diff options
Diffstat (limited to '76088-0.txt')
| -rw-r--r-- | 76088-0.txt | 2549 |
1 files changed, 2549 insertions, 0 deletions
diff --git a/76088-0.txt b/76088-0.txt new file mode 100644 index 0000000..86e531b --- /dev/null +++ b/76088-0.txt @@ -0,0 +1,2549 @@ + +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76088 *** + + +A TÜKÖR + +SZEGÉNY KICSI JULA – BORZHISTÓRIA + +BERDE MÁRIA NOVELLÁI + +1920. + +KOSMOS R.-T. MAROS-VÁSÁRHELY. + + + + +A tükör. + +Sápadtarcu, kicsit fölényesen mosolygó európai állott az ezüst-arany +himzésekkel mennyezetig zsufolt bazárban. A bazáros zagyva franciasággal +esküdözött egy nászutaspárnak, hogy e diónyi boltocska milliókat ér, – +közben a száz frankra tartott vállkendőt odaadta tiz frankért. Magukban +maradva, a sápadt idegen törökre forditotta a szót: + +– Van régi holmid? + +A török, kezével intve, félrelibbentette a boltocska hátsó függönyét. +Beléptek az ablaktalan, csak egy olajlámpás fényétől megderengetett +kamrába: a földön ott volt a csibuk, a fejpárna. + +– Te itt szoktál aludni? + +A török bólintott és az olajlámpást felcsavarva, sorban odatartotta +nehány szétteregetett szőnyeghez, a boltozatról aláfüggő rézampolnához… +Az európai szeme azonban egy, a falnak hanyagul támasztott tükrön akadt +meg. A tükör kerete a magasból jövő derengésben alig csillogott, mintha +vasból vagy nagyon elpiszkolt ezüstből volna. + +– Frenki, a szemed biztos, mint a sólyomé a zsákmányra, – szólt a török. + +Az európai e bókra a tükör után hajolt; az lehúzta a kezét, amint +könnyedén akarta fölemelni. Csak most tünt elő: mily gonddal voltak +kivésve, mily hibátlanul megőrződve a keret sűrű, liliomfonásos +arabeszkjei. Maga a tükörlap vak volt, semmit se mutatott. + +– Mit adjak érte? + +– Százezer frankot, uram. + +– Szóval… tizezret? – kérdezte az európai finom gúnnyal. + +– Tévedsz uram, a függöny mögött vagyunk. Ibraim ben Abdullah nem őriz +olyan portékát az álmával, aminek árából alkudni lehetne. Ha nem jössz +igaz török szóval, nem is hoztalak volna ide be. Nézd meg frenki, jól +azt a tükröt, nem vas, nem ezüst az. Nem tudom, hogy hivják az ércét, de +rozsda nem fogja és többet ér, mint a vertarany. A tükörlapja pedig… + +– Az, megengedj derék Ibraim, aligha ér valamit… + +– Tisztelj meg frenki azzal, hogy leülsz fejpárnámra, valaki bejött a +bazárba, ha visszatérek, elmondom neked, mit ér a tükörlap. + +Az európai maga mellé állitotta az olajlámpást és kutatva vizsgálta +kiszemelt zsákmányát. + +– Ha platina – mert annak néz ki – mindenesetre megér húszezret. Hát a +munka rajta… A tükörlap azonban… a vén ámitó csalni akar vele, jó lesz +hát felülni a meséjének, hadd higgye, hogy azt fizetem meg; különben, ha +rá jön, hogy magában a keretet taksálom húszezerre, mindjárt külön +fizetteti meg a meséjét… + +Az öreg visszatért és leült a földre. + +– Bezártam odakint, esteledik. Siessünk a vásárral, ha a mezarthim +csillag feljő, nem hoz több szerencsét a pénz. + +– Azt mondtad: a tükörlapról akarsz még szólani. + +– Figyelj, frenki. A tükröt egy vándordervistől vettem, aki Bagdadból +zarándokolt Rumba. A Tigris-folyó partján vetette ki lábához a víz, +midőn egyszer reggeli áhitatmosdását teljesitette. Megvettem tőle, mert +láttam, hogy régi és hogy nagy kincs… Később hallottam, hogy a bagdadiak +ezer esztendeje keresik Kandazé emirleánynak a Tigris-folyó hullámaiba +veszett varázstükrét… + +– Varázstükör? Miben áll a varázslata? + +– Óh uram, e tükör a világ hét csodáját multa felül csodálatosságában. +Egy a nyugatról keletre tért mór aranycsináló kezéből ered az – talán +hallottad, hogy azokra bízatott valamikor a világegyetem valamennyi +titka. A tükör üveglapját ő úgy állította össze, hogy az minden beleeső +képet magába szívott és mindazt, amit valaha látott, időnként +visszasugározta. Rahman emir csináltatta e tükröt, hogy felitatva +leányának, Kandazénak hasonlithatlan szépségét, azt a kalifának +megmutathassa, anélkül, hogy a szent hit törvényeit, mely megtiltja a +menyasszony bemutatását házasság előtt, megszegné. + +– És tart még a varázstulajdonság? – kérdezte az európai kicsit +türelmetlenül. + +– Nem tudom, uram. A tükör akkor is csak olyannak mutatta képeit, aki +értett a varázslat nyitjához. Ezt pedig Rahman emiren, a kalifán és +Kandazén kivül csak az emir egy rabszolgája tudta, aki állitólag +kihallgatta az emir meg a mór alkuját a tükör felett és aki azután – + +– Elég, elég, legyintett az európai. Csak egyet még. Te, derék Ibraim, +ismered-é a tükör nyitját? + +– Nem én, uram. + +– Persze, persze. – És az európai nevetett. – Ma is élnek a csodák, +csakhogy mindnek elfelejtődött a sézámja. Siessünk a vásárral, emlékezz. +A mezarthim éppen nyitni akarja szemét… Húszezer frankot adok. + +– Adj uram ötvenezeret. + +– Húszezret. + +És az európai letette a pénzt. + +– Igen vagy nem? + +– Igen uram… nagy ugyan a veszteségem, de, mert hogy törökül köszöntél… + +Az európai ismerte az árleengedés ilyen naiv megokolását. Hallgatva, egy +darab Timesbe csavarta a nagyocska tükröt és hóna alá fogva, kifelé +indult a stambuli ótörök városrész nehézillatú, sikátorszerü +utcácskájából. A mezarthim éppen akkor nyilt ki, mint valami szikrázó +ezüstlótusz az ég véghetetlen bibortengerében… + + + +A babona órája volt: szinte éjfél. Sötét, mélybenyuló terembe holdfény +szivárgott: töredezett kőreliefeket, érempénzes vitrinákat, mereven +mosolygó aranyozott bálványokot cirógatva végig, mint valami mennyei +uszály földetseprő vége. Időnkint a holduszályba ide-oda imbolygó árnyék +esett: fiatal férfifej, egy, a kezével kebléhez szoritott ovális keretre +hajolva… + +Már sok mindenen túl volt, mióta az olajlámpa gőzéből a stambuli +aranyporos alkonyatba lépett… Túl volt azon, hogy a vén török meséjét +hazugságnak vegye: hiszen egyik arab alkimista papirusán rábukkant egy +följegyzésre, mely Kandazé tükrét emlitette… tehát volt valami, valaha, +valahol… + +És miért lenne tisztára képtelenség valaminő ismeretlen szerkezet, mely +a beleesett fénysugarakat megőrizze, és bizonyos külső hatás alatt +visszavetitse a világba…? + +Az árnyék némán, merőn bámulta a holdfehér tükörlapot. Néha +fölszisszent: balgaság, észvesztő ostobaság az egész – ő, aki a tudomány +megtéveszthetlen fáklyája mellett hatolt előre az elült századok, +ezredek sötétjében, ő indul el egy oktalan mesén, bizonytalan ingoványok +fölé, mintegy lidércfény után…? És mégis. Az a vakszemü tükörlap a +babona bilincseit sugározta rá: régi, hűvös, józan mérlegelésekkel nem +tudta beleosztályozni fölhalmozott, vignettázott, kor, érték, hitelesség +szerint mesterien elrendezett régiségei közé. Nem tudott napirendre +térni fölötte, nem uj problémához menekülni tőle… agya és keze +szüntelenül visszanyúlt