különöset -nem jelentettek. Arra emlékezett, hogy »őseink Ázsiából költöztek -be ebbe a szép hazába, Árpád vezérlete alatt«. Most azonban egy -pillanat alatt valósággá, emberi történetté lett előtte a magyar -nemzet élete. Délelőtt az öreg Názótól megkapta az ősember érzését -s most egyszerre látta az ősmagyarokat, olyan ruhában, ahogy tavaly -Törökéknél az ágya fölött volt a képen az Árpád pajzsra -emeltetése.</p> -<p>– De még azután is kellett, hogy érintkezzenek egymással, mert -tudtak egymásról. Nem hallott még maga Julián szerzetesről? Nem?… -Hát IV. Béla király idejében ez a Julián szerzetes négy társával -elindult, hogy megtérítse keresztény vallásra a régi magyarokat, -akik persze még pogányok voltak. El is jutott oda, sok viszontagság -után. Konstantinápolyon mentek keresztül, gyalog, borzasztó út… -Onnan a Kaukázusba… Vegye elő a térképet, megmutatom.</p> -<p>Misi gyorsan előkereste a Kozma-atlaszt s kikeresték belőle -Oroszország térképét.</p> -<p>– Igy ment le, talán Székesfehérvárról, a Duna mellett, talán -csónakkal Belgrádig, onnan gyalog Konstantinápolyig. Ott hajóra ült -s 33 nap alatt <span class="pagenum"><a name="Page_168" id= -"Page_168">-168-</a></span> áthajóztak a Krimi félszigetre, -keresztül a Fekete-tengeren, onnan megint gyalog a Volgáig. De a -Krimből kettő visszafordult, mert már nem bírták a nyomorúságot, a -koplalást és az üldözést, ők ketten tovább mentek. Valahol a -Volgánál utólérte őket valami ragályos betegség s abban elpusztult -az utolsó társa is, Gellértnek hívták, de nem ez volt Szent -Gellért. (Szent Gellért nem volt magyar, hanem olasz, ez ép ilyen -hittérítő volt nálunk Julián előtt 200 évvel.) Szóval Julián -szerzetes gyalog vándorolt felfelé a tatárok földjén, egészen -Kazánig. Ezen a tájon volt akkor Bolgárország. Csupa pusztaság volt -ez az egész vidék, csak bőrsátrakban laktak a pusztai népek, marhát -őriztek, mint itt a Hortobágyon, itt még most is úgy élnek a -gulyások, mint ott éltek… Hát mondom, itt véletlenül egy magyar -asszonnyal találkozott, akivel beszélni tudott s az megmagyarázta -neki, merre menjen Nagy-Magyarországba… El is ment az úton, s -másfél nap mulva szerencsésen megérkezett a magyarokhoz… Nahát itt -megörültek neki, házról-házra hijták, etették, itatták, -kérdezősködtek, mint otthon, a messze elvándorolt testvérekről. -Kérdezték, hun vagytok, hun szenvedtek? tudjuk mink, hogy -megszereztétek az Attila örökségét, csak becsüljétek is meg… és -efféléket… De nem sokáig maradhatott itt, mert a nagy magyarok -fejedelme azt mondta neki: Térj vissza, vérem, az országotokba s -mondd meg a királynak, az én testvéremnek, hogy én, a régi magyarok -fejedelme, köszöntöm és ölelem és csókolom őtet s azt üzenem, hogy -hamar készüljön a nagy veszedelemre! Jönnek napkeletről a tatárok s -azok az egész világot el fogják pusztítani. Már én is megkaptam a -parancsot, hogy minden fegyveresemmel hozzájuk kell csatlakozni, de -ennek a parancsnak ellentmondani nem lehet. Ő legalább gyűjtse -össze fegyvereit s szövetségeseit, hogy illendően tudjon -ellentállni a tatárnak… Igy szegény Juliánus már június 21-én -megindult visszafelé, de nem azon az úton, amerre jött, hanem egy -rövidebb úton, amit a nagymagyarországiak tanácsoltak neki. A -Volgán jött felfelé hajóval, azután az Okán tizenöt napig, azután -az oroszok és a mordvinok országa közt jött el, a ruténeken át s a -Vereckei-szoroson <span class="pagenum"><a name="Page_169" id= -"Page_169">-169-</a></span> haza. Karácsony harmadnapján érkezett -meg betegen a királyhoz, IV. Bélához, s mindent elmondott neki… És -úgy is lett, négy esztendő mulva a tatárok itt voltak s mindent -kipusztítottak… Azért mégis annyit elért Magyarország akkor is, -hogy a tatárok nem mentek tovább Európába… Mindig ez volt a mi -sorsunk: nekünk kellett feltartani a keleti vad népeket, mindig -Magyarország volt a szélső harctér, ahol igazi bástya fogadta a -keleti hordákat… Nem bámulatos? hogy a magyarság azért jött -keletről ide, hogy ezer éven át folyton ő akadályozza meg, hogy -Európát baj ne érje a keletiektől?… Abba fogyott el a vérünk, hogy -a keleti atyafiakkal verekedtünk s védelmeztük a nyugati -idegeneket, akik ezer éven át folyton idegenek maradtak hozzánk és -gyűlöltek.</p> -<p>Darabig szótlanul nézték a térképet. Most Nagy úr kinyitotta -Ázsia térképét.</p> -<p>– Nézze, valószinűleg itt volt az az ősi bölcső, ahol a -történelmi kor elején éltek még a magyarok. (S meghúzta az ujjával -Szibéria délnyugati részét délen az Aral-tóig, nyugaton az Uralig, -északon az Obig, keleten az Altái-hegyekig.) Itt élt együtt a -finn-ugor-osztyák-magyar, hún-avar népség… Abban az időben nagy -nyugalom volt az egész világon, nagy fejedelmek voltak, nagy -birodalmak, akkor csinálták az ősi eposzokat és a meséket. Az ősi -hősénekek elmondták a mesés őskort, a világ teremtetését és a nép -kialakulását, a mesék pedig mulattatták a nagy fejedelmek udvarát. -Egypár ezer évnek kellett eltelnie az utolsó népvándorlás óta, mert -ne gondolja, hogy ez a népvándorlás volt az egyetlen, mikor a római -birodalom felbomlásakor az ázsiai hordák elözönlötték egész -Európát. Volt már azelőtt is, mikor a turáni népek egész -Franciaországig feldúlták azt az ősi világot, amelyről még nincsen -is írott emlék. Úgy hogy a németek, angolok vére szintén tele van -turáni keveredéssel, az tette őket erőssé… És ki tudja, még -régebben hány ilyen népvándorlás volt már, hiszen valaha itt nem -volt tenger, ahol most ez a töméntelen sziget van Ázsia és -Ausztrália közt: ez mind egy összefüggő szárazföld volt s -szabadlábbal, meg lóháton mehettek át Amerikából <span class= -"pagenum"><a name="Page_170" id="Page_170">-170-</a></span> -Ausztráliába s Ázsiába és olyan földrészekre, amelyek ma lent -vannak a víz fenekén… Mert azt tudja úgy-e, hogy a föld az belől -tűz, ma is, csak egy vékony kéreg van a tetején, ami föld. Most -már, mint mikor a szénégetők égetik a szenet, ha a szén összébb -hull, mikor kiég, akkor a tetejére hányt föld, – látott már maga -szénégetést?</p> -<p>– Igen, a nagybátyám kovács és akkor láttam, egyszer voltunk -kint vele a beregi erdőn.</p> -<p>– Nahát akkor tudja, mit beszélek: egyszer csak behorpad a föld, -a szénkúpon. Hát így horpad be néha a földkéreg. Akkor persze a víz -mind megmozdul és befut az új sülyedésekbe. Hát így történt az, -hogy ez a déli világ egyszer csak víz alá került. Mert nem itt volt -ám a műveltség ősi helye Európában, hanem ott délen, a mai -malájoknál. Tudja. Ezek a legősibb mesterei a kultúrának. Most -csupa vadember, de valaha ők fedezték fel a csillagászatot is… Ez -volt az <i>özönvíz</i>. Ami a legmagasabb hegyeket is ellepte. És -minden ember elveszett… No de ez nagyon régen volt, csak a vallásos -könyvek tartották fenn az emlékét. Az, amit a magyarokról beszélek, -hogy valaha itt laktak a mai »kirgiz steppén«, együtt a többi rokon -népekkel, ez sokkal későbbi dolog, ez már itt volt a görögök -korában… Megérti maga, amit én beszélek?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Hát nézze, abban az időben, mikor a görög világ is a végét -járta, már túl voltak a nagy kultúrán, jött a barbár Nagy Sándor, -aki elfoglalta az egész Görögországot, akkor itt is mindenütt, -mintha csak megérett volna az egész világ a rothadásra: itt volt -Kis-Ázsiában messze keletig a perzsa birodalom, aztán az indiai -birodalom, aztán itt fent a tatárok birodalma, aztán a finn-ugor -népeké, aztán Európában évszázadok, sőt évezredek óta egy helyen -lakó népek, a folyók mentén terjedtek a szláv fajok, -keresztül-kasul harcoltak rajtuk a germán fajták: hát akkor ez a -Nagy Sándor egy csapat macedón katonával nekivág a világnak s -összetöri az egész keleti uralmakat: megveri Dáriust, elmegy egész -végig az Iráni fennsíkon az Indusig, mint mikor a villám belevág az -erdőbe s mindent felforgat és feldúl. Az egész nem tartott -<span class="pagenum"><a name="Page_171" id= -"Page_171">-171-</a></span> csak egynéhány évig, akkor meghalt: de -iszonyú híre lett. Itt fent a turáni népek megtudták, hogy az -irániak ilyen gyengék. Felfordult az egész békés világrend. -Megindultak a Góbi sivatag tatár népei s hozzáfogtak dúlni délfelé -a gazdag Kínát, meg a turáni népek a a gazdag Perzsiát. Ettől -megjött az étvágyuk s most már ezek a komisz pásztornépek nem -akartak egyebet, csak rabolni. Kínának volt esze, épített ellenük -egy olyan kőfalat, hogy azon nem ment át a lovas tatár! Tizenkét -méter magas kőfallal vették körül az egész ország északi határát, -borzasztó munka volt, százötven évig építették, ez csak attól a -hangya kínai fajtól telt ki… De akkor már a tatárok nem akartak -ráfanyalodni a kancatejre, hogy megkóstolták a vért, hát elindultak -nyugatra Európa felé, mert annak is olyan híre volt, mint a kínai -gazdagságnak, egyik nyomta a másikat előre. Ebbe az időbe már a -finnek kiszakadtak a magyar-ugor népek közül s előre mentek -északra, a lappok még jobban északra, ezek szegények fel is -szorultak maig a Jeges-tenger partjára… de alighanem a magyarok is -kószáltak ott valahol, mert tudja, Kézai Simon, aki az utolsó -Árpád-házi király idejében írta le a magyarok történetét, azt írja -egy helyen, hogy a magyarok valaha olyan vidéken laktak, ahol -örökös köd van s nyár nincsen csak három hónapig, akkor is csak -három óráig látni a napot, hat órától kilencig: hát ez az északi -sarköv leírása, az északi fény az az örökös köd és csakugyan, ott -három hónap az egész nyár… Honnan tudták volna ezt ezelőtt hatszáz -esztendővel, ha nem emlékezett volna a szájról-szájra szálló -hagyomány a személyes tapasztalatra… Na, de becsülöm az eszüket, -hogy ha ott jártak is, nem sok időt töltöttek ott, nem tetszett a -magyarnak ott a világ… Jobb lesz nekik a Duna-Tisza közén… -gondolták magukba s szépen lelegeltettek az Ural túlsó partján, le -egész a Volga mellett… Itt szakadhattak el valahol. A konzervatív -öregek azt mondták: hogy jó lesz mán nekünk ez a feőd, de a hetyke -fiatalok addig hepciáskodtak, míg tovább nem mentek, átusztattak a -Volgán, elmentek a Don mellett, azon is átúsztak a tömlőiken s úgy -akadtak a Meotisi ingoványokba, ez az itt e: <span class= -"pagenum"><a name="Page_172" id="Page_172">-172-</a></span> a Krim -félsziget. Mikor aztán itt nem fértek, mert ezek sose fértek a -bőrükbe, hát kijöttek a Dnyeperhez: itt kötöttek szövetséget a -görög császárral, itt verték meg őket a bessenyők s tovább -szorították a Dnyeszteren át, az lett az Etelköz. Hát osztán mán -innen csak egy lépés volt, hogy bejöjjenek a Kárpátokon. Be is -jöttek s itt vónánk maig… Szép hely, jó hely, csak dógozni ne kéne -benne…</p> -<p>Misi egészen elfelejtette minden búját-baját s hangosan -felnevetett.</p> -<p>– Igaz is, – mondta Nagy úr mosolyogva – nem eleget verekedtünk -annyi ezer esztendő óta? Csak menjen végig az Aral-tótól fel az -Ural mellett az Északi Jeges-tengerig, le az Ural mellett a -Kaspi-tóig, keresztül a Fekete-tengernél, Lebédia, Etelköz, itt -Pannóniáig: és itt ezer esztendőn keresztül tíz esztendő nem volt -háború nélkül: még ennyi békességünk se volt tán, mint most -negyvennyolc óta… Már negyvennégy éve béke van!… fel kell írni a -históriába, vagy ahogy Debrecenbe mondják: a kéménybe -korommal!…</p> -<p>– És erre, nyugatra nincs rokonunk? – kérdezte Misi.</p> -<p>– Nyugat-Európában? – kiáltott fel Nagy úr. – Hogy volna!… Itt -laknak a román népek, a germán népek, a szláv népek: teljesen -idegenek… A franciák, spanyolok, olaszok? Mi közünk van hozzájuk? -Vagy a németek, angolok, svédek, norvégek, dánok, hollandok: -teljesen idegenek. Vagy az oroszok, tótok, horvátok, szerbek: pláne -ezek, akik közel vannak, mind megölő ellenségünk!… Úgy be vagyunk -fogva, mint egy kalitkába. Kivel kössünk mi szövetséget? Francia, -spanyol, olasz: ezek harcolnak, míg az érdek úgy hozza magával, -aztán ünneplik egymást, mint rokonok. Német és az angol? Nincs -köztük egyéb ellentét, csak az, hogy melyik legyen az első a -világon… Ezért készek volnának az egész emberiséget lángba -borítani, de különben nagyon jól értik egymást, két testvérnyelv és -testvér észjárás… Az orosz, az pedig mint egy nagy kotlós, mind -maga alá akarja gyűjteni a szláv népecskéket… De hova csatlakozzék -a magyar? A nyelvünkben nincs egy szó, egy íz, ami ezekhez -<span class="pagenum"><a name="Page_173" id= -"Page_173">-173-</a></span> hasonlítson s éppen úgy nincs a -vérünkben sem. Csak annyi rokonság van a nyelvünk s a körülfekvő -nyelvek közt, amit felszedtünk tőlük, amivel gazdagodtunk, készen -átvettünk az ő műveltségükből, így jött be temérdek szláv szó, -megtanultuk s beolvasztottuk, germán szó, latin s román szó, amit -megvettünk, megszereztünk tőlük, de ezt is úgy átformáltuk, hogy az -édesanyja se ismerne rá… A magyar ember meg tud tanulni a világ -bármely nyelvén tökéletesen, de a magyart még soha idegen születésű -meg nem tanulta, hogy épkézláb módon tudjon rajta beszélni.</p> -<p>– De hát ez borzasztó, – bámészkodott Misi a térképen – semmi -rokon.</p> -<p>– A rokonok?… Azokból pedig mi hasznunk?… Rokon volna a bolgár: -de az elvesztette az ősi nyelvét és szláv lett… Rokon volna a -török: de az mohamedán s neki semmi egyéb rokonság nincs, csak a -vallásbeli. Ezért nemcsak hogy nem voltunk velük atyafiak, de a -legtöbbet tőlük szenvedtük a világ teremtése óta. Rokonok a finnek: -de szegények messze vannak s ők is rabságban, még százszorta -jobban, mint mi. Rokonok az észtek, zürjének, szamojédek, -mordvinok, cseremiszek, votjákok, osztyákok, de hát ez má csak -olyan rokonság, hogy Ádámról, Éváról, meg a diófáról.</p> -<p>Misi a foga közül tréfásan szólt:</p> -<p>– Édesapám azt úgy szokta mondani, hogy: persze hogy rokonok -vagyunk, a te anyád, meg az én anyám: két asszony.</p> -<p>– Igy valahogy… – mondta Nagy úr. – A Magna Ungaria, amit még -most is Jugriának írnak sok térképen, megszünt a tatárjáráskor. Az -egész népet elsodorta, szétszórta, minden önállóságtól megfosztotta -a mongol áradat. Még Mátyás király idejében tudtak valamit felőlük, -mert Mátyás követeket küldött, hogy nyomozzanak utánuk: neki volt -velük célja, az országban úgy is kevés a magyarság, betelepíti őket -ide. De már akkor az orosz birodalom egységes volt és görög keleti -vallású volt a cár s nem engedte még azt sem, hogy találkozzanak, -hogy hírt vigyenek egymásról. Aztán jött a mohácsi vész, a török -rabság, akkor már senki sem gondolt többet <span class= -"pagenum"><a name="Page_174" id="Page_174">-174-</a></span> rájuk. -Még Bethlen Gábornak sem jutott eszébe, hogy a törökökhöz küldött -követeivel próbáljon utána nyomoztatni a Kaukázusban s a Volgánál a -magyar ősrokonoknak… Nem is érezték ők ennek a szükségét, mert -akkor nem nemzeti szövetségben, hanem vallásiban éltek az emberek s -az országok. Bethlen Gábornak nem a pogány ősmagyarok voltak a -rokonai, hanem a protestáns svédek; Gusztáv Adolf volt az ő lelki -testvére, nem Karakum… meg a sabartoiasfaloi… (Igy is hívták egy -időben valami ok miatt, írja Konstantinos Porphyrogenetos, a -magyarokat).</p> -<p>Sokáig nézték a térképet. Misire kezdett rátelepedni ismét -magányosságának érzése. Ahogy a térképet nézte, amelynek változatos -színeibe, a szép kis debreceni cipó formájú Magyarország pirossal -volt belefestve; elszédült attól a rengeteg néptömegektől, amelyek -köröskörül, zöld, sárga, lila falánksággal rajzanak, mintha mind -szájat tátana s arccal fordulna felé titokzatos, és kísérteties -lények módjára.</p> -<p>– Fenyegetik… – mondta rebegve.</p> -<p>Nagy úr is soká hallgatott:</p> -<p>– Hát bizony, nem az a kérdés, hogy honnan szerzünk rokonokat, -hanem az, hogy meddig van haszna Európának belőlünk. Eddig is -nagyon szép volt Magyarország, de eddig szívesen lemondtak arról az -élvezetről, hogy örök csatatéren lakjanak… Mert mintha azért volna -vörösre festve ez a megye, mert ez örök vértenger volt: jöttek a -bessenyők, jöttek a kúnok, jöttek a tatárok, a török, ezeket a -magyar vagy beolvasztotta s megmentette tőlük Európát, vagy -megverte s vérével védelmezte meg a Nyugatot. Hát, istenem, -Németországnak, Franciaországnak, Angliának sem volt fenékig tejfel -az élet, de hát ők veszkedhettek egymással s dolgozhattak a belső -harcok közben s azok segítségével az emberi általános kultúra -építésén. De Magyarország? Nekünk nem lehetett soha elvi vitákkal -szórakozni, mi nem akaszthattuk fel egymást tudományos problémák -miatt: nekünk egyszerűen meg kellett dögleni a török, tatár, német -háborúk alatt… Igaz, a balkáni népeknek még rosszabb volt a sorsuk… -mert ezek állandó hódoltságban éltek s voltaképen kiegészítő -<span class="pagenum"><a name="Page_175" id= -"Page_175">-175-</a></span> területek voltak a török korban a török -államhatalom számára. A szerb, bolgár, dalmát, román népek adták a -jancsárságot, ötévenként sorozták a gyerekeiket jancsároknak, -valódi töröknek nem is volt szabad az lenni s az állami -tisztviselők is mind a balkán fajokból kerültek ki, még nagyvezér -is alig volt igazi török eredetű. Tehát ebben a korban voltaképen a -Balkán élte ki magát mint török uralom s Európa ostora. De a -magyarság az mindig csak jégtörő és védőgát volt… De mi lesz a -jövőben?… Az az egy bizonyos, hogy a mult érdemeiért nem fogják -fenntartani az országunkat… sem a fajtánkat… Kell, hogy valami -hasznuk legyen belőlünk. Hogy mi lesz ez, azt nem tudom: persze, az -volna a legjobb s legszebb, ha minden magyar ember olyan kiváló -volna s olyan dolgokat tudna produkálni, amiből az egész -emberiségnek haszna lenne…</p> -<p>Ez a beszéd mélyen megrendítette a kis Nyilast: eddig nem is -gondolt volna arra, hogy az országok és a népek együtt számítanak s -egy életet jelentenek, de most úgy nézett a térképre, mintha -tíz-tizenkét ember állana előtte kidagadó izmokkal ökölre s -bajvívásra készen.</p> -<p>– Hát akkor miért vagyunk szövetségben Ausztriával?</p> -<p>– Szövetségben vagyunk? – kérdezte gúnyosan Nagy úr. – Nem -vagyunk szövetségben, csak felfalt bennünket Ausztria. De az a baj, -hogy túlságos nagy falat vagyunk neki. Nézze csak, Európa térképén -Ausztria mint egy nagy száj vesz körül bennünket: csak nem bír -lenyelni. Nincs teste, nincs zacskója, ahova beolvasszon, csak egy -száj az egész, egy fertelmes kitátott száj.</p> -<p>– Ez is! – mondta Misi – tessék nézni, ez is itt lent! – s -Románia félkörére mutatott Erdély mögött.</p> -<p>– Igen, – mosolygott gúnyosan a nagydiák – az is harapós, az is -mar… Nagyon tátog ott, nagyon be akarja falni Erdélyt, de az is -nagyobba fogott, mint amennyit nyelhet… Hanem az biztos, hogy… -kutyamód körül vagyunk fogva… az ember csak azér nem bosszankszik, -mert eszibe se jut… Milyen jó volna most, ha ezt a mardosást -érezzük, szövetséget <span class="pagenum"><a name="Page_176" id= -"Page_176">-176-</a></span> köthetnénk a hátuk mögött, példának -okáért a németekkel, hiszen azokban is van egy kis turáni vér: az -első népvándorlásból (van a másodikból is elég). Ha meg a déli -sarkon kezd csaholni ez a badár kuvasz, akkor meg a jó bolgár -néppel, meg a törökkel szövetkezhetnénk; csakhogy a bolgár, mondom, -szláv lett, a török meg tetszhalott (és az is csúnyán el van -szlávosodva, nagyon sokat felszedett az is a sok győzelme -alatt).</p> -<p>Igy politizált a két gyerek a kollégium második emeletén egy -rideg fehérre meszelt coetusban egy iskolai térkép felett, -1891-ben.</p> -<p>Tünődve nézték mind a ketten a térképet s keresték a szabadulás -útját.</p> -<p>– Nincs más hátra, – mondta a nagydiák – muszály elvárni a -sorsot, aztán lesz, ahogy lesz. Ha Ausztria eddig fel nem habzsolt, -ezután már nem fog, mert több baja van neki, mint nekünk: Abba a -percbe, csak meg kell mozdítani, szétrobban s lesz belőle -egy-kettő-három, vagy négy ország… Magyarország mindig megmarad, jó -zajda ez a Kárpát ponyvája itt körül, amibe bele van kerítve s jó -kötél a Duna-Tisza: hiszen csak kibírjuk addig, míg eljön az a jövő -idő, hogy a földrajz parancsa szerint, Magyarország lesz Európa -igazi központja és fővárosa. Mert nézze, ez a geometriai központ: -keletről, nyugatról, északról, délről mind idetart. Ez itt középen -olyan, mint a szív vagy a gyomor, (az sem alábbvaló a szívnél): -ennek az országnak van a legnagyobb jövője a következő -ezredévekben. Hiszen most már elvesznek a természetrajzi akadályok, -a földrajzi távolságokat megszünteti a vonat, a hegyeket lenézi az -ichor (tudja, Jókai megjövendőlte, hogy a jövő század regénye már a -repülőgép jegyében fog lefolyni: már a levegőben fogja a csatákat -megvívni az ember). Egy szóval csak a központiság jelent még -valamit. Itt ez az áldott Nagyalföld, ha ezen gazdálkodó emberek -fognak dolgozni, Európa belső kertje lesz, olyan, mint a kiskert a -parasztház körül, kint a nagy mezők, az orosz síkság, balra a gyár- -és bányavidékek, a német, francia kultúra; itt lesz középen a -Duna-Tisza kertjében a kormányzó hatalom belső vára… Ebbe segíthet -a magyar a <span class="pagenum"><a name="Page_177" id= -"Page_177">-177-</a></span> jövő nemzedékeknek: meg kell építeni -itt az egyenlőség, szabadság, testvériség igazi hazáját, akkor nem -lesz ellenségünk sehol, mert az ellenség csak a rablás, a hatalom -alapján támad, az egyenlőség, a testvériség alapján nincs ellenség; -ezért lehet bízni csak a jövőben, mert sehol a világon még nem volt -olyan forradalom, mint a mienk 48-ban, hogy a főurak s a -köznemesség önként ajánlotta fel a parasztságnak a nemesi jogokat, -ha ezt keresztül tudja csinálni az egész nemzet testében: akkor a -magyarság egy olyan erős vár lesz, amelyhez nem hasonlítható, a -legnagyobb birodalom sem… De hát ezt maga nem érti öcskös…</p> -<p>A kis Nyilas megfeszített aggyal hallgatott, a nagyobb deáknak -valóban már inkább szavaiból kiáradó belső tüze hatott rá, mint -gondolatainak meggyőző fonala.</p> -<p>Azért nem hagyhatta abba a nagydeák a beszédét, anélkül hogy a -következőben össze ne foglalja:</p> -<p>– Ha a nemzetiségünk a külföldön, sehol a világon nincs -hasznunkra, érti, akkor a magyarságunk nem segít ahhoz, hogy ezzel -hódítsuk magunkhoz az idegen népeket! A magyarságunk csak arra -való, amire a szegény embernek a családi érzése, hogy idehaza -összetartsunk, mert mindnyájan egyformán nyögünk alatta: egyikünk -sem bujhat ki a felelősség és a súly alól, hogy ő is magyar: no -hát! akkor valami egyebet kell ebből az erőből erősödve -produkálnunk, amire büszkén nézzen a külföld… Érti? Hogy a -külföldinek az, hogy <i>magyar</i>, ne azt jelentse, hogy ez is egy -kis rabló a nagy rablók közt!… Hanem azt, hogy ez is egy komoly és -jó munkás a többi munkás mellett! Hogy erre lehet számítani! Hogy -ennél jó helyen vagynak a talentomok! Hogy erre büszkén nézzenek: -hogy nézd, a kis magyarság mit csinált a maga földjéből! Hogy -mennyit szenvedett török-tatár alatt mégis, ahogy lehetett, rögtön -munkába állott rögtön teremtett!… Tanult és dolgozott… szeretett és -boldogan munkálkodott!… Nincsen itt semmi más, csak szeretni kell -dolgozni, tanulni, vidámnak lenni s építeni!… Amit más meg tud -tanulni, azt a magyar is tudja!… A magyar jobban tudja! Mert ennél -nincsen serényebb, <span class="pagenum"><a name="Page_178" id= -"Page_178">-178-</a></span> munkásabb és hasznavehetőbb nép a -világon!… Nincs itten semmi baj ebben az országban: csak a -politika…</p> -<p>Akkor csengettek odakint az udvaron s a nagydiák feltette a -kalapját és kiment!</p> -<p>Misi még szerette volna megkérdezni tőle, mi az a politika, de -már elment.</p> -<p>Darabig még ott könyökölt a térkép fölött: a térkép kezdett -barátjává lenni, a színes foltok elevenséget kaptak, szinte -megmozdultak a szeme előtt, mint egy élő boly s ezentúl hosszú -töprengéseiben Magyarország drága, szép, kerek pajzsa egyre szebb -színben kezdett fényleni a szeme előtt.</p> -<p>Aztán megerősödve és felüdülve a levelét írta tovább.</p> -<p>Leírta benne az életét, az osztálytársait, akiket szeret, a -tanárait s valamennyit dicsőítve és magasztalva és nem emlékezett -most semmire, csak arra, ami szép és jó volt az életében, úgy -érezte, ma egészen újjá született s szentül elhatározta, hogy úgy -fog dolgozni, tanulni, felelni, hogy az egész iskola bámulja: saját -magát ennek a mindenfelől tátogó ellenséggel körülvett magyarságnak -érezte s szinte büszke volt szülei szegénységére s alacsony -sorsára, mert érezte, hogy abból erőt fog meríteni minden baj s -minden nyomorúság elviselésére, neki az volt a példaképe már, -hogyha ő egymaga keresztűl bír verekedni a bajokon, akkor az egész -magyarság győzni fog…</p> -<p>Mikor a levelét megírta, borítékba tette, volt neki még -otthonról két kis levélborítékja, azt még az édesanyja tette a -ládájába. Egyik zsírpecsétet kapott a csomag idejében, ezt nagyon -szégyelte, habozott is, hogy ne tépje el, de elröstelte magát: úgy -érezte, nem szabad a hibáit sem eltakarni, legyen ez intőjel, hogy -ezentúl jobban vigyázzon a holmijára.</p> -<p>Összeszorította a fogait s a szemöldökét összehúzta, úgy nézett -a távol jövőbe s a latin szintakszissal hóna alatt kiment a -coetusból.</p> -<p>A kulcsot felakasztotta az ajtófélre, ahogy szokták s elment -tanulni a füvészkertbe.</p> -<p>Szorgalmasan s buzgóan tanult s csak akkor eszmélt fel, mikor -kettőt ütött az óra; félöt volt, sötét is volt már, fázni is -kezdett; csak akkor jutott <span class="pagenum"><a name="Page_179" -id="Page_179">-179-</a></span> eszébe, hogy mennie kell az öreg -úrhoz, ez a mai délutánja olyan furcsa volt, mintha kiesett volna a -világból, egészen magában volt, magára maradva, mintha nem is -tartozna sehova és senkihez.</p> -<p>Ma kivételesen nem is örült a felolvasásnak sem. Bántotta ez az -értelmetlen olvasás, hogy neki darálni s darálni kell a szavakat, -csupa olyan dolgot, amiből semmit sem ért. Hiába próbált figyelni, -a második s harmadik sorban már egészen ismeretlen s idegen volt -minden. Hogy megértette Nagy urat ma délután, pedig még nem tanult -sem földrajzot, sem történelmet és mégis mindennel tele van a -lelke, s ezeket az újságcikkeket nem érti s nem, hiába, nem.</p> -<p>Egyszer csak azt kérdi az öreg úr:</p> -<p>– Még most se húzták ki a számokat?</p> -<p>Egyszerre meghűlt benne a vér. Érezte, hogy megáll a nyelve, -megmered és sápadt lesz… Pár pillanatig nesze sem volt, akkor -megerősödött abban, hogy szerencséjére az öreg úr nem lát, aztán -egyet nyelt s így szólt:</p> -<p>– Még nem vót az újságba…</p> -<p>Ez igaz is, mert az újságba benne szokott lenni a húzás, de ő -még eddig nem látta.</p> -<p>– Nem vót?</p> -<p>– Nem!</p> -<p>– Énnye a tyúk kaparja meg… Mámma sincs benne?</p> -<p>Misi forgatta az újságot, nézte.</p> -<p>– Nincs, – mondta megkönnyebülve.</p> -<p>– Másikba sincs?</p> -<p>Azt is végignézte.</p> -<p>– Nincs.</p> -<p>– No, gyerünk tovább.</p> -<p>Tovább olvasott, de bent tele volt aggodalommal, nagyon -érdeklődik az öreg úr: mástól is kérdezősködni fog s akkor mi -lesz.</p> -<p>Mikor eljött az öreg úrtól, kedvetlen s szomorú. Rosszul érezte -magát, már ma délután kezdett elfeledkezni erről az egész -kellemetlen dologról, szerette azt hinni, hogy elmult az egész… Hát -istenem, elveszett az a cédula… honnan lehet azt többet -előkeríteni… de mit törődik vele más… az csak az ő baja… meg az -öreg úré… <span class="pagenum"><a name="Page_180" id= -"Page_180">-180-</a></span></p> -<p>Lógó fejjel, lassan ment haza, mindjárt a konviktusba ment, ahol -Sándor Mihály azt kiáltotta felé, amint meglátta:</p> -<p>– Nyilas! Fent voltak Orczy, meg Gimesi a coetusba.</p> -<p>– Fent? – szólt ijedten Misi.</p> -<p>– Igen, téged kerestek.</p> -<p>Leült a helyére s a villáját kezdte törülgetni, mert azt szokás -volt a szervétába szúrva kitörülni, a konyhában nem mosogatták el -valami rendesen.</p> -<p>Mit kerestek nála Orczy meg Gimesi, ezen nagyon megijedt, mert -biztosan a lutri miatt.</p> -<p>– Mér nem voltál délután órára? – kérdezte később Sándor Mihály, -aki átnyúlt az asztalon, hogy a só- és paprikatartót elvegye. A -brúgóját jól megsózta s paprikázta, diákszokás volt; evés előtt -ezzel csináltak étvágyat.</p> -<p>– Délután? – mondta Misi s bambán nézett maga elé.</p> -<p>– Igen, kérdezett a tanár úr is.</p> -<p>– Hát máma nem szombat van? – mondta Misi s lángvörös lett, -egészen elfeledkezett arról, hogy iskola van, de hogy esett ki az -eszéből?</p> -<p>Még csak ez volt hátra, hogy így el tudjon felejteni valamit s -épp az iskolát.</p> -<p>Nem tudta megmagyarázni a szobafőnöknek sem, hogy mért nem volt -órán. Végre is kisütötték, hogy beteg volt, Lisznyai úr nagyon -mérges volt s azt mondta, hogy ő nem lesz dedósoknak a szobájában, -ilyet még nem hallott, mióta »kétágú«, hogy valaki csak úgy -elfeledkezzék az iskoláról. A fiúk nevettek, különösen Böszörményi, -akinek a nevetésében valami egészen különös volt.</p> -<p>– Csuda, hogy a fejét el nem hagyja valaki, – mondta gúnyosan – -szerencse, hogy a nyakánál fogva oda van ragadva, mer azt is -elhagyná.</p> -<p>Misi úgy érezte, hogy ennek van valami nagy fontossága, hogy -Böszörményi ilyen hetykén beszél, mert még a coetusban senki se -beszélt a reskontóról, de már Böszörményi biztosan számítja, hogy -egyszer csak ki fog sülni: egészen bizonyos volt benne, hogy ez -lopta el a cédulát…</p> -<p>Este megírta a magyar írásbeli dolgozatot: <span class= -"pagenum"><a name="Page_181" id="Page_181">-181-</a></span></p> -<p>– Mit írjak, micsoda betegsége volt? – kérdezte Lisznyai úr -másnap reggel.</p> -<p>– Én nem tudom, Nagy úr se ment órára.</p> -<p>– Nyolcadikba nem volt első óra, – mondta Lisznyay úr – szóval -nem kell igazolvány.</p> -<p>– De kérek szépen, – motyogta az orra alatt Misi.</p> -<p>Az osztályban, azt hitte, mindenki rajta fog nevetni, de bizony -senki se vette észre.</p> -<p>Csak mikor Orczy megjött, ez intett neki, már az ajtóból:</p> -<p>– Megbeszéltem a szakácsnénkkal a dolgot, az a kérdés, hogy a -budapesti, a wieni, vagy a brünni, vagy a prágai, vagy a linzi -lutrin volt-e kihúzva. Melyikre tettél?</p> -<p>Misi hallgatott.</p> -<p>– Azt se tudod?</p> -<p>Nem tudta azt sem.</p> -<p>– Mert legalább ezer vagy kétezer forintot kellett nyerni. Ha -brünni, akkor biztos legalább kétezer forint.</p> -<p>Misinek a szája is nyitva maradt: kétezer forint!… Ez valami -egészen új volt!… Kétezer forint!… Ezt ő el se tudta képzelni, mi -az… Otthon a kis házat a szülei háromszáz forintért vették kerttel -együtt… Kétezer forint… Úgy hallgatta, mint az Ezeregyéjszaka -meséit…</p> -<p>Megjött Gimesi is, mindjárt idebujt hozzá, egy cseppet se -látszott rajta, hogy haragszik a tegnapi dolgok miatt, mindjárt -közéjük dugta a fejét:</p> -<p>– Azt mondta a szakácsnénk, hogy kétezer forintot nyert, isten -bizony, szólt Orczy. Ennek fele az öregé, akkor is ezer pengő marad -neki…</p> -<p>Gimesi nagyot csapott az asztalra:</p> -<p>– Baráték, – mondta – e mán döfi.