a tükörhöz, mint behunyt szemhez, amit föl akar +nyitni, amibe bele akar pillantani… + +Künn a távoli tornyok sorban elütötték az éjfélt. A holduszály egy +könnyű indus sállal letakart kerevetre siklott, figyelmeztetve a +merengőt. A fiatal tudós, kezében a tükörrel, végigterült a nyugágyon, +nem volt ereje valóban nyugalomra térni. A tele hold éppen a tejfehér +tükörlapba esett: egyszerre a sima, hályogszerű vak semmiség mélyülni +kezdett, perspektivát kapott; valami csak feltükröződött benne… Ah, nem +a könyvekkel, vitrinekkel zsúfolt háttér, hanem egy csipkeszerüen +stukkózott, ívekbe boruló oszlopos terem barnaarany mennyezete… De ez +csak távoli, elvesző háttér gyanánt, mindjárt elől egy fej hajolt a +tükörhöz: két nagy, mérhetetlenül tudatlan, sóvárgó, titokzatos és +szomorú szem, parányi összecsukott gránát virágajak, nehéz, sötét +hajfelhők alatt boruló, vakitó homlok… A fiatalember szíve elállott. A +tükörből tekintő arc egyszerre abba a néma extázisba ragadta, amibe +minden férfit beleejt az igazi női szépség és az igazi női szomoruság. +Örökre elnézte volna, de a fej hirtelen, mintha szólitanák, megfordult: +helyette az egész pompázatos, falvánkosokkal, szőnyegekkel ékitett +csarnok képe hullt a tükörbe. Közepén ezüstgyönggyel omló szökőkút, a +kút medencéjét nyiló fehér hónapos rózsák fonták körül. + +Az oldalfal nehéz aranyhurkolásos függönye szétnyílt: egy békaszerüen +rút öregasszony csúszott befelé, karján ragyogó ruharakással, lapos, +hervadt szájáról le lehetett olvasni a szót: + +– Kandazé… + +A tudós szive őrületesen kezdett verni. Az öregasszony óarabul beszélt +és ő ezt a nyelvet értette… + +– Kandazé, kicsike leányka, gyorsan öltözz fel nappali diszedbe. + +Most előtünt a lány egész alakja: csak könnyü, de szemérmesen hosszú +fehér muszliningben volt, virágkarján, lábán semmiféle ékszer. Az +öregasszony azonban nehéz zöldselyem köntöst, csilingelő kösöntyüket +aggatott rá és megcsókolva lábacskáit, parányi szattyánpapucsba bujtatta +őket. + +Már lebbent is az átellenti függönyajtó. Komor, behúnytszemü szerecsen +ajtónálló lépett be. + +– Kegyes és szépséges Kandazé úrnőm, legmagasságosabb atyád, az emir +akar megtisztelni látogatásával. Beléphet? + +– Gyermeki alázattal várom a kitüntetést, – felelte a leány. + +Magas, derékigérő szakállu, zöldturbános férfi jelent meg, lassu +méltósággal közelítve és hirtelen térdet hajtva az elősiető leányzónak. + +– Kandazé, gyermekem, életem tavának legfehérebb lótuszvirága. Én jöttem +ma hozzád, mert mán kezdve te vagy az úrnőm, én pedig csak alázatos +alattvalód… + +A leányka megütődve bámult apjára, ölelésre emelt virágkarja reszketni +kezdett. + +A hatalmas emir gyönyörködve nézte gyermekét és egy, az öregasszony +által elébeteritett bársonyvánkosra vonva magamellé, az öregasszonyt egy +kézintéssel kiparancsolta. + +– Ne ijedj meg, sőt ujjongj, Kandazé, tündérszép gyermekem. Nagy hirt +hallasz, nagy dicsőséget aratsz. Tekintsd ama tükröt, melyben mint +parancsolám, egy esztendő óta naponta megnézed magadat, e csodatükör +felszivta huriszépségedet. Az elmult éjjelen – ép holdtölte volt – +tudtodon kivül a kalifához vitettem azt, isteni szeme elé tárva, ki +vagy. A felséges kalifa belésápadt látásodba, átölelte a tükröt és +Allahra esküdött, hogy még a mai szent napon eljegyez és mához +harmadnapon feleségévé teszen, rangban minden eddigiek felett álló +nejévé és születendő fiadat örökösévé… Leánykám, e perctől fogva a +kalifa mátkája, az én felséges uralkodóném, a szent hit és szent +birodalom leendő kalifájának kiválasztott anyja vagy, én pedig csak a te +és a te férjed szegény szolgája… + +A leányka szeme mind riadtabban tekintett, virágajka összezárult, keble +reszketve emelkedett, arca elfehérült… + +– Ungo, háremem leghivebb őre, ki éberségedért nyerted legkedvesebb +gyermekem őrizőjének tisztét, lépj elő! + +A vak szerecsen a kiáltásra ujból belépett és Kandazé lábához térdelve, +ezüsttálcán egy smaragdos karkötőt tartott elibe. + +– Ime, vedd atyád kezéből a fényes kalifa jegyajándokát; a perctől +fogva, hogy azt kezedre zárod, a kalifát magadnak a szerelemben, nekem +az uralkodásban kezesünkké tetted. + +Az emir megragadta leánya karját és rácsatolta az ékszert. A leány +azonban, mintha zöldszemü sárgakigyó csavarodna rá, hirtelen +halottfehéren, mint a lekaszált virág, végigesett a padozat tarka +márványzatán… + + + +A tükör hirtelen elhomályosult, mintha kendővel takarták volna le, +azután újra derengeni kezdett… + +A csarnok hátterében, nehéz bíbortakarók között Kandazé aludt: lábát a +déli arany verőfény melengette. Az öregasszony egy bronzkandeláber +lángjába galyakat hintegetett: a lángból kék és sárga füstbodrok +szálldostak a leány halántéka felé… Kandazé fölébredt. + +– Fatma, – sugta halkan, úgy, hogy alig lehetett leolvasni ajkáról a +szót – hűséges öreg Fatma, mondd meg nekem, láttad-e valaha a szent +kalifát? + +– Bizony láttam, mikor a szerencsés háboru után a népnek mutogatta +magát. + +– Mondd Fatma, fiatal-e még a szent kalifa? + +– Miket gondolsz, galambkám. A felséges kalifa nagy bölcsességét hatvan +esztendő alatt gyüjtötte. + +– Úgyhát mondd… nincsen bronzszínü arca és a szeme nem ég, mint a parázs +a kandeláber mélyületében…? + +– Óh nem, nem. A felséges kalifa arca sárga, mint a tudós pergamenek. + +– Nagyon rút, Fatma? + +– Rút? Honnan tudnád te galambkám, mi az a rút, mi az a szép? Hát láttál +te már férfit atyádon, meg a szerecsen Ungon kivül? Hiszen te úgy nőttél +fel, mint gyöngy a kagylóban, a a tenger fenekén… Ha egyszer kalifa, +akkor ő a férfiak elsője: szép bölcs és jó. + +– Mégis… a fiatalok szebbek. + +Fatma döbbenve nézett a leányra. + +– Szeplőtlen arab szűz ilyet nem gondol, nem hogy mondana, leánykám. A +férfiban csak a vétkezni vágyó nő válogat. Igaz mohamedán hajadonra +nézve nincsenek férfiak, hogy összehasonlitsa őket, csak egy férfi van, +akinek odaadják. Hogyan is lehetne boldog egy nő a világon, ha +észrevenné, hogy az övénél szebb férfiak is vannak? Allahra, téged +valami megbabonázott, hogy ilyen gontolatod van. Megmondta már egy álom +ezt nekem, tudtam, hogy fájdalom, betegség vagy romlás lesz belőle. + +– Álom… miféle álom, Fatma? + +– Tegnap alkonyatkor, ahogy a zugolyomban elbóbiskoltam, – ott láttalak +az ablakrostélynál állani, és óh, szörnyüség, mintha egy fiatal párduc +hajolt volna feléd a rácson keresztül… Azért jajgattam, mikor hirtelen +felébredtem; és te hajnalló arccal, mintha jó és nem gonosz jelek +környékeznének, futottál felém az ablak mellől… Mi az, galambkám, mért +vacogsz? Ne félj, ne higyj az öreg Fatma babonáiban! Vagy füstöljek a +kisértésoszlató szent fahánccsal? + +Kandazé megragadta az öreg asszony cirógató kezét. + +– Fatma, hű öreg Fatma, szeretsz