</p> -<p>Orczy azt mondta:</p> -<p>– De azt tanácsolom, nem kell senkinek megmondani, maradjon ez -hármunk közt, mert ha megneszeli a tolvaj, akkor mindennek -vége.</p> -<p>Misi rábámult: Ez már azt is tudja, hogy tolvaj van?</p> -<p>Összebujtak hárman s egészen suttogva beszéltek. <span class= -"pagenum"><a name="Page_182" id="Page_182">-182-</a></span></p> -<p>Orczy mondta:</p> -<p>– Minekünk most szerződést kell kötni, hogy mindent megbeszélünk -egymással, óra után kimegyünk a hátulsó udvarba és megbeszéljük -rendesen.</p> -<p>– Igen, – mondta Gimesi – én azt indítványozom, vegyük be -Tannenbaumot is.</p> -<p>– Nem kell senkit, – mondta Orczy – egyelőre csak maradjunk -hárman.</p> -<p>– Helyes a bőgés, – mondta Gimesi – nekem az is mindegy.</p> -<p>– Csak vigyázni kell, – szólt Orczy – hogy senki meg ne sejtsen -semmit.</p> -<p>Ahogy elmult az óra, rögtön elfutottak mindhárman a hátulsó -udvarba.</p> -<p>Ott hátul volt az a bizonyos barna rosszszagú deszkavár, annak a -sarkánál, a kerítésnél összedugták a fejüket s hozzáfogtak -tanácskozni.</p> -<p>– Legelőször is biztosítani kell – mondta Orczy – a -titoktartást. Választunk magunk közt egy elnököt.</p> -<p>– Helyes, én rád szavazok, – mondta Gimesi.</p> -<p>– Én is, – szólott Misi, bár nem értette, miért kell három közt -egy elnök.</p> -<p>– Na jó, ha ti akarjátok, nem bánom, – mondta Orczy – de csak -akkor fogadom el, ha becsületszentségetekre megesküsztök, hogy -mindenben szót fogadtok. De vakon engedelmeskedve.</p> -<p>– Helyes.</p> -<p>– Helyes.</p> -<p>– Nem szabad sokat együtt lenni, – mondta Orczy – mert az gyanut -kelt; hanem most nekem úgyis ablakórám lesz, majd én kigondolom a -tervet és megcsinálom az alapszabályokat.</p> -<p>Ezzel kezet fogtak.</p> -<p>Misi nagyon furcsán érezte magát, láza volt s dobogott a szíve, -hogy az ő ügyéből ilyen titokzatos dolog lett.</p> -<p>A következő óra énekóra volt, s most aztán igazán hiába beszélt -és finomkodott Csoknyay tanár úr, egész órán keresztül lázban és -önkívületben ült Misi, csak azon csodálkozott, hogy Gimesi épp -olyan fesztelen és természetes, mint máskor volt, babrált a -füzeteivel, ceruzát faragott, a könyveit kiszedte, <span class= -"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span> meg -berakta, szóval épp úgy piszmogott és moszatolt, mint más énekórán. -Misi viszont lázban, elrévülve ült s egész testén forró érzés -folydogált le s fel.</p> -<p>Mikor vége volt az órának, Orczy mindjárt jött:</p> -<p>– Tudjátok, mi történt? – kérdezte nevetve – az udvaron -járkáltam a kút körül, akkor odajön egy akadémista, vagy teológus, -leveszi a sapkámat s így tesz vele, megcsapta a fejem, azt mondja: -te mért nem mégy órára? Mondom neki, most nincs órám, mert énekóra -van… Igen! azt mondja, zsidó vagy! és meg akarja nyomni a -fejem!…</p> -<p>Ezen nagyon kacagtak, idegesen nevettek mind a ketten.</p> -<p>– Én nem vagyok zsidó, hanem katólikus, – mondtam neki, de az -meg azt mondta rá: ismerlek! avval elment!</p> -<p>Gimesi görcsösen nevetett:</p> -<p>– Jaj de jó vicc, mondta s a szemét egészen behúnyta, úgy -nevetett s az egész arca vörös lett a nevetéstől.</p> -<p>Orczy folytatta:</p> -<p>– Akkor jön egy tanár, az az öreg, olyan fehérhajú, akit Imbre -bácsinak híjnak, azt mondja: na ha nincsen órád, ne ácsorogj itt -kint, hanem gyere fel a könyvtárba. Hát felvitt a kollégiumi -nagykönyvtárba ahol nincsen egyébb csak könyv és ott adatott nekem -egy jó könyvet és ott olvastam s ezután mindig odamegyek, ha lyukas -órám lesz.</p> -<p>Misi csodálkozva s irígykedve nézett Orczyra, oda szeretett -volna ő bejutni: istenem, egy olyan szoba, ahol csak könyv van, -ennél tündériebbet elképzelni sem tudott.</p> -<p>– Hát én osztán ott mindent kigondoltam és megcsináltam az -alapszabályokat, itt van, leírtam három példányban, hogy -mindenikünknél legyen egy.</p> -<p>Alapszabály! Misinek ez is nagyon varázslatos volt. De honnan -tud Orczy ilyeneket kitalálni. Tisztelettel nézett rá, mint valami -felsőbbrendű lényre.</p> -<p>Az alapszabályok így hangzottak:</p> -<div class="blockquot"> -<p>»Alapszabály: 1. A név: lutristák. 2. A tagok vérszövetségben -vannak, mint testvérek. 3. Semmi titok nem létezik. 4. Elnök, -titkár, jegyző. 5. Idegeneknek elárulni tilos.« Ez az egész.</p> -</div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_184" id= -"Page_184">-184-</a></span></p> -<p>– Én jegyző szeretnék lenni, – mondta Misi Gimesinek -csendesen.</p> -<p>– Te meg indítványozzál engem titkárnak, mer én meg titkár.</p> -<p>– Gimesi titkár, – súgta Misi Orczynak.</p> -<p>– Hát te vagy a titkár, – mondta Orczy – a te titkod az -egész.</p> -<p>Ez ellen nem lehetett szólani.</p> -<p>– Nem igaz? – mondta Gimesinek Orczy: az ő titka, hát akkor ő a -titkár.</p> -<p>Gimesi elkedvetlenedett.</p> -<p>– A titkárnak titkot kell tartani, ez meg már mindent elárult, -én még jobban tudom, mint ő.</p> -<p>– Az igaz, – mondta Orczy s nevetett. Ha jó titkára volna maga -magának, akkor most nem tudnánk semmit, ez igaz.</p> -<p>– Ez csak jegyzőnek való, hogy feljegyezze, amit más csinál.</p> -<p>Misi nem érezte magát sértve, nevetett s már boldog volt, hogy a -Csittvári krónikába végre lesz mit beírni.</p> -<h2>IX. FEJEZET</h2> -<p class="summary">amelyben isten tudja csak, mi fog történni; a -kisdiák örül, hogy szombat van, ez után a nehéz hét után; úgy érzi, -ma be fog valami fejeződni: hét végére kell hogy a bajoknak is vége -legyen.</p> -<p>– Még mindig nem tudod ki lopta el? – kérdezte Orczy súgva, -ahogy reggel az osztályba bejött.</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Nem is gondoltál rá?</p> -<p>– Hát…</p> -<p>– Én már tudom.</p> -<p>Misi szégyellte a tegnapi dolgot, hogy elnököt választottak, ha -valaki megtudná, föld alá sülyedne, de most egyszerre meglepte az -elnök! Azt nem várta, hogy már tudja is, ki a tolvaj.</p> -<p>– Illetve tudom, hogy kell kinyomozni.</p> -<p>– Ja?</p> -<p>– Össze fogjuk írni, kikkel lakol egy szobában.</p> -<p>– Igen, – dünnyögte Misi. <span class="pagenum"><a name= -"Page_185" id="Page_185">-185-</a></span></p> -<p>– Ird le mindjárt, légy szíves, a nevüket egy papirosra.</p> -<p>Misi papirt keresett, de Orczy elébe tett egy levélpapirt:</p> -<p>– Erre.</p> -<p>Nagyon finom sárgásfehér papir volt, Misi nagyon szerette a szép -papírt, maga elé vette s míg ráírta a szobafőnök és a többi -lakótársa nevét, gyönyörködött benne.</p> -<p>Mikor kész volt, oda tolta Orczy elé, aki közben egész -fesztelenül beszélt valami adomát a hátamögöttieknek.</p> -<p>De abban a pillanatban abbahagyta, mikor Misi kész volt s -visszaült mellé.</p> -<p>– Hanyadikos ez a Lisznyay?</p> -<p>– VIII.</p> -<p>– És Nagy József?</p> -<p>– VIII.</p> -<p>– És Andrási, ez az A-ista?</p> -<p>– Igen. Andrási, Böszörményi A-ista, Sándor, Csicsó, meg én, -Bé-ista.</p> -<p>– Sándor? – mondta Orczy.</p> -<p>Felállott és hátranézett, kereste Sándor Mihályt, az szokása -szerint nem ült a helyén, hanem az első pad mellett lődörgött, nem -beszélt senkivel, csak ácsorgott s hallgatta a fiúk beszédét itt -is, ott is.</p> -<p>Orczy intett neki, Sándor odaszaladt.</p> -<p>– Ti egymás mellett ültök az asztalnál, úgy-e?</p> -<p>– Hol? A coetusba?</p> -<p>– Ott igen.</p> -<p>– Mondjad, milyen rendbe van ennek a Misinek a holmija? Ez olyan -rendetlen fiú, úgy-e?</p> -<p>Sándor nevetett.</p> -<p>– Nem igen van jó rendbe, mert a reskontót is elvesztette.</p> -<p>Orczy kicsit hallgatott.</p> -<p>– Milyen reskontót?</p> -<p>S meglökte titokban Misit a térdével, hogy hallgasson.</p> -<p>– Azt mondta a mult szombaton, egy forinttal megtett öt számot s -most nem leli a cédulát, amit a tőzsdén adtak a pénzről. -<span class="pagenum"><a name="Page_186" id= -"Page_186">-186-</a></span></p> -<p>– Hallatlan, – mondta Orczy. – Biztosan elhányta.</p> -<p>– Lehet, mert mindig, ha keres valamit, minden zsebébe sorra -keresi, akkor se találja meg.</p> -<p>Gimesi most jött az osztályba, megkerülte Sándort, aki a padjuk -előtt állott és beült a helyére. Nagyon friss volt s nevetett a -szeme.</p> -<p>– Majd én kikutatom az ő zsebét, – mondta.</p> -<p>Orczy hirtelen azt mondta Sándornak:</p> -<p>– Te kérlek, a számtanpéldád megvan?</p> -<p>– Meg.</p> -<p>– Ugyan mutasd meg.</p> -<p>Sándor elszaladt a füzetért.</p> -<p>Akkor Orczy odahajlott a másik kettőhöz egészen közel s azt -mondta:</p> -<p>– Ha vallatok, tanuld meg, hogy bele ne szólj, se te, se te, -mert mindent elrontasz. Misi nagyon jól viselte magát, egy szót se -szólt. Nem szabad, hogy az osztály tudja, hogy nyomozunk, mert -akkor mindenki arról beszél s délre a tanárok is tudják. -Hallgassatok, mikor az elnök dolgozik.</p> -<p>Gimesi megértően s engedelmesen bólintott, Misi izgatottan és -magyarázva suttogta Orczynak:</p> -<p>– Sohase tettem a zsebembe a reskontót, mert betettem a kis -bugyellárisomba, oszt abból sose vettem ki, innen veszett el.</p> -<p>Orczy úgy tett, mintha érdekelné a Sándor Mihály számtani -példája, végignézte s azt mondta: rossz az eredmény.</p> -<p>Sándor nagyon meghökkent.</p> -<p>– Hol rossz?</p> -<p>– Szorozd újra, ez a szorzás rossz.</p> -<p>És a számtani példáról beszéltek, a reskontó többet nem jött -szóba.</p> -<p>Mikor a tanár bejött, Orczy maga elé tette a füzet alá a Misi -írását, a szobatársak nevét s folyton nézte. Néha odafordult -Misihez.</p> -<p>– Ez a Nagyur az a kis púpos?</p> -<p>– Igen. Nagyon derék jó ember, – tette hozzá gyorsan Misi, hogy -valamikép gyanuba ne vegye Orczy.</p> -<p>Orczy azt mondta:</p> -<p>– Majd meglátjuk a végén. <span class="pagenum"><a name= -"Page_187" id="Page_187">-187-</a></span></p> -<p>Óra közben Orczy ugrált és hancúrozott s Misi csodálkozva látta, -hogy egyszer csak Csicsóval beszélget.</p> -<p>Idegesen várta vissza, hogy mit tudott meg, de Orczy kétszer is -visszakerült hozzá s nem szólt semmit. Vígan nevetgélt s -mindenkihez szólt valamit.</p> -<p>Csengetés után, mikor mindenki helyre ült, csendesen s -izgatottan azt kérdezte tőle:</p> -<p>– Mit mond Csicsó?</p> -<p>Orczy nevetett:</p> -<p>– Arra azonban figyelmeztetlek, hogy az elnöktől nem szabad -kérdezni semmit… Most az egyszer megmondom, hogy Sándor és Csicsó -nem gyanusak, ez két tökfilkó, hanem ezt a Böszörményit óra közben -elő fogom venni.</p> -<p>Egyebet nem mondott semmit, de óra alatt azt mondta:</p> -<p>– Mi volt köztetek?</p> -<p>– Köztünk? – mondta lángvörösen Misi.</p> -<p>– Igen, valami volt.</p> -<p>– Semmi, – mondta Misi s a tanár felé nézett ijedten, hogy fel -ne szólítsa suttogásért.</p> -<p>Azután eszébe jutott, hogy Orczy ismeri a szobát, hiszen volt -náluk tegnapelőtt, mikor ő nem volt otthon. Akkor kigondolt valamit -s azon mohón odabujt Orczyhoz s a fülébe súgta:</p> -<p>– Mikor pakkom jött, megette a cipőkenőcsöt, azért dühös -rám.</p> -<p>– Ja, – mondta Orczy, s halkan nevetett, mert eszébe jutott az -egész pakk-hecc, amiről ő is tudott annak idején.</p> -<p>Óra közben tízkor »kicsiny a rakás, nagyobbat kíván« volt az -udvaron. Szép, száraz nap volt, hideg, de télikabátban voltak kint. -Kicsődültek az A-osztályosok is és nagy üvöltéssel ők is részt -vettek a játékban, ami abból áll, hogy egy fiút letepernek s rá -birkózás közben, a másik, harmadik, akkor elkiáltják, hogy: -»kicsiny a rakás, nagyobbat kíván« s akkor mint a méhek futnak elő -a körüllévő fiúk, rá a csomóra, s egyre nagyobbra nő a gyerekhegy, -míg csak, aki lent van, jajgatni nem kezd, akkor aztán egyszerre -ijedten szétoszlik az egész. <span class="pagenum"><a name= -"Page_188" id="Page_188">-188-</a></span></p> -<p>Misi látta, hogy Orczy Gimesivel kétszer is suttog, röstelt -leskelődni, lassan őt is elkapta a hőség s rávetette magát egy -csoportra.</p> -<p>Nagy visítás volt, túlkiabálták a kopasz ákácfákon milliószámra -nyüzsgő verebeket s úgy belehevült és kipirult, hogy egyszer csak -arra ébredt, hogy senki sincs a feje fölött, mert mélyen belekerült -a gomolyagba, s valaki azt kiáltja:</p> -<p>– Még mindig nem állsz fel, te haszontalan! – s egy jó botütés a -hátán.</p> -<p>– Mék szemtelen ez? – sikítja torkaszakadtából s hátranéz: hát a -szúrós bajszú latintanár, Hertelendy áll mögötte borzas szakállával -s nagy görbe botját ütésre emelve fenyegeti.</p> -<p>De nem ütött le többször, ellenben ő rémítően megijedt s alig -tudott lábra állani.</p> -<p>Az osztálybeliek aztán nevettek rajta, hogy kifogta az -öreget.</p> -<p>Ő is nevetett, mikor a professzor eltűnt a tanári szoba táján, -sőt egyszerre úgy nekiszilajodott, hogy három fiúval is verkedni -kezdett. Valami ideges tűz gyúlt ki a vérében s fel tudta volna -hányni az egész osztályt. Szegedi most is sorra kötekedett:</p> -<p>– Pofozás, pofozás barátom? Gyere csak ide megverekedni, – de -ettől a fiútól megretirált, nem vette magára a kihívást, hanem -tovább szaladt a kúton túl s ott csodálkozva látta, hogy Orczy -Böszörményivel tárgyal. Ezektől még jobban megijedt s gyors -futásban, mintha valaki hátulról űzné, megint vissza akart futni, -közben meggondolta s be az osztályba a második kapun.</p> -<p>Ki volt izzadva, ahogy berontott. Simonfi Pisti éppen mesélte -tele szájjal, hogy Nyilas hasba rúgta az ötödikesek osztályfőnökét, -Hertelendy tanárt, mikor az őt megbotozta.</p> -<p>Ez már egész legenda volt, mert nem rúgta meg, de Pisti olyan -hangosan s úgy beszélte, hogy azt mindenki elhitte, még ő maga is. -Varga János azt mondta:</p> -<p>– Annak elég nagy hasa van, legalább jól belerúgtál?</p> -<p>Misi nevetve nézett hátra. Barta Imre, az osztály Herkulese most -ült le a helyére, ő is nevetett, aztán megveregette a vállát: -<span class="pagenum"><a name="Page_189" id= -"Page_189">-189-</a></span></p> -<p>– Jó van, cimbora.</p> -<p>Ez a vállveregetés jól esett neki, pedig ő bizony nem rúgta meg -a tanár hasát és mégis kezdte a talpán érezni azt a furcsa -csiklandást, mintha megrúgta volna.</p> -<p>– A legjobb az volt, – mondta Orczy, aki most jött be s már -látta a Barta Imre vállveregetését, – az volt a legjobb, hogy -Jármit biztattam fel, hogy kezdje a kicsiny a rakást és van neki -egy aranyórája és legalólra került az aranyóra s rá az egész -iskola! – és hangosan kacagott s vele mind, aki a környéken -volt.</p> -<p>Misinek azonban az tűnt fel s elkomolyodott, hogy Orczy bíztatta -fel az egész heccet s ő maga egész nyugodtan tárgyalt -Böszörményivel a kúton túl. Böszörményi az nagyon vad fiú, mindig -verekedik és az ilyen komédiákba szeret benne lenni; már egész -biztos volt benne, hogy Orczy azért <i>rendezte</i> a kicsiny a -rakást, hogy híre menjen az osztályokba s Böszörményi is kijőjön az -A-ból, hogy észrevétlen szóba állhasson vele. Nagyon szerette volna -megkérdezni, hogy mit beszélt vele, szerette volna hallani, -szóról-szóra, hogy beszélt, mit kérdezett s az mit mondott, kezdett -neki Orczy szörnyűségesen imponálni…</p> -<p>Most már kíváncsi volt, mi lesz a következő óranegyedben. Hát -Andrásit hogy fogja kicsalni az osztályból? Szégyelte, hogy ő úgy -el hagyta magát bolondítani az elébb, mint egy kisgyerek, ahelyett, -hogy leskelődött volna Orczy után. Most uralkodni fog magán, -gondolta magában.</p> -<p>Orczy egy szót sem szólt óra alatt, csak egyszer kért egy -törlőgumit, s ő boldog volt, hogy adhatott neki és hogy elsőrendű, -finom Oroszlángumija volt, amit most vett a héten s kicsit jól -esett, hogy olyan sok pénze van még; egy forint s ötven krajcár a -zsebében, pedig már harmincat elköltött elseje óta.</p> -<p>Mikor tízpercre csengettek, Orczy mindjárt kifutott, -télikabátját is kint a folyosón vette magára; ő utána sietett, de -elkésett, mert nem rakta le idejében a füzeteit s ha úgy hagyná az -ember az asztalon a holmiját, biztosan szétrepülne az egész a -talpak alá. <span class="pagenum"><a name="Page_190" id= -"Page_190">-190-</a></span></p> -<p>Mikorra kiment az udvarra, már Orczyt nem látta sehol.</p> -<p>Egész tízperc azzal telt el, hogy szégyenkezve kereste; Orczynak -úgy jár az esze, ő pedig még azt se tudja megtenni, hogy kitalálja, -mit akar Orczy.</p> -<p>Gimesivel összetalálkozott az udvaron. Gimesi is utánuk jött ki, -mert valami szeget ütött a fejébe, hogy hol vannak ezek, meg is -kérdezte mindjárt:</p> -<p>– Hol van Orczy?</p> -<p>– Én nem tudom.</p> -<p>– Nem együtt vagytok?</p> -<p>Misi ránézett. Ő pedig úgy gondolta, hogy Orczy éppen Gimesivel -van jobb viszonyban s vele titkolódzik őelőtte.</p> -<p>– Hát hisz tik suttogtatok az elébb, – mondta.</p> -<p>– Én nem suttogtam, – szólt Gimesi őszintén. – Csak Orczy -mondta, hogy hijjam ki az osztályból Bayt.</p> -<p>– Az A-ból?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Bayt?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Mit akart ő Bayval?</p> -<p>– Tudom én?</p> -<p>Összenéztek s elkezdtek nevetni.</p> -<p>– Csak azt mondta, hogy vagyok Bayval! Mondok, jól, ’sz -unokatestvérem. Hát akkor hijd ki. Kihijtam s azzal elbujtak -ketten, otthagytak és elkezdtek suttogni.</p> -<p>– De mit?</p> -<p>– Mit tudom én, nincs nekem olyan hosszú fülem, ott állottak, én -meg ott. Nem hallhattam. Csak láttam, hogy Bay nemsokára bement, -akkor el kezdték Jármyval, hogy kicsiny a rakás, nagyobbat kíván és -én is benne voltam, és aztán láttam, hogy azzal a vastag fiúval -beszélt Orczy, az a pecsenyeképű, tudod mék.</p> -<p>– Andrási? – kiáltott Misi. – Már avval is beszélt?</p> -<p>– Hát még kivel?</p> -<p>Misi csak nézett maga elé, egyszerre megérezte, hogy nem kell -mindent elmondani.</p> -<p>– Nem is ismeri Andrásit, mégis beszél vele, – mondta hazugul s -elfordította a szemét. <span class="pagenum"><a name="Page_191" id= -"Page_191">-191-</a></span></p> -<p>Elhatározta, hogy ki fogja lesni Orczyt, de ő sem mondja meg -ezután senkinek, amit tud.</p> -<p>A csizmás kis pedellus elment, keresztül az udvaron, mellettük. -Mind a ketten megérezték, hogy csengetni megy.</p> -<p>Utánanéztek s Gimesi azt mondta:</p> -<p>– Emlékszel, tavaly, hogy fel volt cifrítva a csengő.</p> -<p>– Mikor?</p> -<p>– Érettségikor! Aj de buta vagy, a nyolcadik osztály. Hát nem -emlékszel, hogy a nyolcadik osztály virágokkal meg mindennel -felcifrázta a csengőt az osztályvizsgakor, még virsli is, meg -kolbász, sonka lógott rajta, meg narancs.</p> -<p>– Ah.</p> -<p>– Hát én láttam; nekem ne beszélj! majd figyeld meg júniusba, ha -az osztályvizsga lesz a nyolcadikba, most is fel fogják diszíteni, -mert ez szokás. Kollégiumi szokás.</p> -<p>Önkéntelenül a csengő felé mentek, amely éppen a nyolcadik -osztály előtt volt a falba beerősítve s a pedellust nézték, ahogy -kurta karját felnyújtotta s megfogta a csengő lelógó vastag -drótfogantyúját, s rángatni kezdte a kisded harangot.</p> -<p>Mire megfordultak volna, hogy az osztályukba fussanak, nagy -meglepetésükre Orczy jött ki a nyolcadik osztály ajtaján.</p> -<p>Orczy is meg volt lepve, hogy őket meglátta s egy pillanatig így -néztek egymásra, akkor elkezdett nevetni Gimesi hangosan, Orczy -csendesen, csak Misi nézett komolyan.</p> -<p>Ő már tudta, hogy most a két nyolcadikossal beszélt. Elment a -bátyjához, aki nyolcadikos és közben megnézte Lisznyay urat is, meg -Nagy urat is.</p> -<p>Orczy fesztelenül futott hozzájuk:</p> -<p>– Azt kijelentem, hogy az elnök után leskelődni tilos.</p> -<p>Ezzel ott hagyta őket s nagy futással elment.</p> -<p>Egymásra néztek s Gimesiből kitört a kacagás, ahogy behúnyt -szemmel szokott nevetni, mint a a kakas a napra; hát most is -elkukorékolta magát, úgy nevetett, belevörösödve, ahogy bírt:</p> -<p>– Elnök! Ennek a fejibe ment az elnök. Hát ’sz én meg titkár -vónék, vagy mi a csuda, osztán <span class="pagenum"><a name= -"Page_192" id="Page_192">-192-</a></span> nincs ennyi titkom se – s -a kisujja kiskörmét mutatta.</p> -<p>De Misi nem szólt, ő már komolyan vette Orczyt, már szinte félt: -ez mindent meg fog tudni s rettegve gondolt a szemétládára s háta -mögött a halnyelű bicskára.</p> -<p>Utolsó óra következett s Orczy egyszer odahajolt hozzá:</p> -<p>– Misi.</p> -<p>– No.</p> -<p>– Akárki kérdez a reskontó felől, csak azt mondd mindenkinek, -hogy azt már visszaadtad az öreg úrnak.</p> -<p>Misi ránézett, meghökkenve, hiszen ő ezt mondta, neki is, mikor -legelőször kérdezte a számokat; hiszen ő találta ki, hogy nem fogja -bevallani, hogy elvesztette a cédulát. Most érezte, hogy Orczy már -csakugyan mindent tud és lesütötte a szemét.</p> -<p>Később Orczy még egyszer súgta:</p> -<p>– Akárhogy kérdezgetnek is, te csak mindig ragaszkodj ahhoz, -hogy már visszaadtad.</p> -<p>Misi csendesen bólintott, zavarban és suttogva.</p> -<p>De mintha ebben a pillanatban megrándult volna az Orczy szája. -Mintha győzedelmesen elmosolyodott volna s ő felsülve és pironkodva -marta a száját, hogy elárulta magát: Orczy <i>most tudta meg</i>, -őtőle, hogy nem adta vissza az öregnek a cédulát.</p> -<p>Dühösen összeszorította a fogát és sötéten nézte a füzetet, nem -látva a betüket s a mondatokat benne.</p> -<p>Megalázottnak érezte magát, forrt benne valami indulat s láz, -hogy ennyire gyerek, most nagyon gyűlölte Orczyt s szerette volna -oldalba bökni, hogy kiessen a padból.</p> -<p>Ellenben Gimesit most nagyon szerette: szegényke, kis Gimesi, jó -kis fiú, milyen csendesen ül itt mellette s nem sejt semmit abból, -ami történik. Izgalmas rablókalandnak érezte, amit Orczy csinál, de -Gimesi egy kis csenevész lurkó volt, aki síma kis fehér arcával -ártatlanul ül ott s harmadik az osztályban.</p> -<p>Most megértette azt is, miért akarta Orczy, hogy ő legyen a -titkár s Gimesi a jegyző. Ha titkár volna, akkor több bizalommal -lenne hozzá… <span class="pagenum"><a name="Page_193" id= -"Page_193">-193-</a></span></p> -<p>Vajjon óra után fog valamit mondani? Holnap, vasárnap, -megbeszélésre van szükség, talán azt fogja mondani, hogy hol -találkozzanak s már el is gondolta, hogy valami titokzatos helyen, -valami torony tövében, vagy egy nagy fa alatt az erdőben. Később az -jutott eszébe, hogy talán a lakásukra hívja. Erre egy csomó érzés -lobbant fel, hangulatok; a viasz szagát érezte, amellyel szobrokat -öntöttek; aztán az uzsonna hófehér abroszát és finom színes rajzú -porcelláncsészéit látta, aztán a szőkehajú jutott eszébe s lángba -borult az arca, a dundi szőkehajú kis úrileány… a kunyica… az álom -titkosa…</p> -<p>Ebben a pillanatban egy cédula volt előtte:</p> -<div class="blockquot"> -<p>»Holnap délután pont 4 órakor nálunk.«</p> -</div> -<p>– Ird alá, – súgta Orczy.</p> -<p>Nem értette, miért írja alá.</p> -<p>– Ird oda a nevedet.</p> -<p>– Minek?</p> -<p>Orczy türelmetlen, lett:</p> -<p>– Ird alá. Körlevél, Gimesi is írja alá.</p> -<p>Erre ő zavartan aláírta a nevét. S odaadta Gimesinek.</p> -<p>– Ird oda a nevedet, – mondta neki.</p> -<p>Gimesi szó nélkül odaírta.</p> -<p>Erre visszaadta a cédulát.</p> -<p>Orczy csengetéskor szokása szerint már összepakkolt s abban a -pillanatban elment, ahogy a tanár az ajtón kilépett. Nem is köszönt -senkinek</p> -<p>De ő Gimesivel kezet fogott.</p> -<p>– Szerbusz.</p> -<p>– Szerbusz, délután eljössz hozzánk? – szólt Gimesi.</p> -<p>– Hátsz nem lehet.</p> -<p>– Mér?</p> -<p>– Menni kell tanítani.</p> -<p>– Ja.</p> -<p>Új köszönés nélkül sietett el: csak azért, hogy Orczyt utánozza. -Nem tudott volna eddig ily komisz lenni, mindig utolsó volt, -mindenkit maga elé eresztett, senki előtt titkot nem tartott, csak -kérdezni kellett, mindenkinek mindent megmondott s mindenkinek -<span class="pagenum"><a name="Page_194" id= -"Page_194">-194-</a></span> csak kedvében akart járni, de most -valami megindította, hogy erős legyen s magában maradjon s ne -hagyja magát.</p> -<p>Rohanva ment fel a lépcsőn, két fokot ugrott egyszerre; -kifulladt, mikor felért a II. emeletre. Még senki sem volt a -coetusban, ő nyitotta ki az ajtót, az ajtófélre felakasztott -kulccsal.</p> -<p>Örült, hogy üres a szoba, legalább egy percig magában maradt; -könyveit betette a fiókjába, nagyokat lélegzett, semmire sem -gondolt, de feszítette valami belőlről.</p> -<p>Aztán jött a szobafőnök kiskabátban, mindig így járt, télen sem -vett felsőkabátot, ha az osztályba ment le; jöttek az A-beliek, -majd Csicsó és végre Sándor Mihály, aki a lépcsőn is a -beszélgetőket hallgatta.</p> -<p>Szégyelte magát előttük, ki tudja, mégis nem vették-e észre, -hogy Orczy vallat? Gyorsan ki a szobából a régi kollégiumba s az -öreg boltozatok alatt az ablakig futott, azon nagy fekete vasrácsok -voltak, a por vastagon belepte a fekete szurokfestéket s kinézett a -nagytemplom tornyára. Fekete varjak rengeteg hada szállongott -körülötte s károgásuk behallatszott, ő is kitárta karjait, -szeretett volna felszállani, elrepülni s úgy érezte karja, vágya -beleütődik a kollégium boltozatába. Mint börtönbe volt itt -befojtva, pillanatra sem maradhat magában s mégis egyedül kell -élnie, társ nélkül, beszéd nélkül, szívét ki nem öntheti senkinek. -Megfogta a vasrácsot, alig érte át az ujja, ha ő most oly erős -volna, mint Sámson, hogy megrázná s összedűlne az épület s a kövek -mind a fejére szakadnának…</p> -<p>A konviktusi csengő lármázott rá és ő visszafutott a szobába. -Mikor az ajtóhoz közeledett, nyílt a kilincs, kitódult a hat diák s -ömlött a többi szobából is a sok bentlakos. Befutott köztük, -felvette a köpenyét s ő is rohant utánuk.</p> -<p>Még csak annyit se mondott neki, a sok beszélő, diskuráló, -fecsegő, folyton szájat jártató diák, hogy:</p> -<p>– Szervusz.</p> -<p>Ebéd után sietett Dorogiékhoz.</p> -<p>Ahogy belépett a magas, rideg, átláthatatlan deszkakapun, amely -a debreceni házakat annyira <span class="pagenum"><a name= -"Page_195" id="Page_195">-195-</a></span> jellemzi, s amelyeken -belől sivár és üres parasztudvarokat talál az ember: kemény téli -szél csapott az arcába, lélegzete is elállt míg végigszaladt a -tornácon s bebujt a ház ajtaján.</p> -<p>A kis előszobába ugyanabban a pillanatban lépett ki Bella a -konyhából, mikor ő belépett az udvar felől. A leány örvendve -kiáltott fel s megölelte Misit.</p> -<p>– Isten hozta, kedves.</p> -<p>Misi nevetett, az arca pillanatra hozzáért a leány blúzához s -forró teste jól esett hidegtől hunyorgó szempilláinak.</p> -<p>– Kezit csókolom, – mondta rebegve.</p> -<p>A leány még egy pillanatig tartotta két kézzel, így egészen -szembe s föléje hajolva, mintha valamit mondani akarna, de nem -szólt, csak gyönyörű porcellán fogait mutatta s édességes jó illat -áradt belőle.</p> -<p>– Sok leckéjük van? – szólt, aztán eleresztette, de még -feltartóztatta.</p> -<p>– Van…</p> -<p>– Nagyon sok?</p> -<p>– Elég.</p> -<p>A leány nevetve fordította el az arcát s valahova messze -nézett.</p> -<p>– Hát akkor tessék… Misi úr…</p> -<p>S utat mutatott az ajtóhoz, balkézzel.</p> -<p>Misi kinyitotta az ajtót és bement.</p> -<p>A néni szokása szerint most is ott ült a keskeny szobában a -helyén, három ágy közt a kis asztal fején, nagy ócska foteljében, -halkan köszönve ment el előtte s az köszönéstelen merev -pillantásával komolyan, szinte üldözve kísérte, míg csak be nem -menekült a másik ajtón.</p> -<p>Csak Ilonka volt a szobában s ahogy ő belépett, azonnal -elkezdett pukkadozva nevetni.</p> -<p>Misi szinte zavarba jött, hogy egyedül volt vele:</p> -<p>– Kérem szépen, nincs itt Sanyika – mondta.</p> -<p>A kisleány összeszorította az ajkát, hogy el ne röhintse -magát.</p> -<p>– Nincs idebenn? – mondta újra.</p> -<p>Erre kitört a nevetés.</p> -<p>– Hiszen látja, hogy nincs. <span class="pagenum"><a name= -"Page_196" id="Page_196">-196-</a></span></p> -<p>Misi elpirult, az meg kiszaladt és berántotta maga után az -ajtót; ha most olyan erős volna s olyan hosszú karja lenne, s a -falon is át tudna nyúlni, akkor utána nyúlna a bezárt ajtón át, -megfogná a haját és megcibálná alaposan.</p> -<p>Talán csak szól odakinn Sanyinak, gondolta magában s leült az -asztal mellé, ahol már ki voltak rakva a könyvek.</p> -<p>Kivette kis ceruzáját a zsebéből s vonalakat kezdett firkálni -egy irka szélére. A szoba meleg volt, álmosító, csöndes, a másik -szobából behallatszott az óra ketyegése s ő hirtelen ezt írta -le:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Simonyi óbester<br /></span> -<span class="i0">Kisgyerek korába,<br /></span> <span class= -"i0">Felmászott egyszer a<br /></span> <span class="i0">Veres -toronyba.<br /></span></div> -</div> -<p>Már régen motoszkált a fejében ez a vers. Ki tudja, mikor jutott -eszébe ez a négy sor, de nem bírja folytatni, a többit nem tudja -kitalálni, mert soha sincs ideje gondolkodni rajta. Azt akarja -elmondani versben, mikor Simonyi óbester felment a veres toronyba, -kiszedte a madárfiakat, aztán a pajtásai leejtették, de neki semmi -baja se lett. Már vagy két hónap óta folyton ott jár az eszében s -balladát akar belőle csinálni. Olyat mint: Megesküdt a király -Hunyadi Lászlónak… Egy éjszaka végig elmondta versben, de nem -kelhetett fel, hogy leírja s reggelre elfelejtette.</p> -<p>Hirtelen tovább írta:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Magos volt a -torony,<br /></span> <span class="i0">Magos a teteje,<br /></span> -<span class="i0">Az egész fedele<br /></span> <span class= -"i0">Verebekkel tele.<br /></span></div> -</div> -<p>Ennek nagyon megörült, ezt igazán nem várta, észre se vette, -hogy írta le, mert egy cseppet se gondolkozott rajta.</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Kidugtak egy -deszkát,<br /></span> <span class="i0">Ő kiállott -rája…<br /></span> <span class="i0">A fiuk tartották<br /></span> -<span class="i0">Alásszolgája…<br /></span></div> -</div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_197" id= -"Page_197">-197-</a></span></p> -<p>Puff. Elsavanyodott az arca. Milyen szépen indult, már azt -hitte, egész végig ilyen könnyen fog menni, de azt, hogy: -alásszolgája, csak butaságból írta oda, mert nem jutott eszébe -semmi… Na most alásszolgája a versírásnak. De hogy is jut neki -eszébe, hogy ő verset tudjon írni.</p> -<p><i>Rája:</i> erre rím, hogy: mája, bája, hája, pofája… hopp.</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">A fiuk tartották,<br /></span> -<span class="i0">Mindnek járt a szája…<br /></span></div> -</div> -<p>Egy kicsit örvendve nevetett, aztán rossznak találta.</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Kidugtak egy -deszkát,<br /></span> <span class="i0">Ő kiállott -rajta,<br /></span> <span class="i0">Tartották a fiuk<br /></span> -<span class="i0">A sok csibész fajta.