te engem? jobban, mint emirapám? + +– Mióta anyádnak élte árán a világra jöttél, – őt is híven szolgáltam, +Allah juttassa a hurik kertjébe, – egy nap se hagytalak el, egyetlen +galambocskám. Belőlem szívtad az életet… miért kérded hát, hogy +szeretlek-e. + +Kandazé arcán biborvérfelhők gomolyogtak át, szeme emésztő tüzben égett. +Lehajtotta fejét Fatma kezére és sírni kezdett… + + + +A tükör újra elborult és újra megnyilatkozott. + +Ugyanaz a csarnok, csakhogy a délelőtti világosság helyett esthajnali +rózsafény könyökölt az ablakokra. Fatma Kandazé lábánál aludt. A leány +megmozdult, felkelt… Arcára fátylat, vállára könnyü sált vetve, mezitláb +lopózott az ablakig… A tükör az ablakon át a kertet is visszaverte: +haragos thuják, ezüstgyászos olajrengeteg, lángszinü rózsamezők +hátterében mint valami fiatal ragadozó: egy sudár kékkaftános legény +bukkant fel… A teste bronz, a haja sörény, a szeme parázs. Amint +Kandazét megpillantotta, hirtelen, mintegy imádkozón, karját +keresztbevetette vállán. Aztán gyors, könnyü macskalépésekkel surrant +közelebb; megragadta és kiemelte az ablakrácsot. Kandazé kihajolt, mint +a forró szél alatt lengő virág. + +A szép idegen ajkához szoritotta a leányka kicsüggő fátyolát. Kandazé +karját is aláejtette… A legény csókolt, csókolt és mégis: szemét az +ablakon keresztül, mint kutató kést, mely prédát keres, villantotta a +csarnokba. + +– Kandazé, azt beszélik, holnapután lesz a lakodalmad, a kalifa már +megtekintette a rózsaberkeket, kétmillió rózsát szedet a város +díszítésére. Az édességárusok üstökben főzik a rachatot, tizezer narancs +leve csurgott már a sörbetesek hordóiba, szegfübors, szerecsendió és más +drága fűszerszámok illatától részeg a város; a mecsetek belsejéből a +legszentebb szőnyegek kerülnek elé, a pálmalombokból a legüdébb sarjak +kaszálódnak le utad ékitésére, ahol a nászmanchyn körülhordoznak téged… +Nekem csak a sötét szegénység marad. Mennyit rimánkodtam, hallván +szépséged földöntuli voltáról, hogy ablakod alatt, a rózsakertben +szolgálhassak. Mennyit lapultam, mig rámtévedt tekinteted át a rácson; +hány éjszakán át játszottam a halállal, mig az ablakrácsot +átfűrészeltem… most imádkozom hozzád, könyörülj rajtam, csak egyszer +engedd meg, hogy szememmel érinthessem a mennyei csarnokot, melyben +lakol, láthassalak téged tetőtől talpig. + +– Oh, nagyon nagyot kérsz tőlem. Ha Fatma alszik is, az ajtónálló… + +– Hisz az vak. + +– De hall, mint a vadállat. + +– Csöndesen leszünk, mint a titkon adott csókok. + +A legény alakja emelkedni kezdett és hirtelen betekeredett az ablakon. +De földet érve, nem Kandazéra, hanem a terem többi falaira vetette +szemét és pillanatra vadul meredt a tükörbe. Kandazé bámulva nézte… A +legény észbekapott: + +– Oh huriszép Kandazé, tükreidet akartam legelőször látni, mert hisz ők +bitorolják a gyönyört, ami nekem elérhetetlen üdv: fátyol nélkül +láthatják arcodat. + +– Csak egy tükröm van, az ott a falon, abba is csak apám parancsából +tekintek. + +A legény szeme megvillant, mint fegyver a napsugárban. Hirtelen amaz +egyetlen tükörhöz lépett. + +Kandazé megragadta: + +– Allahra, ne mutasd arcod e tükörnek… + +De már késő volt. A legény arca belemetsződött egész vad szépségében a +tükörlapba. + +Kandazé pedig, mintha ijedtsége hirtelen boldogsággá hajnallana, maga is +belemosolygott a legény vállán át a tükörbe. + +– Hát úgy legyen… hát nézz bele jól… – suttogta. – De aztán… eredj, +eredj. Siess, nagyon félek. + +A legény gyorsan az ablakhoz ugrott. Mozdulata oly vad volt, hogy a +márványmedence szélén álló üvegcse csendülve, cserepekre törve gördült a +medencében alá. Fatma felriadt, száját kiáltozásra tárta. + +– Igérj valami drága ajándékot neki, – hördült a legény. + +– Fatmának nem kell ajándék, Fatma soha árulója nem lesz az ő +tejgyermekének… – makogta az öregasszony. + +– Vesd magad a földre és úgy esküdj meg erre. – És a legény szemével +majd átdöfte az öregasszonyt. + +Fatma a földre terült és nehéz esküt rebegett. + + + +A tükör most hosszabb időre elborult: a londoni éjszaka a holdat is +elfogta ködkezével. A fiatal tudós holtmereven feküdt, mintha egy +moccanása elüzhetné a felidézett varázsképeket. Ajka egymásraszáradt, +pupillája sóvár, sötét üreggé tágult… A hold sápadtan, mint lábadó beteg +kezdett előbontakozni ködlepedőiből és vele együtt a tükör arca is ujra +elevenné vált… + +Az aranybarna csarnok reggeli fényözönében drágakőszinü madarak +röpködnek, a márványmedence hónaposrózsái egész áradatban nyilnak, +mintha a viz hófehér habja csordulna alá a káván. A szökőkút +szivárványosan járja gyöngyös táncait, a kandeláberek rózsaszinű gőzzel +füstölögnek… Kandazé halványpiros fátyolköntösben, vállán papagályával, +feje fölött lengő csodamadaraival a hurik táncát lejti. + +Az emir szakálát simogatva gyönyörködik benne. + +Kandazé táncol. Karját a mennyezetre tárja, keringőző madarai ékszerek +gyanánt lepik el repülő haját és ő táncol… Táncol, mig ajaka vérré, arca +hóvá, szeme szikrázó csillaggá hevül a tánctól. Mintha a tánccal +őrjiteni készülne… + +Hirtelen, legszéditőbb keringéséből, legcsábitóbb felnyulánkozásából +alázatossá, megadóvá, mozdulatlanná válva földreborul… Csudamadarai +rajban lepik el és csőrükkel magasbaemelik homlokpántját és abból +alácsüggő fátyolát… Szenvedélytől izzó arca mint az üdvözitő nap a +felhőkből: előragyog, hogy elvakitson. + +Aztán egészen lehanyatlik: apja felfogni készülő karja helyett a nyitott +alkóv selyemvánkosaira. + +– Kandazé… győzhetetlen leszek… leszel: Nincs férfi, akit ez meg ne +őrjitene. És az emir megáldja leányát. Kandazé térdel, mosolyog és kér. + +– Meg vagy elégedve? + +Az emir bólint. + +– Szabad ezért nekem is kérni tőled valamit? + +– Kivánj és meglesz. + +– Add nekem a varázstükröt… egészen. + +– Egészen? Hisz egészen a tied. + +– Nem, mert a kalifa is belenézett. És ha meghalok, talán más férfiszem +fogja egyszer nézni belőle arcomat. Ez bűn. Engedd meg, hogy nászom +estéjén… összetörjem. + +Az emir megdöbbent. + +– A tükör egy vagyonba került. Kérj akármit, leánykám. + +Kandazé esdve néz. + +– Csak ezt tudom kérni. + +– Az emir szava nem játék. Legyen. És most jöjjön Ungo. + +A vak szerecsen a kiáltásra egy gyöngyházzal beeresztett rózsafaládát +emel be a függöny mögötti ajtón. + +– Ime, Kandazé, a felséges kalifa itt küldi a nászruhákat. Tied a kinai +biborselyem, a prófétazöld kaftán az ő nászi pompája lesz. Arra kér, +hogy saját kezeddel teritsd azt majd rá a holnapi nászlakomán, hadd +lássák az ország nagyjai hozzávaló szerelmedet. Egyébként pedig ma nem +látlak többet; sirasd meg, amint illik, leányságodat, senki sem fog +megzavarni. + +Kandazé semmit se szól. Szeme lehunyva, nagyon sápadt és úgy mosolyog, +mintha egyszerre nagyon boldogtalan és nagyon boldog lenne. + + + +Bíboros alkonyest könyököl a csarnok ablakán, a csarnok falain +sötétrózsaszinü virágfüzérek. A padozat is csupa szirom: Kandazé tele +marokkal hinti egy háncskosárból a rózsapelyhet. A kandeláberek +aranyfüstöt lehelnek. Kandazé halványpiros fátyolruhájában a tükör előtt +áll, átkarolja azt és ujjong: + +– Tükröm, kincsem, világom. Enyém vagy, egészen az enyém. Drága +foglalat, mely fölittad, magadba zártad az ő bronzszin mosolyát… És föl +fogod inni, magadba fogod zárni a fölémhajlását, a fátylamra szórt +csókjait… Kimetszlek tükröm a drága keretből és elrejtelek, falba, +földbe, vizbe, ahol más sohse lát és én lopott éjféli órákon +belédláthatok… + +Kandazé tekintete megelevenedik: odahajol, egészen közel a tükörhöz és +forró csókokat lehel bele. Aztán hirtelen tovarepes, az ablak felé. – A +legény most veti át magát a párkányon. A medence szélére, a rózsák +hűvösébe ülnek. + +– Timur, suttogja Kandazé, fájdalmamat szivem fenekére zártam érted. +Örvendeni akarok ma, mert holnap engem eltemetnek. Parancsolj velem +életem utolsó boldog napjáért, Timur. Szólj, mivel vendégeljelek meg, +szólj, milyen ruhába öltözzem; kivánd, hogy ellejtsem násztáncomat… + +– Ebben a ruhában fogsz esküdni? + +– Nem, ebben csak táncolni fogok… ha magunk leszünk a szent kalifával… + +Kandazé hangja elakad, arcán láng fut át. + +– Hát öltözz az igazi nászruhádba. + +– Az sulyos, abban nem tudok táncolni. + +– Akkor hagyd a táncot. + +– Nem, azt látnod kell, mert abban teljesül egy régi kivánságod… a végén +majd meglátod… És aztán átöltözöm a nászruhába. De először téged akarlak +megtisztelni. + +Kandazé egy kis rózsaolajos üvegcsét vett elő, azzal megkente Timur +haját, a fejére tiarát, vállára pedig a zöldselyem kaftánt adta. + +– Fatma, súgta az öregnek, készitsd elő leghűsebb sörbetedet, legizesebb +halvádat, mert mi ma ujjongani és vendégeskedni akarunk, ma mi vagyunk a +menny és föld urai. + +Kandazé halkan dalra nyitotta ajkait, tapsra kezecskéjét. Az oszlopok +közt függő kalitokból tarka lepkerajként rebbentek elő az ékszermadarak. +A leány fátylat vett a kezébe és táncra lejtett… + +Timur alig figyelt rá. Inkább a tükörhöz fordult és belesuttogta: + +– Mindjárt végzi a bohó és öltözni megy és mi magunkra maradunk és +akkor… + +E pillanatban azonban, épen a tükörből: a leánynak egy oly lebilincselő +mozdulata lepte meg, hogy önkénytelen visszafordult… A vérszinü gőzben +imbolygó virágalak, az arc sürün elfátyolozott és mégis sejtetett +szépsége a legény fiatal vérét hajtani kezdték. Szeme mohón tapadt a +leány meztelen lábfejére, mely az utolsó széditő ütemeket lejtette… A +lepkeszinü madárraj a leány fejére szállt s amint tanitva volt a kalifa +gyönyörüségére tenni azt: csőrével megragadta és magasbaemelte Kandazé +arcfátyolát. A leány álmodhatatlan szépsége láttán Timur +összereszketett. Soha se látott szépséges finom főuri nőt +szemtől-szembe, fátyol nélkül; nem volt képzete se, mi egy gyönyörü nő. +És most a föld legszebbje vakitott reá. Mintha villám érte volna, +megtántorult és odahullott a leány elé, hirtelen viharként kerekedett, +szörnyü szenvedelemben. + +A leány hozzáhajolt: + +– Mit parancsolsz… vegyem a nászruhámat? + +A legény megérezte a leány tánctól áthevült testének, hajának illatát. +Keble vadul emelkedett, szemében szédült gondolatok kergetőztek: + +– Vegyed… a nászruhádat… de az igazit – a legigazibbat. + +– Mire gondolsz? suttogta Kandazé, gyönyörrel fürödve a legényből áradó +vágy hullámaiban. A sárga napruhámra? A csillaggal varrt türkizleplemre? +A redőzött indus muszlinuszályomra? A vérszinü hajnalköntösömre? + +Timur átölelte Kandazé térdét: + +– Annak a ruhának a szine, mint a drága gyöngyé, érintése mint a +pihebársony, redője nincs, Allah remekbe szabta… Eredj, kérd meg Fatmát, +vetkeztessen téged abba a pompába… + +Kandazé szivéreszoritott kézzel, mintegy megbabonázva suhant a zöld +függöny mögé. Timur káprázatban állt pillanatig a terem közepén. Mintha +szédülne vagy viaskodna, megragadta saját homlokát. Aztán körülnézett… +most megpillantotta a tükröt. Odarohant, megfogta mindkét kezével és +nehéz lélekzettel vallott neki: + +– Istenem… hiszen én e tükörért jöttem… mit akarok?… mit várok?… Itt +vagyok, egyedül vagyok végre, én és a föld legnagyobb kincse, +győzhetetlen fegyvere: a tükör… Tükör, halld imádkozó szavamat, hiszen +imákat töprengtem ki sóvárgásomban, amiket belédsuttogjak… Enyém vagy és +veled együtt rabszolgám minden ember, nekem, aki eddig mindenkinek +rabszolgája voltam… Ahova én felfüggesztelek… Ismerni fogom az +összeesküvők jelbeszédét, a királynék bűneit, a pénzcsinálók titkát; ott +leszek az ellenség és a jóbarát legelrejtettebb óráin: ahova beférkőzöm +veled, ott nincsen többé titok… Ah, pénz, hatalom és gyönyör fog +lábamhoz hullani; és kéjjel és üdvösséggel fogom gőgös gazdáimat, +kegyetlen volt urnőimet kipellengérezni… Elfuthatok most, most… + +Az alkóv függönye megrebbent. Timur szemét üveges fény hálózta be… + +– Nem… nem birok. Nem, amig azt a kart magamra nem kapcsoltam, azt az +ajkat ki nem ittam, abban a hajban meg nem fürödtem… A prófétára, még +van idő a teljes sötétig… S ha nem maradok többé magamra a tükörrel?… +Nem, nem is kell. Hiszen vinni fogom őt is… az asszonyok asszonyát… és a +tükröt, a kincsek kincsét… Soha ilyen zsákmányt! + +És Timur, félkézzel a tükröt markolva, félkarját mint a szerelembeteg +ragadozó nyújtotta az alkóv felé… Kandazé fehér virágként emelkedve a +függöny zöld hullámaiból: egyetlen patyolat-shawlba burkolózva, lassan, +lehajtott fejjel jött előre. Oly néma alázattal jött, hogy Timur +megértette. A liliomszínű leplet csak egyetlen kapocs tartotta; +törékeny, remegő opálkapocs: Kandazénak szívéreszorított keze. + +Timur szemére vérfátyol borult. Elengedte a tükröt és megragadta Kandazé +opálkezét. + + + +A tükör ujra elvakult: a vitrinás csarnok ijesztő feketeségében +félhalottként fekvő tudós homlokára szorította félkezét. Úgy érezte, +hogy a kép többé soha folytatódni nem fog és hogy önmaga, félőrülten a +kibogozatlan történet és a tükör soha meg nem fejthető talányos +mibenléte miatt, mint egy mániákus fogja hátralévő esztendeit leőrölni. +Soha nem könyörgött semmiért: szívében most vad, gyermeki szorongás +támadt, sőt félelem, sőt rimánkodás: tovább, tovább! Mint enyhülő +megváltásba merült aztán ujra a villámsebesen felbukó képözönbe. + +Sötétlő estét látott, a medence szélén Fatmát és Timurt. + +– Vigy el engem is, – könyörgött az öreg. + +– Ha maradsz, árulónk, ha jösz, terhünkre lehetsz… + +– Ha maradok, árulóvá gyötörnek, ha viszel, mindig megölhetsz, ha +terhetekre válok. + +– Ehhez tartsd magad és figyelj. Teremts kenyeret és valami