<br /></span></div> -</div> -<p>Álmodozva nézett maga elé, akkor áthúzta s újra írta:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">A sok betyár -kölök,<br /></span> <span class="i0">Kidugott egy -deszkát,<br /></span> <span class="i0">Annak a hegyébe<br /></span> -<span class="i0">Kiállították.<br /></span></div> -</div> -<p>Nem jó, keresztülhúzta ezt is.</p> -<p>Akkor áthajlott a feje fölött egy arc, a melegségéről ismert rá, -hogy Bella.</p> -<p>– Maga verset ír?</p> -<p>Misi hirtelen kitépte a papírlapot, összegyűrte s -kétségbeesetten szorította az öklébe.</p> -<p>De a lány elkapta a csuklóját s kacagva ki akarta venni -belőle.</p> -<p>A kis fiú vad erővel kezdett vele dulakodni. A lány sokkal -erősebb volt, de ő összegömbörödött, a melléhez szorította az -öklét, a lány két karral szorosan átölelte, hogy kifeszítse. -Egyikük sem tudta, hogy történt ez a hirtelen birkózás és hogy -egyiknek mire minden áron a vers, a másik pedig mért nem adhatja, -még az élete árán sem.</p> -<p>Jó néhány másodpercig szinte hangtalanul dulakodtak.</p> -<p>– No adja ide Misike, Misike aranyos, egyetlen drágám, – -esedezett a lány – meghalok, ha ide nem adja. <span class= -"pagenum"><a name="Page_198" id="Page_198">-198-</a></span></p> -<p>De a fiú győztesen nevetett s az öklét a zsebébe dugta. Az arca -éle kipirult, fekete szeme csillogott és megnőtt.</p> -<p>Csak a fejét rázta meg dacosan, boldogan, hogy: azt nem.</p> -<p>– Misike, kedves aranyos, – s a lány megcirógatta az arcát – -muszáj, hogy ideadja, én olyan borzasztó kíváncsi vagyok a maga -versére, a magácska versére, kedves kis aranyos Misike, Misuka, -adja ide Misikém.</p> -<p>– Nem lehet, – mondta a kis fiú s a hideg borsódzott a hátán a -gyönyörűségtől.</p> -<p>– Hiszen úgyis nekem csinálta, – mondta a leány babusgató -suttogósan, hiszen úgyis ideadja s erősen és furcsán nézett a -szemébe.</p> -<p>Misi azt akarta kacagva kiáltani, hogy: volt eszébe neki -csinálni, de maga sem tudta mért, nem mondta ezt meg, hanem -ráhagyta, engedte, hogy azt higgye a lány.</p> -<p>– Miről van benne, szó Misike, rózsasziromról violaillatról? kis -poéta…? kicsi, pici, kis poétácska?</p> -<p>Misi paffá lett. Szeretett volna egy nagyon nagyot kacagni. -Rózsaszirom? arról is lehet verset írni?… de a szívében maradt a -kacagás.</p> -<p>– Ha nem adja ide, megaprehendálok, – gügyögte a lány.</p> -<p>A fiú csak megrázta újra konok fejét.</p> -<p>– Jó: haragszom magára.</p> -<p>Elővette a kézimunkáját s leült az asztalon túl az ablak -elébe.</p> -<p>– Juszt is haragszom, – mondta még egyszer s többet nem -szólt.</p> -<p>Misi is leült a helyére, a leány elkomolyodása kicsit -elszorította. Már közel volt hozzá, hogy megmutassa.</p> -<p>Akkor bejött Sanyika.</p> -<p>Nem köszöntek egymásnak, Sanyi leült a helyére, szembe Bellával -s rögtön észrevette, hogy a füzetéből kitéptek egy lapot. Nagy -szemet meresztett s jobbra nézett Misire, balra nézett Bellára, de -nem szólt, csak savanyú arccal bámult. Misi röstellte megmondani, -mi történt, hát csak a tanulásra fordította a szót… Nehezen indult, -kínosan vergődött a lecke, <span class="pagenum"><a name="Page_199" -id="Page_199">-199-</a></span> de Misi egyszer ránézett Bellára, a -szemük találkozott s a lány oly szelíden, biztatóan nézett rá, hogy -őt valami édes melegség futotta át s mintha szárnyra kapott volna, -kitisztult előtte minden gondolat s helyesen és találóan -állapította meg a hármasszabály alapelvét. S ahányszor valami -szépet s jót mondott, félszemmel mindig odapillantott Bellára s -mindig magán érezte annak gyöngéd, becéző, elismerő pillantását s -ez kimondhatatlanul jól esett neki.</p> -<p>Szerette volna, ha ez a délután örökké tartott volna, soha ilyen -frissnek, okosnak, tüneményesnek nem érezte magát, most egyszerre -mindent meg tudott volna tanítani, a legnehezebb dolgokba -belefogott s már nem Sanyikának magyarázott, hanem valami magasabb -cél volt előtte, egészen magasztosan akarta magát kifejezni s olyan -szavakat használt, amiket soha máskor nem mert volna kimondani: -mint »költőiesen«, »szellem«, »illatos virág« és efféléket. Mikor -Bella lámpát gyújtott, kevés ideig csönd volt, nézte a gyufa -fellobbanását s mellette a leány ábrándos, szelíd arcát, ez a lány -mindig olyan eleven, kacagós volt, inkább kötekedő és csúfondáros, -de most olyan szelíd volt, oly gyöngéd, most igazán jó testvér -volt. Még soha ilyen közel nem érzett magához senkit, az édesanyján -kívül, most olyan boldog volt, elfelejtett minden rosszat és -csúnyát az életben, csak az ne nyomta volna, hogy nemsokára el kell -menni s maga sem tudta, mért rettegett ma különösebben az öreg -úrtól: erőszakkal elnyomta magában a gondolatot, hogy a reskontó -dolga fenyegeti…</p> -<p>De hiába, a meleg csöndben, ahol mindenki hallgat, csak ő -beszél, beszél, végre elcsüggedt, elszomorodott. Egy latin mondatot -fordítottak, hogy: a római nép dicső eredete minden honpolgár -szívére felemelő hatást gyakorol.</p> -<p>Erre így szólt:</p> -<p>– A magyar nép eredete bezzeg nem gyakorol felemelő hatást a -magyar honpolgárok szívére.</p> -<p>Bella csodálkozva nézett fel.</p> -<p>– Mért nem?</p> -<p>– Mert a magyarok olyan komiszak, hogy semmit se tudnak az -eredetükről s nem is törődnek vele.</p> -<p>– Mért ne törődnének, Misike? <span class="pagenum"><a name= -"Page_200" id="Page_200">-200-</a></span></p> -<p>– Azért, mert úgy gondolják, hogy nem érdemes törődni vele, mert -nem valami nagy uraságból eredtek, hanem szegény pásztoroktól, -csikósoktól, gulyásoktól és parasztemberektől, azért nem törődnek a -rokonokkal sem, mert megmaradtak szegényeknek és parasztok ma -is.</p> -<p>– Milyen rokonok, Misike?</p> -<p>– A magyaroknak is vannak rokonai! Bezzeg a németek meg az -angolok tudják, hogy ők rokonok, meg az olaszok tudják, hogy a -franciákkal rokonok, hanem a magyarok nem tudják, hogy a finnek a -rokonok, vagy a törökök, vagy a bolgárok, vagy kik.</p> -<p>– Ők se tudják mi rólunk.</p> -<p>– Mert a szegények nem tartják a rokonságot, csak a gazdagok. -Pedig nemcsak a grófoknak vannak rokonaik, hanem a szegény -napszámosoknak is, csak nem rokonoskodnak, mert nem tudnak -vendégséget adni.</p> -<p>– Honnan tud maga a magyarok rokonairól?</p> -<p>– Én nem tudok sokat, csak egy kicsit, hallottam édesanyámtól, -meg a nagybátyámtól, aki tanár, meg Nagyúrtól tegnap, meg a tanár -úrtól a földrajzórán, olvastam is már róluk az ősmagyar meséket. -Mikor a magyarok kijöttek Ázsiából, hogy elfoglalják ősüknek, -Attilának a birodalmát, akkor a testvéreik otthon maradtak s ők -többet sose hívták meg őket, hogy jöjjenek utánuk.</p> -<p>– Mér jöttek volna utánuk?</p> -<p>– Azért, mert nekik nagy volt ez az ország, nem lett volna jó, -ha a többi magyarok is mind eljöttek volna? de a gazdag rokonok a -szegényekről nem akarnak tudni semmit. Ha valakinek grófi birtoka -van, hiába nagy neki, nem híja meg a szegény rokont.</p> -<p>Bella megütődve nézett a fiúra, akinek égett az arca, izzott a -szeme s haraggal és lelkesedéssel beszélt, olyan őszintén, mintha -legtitkosabb gondolatait annak mondaná ki, aki egyetlen megértője a -világon.</p> -<p>– Az igaz, – szólt halkan s elkomolyodva a lány – a gazdag rokon -nem ismeri többet a szegény rokont.</p> -<p>– Meg is érdemlik, – kiáltott Misike – hogy tönkremenjenek a -végén. Nem volna jó ma a magyaroknak, ha Magyarországban csak -magyarok laknának <span class="pagenum"><a name="Page_201" id= -"Page_201">-201-</a></span> mindenfelé s nem tótok, románok, -szerbek, svábok és másfélék? Hiszen ezek sohase fognak segíteni a -magyarságon, de ha magyar volna mindenfelé, akkor mégis csak együtt -tartanának. De ők nem akarták idehíjni az otthoniakat, mert nem -akartak osztozni velük. Ők mind grófok akartak lenni itthon s -jobban lehet uralkodni a szegény idegeneken, mint a -testvéreken.</p> -<p>– A testvéren is csak uralkodni akar a testvér, – mondta Bella -titkos értelemmel.</p> -<p>– Az igaz, azt én is tudom, – mondta Misi – mert mi tönkrement -emberek vagyunk s édesapám csak most három esztendeje költözött -abba a faluba, ahol most lakunk, mert otthon egy tüzesgép miatt, -ami felrobbant, elárverezték hatszáz forint adósságba minden -fődünket, két házunkat s akkor eljöttünk ebbe a faluba, mert itt az -édesanyámnak rokonai és sógorai vannak és azok azt mondták: -»gyeride sógor, olyan életed lesz, mint a paradicsomba«. És mikor -eljöttünk, akkor béresnek akarták befogni édesapámat és suroló -asszonynak édesanyámat és még fizetni se akartak nekik. Mert -édesanyám, ha valakinek varr egy reklit, akkor akármelyik -parasztlány fizet érte húsz vagy huszonöt krajcárt, de Sára néném -egy csupor tejet se akar adni, legfeljebb azt mondja: hogy, »milyen -ügyes vagy te Borcsa«. És a nevét is úgy mondja, hogy Borcsa, pedig -azt édesanyám nagyon gyűlöli, mert ő odahaza mindig Borca, meg -Borika volt. De azért mondja így, hogy evvel is éreztesse, hogy ő -feljebb van s csak úgy szólítja, mint valami cselédet. Szegény -rokon ne menjen gazdag rokonok közé, mint szegény, mert akkor -szobalány lesz belőle és mosogatócselédnek használják. De ha úgy -megy oda, mint hasonló úr, vagy még gazdagabb úr, akkor megbecsülik -s kedvébe járnak!</p> -<p>Bella megdöbbenve nézett a kis fiúra, rendkívül elkomolyodott, -arca lágy volt és szomorú.</p> -<p>– Ebben teljes igaza van Misike, szegény lány csak gazdagon -mehet közéjük.</p> -<p>Misike kissé hallgatott.</p> -<p>– Ha most felfedeznének – mondta később – régi könyveket és -írásokat, hogy a honfoglalás korában a magyarságnak egyik ága -tovább ment nyugatra <span class="pagenum"><a name="Page_202" id= -"Page_202">-202-</a></span> és belőlük lett Franciaországnak a -lakossága, akkor rögtön elkezdenének a magyarok írni és beszélni, -hogy a mi nagy rokonaink, a franciák, vagy angolok és hízelegnének, -törlészkednének… De hogy a rokonok csak cseremiszek, meg zürjének, -meg tatárok, meg tudomisénmifélék, jobb nem is beszélni róluk, ha -semmi hasznuk sincs belőle: ezért haragszok én a magyarokra.</p> -<p>– Minek törődjenek velük, – ismételte Bella.</p> -<p>– Pedig lehet, hogy azok a finnek szebb és jobb emberek, mint -akár a franciák, akár az angolok és ha olyan szerencsések lettek -volna, éppen úgy tudnának műveltek lenni is, de arra nem -vállalkozik a magyar ember, hogy ő tegyen valami rokont műveltté és -gazdaggá. Édesapámnak egy forintja sincs, harminc krajcár -napszámért kell neki egész nap dolgozni, faragni a fát, pedig, ha -akármelyik gazdag rokon a faluban jótállana érte, akkor ő -vállalkozna s talán egy esztendő alatt vissza tudná szerezni, amit -elvesztett, vagy többet is. De ezt nem akarják megtenni, inkább -odajönnek a házunkhoz fürtös gubába a nagygazda sógorok s megisszák -a pálinkát, amit az én édesapám a napszám keresetéből hozat nekik. -Erőszakosan tartják szegénységbe, hogy valamikép hozzá ne jusson -valamihez, mert azt hiszik, ha ő valamivel jobb sorsba volna, akkor -már ők nem volnának olyan nagy urak mellette.</p> -<p>– Csak gazdagon szabad megjelenni a gazdag rokonok közt, – -mondta Bella, s később hozzátette sóhajtva: – Csak egy napra volnék -gazdag, hogy megjelenjek köztük, akkor már minden magától -menne.</p> -<p>Maga elé nézett, kissé előrehajolva, a kézimunkája felett, olyan -volt, nagy sötét karbunkulus szemeivel, előre óhajtó finom, nemes -arcával, mint egy felrepülő elszálló madár.</p> -<p>Misi egy pillanatig megütődve nézett rá, oly furcsa és szokatlan -volt neki, hogy ezt a pillanatot sohasem feledte el többet. Aztán -tovább folytatta:</p> -<p>– A gazdag magyarok a szegény magyaroknak sohase akartak javára -lenni, csak kárára és a gazdag magyar nemzet a szegény -rokonnemzetekhez sohase volt jó egy percig se: ezért nem tudunk mi -semmit a <span class="pagenum"><a name="Page_203" id= -"Page_203">-203-</a></span> mi őseinkről és ezért nincs nekünk -rokonunk. Nem is lesz a magyarból nagy nemzet soha, mert a magyar -nem olyan mint a latin, a latinok még kevesebben voltak mint a -magyarok, mikor kezdték a történetet, mert csak egy város voltak s -mégis meg tudták hódítani a világot, de a magyarság még a saját -országát sem. Hanem mikor a rómaiak elindultak világot hódítani, -akkor ők mindenkit bevettek magukhoz római polgároknak, a magyarok -meg ha lehetne, mindenkitől megtagadnák a magyarságot, csak ő maga -maradjon magyar, aki éppen veri a mellét, hogy ő az igazi magyar. -Nem is ragaszkodik hozzájuk senki.</p> -<p>– Csak egy ruhám volna, – mondta Bella – hogy elmehetnék a -nagynénémhez, a Petkyhercegnéhez s megcsókolhatnám a kezét s -megmondhatnám neki, ki vagyok.</p> -<p>Misi újra kizökkent indulatából, újra előlről kezdte:</p> -<p>– Pedig magyar, vagy nem magyar, német, vagy nem német, francia, -vagy nem francia, angol, vagy kínai, az olyan mindegy, most -magyarázta meg a tanár úr, hogy az emberiség egészen egy fokon van, -az egész emberiség, már tízezer évvel ezelőtt egészen egyforma a -koponyája és minden csontja, vagyis már akkor mindegy volt, hogy -milyen nyelven beszélt: ember volt és megvan. Ha a kisbabát -franciául tanítják, francia lesz, ha angolul, angol lesz, ha -négerül, néger lesz, ha iskolába járatják, egyetemi tanár lesz, ha -nem, akkor faluvégi csordás lesz: hát akkor mire olyan büszke egyik -ember a másik mellett. Olyan sokat beszéltünk erről édesanyámmal: -hogy istenem, ez a pondró ember hogy tud egymás mellett -kevélykedni, egyik a másikat lenézni. Ha egy parasztlány három -stráfot varrat a reklijére, akkor már lenézi azt, aki két stráfot -varratott. Jönnek édesanyámhoz a parasztasszonyok s azt mondják: -Boriska néni, de nekem olyan ruhát tessék varrni, amilyen senkinek -sincsen a faluban, de ne tessék azután az én ruhámat megvarrni -senkinek, hogy olyan senkinek se legyen, amilyen nekem van. Pedig -mi az a ruha, amit varrat, éppen olyan, mint a másiké, úgy hogy -idegen meg se tudja különböztetni: ez is paraszt, az is paraszt. -<span class="pagenum"><a name="Page_204" id= -"Page_204">-204-</a></span> Csak az egyiknek ilyen rózsa van -rávarrva, géppel kivarrva, a másiknak meg olyan szegfüves minta. -Ennyi a különbség az emberek közt, de azt tetszik hinni, hogyha -Barta Juliskát a Göröndi portára tennék, akkor ő nem tudna ott -éppen olyan kényes lány lenni, mint Göröndi Mártus, vagy Göröndi -Mártus, ha ő volna Barta Julisnak a helyén, nem éppen úgy járna -napszámba, mint Barta Julis? A pénz az oka mindennek, mert -Göröndiéknél sok a pénz, Bartáéknál meg nincsen semmi pénz.</p> -<p>– Igen, – sóhajtott Bella, – a pénz az oka mindennek.</p> -<p>– Édesapámnak harminc krajcárért egész nap kell dolgozni, -rongyos ruhába, izzadva, kifáradva. Egy tanárnak a fizetéseért már -csak iskolába kell járni, mint egy diáknak s folyton szép ruhába -lehet járni, még a keze se piszkolódik be soha. Egy gazdag embernek -pedig dolgozni se kell, mégis mindig gazdag s mindene van.</p> -<p>Bella komolyan nézett a kis fiú szemébe:</p> -<p>– Most valamit kérdezek magától Misike, de úgy feleljen rá, -ahogy igazán gondolja: Ha valaki nagyon szegény és örökké szenved -és csak nyomorog és megvan rá a lehetőség, hogy többet sohase -nyomorogjon és a leggazdagabb emberek közé kerüljön s mindig -bőségben legyen és a testvérein is segíthessen, a szülein is: akkor -szabad neki elmulasztani ezt az alkalmat?</p> -<p>Misike az édesanyjára gondolt s az édesapjára és a kis -testvéreire, akik most a hideg szobában a földön csuszkálnak s -maguk alá nedvesítenek és felhűlnek, s az ajtórepedésen befú a szél -s az ajtófélfa vastagon fehér a dértől s azt mondta:</p> -<p>– Nem szabad.</p> -<p>Bella lehajtotta a fejét.</p> -<p>Hosszú ideig csönd volt. Misi szeretett volna beszélni, de -elszorította a torkát a fájdalom: egyszerre eszébe jutott, hogy a -kezében volt a szerencse, a reskontó, amelyért ma neki legalább is -ezer forintot kellene kapni, az édesapjának minden vagyonát hatszáz -forintért árverezték el s most ő ezret adhatna s akkor minden jó -volna és szép lenne s egyszerre urak lennének az ő szüleiből, -testvéreiből s őbelőle <span class="pagenum"><a name="Page_205" id= -"Page_205">-205-</a></span> magából is és elfacsarodott a szíve, -hogy az a nyomorult cédula hogy tudott elveszni… Az ajka remegett s -szerette volna elmondani még ezt is Bellának, de nem merte, mert -ott volt Sanyika is, aki ugyan egy szót se szólt bele az egész -beszélgetésükbe, mert nagy szamár s nem is érti, amit eddig -beszéltek, de ezt elmondaná az iskolában, nem szólt, különben is -mindjárt öt óra s neki sietni kell az öreg úrhoz.</p> -<p>Akkor bejött nagy robajjal a vénlány, Viola, ahogy belépett, -csakúgy áradt belőle a hideg, odakint kegyetlen fagy lehet s azt -mondta:</p> -<p>– Na, ez is megvan. Kifizettem a parasztot, tíz forint előleget -adtam neki, de mennyi beszédbe került! utálatosak, hogy mi mindent -kellett lenyelni: de most aztán lesz olyan darab földünk, hogy az -egész évi koszt megterem rajta. Nem is örülsz neki?</p> -<p>Bella kiegyenesedett, aztán hátradőlt, a szeme félig lehunyódott -s csak annyit mondott:</p> -<p>– Igen?</p> -<p>– Igen, igen, örülhetsz neki.</p> -<p>Aztán hozzájuk fordult Viola:</p> -<p>– Hát hogy megy a tanulás? Mikor lesz a bizonyítványkiosztás? -Mikor adják ki a vakációt? Már itt van karácsony. Három hét mulva -ünnep, még csak két hét és vége a diligenciának.</p> -<p>Misi lehajtotta a fejét, nincs mivel dicsekedni. Igazán nem volt -benne biztos, hogy Sanyika többet tud-e, mint mikor kezdték a -tanulást.</p> -<p>– Nagyon kellene tanulni, – mondta csendesen.</p> -<p>– Bella ezután külön fog tanulni Sanyikával.</p> -<p>Bella nem pattant fel, csöndesen ülve maradt s újra csak azt -mondta:</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Segítsen rajta, és segítsen mindnyájunkon, amit tud, – szólt -élesen Viola s lerakta kis fekete macskaprémjét és felső -kabátját.</p> -<p>– Jó, – szólt Bella alig hallhatóan – én segíteni fogok -mindnyájatokon, amennyit tudok…</p> -<p>Misi megütődve nézett rá, a szívébe nyilallott valami, mert úgy -látta, hogy könny csillog a szemében.</p> -<p>– Jaj istenem, még ez a hét esztendő, – mondta Viola. – Ebbe -mindnyájan bele fogunk gebedni, de <span class="pagenum"><a name= -"Page_206" id="Page_206">-206-</a></span> nem baj, nem sajnálom se -magamat, se mást: csak a gyereknek legyen aztán jobb élete.</p> -<p>Misi értette már, de megdöbbent tőle: látta, hogy a kis Sanyi -valaha mint finom grófias úrfi fog élni, szegény testvéreinek -kínjaiból, verejtékéből s indulatosan, gyűlölködve gondolt rá.</p> -<p>Felállott, mert el kellett mennie az öreg úrhoz, de nem is bírta -ki, hogy még tovább itt maradjon köztük.</p> -<p>– Igaz, – mondta Viola – ez a magácskáé.</p> -<p>S két ezüst forintost tett a kezébe.</p> -<p>Misi meglepetve vette át a pénzt, nem is gondolta, hogy már egy -hónapja, hogy idejár.</p> -<p>Halkan, szemérmesen, szégyenkezve megköszönte, mint valami -alamizsnát s majdnem kezet csókolt.</p> -<p>Mikor kint volt, Bella utánament:</p> -<p>– A verset nem hagyja itt? – kérdezte igen halkan s igen -gyöngéden.</p> -<p>Misi a zsebébe nyúlt, a sötétben lángvörösre gyúlt arccal s a -már elfeledett gyűrt papirost kimarkolta, hogy odaadja: de viszont -valami másik érzés visszatartotta, nagyon rossznak érezte a verset -s félt, hogy nagyot csalódik és kineveti a leány, azért azt -mondta:</p> -<p>– Ne tessék haragudni…</p> -<p>Bella megsimogatta az arcát s ő sietve kilépett az ajtón a -holdvilágra.</p> -<p>Egész úton futott, úgy hogy a lélegzete is elállott. Csak a -kollégium táján csendesedett meg. Nagyon elintézetlennek találta az -életet, rendezetlennek, szabálytalannak, oktalannak. Nem értette, -mi hiányzik belőle, nem értette, miért van ilyen buta -összevisszaság. Hiszen utóvégre okosak az emberek, sok mindent meg -tudnak érteni, magyarázni: miért kell ilyen két szerencsétlen -családnak lenni, mint az övék és a Doroghiéké.</p> -<p>Bella nagyon közel volt most a lelkéhez, ez a jósága és -gyöngédsége, hogy a versét meg akarta ismerni, ez egészen -megrendítette: most már sajnálta, hogy nem adta oda, szégyelte, -mert ennyi jóságot még senkitől sem tapasztalt. Ha a fiúk -megtalálnák <span class="pagenum"><a name="Page_207" id= -"Page_207">-207-</a></span> a versét, biztos, hogy kinevetnék, -kicsúfolnák s Bella, egész nagyleány létére, milyen kedves volt -hozzá egész délután. Milyen kár, hogy ez a család is elvesztette az -uraságot, még jobban, mint ők, mert mi volt az ő vagyonuk ehhez -képest, egész vonatot bérelt ki egy útra a Doroghiék nagyapja, azt -biz ők nem tehették volna… Ha neki most pénze volna, annyi pénze, -hogy például egy egész véka, vagy egy szobával, akkor minden régi -birtokukat visszaváltaná s odaajándékozná nekik. De nem Violának, -hogy az tovább hárpiáskodjon, s gazdagon még jobban -követelődzhessen és parancsolhasson. Se nem az apjuknak, hogy -eligya s eltékozolja, nem is Sanyinak, aki csak verést érdemel a -haszontalansága miatt, se nem annak a kis röhincsnek, se nem a -múmia anyjuknak, hanem egyedül csak Bellának, hogy megmutathassa ki -ő: hogy uralkodhasson a többi felett, mindenki felett, hogy -legyenek szép ruhái, palotája, szolgái, s az egész világ kedvében -járjon s királynő legyen ebben a városban:… hanem a verset, azt -akkor sem fogja odaadni neki…</p> -<p>Kacagott magában, csiklandósan és boldogan.</p> -<p>Jó volna olyan sok pénz: ha volna egy arany forintja, amely -mindig visszatér, ahányszor elkölti, akkor összevásárolná Bellának -az egész város minden boltját, selymeket küldene a lakására; de az -lassan megy, jobb volna például ha itt az úton a lába előtt egy -pénztárca feküdne tele ezresekkel s azt senki sem keresné rajta, -vagy ha arannyá válna, amihez hozzányúl, de nem minden, mint Midás -királynak, csak az, amit ő arannyá akar változtatni, akkor arany -virágokkal kedveskedne, vagy ha tudná, hogy hol van elásva a régi -aranykincs, a földben, ahogy otthon a parasztok beszélik, hogy -felcsap a kékes lángja: akkor azt ő felásná, vagy ha a tündér -megjelenne s azt mondaná, hogy három kívánságod teljesül, akkor ő -kettőt kívánna, a harmadik kívánság mindig az volna, hogy: még -három kívánságom teljesüljön…</p> -<p>Csakúgy repült a fantáziája s ezer módját képzelte el a -kincsszerzésnek s minden kincset a Bella személyéhez köt s minddel -őt akarja elhalmozni fáradhatatlanul… <span class= -"pagenum"><a name="Page_208" id="Page_208">-208-</a></span></p> -<p>Az öreg úrnál kimerülten olvasta az újságokat. Egyik lapnak a -végén megdöbbenésére ott látta a kis hírt, hogy: lottóhúzás.</p> -<p>Annyira megrettent, hogy az öreg úr észrevette:</p> -<p>– No, mi a, mia?</p> -<p>– Semmi… A kislutri – számok, – mondta.</p> -<p>– No csak, kijöttek?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Neem? Hinnye kánya.</p> -<p>Misi felolvasta:</p> -<p>– Budapest: 5, 95, 4, 11, 92. Wien: 12, 37, 43, 7, 88. Prága: -71, 7, 46, 83, 18. Linz: 34, 45, 76, 13, 2.</p> -<p>– Az öreg úr soká hallgatott, Misinek dobogott a szíve. A brünni -nem volt itt, isten tudja, miért.</p> -<p>– Hát osztán, mékre vót a miénk tíve? – kérdezte az öreg úr.</p> -<p>– Hát Budapest, – mondta Misi.</p> -<p>– Osztán mi gyütt ki Budapesten?</p> -<p>– 5, 95, 4, 11, 92.</p> -<p>– No ebbül egy se jaó szám… – mondta az öreg úr mérgesen, nem is -beszélt róla többet, azt mondta: – Mi van még abba az újságba?</p> -<p>Misi sietve olvasott tovább.</p> -<p>A hazugságától egész boldog lett, nevetni tudott volna, milyen -símán sikerült. Sose tudta, hogy fogja letagadni. Ha az öreg úr -nagyon kérdezősködne, akkor nem is tudná eltagadni. De ilyen könnyű -a hazugság, csak egy szó az egész. Érdemes volna annyi bajt magára -zúdítani, mikor csak ennyibe került a szabadulás?</p> -<p>Többet nem is hozta szóba az öreg úr. Mikor kijött tőle, az -udvaron nagy hideg volt, összehúzta magán a kis köpenyeget és -sietve ment haza a kollégiumba.</p> -<p>Megelégedett volt, és éhes. Amilyen átkozott rossz volt a -tegnapi nap, annál jobb volt a mai.</p> -<p>Amint a Nagytemplomhoz ki akart térni a gyalogjáróról, valaki -feltűnt neki. Először nem is gondolt senkire, hiszen nem szokta ő a -hölgyeket meglátni, de mintha valami ismeretlen erő odavonzotta -volna a szemét egy női alakra. <span class="pagenum"><a name= -"Page_209" id="Page_209">-209-</a></span></p> -<p>Nagy izzólámpa égett egy kirakat előtt s egy fiatalember, meg -egy kisasszony állottak ott s vidáman nevetgélve beszéltek. Mind a -ketten a kirakatot nézték.</p> -<p>Lábai gyökeret vertek. A fiatalember Török János volt.</p> -<p>És a leány: Bella kisasszony.</p> -<p>Ha villám csapott volna le mellette, századrésznyire sem lepte -volna meg, vagy ha a Nagytemplom levette volna veres turbánját és -előtte földig hajolva köszön, udvariasan visszaköszönne, de ez fává -gyökereztette.</p> -<p>Rémület és iszonyat fogta el s nem bírt álló helyéből -megmozdulni.</p> -<p>Azok ott állottak tőle alig öt lépésre s hallotta felcsendülni a -Bella jól ismert édes kacagását. A hangját hallotta, ahogy könnyen -és vidáman azt mondta:</p> -<p>– Hiszen jófélék maguk, ha maguknak hinni lehetne.</p> -<p>– Isten bizony, – esküdözött dörmögve a fiatalember s meghajlott -a leány felé.</p> -<p>Bella ebben a pillanatban úgy tett, mintha megmozdulna s -arrafelé indulna, ahol ő volt, de ő annyira megrémült attól, hogy -találkozzanak, hogy mint egy megijesztett kis kutya, elkezdett -iszonyúan futni s csak akkor nézett vissza, mikor már az Emlékkert -sötét kerítése alatt volt.</p> -<p>Onnan már nem látta őket s ettől még jobban fájt a szíve.</p> -<h2>X. FEJEZET</h2> -<p class="summary">amelyben szomorú és nehéz vasárnapra virrad a -kisdiák, zúgó fejjel néz a jövőbe s valami ismeretlen erő hajtja -olyan utakra, amerre különben soha el nem indult volna.</p> -<p>Már egészen megszokta, hogy éjjel felébred s nem alszik tovább, -hanem szemeit belemereszti a sötétségbe és végiggondol minden -lehetetlen dolgot.</p> -<p>Hogy ismerkedett meg Jánosúr Bellával?</p> -<p>Ez csak igazságtalan módon történt, hiszen Bella azt mondta: -hogy »sehogyse szívesen«. Még nem is tudta kiféle, miféle, már nem -volt semmi <span class="pagenum"><a name="Page_210" id= -"Page_210">-210-</a></span> kedve hozzá, hogy megismerkedjen vele s -mégis olyan vidáman és fesztelenül beszélgetnek együtt s -álldogálnak a kirakatok előtt. Szerette volna úgy gondolni, hogy -Jánosúr erőszakkal belopódzkodott Doroghyékhoz s hamissággal -rábeszélte, hogy valami gonoszságot elhiggyen… Miért volt Bella -tegnap olyan szelíd és szomorú… Holnap el kell menni Törökékhez, -megmondani a néninek, hogy Jánosúr… Ilonka kisasszonynak kell -megmondani, hogy Jánosúr valami gonoszságot akar, mert az gazember -úr…;</p> -<p>Félálomban, félimetten egész tisztán hallja a saját hangját, -ahogy beárulja Jánosurat s a néni kétségbeesik, Ilonka kisasszony -magából kikelve sír s a bácsi kiveszi a csibukot a szájából, -felhúzza szürke, vastag szemöldökeit magasra s azt mondja: -»Megtiltom neked, hogy ártatlan leányokat veszélybe sodorj!«</p> -<p>Arra egy pillanatig sem gondol, mi lehet az a veszély, amibe -beleviszi Bellácskát, de a szíve fáj a szomorúságtól, tegnap olyan -szelíd és fájdalmas volt a kisasszony, hogy sírni kezd: érzi, -valami rettenetes, valami elképzelhetetlen fenyegeti, amitől fél, -még ő maga sem tudja, de már fél…</p> -<p>Alig várja a reggelt, hogy megvirradjon, fel lehessen öltözni, -mehessen, s fel van háborodva mindenki ellen, saját maga ellen, -Viola ellen, Sanyika ellen, az apjuk ellen, az anyjuk ellen, a -röhincs ellen, a szobafőnök ellen, aki itt nyugodtan alszik, a fiúk -ellen, a kollégium ellen, a tanárok ellen.</p> -<p>Törökék ellen, a hideg ellen, s a magas kerítések ellen, a sors -ellen, hogy őneki még most is ilyen kicsinek s gyengének kell -lennie, ha ő olyan erős volna, mint Sámson, akkor megfogná ezt a -Török Jánost, ezt a borbélylegényes kinyalt ficsúrt s úgy -odamázolná a palánkokhoz, az orrával dörzsölné le a kerítés -deszkájáról a krétafelírásokat, hogy: »Nátha van eladó«!</p> -<p>Ezen nevetni kezd, kuncogva magában, kielégülve, de nem mer -megmoccanni, mert valaki még fel talál ébredni. Ha most neki tündér -hatalma volna, hogy a falakon át tudna repülni, akkor most azonnal -elrepülne a kollégiumból (de így paplanostul, <span class= -"pagenum"><a name="Page_211" id="Page_211">-211-</a></span> mert -odakint rettenetes hideg lehet, szinte érzi, ahogy az ablakokon át -beszivárog a fagy láthatatlan lehellete), szóval látja, ahogy -átsuhan a coetusokon, s az ágyakban feküsznek a fiúk, aki lerúgta a -takaróját, azt ő betakarná, aztán érzi, hogy átrepül a hátsó falon, -a konviktus tetőzete fölött, át a hátsó udvar fölött, a kis csöndes -cívisházak cseréptetei alatta maradnak el, míg csak meg nem találja -a Doroghyék házát, s ott besuhan a sötét szobába… megborzong s -nevetve didereg a gyögyörűségtől (de azt úgy kellene, hogy -fényesség legyen körülötte, de csak oly világosság, hogy csak ő -lásson, s őt senki se lássa), s akkor látná, hogy szegény bánatos, -szomorú Bella fekszik az ágyában, és talán sír… S erre mindjárt -könny buggyan ki az ő szeméből is. Azzal elmúlik az egész ábránd s -megint újra eszméletre ébredve újra kezdi a fantáziálást, jó volna -ott teremni a Jánosúr szobájában s ököllel beleverni az arcába, az -orrát verné, hogy vastagra dagadjon, akkor nem menne holnap, s míg -el nem múlik, Bellának feléje se… De ennek úgy kell történni, hogy -ne ébredjen fel, mert nagyon erős, csak érezze a verést és tudja, -hogy ki veri őt, s hogy mindig féljen, ha csak eszébe jut is Misi, -a Nyilas Mihály neve, úgy hogy ne merjen többet a leány után menni -s őt elbolondítani… Hej, hogy tudná sarokkal taposni, a hasára -felállani s rajta táncolni s azt kiáltani: kell neked leány? te -gazember!</p> -<p>Megrúgta a vaságy pálcáját, úgy hogy megfájult tőle a lába, de -még nagyobb baj, hogy megreccsent az egész ágy s fel talál ébredni -valaki.</p> -<p>Aztán megint az arany jut eszébe: de jó volna, istenem, hirtelen -jól meggazdagodni. S kitalálja, hogy például, ha ő akarná, akkor -minden embernek, akit lát, a zsebéből a pénz átmenne az ő -zsebébe.