italt, +ezekre szükségünk lesz. De perc alatt. Sietnünk kell, mint a halálnak. +Ah, hosszu volt a szerelem. Ha az éjfél a városon belül talál, veszve +vagyunk. A partőrök aludni térnek és a viz fölé leeresztik a rácsot… Már +pedig csak a folyón szabadulhatunk. A csónak oda át van a lótuszok +között: magam tákoltam. Először Kandazét fogod kisegiteni hozzám a +tükörrel együtt az ablakon… + +– A tükröt is? + +– A tükör mindent látott és árulónk lesz, ha visszahagyjuk. Egyébként +pedig ne kérdezz, ne sóhajts és ne nyögj, mert… + +És a legény megmutatta keskeny damaskusi pengéjét. + +– Irgalmazz és mondd, legalább azt mondd, hova… nem magamért, a +tejgyermekemért, a szememfényéért kérdem, mit akarsz velünk… vele? + +– A világ ura leszek és őt a világ úrnőjévé teszem. + +– De hiszen a holnapi hajnal látni fogja, hogyan kötnek gúzsba az +üldözők engem meg téged, és a holnaputáni a vérünk tócsájában fogja +megnézni orcáját… + +– Ne fecsegj, ne rémüldözz. Mielőtt a hajnal hasadna, a Tigris-folyó egy +kimosott, csak a viz felől megközelithető titkos barlangjában leszünk. +Ott maradunk rejtve, míg az országot átkutatják. Onnan aztán napkeletre +megyünk, túl a Ganga-folyón, ahonnan eladtak engem s ahová már nem ér se +az emir, se a kalifa keze… + +Kandazé belépett. Egyetlen mosoly volt, egyetlen ragyogás: arca, válla, +karja az opálfény helyett korállrózsaszinben tündökölt, maga volt a +megdicsőült szerelem. Nem nézett sehova, nem látott meg semmit, szemét +Timuréba veszítette. + +Timur hozzáfordult: + +– Nos Kandazé, te nem kérdezed, hova megyünk? + +– Ahova viszel. + +A leány odahajolt a legény boltozott vállára, mint galamb, aki együtt +akar a sassal felrepülni. Timur azonban elhárította: + +– Nincs több időnk. Sietni kell. Készüljetek és úgy, hogy végig a vizen +megyünk, különben az emir ebei kiszimatolnák lépteinket. + +A legény kivetette magát az ablakon, Fatma Kandazét az alkóv függönye +mögé kisérte. Pillanatra a csarnok üresen maradt. Ekkor a szerecsen +függönyajtója gyengén szétnyílt: a vak tapogatózva, neszelődve az +ablakig vergődött és kezét réműlten furta a rácstalan tátongó +ablaknyílásba. Aztán gyorsan visszasompolygott a függönye mögé. + + + +Az aranybarnán stukkózott terem csak álomszerű körvonalakban tetszett +ki… Egyetlen olajlámpa kezdte fényét szürni a nehéz selyemfüggönyökre, a +medence fehér faragványaira, a szendergő rózsafejekre… Kandazé az +ablaknál remegett, kezével a tükröt ölelve. Fatma egy váltottnak arcával +jött, ment: néha a kezét tördelte… Az ablaknál, a csillagos éjbe +rajzolódva, megjelent Timur. Kandazé ajakáról örömsikoly lebbent el: +Timur kiölelte az ablakon. + +A tükörlapban most alig kivehetően sötétkék árnyékból és ezüst +derengésből szőtt keleti éj bukott föl; keréknyi, vérvörösen fellebegő +holdtányérral, diónyi csillagokkal, pálmák és minarettek fantasztikus +körvonalaival: aztán egy acélszínű, fenségesen tovaimbolygó folyón +himbálózó kis lélekvesztő. + +Timur beléhelyezte Kandazét és pár pillanat mulva Fatmát is odavezette. +A kötél eloldózott, Timur kézbekapta az evezőt: karján az erek finom +zsinegekként dagadoztak. Kandazé melléje símult: a tükröt maguk elé +tartva, abból bámulta a város elúszó képébe rajzolódó Timurt. Néha – +ilyenkor a vizre árnyék eshetett – a tükörlap egész éjbe borult, aztán +ujra megderengett. + +Egyszerre Timur arca eltorzult. A csolnak a város falához volt érkezőben +és ime, a folyót áthidaló kőivből a vaslécezet a viz fölé volt bocsátva. + +– Elkéstünk, hörögte a legény. + +Egy percre behúnyta a szemét, számot vetett. Arca oly kemény volt, olyan +elszánt, hogy Kandazé szive elállott. A csolnak épen a rácsba akart +ütődni… + +– Húnyd be a szemed, parancsolta Timur Kandazénak. + +A legény Fatmához fordult: + +– Emlékezz. Itt csak kettő menekülhet. Vissza pedig nem hagylak… + +– Kandazé nélkül csak a halál jó, bólintott az öregasszony. + +Mégegyszer Kandazéra vetette s aztán némán lehúnyta a szemét. + +Ekkor Timur torkonfogta Fatmát és a viz alá nyomta, hogy a rács fogai ne +engedjék föl a testét. Nehány hörgő bugyborék szállt a viz színére… +Timur öklével hatalmas léket vert a csolnakba, aztán átölelte Kandazét. + +– Fogd jól a tükröt, ki ne nyisd a szemed és ne végy lélegzetet, amíg +nem mondom. + +Azzal lebukott a viz alá, mélyre, ahova a rács már nem ért… A tükörbe +sötét-zöld álomvilág festődött, amelybe végtelen magasból szűrődött alá +a csillagok ragyogó hálózata. Aztán a feketezöld világ ismét oszolni +kezdett… Timur a viz fölé emelkedett. Az erősbödő holdfényben folyékony +ezüstté vált az ár: ezüstben úsztak tova, a tükörben pedig lassan álommá +mosódott a városfal, a pálmák, minaretek csipkézete. + +– Végy lélegzetet és ujjongj, suttogta Timur. Az akadály gyors +letiprása, a friss, elszánt gyilkosság mintha borzadalmas mámorban +megkettőzték volna a legény erejét: baloldalra feküdve, oldalvást +úszott, hogy Kandazét majdnem egészen kiemelhesse a vizből. A leány +vonagló ajakkal, halálrarémült szemmel Fatmát hivta, kereste… + +– Sohase kérdezd, hol van, ezt akarom. + +És Timur hatalmas ívekben szelte a vizet. Sokáig ringtak igy az ég és a +feneketlen folyómélység között. Ekkor Timurnak a tükörbe eső arcára +fekete felhőnél ijesztőbb árny borult. Valami hang ütötte meg a fülét… A +tükröt balkezébe kapta: messze, de a városfalon már innen, a folyóparton +apró aranygőzös csillagokként fáklyák rajzottak… A fáklyafüstben +imbolygó, előresuhanó árnyak: lovasok. Timur tudta, hogy a lovasok a viz +sodránál és a legsebesebb úszónál együttvéve is gyorsabban jönnek… +jönnek. Összeszedte minden erejét, úgy haladt előre kétségbeesett, +merész ívekben. + +Az ég, a bársonyfekete csillagos ég, – mintha ijedtében – sápadozni +kezdett. A lovasok egyike íjjához kapott… Hosszú nyíl szisszent a legény +válla mellé a vizbe, de a lövöldözőnek íjját egy másik elrántotta, +nyilván észrevette a Timur karján aléló Kandazét. + +A tükör ujra zöld selyemárt mutatott, a hold ijedten tekintett a +hullámfátyolon át… Aztán ujra fel és ujra alá… Ruháikat az ár tovamosta, +csak Kandazé palásthaja úszott velük, takargatta a fiu bronz és a leány +márványmeztelenségét. A legény homlokán pattanni készülő érkötelek +dagadtak: de úszott és élt Kandazé és vele volt a tükör, a tükör… + +A parti üldözőkből kettő leugrott a lóról és a vizbe vetette magát. +Timur összerándult: újra alábukni készült, ezuttal hosszabb időre. + +– Hadd engedem el a tükröt… esdekelt a leány. + +– Fogd, mintha az életemet tartanád! + +– Nem birom… + +De azért fogta, szorította, míg újra a viz szinére buktak. Szorította, +míg tagjait zsibbadó görcs húzta, míg ujjjait nem érezte többé… Timur +látta, hogy a leány ájulóban van, hogy keze meglazul a tükrön… Lelkében +pillanatnyi őrült tusa kerekedett: a tükör, vagy a leány, a lány, vagy a +tükör… Egyiknek veszni kellett. + +– Allah a nőt a férfiu terhére teremtette. + +Behunyta a szemét, nehogy a leány huriszépsége, nagy, szomorú, a percek +agóniájában mindent megsejtő szeme megtéveszthesse. Örjöngő mozdulattal +kapott a tükör után, a leányt pedig eleresztette. Oh, milyen könnyen +vált le róla: mintha tehetetlen ájult lenne, vagy mintha mindent +megértve, örömmel feküdne a halál hullámaiba. Az úszó hajpalást egy +iszalagja még lábujjába ölelőzött a legénynek: és Timur lerugta azt… + +Mindegy. Most alábukik és vele van a tükör, a tükör és a tükörrel együtt +mérhetetlen szerencse, hír, gazdagság és a huriknál tündöklőbb +asszonyok, akiknek ölén Kandazét el fogja felejteni. De abban a +pillanatban, hogy a leányt elengedte, megszünt számára az irgalom. A +katonák nyilai rajban villámlottak feléje… Ahogy alábukott, vörös +vércsikok imbolyogtak utána a viz hajnali fénytől világosodó zöldjében; +balvállába minden tempónál hasogató szúrás nyilallott. + +Még egyszer felbukott, hogy lélekzetet és irányt vegyen. Ekkor a tükör +utolsó képet vett föl a partról: az ég hirtelentámadt vérkárpitja alatt +két térdeplő katona egy szétbontott fehér turbánba göngyölgette Kandazé +tetemét. + +A vizben csupán egyik üldöző volt Timur mögött, de az is messze oldalt +maradva. Az ujjongás pillanatnyi fellobbanását a legény lelkében szörnyü +bizonyosság oltotta ki: üldözője elmaradt, mert önmaga a viz alatt +uszva, egy örvény sodrába került. Ha elengedi a tükröt, talán még +kivághatja magát igy, sebektől hasogatva is. De nem: a tükröt soha, +semmiért! Sőt belekapaszkodott, sőt rátekerte testét, kogy vérszalagok +futottak le a tükörlapon… És az örvény, mint vaskéz ragadta, húzta le a +semmibe: a tükör őrületes, zöldebb, zöldebb, sötétebb, sötétebb +kavargást mutatott… + + + +A fiatal tudós verdeső szivvel felült a kereveten. Mégegyszer a tükör +fölé hajolt: felhördült a képtől, ami rámeredt. Hullámtalan zöld +végtelenségből egy halottkék arc rémített elő: szeme kidülledve, ajkát a +halak lakmározták… A tudós irtózva taszította el magától a tébolyító +képet… A zuhanó csörömpölésre magához tért. Az ablakon a halavány +londoni reggel sápadt, most oltva ki a hold utolsó ezüst kévéjét. A +bálványok hozzáférhetlen, megfejthetetlen mosollyal köszöntötték. A +húszezer frankos tükör a parketten hevert, hátlapjával fölfelé. +Pillanatig nem merte fölemelni: nem tudta, miért: attól félt-e, hogy +összetört, vagy hogy nem és hogy ismét azt az arcot fogja rávetíteni. + +Végre lehajolt. A tükörlap ezer kis szilánkra volt zúzódva, mintha +sok-sok finom lemezből lett volna összeróva, a szilánkok fehérek és +foltatlanok voltak, mint a sűrű tej. + +– Több dolgok vannak, oh Horatio… villant át a tudós zaklatott agyán. – +Soha egy lélek se higyje magáról, hogy fölötte áll egy-egy bűvöletes óra +kisérteteinek. + +És ez éjszaka óta örökre eltörlődött ajkáról az a fölényes, ifju +mosolygás, amellyel valaha a stambuli régiségárushoz belépett. + + + + +Szegény kicsi Jula. + +A hegység fenyegetőn hajolt a falu fölé: a házak tán örök féltükben +húzták be szalmafedelüket egész a homlokukba; alázattal pislantva a +kereken betapasztott ablakszemükön keresztül, mintha éjjel-nappal a hegy +felé huzódó, talpalatig megművelt soványka krumpli meg mákföldekért +rimánkodnának: csapós hegyivíz, odvakból lehelő jégfuvallás el ne +sodorja-seperje. Isten szük marokkal mért, a természet erőinek alakjában +bujkáló gonosz pedig nagy hatalommal pusztitott: nem csoda, ha a mennyei +és földi titkos hatalmaknak egyként fejethajtottak itt a népek… + +A tavasz erre későn, felejtkezve, hanyagul érkezett, májusig is +foszladozni hagyta az észkos helyeken a tél fehér rongyait. Ha az +asszonyok a tavaszi madár füttyére letették a fonást és a kertbe +fordultak ki: a férfinép baltával vonult fel az erdőbe; halk kattogás +ümmögött le onnan aztán és a gyermekek egész nap lesték: mikor jő meg a +Szurdukvizén az első usztatott fenyőfa. Juniusra kivirult a mák, a falu +felvette ünneplőjét. Rózsaszinlila tengerbe süppedtek a barnácska házak, +s ha a szél megindult, rózsaszinlila sziromzápor kerekedett felibük. + +Egyéb virág nem igen nyilt: egy két mályva az ereszek alatt, sárga +viola, szagos muszkáta az ablakdeszkákon… A munka és a föld a +krumplinak, a kukoricának meg a máknak kellett. Csak egyetlen kunyhó +előtt nyilt ki – honnan kerülhetett? – nyár derekán nehány tulkarcsu, +tuláttetsző fehér liliom. Ez a liliomos kunyhó egyébként is valami +felsőbb és titkos pártfogás alatt állt – a közhit szerint arra vitt a +tündérek útja, olykor a Szurdukba járván éjjelente megfürdeni. Pedig a +kunyhót ugyan szegény nép lakta: szegényebb valamennyinél; egy öreg +töpörödött anyóka meg az unokája. Az erdő tartotta őket. Az árnyas, +zengő-rengő, páfránysűrüs vadon adott hármuknak – mert volt egy +kecskéjük is – füvet a jászolba, galyat a tüzhelyre, vadalmát, vackort +az aszaló deszkákra. Egész nyáron át terülj-terüljt játszott érettük: +kezdte az édes barabollyal, amit a földből kellett kikaparni, folytatta +kék, zöld, fehér meg piroshátu gombával, ami a lábosba került; a barna +kenyérgombát nyersen is megették: édes volt és tej csurgott belőle, a +nagy hiribiket felfüzve aszalgatták a tűzhely felett. – Az irtások +illatos eperrel, kásás galagonyával, a sürüség bibormálnával, kéklő +szederrel és késő őszön, harkálykopácsoláskor hamvas meg piros áfonyával +terült végül a kökényszüret befejezte a nyár pazar kedvét. Az erdő volt +a nyári gondviselés. + +Őszönte Orsolya anyó mákot törni, krumplit ásni járt a gazdagok +két-három holdjaira. Ez kedves idő volt: a gyermekek tüzet raktak a +földek végén, a szénre egy-egy éretlenül maradt kukoricacsövet dobtak, +csemegének; később a mákfejtés, kukorica morzsolás jött, lobogós +pitvartüznél, kápráztató meseszó mellett. Ilyenkorra már a tova +százesztendős Ágota is a faluba érkezett nyári viskójából. + +Ágota nénőt is ugy félig-meddig az erdő tartotta. Hanem egyéb is. Apja, +az öreg pakulár valaha kint lakott a hegység kopaszodó lábánál, leányára +egy kis nyári kunyhót, a vidék összes titkait, babonáit és a gyógyitás +tudományát hagyta. Jó örökség volt: meg lehetett holtig élni belőle. A +kilencvenkilencszer visszafelé meritett szurdukvizbe kilencvenkilenc +nyirfavesszőt főzve, megvolt a szárazbetegségtől való fürdő; a +vizbedobott széndarabbal irt kereszt a homlokon a szemveréstől tett jót; +a gyermekek éhnyála sebet forrasztott, a talált sarló learatta a szemről +az árpát: a keresetlen csont kikente a csúzt a lábból, derékból, az +istállóra tűzött lókoponya szomszédba üzte a ragályt… a „kuruzs kuruzs“ +ráolvasással főzött zsálya, bodza, hársfa és más főzetek, borjuínból +száritott, tört