</p> -<p>Vagy a postán, a sok pénz, ha ő kint áll a rácson, felrepülnének -a bankók, mint a pillangók s beszállanának az ő kebelébe. Vagy az ő -kívánságára az angol bank pincéjéből az arany mind ide folyna egy -kísértetes csövön az ő krumplisvermükbe otthon, ahol marékkal -szórta ki a békát. Istenem… ha annyi pénze volna… adna mindenkinek… -Akkor elszégyelli magát, hogy ez mégis tolvajság, mert <span class= -"pagenum"><a name="Page_212" id="Page_212">-212-</a></span> -valakitől elvenni, az tolvajság, és a postamesternek meg kellene -fizetni és… De úgy lehetne, hogy az olyan aranyokon volna hatalma, -ami senkié, az elveszett pénz gurulna őhozzá; ami úgyis elvész, -volna egy szél, ami éppen őhozzá sodorná, csak fel kellene venni, -vagy volna egy mágnes, odahúzná hozzá… vagy a földben még -kibányászatlan arany lenne az övé s az ő parancsára mind körmöci -aranyakká verve volna egy barlangban elhelyezve s az ő szavára: -<i>Szézám nyílj ki</i> – kinyílna és akkor ő táskával hordaná ki -onnan az aranyat, vagy pedig itt a kollégiumban volna egy szoba, -amelyiknek a padlója alatt volna a kincseskamra s ő egy -dobbantással fel tudná nyitni, de úgy hogy csak ő látná addig, amíg -nem akarja, hogy más is lássa: akkor a kollégiumnak adna százezer -aranyat stipendiumra, hogy minden diák ingyen tandíjas legyen, -ingyen könyvet kapjon, de csak a parasztgyerekek, és ingyen -tápintézet is persze, hogy kedvük legyen tanulni, mert a cívisek a -gyerekeiket nem akarják kollégiumba adni, ha ott vannak is, egy-két -év mulva hazaviszik… S otthon, a szülőfaluját, a szép kis -diófaligetes falut, a legszebb falucskát az egész világon, ott -mindenkinek annyi pénzt adna, amennyi csak kell neki, s a Tiszát is -töltéssel építtetné körül, mert a Tisza minden évben közelebb van a -faluhoz s a temetőt már félig el is vitte, az édesapja szavára -emlékszik, hogy: így vitte el az ő gyerekkorában a régi temetőt, s -mikor ők gyerekek voltak, már t. i. az édesapja, s kint csikót -őriztek a Tiszaparton, egyszer találtak a partban egy sírt s abban -cserépfazekakat s mikor egyik beledugta az öklét, koromfekete lett -az egész keze, úgy nevettek rajta s most látta az édesapját, ahogy -édesen elmosolyodott, ott ülve, ahogy szokott a forróra befűtött -szobában az ágyon. Ott szokott mesélni szegény, mikor jó kedve -volt, ha hazajött valahonnan s egy kicsit ittak, vagy vasárnap -reggel, mikor nem volt munka; ott maradt az ágyban s ők, gyerekek -mindnyájan felmásztak rá s a hátán és a kinyújtott karján -táncoltak. Érezte az édesapja karjának kőkeménységét: egyszer az -édesanyja azt mondta: »apátoknál nincs szebb ember a világon, mikor -fiatal volt, olyan volt a teste, mint az üveg s <span class= -"pagenum"><a name="Page_213" id="Page_213">-213-</a></span> fehér, -mint a márványkő« s istenem, be jó volt ott hemperegni mellette, -bebujni a lába mellé a melegbe s egyre közelebb lenni hozzá… és ő -mint egy nagy komondor a kölkeit, úgy rázta le magáról néha, s -feljebb ült és az arca ragyogott, ahogy mesélt a Tiszalaposról, a -Papréttyéről, az éccakai legeltetésekről, mikor virtuskodásból -valamelyik nagygazdának minden éccaka lelegeltették valamelyik -darab vetését, hiába őrködött villával, fejszével, egész éjszaka, -hol egyik földjét őrizte, hol a másikat, míg itt volt, ott etették -le, mikor ott volt, itt hajtottak bele a búzájába… És mikor -mesélte, hogy hogy lopták a sót a tutajról s jöttek a fináncok és -egy gazda mind a kútjába hányta, pedig a legnagyobb gazda volt a -faluba, egész évben nem lehetett inni a kútból, mert elolvadt a sok -só; aztán hallja az apja kedves, egészséges hangját, hogy: »hő, hát -mikor Szegedre vittem a sok almát! lábbón! hű atyaisten, de sok -alma vót! Eladtuk, hoztam anyádnak három ruhára valót, meg egy -kosár pénzt, úgy öntöttem az ölébe… hej teremtő isten, de sokat is -csináltam életembe… mit tudják ezek a boglyasok, amékek az orrukat -se merik kidugni a faluból…« Óh szegény édesapám, hát még mikor -jött haza s elmondta a virtust, hogy itt vagy ott ezzel-azzal -összeakadt, mert azt hitték, ilyen kis emberrel el lehet bánni: -olyan pofonokat kaptak a nagy mahoda élhetetlenek, hogy repültek. -»Az igaz, szokta mondani az édesanyjuk, apátoknak rettenetes keze -van, olyan, mint a vas«. És nevetett, nevetett rá nagyot az -édesapa…</p> -<p>Édes, meleg boldogság öntötte el vékony, sovány, gyenge kis -tagjait ezekre az álomemlékekre, beljebb bujt a saját paplanába s -annak egy meleg csücskét az arcához szorította s erőltette magát, -hogy az édesapja drágaságos jó meleg testét öleli s elszunnyadt -végre, mindenről, rosszról, bajról megfeledetten.</p> -<p>Reggel arra ébredt, hogy a diákok nagy mosdásokat csaptak. -Vasárnap reggel lábmosás is volt. Először sorra mosdottak, arcot, -mellet, nyakat, aztán sorra járt a lábmosáshoz a cseréplavór. Tele -volt vízzel az egész szoba, s őrajta csodálkoztak, hogy annyi -zsinyegésre fel se ébredt. Nevettek, hogy ő <span class= -"pagenum"><a name="Page_214" id="Page_214">-214-</a></span> csak -akkor mosdott, mikor már mindenki más megmosta a lábát is a -tálban.</p> -<p>El is mentek hazulról, mire ő készen lett.</p> -<p>Harangoztak s az oratóriumba kellett menni, templomba, -istentiszteletre.</p> -<p>Mikor öltözött, a kotró port vert a szemébe és sürgette, hogy -menjen már a csudába, ne legyen itt láb alatt.</p> -<p>– Hagyjál békén, – mondta vissza durván. – Akkor megyek, ha -készen leszek.</p> -<p>– De neked is megyek evvel a seprűvel.</p> -<p>– Na lássuk, na lássuk!</p> -<p>Sose volt ilyen támadó, a másik nem is ismert rá s odadobta a -seprűt.</p> -<p>– Ha nem hagysz takarítani, akkor seperj ki magad. Nem fogok itt -ácsorogni s mindenkire várni!</p> -<p>– Jól van!</p> -<p>Ezzel a kotró le is csapta a törött, nyúzott cirokseprűt, -felcsapta a kalapját s elment.</p> -<p>Annál jobb, legalább maga maradt a szobában.</p> -<p>Most aztán lassan és kényelmesen öltözött.</p> -<p>Mennyire szeretett volna ma szép lenni. Úgy röstelte kopott kis -barna ruháját, ezeket az utálatos nadrágszárakat, se nem hosszú, se -nem rövid. Ha neki olyan elegáns nadrágja volna, mint Orczynak, -térdig érő, s térdnél gombos. Vagy még jobban szeretett volna -hosszú nadrágot, amilyen Pálfinak van, egészen hosszú nadrág, mint -a felnőtteknek, ezt még Orczy is irígyelte, egyszer panaszkodott is -neki, hogy kérte a szüleit, hogy engedjék meg, hogy ő már hosszú -nadrágba járjon s azt mondták, csak majd ötödikbe. Akkor ő még nem -értette az ilyet azt is mesélte egyszer az őszön Orczy, hogy Gyéres -tanárral ment az utcán s egy kirakatban felöltők s férfiruhák -voltak s megállottak a kirakat előtt s egy szép vadgalambszürke -tavaszi felöltőt nézett Gyéres tanár úr s azt mondta:</p> -<p>– Felférne már egy új überciher.</p> -<p>És Orczy azt mondta hozzá, hogy bizony a kurta barna gigerlis -übercihere már kopott, – ő ezt sem értette: ő olyan elegánsnak -látta Gyéres tanár urat, hogy utálatos volt miatta neki. S akkor -mondja Orczy: azt mondja Gyéres: <span class="pagenum"><a name= -"Page_215" id="Page_215">-215-</a></span></p> -<p>– No sebaj, úri ember überciherje, nem is szabad, hogy új -legyen.</p> -<p>Ezek a megjegyzések a fülében maradtak, mint ismeretlen dolgok, -de sosem értette, hogy lehet valakinek fontos a ruha. Az ő apja, ha -egy foltos nadrágot vett is fel, egy tofla csizmával, akkor is a -legtakarosabb ember volt az egész faluban, olyan helyesen állott -meg, oly bátran, keményen, nyílt és tiszta arccal, hogy azok a -nagy, sötét, csontos, sovány fekete parasztok, ha felvették a turi -vásárt, akkor is csak sült parasztok maradtak mellette.</p> -<p>De most szeretett volna új ruhát, új cipőt, mert ez már -kifeslett és csámpás: egyszer mondta az édesapja, mikor gyalog -mentek Szerencsre:</p> -<p>– Hogy jársz te, mindjárt letöröm a bokádat, hát egyik lábad a -másikhoz vered, te csámpás.</p> -<p>Azóta úgy igyekezett szépen s jól járni s mindenkinek figyelte a -lépését, hogy is kell lépni.</p> -<p>Csak zsebórája volna, ha itt ketyegne baloldalt, jaj de -szeretné, de láncot nem, hogy lássák és fityegjen, mint Lisznyay -úrnak: ő úgy viselné az órát, mint Nagyúr, lánc nélkül s minden -percben megnézné.</p> -<p>Egy szóval nagy ember szeretne lenni: únja már ezt a hosszú -gyerekeskedést, aminek, úgy látszik, sohasem lesz vége. Igaza van a -második öccsének, aki a nyáron folyton kérdezte, hogy: Édesanyám, -hány éves vagyok én? – Hétéves vagy, fiam, mondták neki vagy egy -hétig, míg kifakadt: Hát én már mindig csak hétéves leszek?… Ő is -únja már, hogy mindig csak kisdiák, kisdiák s körülötte ezek a -szamár gyerekek úgy bele tudnak nyugodni, hogy ők algimnázisták s -ahhoz valóan viselik magukat, tudják, mikor lesznek harmadikosok, -negyedikesek, ötödikesek, nyolcadikosok: ő kész ember szeretne -lenni, és nem iskolába járni, ő már tudni szeretne mindent s érteni -és végezni valamit, de nem latin sintaxisra, meg geometriai -példákra gondolni… hogy tudnak ezek kacagni, felhallatszik az -udvarról a gyerekzsibongás, milyen vidámak és nevetősek, csakúgy -csillog az arcuk, csupa öröm az egész élet, mindenen mulatnak, s -örülnek, ha vasárnap van s <span class="pagenum"><a name="Page_216" -id="Page_216">-216-</a></span> pihennek és mulatnak, még a templom -is olyan rendes dolog nekik…</p> -<p>Mikor végre fel volt öltözve ugyanazokba a roncsos ruhákba, -amikbe tegnap, csak a fehérneműje volt tiszta s kikefélködött, -akkor már sajnálta, hogy a takarítást olyan könnyelműen magára -vállalta, a többiek már mind lent vannak az osztályokban s -osztályonként fognak felmenni az oratóriumba: ő majd egyedül megy -oda s igyekszik beosonni az osztály közé s még külön meg kell kérni -a felírót, hogy húzza ki a hiányzók közül.</p> -<p>Mikor bent volt az iskola templomában, nagyon jól érezte magát, -az oratóriumnak a nevét is szerette, olyan imádságosan hangzott -neki: »oratórium…« s a rendkívüli magas terem, a magas fapadokkal, -amelyekben minden önérzete mellett is elveszett, mint egy keztyű s -eszébe jutott, hogy ebben a teremben kiáltották ki 48-ban a -függetlenséget s ott ült fent Kossuth Lajos és onnan szónokolt -bűvös hangon: ha ő azt a szónoklatot hallotta volna…</p> -<p>Most a vallástanár prédikált. Előbb a kórus énekelt s ez is oly -különös és titkos hatású volt, mintha nem emberi hangok lettek -volna ott fenn az emelvényen, a karban, ahogy négy szólamra -énekeltek s csakúgy dobták ki a hangot, mintha valami távoli -trombitaszó volna, de a vallástanár éppen úgy beszélt, mint órán, -épp olyan csendes és szelíd volt, csak sokkal lassabban mondta a -hangokat s mintha nem a száján eresztette volna ki, hanem az orrán -öblögette volna: egy félhanggal mindent feljebb, mint rendesen -beszél valaki.</p> -<p>Templom után még egy pillantást vetett a Hatvani professzor -sírkövére, emellett sohase tudott elmenni, hogy betűzni ne próbálja -a nevét s mindig igyekezett felidézni annak a bűvös tündéri erejét, -amellyel el tudta varázsolni a négy szalmacsutakot négy kövér -disznóvá, s mikor a paraszt megvette a debreceni piacon s -hazahajtotta Sámsonba, akkor otthon a portája udvarán négy -szalmacsutakká változott… S mikor a debreceni főbíró utólérte -négylovas hintóval s azt mondta neki: No professzor uram üjjék fel, -ő azt felelte rá, hogy nem lehet, sietek; avval a botjával a porba -hintót rajzolt hat <span class="pagenum"><a name="Page_217" id= -"Page_217">-217-</a></span> lóval, beleült s egy pillanat mulva -elrobogott a főbíró mellett, szemével látta s megismerte a parádés -kocsiban s csakugyan mikor beért Debrecenbe, akkor a professzor már -kikönyökölt az ablakon s csibukozott.</p> -<p>Megcirógatta a kemény össze-vissza töredezett s ragasztott -sírkövet, mintha a híres professzor palástját érintené s aztán -ugrálva ment le a hátsó lépcsőn a szétbomlott, rendekben nem -csoportosuló diákság közt.</p> -<p>Úgy gondolta, hogy még ebéd előtt elmegy Törökékhez, de már -féltizenkettő volt s mindjárt ebéd s nem is illik ebéd előtt -valakihez elmenni, kivált, hogy a mult vasárnap volt ott s mindjárt -kitalálnák, hogy valami baj van.</p> -<p>De mikor ebéd után rögtön sietve ment a Kistanács-utca felé, -akkor is meglassította a lépést, ahogy a leányiskolához közeledett, -mert félt, hogy csudálkozni fognak, hogy ilyen hamar már megint itt -van, mikor pedig hónapokig se ment azelőtt… Négy órakor már -Orczyéknál kell lenni, elhatározta, hogy épp olyan okos lesz, mint -Orczy, aki tegnap délelőtt mindenkivel beszélt… ha ő olyan ügyes -tudna lenni, mint Orczy…</p> -<p>Míg lassan csámborgott s balkezével a kerítések deszkáit -meg-megérintette, egy vastag, de puha kéz nehezedett a vállára:</p> -<p>– Ni kisdiák, kisnevelő, hogy s mint?</p> -<p>Ijedten nézett fel a magasba: Szikszay bácsi volt.</p> -<p>Persze, megy megint, mint minden vasárnap. Török bácsihoz -ment.</p> -<p>Szótlanul mentek egymás mellett, csak az tűnt fel neki, hogy -most nincs senki Szikszay bácsival, se Szikszay néni, sem egyik -gyereke se. A bácsi nem szólt hozzá egy szót se tovább, -hátrafeszítette vastag derekát s halkan dúdolt:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Kis kutya, nagy kutya… Ne -ugass hiába…<br /></span> <span class="i0">Van nekem -szeretőm…<br /></span></div> -</div> -<p>Ijedten nézett rá: ez is azt dalolja, amit a Doroghy Sanyi apja, -az a nagy Rinaldo Rinaldini… mert éppen olyan a szakállával, -bundájával… Milyen <span class="pagenum"><a name="Page_218" id= -"Page_218">-218-</a></span> más ez az óriási, puha, pohos vörösorrú -Szikszay bácsi, a debreceni módra pedert hosszú hegyes -bajuszával…</p> -<p>Szikszay bácsi hol dalolt, hol fütyölt, de egész hangosan, -hogy:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Téglás híres város… trallala -határos…<br /></span> <span class="i0">Ott lakik a -babám…<br /></span></div> -</div> -<p>És újra fütty… A bácsi mindig szokott dúdolgatni az utcán, de -most olyan erősen dalolt s különösen olyan hangosan fütyölt, hogy ő -nem mert rápillantani, hogy a bácsi észre ne vegye, hogy ez milyen -feltűnő…</p> -<p>Igy értek a kapuhoz.</p> -<p>Elől ment be Szikszay bácsi, utána kullogott ő, mint egy kis -kutya s egyáltalán nem látszott meg rajta, mikor az ajtót betette, -hogy most itt valami bosszúálló s rendcsináló férfiú jelent meg a -színen.</p> -<p>Nem sietett nagyon a bácsi után, inkább hátra ment egy kicsit az -udvarba, s hátulról jött fel néhány perc mulva a folyosón végig, -nagyon beijedt a bátorságtól és sokért nem adta volna, hogyha most -egyáltalán nem volna itt… Míg megállt az ajtónál, gondolt is arra, -hogy legjobb volna megpattanni, de hiszen Szikszay bácsi azóta -mondta, hogy ő itt van és várják és ha megszökik, mit gondolnak, -így aztán bátorságot vett magának s bement.</p> -<p>A konyhában, szokás ellenére, senki sem volt. De a szobaajtó -nyitva volt és odabent nagy beszélgetés volt, nem is beszélgetés, -hanem sírás.</p> -<p>A vér is meghűlt benne, Szikszay bácsi sírt.</p> -<p>Hogy? ez a bácsi, aki mindig tele volt jókedvvel és dallal s az -imént is az utcán úgy dúdolt, hogy zengett tőle a város…</p> -<p>Felcsukló zokogások közt hallott néhány szót s a néni mondta -utána:</p> -<p>– De Lajos, Lajos, az istenért, nincs lelked, ilyet még ki is -mondani!</p> -<p>És a néni is sírt s Ilonka kisasszony is sírt…</p> -<p>– Nem, – kiáltotta Szikszay bácsi, – nekem más választásom -nincs… ezt elviselni nem lehet: inkább százszor a halál, mint ilyen -megaláztatás!…</p> -<p>– Lajos bácsi, – kiáltotta Ilonka kisasszony is – meg kell kérni -azt a gazembert! <span class="pagenum"><a name="Page_219" id= -"Page_219">-219-</a></span></p> -<p>– Soha! – üvöltötte Szikszay bácsi. – Soha!… s egyre dalolóbban -ismételte: Soha… Inkább százszor a halál…</p> -<p>Most beleszólt Török bácsi is a maga megszáradt kis hangján, de -érezni lehetett jobban a belső meghatottságot, mint a többiek -jajgató szaván:</p> -<p>– Kérésről szó sincs… Nincs is értelme… De azért ennyire -kétségbeesni nem szabad… nincs is értelme…</p> -<p>– De ki vagyok én? Szikszay Lajos! – kiáltotta mennydörgő hangon -Szikszay bácsi, s a mellére ütött, hogy csakúgy kongott bele, – -hogy énvelem így merjenek elbánni!… Azért küzdöttem, dolgoztam -huszonöt esztendeje a nyomorult város szolgálatában, hogy velem így -merjenek…</p> -<p>Aztán elmondta a dolgot s csakúgy ömlött belőle a szó: a -polgármester az ő nagy ellensége, aki már régen harcolt vele, hogy -kitúrja az állásából, de a régi főispánnál nem tudott elérni -semmit, mert az tudja, ki volt Szikszay Lajos!… Hanem ennél az új -főispánnál, ennél a taknyosnál sikerült a vén gazembernek -befeketíteni… s most megkapta a fegyelmit, a felfüggesztést, az -elcsapatást: tegnap a pénztárt revidiálták s százhetvenkilenc -forint miatt…</p> -<p>– Elszámolási hiba, vagy a gazok, ők csináltak bele valamit… -Százhetvenkilenc forint miatt huszonkét esztendő minden érdemét -elseperték…</p> -<p>– És mért, kérdem tőled Török Pál?… Azért, mert ebben az -országban becsületnek, önérzetnek helye nincs: itt csak talpnyaló -szolgákra van szükség, akik felfelé önérzet nélkül hízelkednek, -lefelé kímélet nélkül árverezik el a szegényeknek az utolsó -párnáját is… Mért van mindez Török Pál?… azért, mert én nem vagyok -debreceni születés: tehát én nem tudok belehelyezkedni azoknak a -felfogásába, akik Basahalmán innen látták meg ezt a tolvaj -napvilágot… D. V.: én nem vagyok Debrecen Városi… D. V. én nekem -nem az a hitvallásom, ami a Debreczeni Vasfejűeknek… D. V. az én -miatyánkom nem az, amit ez a D. V. jelent, ami rá van ütve minden -marha tomporára, minden csikóra, disznóra, minden karszékre és -könyv sarkára… Én nem tudtam megtanulni huszonöt év alatt sem a -Debreceni Vallást, <span class="pagenum"><a name="Page_220" id= -"Page_220">-220-</a></span> hogy D. V… Nem én, Török Pál: mert -mindenki tudja, mit jelent az a D. V.: <i>Dugdel: Viddel</i>… -Mindenki tudja, mindenki gyakorolja, csak Szikszay Lajos nem: ezért -kapott Szikszay fegyelmit.</p> -<p>Csönd volt egy darabig, aztán Szikszay bácsi dallamos hangján, -szónokolva s keseregve dúdolta tovább:</p> -<p>– Én komolyan vettem a számvevői állást: hányszor koppantottam -rá a polgármester úr körmire, hogy hol vannak a makkoltatott -sertések, és bizonyos városi pénzek? Nagyerdei széna, meg a -hortobágyi elhullott jószágok bőre?… Én tudom csak, mit akartak -csinálni a gázgyár ötvenéves szerződésével: száz évre akarták -megkötni, hogy az unokáik unokái is nyögjék Debrecenben; maga a -bajor társaság szemérmesebb volt, csak kilencvenkilenc évre kérte… -Ötven is elég lesz, mondta Szikszay Lajos; megmondhatja Pósalaky, -mit csinált abban az időben Szikszay!… Ha tudnák az emberek, még -harminchat évig mindennap áldaniok kellene a nevemet; és uramisten, -most ki vagyok dobva, hat gyermekemmel semmitlenül, állásból -elmozdítva, egy falat kenyér nélkül, megbecstelenítve, koldusbotra -juttatva, nevemtől megfosztva: százhetvenkilenc forint miatt…</p> -<p>Leborult az asztalra s úgy zokogott, hogy az asztal zörgött -bele.</p> -<p>– De hát ez lehetetlen, Lajos, ez lehetetlen, kedves jó Lajosom! -– kiáltotta a néni.</p> -<p>– Lehetetlen!… Vót pofája annak a gazembernek, hogy azt vágta a -szemembe, hogy ha nem ő volna a polgármester, most engem tömlöcbe -csuknának, vizsgálati fogságba, mindaddig, amíg ki nem derül, -minden igazság!</p> -<p>– Csukasson le uram, – mondtam neki – csukasson le, de olyan -tömlöcbe, ahol vizsgálat nélkül szúrják szíven az embert!… -Hallatlan! velencei dózsénak képzeli magát a debreceni -polgármester! Hát akkor legyen neki hozzá ólomkamarája is!</p> -<p>Igy feldúlni egy életet, így dúlni fel, így törni ketté, derékon -bepiszkítani, magvát is megtörni! Hogy fogja az én fiam a sikkasztó -nevet letörülni ebben az országban, ebben a Disznó Városban, hol -<span class="pagenum"><a name="Page_221" id= -"Page_221">-221-</a></span> azt a sok tolvajságot, amit elkövettek -a városon, amiről mindenki tud, mind rám fogják kenni s a cívisek -az utcán bot végivel fognak utánam mutatni, hogy: ott megy a Város -tolvaja…</p> -<p>Két ököllel verte az asztalt, hol egyikkel, hol másikkal, -nagyot, puhát ütött rá, aztán hirtelen a csöndben rákezdte:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Kiskutya nagykutya… ne ugass -hiába…<br /></span> <span class="i0">Van nekem -szeretőm…<br /></span></div> -</div> -<p>És rendesen végigfütyölte a nótát…</p> -<p>De ez a fütty olyan kísérteties volt, mintha a meggyilkolt ember -utolsó sikoltása lett volna.</p> -<p>Misi kitágult szemmel, iszonyodva hallgatta a felnőtt embereknek -ezt a borzasztó katasztrófáját.</p> -<p>– Itt más hátra nincs, mint vagy felakasztom magam, vagy -felhasítom magam, de itt kiút nincs.</p> -<p>– Lajos! – kiáltott egyszerre sikoltva a néni is, Ilonka -kisasszony is.</p> -<p>Akkor Török bácsi szólalt meg:</p> -<p>– Ne rémüldözzetek, ő ezt nem fogja megtenni! Nem teszi meg, -mert először is hat gyereke van, neveletlen apró gyerekek, akik őrá -néznek… mert ő könnyen megszabadulna, igen: legjobb meghalni… nincs -annál jobb, a halottnak nincs baja… De ő ezt nem teszi meg, mért, -azért, mert ő egészséges ember, egészséges lelke van, tele van -vérrel és erővel és becsületes munkaképességgel… Ő kibírja, hogy az -igazság ideje eljöjjön, ha még százszor olyan nyomorban is, mint -amilyen fenyegeti, ha csupa száraz kenyéren is, ha favágással is: ő -kibírja, mert benne elpusztíthatatlan életerő van… Én más: én nem -bírnám ki… én nem… Ha énrám szakadna valami ilyen baj, én igen… -bennem már nincs erő, hogy elviseljek egy hasonló -szerencsétlenséget… én már nem bírok harcolni, én már nem bírok -verekedni…</p> -<p>Elfojtotta a hangját a könny…</p> -<p>Csönd volt soká. Aztán fulladtan folytatta:</p> -<p>– Nézd csak, én még ezekkel se bírok már küzködni… Jól tudod, -ezt a mi rossz fiunkat én elég sokáig nem bírtam elviselni. Már úgy -tizenhat éves kora óta megutáltam s egészen eddig az esztendeig -<span class="pagenum"><a name="Page_222" id= -"Page_222">-222-</a></span> nem szóltam hozzá, nem törődtem vele. -Most végre megemberelte magát, állást vállalt, rendesen, már úgy -ahogy végzi a dolgát, sokat nem kívánok tőle, majd lassan az idő -meghozza, megkomolyodik, megházasodik, a felesége majd csak rendbe -szedi, de elgondoltam, hogy mégis öreg ember vagyok: mért vigyek -sírba haragot, akármilyen rossz is, mert haszontalan, könnyelmű -kölyök ma is… És most a feleségem kezdi… ez nem tudja szívlelni… -Itt tíz éven át harcolt velem s ellenem: és most ő nem veszi fel… -Én ezt a kis harcot sem bírom…</p> -<p>Szikszay bácsi elkezdte fütyölni, hogy:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Téglás híres -város…<br /></span></div> -</div> -<p>Akkor azt mondta:</p> -<p>– Nézze, kedves Juliskám, olyan nagy bajok vannak most a -világban, hogy béküljenek össze a családok…</p> -<p>– Istenem, egy anyát kell békíteni gyermekével, – mondta sírva a -néni, – de én nem tudom tűrni, mióta ilyen közel van, hogy… <i>nem -tiszta</i>… Az én gyermekem: hát honnan örökölte? se az uram, se -én… és ez olyan piszkos…</p> -<p>– Inkább nagyon is keni-feni magát, – morogta Szikszay -bácsi.</p> -<p>– A szíve nem tiszta… valamit, mindig valamit takar.</p> -<p>– Kiküldetése van, oda utazik, – szólt az apa.</p> -<p>– Csak higgye apa, apámmal mindent elhitet.</p> -<p>Misi nem bírt tovább itt maradni, minden pillanatban iszonyúan -félt, hogy rajtakapják a hallgatódzáson: már régen meg kellett -volna mutatnia magát.</p> -<p>De most már egyáltalán nem is bírt nyugton maradni, hogyha -Jánosúr elutazik. Ez a szó úgy csapott rá, mintha puskapor vetette -volna ki.</p> -<p>Lábujjhegyen az ajtóhoz lopódzott, kinyitotta s kilopakodott -rajta.</p> -<p>Szerencsésen be is zárta maga után az ajtót s akkor futva, mint -a tolvaj, ki az udvarból.</p> -<p>Azonban alig tett néhány lépést az utcán, legnagyobb -megdöbbenésére Jánosúr jött szembe vele. Szívesen lett volna -láthatatlanná, s egész elfeledkezett a mult éjszakai viharos -képzelődéseiről, mikor <span class="pagenum"><a name="Page_223" id= -"Page_223">-223-</a></span> néminemű pofonok is jártak az eszében, -melyekkel Jánosurat felruházni kész lett volna, megfelelő testi erő -varázsszerű elnyerése esetén. Jobbnak látta azonban egyelőre gyáván -s úgynevezett tisztességesen kalapot emelni s köszönni, hogy:</p> -<p>– Jónapot kívánok.</p> -<p>– Hopp, öcskös, – szólt Jánosúr szokott lármás hetykeségével – -gyere csak ipse, fogd meg a táskám, míg bemegyek az öregekhez -köszönni.</p> -<p>Ezzel a kezébe nyomott egy kis kurta fekete táskát.</p> -<p>Nem volt nehéz az a táska, de Misire annyira megalázó volt, hogy -csaknem a földre ejtette.</p> -<p>– De vigyázz rá, azt a bürkit!… El ne lopják tülled: <i>pénz van -benne!</i>…</p> -<p>Ezzel tovább ment a kapu felé. Aztán még egyszer -visszafordult:</p> -<p>– Utazom Géza bátyádhoz, addig gondold ki, hogy mit izensz -neki!</p> -<p>Misi sóbálvánnyá válva maradt ott az utcán és szórakozottan -falnak támaszkodva, bámult a porba.</p> -<p>Szédelgett; az utca elég széles volt hozzá, hogy akár el is -szédülhessen tőle, olyan széles volt, hogy régebben, mikor itt -lakott, esténként csodálkozva látta, hogy mikor jött a csorda -hazafelé, egész szélességében úgy elterült az út közepén a -töméntelen marha, mint kint a pusztán. Két csordás terelte nagy -karikásokkal; amott szemben van egy bolt, a csordás mindig annak a -boltnak az ajtajába állott s réztrombitáját nekiszegezte az ő -ablakuknak s hajnalban rázendített a gyülekezőre. A bácsi egyszer -kinyitotta az ablakot s azt mondja a legénynek: »Gyere csak ide, -fiam«. Odahíjta s egy pohár snapszot adott neki. »És azért van, -mondta, mert olyan szépen trombitálsz. A katonaságnál tanultad?« -Igen, felelte a csordás. »Na csak mindig fujjad, mindig kapsz egy -pohárral.« Másnap reggel már aztán igazán nem lehetett aludni, úgy -szólt a trombita, még Árpád paizsra emeltetése is táncolt tőle a -falon. A bácsi álmosan, dagadt szemmel, egy ingben, mezítláb újra -kihajolt az ablakon s újra adott neki egy pohár pálinkát. Harmadnap -reggel ismét. Ő nem győzött eleget csodálkozni <span class= -"pagenum"><a name="Page_224" id="Page_224">-224-</a></span> a bácsi -nagylelkűségén, hiszen azelőtt eleget panaszkodott e miatt a -trombitás miatt. De negyednap a bácsi nem adott semmit, ötödnap -sem. És a hatodik napon nem szólt a trombita, hanem a bejáró -asszony meghozta a hírt, hogy haragszik a csordás, aszonta, hogy -többet a vén kupciher nem hajja ingyen az ő trombitálását… Lement a -Parragh-malomhoz s ott fujta ezentúl, jó messze, úgy hogy ide még -annyi nesze se hallatszott, ami a hajnali álmot megérintse.</p> -<p>Tavaly egész télen mulattak ezen s most egyszerre, kínjában -felújult benne az emlék s mosoly támadt az arcán.</p> -<p>Már olyan régen nem nevetett, hogy az arca megérezte a gyűrődést -s újra elfanyalodott tőle.</p> -<p>Vajjon micsoda pénz van ebben a táskában, honnan van ennyi pénze -ennek a lumpnak – gondolta aztán magában s égette a kezét, mintha -lopott pénz volna. És miért bízta rá, miért nem vitte be magával és -még hogy megfenyegette Géza bátyámmal, nagyon szomorúnak találta, -hogy ő ilyen haszontalan kis fiú, ha most ő bika volna, nagy, -fekete, kormos nyakú bika, amilyen otthon a falu utcáján szokott -sétálni s mindenki befut előle a házba, gyerek a világért se marad -kint, de nagy ember sem, s a szarván gyerekököl-nagyságú gomb van… -de jól felöklelné, mikor kijön, azt a betyár embert, hallotta, hogy -egyszer a bika egy csordást, aki verte, úgy felszúrt, hogy a béle -mind kifolyt: most szinte érezte, ahogy az utcán rohan ő s a -szarváról lecsorog János úrnak a bele, hurkája, úgy húzza a földön, -mint a kutya a mészárszéknél a büdös combót.</p> -<p>Jánosúr kijött s egy másik táskát hozott magával s neki egy szót -sem szólt, hogy adja oda a kis táskát, csak intett, hogy menjen -vele.</p> -<p>Ez újabb megaláztatás volt, mert úgy festett a dolog, mintha ő -megfogadott hordárja volna neki s gyorsan ment, úgy hogy őneki -folyton félfutva kellett mellette menni.</p> -<p>Különben még jó, hogy egy szót sem szólt, valami baja vagy -gondja lehet Jánosúrnak, mert nagyon sötét az arca s gondolkozik, -ami pedig nem igen volt szokása. <span class="pagenum"><a name= -"Page_225" id="Page_225">-225-</a></span></p> -<p>De Misi elhatározta, hogy bármiképen is, de meg fog válni ettől -a megtiszteltetéstől: nem fogja a vasútig vinni a csomagot. Mikor a -kollégiumhoz értek, azt mondta:</p> -<p>– Kérem szépen, Jánosúr, nekem be kell menni.</p> -<p>János úr megállt, ránézett.</p> -<p>– No fiú, te nagyon kevély vagy, nem kellett a minap a hatos, de -ha tíz pengőt adok, elveszed?</p> -<p>– Köszönöm szépen, nem kérek, – mondta ijedten Misi s úgy -meghátrált, mintha pofonnal fenyegette volna meg. Még a kezét is -szinte az arca elé kapta.</p> -<p>János úr megfogta a karját, erőltette, dulakodott vele, akkor -végigmérte mérgesen:</p> -<p>– No, pukkadj meg… pukkancs!</p> -<p>Azzal felvette a kis táskát a földről s elment a Nagytemplom -felé. Többet nem nézett vissza.</p> -<p>Misi darabig utána nézett, aztán beszaladt a kollégiumba, nagyon -fel volt lázadva, minden tagja remegett.</p> -<p>Kielégítetlennek érezte magát; csak legalább egy szót mondott -volna neki. Csak egy goromba szót mert volna odavágni, de olyan -gyáva volt, mint egy nyúl…</p> -<p>Most mit csináljon, semmi dolga a kollégiumban, a coetusba -felmenni nem akart, még a fiúkkal szólni kellene, körülvágtatott a -folyosókon s egyszer csak ott állott a fekete tábla előtt, ahova -minden gyerek minden percben el szokott futni s a rácsra -kiakasztott cédulát betűzte: az érkezett leveleket.</p> -<p>És ott volt a neve, még pedig a pénzes utalványok között.</p> -<p>Újabb reszketés fogta el örömében.</p> -<p>Bement, de a rendes pedellus nem volt bent, a belső szobában más -pedellusok kártyáztak kutyát s nagyokat kacagtak, ő darabig csak -ácsorgott s nem akart szólni, végre valamelyik rászólt, hogy mit -akar.</p> -<p>– A levelemet… ki van írva, kérem.</p> -<p>Erre egy felállott, nem a rendes pedellus, egy másik s nagy -kulcscsörgés, kotorászás után kiadta neki a rózsaszínű lapot. -<span class="pagenum"><a name="Page_226" id= -"Page_226">-226-</a></span></p> -<p>Ahogy ránézett, megismerte az édesapja írását s erre a kis szive -el kezdett nagyon kalapálni, mert az édesapja betűi, ezek az -erélyes hirteleni nagyszerű betűk mindig felvillanyozták, olyan -volt ez az írás, mint a baltával frissibe lecsapkodott forgácsok, -boldog volt, hogy a szeme köztük turkálhat s már látta az édesapja -arcát, nevetését, kevés bajuszát s nyájas kék szemét, ha az -édesapja levelét látta, minden betűtől külön kacagott, ha az -édesanyjáé, a szíve elszorult s bűntudatában remegett.</p> -<p>– Még három óráig kiveheti a pénzt, – mondta a pedellus s -eltette az ő öt krajcárját.</p> -<p>– Hol?</p> -<p>– Hát a postán.</p> -<p>Kiment s a szélfujta folyosón elkezdte olvasni a néhány sort. -Csak ennyi volt:</p> -<div class="blockquot"> -<p>– Kedves fiam, vegyél magadnak valamit. Semmi bajunk, vigyázz -magadra. Anyád pakkot küld karácsonyra. Csókol szerető Apád.</p> -</div> -<p>– Fiam, vegyél magadnak valamit, – ismételte magában s a szeme -tele volt könnyel s elfutott, ki a kollégiumból. – Kedves fiam, -kedves fiam? s hallotta az édesapja bátor édes hangját. – No, fiam! -vegyél magadnak valamit!… De hiszen van neki pénze, azon se vesz -magának semmit. Hát mit vegyen rajta, van neki mindene, és ha -nincs, hát akkor nincs. Otthon nincs semmi és ő vegyen magának -valamit? Igen, ha vehetne valamit, amit hazaküldjön, de mit? Minden -haszontalanságot: hát otthon vegyenek valamit, mert itt semmi se -kell. Vegyenek húst a gyerekeknek, nemcsak édes nagyanyámnak, meg -cukrot…</p> -<p>Úgy szaladt, ahogy csak bírt, s egy-kettőre a postán volt.</p> -<p>Bement a kapu alá, zöld postakocsik voltak az udvarban, -vasárnapiasan pihentek, egy postás jött ki pipával a szájában, -megkérdezte, hol lehet felvenni a pénzt: megmutatta, s -hozzátette:</p> -<p>– De siessen, mindjárt három óra.</p> -<p>Ekkor hirtelen arra gondolt, hogy nem lehet hazamenni -karácsonyra, – mert ha az édesanyja pakkot küld – akkor biztosan -nem lehet hazamenni <span class="pagenum"><a name="Page_227" id= -"Page_227">-227-</a></span> s biztosan azért nem lehet, mert -nincsen pénzük útiköltségre: négy forint, és otthon is nagy lehet a -szegénység, hogyha nem híják haza… ő visszaküldi a forintot…</p> -<p>Bement a postazárkába s a léckerítésen át megkereste az egyetlen -hivatalnokot, aki ott ült s azt mondta, de a sírástól nem bírt -beszélni:</p> -<p>– Kérem szépen, lehet pénzt küldeni?</p> -<p>A hivatalnok egy darabig ránézett s azt mondta:</p> -<p>– Talán felvenni?</p> -<p>– Nem kérem, én nem akarom felvenni, hanem vissza akarom -küldeni, – s odaadta az utalványt.</p> -<p>A hivatalnok forgatta a lapot.</p> -<p>– Szóval nem fogadja el. Irja rá, hogy nem fogadja el.</p> -<p>Ő átvette a lapot s ceruzát, hogy ráírja.</p> -<p>De hirtelen megijedt, hogy írja ő az édesapjának azt, hogy nem -fogadja el. Mit fog mondani édesapja rá? »a fene a taknyos kölykit, -mér nem fogadja ez el az apjától« s nevetett sírása közben, ahogy -az édesapja káromkodó hangját hallotta.</p> -<p>– Nem, kérem szépen, – mondta zavarban – én ezt el akarom -fogadni, de én két forintot akarok visszaküldeni.</p> -<p>A postás sovány, szőke, olyan postásember volt; kicsit -érdeklődni kezdett, bár félt már, hogy elutasítja, mert a postások -iszonyúan rideg emberek, de nem tette azt, hanem valami megható -gyöngédséggel mondta:</p> -<p>– Akkor ezt vegye fel és címezzen egy másik utalványt.</p> -<p>– Igenis.</p> -<p>Az asztalhoz ment, amely fekete volt a sok ráfröccsentett -tintafolttól, s egy rossz tollal, amilyen csak a postahivatalokban -található, vastag tintával, amely gombot csinált a toll hegyén, -aláírta a nevét az utalvány hátlapján.</p> -<p>A postás levágta a szelvényt s odaadta neki, erre olyan boldog -lett, hogy hiszen éppen az volt a bánata, hogy az édesapja írását -nem fogja látni, legalább az üzenete megmarad.</p> -<p>Kapott egy másik tiszta utalványt s arra ráírta keservesen a -címet, olyan csúnyán írta a rossz tollal, <span class= -"pagenum"><a name="Page_228" id="Page_228">-228-</a></span> hogy -nagyon szégyelte és ő is írt a szelvényre, de csak annyit, -hogy:</p> -<div class="blockquot"> -<p>Édes jó Apám, nagyon szépen köszönöm, kezit csókolom édes jó -apámnak, de nekem van pénzem, csak tessék búsulni rajtam. Kezét -csókolom szerető hálás fia Misi.</p> -</div> -<p>Mikor elolvasta, ijedten vette észre, hogy kimaradt az a szó, -hogy »<i>ne</i>«, ezt még beleszúrta, de nagyon is sokáig -piszmogott az írással s a postás akármennyire erőt vett is rajta az -emberi érzés a kis fiúval szemben, mégis konstatálta babhéj zörgő -hangon, hogy:</p> -<p>– Siessünk, három óra.</p> -<p>Odaadta a lapot és hozzáfogott a kabátja bélésébe letörülgetni a -tintás ujjait.</p> -<p>A postás kért tőle egy forintot és öt krajcárt.</p> -<p>Kiguberálta a kis bugyellárisából, s kapott érte egy kis -cédulát. Olyan furcsa volt az, hogy egy idegen kéz leírta az ő -édesapjának a nevét…</p> -<p>Sírva szaladt ki és boldogan. Nagyon szerette volna még egyszer -látni az édesapja írását, ahogy le volt írva azokkal a pattogó nagy -ugráló betűkkel, hogy Nyilas Miháj…</p> -<p>Kacagott tőle, mert csak j-vel volt írva, pedig az édesapja nem -is szokott helyesírási hibát csinálni, de a j-t és az ly-et azt nem -becsüli külön semmire.</p> -<p>Ilyen büszke és boldog még sose volt életében s elszaladt -egészen a Piac-utcán végig.</p> -<p>Mikor a Vasút-utcához ért, megállott, de aztán eszébe jutott, -hogy négy órakor kell Orczyéknál lenni s még csak három óra.</p> -<p>Azért csöndesebben tovább haladt a vasúti állomás felé.</p> -<p>Itt az utca szűk volt s a végén nagy tér közepén állott az -alacsony egyemeletes sárga épület.</p> -<p>A kis gőzös pöfögve ment ki mellette s megállott jobbra az -állomás előtt. Balkézre volt a rongyos kerítésű sétakert, ahova -néha ki szoktak jönni a diákok, kivált ősszel, mikor az olajbogyók -érnek. Gyönyörű nagy olajfák állottak ott bent s annak hamvas -lisztes bogyóit szerették rágcsálni, ő valami egészen különös -gyönyörűséget érzett az olajfa illatától, épen oly édes volt s -kellemes az neki, amennyire <span class="pagenum"><a name= -"Page_229" id="Page_229">-229-</a></span> iszonyodott az ákácfa -fürtös virágának szagától. Ez az idegen fa, az olajfa, amilyet -sehol sem látott idáig, csak itt Debrecenben néhányat, elvezette -gondolatait más földekre s más ég alá. Eszébe jutott nagybátyjának -egy jó szava: »milyen kár, hogy Árpád apánk tovább nem ment a -népével, néhány napi lovaglásnyira: most Olaszországban ülnénk s -nem kellene fűteni«. Ezen elmosolyodott, mert gondolatai ugyanolyan -erős hatással voltak rá, mintha eleven társalgást hallana.</p> -<p>A kegyetlen hideg téli szél, amely itt az alföldön még -iszonyúbb, mint másfelé, hol megindult, hol elállt, s ő össze-össze -húzta magát kis köpenyében. Végre arra gondolt, hogy bemegy a -pályaudvarra, bár szokása szerint nem mert idegen helyre, ahol -semmi dolga sincs, bekukkanni, még az utcán is csak azért tudott -járni, mert az szokás volt, hogy az emberek folyton kimennek az -utcára, akár van ott dolguk, akár nincs, de nem érezte rendben -magát, úgy képzelte, az embernek folyton valami munkát kell -végeznie, ez a rendeltetése s megszokta az édesapja mellett, hogy: -gyorsan végezz, aztán kezdj újat.</p> -<p>Dobogó szívvel ment be az állomás nagy ajtaján, bérkocsi állott -éppen ott s csíkos zubbonyú hordárok nagy koffert szedtek le a -bakról.</p> -<p>Bent az előcsarnok meglehetős magas volt s középen lehetett nagy -üvegablaknál jegyet váltani. Ott ödöngött az utasok között s -furcsán hatott rá a sok ismeretlen ember zaja, zúgás, kongó -morajlás, szünet és változatosság nélkül s förtelmes bűz a vörös -festékkel fertőtlenített mellékhelyiségek felől.</p> -<p>Inkább jobbra ment, a II. és I. osztályú várótermek felé. -Bemenni nem lehetett, nem is akart, a kékzubbonyos portás ott -állott az ajtóban s mindenkitől jegyet kért.</p> -<p>De azért azt nem állhatta meg, hogy óvatosan be ne kukucskáljon -az üvegajtókon. Nagyon különösnek találta, hogy az emberek folyton -utaznak. Épp olyan ez, mint a hangyák sürvítése, az ember nem -tudja, hova szaladnak olyan fáradhatlanul. Ezek folyton csak -utaznak? Ezeknek az embereknek az a dolguk, hogy mindig -utazzanak?</p> -<p>Egyszerre csak felsikoltott. <span class="pagenum"><a name= -"Page_230" id="Page_230">-230-</a></span></p> -<p>Bent az üvegajtón belül meglátta Bellát.</p> -<p>Kővé meredve állt a helyén s elnyilt ajkakkal, kimeredt szemmel -nézett rá.</p> -<p>Aztán megijedt, hogy esetleg Bella megfordul s kinéz, mert -hirtelen nagy mozgolódás volt s csengetni kezdtek a portások; -ijedtében elszaladt egészen a jegypénztárig.</p> -<p>Ott megállt s lángvörös arccal szorította dobogó szívére a kékre -fagyott két kis kezét.</p> -<p>Akármilyen ijedt volt is, kis idő mulva összeszedte magát -annyira, hogy újra visszalopakodott a váróterem ajtaja felé.</p> -<p>De ahogy belesett, óvatosan előrenyújtott nyakkal, hogy egy -pillanat alatt elbujhasson s mégis annyira vigyázva, hogy -idegeneknek ne legyen szembetűnő: már nem látta a leányt.</p> -<p>A közönség tódúlt kifelé, a portás érthetetlen hangon hosszú -névsort kiabált, amerre a vonat menni fog s meg-megrázta kis -éleshangú csengőjét.</p> -<p>Misi ott állott azon a helyen, ahonnan először meglátta Bellát s -ott állott egész addig, míg mindenki ki nem ment a váróteremből, s -egészen üres maradt a helyiség. Kint, túl a másik üvegajtón -hallotta s látta a megmozduló vonatot, aztán elrobogott a sok sötét -kocsi, kitisztult kint a pályaudvar, hordárok jöttek visszafelé, s -számolták a krajcárokat és hatosokat s ő még mindig csak nézett, -nézett s nem tudta mit gondoljon.</p> -<p>Aztán ugyanúgy gondolat nélkül megfordult, csöndesen kiment az -állomásról, kint megint őrülten fujt s szembe vágott a szél, fejét -lehajtotta, hogy a kalapja széle alá bujjon s fájt az arca a -csipős, éles széltől, amely szinte eldöntötte.</p> -<p>Könnyes volt a szeme, mire a házak tövébe ért, akkor megállt a -szél s ő könnyebben ment előre.</p> -<p>– De hát ez nem lehet igaz, – mondta magában felvont -szemöldökkel. – Én meg vagyok már bolondulva, hogy mindenkit Bella -kisasszonynak nézek.</p> -<p>Az lehetetlen, hogy tegnap este ő lett volna Török úrral s most -meg elutazzon, hiszen tegnap délután egy szót se szólt előre… -<span class="pagenum"><a name="Page_231" id= -"Page_231">-231-</a></span></p> -<p>De miért szólna neki? Tavaly olvasott egy regényt az -Ország-Világban egy régi-régi kötetben s abban olyan furcsa dolgok -voltak, amit ő nem is hitt el, azt gondolta, hogy az csak regény: a -férfiak s nők egymás közt olyan furcsa viszonyban vannak, amit ő -nem akart elhinni… De most már kezd valamit megsejteni s egyszerre -még sokkal magasabbnak s határtalanabbnak tűnik fel… Igaz, Bella -kisasszony azt mondta, hogy »szívesen sehogysem…« De ki tudja, -hátha ez azt jelentette, hogy azért mégis, hátha, ki tudja… Hiszen, -ha azt akarta volna mondani, hogy <i>nem</i>, akkor azt mondta -volna, hogy <i>nem!</i>… és menjen a dolgára és hagyja őt békén, -mit firkál neki levelet, ez szemtelenség, a fene egye meg… S mit -tudom én, mit szoktak mondani a szép leányok, ha nem akarnak -valamit, de ez olyan zsiványság volt, hogy »sehogy se szívesen« s -»szívesen sehogy se«… Már biztos, hogy találkoztak, sőt talán már -ismerték is egymást és most megszöktek…</p> -<p>Hirtelen megütődött: eddig nem is gondolt arra, hogy Bella -kisasszony Török úrral utazott el, mert hisz nem voltak együtt a -váróteremben… De hát János úr ezzel a vonattal akart utazni, biztos -most már, hogy ő azért ment ki az állomásra, mert ő érezte, hogy ez -nem rendes dolog s látni akarta, hogy utazik el a táska -pénzzel…</p> -<p>Most már igazán bele lehet bolondulni és sírni szeretne és már -sír is, a könny lecsordul a szeméből az arcára, hogy az a gyönyörű -szép leány, aki olyan jó volt tegnap és olyan szépen beszélt s -olyan szelíd és jó volt és nem volt olyan hamis vad, mint máskor, -hogy ez ezzel a piszok alakkal el tudott utazni… Istenem, istenem, -ilyen szerencsétlenség…</p> -<p>Akkor elért a Kistemplomig, amelyiknek nincs a tornya felépítve, -csak úgy van hagyva, mint a csataképeken a bástyák a várak tetején -s itt van a Kossuth-utca s itt be kell fordulni jobbra, mert már -háromnegyed négy s Orczyéknál kell lenni négy órakor.</p> -<p>Hogy milyen borzasztó ez a ma délután már megint… Ő soha többet -nem fog elmenni Doroghyékhoz, ha Bella kisasszony elutazott, mert ő -ott mindenkit <span class="pagenum"><a name="Page_232" id= -"Page_232">-232-</a></span> útál, minek menjen oda, ha már nincs -itt, akiért érdemes volt menni. Szegény… milyen kedves volt, mikor -a kamarában a sötétben ott voltak együtt és mikor azt mondta, hogy: -nahát én nem tanítanám ezt a szamárt… és mindig… S ő elutazott, és -neki tovább kell tanítani azt a szamár, buta, disznó szemtelen -Sanyit.</p> -<p>Úgy útálja már ezt az Orczyt is, úgy fél tőle, ez most látni -fogja, hogy ő sírt s ő nem akar elmondani neki semmit és biztosan -mindent el fog mondani.</p> -<p>Kicsit várt, hogy lecsillapodjon s kifujja magát, de mikor -ütötte a négy órát, akkor ijedten bement a kapun, éppen úgy, mint -ahogy öt órakor szokott bemenni az öreg úrhoz.</p> -<p>Most már tudott csengetni, de mikor ajtót nyitottak, egy öreg -cselédasszony nyitott ajtót, egy igen jóarcú néni, akkor egyszerre -nem ismerte meg az előszobát s most megint eltévedt a sok ajtó -közt, csak a fogasra ismert végre rá, de azon is csodálkozott, hogy -zöld, pedig ő vörösnek emlékezett, hogy vörös posztó van a falon -rámába a fogas alatt.</p> -<p>Az öregasszony jól megnézte s nem szólt semmit, beeresztette az -Orczy szobájába.</p> -<p>Orczy ott volt most is a másik szobában, de már jött kifelé:</p> -<p>– Na hát most már mit csináljunk, – mondta izgatottan s megfogta -a kezét.</p> -<p>– Szervusz, – mondta Misi gépiesen, ahogy előre elkészítette a -szót a szájában.</p> -<p>Orczy nem nevetett, nagyon komoly volt s azt mondta:</p> -<p>– Szervusz.</p> -<p>– Mivel mit csináljunk? – kérdezte Misi.</p> -<p>Orczy lelkendezve, minden higgadtságát elveszítve mondta:</p> -<p>– Most jön haza a Fáni, volt a tőzsdén most ebéd után, mosogatás -után s képzeld, valaki tegnap délután felvette.</p> -<p>– Mit?! – kiáltott Misi.</p> -<p>– A nyereményt!</p> -<p>Erre hallgattak és egymásra bámultak.</p> -<p>– Pedig mondta a tőzsdésné, hogy ő, mikor szerdán jelentkezett a -nyereményért, azt mondta, <span class="pagenum"><a name="Page_233" -id="Page_233">-233-</a></span> csak szombaton fizeti ki. Azért -mondta, hogy hátha valaki más fog jelentkezni, de kint voltak a -számok négy napig s más nem jelentkezett, hát ő kifizette.</p> -<p>Misi összetette a kezét s elbutulva bámult Orczyra.</p> -<p>– És most nincs itthon se apa, se anya, most én nem tudom, mit -csináljak. Fáni, Fáni… jöjjön csak!</p> -<p>Az előbbi öregasszony bejött s mindjárt hozzáfogott beszélni -borzasztó kétségbeeséssel, mintha az ő pénzét lopták volna el, -tördelte a kezét, sápított és jajgatott; hogy: »jaj istenem, -istenem, jaj teremtő istenem, csak a nagyságos úr volna idehaza, -jaj istenem, hogy nekem nem tudott szólni az úrfi előbb, jaj ha én -tegnap mentem volna el, óh istenem, ez borzasztó, nahát az a -tőzsdésné is egészen odavan, hogy ő nem is tudja, kinek fizette -ki«.</p> -<p>A Fáni nevű öregasszony a fejéhez szorította a két kezét s úgy -topogott le s fel s annyira kétségbe volt esve, hogy az ijedsége -átragadt Misire is, aki csak most kezdte érezni, hogy micsoda -égbekiáltó szerencsétlenség történt, ha még ilyen idegen emberek is -ilyen iszonyatosan meg vannak rémülve.</p> -<p>Akkor azt mondta neki a vénasszony, hogy üljön le s ő leült és -tovább hallgatta, ahogy már másodszor vagy harmadszor elmondta -szóról-szóra ugyanazt a történetet, hogy honnan ismeri a -tőzsdésnét, hányszor szokott ő egy esztendőben lutrira tenni, hogy -sohase nyert, csak odahordja a pénzét, igaz mindig csak tíz -krajcárt szokott tenni, de vagy az álmát teszi meg, vagy pedig ott -van egy szerencseláda, abból húz ki öt számot, hogy ő mindenféle -lutrira tett már, de sohase nyert egyen se, csak egyszer a kis -unokahugával huzatott számot, mert az ártatlan gyereknek -szerencséje van s akkor az kijött, de rossz lutrira tették, mert a -prágaira tették s a wieni lutrin jött ki az öt szám…</p> -<p>Ő pedig csak hallgatott, hallgatott s Orczy sem tudott mit -csinálni, csak idegességében nevetett s ugrált.</p> -<p>És folyton azt kiabálta, hogy:</p> -<p>– Mért nem jön ez a Gimesi, hogy mért nem jön már ez a -Gimesi!</p> -<p>Úgy elrepült egy óra, észre se vették. <span class= -"pagenum"><a name="Page_234" id="Page_234">-234-</a></span></p> -<p>Mikor a másik szobában háromnegyedet ütött az óra, akkor Misi -felugrott, hogy neki menni kell.</p> -<p>– Egy magas, pedrett bajszú, olyan kisütött bajszú, göndörhajú -úr vette fel, – mondta Fáni és Misi azonnal látta, ahogy János úr -bement a boltba s odatartotta a táskáját s belerakták a sok pénzt s -ő a kezében vitte ma ezt a táskát…</p> -<p>Most már igazán közel volt az elájuláshoz. Elkezdett hangosan -zokogni s szégyellve a sírását, kirohant az ajtón az előszobába. -Alig tudta felvenni a köpönyegét, Fáni is tartóztatta, Orczy is -tartóztatta, hogy mindjárt hazajönnek a szülei s ők majd csinálnak -valamit, igaz, hogy ő azért hívta négy órára, mert tudta, hogy -négykor nem lesz itthon senki és elnöki tanácskozást akart tartani, -nem gondolta persze, hogy így fordul a kocka.</p> -<p>Misi zokogva, sírását fojtva, könnyeit folyton az öklével -szétdörzsölve ment le a lépcsőn, aztán futni kezdett s befordult -jobbra a színház udvarára.</p> -<p>Még annyi ereje volt, hogy megnézte a színlapot s legnagyobb -csodálkozására ma is a Fenegyerekeket adták. Aztán nem törődött -többet a színházzal, futott hátra a kerten át a csizmadiaszín -felé.</p> -<p>Most hogy menjen az öreg úrhoz, annyit sírt, amennyit csak bírt, -az öreg úr azóta biztosan szintén tudja, mert tegnap nem olvasta -neki a brünnit, hát kérdezősködött a brünni után és neki is van -valami öreg cselédasszonya, aki megfejtette az álmot s azt is tudja -már, mert most Debrecenben az ilyen öregasszonyok mind ezt -beszélik, hogy öt számból négy kijött a brünnin s egy egész koffer -pénzt fizettek érte valami tolvajnak.</p> -<p>Mikor a Csapó-utcán balra kellett volna fordulni, hogy a piac -felé menjen az öreg úrhoz, nem mert arra menni, hanem a kollégium -felé sietett tovább.</p> -<p>A kollégium ajtajában három fiú állott, egy kintlakos, meg kettő -a 21-ből. Azok mindjárt szólottak hozzá s azt mondta az egyik -21-es, nem akar-e színházba menni?</p> -<p>Színházba? Hogy jut ez eszébe valakinek, mikor ő még sohasem -volt színházba. <span class="pagenum"><a name="Page_235" id= -"Page_235">-235-</a></span></p> -<p>– Én nem akarok, – mondta az a fiú, mert én azt hittem, a Piros -bugyellárist adják, itt van e, vettem a széniori hivatalban egy -jegyet tíz pízir, ha kell, vedd meg, odadom.</p> -<p>Hát sz ő egész életében borzasztóan vágyott színházba s most nem -bírt ellenállani, kivette a kis bugyellárist, kikapart belőle egy -tíz krajcárost és odaadta.</p> -<p>– Hanem, há, mondta a fiú, – hét órakor ott kell lenni, érted? -És van kimaradásod?</p> -<p>Misi megijedt.</p> -<p>– Nincs.</p> -<p>– Akkor eredj az osztályfőnöködhöz kérni, ott ül a Bikába, -láttam az elébb, a kávéházba ül, csak odaadod az igazolójegyedet, -osztán aláírja.</p> -<p>A két fiú nevetett, de ő komolyan vette és mindjárt megfordult, -hogy a Bikába menjen aláiratni. De mikor odaért, akkor az inába -szállt a bátorsága. Nem mert bemenni a fényes kávéházba, pedig -leskelődött s látta, hogy Gyéres tanár úr csakugyan ott ül s -újságot olvas és szivaroz s többen is vannak együtt s nagy -fényesség van, mert az összes gázlámpa ég s a gázlámpáknak nemcsak -úgy libegnek a lángjaik, mint a kollégiumban, mint valami lepkék, -hanem rendes lámpaüvegjük van s fényesen égnek.</p> -<p>Erre elfordult s elszaladt. Úgy érezte, hogy neki menni kell -Doroghyékhoz s meg sem állott, míg csak oda nem ért.</p> -<p>Ott is ijedten állott a kapu előtt egy darabig, a kilincsen volt -a keze, de nem tudott benyitni. Hátha itthon van Bella s rá fog -nézni és akkor ő szégyelli magát s mit fog mondani, mért jött.</p> -<p>De társaság jött a sötétes utcán végig s nem is parasztok, hanem -úri emberek, talán éppen tanárok és azok látni fogják, hogy ő fogja -a kilincset s nem megy be s ha elszaladna, akkor mindjárt -megismernék s feljelentenék.</p> -<p>Iszonyú állapotban volt s kétségbeesetten benyitott.</p> -<p>Bent a kutya elkezdett ugatni, mert már el volt eresztve a -láncos kutya s ő nagyon-nagyon félt a kutyától, mert egyszer -megharapta otthon a Takácsék <span class="pagenum"><a name= -"Page_236" id="Page_236">-236-</a></span> kis fekete kutyája s a -Droftiéké is, a posta felé, most is meglátszik a térdén.</p> -<p>Ijedtében visítani kezdett s kijött Viola a házból s rákiáltott -a kutyára.</p> -<p>Mikor őt megismerte, nagyon megörült, kézen fogta s bevitte.</p> -<p>– Nahát ez nagyon szép, hogy eljött kedves Nyilas, nagyon kedves -hogy eljött, igazán nagyon szép magától.</p> -<p>Ő mosolyogni igyekezett, de olyan sápadt volt, hogy mikor -belépett a lámpafényre, azt kérdezték tőle, hogy mi baja?</p> -<p>Otthon volt az egész család, az apa is ott ült, szokott bús -képpel, éppen indulásra készen, csak a szivarját készítette elő, -hogy rágyújtson.</p> -<p>– No Sanyika, most játékot keressetek elő, egyszer már nem -fogtok tanulni.</p> -<p>Sanyika nevetett, de sunyin nézett, nem hitt ő ebben a -nevelőben, félt, hogy mégis csak latin lecke lesz belőle.</p> -<p>Misi folyton abban bízott, hogy Bella előlép valahonnan, de nem -volt sehol.</p> -<p>Mintha Viola megérezte volna:</p> -<p>– Bella nincs itthon, – mondta.</p> -<p>Misi intett, hogy tudja. Erre Viola gyanakodva nézett rá.</p> -<p>– Látta valahol? – kiáltott fel önkéntelen.</p> -<p>Misi szörnyen megijedt.</p> -<p>– Hol? – kérdezte erélyesen Viola.</p> -<p>– Az állomáson.</p> -<p>– Hol?!… – kiáltott Viola s mindnyájan rábámultak.</p> -<p>Erre ő elvörösödött s elmondta, hogy sétált s kint volt az -állomáson s látta az elsőosztályú váróteremben Bella kisasszonyt, -aki felült a vonatra s elutazott.</p> -<p>Erre borzasztó megrőkönyödés lett.</p> -<p>Mindenki úgy nézett rá, mint egy gyujtogatóra.</p> -<p>– El u-ta-zott!… – tagolta Viola s előre hajlott. – El -u-ta-zott… Hova?… Kivel?…</p> -<p>Misi sarokba szorítva nézett rájuk. Valami félelmes felfordulás -következett most.</p> -<p>– Kivel volt, kivel látta? – kérdezte szakadatlanul Viola. -<span class="pagenum"><a name="Page_237" id= -"Page_237">-237-</a></span></p> -<p>– Én senkivel sem láttam, egyedül volt egy elsőosztályú -váróteremben. Mikor újra benéztem, már nem láttam, indult a -vonat.</p> -<p>Viola felkapta a lámpát s keresni kezdett a szekrényen, ágyakon, -széttúrt mindent s végre a másik szobából egy levéllel tért vissza. -Ezt rögtön széttépte, a borítékát két darabban marcangolta szét s -felolvasta:</p> -<div class="blockquot"> -<p>– Kedves apa, én ma elutazom, miattam ne aggódjanak. -Valószínűleg többet segítek így a családnak, mintha egész nap -mosogatnék Viola kisasszony elragadtatására. Kezét csókolja -Bella.</p> -</div> -<p>Viola lecsapta a levelet:</p> -<p>– Piszok! – kiáltotta.</p> -<p>Később azt is kiáltotta:</p> -<p>– És első osztályon kell neki utazni! Első osztályon. Mi itt -meggebedünk az éhségtől, itt kinyúlunk és megkrepálunk s ő első -osztályon utazik! Nem is jó a harmadik a nyomorult piszoknak!… -nahát én tisztába vagyok a kisasszonnyal. Fuj… fujjj…</p> -<p>Misi darabig némán ült s nézte a családot. Az anya néma volt, -mint mindig, de még sápadtabb s halálra váltabb, Sanyi összehúzta a -nyakát s egész az asztal alá kuporodott, Ila most nem kacagott, úgy -meg volt szeppenve, mint egy macska, az első ijedségtől megnyúlt az -arca s sokkal csínosabb volt, mint úgy rihencsen.</p> -<p>Az apa pedig lassan szivogatta a szivarját s a bajusza körül -mosolygott, vagy mintha derűsebb lett volna.</p> -<p>Végre felállt s azt mondta:</p> -<p>– No szervusztok, gyerekek.</p> -<p>– S apa elmegy! és apa el tud menni.</p> -<p>Az apa csodálkozva nézett rá.</p> -<p>– Na? Mér?</p> -<p>– S minket itt hagy a feneketlen kétségbeesésben.</p> -<p>– De mi az istenharagjának aggódsz annyira rajta… Nem féltem én -azt a lányt… Nem hallod, hogy első osztályon utazott…</p> -<p>Viola szikrázó szemmel nézett az apjára, az erkölcsi -felháborodás arkangyala volt ő ebben a feldúlt s elzüllött -családban. <span class="pagenum"><a name="Page_238" id= -"Page_238">-238-</a></span></p> -<p>Az apa elmente után néma lett mindenki. De kivel is beszélt -volna valaki, egyiküknek sem volt a másik számára semmi -mondanivalója. Egyszerre úgy látszott egy percre, mintha Bella -tartotta volna össze ezt a szétrugó családot.</p> -<p>Amint percek haladtak, neki egyre erősebben jutott eszébe a -színház.</p> -<p>De nem tudott elmenni, attól félt, hogy azt fogják mondani, hogy -csak azért jött, hogy kellemetlenséget okozzon. Megkérdezte hát -Sanyikától, hogy elvégezte-e a holnapi leckét.</p> -<p>Sanyi hümmögve mondta, hogy a dolgozatot nem csinálta meg.</p> -<p>Viola erre felpattant s kegyetlenül leszidta.</p> -<p>– Neked, – mondta – azért tanulni kell! ha az a semmiházi rongy -megszökött is, én itt vagyok, s ha ég, föld összeszakad is, de a te -dolgodnak rendben kell folyni. És úgy vigyázz, hogyha ez a fiú meg -nem tud tanítani, majd kapok én nagy diákot hozzád, aki kétvégű -bottal fog tanítani.</p> -<p>Ilából hirtelen kirüffent a kacagás, a »kétvégű botra«, ami -valami nagy fenyegetésnek volt szánva.</p> -<p>Nem is volna rendben a dolog vihogás és tanulás nélkül, -elővették hát a holnapi leckét s Misi is jól járt vele, mert bizony -ő sem tanult még ma egy árva krükköt sem.</p> -<p>Velük vacsorázott is és igen jó vacsora volt, úgy hogy Misi nem -értette, mért panaszkodnak folyton az éhenhalásról, ha ilyen pompás -töltött káposzta van vacsorára. Félhétkor ment el tőlük szorongó -szívvel a színházba.</p> -<p>A színház az egy csudálatos este volt, olyan tündéri és -varázslatos, hogy azt leírni nem lehet, csak egy dolog szorította a -szívét, míg elragadtatva nézte a színpadot, ahol valami kalaposbolt -volt, vagy micsoda s csupa fehér cilinder és rendkívüli szép -kisasszonyok, akik szintén olyan fiatal urakkal szemtelenül -megszökő félék voltak, de ő alig tudott valamit megérteni, mert két -dolog járt az eszében, egyik az, hogy egy ilyen orcátlan darabba -nem adott volna engedélyt az osztálytanár, a másik pedig az, hogy -kilenc órakor bezárják a kollégium kapuját s ha ő akkorra haza nem -megy, akkor kicsukják s <span class="pagenum"><a name="Page_239" -id="Page_239">-239-</a></span> vagy egész éccaka az utcán fog hálni -s megfagy reggelre, vagy pedig felírják, az igazolójegyet elveszik -s akkor holnap az irodában kell jelentkezni s ez egyenlő a -halállal.</p> -<p>Az első felvonás után hát megszökött s hazaszaladt, bár még csak -nyolc óra volt.</p> -<p>Igen, de azt meg szégyelte, hogy most a coetusban bizonyosan -tudják, hogy ő színházban van s hamarabb hazamenjen. Elbujt hát a -régi kollégiumban az oratórium táján s ott leskelődött kapucsukásig -s aztán addig, míg rettenetes sokára nem jöttek nagy lármával olyan -fiúk, akik a színházból jöttek.</p> -<p>Akkorra aztán jéggé fagyva, dideregve, vacogva lopódzkodott haza -a szobába.</p> -<p>Már mindenki aludt, a szobafőnök felébredt s azt kérdezte -mérgesen:</p> -<p>– Maga hol csavarog?</p> -<p>– Színházba voltam szobafőnök úr kérem.</p> -<p>– Gyújtsa meg a lámpát.</p> -<p>De az ő keze annyira fázott, hogy nem mert erre vállalkozni, -inkább engedelmet kért, hogy sötétben feküdhessen le.</p> -<p>Mikor lefeküdt, sokáig nem bírt felmelegedni, vagy egy óra -hosszáig ébren volt, míg annyira enyhült a teste, hogy gondolkozni -tudott.</p> -<p>– Vajjon istenem most is fut még a vonat Bella -kisasszonnyal?</p> -<h2>XI. FEJEZET</h2> -<p class="summary">amelyben a kisdiák átmegy a felnőttek minden -gyötrelmén, gyermekül ismeri meg a kenyérkereső emberek földi -szenvedéseit.</p> -<p>Reggel öltözés közben egy tízforintosat talált a zsebében.</p> -<p>Először fel akart kiáltani a meglepetéstől, aztán nem mert meg -se pisszenni, bemarkolta a pénzt a kezébe, bedugta a zsebébe s -beharapta az ajkát, nem tudta, hogy kerülhet az az ő zsebébe.</p> -<p>Tíz forint, szent isten, eszébe villant, hogy Török úr tegnap -azt mondta, mikor a pakktáskát visszaadta, hogy egy hatos nem volt -elég, de tíz <span class="pagenum"><a name="Page_240" id= -"Page_240">-240-</a></span> forint elég lesz. Hogy megnyugtassa a -lelkiismeretét… Ennyit bizony adhatott is a gazemberúr…</p> -<p>Olyan izgatott lett, hogy nem volt képes összeszedni az iskolába -viendő könyveit.</p> -<p>Perzselte a zsebét, sütötte a testét a tízforintos… bizony nem -fogja visszaadni… venni fog egy pár cipőt hatért és karácsonyra -hazamegy négyért… Éppen jókor, már lyukas, az a szerencse, hogy -hideg van, nincsen hó, ha lucsok lesz, nem lehet majd kimenni, mert -belemegy a víz s annyi sokat kell szaladni a munka után.</p> -<p>A bankót a kabátja oldalzsebében nem érezte jó helyen, mert ki -találja rántani a zsebkendővel felelés közben, vagy akárhol, Jézus, -ha valaki meglátná, hogy neki tíz forintja van… Bedugta a -nadrágzsebébe, csak úgy marékra gyűrve, de hisz a nadrágjának nincs -is zsebe, mert egyszer, hogy nem volt zsebkendője, a nadrágzsebet -kiszakította s azt használta. Iszonyodva nyúlt a pénz után, az -máris jó mélyen lecsúszott, de még megtalálta. Boldog volt, hogy -újra a markában szoríthatta, no de ugyan hova tegye. A fiókjára -nézett: igen, de mi lesz, ha a kotró valamiért belenyúl s megleli… -legjobb volna a titkos fiókba tenni, de hátha megint vizsgálat -lesz, kivált most, hogy a reskontó… A könyveibe nem lehet, legjobb -volna bélésbe belevarrni, ahogy a nagybátyja csinálta, a suszter, -mikor Romániából gyalog jött hazafelé, ahogy mesélte egyszer… -Csakhogy ez soká tart és nem is biztos, hogy meg tudja csinálni és -hol és mivel varrná meg, kapott ugyan cérnát, tűt otthon s egyszer -már megvarrta a nadrágját hátul ahol elfeslett, de az csak olyan -összehúzás volt…</p> -<p>Akkor nyolc órára csengettek, a fiúk már mind mennek lefelé, -Sándor neki is odaszólt:</p> -<p>– Nem jössz még, Nyilas?</p> -<p>– Megyek, de elfelejtettem az izét…</p> -<p>Ezzel kinyitotta a ládát s nagy buzgón kezdett benne -kutatni.</p> -<p>De nem merte odatenni, inkább a kismellénye felső zsebébe tette, -csak úgy beledugta, éppen alighogy belefért, mert abba a zsebbe, -hogy olyan kicsi volt, még sohase tett semmit. <span class= -"pagenum"><a name="Page_241" id="Page_241">-241-</a></span></p> -<p>Nem merte a ládában hagyni, pedig mikor ment lefelé a lépcsőn, -gondolta, jobb lett volna ott hagyni, mert hátha itt valami baj -lesz, megmotozzák, vagy valami, vagy kilóg a csücske s minden -percben odanyúlt, hogy csakugyan egészen benne van-e a -zsebében.</p> -<p>Borzasztó volt az idegessége, minden percben irult-pirult s az -osztályba rettegve ült le, a lopott pénz miatt. Nem baj, az övéből -van lopva, ennyi legalább megvan, mondta…</p> -<p>Orczy jött s bizalmasan és súgva köszönt neki.</p> -<p>– Szervusz, lesz valami, meglesz a pénz!</p> -<p>Mintha villámcsapás érte volna.</p> -<p>Meglesz a pénz?… akkor ez rossz helyen van az ő zsebében: ez a -tizes.</p> -<p>– Igen? – mondta Orczynak nyelve.