hajnövesztők, petrezselyemgyökérből főtt szeplővizek az +öreg Ágota kunyhójába sok embert, sok mákot, krumplit, kukoricát +hajtottak. Ágota nénő mindenre tudott tanácsot adni: még azt is tudta, +amit soha senki, hogyan lehet lányból fiut, fiuból leányt csinálni: csak +a szivárványon kell átbujtatni a kisdedet. Kezének hatalma átnyult a +tulvilágba: tenni tudott a halottak nyugalmáról is; a nyugtalan +elköltözöttek sirjára kalácsot és bort vitetett. Főjövedelme azonban a +szerelmi italokból volt. Ezekhez feketevarju máját, küszöb előtti +lábnyomnak sózott sarát, Szentgyörgy napján szedett gyöngyharmatot, a +szerető elégetett hajtincsét használta s még ki tudja mi mindent! Hiszen +épen abban volt a titokzat, hogy nem igen árulta el a tudományát. + +Ágota nénő télire a faluba költözött egy ángyához és sorba járta a +betakaritásokat, fosztókákat. Nem azért, hogy dolgozzék, hanem hogy +mesélhessen. Meséi alatt a gyermekek összébb huzódtak és riadtan +tekingettek a sötétbe, mert a mesékben sorban vonultak el a környék +titokzatos szellemei: a hegységen fönt nyujtózó szürkeszakállas +felhőkirály, aki a záport és a szelet önti; a völgyekben holdfénynél a +Szurduk felé fellebegő ködruhás fehérember, akit meglátni halált jelent, +s akit ép ezért jószerint még senki meg nem nézett; aztán a reccsenő +ágak közt csörtető láncos kisértet, a tejet vérré, vért vizzé rontó +sánta lidérc és a vakszemü földikutya, akinek feljárása a földindulást +hozza hirül. Mert a földikutya vájta út egyenest a világot hátánhordó +elefántig vezet, mely elefánt egy cethalon, s ez ismét egy más +szörnyetegen áll. Mikor pedig e szörnyek valamelyike egy oldalról a +másra fordul, akkor támad a földindulás; a földikutya pediglen előre +látja a szörnyetegek nyugtalanságát. Ágota olykor a falu egy két emberét +is beleszőtte meséibe: akik éjjelente cigánykereket hányva farkassá +változnak… Többet is tudna erről, mert bizony ő látta is egynek a foga +között a kádárék Ticája piros kötényének foszlányát; akit azelőtti este +egy farkaskutya letépett az erdőszélen hazajövet. + +De voltak Ágotának szelidebb meséi is, és volt egy, amit százszor el +lehetett hallgatni; ez pedig az Avascsúcs alatti sziklakapúról szólott. +Ez a szép, hatszögü bazaltsipokból tornyadozó kapu egyenes bejáratul +Tündérországba vezetett és aki pünkösttájt, kökényviruláskor messziről +nézte, az látta is, hogy a tündérlányok olykor ki-kiteregették felibe +hófehérre mosott ingecskéiket. Ágota nénő azt is tudta, hogy a kapu +minden százesztendőben egyszer megnyílott, hogy egy esztendőre egy földi +gyermeket beeresszen. De annak aztán sok bibije volt: elsőben is a +gyermeknek teljes ártatlannak kellett lennie. + +– Mert, mondogatta – én tudom még, amit már senki se tud, s amit én apám +után tudok, aki meg a nagyapjától vette volt; hogy mikor az ő idejében +elkövetkezett a megnyilás ideje, hát meg is nyilt ám a kapú. Az ugy +volt, hogy egy bárányka jó kis leány, akit a hegyekre indultában ott ért +az éj, lefeküdt a kapualjba aludni. Másnap reggel csak a rongyos kis +gúnyáját lelék ott; ejsze hogy a tündérnép nem eresztette maga közibe +azon rongyosan és már idekivül felöltöztette. Nem is került soha vissza, +bizonyára megszánták odabent – merthogy kegyetlen mostohája volt, aki +késő estennen küldte zsendicéért az esztenákhoz – s aztán odafogták +mindörökre Tündérországba. Az anyja ugyan nem is ütötte a nyomát. + +A gazda fia, akinek dolgoztak, s aki Bergengóciában volt katona, +közbeszólott. + +– Hanem a papunk kiolvasta ám egy régi matrikulából, Ágota nénő, hogy +negyven év mulva a faluba egy viharverte vénasszony vetődött, +holtbetegen, ringyrongyosan, s hogy halálán – egy pajtában halódott – +azt beszélte félre, hogy őt ebből a faluból rabolták el és ezért idejött +meghalni. Ekkor vallotta be egy öregedő gazda, hogy ő egyszer – jó +harmincöt éve – látta is – dehát nemhitt a szemének – a leánykát vásárra +menet egy cigánykordén, afféle szemfényvesztő kártyavető nép között… Az +akkori pap, aki ezeket a matrikulába felvette, bebizonyitottnak irja az +egészet, úgy hogy a falu nyakába szakadt az eltemettetés. Hát mondja +Ágota anyó, megkövetem, mit szól kied ehhez? + +Az öregasszony idáig furán mosolygott. + +– Hát te fiam mit szólsz ahhoz, ami most lesz százesztendeje történt s +amiről mindenikünk öregszüléje emlékezett? Hogy mikor legutoljára jött +ideje a megnyilásnak, egy felfuvalkodott gazdaleányt ki is küldtek a +szülei a Tündérkapuba. Hát éjjel nagy földindulás támadt s reggelre ott +lelék a gyermeket: egy kőgerenda leütötte. Világéletére boldogtalanforma +maradt. Akkor világosodott ki az is, hogy azelőtti nagypénteken +elkergetett egy öregasszonyt a kapualjból, ahová azt a havaseső beűzte. +És odamerte vinni arcát a Tündérkapuba! Persze a zsugori anyja meg apja +azt remélték, majd hoz valami gyöngyöt, drága tallérocskát! Hát ez pedig +nem szófia beszéd, kérdd csak meg az öregeket. + +– De Ágota nénő – a fiu inkább évődött mint hitetlenkedett – hiszen +tavalyra is mondta már a százesztendőt s a falut úgy felbolyditotta, +hogy a dolog a papunk fülébe ment. Igaz-é, hogy ő Péter-Pál utáni +holdtöltekor kiment kieddel megmutatni, hogy az egész csak mese? + +A pap emlitésére Ágota kicsit nekipirult, a zavartól vagy a +méltatlankodástól? + +– Galambom, a kapu igaz, hogy nem nyilt meg, de nem is nyilhatott. +Először is: mert ha a pap szent is, se nekem, se neki a kapu meg nem +nyilik. Nekem azért, mert nem vagyok ártatlan, neki azért, mert ő nem +hisz benne. Márpedig csak akkor nyilik meg, ha hisznek benne szentül. +Aztán pedig, s ez a fő, azt hiszem, az esztendőt is eltévesztettem. +Merthogy csak a jövő nyáron… dehát jobb, ha nem is szólok. Az újévben, +vagy azután, vagy mégazután! + +– Nó én is amondó vagyok, jobb ha nem mondja bizonyosra. Mert még tán +ujra kiviszik kiedet a kapuba éjszakázni. + +És a legény nevetett. Ágota meg volt sértődve, most először fújt rá +falujabeli parasztszájból ilyen szél. Megborzongott. Valami távoli +vihart hallott ki belőle, mely a jövendőkben elsepri az ő világát. + +– Nagyon megokosodtál te odakint Bergengóciában, – szólt és aztán nagy +hallgatásba esett. + +Mig ez folyt, a szorgos kezek csak tovább bontották a halmozott mákfejet +és a pergő mákszemek, zörgő mákhéjak belemuzsikáltak a beszédbe. Hüvös +őszvégre járt: a gazdag Bondáék pitvarában, lobogós szabadtüznél folyt a +munka. + +A liliomoskunyhóbeli kicsi Jula nagy, tágranyilt szemmel bámult bele +Ágota meséjébe. Vézna, hallgató lányka volt ez a kicsi Jula, mint minden +öregember és nyomoruság nevelte gyermek. A faluba csak néha, csak +nagyanyóval járt ki, a többi gyermektől félt, mert mindenkinél +szegényebbnek tudta magát. A kis fiukat messzi elkerülte, csupa +madárkinzó, leánykahajcibáló