</p> -<p>– Apa a rendőrségre ment, – mondta Orczy s ettől Misi még jobban -megijedt. A hideg verejték is kiütött a homlokán.</p> -<p>Orczy gyorsan és suttogva elmondta, hogy a papa nagyon fel volt -háborodva s azt mondta, hogy bármibe kerül is, de azt a gazembert -elfogatja s már tegnap beszélt a rendőrfőnökkel, aki »a papának a -markában van«: ne félj, az mindent megcsinál…</p> -<p>– Hát te mért nem jöttél el tegnap délután? – szólt át Orczy -vidáman Gimesinek.</p> -<p>– Hová? – kérdezte Gimesi.</p> -<p>– Hozzánk.</p> -<p>– Hozzátok? Minek?</p> -<p>– Hát aláírtad.</p> -<p>– Mit?</p> -<p>– A körlevelet.</p> -<p>– Milyen körlevelet?</p> -<p>Orczy csodálkozva s nevetve nézett rá.</p> -<p>– Hát nem irattad alá? – szólt Misinek.</p> -<p>Misi csak most figyelt fel. – De igen, igen, – -bizonyítgatta.</p> -<p>– Ja, azt a papirt? – emlékezett Gimesi – hász ráírtam a nevem, -de nem tudtam, hogy minek.</p> -<p>Ezen Orczy soká nevetett s még Misi is elmosolyodott.</p> -<p>– Hisz körlevél volt, elnöki levél, – mondta Orczy súgva. -<span class="pagenum"><a name="Page_242" id= -"Page_242">-242-</a></span></p> -<p>– Mér nem mondtátok meg, – mondta Gimesi paprikaveresen – ilyen -marhaságot.</p> -<p>Akkor bejött a tanár s nem lehetett tovább beszélni. Misi óra -alatt kábultan, zsibbadtan ült, szemét le-lehúnyta, torka -csiklandott és a nyál bőven gyűlt a szájában: a tízforintos izzott -a szíve fölött s egyúttal attól szédelgett a feje, hogy ha az egész -pénzt megkaphatná… ezer forintot vagy kétezret… ugyan mennyi fér -egy pakktáskába?… A karjában kereste a kis táska tegnapi súlyát s -úgy gondolta, volt öt kiló… öt kilogramm pénz… az jó sok pénz -lehet… vajjon ezer korona, az hány kiló?… hirtelen csodálkozva -nézett fel, milyen furcsa: ott ül a tanár fent a katedrán és -magyaráz s nincs más gondja, csak magyaráz, itt vannak a fiúk s ki -figyel, ki nem, de egynek sincs más dolga, csak hogy itt legyen, -mindegy az, akár figyel, akár nem, év végire majd csak elvégzi… -Csak ő az egyetlen, akinek sokkal, sokkal fontosabb dolgai vannak, -ő úgy nem tud itt lenni, neki az egész teste egy valóságos seb, -tele van az egész szíve-lelke idegen dolgokkal, de hogy is van az, -mit keres ő ezek közt a <i>gyerekek</i> között…</p> -<p>Fáradtan dűlt hátra s lehúnyta a szempilláit, kábultságában -szinte elaludt.</p> -<p>– Ugy-e, Nyilas Misi! – mondta hirtelen a tanár.</p> -<p>Rettenve felugrott s nem tudta, miről van szó.</p> -<p>– Úgy-e, jó egy jóízűt aludni az órán? – mondta a tanár s -általános kacagás lett az osztályban.</p> -<p>Misi elszégyelte magát, lesütötte a fejét, a tanár intett, hogy -leülhet; azt se vette észre. Addig állott, amíg a tanár maga oda -nem ment hozzá s meg nem fogta a két vállát, így csendesen -lenyomta, hogy üljön le.</p> -<p>Misi ettől a jóságtól sírni tudott volna, hogy a tanár úr nem -vexálta, mert úgy gondolta, inkább egy négyest érdemelt volna -meg.</p> -<p>– Jaj istenem! – a tanár keze végigsiklott a bal vállán s le a -mellén, csaknem megérintette a tízforintost a zsebében. Majdnem -elájult utólag: odaadni egy koldusnak, vagy az iskolai jótékony -célra… vagy visszaküldeni Török bácsinak, az ő <span class= -"pagenum"><a name="Page_243" id="Page_243">-243-</a></span> fiáé… -jaj visszaküldeni hamar… jaj ha egyszer kiderül, inkább felajánlani -az egész évi keresetét az öreg úrnál a konviktusnak, vagy egész -életében a koldusok javára dolgozik, vagy a haza javára, vagy -cukrot nem eszik többet életében, vagy örökké mezitláb jár, hóban -is, vagy… csak azt a veszedelmet elkerülni…</p> -<p>Második óraközben a pedellus jött be az ajtón s azt -kiáltotta:</p> -<p>– Nyilas Mihály!</p> -<p>Misi éppen a számtanpéldát csinálta, amit még sohasem hagyott -óra előttre, csak most s rettenetesen sietett vele, hogy addig -készen legyen, míg a tanár úr bejön. Ijedten állott fel s az egész -nyüzsgő, lármázó osztályban mély csönd lett.</p> -<p>– Jöjjön az igazgatói irodába – mondta István, a tüdővészes -pedellus, akinek egészen uras formája volt, sokan tanárnak is -nézték, de megtörten s halkan járt, az arca rozsdavörös volt a -tüdőkórtól s a fiúk azt beszélték, hogy már régen meghalt volna, de -fiatal feleséget vett s az fog előbb meghalni, de ha annak a halála -után megint fiatal leányt kap, akkor az megint éltetni fogja a -saját haláláig. E miatt a hír miatt, amit különben nem hitt el, -mert ő már odahaza hozzászokott, hogy a parasztok babonái csak -ostoba fecsegések, mégis titokzatos alak volt Misi előtt ez az -ember s nagyon félt tőle. Most megdermedt a rémülettől, ahogy -füzetet, tollat, tintát ott hagyva, sietve és sápadtan s reszkető -lábakkal ment a szolga után. Az osztályban tízszeresen felzúgott a -zsivaj s ő érezte, hogy most róla beszélnek.</p> -<p>Ahogy bement az igazgatói előszobába, ahol már egyszer egy kínos -negyedórát töltött, újabb rémület csapott rá, mintha a halál -kapuján lépett volna be.</p> -<p>A szolga mindjárt ment az igazgató úrhoz s őt vitte magával, -várni se kellett s ez most még ijesztőbb volt.</p> -<p>Az igazgató úr, deres szürke szakállal, ott ült az íróasztal -felett s valamit nézett. István alázatosan jelentette, hogy: -»Nagytiszteletű igazgató úr, alássan kérem, Nyilas Mihály itt van«. -Misi az igazgatót <span class="pagenum"><a name="Page_244" id= -"Page_244">-244-</a></span> nézte, aki nem hagyta abba az olvasást -s nagy kerek pápaszem volt az orrán. Kis időre aztán, a csöndben -annyira megcsillapodott, hogy körülpillantott s látta, hogy két -ember van a szobában. Az egyik magas, sovány, szőke ember, úr, a -másik pedig rendőr. Még eddig rendőrt sose látott közelről, csak a -pályaudvaron és a városház előtt, de sose nézte meg, mert félt -tőlük, hanem most ez a két ember erősen nézte őt, olyan kemény és -szúró szemmel, hogy ő iszonyodva kapta el a pillantását, s majd -meghalt: Jézus isten, ezek őérte jöttek.</p> -<p>Most már az igazgatóra, mint megváltóra kezdett nézni, annak az -arcától eddig nagyon félt, de most jól esett látni a szakállas, -borzas arcot, oldalfelől viszont érezte, ahogy a testét, mint éles -tűk járják keresztül a rendőrök nézései.</p> -<p>– Mija! – mordult fel egyszerre az igazgató. – Micsoda reskontót -sikkasztottál te el?!…</p> -<p>Misi reszketni kezdett, kinyitotta a száját s nem tudott -szólani.</p> -<p>Az igazgató hátramozdította a székét s elordította magát:</p> -<p>– Na hajjuk! Kivele! Ipse!… Aztán keményen kirúgott ököllel -mutatott a szobában lévő rendőrökre. – Idejöttek ezek a tisztelt -rendőrök. Vallatni! Nyomozni! Betörtek a kollégiumba, pandurmódra! -Mert nem szent ma már a törvénynek még a kollégium sem! -Keresztültörik a falakat is!… Fegyverrel rontanak rám… Még -keresztül is lőnének, ha ellentállanék…</p> -<p>A civil úr igen békítve s alázatosan mondta:</p> -<p>– Alázattal bocsánatot kérek nagytiszteletű igazgató úr, a -tekintetes főkapitány úr alázattal bocsánatot kér a nagytiszteletű -igazgató úrtól, hogy ne méltóztassék a mi megjelenésünket szigorúan -venni…</p> -<p>– Hát hogy vegyem?! Kitüntetésnek?! Ez a kollégium -megbecsülése?! – ordított az igazgató. – Tolvajok laknak itt? -rablógyilkosok? hogy fegyverrel kell rátörni a Musák csarnokára, -hogy az egész ifjúság lelkinyugalma fel legyen háborítva?! He?</p> -<p>– Alázattal kérem, a legújabb miniszteri rendelet, a -belügyminiszter… <span class="pagenum"><a name="Page_245" id= -"Page_245">-245-</a></span></p> -<p>– Fütyülök a belügyminiszterre és fütyülök a külügyminiszterre -és ha tudni akarják az urak, fütyülök Deák Ferencre és az egész -kiegyezésükre!… Én: itt: a kollégium autonómiája vagyok: s ahhoz ne -nyúljanak!…</p> -<p>– Alázattal kérem tekintetes igazgató úr…</p> -<p>– Tőlem ne kérjen semmit! És engem ne provokáljon és engem ne -hozzon ki a flegmámból! két ekkora Góliátnak kell itt kardosan, -csákósan betörni a kollégium megszentelt termeibe, egy ilyen csöpp -kis báránykáért… Nahát: itt van ez az ártatlanság, nézzék meg, -akkora, mint egy keztyű… Hát ezt akarják felfalni?… Ez a gyerek, -tudják az urak, ki ez a gyerek?… Ez egy színjeles tanuló, ez a -kollégium kitüntetettje, ez egy bentlakó!… egy bentlakódiák!… A -becsületességnek, a megbízhatóságnak, a puritán nevelésnek -példánya, aki előtt kalapot emelhetnek az urak… hát most bemutattam -az uraknak a vádlottat: ajánlom magam! – és intett, hogy -elmehetnek.</p> -<p>De a rendőrök nem akartak mozdulni. A hókaképű meghökkenve -kezdte újra.</p> -<p>– Alázattal kérem…</p> -<p>– Megmondtam már!… ordított rá az igazgató, felpattanva az -asztaltól, kilépett a sarokból, mint egy várból és merészen s -elszántan nyomult elébük: – Megmondtam már, hogy éntőlem ne -kérjenek semmit! Se alázattal, se alázat nélkül! Éntőlem -<i>élőszóval</i> egy árva igét se kérjenek és ne kérdezzenek!… A -kollégium autonómiájában benne van, hogy: éntőlem a rendőrség -csupán egyetlenegy formában kérdezhet valamit: <i>írásban!</i>… -Vagy nem tudnak az urak írni?</p> -<p>– Az ügy sürgősségére való tekintettel…</p> -<p>– Semmi sürgősség… Vegye tudomásul, hogy ebben az életben semmi -sem sürgős: csak a tisztesség!… De micsoda feleselés ez!… A -Bach-huszárok sem mertek hozzányúlni a kollégium autonómiájához!… -Hozzányúltak a nemzet szabadságához; hozzányúltak a vallás -szabadságához, hozzányúltak a tanítás szabadságához: de a kollégium -autonómiájához soha!… Tudja maga, ki volt az a Balogh Péter -püspök?… Az a Balogh <span class="pagenum"><a name="Page_246" id= -"Page_246">-246-</a></span> Péter isten kegyelméből egy kisded -lumen volt, de isten irgalmából egy hatalmas karakter! Tudja maga, -mikor a Kistemplomban összegyűltek 66-ban egyházkerületi gyűlésre -az egyház vezető férfiai: akkor a város-kommendáns, bécsi parancsra -ágyúkat szegeztetett a templomnak s aztán a fegyverrel és -katonasággal körülvett templomba csendőrcsákósan belépett s azt -mondta: »A gyűlés megtartását megtiltom: ő felsége, a Császár -nevében«. Arra azt feleli Balogh Péter: »Én pedig a gyűlést ezennel -megnyitom: ő felsége, az Isten nevében…« És most rekomendálom -magamat! Isten álgya!</p> -<p>Egy kézmozdulattal intett s hátat fordított a rendőröknek.</p> -<p>Azok pár pillanatig még ácsorogtak, akkor meggondolták magukat s -rideg köszönéssel elsompolyodtak.</p> -<p>Mikor elmentek, az öreg igazgató leült a székébe s kiáltott:</p> -<p>– István!</p> -<p>A szolga bejött.</p> -<p>– Híja be Gyéres tanár urat.</p> -<p>Pár perc mulva bejött a fiatal tanár.</p> -<p>– Parancsoljon, igazgató úr.</p> -<p>Az igazgató kis ideig nem nézett rá, bele volt merülve az előtte -lévő írásokba. Akkor hirtelen felnézett, borostás hangon -dörmögte:</p> -<p>– Mondja csak prófesszor úr, ismeri ezt a deákot?</p> -<p>Gyéres ránézett Misire.</p> -<p>– Hogyne kérem, tanítványom a második osztályban.</p> -<p>– Micsoda reskontó-históriája van ennek?</p> -<p>– Reskontó? – mondta csodálkozva Gyéres és fejét rázta. – Azt -nem tudom.</p> -<p>– Nem tudja?! – mondta a vén baka fejét csóválva. – Hát kis -fiam, mondjál el mindent, mert a tanár úr nem tudja!</p> -<p>Erre Misi egyenesebbre állt, kissé körülnézett, úgy -elszórakozott azon, ami az imént itt lefolyt, hogy elfelejtette, -hogy miatta van az egész.</p> -<p>– Igazgató úr, kérem szépen, – mondta – én egy öreg vak úrnak -mindennap felolvasok, egy óráig tíz krajcárért!… <span class= -"pagenum"><a name="Page_247" id="Page_247">-247-</a></span></p> -<p>– Igen? No, ez derék! – mondta az igazgató nagyot helyeselve. – -Az három forint egy hónapra! Sok pénz! Nagy segítség a te szegény -édesapádnak.</p> -<p>– És, kérem szépen, az öreg Pósalaky úr…</p> -<p>– Pósalaky? – kiáltott az igazgató – a volt városi tanácsos?</p> -<p>– Igenis.</p> -<p>– Úgy! Nagyon jól van…</p> -<p>– Az öreg Pósalaky úr, kérem szépen, tegnap mult két hete, -vasárnap, adott egy forintot, hogy tegyem meg a kislutrin, amit -álmodott.</p> -<p>– Amit álmodott?!</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Hejnye no… hát az ilyen vén szamár… megtéteti a lutrin, amit -álmodott?…</p> -<p>– Igen, mert a mosónéja megfejtette a számokat.</p> -<p>– Mosónéja! ördög vigye a vén füleseket! Mosónékkal áll össze -vénségére álmot magyarázni!… Nyertél neki legalább egy szakajtó -pénzt?</p> -<p>– Nem, kérem szépen, – mondta dideregve Misi, aki elnevette -magát ott fent az arcán, de lent a szíve körül halálosan reszketett -– én a budapestire tettem meg a számokat és brünnin húzták ki.</p> -<p>– Brünnin, – mordult fel az igazgató – brünnin… Budapesti, -brünni… Nyert, vagy nem nyert!?…</p> -<p>– Nem nyert.</p> -<p>– Nahát!… persze, hogy nem nyert!… Ostoba fráterek… Ezzel -felállt s egy papramorgós leckét tartott a babonáról.</p> -<p>– Pósalaky uram elvesztett egy pengőt és amiatt ez a szamár Kiss -Mátyás (mindig tökfilkó volt), ez a mostani főkapitány két csendőrt -küld ide nekem, két talpas pandúrt és felforgatná az egész -kollégium autonómiáját… Eridj órára, micsoda óra van most?</p> -<p>– Számtan.</p> -<p>– Lódulj, ne lopd az időt…</p> -<p>Misi boldogan hátat fordított s elfutott, még hallotta, ahogy az -öreg úr azt mondta Gyéresnek:</p> -<p>– Egy ilyen vén tökfilkó miatt… <span class="pagenum"><a name= -"Page_248" id="Page_248">-248-</a></span></p> -<p>Akkor István betette az ajtót s ő boldog melegséget érzett a -szíve körül, úgy hogy sírva fakadt tőle s az osztályba nem tudott -bemenni, míg a csöndes folyosón ki nem sírta magát.</p> -<p>Csakhogy másnap, óraközben megint jött István. Most már nem -kiáltotta a nevét, csak intett neki egy ujjal s ő halálsápadtan, a -tegnapinál még sokkal jobban megijedve állott fel s olyannyira -ijedt volt, hogy átbotlott az Orczy térdén. Persze tegnap óta -mindenki a lutriról beszélt s már a nyolcadikosok is tudták, hogy -valaki felvette a pénzt, amit a kisdiák nyert…</p> -<p>Misi sok mindenre gondolt, míg az igazgatói irodába ért. Tegnap -nem volt felolvasni Pósalaky úrnál, mert hogy az igazgató úr azt -mondta, hogy a forintja miatt ő jelentette fel a rendőrségnél, hát -nem mert többet gondolni se rá, hogy odamenjen valaha a színe elé. -Sőt ő tudta, hogy az igazgató semmit se tud s ő tudta, hogy -Pósalaky úr az egészről semmit se sejt és ahelyett hogy haszna lett -vón a lutrizásból, még kellemetlen pletykába fog keveredni, hogy ő -jelentette fel… pedig nem igaz, mert az Orczy apja jelentette fel… -Szóval ő egy árva szót se szólt tegnap óta senkihez, csak magában -kotlott és bujt az emberi szemek előtt.</p> -<p>Most nem eresztették be olyan hamar, mert odabent tanácskozás -volt.</p> -<p>Végre behíjták.</p> -<p>Az igazgató mérgesen nézett rá.</p> -<p>– Te peniperda, mindennap van valami?!… Ismered ezt a -kisasszonyt?</p> -<p>Misi rémülten látta Violát a szobában. Viola sírt és az arcát -kendővel szárogatta s nagy folyékonysággal, szinte, hogy magát -igazolja, mondta:</p> -<p>– Tönkrement az egész életünk és őneki tudnia kell valamit, mert -ő tud valamit a hugom dolgáról, kérem igazgató úr…</p> -<p>Az igazgató nem szólt, csak bámult a kisfiúra. Ez pedig a szúrós -szemek előtt dadogva s levegő után kapkodva állt s kérdés nélkül -dadogni kezdte:</p> -<p>– Kérem szépen igazgató úr, énnekem rámparancsolta Törökúr, hogy -adjam oda a levelét Bella kisasszonynak, de én nem tudok egyebet. -<span class="pagenum"><a name="Page_249" id= -"Page_249">-249-</a></span></p> -<p>Az igazgató mérgesen nézett rá.</p> -<p>– Veled mindennap baj van… Mit avatkozol bele mindenkinek a -dolgába? Mit keresel te a szerelmeskedőfélék közt?</p> -<p>Misi reszketett:</p> -<p>– Én a Viola kisasszony öccsét, a Gyéres tanár úr parancsára, -tanítom számtanra és latinra.</p> -<p>– Tanítod?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Hm. Pénzér?</p> -<p>– Két forintért egy hónapba.</p> -<p>– No lám. Hát te tanítsz is! – mondta szórakozottan az igazgató. -– Hát kisasszony, itt nincs semmi panaszra való ok. Ez a gyerek!… -nem tett ez a gyerek semmit!… Ez egy eminens fiú, az osztály dísze, -és azonfelül kollégiumi jótéteményben részesül… Hogy lehet egy -ilyen kis fiú ellen panaszt emelni? Mi köze van neki a felnőttek -szerelmeskedéséhez.</p> -<p>Viola kisasszony zavarba jött s hebetelt.</p> -<p>– Én úgy gondoltam, kérem igazgató úr…</p> -<p>– Ne gondoljon maga semmit. Bizonyára tisztességes dolog, ami -történt, menjen haza szépen, ki istenben bízik, sosem csalatkozik, -majd jóra fordul minden.</p> -<p>Azzal elküldte:</p> -<p>– Hagyjanak békét az én diákjaimnak! – mondta morogva, mintha -csak saját magának mondaná.</p> -<p>Viola sírva fakadt, hirtelen elfordult s alig hallható -köszönéssel elsietett.</p> -<p>Misi állva maradt ott, ahol volt.</p> -<p>Akkor csengettek, az igazgató ránézett:</p> -<p>– No ipse, – mondta fenyegetően, felállva az asztaltól és egyre -közelebb jött: – te haszontalan peniperda; te… te mindenbe benne -vagy!!… Veled mindennap bajom van!… Az egész világ mind a nyakamra -jár miattad… kell neked szerelmes leveleket hurcolni?… Már -gondolom, hogy abba a tegnapi dologba is ludas vótál!… hát csak azt -mondom neked, hogyha még egyszer behivatlak, ha még egyszer meg -kell látnom ezt a maszatos, mocskos fizimiskádat: addig nem is -szólok hozzád, előbb egy <span class="pagenum"><a name="Page_250" -id="Page_250">-250-</a></span> olyan pofont kapsz, hogy kirepülsz -az ablakon!… Lódulj.</p> -<p>Misi megfordult s behúzott farkkal elsietett.</p> -<p>A folyosó már üres volt s őrajta sírógörcs tört ki, a -Petőfi-szobor előtt a lépcsőházban leroskadt a lépcsőre s oly -szívetszaggatóan zokogott, hogy az egész teste rázkódott tőle.</p> -<p>Hát kinek, kinek mondjon ő egy szót, egyetlen szót, ezen az -egész világon… Senki sincs, aki őt megértené…</p> -<p>Lépéseket hallott s felszaladt a lépcsőn, pedig az osztályuk a -földszinten volt s arra kellett volna mennie. Felszaladt az első -emeletre, aztán el akart bujni, de sehol sem volt zug, a folyosók -ridegek és nyiltak voltak, az oldallépcsőn megint feljebb ment egy -emelettel s azon vette észre magát, hogy a coetusuk előtt jár.</p> -<p>Leakasztotta a kulcsot s bement a szobába, lefeküdt az ágyára s -addig sírt, amíg kimerültségében el nem aludt. Nem is volt órán -egész délelőtt. Tizenkét órakor lement az osztályba a könyveiért, a -fiúk már kitódultak és Sándor hozta felfelé a könyveit. Hol voltál, -hol voltál? – tudakolta – de ő csak azt mondta: beteg vagyok… Látta -a pajtása nevetéséből, hogy érti ezt a betegséget. Délután elment -órára, de másnap nem akart lemenni. El volt szánva, hogy akármilyen -suskussal, de otthon marad. Most már nem ment többet sem az öreg -úrhoz, sem Doroghyékhoz, s már az osztályban sem mert -megjelenni.</p> -<p>De mintha csak megérezte volna az igazgató, már jött reggeli -csengetés előtt István bácsi, fel a második emeletre, be a szobába -s persze, hogy őérte jött.</p> -<p>Félholtan vánszorgott a pedellus után. Már sem élt, sem halt. Az -igazgató reggel mindig dühösebb volt, mint később s amint betolták -hozzá az ajtón az ő szegény kis izzadt fejét, engedelmesen hagyta -cipelni magát, már neki mindegy volt.</p> -<p>Az igazgató egy hosszú bottal sétált le s fel a szobában.</p> -<p>Mikor őt meglátta, mindjárt üvölteni kezdett:</p> -<p>– No, te peniperda!… Mit igértem neked tegnap! Hát már egyórai -békességem sincs miattad?… Már az egész kollégium fel van fordulva. -Már itt <span class="pagenum"><a name="Page_251" id= -"Page_251">-251-</a></span> egyéb nem történhetik többet, csak a te -szennyesednek a tisztára mosása!</p> -<p>S megsuhogtatta a feje fölött a pálcát.</p> -<p>De megsajnálta vad haragjában is a szegény, magánkívüli, sápadt -s egészen tönkrement fiúcskát.</p> -<p>– Itt van már a halom írás, itt az egész vizsgálat!</p> -<p>S a pálcával nagyot csapott az asztalra s vérbenforgó szemekkel -meredt a kisdiákra.</p> -<p>– Evvel hálálod meg az én jóságomat! Te akasztófáravaló!… de hát -majd megtudok most mindent, ha te nem beszélsz is…</p> -<p>Döngő lépésekkel járt fel s alá a szobában. Hirtelen megállt s -ráordított:</p> -<p>– Mi az istenharagja az a reskontó?!</p> -<p>Hogy Misi semmit se szólt, tovább járkált. Egyszer újra -megállt.</p> -<p>– Mér nem mentél vasárnap óta felolvasni Pósalakyhoz?!</p> -<p>Misi újra nem szólt.</p> -<p>Az igazgató tovább döngette a padlót.</p> -<p>– Mindent felfordít, a haszontalan! ahova a lábát beteszi! Itt a -sok írás: Törökék családi élete, a nevelőségben a familia, a lutris -asszony, az Orczy apja… A fejem zúg tőle, három nap óta semmi -egyébre nem szabad gondolnom, csak hogy egy elvetemedett lurkó az -egész kollégium tekintélyét tönkreteszi a városban.</p> -<p>Újra nekiindult a mérges sétának. Akkor nagyot ordított:</p> -<p>– István! István!</p> -<p>A szolga bejött.</p> -<p>– Hol van már az a professzor!</p> -<p>– Még nem jött be, alássan kérem, nagytiszteletű igazgató -úr.</p> -<p>– Naplopók! Még nem jött be!… Ha én itt tudok lenni, ő nem tud -itt lenni, majd én csinálok rendet ebben a züllött, betyár -kollégiumban!… Itt hagyom az egészet!… Nem leszek soká naplopó -professzorok és ördögadta diákok bábja!</p> -<p>– Vigye ezt a kölyköt a karcerbe. De kétszer ráfordítsa a -kulcsot, majd megtanítom én őket… A kulcslyukon kibuvik az ilyen -gazember lurkó… <span class="pagenum"><a name="Page_252" id= -"Page_252">-252-</a></span></p> -<p>István bácsi megfogta a kezét, Misi engedelmesen, egyetlen -pisszenés nélkül ment vele s már látta a sötét és vasrácsos -tömlöcöt, ahova be fogják csukni s iszonyodott a teste a kígyók és -békák érintésétől.</p> -<p>De István bácsi a szomszéd kis szobába vitte, ami tanári olvasó -volt és senki sem volt benne.</p> -<p>– Üjjünk csak le – mondta neki csendesen s olyan jóságos hangon, -hogy Misinek kibugygyant a könnye.</p> -<p>– Úgy-e nem haragszik az igazgató úr, István bácsi? – kérdezte -zokogva.</p> -<p>István bácsi végighúzta kétfelé hajló vékony barna bajuszát.</p> -<p>– Haragszunk biz’ a, – mondta csendesen – de azért nem kell -megijedni tülle, mert ami haragunk nem olyan veszedelmes, mint -másoknak a jóakaratja.</p> -<p>Misi új zokogási rohamba tört ki.</p> -<p>– Akkor hát vigyen a karcerbe, mert megharagszik.</p> -<p>– Karcerbe, – mondta István bácsi – milyen karcerbe? Hiszen mi -szüntettük meg a karcert mán tíz esztendeje! nincsen mán karcer a -debreceni kollégiumba! Azt csak úgy mondtuk… Ha maga nem csinált -semmit, akkor ne féljünk semmitől. Gondoljunk az idesanyánkra oszt -nem lesz semmi bajunk…</p> -<p>Misi odaborult az asztalra, az egyetlen ember, aki annyi idő óta -szeliden s jósággal szólott hozzá.</p> -<p>István csödesen folytatta:</p> -<p>– Nagyon ordítós ember, – mondta halk hangján – a nagytiszteletű -igazgató úr, – de majd meglátjuk no… majd megvizsgáljuk a -dógot…</p> -<p>Kint hallatszott az igazgató rivalgása: István!</p> -<p>Az öreg szolga hamar kidöcögött.</p> -<p>Misi magában maradt.</p> -<p>Összehúzódott kicsire s szégyelte magát halálosan. Ő most -karcerben van, tömlöcben, mert mégis csak becsukták… Nem az -osztályban van, ahol vidáman tanulnak a többiek s jelesre felelnek, -vagy jóra, vagy elégségesre, de még az is szabad tiszta ember, aki -beszekundázik. Csak ő, ő a tömlöcben… Úgy érezte magát, mintha -befogták volna és kalickába teszik. Egész nevetséges és ijesztő, -hogyan? egy szabad ember, befogva, bezárva, és nem mehet ki?… -<span class="pagenum"><a name="Page_253" id= -"Page_253">-253-</a></span> Egész új szemmel nézte a falakat, hogy -ő azon nem törhet át, az ablakot, amelyen nem lehet kiugrania; hogy -az ajtón nem mehet ki, megbénult idegekkel, mint a szárnyavesztett, -csupasz hernyóvá lett lepke ájuldozott és lihegett.</p> -<p>Roppant fáradtságot érzett, kábultan elterült a nagy fotelben, -összekuporodott a sarkában s úgy tetszett neki, el is szundított. -De egyszerre felébredt, mert érezte, hogy hajón van s a hajó a -tengeren megy és látta a nagy vizet köröskörül s a víz nem kék -volt, hanem szürke, olyan színű, mint a Tisza és a hajó olyan volt, -mint egy igen-igen nagy ladik. És a parton indiánok üvöltöttek s -csattogtatták a tomahawkjukat s veresve voltak festve s a fejük -mind egy-egy tanárnak a feje volt, ott látta a vallástanárt, Gyéres -tanárt, Bátori tanárt, Sarkadi tanárt és bent volt a csónakban egy -mogorva öreg kormányos, akitől nagyon félt, hogy megrúgja, ez volt -a vén-baka, az igazgató és akkor az indiánok mind rájuk nyilaztak s -a vén-baka ordított s a nádpálcájával elverte a nyilakat s ő lent -kuporgott István bácsival a ladikban, aztán gondolta magában, most -kint van az élet tengerén és diadalokat fog nyerni és nagy haja -volt s azt a szél fujta s a sziklán állott, mint Petőfi Sándor a -lépcsőházban s azt szavalta, hogy Simonyi óbester kisgyerek korába -felmászott egyszer a veres toronyba… de nem tudta tovább a verset -és akkor a vállán volt egy köteg léc, amit az édesapjával vitt az -országúton s azt mondta: Na édesapám, ha a fiúk látnák, hogy én mit -csinálok. Mit fiam?… Hogy lécet viszek az úton… No, mit mondanának? -Nekem olyan úrifiú osztálytársaim vannak, azok nem fognák meg a -lécet, mert félnének, hogy a kezük piszkos lesz és nem is vinnék a -vállukon… Azután külön fütyörészést hallott s egy csodálatos -kertben volt s az a kert az övé volt és a sárgarigó kiabálta a fán, -hogy: lufirkó biró, lufirkó biró s ő nevetett, mert az a kert az -övé volt s ott egy nagy diófa volt s Bella neki felesége volt s a -sárgahajú kislány az ő leánya volt és ő ott nagyon-nagyon boldog -volt, azután bement a Bikába s a pincéreknek parancsolta, hogy -hozzanak neki sok bort és mindenki ránézett s akkor a színházban -volt és a színészek fehér cilinderben voltak körülötte <span class= -"pagenum"><a name="Page_254" id="Page_254">-254-</a></span> s azt -kiáltották, hogy éljen, éljen és ő el akarta szavalni, hogy Simonyi -óbester kisgyerek korába, de a nyelve nehéz volt s nem bírt egy -hangot se kimondani s igen szerencsétlen volt…</p> -<p>S akkor iszonyú félelem fogta el, mert sötét szobában volt, s az -ajtó be volt zárva s kint üvöltöttek a boszorkányok s ő -iszonyatosan félt, reszketett s kicsire összehúzódott, akkor -láthatatlan szellemek jöttek be, felkapták a székét, kacagást -hallott s felrepítették a levegőbe, a feje szédült s egyszer csak -nagyot zuhant, irtózatos mélységbe esett, elvesztette az eszméletét -és leesett a földre.</p> -<p>Ott szedte össze magát sírós és fáradt arccal és szomorúan ült -vissza a helyére s arra gondolt, hogy miért nem szereti őtet senki… -Mindenik fiú vidám és megelégedett, miért nem tudják őt is -szeretni, hiszen meg tudna halni egy mosolyért, ha valaki ránevetne -s a kezét odanyújtaná neki, miért olyan idegenek hozzá a fiúk s a -tanárok és mindenki, a coetusban se szereti senki, s az öreg úr sem -szerette, sose szólott hozzá szívesen, Viola gyűlöli, Sanyika -gyűlöli, Törökék se szeretik, gúnyolódtak vele, még a néni is, -Ilonka kisasszony is… Bella se szerette, mert ha szerette volna, -akkor itt volna s nem utazott volna el avval a gazemberúrral… Orczy -se szereti, nem mondta meg neki a titkot, kivel mit beszél, Gimesi -se szereti, nem jött el vasárnap Orczyékhoz… Gyéres tanár úr se -szereti, s multkor úgy nézett rá, szinte haragosan, a többi tanár -se, persze, még az igazgató úr legjobban szereti, hiába kiabál úgy: -az férfias… De az se szereti, mert bosszúsága van vele; senki se -szereti, miért is szeretné. István bácsi se szereti; ki tudja, -hátha ez a halálát ragasztotta rá a simogatásával, mert öreg -tüdővészesek a halált a fiatalra ragasztják… Nem szereti senki, -senki: csak az édesanyja, meg az édesapja, s erre zokogásban tört -ki.</p> -<p>Volt ideje sírni is, felocsudni is.</p> -<p>Oh be jó volna most felmenni a torony tetejébe, fel a vörös -kupolához s onnan levetni magát a mélybe… vagy kisgyerek lenni -örökre s az édesanyja szoknyájába kapaszkodva járni a szobában -mezítláb a hives tapasztott földön s nem tudni semmiről semmit. -<span class="pagenum"><a name="Page_255" id= -"Page_255">-255-</a></span></p> -<p>Aztán összevonta a szemöldökét s szégyelte magát az ostoba -gondolatokért s hirtelen elhatározta, hogy többet nem tekinti magát -kollégiumi diáknak. Itt őt mindenki sértette, bántotta: -igazságtalanul. Igenis ő nem fogja védeni magát és nem fog -megmagyarázni semmit, annyit tudhatna minden felnőtt ember, hogy -egy kis fiú… szégyelje magát, aki róla rosszat tesz fel. Rendőrség -keresi őt, mint egy tolvajt, vagy gyilkost, és Viola elmegy az -igazgatóhoz vádaskodni és az igazgató mindenkinek hisz, pedig öreg -ember, már megtanulhatta volna, hogy az embereknek az arcából -olvasni tudjon. Többet vele nem fognak packázni. Ha most ennek vége -lesz, vonatra ül s hazamegy. Többet a debreceni kollégiumban -szenvedni nem fog!</p> -<p>Fel is állott s az ablakhoz ment. Az udvar üres volt s ő mereven -nézett a kútra. Most egyszerre minden gyűlöletes volt előtte. Ott a -kút mellett bujt Orczy suttogni Böszörményivel az ő ügyéről, s maig -sem tartotta kötelességének, hogy mindent elmondjon. Úgy gyűlölte -most ezt a kutat is, nem akarta többet látni s elhatározta, hogy -soha többet Debrecenbe nem jön és Debrecenről hallani sem akar. Van -iskola másutt is. És ha az édesapja nem fogja taníttatni, akkor nem -fog tanulni: költő úgyis lehet belőle. Csokonait is kicsapták az -iskolából Debrecenben, még a harangot is meghúzták, mikor -kicsapták… Kicsit megborzong, talán ő utána is meg fogják húzni a -kollégium csengőjét s az egész iskola tudni fogja, hogy ki van -csapva.</p> -<p>A szeme tele lett könnyel, s ő nem bánja, elég, ha ő tudja, hogy -ártatlanul bántják. S ebben a percben annyira nem számít neki az -emberek véleménye, annyira nem fontos neki, hogy mit gondolnak s -mit mondanak róla ezek a felnőttek; az a fontos, hogy mi az igaz, -az neki most fontos, hogy ő most valami nagy dologban van benne. -Különös és csodálatos, hogy becsukták, őrzik, puskával mennének -utána, ha megszökne; felnőtt emberek, nagyok, férfiak a fejüket -törik valamin, amiben ő benne van s amiről ő többet tud, vagy -legalább is többet sejt, mint azok a felnőttek… Lassan, mintha a -köd oszlana, szétfoszlik a lelkéből a lankadtság, a csüggedtség, a -köd <span class="pagenum"><a name="Page_256" id= -"Page_256">-256-</a></span> s mosolyogni kezd, mert úgy látszik -neki, mintha áttörte volna a gyermekkor határát s egyszerre -belekerült volna a felnőttek világába.</p> -<p>Mennyit vágyott a hosszú nadrágra s a zsebórára és a felnőttek -megbecsülésére: íme most a hosszúnadrágosok, az órások és -szakállasok a legkomolyabban törődnek ővele…</p> -<p>Már szinte tetszik is neki ez a hecc, mintha most a markában -volna valami erő, ami a felnőtteket szorítja. Mintha a mesebeli kis -dongót fogta volna meg, s az volna itt a tenyerében, amelytől a -vadkannak s a hétfejű sárkánynak a varázsereje függ.</p> -<p>Egyszerre csengetnek. Látja, ahogy a kis csizmás pedellus, az -András nevű, húzza a csengő láncát s a hang végigsivít a kollégium -falai között. Pár perc mulva már fiúk nyüzsögnek ki az udvarra s ő -ijedten visszahúzódik az ablaktól, mert azt nem lehet, hogy őt itt -meglássák a karcer ablakában. Hiába nem karcer: mégis tömlöc ez… Az -arca újra kigyúl s az egész teste lázban van, a vére zsibong, le s -fel futkároz az ereiben, hiába bíztatja magát, hogy ez mind semmi, -hogy ez nem számít, hogy őneki igazsága van és ő van felül, és hogy -őtőle bocsánatot kell kérni mindenkinek, aki most megbántja, még az -igazgató úrnak is: azért mégis csak ég az arca a szégyentől s -hiszen nem magyarázhatja meg mindenkinek, hogy neki van igazsága, -nem azoknak, akik őt ide becsukják, s ez a szégyenkezés nagyon -kínos; istenem, talán csendőrök fogják végigkísérni az utcán -hátrakötött kézzel; most újra látja, hogy kísértek egy nyáron öt -embert a falun végig, mert nem akartak aratni a földesúrnak, négy -csendőr ment utánuk feltűzött szuronnyal, kakastollal s ők -kisgyerekek, nézték, éppen délben volt, mikor az iskolából jöttek -hazafelé s kimeredt szemmel bámulták az embereket; ő már akkor sem -értette, miért kell az embereket csendőrrel kísértetni, ha aratni -nem akarnak… S azóta mindig úgy érezte, ha csendőrt látott, hogy az -őrá les, őrá vár hogy egyszer csak őtet is maga elébe veszi, mert ő -sem akart aratni a földesúrnak, mert ő érezte, hogy ő csak annak -akar dolgozni, akinek jólesik s <span class="pagenum"><a name= -"Page_257" id="Page_257">-257-</a></span> már parányi -gyermekszívvel lázadónak érezte magát, mielőtt tudta volna, hogy mi -az a lázadó s nem akart rabszolga lenni, mielőtt tudta volna, hogy -mi az a rabszolga. De mikor egyszer egy meleg nyári este megállott -az udvaruk előtt két lovascsendőr s bekiáltottak nagy hangon, hogy -»Itthon van-e Nyilas?« Akkor az édesanyja, aki éppen búzát rostált -az udvaron, kiejtette a kezéből a rostát ijedségében, csak úgy -lehanyatlott a karja s a rosta kiömlött a ponyvára, szerencsére – -nem a földre, ő látta az édesanyja elsápadt arcát s velesápadt, de -aztán az édesanyja összeszedte magát s erős hangon mondta: Miért -keresik? A csendőr sokáig nem felelt. Nagy lovon volt a két nagy -csendőr, barna bajuszuk volt, kemény, nagy emberek, igen nagyokat -tudhattak pofozni, ha elfognak valakit, nagy fekete öklükben fogták -a ló gyeplőszárát. Végre az, aki kérdezett, elmosolyodott s azt -mondta: de már akkor a szomszédok mind kigyűltek a kerítésekre, -hogy: viszik Nyilast… Azt mondja akkor a csendőr, hogy: »Együtt -mulattunk a minap a tarcali kocsmába, hát meg akartuk keresni, ha -már itt járunk!…«</p> -<p>Erre mindnyájan fellélegzettek s büszkék lettek, hogy a -szomszédok látják, hogy az ő édesapjuk olyan ember, aki -csendőrőrmesterekkel mulat a tarcali kocsmában.</p> -<p>– Mondja meg neki tésasszony, hogy tiszteli Fazekas -őrmester.</p> -<p>Ezzel elugratták a nagy sárga lovakat, de őbenne még most is -vegyesen mozog az öröm s a rettegés: mert hátha mégis egyszer nem -barátnak, hanem ellenségnek jelennek meg a nagy kakastollasok.</p> -<p>Ezalatt kivárta, amíg újra csengettek, a gyerekek eltűntek az -udvarról s akkor ő megint ki mert nézni, aztán újra egyedül maradt -magában a gondolataival. Kínos óra telt el az új csengetésig; -egyedül, egyedül a rettentő szobában. Az idő legnagyobb része azzal -telt el, hogy le s fel járkált lábujjhegyen, hogy kifelé zajt ne -okozzon: ne vegyék észre őt, ne gondoljanak vele, közben néha csak -futó pillanatokig; néha kialakult képekben nyugtalanító s felemelő -érzéseit érzékítette meg. A nagy igazságtalansággal szemben, ami -<span class="pagenum"><a name="Page_258" id= -"Page_258">-258-</a></span> vele történik: a jövőjét állította -szembe. Egy futó pillanatban látta magát híres és nagy embernek, -magas lesz és erős ember s nagy szakállt fog viselni, hosszú -szakállt, mint Széchenyi Döblingben azon a képen s akkor ezek az -emberek mind kicsik lesznek s bocsánatot fognak tőle kérni, -szeretett tanítványuknak fogják mondani s protekciót kérnek tőle: -és ő igen, ő segíteni fog rajtuk s nem is fogja említeni, hogy mit -tettek vele. Aztán megint tompa kábulatba zsibbadt, akkor újra -Toldi Miklós erejét érezte magában s megfogta gondolatban, behúnyt -szemmel az ajtót s annak kilincsét úgy megroppantotta, hogy a -markában maradt, kirúgta az ajtót, az előszobába ment, be az -igazgatói irodába s az asztalt úgy törte darabba, hogy a vastag -tölgyfa szakadt a keze közt, mint a vaj s a tanárok meg voltak -rémülve és alázattal kértek tőle bocsánatot s ő megbocsátott nekik. -Aztán mezítelenül állott előttük, mint a Zichy Mihály képén Ádám a -sziklán, lobogó hajjal s hátravetett két karral a szikla szélén, -alatta a mélység és a sötétség s ő isten trónja előtt áll, tisztán -és szűz testtel s pipacsok nyíltak a búzában körülötte s már otthon -volt az édesanyja előtt és ő szegény kis fiú volt újra és odaborult -az édesanyja ölébe, aki azt súgta neki: Légy jó, fiam, légy jó, kis -fiam, mindhalálig fiacskám, légy jó mindhalálig…</p> -<p>Még egy óraköz is eltelt és senki sem nyitott ajtót rá. Eszébe -jutott a mese, hogy az óriás addig hordta a hegyet, míg a lába, -dereka, nyaka mind elkopott s a koponyája görgött az utolsó -görönggyel, s akkor jött a Jézus Krisztus, felvette a szorgalmas -koponyát s azt mondta neki: Fiam, én megbocsátok neked, s -megcsókolta a szuvas öreg csontot, s akkor megváltott fehér dalia -lett az óriásból, aki fehér lovon lovagolt be a mennyországba… Igy -fog ő is itt elkopni a szenvedésben, de a végén híres ember lesz s -az emberek csodálni fogják és hogy ha egykor visszatér majd -Debrecenbe, a város népe mind kimegy elébe az állomásra s az -ötösfogatot befogják s a polgármester és a püspök jönnek eléje s -üdvözölni fogják őt s ő máris szégyelte magát a nagy ünnepség -miatt… <span class="pagenum"><a name="Page_259" id= -"Page_259">-259-</a></span></p> -<p>És nem fogja ismerni a mai osztályt, oly idegenek azok ott benn -a tanteremben, ahogy ott ülnek s tanulnak, de mit tanulnak? neki -oly ostobaságnak látszott az az egész tanulás: így tanulni, hogy -feladják óráról-órára a leckét s a kihagyott mondatokat nem kell -megtanulni… Ő mindent tudni akar, egyszerre tudni, úgy képzeli, -hogy az belőlről jön, aki akar, az tud, akinek felnyílik a lelke, -abból kijön a tudomány s akkor a tudatlanok hallgatnak a szavára és -olvassák az írását, mert csak írni kell és akkor minden igazság… -Simonyi óbester kisgyerek korába, felmászott egyszer a veres -toronyba… Magos volt a torony, magos a teteje, az egész fedele, -verebekkel tele…</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Simonyi óbester<br /></span> -<span class="i0">mint egy hős kiállott,<br /></span> <span class= -"i0">Látta onnan maga alatt<br /></span> <span class="i0">Az egész -világot.<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Kebelét megrakta<br /></span> -<span class="i0">verébfiókákkal,<br /></span> <span class="i0">Nem -cserél most boldogságot<br /></span> <span class="i0">az egész -világgal.<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Dobjatok le, nem -baj,<br /></span> <span class="i0">van ezernyi -szárnyam…<br /></span> <span class="i0">csunya irigy -földöncsúszók<br /></span> <span class="i0">nézhettek -utánam…<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Nem is földre száll -az,<br /></span> <span class="i0">hanem fel az égbe,<br /></span> -<span class="i0">kinek százezer szárny<br /></span> <span class= -"i0">csattog a szívébe…<br /></span></div> -</div> -<p class="i0">kacagott és ujjongott, hangtalanul és kidagadt -szívvel s úgy volt, hogy most csakugyan elrepül; ha az ablak nyitva -volna, akkor kiszállna rajta s felrepülne először a gyönyörű -jegenyeakácokra a többi madarak közé s ott fog csicseregni nem -emberi dadogással, hanem pergő, csattogó, csicsergő madárnyelven, -legyen áldott, aki e fákat ültette, legyen átkozott, aki valaha -kivágja, mint a Simonyi-gát fasorát… Aztán elrepül, el, el, el… -teleszíja a tüdejét sok-sok levegővel s érezte, hogy suhant fent a -ragyogó kék égen…</p> -<p>S hangosan valami madárhangot mondott, olyat hogy: tulululu!… -<span class="pagenum"><a name="Page_260" id= -"Page_260">-260-</a></span></p> -<p>És akkor kinyilt az ajtó, bejött a pedellus s látta, hogy a -karjával repülő mozdulatot tett s hallotta, hogy azt mondta: -tululu!</p> -<p>Igen elszégyelte magát, lesütötte a fejét, el is takarta a -kezével s lángvörös lett az arca, azt mondta: jaj istenem.</p> -<p>István bácsi nem igen mondott semmit, csak egy kicsit gyanus -szemmel nézte, mintha egy kicsit megbolondult volna s intett neki, -hogy jöjjön vele.</p> -<p>Ő ment szó nélkül utána, de még mielőtt a szíve elszorult volna, -nevetett egy pillanatig s úgy gondolta, hogy most ő nagy költő -lett, csak le kellett volna írni a verset, mert elfelejti…</p> -<p>Nem az igazgatói irodába vitték, hanem a másik oldalon egy nagy -üres tantermen mentek keresztül, s azontúl volt egy kis keskeny -tanári szoba s abban volt öt vagy hat tanár. Székeken ültek az -ajtótól befelé, úgy összeszorulva, mintha nem szokott volna itt -ennyi ember egyszerre együtt lenni.</p> -<p>Csupa idegen arc volt, ismerte őket látásból, de nem tanította -őt ezek közül egy sem. Ijedten nézte ezeket az arcokat: ez most a -tanári törvényszék, gondolta magában.</p> -<p>Odaállították maguk elé és ő sápadtan s reszketve állott. Akkor -azt mondja az egyik cvikkeres, őszes tanár:</p> -<p>– Nyilas Mihály II. gimnázista, felelj a következő kérdésekre… -De figyelmeztetlek, hogy becsületesen és lelkiismeretesen felelj, -mert most életedről és halálodról van szó. Négy kérdéscsoportra -kell válaszolnod: Első az, hogy miként bíztak meg téged azzal, hogy -Pósalaky úrnak egy forintot tegyél a lutrira, és mikor tetted meg, -hol s kinél és milyen számok voltak azok s mi történt a -reskontóval.</p> -<p>Misi kimeresztette a szemét és nem tudott felelni:</p> -<p>– Én, kérem szépen, tanár úr, ebbe a kis bugyellárisban őriztem -a reskontót és innen elveszett.</p> -<p>– Igen? – mondta szigorúan a tanár. – Elveszett? Ez ugyan már a -második kérdéscsoportba tartozik, de tekintve, hogy az előzmények -nagyon jól tisztába vannak hozva, tehát térjünk át a másik -kérdéscsoportra: Honnan ismered te Török Jánost, <span class= -"pagenum"><a name="Page_261" id="Page_261">-261-</a></span> mit -igért ő neked a reskontóért, mikor fizette ki, amit igért.</p> -<p>– Nekem? – mondta a kis fiú.</p> -<p>– Neked, neked! Majd fel fogom frissíteni az emlékezetedet. Itt -van Török Jánosnak a levele, hogy ő neked tíz forintot igért a -reskontóért s neked meg is adta, mikor a táskáját a kollégiumig -vitted.</p> -<p>Misivel elfordult a világ, halotthalvány lett és szédelgett, -nézett ezekre az emberekre, akik szigorúan, tanáriasan s -ellenségesen pillantottak rá.</p> -<p>– Hol van a tíz forint?</p> -<p>– Azt ő erőszakkal nyomta a zsebembe s én csak másnap találtam -meg, – rebegte a gyermek.</p> -<p>– Hol van a tíz forint?</p> -<p>– Már én azt visszaküldtem Török bácsinak, mert az ő fia Török -úr, – hazudta Misi.</p> -<p>– Igen? ez javítja a helyzetedet, de nem mossa le a tényt, hogy -te a más által rádbízott vagyont könnyelműen, anyagi -kecsegtetésekért eladtad.</p> -<p>Erre a vakmerő hazugságra Misi még azt se tudta mondani, hogy -nem igaz. Az ő hazugsága az imént, hogy már el is küldte, az szent -dolog volt s megnyugtatta a lelkiismeretét: mert bizonyisten -gondolt rá. De ez a hazugság fellázította s kétségbeejtette, -úgyhogy már kezdte nem hinni, hogy süt a nap és kemény a kő…</p> -<p>– Most lássuk csak mindjárt a harmadik kérdéscsoportot: Mi -történt az ötödik osztály termében, hányszor voltál ott, mit -tapasztaltál, hogy szólanak azok a tanárgyalázó nóták s milyen -tivornyákban vettél ott részt.</p> -<p>Misi nagy szemeket meresztett. Az ötödik osztály termében?… Ő -ott sohasem volt. Homályosan rémlett neki valami, hogy a fiúk -szerdán s szombat délután be szoktak járni. Az ötödik osztály -ugyanis egészen külön volt a többi osztálytól a régi kollégiumban s -annak volt egy előszobája is és az a diákok fantáziáját úgy -izgatta, mint egy romantikus várkastély; ott csakugyan lehetett -valami, mert ő egyszer hallotta, hogy gugyit isznak ott, de őt -persze be se vették volna.</p> -<p>– Mert, – folytatta szárazon az elnöklő cvikkeres tanár – mert -az a vélelem került felszínre, hogy <span class="pagenum"><a name= -"Page_262" id="Page_262">-262-</a></span> a fiú azért adta el a -reskontót készpénzért, a bizonytalan nyereséget biztos haszonért, -hogy ezen erkölcstelen összejövetelekeni készpénzkiadásokhoz -hozzájárulhasson.</p> -<p>– Én ott nem voltam soha, nem is tudtam mostanig, hogy ott volt -valami.</p> -<p>A hangja olyan határozott volt, hogy a tanár így szólt:</p> -<p>– Menjünk csak akkor a negyedik kérdéscsoportra: tudomásunkra -jutott, hogy te pénzeket küldözgettél, kinek, mennyit s miből?</p> -<p>A kis fiú szemét elöntötte a könny, torkát elszorította a -fájdalom s csak nézett ezekre a kopasz, ősz, ellenséges emberekre; -hát ezek nem értik őt, vagy az lehetetlenség, hogy egy ember -megértse a másikat?</p> -<p>– Kérem szépen, én nem bántottam senkit, én nem csináltam -senkinek semmit.</p> -<p>– Ez egy haszontalan fiú, – szólalt meg mellette jobbról egy -vastag tanár – még a cipőkenőcsöt is megette.</p> -<p>Misiben megállott, megdermedt a kitörő sírás: a cipőkenőcsöt! -azt is ő ette meg? és nem Böszörményi? az övét!… Nézett erre az -emberre, akinek egészséges, húsos arca volt, szürke szeme s -gesztenyeszínű sodrott bajusza. S akkor megszólalt a másik -tanár.</p> -<p>– Nem helyes dolog megengedni, hogy a gyerekek a kollégiumon -kívül valami címen kint járhassanak. Mit csináltál te valamelyik -este lámpagyújtás után? a leányokat bámultad az utcán?…</p> -<p>Misi most erre a tanárra nézett, ez egy kis kövér, potrohos -ember volt, hátradőlve ült a széken, féllábát a szék lábába -akasztva s félkarral a szék karján lógva, az ujjait összefonta a -mellén, úgy ült ott, mint egy batyú, vastagajkú pöffedt kis ember -volt, barnabőrű s kevés bajuszú, oly undorító volt, mint egy -varangy, Misi ijedten rámeredve nézett s nem tudta elképzelni, mire -gondol ez a tanár úr, hol látta őt, már sem sírni nem tudott, sem -nevetni, csak nézett iszonyodással s nem emlékezett. És nem tudta -elfordítani a szemét róla, annyira iszonyodott tőle, hogy nem bírt -betelni ezzel az iszonyattal. <span class="pagenum"><a name= -"Page_263" id="Page_263">-263-</a></span></p> -<p>Azután a tanárok maguk közt kezdtek valamit vitatni, de ő nem -volt képes figyelni, csak árván állott ott s nem azért volt árva, -mert bántották, hanem azért, mert nem értette ezeket az embereket, -épp oly kevéssé értette őket, mint azok őt. Gondolta kicsit -magában: jó volna mindent elmondani, de nem lehetett, mert akkor -saját magát dicsérni kellett volna, azt kellett volna mondania, -hogy ő különb a többi fiúnál és mindenkinél, mert ő nemcsak hogy -nem tett, de nem is gondolt rosszat senkinek és semmiről. De hogy -lehet ezt megmondani s talán nem is igaz, és talán igazuk is van a -tanároknak s ő csakugyan rossz és gonosz ember s kereste a -multjában az igazságot s akkor elhatározta, hogy meg is fogja -mondani: a bicskát, amit ellopott, ott van a szemétláda mögött.</p> -<p>– De micsoda egy megátalkodott fiú ez, – szólalt meg ebben a -pillanatban az elnök – semmi kérdésre sem felel, ez egy sötét -gonosz lélek, ahelyett, hogy kitárná a szívét, hogy úgy olvassunk -benne, mint a nyitott könyvben, hallgatással tetézi a bűnt, amit -elkövetett. Beszélj!</p> -<p>Misi azt gondolta e pillanatban magában, hogy ti mindnyájan -elébem fogtok jönni s csókolni fogjátok a kezemet, ha én híres -ember leszek és hangosan azt mondta:</p> -<p>– Tanár úr, kérem, én nem csináltam semmit!</p> -<p>S mikor ezt mondta, s hallotta a saját hangját, akkor szégyelte, -hogy ilyen taknyos gyerek és ilyeneket mond, ahelyett, hogy valami -szépet és nagyot cselekedne.</p> -<p>– Mióta tanítsz Doroghyéknál?</p> -<p>Misi gondolkozott, nem emlékezett rá.</p> -<p>– Még csak egyszer kaptam náluk fizetést.</p> -<p>– Úgy. Hát te a fizetésen keresztül emlékezel? Nagyon helyes. -Mennyi a fizetésed?</p> -<p>– Két forint.</p> -<p>– Egy hónapra?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Osztálytársadat tanítod?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Mire?</p> -<p>– Számtanra és latinra. <span class="pagenum"><a name="Page_264" -id="Page_264">-264-</a></span></p> -<p>– Egyébre nem?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Földrajzra, magyarra, semmire?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Szóval, tefelőled minden egyéb tárgyból megbukhat.</p> -<p>Misi hallgatott.</p> -<p>– No de hát ez persze nem tartozik most ide, – szólalt meg egy -másik tanár.</p> -<p>– De igenis idetartozik, – szólt az elnök – mert ez határozza -meg az erkölcsi felfogását: önző, követelő, anyagi érdekekkel -telített lélek. Hogy ismerkedtél meg s milyen viszonyban voltál a -növendéktársad testvérnénjével, hogy is nevezik, Bellával?</p> -<p>Misi szemöldökét felhúzza magasra:</p> -<p>– Jóban, – mondta csendesen.</p> -<p>– Hogy, hogy?</p> -<p>– Kérem szépen, az igen jó leány, – mondta Misi.</p> -<p>– Jó leány! – kiáltott fel a professzor – egy leány, aki az -erkölcsi romlottságnak akkora fokára sülyedt, hogy megszökik egy -sikkasztóval, az neki jó leány! Nahát beszélj, beszélj, ne kelljen -mindent harapófogóval kihúzni belőled!</p> -<p>De Misi lesütötte a szemét s nem szólt. Az egész olyan tétovának -s bizonytalannak látszott előtte, érezte, hogy ezek az emberek -hiába felnőttek és okos emberek, mégsem fognak megtudni semmit; -hogy lehet megismerni valakinek a lelkét, ha ellenségesen gyilkos -szándékkal akarnak rést ütni bele és úgy feszegetni ki titkait: oh -istenem, ha volna valaki, aki előtt kiönthetné szívét, négyszemközt -és ártatlanul s odaadással. Elnézett az ablak felé s szemei -csüggedten meredtek el a homályos és pókhálós ablakrámán, amely -sivatag volt és sivár, mint az ő élete.</p> -<p>– Engedje meg, kolléga úr, hogy én intézzek kérdéseket -hozzá.</p> -<p>– Tessék.</p> -<p>– Mondd csak fiam, mondd csak gyermekem, – szólott a -feketeszakállas ember, aki most hozzáfordult – hogy vetemedhettél -te arra… mégis, nem kis dolog, hogy azt a reskontót eladd pénzért, -<span class="pagenum"><a name="Page_265" id= -"Page_265">-265-</a></span> értsd meg, pénzért eladni, tíz -forintért eladni azt a reskontót! ezt neked érezni kellett, hogy ez -nem szabad!… Miben bíztál, abban, hogy úgyse húzzák ki!…</p> -<p>– Én nem adtam el!</p> -<p>– Megállj csak, jól van, te azt mondod, nem adtad el; akkor -miért hazudtál az öreg úrnak, hogy a budapesti lutrira tetted és -nem a brünnire és a brünni számokat nem olvastad fel neki.</p> -<p>– Nem volt benne az újságba, tanár úr.</p> -<p>– Ne hazudj!…</p> -<p>– Nem volt benne.</p> -<p>– Ne feleselj! Jobb lett volna, ha nem adtad volna el! De -eladtad! Eladtad gazember! Ne hazudj a szemembe kis gazember! mert -úgy váglak pofon, hogy kibicsaklik a nyakad! Hogy mersz nekem itt -szemtől-szembe hazudni… Miféle gyerek vagy te! Mi az apád?</p> -<p>Misi hallgatott:</p> -<p>– Nem hallottad? Mi az apád?</p> -<p>– Ács.</p> -<p>– Na meglátszik. Igy nevelni rá a hazugságra… Ez bele van -trenírozva a hazudozásba. Miféle anyja, apja van az ilyennek.</p> -<p>Misi erre a szóra merev lett s a fogát összeszorította s úgy -nézett izzó pillantással a tanárra, hogy majdnem felszúrta azt. S a -tanár, aki néhány perccel előbb még édeskés pillantással akarta -lekenyerezni a gyereket s mézes szavakat keresgélt, hogy ön maga -ellen tanuságra bírja, most parasztdühvel kelt ki magából s a -gyerek pillantásától felbőszítve felugrott a helyéről:</p> -<p>– Te alávaló! Nem reszketsz előttem, te gazlélek! kitépem a -füled, te!…</p> -<p>De Misi már úgy állt, mint egy vascövek, állkapcsát -összeszorította s orrcimpái kitágultak, mint a lihegő lóé, fakó -arca még fakóbb lett s úgy nézett ki, mintha egy pillanat mulva -kész volna nekimenni a tanárnak.</p> -<p>– Teljesen romlott erkölcsi karakter, – mondta az elnök -türelmetlenül – azt én az első tekintetre megállapítottam. Csak -ilyen előfeltételek mellett magyarázható meg emberileg a -bűncselekvényeknek <span class="pagenum"><a name="Page_266" id= -"Page_266">-266-</a></span> az a szövevényes halmazata, amely -előttünk áll s amely nem egy tizenegy-tizenkét éves gyermeknek, de -egy kipróbált és raffinált gonosztevőnek is becsületére válnék.</p> -<p>– Kár, hogy egy jeles tanuló ilyen kutyafog!</p> -<p>– Jeles tanuló, jeles tanuló, – mondta az elnök – az ész, az -egyformán lehet az isten adománya s az ördög ajándéka. Az a kérdés, -mi lakik a szívben s nem az, hogy mi az agyban. Romlott szívvel a -legeszesebb ember sem fog az emberiségre áldásos cselekedeteket -elkövetni, jó és nemes lélekkel azonban a legkorlátoltabb ember is -hasznos tagjává lesz a társadalomnak. És a debreceni kollégium -hagyományaihoz nem az illik, hogy világszerte híres gonosztevőket -neveljünk, hanem az, hogy e hazának hű és érdemes, erkölcsös és -hasznos polgárokat istápoljunk.</p> -<p>– Én nem akarok debreceni diák lenni tovább, – kiáltott fel -Misi, mire általános elképedés lett.</p> -<p>– Debreceni diák!… Nem akarsz debreceni diák lenni!… Először is -aligha rajtad áll barátocskám… és másodszor, még az akasztófán is -büszke lehetsz rá, hogy valaha bármily rövid ideig is debreceni -diák voltál!… gaznép!</p> -<p>A hangjában valami rendkívüli áhitat és pietás, lelkesedés volt, -amint azt a szót kiejtette, hogy »debreceni«, amely szinte -magasztos hevülettel töltötte el, úgy hogy felállott az -ünnepélyességnek e pillanatában s vele a többiek is önkéntelenül -felállottak, hogy mint az isten színe előtt dokumentálják azt, amit -ez a szó jelentett: Debrecen! Örökre feledhetetlen maradt ez a -pillanat a gyermek lelkében, mert a patriotizmusnak ezt a magas és -izzó fokát soha többet az életben sehol nem tapasztalta s mint -minden igaz és nagy érzés, valóban átragadt reá is és egyszerre -szégyelte magát vakságáért és szerencsétlenségéért… hogy bár egy -pillanatra is el tudta veszteni a debreceniség egész lelket betöltő -varázsát.</p> -<p>De amint felállottak, egyszerre el is vesztették a vizsgálat -eddigi formaszerű nyugalmát, mozogni kezdettek, jönni-menni, párban -beszélgetni, heves <span class="pagenum"><a name="Page_267" id= -"Page_267">-267-</a></span> és ingerült hangon szólottak az ifjúság -romló erkölcséről, a haza jövőjéről…</p> -<p>– Eredj ki, – szólt aztán az elnök a gyereknek – majd várj be és -majd hivatunk, ha kellesz.</p> -<p>Akkor a kis fiú az igazgatóhoz fordult, aki az egész gyűlésen -némán volt jelen s azt mondta neki:</p> -<p>– Kérem szépen, igazgató úr, azért jófiúnak tetszik engem -gondolni, úgy-e?</p> -<p>Az igazgató egy pillanatra felkapta a szemöldökét, azután azt -mondta:</p> -<p>– Hm… Éppen azt akarjuk megtudni… Éppen ezt firtatják a -prófesszor urak!…</p> -<p>A kisfiú lehajtotta a fejét s kiment, de a szíve azért titkon -mégis csak az öreg úrnál maradt egy kicsit.</p> -<p>Ahogy kilépett az ajtón s még hallotta a heves beszélgetést, -amely odabent újra kitört, a tanterem ajtaján bejött valaki, akin -az első pillanatban maga sem tudta miért, csak épen valami boldog, -felfakadó örömben ismert rá, az ő valakijére: a nagybátyja jött -meg, Isaák Géza, nagy barna bunda volt rajta, olyan úri nagybunda s -keskeny kis fején fekete kis kemény kalap volt, nagy sötét szeme -kutatva pillantott körül s ahogy felismerte kis öccsét, kitárt -karral sietett hozzá.</p> -<p>– Misikém, – mondta s a keblére ölelte.</p> -<p>És a kis fiút, aki annyi időt töltött el idegenek közt s nem -mondta senki neki ezt a szót, hogy <i>Misikém</i>… elöntötte a -könny s beleroskadt a bátyja karjába s belefúrta az arcát annak -jéghideg bundájába s szakadt, szakadt belőle a zokogás.</p> -<p>Soká, soká sírt: kimondhatatlan az a boldogság, hogy sírhat, -valakinek a szívére borulva, a bátyjának, az eszményképének, az -egész család szemefényének, az édes jó Géza bátyjának, akiről oly -régen nem hallott hírt, nem kapott levelet, akire nem is gondolt a -nagy bajában, hogy az megjött és megszabadítja őt…</p> -<p>– Bántanak, – fuldoklott ki belőle ez az egy szó – bántanak, -Géza bátyám…</p> -<p>És az keztyűtlen kézzel megsimogatta a fejét s megcsókolta a -homlokát s nedves szemmel nézett a <span class="pagenum"><a name= -"Page_268" id="Page_268">-268-</a></span> szemébe: az ő nagy, -dióbarna szeme is könnyel volt tele, oh azok a drága, nagy komoly -szemek:</p> -<p>– Édes kis fiam…</p> -<p>– Nem leszek többé debreceni diák! – kiáltotta a gyerek. – Nem -akarok többet!… bántanak!…</p> -<p>És zokogott s csuklott és hörgött és nem bírta elég erővel -kiadni magából a tajtékzó, lávádzó nagy feszültséget, ami annyi idő -óta felgyűlt benne…</p> -<p>A bátyja magához szorította, ölelte s szorongatta, kigombolt -kabátjába vette a didergő, reszkető, halálsápadt, kis szomorú -fekete gyereket, aki a ruhát marta s az öklét véresre harapta, hogy -elfojtsa a kínos zokogását.</p> -<h2>XII. FEJEZET</h2> -<p class="summary">amelyben kiviláglik, hogy a kis Misi egész -életében minden munkáját ugyanolyan csodálatos és rendkívüli -zűrzavarok és kétségbeejtő válságok között vitte végbe, mint első -kis versének költését.</p> -<p>– Maradj itt fiacskám, – szólt a nagybátyja kimondhatatlan -szeretettel – bemegyek hozzájuk, te csak várj itt, csak várj itt -szépen.</p> -<p>Misi összekucorgott a középső padsorban, az első pad szélén s -remegett, reszketett. A homlokát a kezére fektette, a hideg rázta, -vacogott a foga s a vacogás taktusára egyszerre csak elkezdte -mondani: Simonyi – óbester – kisgyerek – korába… felmászott – -eccera – verestoromba… Magosvolt – a toron – magosa teteje – -azegész – fedele – verebe – kkeltele – Simonyi – óbester – mintegy -a hős – kiállott – ott látta – alatta – azegész – világot. – -Azsebét – megtömte – verébfi – ókákkal – nemcserél – nemostan – -azegész – világgal…</p> -<p>Egyszerre megütődött, úgy rémlett neki, hogy szebb volt ez a -karcerben, mikor először kitalálta.</p> -<p>Ijedség fogta el… Mintha elveszített volna valamit. Valamit -kiesett…</p> -<p>Újra kezdte mondani: Lámmegmondtam – Angyalbandi – nemenjaz – -alföldre… Betyároknak, <span class="pagenum"><a name="Page_269" id= -"Page_269">-269-</a></span> zsiványoknak – közibe – közibe… Ez -sokkal jobbnak tetszett neki s próbálta: trallalala – trallalala – -trallala – trallala…</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Kebelét megrakta<br /></span> -<span class="i0">verébfi – ókákkal,<br /></span> <span class= -"i0">nemcserélne most az egész<br /></span> <span class="i0">kerek -– világgal…<br /></span></div> -</div> -<p>A homlokát erősen a pad széléhez szorította s erőltette az -agyát, hogy eszébe jusson, a szemét behúnyta, hogy fájt s -vicsorított hozzá:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Kebelét megrakta<br /></span> -<span class="i0">apró verébfival,<br /></span> <span class="i0">nem -cserél most boldogságot<br /></span> <span class="i0">a – -kollégiummal…<br /></span></div> -</div> -<p>Hevesen elkezdett kacagni. A vers zörgött, zötyögött, de ez a -gondolat, hogy ő most nem cserélne, ő az üldözött, a bántott, a -kínzott gyerek, az egész kintugráló vidám kollégiumi néppel… »Nem -vers, de igaz!« (Tavaly Ilonka kisasszony mesélt egy adomát -Törökéknél, hogy volt egyszer egy úr, aki meg akarta tréfálni az -inasát s azt mondta neki: Tudsz te verset mondani, Miska? Nem? Hát -én mondok neked egy verset:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Hallod-e te hebehurgya -Miska,<br /></span> <span class="i0">Szeret engem a húgod -Juliska!<br /></span></div> -</div> -<p class="i0">És hozzátette, hogy: látod szamár, ez vers, de nem -igaz. Erre azt mondta a legény:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Hallja-e a nagyságos -úr,<br /></span> <span class="i0">szeret engem a nagyságos -asszony!<br /></span></div> -</div> -<p class="i0">És ő is hozzátette: tetszik-e látni nagyságos úr, ez -nem vers, de igaz.)</p> -<p>Ezen ő tavaly mindig nevetett, ha eszébe jutott, pedig nem -értette, de most éppen ilyennek tetszett neki a saját kádenciája: -hogy nem cserélne a kollégiummal. Nem vers, de igaz.</p> -<p>Olyan soká nevetgélt, lehajtott fejjel, a homlokával a pad -szélén, hogy a szeme is könnyes lett és olyan éhes, hogy hirtelen -úgy érezte, kiesik a hasa. Aztán megint a Simonyi óbester jutott -eszébe, már <span class="pagenum"><a name="Page_270" id= -"Page_270">-270-</a></span> ördög bánja, kicsapják, nem csapják, de -istenem, hogy lehetett elfelejteni azt a szépet:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Százezer szárny csattog -annak<br /></span> <span class="i0">a szívébe…<br /></span></div> -</div> -<p class="i0">vagy hogy volt. Sehogy se bírta visszahozni, mintha -nem is ő találta volna ki, csak olvasta volna, vagy álmodta volna s -mindjárt elfelejtette…</p> -<p>Hirtelen ezen is nevetni kezdett; ilyen butaságot, az ember költ -egy verset és azt is elfelejti… Azok a csúszómászók kiverték a -fejéből odabenn:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Csúnya irígy -csúszómászók,<br /></span> <span class="i0">van ezernyi -szárnyam…<br /></span> <span class="i0">nézhettek -utánam…<br /></span></div> -</div> -<p class="i0">ilyenek voltak valahogy benne.</p> -<p>Előkaparta a mellénye zsebéből a ceruzát, de papirja nem volt. -Csak egy kis cédulát talált, de attól hevesen elkezdett a szíve -dobogni, az édesapja utalványának a szelvénye volt…</p> -<p>Lehajtotta a fejét s újra a padra borult, mintha porrá lett -volna, összeesett, megsemmisült. Hirtelen azt a fáradtságot érezte, -az édesapja sorsát, az ő szerencsétlenségét; most megsejtette, mi -volt a kinyizsi baj… Olyan kicsire gubbaszkodott, amilyenre -lehetett… A nehéz porban cammogott hirtelen, a forró homokon, mikor -a mult nyáron ételt vitt édesapjának Kinyizsre s a mély homokban -térdig járt s alig bírta a hőségen a lábát: most a dermesztő -hidegben ugyanazt a verejtéket érezte kiütni magán, amit a hő -nyáron érzett… Szörnyű káromkodást hallott, az egész teste végig -iszonyodott, ahogy a kiskaput benyitotta, látta a nagy fekete -parasztot, aki ordítva emelgette az öklét s két-három feketeruhás -parasztasszonyt, akik uszították s torkukszakadtából acsarkodtak s -az édesapja ott állott, olyan kicsi volt köztük s csüggedt…</p> -<p>– Az isten így meg úgy… röpködött az isten neve vastagon és -durván, és zuborogva, rotyogva a paraszt szájából, mint a trágyalé… -– Százhatvankét forintért vállalta, má kétszáztizet kiattam, még -hun vagyunk!… még se ódala, se ajtaja, se semmi az isten… -<span class="pagenum"><a name="Page_271" id= -"Page_271">-271-</a></span></p> -<p>Mikor az édesapja meglátta őt, ahogy az ételhordó szilkével -beállított, ránevetett, mintha ez mind szélfúvás volna, oda se -hederített nekik:</p> -<p>– No Gazsi, – mondotta tréfásan, mert minden gyerekének szokása -volt, valami tréfás nevet adni, – mit hoztál? krumplilevest?</p> -<p>– Csirkebecsináltat, – mondta ő.</p> -<p>– Pszhő – tett valahogy így furcsán az édesapja, – -csirkebecsináltat!… Várj csak egy kicsit, megyek mindjárt veled – s -hátra akart menni az udvaron, de a parasztok, akiket egy percre -megállított a veszekedésben a gyerek megjelenése, most újra -elkezdték:</p> -<p>– Egy krajcárt se! Nem fizetek többet, maga becsapott, -meglopott, maga gazember!</p> -<p>De az édesapja most egyszerre paprikamérges lett:</p> -<p>– Fogja be a száját kend, mert úgy belevágom ezt a fejszét, -valahol egy… Itt hagyom, csinálja meg magának!… Dűjjön össze az -egész, szakaggyon rá, az…</p> -<p>– Százhatvankét forintért vállalta!</p> -<p>– Az isten a százhatvankét forintjával! Hát hol van az a -százhatvankét forint?… Többet megivott abból kend, mint én, mer én -fizettem kendnek áldomást, de kend még egy deci pálinkát se nekem! -Itt a százhatvankét forintja a házába, ott a gerenda, ott a -szarufa, ott a zsindely, itt a munka! A guta döglessze meg a -kendtek százhatvankét pengőjét, tetvesek!</p> -<p>– Vállalta, csinájja meg, ha vállalta, csinájja meg! Minek -vállalta, ha nem tuggya annyiból kicsinálni, – rikácsoltak az -asszonyok.</p> -<p>– Mit vállaltam én? hun van az, amit én vállaltam, maguknak húsz -centivel magasabb fal kellett, tíz centivel nagyobb ablak kellett, -dufla ajtó kellett, vastag szarufa kellett, maguknak palota -kellett, hiszen azt a görbe nyakát fel se tudja emelni olyan -egyenesre, hogy felnézzen a háza tetejére, valahun egy fogatlan -vénasszony! Ne járjon a szája már, menjen, haljon meg! Egy ilyen -vénasszonynak már nem kastély, annak már a koporsóba a helye! -<span class="pagenum"><a name="Page_272" id= -"Page_272">-272-</a></span></p> -<p>Sok hallgató volt, nevették, az édesapja kézen fogta. – Gyer -innen! – kiáltott rá s elmentek az utcára, onnan a kocsmába, mire -odaértek, akkorra már az édesapja lecsillapodott, hogy nem -hallották a tovább folytatódó csatározást.</p> -<p>De ő reszketett, a lába remegett, a szíve vert s úgy gondolta, -hogy a parasztoknak van igaza s az édesapja becsapta azokat, pedig -úgy dolgozott nekik, mint a tűz, három ember nem csinál meg annyit -egy nap alatt, mint ő egy óra alatt, hogy vág, emel, dob, rendez, -ég a mozdulata, valami emésztő tűz lobog benne: mit értik azt ezek -a nehéz, tohonya, lassú mozgású népek, hogy áll, hogy áll az a -napszámos, a pipa lóg a szájában, a csizmát alig mozdítja idébb, -odább: ember ez is?… az ő édesapja tízszer átfut a falun azalatt, -míg az egy kosár földdel végigtehénkedik fel a padlásra… S mekkora -fákat repít fel a tetőre, még reggel semmi sincs sehol, estére -olyan pár szarufák sora áll, be is van lécezve s milyen tehetetlen -marhákkal kell dolgoznia… És azok a gazok, azért a pénzért: nem -nézik azok, hogy mit teremtett oda nekik a kis Nyilas mester, csak -azt számították, spekulálták a tompa eszükkel, hogy: a forint: a -krajcár… Hogy mindent megkapjanak, amit csak a szemük, szájuk -kitalál, de ők egy garassal többet ne adjanak, mint ami ki volt -<i>alkudva</i>, kupori, zsugori módon… Saját magának dolgozott -szegény, úgy dolgozott, mint saját magának a legkülönb ember: ez -igen, ezt elfogadták, ennek nevettek, hogy kaptak egy bolondot, aki -nekik így töri magát, hisz ők fizették a fát, az anyagot, a -napszámot, látták, hogy nem lop el belőle semmit, nem <i>keres</i> -és mikor a kimondott összegen túlment, mert nem telt ki belőle: -elkívánták volna, hogy a vállaló mester elmenjen haza a falujába, -adja el a házát, a ruháját, az ingét s fizesse tovább az ő házuk -költségét… Emésztő düh s olthatatlan gyűlölet égett a gyermek -lelkében most. De akkor becstelennek tartotta az apját s úgy -gondolta, igenis, meg kellene tenni és inkább tönkremenni, mint -hogy ilyen csúfságot érjen…</p> -<p>Néhány kanállal evett az apa jóízűen az ételből: Na egyél! – -mondta aztán s odatolta neki és ő szemérmes restelkedéssel -mentegetődzött, mert azt szerette <span class="pagenum"><a name= -"Page_273" id="Page_273">-273-</a></span> volna, ha elteszi magának -estére, vagy holnapra. De rászólt. – Egyél te mókus, vagy odaadom -ennek a cigánygyereknek! Erre ő gyorsan enni kezdett, mert tudta, -hogy megteszi.</p> -<p>És tessék, valahogy ugyanolyan bajban van most ő is, mint akkor -az édesapja: íme egész sereg vén ember, tanárok, férfiak ültek -össze, hogy őt szidják, büntessék, kicsapják; végigsimította a -homlokát s azt mondta:</p> -<p>– Jaj istenem, istenem, – s ebben a sóhajban benne volt a -legnagyobb fáradtság: az emberek értelmetlenségével való viaskodás -kimerültsége…</p> -<p>Mi az, mi az, ami megakadályozza az embereket abban, hogy -egymást megértsék?</p> -<p>Hát lehetetlen, hogy az igaz ember a sötét s buta emberek közt -élni tudjon?… Az édesapja egy perzselő tűzáradat, amely munkában ég -s olthatatlan sebességgel teremt mindenki számára valamit, amire -másoknak szüksége van: s minden munkájának a vége veszekedés, -elégedetlenség, felzúdulás… Ő ijedten s gyáván búvik el az emberek -szeme elől s teljesen magába bujva, vackában, zugában, -gondolatainak csöndjében él s kisgyerekül már akar valamit -mindenkinek adni, tenni, gondolni akar jó gondolatot mások számára: -és íme már a legelső lépésén ekkora felzúdulást ébreszt…</p> -<p>Nem, ez elintézhetetlen… Soha ezt ő megmagyarázni, kifejteni, -világossá tenni nem tudja, nem képes ő megvilágosítani az emberek -elméjét: ez az eset rajta marad míg él, el fogják emlegetni, míg -emberek emlékezni tudnak…</p> -<p>Nézte, nézte a ceruzáját, amely hatszögletű volt és kopott és -rövid, és a két oldala a végén le volt faragva, két egymással -szemközti lapja, hullámosan, szépen: s ez volt az ő <i>jele</i>, -kézjegye a ceruzán, hogy ez az övé, nem is azért, hogy megismerje, -ha elvész, mert ha elveszne, ellopnák, ő nem kérné vissza s ő el -sem árulná soha, hogy az övé, mint a kalapját, azt is megismerte a -kertészlegény fején, mégis őrajta maradt a gyanú, csak azért, hogy -most, míg az ő tulajdona, olyan legyen, amilyen senkinek sincs: -senkinek a világon, csak neki van így megfaragott plajbásza és -másnak senkinek… Kopogtatni <span class="pagenum"><a name= -"Page_274" id="Page_274">-274-</a></span> kezdett vele, -koppantgatni, hogy: Simonyi óbester… mint egy hős kiállott… ottan -látta köröskörül… az egész világot!…</p> -<p>Ah, nem így volt: szebb volt. Hogy lehetett elveszteni. A fogát -összeszorította s azt gondolta, az szinte dicsőség, hogy elveszett -a reskontó, patvar vigye a pénzt, a sok pénzt, az egész koffer -bankót… de elveszíteni a saját költeményét…</p> -<p>Didergett valami titkos kéjtől, hogy mégis volt egy verse, ami -elveszett… ha el nem veszett volna, akkor talán híres lett volna, -tán egyszer az iskolában tanították volna a tanárok s -beszekundázott volna, aki nem tudja elmondani… megmagyarázták -volna, hogy azt, hogy »százezerszárny«, nem úgy kell érteni, hogy -valóságos madárszárnyak… hanem izé…</p> -<p>Bentről hangokat hallott, erre elszorult a szíve, de nem tudta, -miért? egészen meg volt könnyebbülve, istenem, mit búsul, hisz már -nincs baj: itt van Géza bátyám!… Megvan a megváltás… itt a -megváltó… hisz már nem az ő gondja, hogy mi történik tovább, -levette a válláról a felelősséget valaki… és úgy hasonlított most a -Gézabátyám arca a jó Jézus-Krisztuséhoz, épp olyan szelid jó -szakálla van, barna szakálla, erős szeme, ami átlát a szíveken és -mindenható… Magára veszi most, kideríti most a bűnt, hogy nem bűn, -hanem erény… Így jó, ha van, aki az emberről leveszi a -felelősséget, így jó… hogy felegyenesedik az emberi lélek az ő -dicsőségében s aki előbb sárral lett dobálva, most tisztán és -dicsőségesen fehér…</p> -<p>Kijöttek a tanárok zsibongva s ő már úgy állott fel, szinte -átszellemülten dideregve.</p> -<p>– No, szegény kis nebuló, – mondta az igazgató erős -katonahangján, – mindig mondtam, mit kerítenek ilyen nagy feneket -ennek a szamárságnak… Nézzetek rá! sugárzik róla a -becsületesség…</p> -<p>Misinek arcát elöntötte a könny.</p> -<p>– Jótanuló, jómunkás, pénzkereső gyerek: büszke lehet a szegény -édesapja rá… No, sebaj fiam, csak ezután megbecsüld magad…</p> -<p>Sápadtan, pirosan, ijedten s álmélkodva állt fel Misi, de a -tanárok tovább is sötétek, gonoszak, idegenek voltak, mintha nem -lett volna ínyükre a szerencsés <span class="pagenum"><a name= -"Page_275" id="Page_275">-275-</a></span> befejezés; a kövér, -pohos, krumplifejű tanár olyan vállveregetően nézett rá, hogy ő -megint csak nem bírta róla levenni a szemét az útálattól, még mikor -tovább ment, még mindig utána nézett, hogy tovább útálhassa. Mért -nézte ezt a tanárt oly elökröndöző undorral, szegényke nem is -tudta, milyen tehetségtelen történész volt e professzor, csak -később tudta meg, hogy Bethlen Gáborról milyen iszonyúan ostoba -írásokat írt ez a hájfejű, aki rothadt elteltséggel nézett mindent -a világban, ami ész, szív és erő. Az elnök egészen megváltozott -jóakarattal nézett rá, ez rendes ember volt, olyan, amilyennek kell -lenni: ha szid, zsörtölő, ha dícsér, fecseg:</p> -<p>– No fiacskám, ezek után csak egy tanácsot adok, azt, ami benne -van a kollégium címerében: »Ora el labora!«… Tudod mit jelent ez? -imádkozzál és dolgozzál! ezt tartsd szem előtt: imádkozni s -dolgozni! akkor a jó isten segítségét nem fogod nélkülözni… Hát -akarsz-e már debreceni diák lenni? – s körülnézett nevetősen a -kollégákon, mint aki tudja, hogy mitől döglik a légy s egyúttal két -kézzel igazította meg a cvikkerjét:</p> -<p>De ekkor Misiből kigyúlt valami dac, megmerevedett és rekedt -lett és azt felelte:</p> -<p>– Nem.</p> -<p>Nagy konsternáció tört ki az egész társaságon, elképedve néztek -a gyerekre s leginkább persze az elnök, aki egyszerre nem tudta -elég nagyra nyitni apró szemeit:</p> -<p>– Neeem?… – s szemöldökét olyan magasra húzta, ahogy bírta – és -mért nem?!… rikácsolta el magát.</p> -<p>Misi hallgatott. Már majdnem elkiáltotta magát, hogy: <em class= -"gesperrt">csak nem</em>!… mikor a szeme a bátyjáéval találkozott, -aki komolyan, csodálkozva, de megértően, figyelmeztetve s kérve -pillantott rá… és az ő szeme ott maradt a drága barna szemekben, a -mély és mennybéli drága szempárban, aki mintha messze -mese-messziből, a túlvilágról, ködökön, felhőkön, elmult élteken át -pillantott volna rá s elbágyadt és ellankadt s elvesztette erejét s -érezte, hogy megrokkan benne az akarat, a gonoszság, elomlik az -erő, a kegyetlenség s jóságra és türelemre válik s <span class= -"pagenum"><a name="Page_276" id="Page_276">-276-</a></span> mély -szakadék szélén ingott és lebegett s nem mondta tovább, nem mondta, -csak gondolta, suttogta, magában vacogta: számtalanszor, hogy: nem… -nem… nem… csak: nem!… csak: nem!… csak: nem!…</p> -<p>– Nem kell kínozni a gyereket! – mondta az igazgató. – És ha nem -akar, nem akar!… Ember lesz a pataki diákból is, nemcsak a -debreceniből, hogy a tatár vigye el!</p> -<p>Erre ő még jobban összecsuklott s érezte, hogy a bátyja kézen -fogja, jégdermedt kezeit még hűvösebb kezébe veszi s aztán elvezeti -a sok beszédek és már tűrhetetlen okos emberek közül…</p> -<p>Vakon, mintegy szellemkézen ment… lépcsőkön fel, folyosókon -tova.</p> -<p>– Melyik az ágyad? – kérdezte a bátyja, mikor a coetusban -voltak. Ő az ágyához ment s szeretettel simogatta fekvőhelyét: – ez -az én ágyam, – mondta s megérintette, mint éjfélkor koporsóját az -ébredő halott. – Ez az én ládám, – mondta s rátette ujjait a -ládára, mint a fejfára, – ez az én fiókom – és megkerítette -virágfakasztó varázzsal debreceni diákságának kopott sírkertjét, a -zöld asztal elejét…</p> -<p>Kihúzta a fiókot, hogy valamit kiszedjen belőle, maga sem tudta -mit, csak tétovázott a keze, az ujja a legszeretettebb szál virág -után a sírhanton s hirtelen kiemelte a pergamentbe kötött könyvet, -az üreset… és remegett tőle, mert tudta, hogy a verset ebbe fogja… -ah nem fogja beleírni, nem, nem, mert akkor elolvasnák és megtudnák -és beszéd lenne róla és a titkot elveszteni… azt nem… és mégis ezt -a könyvet vitte csak, a többi az mind vesszen el… mert csak ez az -egy a becses, a legbecsesebb, a fehér, a tiszta, a jövő életnek -szimboluma, a könyv, amely sosem telt meg, mert soha az élet -eleget, nagyot, belevaló méltót hozni nem hozhat…</p> -<p>De semmi mást nem vitt, csak ezt szorongatta s ment bátyjával -tovább és a hátsó lépcsőn mentek le a kollégiumból, a nagytemplom -felőli régi, szédítően magas boltozatú lépcsőn, ki, kí a -világba.</p> -<p>A zeneterem óriási kétszárnyú ajtaján taktusos éneklés szűrődött -ki s a szíve megzajdult: soha többet oda bejutni nem fog ő és soha -többet nem lesz debreceni diák… a kín fullasztotta be, mikor lement -a <span class="pagenum"><a name="Page_277" id= -"Page_277">-277-</a></span> lépcsőn, hogy azon többet vissza ne -forduljon, minden fokon egy hulló könnycseppjét ejtette el, így -szállt lejjebb, lejebb a mélybe, a mélybe s már nem debreceni -díák…</p> -<p>Az első emeleten a prepák hegedültek, a szívébe sikított az édes -jó cincogás, ami az őszt olyan kimondhatatlanul különössé tette, a -bicegő skálák s a kezdő kezében ijedten sikító szegény hegedűk… és -ő többet már nem debreceni diák…</p> -<p>Most hirtelen szemébe tűnt a nagy szemétláda, a szürke óriás -tölgyszekrény, amely mögött örökre ott lakik a Böszörményi -bicskája… s megrándult a karja s szeretett vón odatérdepelni, mint -a templomban s a homlokát földre tenni a bűnbánattól bűneiért és… -kikotorni… s elvinni a bicskát… emlékül, hogy ő volt debreceni -diák.</p> -<p>Lejjebb a féllépcsőn megismerte a helyet, ahol a dinnyét megette -az ősszel, hogy ne kelljen másnak adni belőle senkinek s a -földszinten a nagydiákok könyvtárát, ahonnan könyveket cipelt Nagy -úrnak, a debreceni lunátikust, óh Istenem Nagyúr… a kis púpos jó -ember s a magyarok dicsőséges ősi eredete, mind megmarkolta a -szívét, hogy azt hitte meghal, mire kiérnek a kapun s még ráadásul -e pillanatban felcsendül a csengő és ő összerezzent: a Csokonai -csengője, amivel őt kiharangozzák a kollégiumból…</p> -<p>Csak 12 órát csengettek s ő kint volt egy ugrással, lent a -téglajárdán, ott nagyot lélegzett, kinyílt a tüdeje s teliszívta -magát: még az imént elnyomott kis, szenvedő debreceni diák, most -felszabadult, boldog ember az emberek között…</p> -<p>Röpülve ment keresztül a városon a bátyja hűs kezén, szellemkéz -biztos erején…</p> -<p>És mikor a Pongrác bolthoz értek, egyszerre csak ijedten -visszanézett, úgy érezte, a Nagytemplom magasba emeli piros -sapkáját s azzal, mint süveggel gyerek a lepkét, egy nagy -kiáltással leborítja őt: ezen a helyen, ahol minden s annyi történt -vele, az öreg úr kapuja előtt s a divatkereskedés, ahol Bellát -látta s ahol a fiúval veszekedett, s a sivatag-tér szörnyűsége: a -rádőlő templom árnyéka: harangkongás: elszédült s ájultan hullott a -járdára.</p> -<p>Még mikor a kövön feküdt, a jeges aszfalton, nem <span class= -"pagenum"><a name="Page_278" id="Page_278">-278-</a></span> -vesztette el az eszét, emlékébe villant, hogy milyen forró volt ez -az aszfalt, mikor az a mezítlábos belépett, akinek a lábanyoma most -is ott van a Nagyvárad-utca felé, a vasút felé, Bella elutazott, oh -jaj, szegény Bella… Vajjon az ő lebukásának nyoma itt marad a hideg -aszfalton… és Debrecen utcáin?… – s mosolygott.</p> -<p>Csak az ágyban tért magához, igen rossz és kínos emlékek közt, -az ajka tüzességét érezte és a lehellete forróságát és a hosszú, -hosszú vergődés nyomorúságát, a vére úgy dolgozott, mint gőz a -kazánban, gépész nagybátyja tüzesgépjében, egyszerr hallotta -titokban, hogy az édesapja birtoka azért úszott el, mert -elárverezték, mert a tüzesgép felrobbant az alföldön, de nem csak -úgy magától, hanem mert felrobbantották… s emiatt licitáltak el -mindent a tiszaparti kisfaluban, a nagy diófákat és a szilvásokat, -ahol hetekig főzték ősszel a lekvárt s ők koldusok lettek s -földönfutók, akik féltek a csendőr kakastollától és a váltó nevétől -és a pálinka szagától… és ő most úgy félt, hogy neki most fel kell -robbannia, mint annak a kazánnak és el kell pusztulni, az édesapja -élete is itt van az ő betegségében és hogy az ő életét is -felrobbantotta az alföldi robbanás és az apja őseinek nagy -szerencsétlensége, a jobbágyok, a földesurak rajtuk feküdtek, míg -csak ki nem robbant a világ… Jaj…</p> -<p>Mikor jobban lett, piros narancsot hozott neki a bátyja, vérbélű -narancsot kettőt s ő kezébe vette és gyönyörű volt, ő sose mert -venni, ki volt téve a Leidenfrost kirakatába »vérbélű narancs«, de -sajnált érte darabjáért három krajcárt… s virágot is hozott neki s -eszébe jutott, hogy ő már volt egyszer ilyen beteg: a meneküléskor, -mikor a szülei szekéren futottak, a Tiszapartról messze, más -megyébe, homokra a fekete földekről… s ő meg az öccse ketten -betegen feküdtek a nagybátyjánál, a gépésznél, vereshimlőbe s azt -írta a bácsi az édesapjának: »sógor a gyerekeid betegek, gyere -értük, mert én nem vállalom!«… ilyen kegyetlenül és az édesapja -eljött, akkor is nagy tél volt és betoppant s csinált neki csergő -játékot dióhéjból, doboló játékot s nem vitte el őket, mert -biztosan egy krajcárja sem volt… és vajjon most van-e? <span class= -"pagenum"><a name="Page_279" id="Page_279">-279-</a></span></p> -<p>Sokat sírt, befelé fordulva a falnak…</p> -<p>Egyszer eljöttek hozzá Orczy meg Gimesi, mikor egyedül volt s -nem volt otthon a bátyja.</p> -<p>Nagyon örült és nagyon izgatott lett. Kezet fogott velük s -büszke volt, ilyen szép ágyban fekszik a szállodában, meleg -szobában, mint a gőzfürdő s az éjjeli szekrényen orvosságosüvegek -vannak s poharak, ezüstkanál és beteg!</p> -<p>– Szervusz Misi.</p> -<p>– Szervusz Orczy.</p> -<p>– Szervusz.</p> -<p>– Szervusz Gimesi.</p> -<p>– Hát hogy vagy.</p> -<p>– Hát csak jól.</p> -<p>– Hát én olvastam a Török úr levelét, amit írt a rendőrségnek, -te olvastad?</p> -<p>– Én nem olvastam.</p> -<p>– Hát hogy bevallja, hogy ő lopta el a zsebedből a -reskontót.</p> -<p>– De mikor?</p> -<p>– Mikor mutogattad náluk, az apjáéknál.</p> -<p>Misi visszagondolt, az lehetséges. Mert nem adta vissza.</p> -<p>– És azt is megírta, hogy a tíz forintot akkor dugta a zsebedbe, -mikor a pakktáskát letetted.</p> -<p>– Igen, azt gondoltam.</p> -<p>– És százhúsz forintot nyert és abból 10 forintot neked adott, -negyven forintot elköltött ruhára Bellának, ez ötven, tíz forintot -egyébre, az hatvan, húsz forintba került az út, az 80, tíz forintot -adott Bellának, mikor a hercegékhez ment, az kilencven, a kocsit is -ő fizette ki, az két forint és csokrot is vett háromért, az 95, és -a többit ellumpolta és az utolsó tizenöt krajcáron vett három -levélbélyeget s megírta bűneit egyben az apjának, egyben a te -bátyádnak s egyben a rendőrségnek s akkor bele akart ugrani a -Dunába, de nem ugrott bele, mert hideg volt a víz biztosan.</p> -<p>Orczy és Gimesi nagyon nevettek, de Misi folyton csak azt -mondogatta elhűlve: százhúsz forint, százhúsz forint… ez az -egész?</p> -<p>Szörnyen le volt hangolódva: százhúsz forint az egész… Akkor -mivel volt tele a pakktáska?…</p> -<p>– De nem baj, mert kifizették, – mondta <span class= -"pagenum"><a name="Page_280" id="Page_280">-280-</a></span> Orczy – -az egészet! már Pósalaky úr meg is kapta a hatvan forintot és a te -bácsid az ötven forintot, mert tizet már kaptál, azt -beleszámították. De a te Géza bácsid nem fogadta el, mert Törökék -szegények és ő sok jóval tartozik nekik, – azt mondta. Mert Török -tanító fizette ki, hogy a fia becsületét megmentse.</p> -<p>Misi, savanyú volt a szája, úgy hallgatta. A fiúk sokat -beszéltek, az egész iskola tudja, hogy ő nem akar többet debreceni -diák lenni és ez nagyon tetszik mindenkinek.</p> -<p>Akkor megérkezett a Géza bátyja s megkérte a fiúkat, hogy most -hagyják magában Misit, mert megint láza lesz.</p> -<p>Másnap eljött Viola Sanyival. Viola nagyon sírt s bocsánatot -kért Misitől s meg is csókolta, azt mondta, hogy »Bella csókoltatja -az ő kis poétáját« (ettől Misi lángvörös lett) és hogy Bella nagy -szerencsét csinált, a hercegéknél van és már küldött is ezer -forintot, a vonatról rögtön kocsiban a hercegékhez ment s a tanti -nagyon szépen fogadta és nagyon szereti s rá fogja hagyni az -egervári uradalmat, mert nagyon hasonlít a meghalt lányához és az -hetvenkilencezer hold s most már meg van alapítva a szerencséjük és -most már Sanyi Pestre megy tanulni, ha itt megbukik és egyetemi -tanárt vesznek mellé nevelőnek!</p> -<p>Misi ezt mind úgy hallgatta, mint az álmot s újra nagy láza -lett.</p> -<p>Egy hét mulva már jobban volt, fel is kelt, de maga is nevetett -egy kicsit rajta, elfelejtett járni, csakúgy szédelgett, mint az -őszi légy.</p> -<p>– Mikor megyünk a kollégiumba, – kérdezte egy este a bátyja -váratlanul, – órára? – tette hozzá szelíden.</p> -<p>Misi lesütötte a szemét, igen halkan mondta:</p> -<p>– Soha.</p> -<p>Soká hallgattak. A tűz világított s kint a kis gőzös tutult.</p> -<p>– Akkor mi lesz belőled? – kérdezte a bátyja egészen halkan.</p> -<p>Misi soká hallgatott, nem merte kimondani, ami a szívén volt, -csak lesütötte a fejét.</p> -<p>– Hát mi akarsz lenni, édes kis fiam? – kérdezte a bátyja újra. -<span class="pagenum"><a name="Page_281" id= -"Page_281">-281-</a></span></p> -<p>Misi hirtelen azt mondta:</p> -<p>– Az emberiség tanítója.</p> -<p>Újra hallgattak soká.</p> -<p>– Tanító: tanulás nélkül még senki se lett!… – szólt a -bátyja.</p> -<p>Misi elszégyelte magát, hiszen akar ő tanulni, nem is tanulni: -tudni!… Tudni akar ő: mindent, amit ember tud s megrémült, hogy -most elárulja magát, a titkot, amit senki se tud, még ő maga sem -akar önmaga előtt sem tisztázni… amit senkinek se tudna megmondani, -talán csak az édesanyjának, hogy: »költő«…</p> -<p>– Hogy gondolod, Misikém? – szólt édes tréfájával a bölcs -bátyja, – csak úgy elindulsz és mégy az úton? és aki szembejön az -élet országútján, azt mindjárt tanítani kezded?</p> -<p>Misi lehúnyta a szemét titkos mosollyal:</p> -<p>– Igen.</p> -<p>A bátyja félszemmel, mosolyodva nézett rá.</p> -<p>Sokára, a jószagú szivarját kivette szájából s azt mondta -erélyesebb s rendesebb hangon:</p> -<p>– Én úgy gondolom, legjobb lesz, ha eljössz abba az iskolába, -ahol én tanítok és ott majd tanulsz, odáig, amíg mind megismered a -deklinációkat és konjugációkat és mindent, amit mások tudnak, hogy -te is tovább taníthass másokat.</p> -<p>Soká csendben ültek, Misi lassan sírt és boldog volt és örült, -hogy így lesz. Akkor azt mondja a bátyja nyájas szelídséggel, – -mintegy lelki biztató hang, mely a szívet feloldja a zárakból s -kiteríti az isten színe elé:</p> -<p>– Vagy más egyébre akarod te tanítani az emberiséget?</p> -<p>Misi lopva nézte, nézte a bátyját, újra könny öntötte el a -szemét, s összekuporodott, mint egy kis giliszta s egészen halkan -és egészen csendesen azt rebegte:</p> -<p>– Csak arra, hogy légy jó… légy jó… légy jó mindhalálig…</p> -<p>S fejét leejtette s szivárványszínű lett a szoba s egyszerre -kimondhatatlan vágy fogta el, menni, elmenni innen abba az -iskolába, ahol már ő tanít… ő… a drága, az édes jó bátya… az égbe… -az égbe… mert az maga az Ég…</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="transnote"> -<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p> -<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p> -<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p> -<table summary="Javítások"> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_24">24</a></td> -<td>Csak azújabb</td> -<td>Csak az újabb</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_46">46</a></td> -<td>egymátsól</td> -<td>egymástól</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_56">56</a></td> -<td>királyok és bősök</td> -<td>királyok és hősök</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_57">57</a></td> -<td>szőke mana</td> -<td>szőke mama</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_58">58</a></td> -<td>hallalanul</td> -<td>hallatlanul</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_66">66</a></td> -<td>kérdeznit őle</td> -<td>kérdezni tőle</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_67">67</a></td> -<td>igen agyurak</td> -<td>igen nagyurak</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_67">67</a></td> -<td>tüzet gépünk</td> -<td>tüzes gépünk</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_72">72</a></td> -<td>mondta Gimesnek</td> -<td>mondta Gimesinek</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_99">99</a></td> -<td>ostro mon</td> -<td>ostromon</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_102">102</a></td> -<td>ktiört</td> -<td>kitört</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_102">102</a></td> -<td>érzete meg</td> -<td>érezte meg</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_112">112</a></td> -<td>kiálottta</td> -<td>kiáltotta</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_128">128</a></td> -<td>szinfe</td> -<td>szinte</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_145">145</a></td> -<td>feláloltt</td> -<td>felállott</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_168">168</a></td> -<td>Julián szereztes</td> -<td>Julián szerzetes</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_181">181</a></td> -<td>betgsége</td> -<td>betegsége</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_183">183</a></td> -<td>szeretett vonal</td> -<td>szeretett volna</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_193">193</a></td> -<td>céduát</td> -<td>cédulát</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_201">201</a></td> -<td>fizetni es akartak</td> -<td>fizetni se akartak</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_209">209</a></td> -<td>igazsagtalan</td> -<td>igazságtalan</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_215">215</a></td> -<td>ötödikesek, nyolcadisok</td> -<td>ötödikesek, nyolcadikosok</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_258">258</a></td> -<td>ő maris</td> -<td>ő máris</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_272">272</a></td> -<td>azé desapja</td> -<td>az édesapja</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_272">272</a></td> -<td>megtegetődzött</td> -<td>mentegetődzött</td> -</tr> -</table> -</div> -<div lang='en' xml:lang='en'> -<div style='display:block; margin-top:4em'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK <span lang='hu' xml:lang='hu'>LÉGY JÓ MINDHALÁLIG</span> ***</div> -<div style='text-align:left'> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Updated editions will replace the previous one—the old editions will -be renamed. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. -</div> - -<div style='margin:0.83em 0; font-size:1.1em; text-align:center'>START: FULL LICENSE<br /> -<span style='font-size:smaller'>THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE<br /> -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK</span> -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase “Project -Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg™ License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person -or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ -electronic works. See paragraph 1.E below. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the -Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg™ License when -you share it without charge with others. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work -on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the -phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: -</div> - -<blockquote> - <div style='display:block; margin:1em 0'> - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most - other parts of the world at no cost and with almost no restrictions - whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms - of the Project Gutenberg License included with this eBook or online - at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you - are not located in the United States, you will have to check the laws - of the country where you are located before using this eBook. - </div> -</blockquote> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase “Project -Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg™. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg™ License. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format -other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg™ website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain -Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works -provided that: -</div> - -<div style='margin-left:0.7em;'> - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation.” - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ - works. - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg™ works. - </div> -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right -of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any -Defect you cause. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™ -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s -goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg™ and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state’s laws. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation’s website -and official page at www.gutenberg.org/contact -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread -public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state -visit <a href="https://www.gutenberg.org/donate/">www.gutenberg.org/donate</a>. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of -volunteer support. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Most people start at our website which has the main PG search -facility: <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -This website includes information about Project Gutenberg™, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. -</div> - -</div> -</div> -</body> -</html> |