gonoszt látott bennük. Ágota nénőt mint az +orákulumot hallgatta. A gyermek lelke mindig szomjas volt, maga se tudta +mire; csak azt tudta, hogy az Ágota meséi oltogatták a benne égő néma +szomjuságot, nem ugyan mint a záporeső, hanem mint a harmat. + +Mikor a munka – éjfél felé – befejeződött és a két véka kifejtett mákért +a nehány fertályka magukét megkapva haza felé ballagtak a csipős +októberben, Orsolya anyó megelégedve tervezgetett. + +– Mostmár meglesz a mézesmákos málé minden vasárnapra! + +Kicsi Jula összerezzent. + +– Nagyanyó – mondta valami érthetetlen összefüggésben – mi az, hogy +ártatlan valaki? + +– Hát akinek nincs semmi bűne. + +A gyermek elmerengett. + +– Nagyanyó, – szólalt meg aztán – nekem vannak bűneim? + +– Mindenkinek fiam, a világon. + +– Nem lehet tőlük megszabadulni? + +– Hogyne. Ha megvezeklünk értük. + +– Hogy kell azt, nagyanyóka? + +– Hát, hogy amiben vétettél, azt jóvá teszed tizszeresen. + +A gyermek fölkapta fejét, kis kezét, mint aki ért. Többet nem is szólt. +Dideregve szedte lábát, észre is alig vette, mikorra hazaértek. + +A kunyhóban a nyitottkéményes pitvaron kivül csak egy kamrácska volt, +abban állott nagyanyó öreg nyoszolyája. Kicsi Jula az ablaknál, a padkán +szokott aludni. Jobb szerette volna biz ő nagyanyó lábánál, de tartották +magukat Ágota régulájához, hogy az öreg ember elszivja a fiatal erejét, +ha együtt hálnak. S kicsi Julának ugyse volt sok a fiatalerőből! + +Mint mindig, most is fölült, hogy elrebegje a boldogitó esti +gyermekhitvallást: + + Három angyal fejem felett, + Egyik megőriz engemet; + Másik szememet bezárja, + Harmadik lelkemet várja… + +De a három angyal közül a második ma elfelejtette kicsi Julát. A gyermek +a hideg, bujóholdas, felhőrongyos éjszakán át az Avas-hegy ezüstszürke +sziklacifráit bámulta és közben a bűneivel számolt. Első a mákos málé +volt: tavaly karácsony szombatján egy darabkát titkon kivett a +kenyérládából. Ezt meg fogja mondani nagyanyónak és megkéri: +térdepeltesse le kukoricaszemre; más jóvátétel itt nincsen. A másik bűne +a szegfüszeges, fahéjas husvétünnepi kenyér körül történt. Nagyanyó +külön sütött neki belőle egy kis vakarót és ő azt két napig meg se +kóstolta örömében. Ünnep harmadnapján azonban a kapuban játszadozott +kukoricahajas, gyolcsrafestett arcu bubájával, mellette a padkán ott +volt a kezdetlen cipója. Egyszer csak jön Karika, a görbelábú koldus és +kinyujtja a kezét. Ő kettétörte a cipót és kis habozás után a nagyobbik +darabot tartotta meg magának, pedig ő kicsi és délre jó cibrelevest +evett. + +Ezeken túl azonban nem igen tudott semmiféle bűnére emlékezni. Mert azt, +hogy vasárnaponkint a templom utolsó padsorából némi halvány, sóvárgó +irigységgel tekintgetett az első sorok bársonyvállas, pirosgyöngyös kis +leányzói felé, azt nem tartotta bűnnek, hanem a szegények örök, szomoru, +természetes jogának. Mindazonáltal épen arra gondolva, hogy lehetnek +elfelejtett bűnei, feltette magában, hogy ezekért nagy áldozatot hoz: +azt a szép nefelejtses skatulyát, amit nagyanyó a szatócstól hozott, s +aminek olyan jószaga volt, oda fogja adni a kovácsék béna Marikájának, +mert magáról tudta, hogy fáj az, ha úgy vágyunk valami elérhetetlenre. + +Ettől az éjszakától kezdve kicsi Jula valóságos angyallá változott. +Nemcsak a szappanszagú skatulyát, az ünnepi szegfüszeges kenyeret adta +ajándékba. Mihelyt a tél – ezidén a szokottnál is nehezebb hótakaróval – +leszakadt reájok és napokon át az utcaajtóig is alig lehetett elhányni a +havat: kicsi Jula folytatta jótékonyságát a madarakon. + +Abban a szenthitben élve, hogy istennek minden teremtménye – még a gyom +is – lelkes és értelmes, most a madarakat segitette, mert most azok +voltak az igazi koldusok. Óesztendő éjszakáján a falun az aranyoscsikó +szokott keresztülvágtatni és a gyermekek kifényesitett csizmáiba piros +pogácsaszivet, diót, almát hullogatott. A kit megajándékozott, annak +tarka zsebkendőből zászlót is szurt a csizmájába: hadd lássa a gyermek +első ébredésre, keressen-e vagy se a csizmácskában. Az idén azonban – +jórészt a fagy miatt – csak két fényes ujkrajcárt, meg egy marék aszalt +meggyet csúsztatott kicsi Julának. A gyermek mégis mondhatlanul +örvendezett. Az aranyszinü ujkrajcárokat a következő vasárnap a zörgős +templomperselybe dobta. + +A tavasz sohase jött ilyen későn. A liliomtövek táján csak április +közepén ütközött ki a fű. A fecskék csak juniusra érkeztek. Kicsi Jula +néha azt hitte: nem is lesz többé soha tavasz. Régi kedves téli +játszóhelyét a sütőkemence hátán egészen elfelejtette. Rendesen az +ablaknál álldogált: az Avas oldalát, a hóolvadást leste. + +De aztán olyan tavasz kerekedett, amilyen még soha. Ömlött a naparany, +pattantak a rügyek, csattogtak a rigók, hintáztak a fecskék föl és alá; +a liliomszárak csak ugy iramlottak a levegőégnek. A legdúsabbnak +igérkező ágakat kicsi Jula féltő, babonás gonddal ápolgatta. Pünköst +után az öreg Ágota főlszedte sátorfáját. Valami nagy, titokzatos +szerencsének látszott az is, hogy a költözéshez segitségül kérte a kicsi +Julát. Mindig sietett ezzel a kiköltözéssel, mert idebent a faluban csak +lopva jártak hozzá az emberek: féltek a paptól, aki irgalmatlanul +dorgálta őket és aki Ágotára meg hiveire egyszer-kétszer rá is célzott +már a templomban az igével, hogy „aki fordul a szellemidézőkhöz és +jósokhoz, haragomat forditom ama személy ellen“. + +A pap Ágotával örökös harcban állott. Ő ugyanis a falunak és az +öregasszonynak valamennyi csodáját meg tudta magyarázni, még azt is, +miért zöldül ki leghamarabb a liliomos kunyhó: mert egy hegyhorpadásban +délnek fordult a tájéka. A nép meg is hallgatta a magyarázatot, csak +ugy, mint az Ágota meséit is, hitte ezt is, amazt is, „mert nem lehet +tudni, hol az igazság“. Ha betegük volt, Ágotához orvosságért, a paphoz +pedig azért fordultak, hogy könyörögjön a szenvedőért a templomban és +igy megnyugodtak, hogy mindennek elég van téve. Azonban tagadhatatlan, +hogy a liliomos kunyhóbeliek különös kegyelettel függtek Ágotán. Az ő +hiuságukat némileg legyezgette az Ágota és sértette a pap magyarázata. +Akik olyan szegények, azok a legnehezebben mondanak le arról, hogy +valami kiváltságuk, érdekességük legyen; mert hisz egyebük amugy +sincsen. Innen volt a nagy ragaszkodás az öregasszonyhoz, aki őket +tündéri pártfogás alá helyezte. A pap…? Az is hatalom volt, de ő csak a +mennybéliekhez volt bejáratos; Ágota a földi és földalatti erőkkel +cimborált és oh, azok mindig közelebb vannak… + +Langyos tavaszi illatok huzódtak a mezőkön, mikor Ágota a kicsi Julával +utnak eredt. Mindketten átalvetőt cipeltek, de kicsi Jula mitsem érzett +a teherből: tavasz volt, a századik tavasz… + +A sürübe érve, egyhelyütt az ösvény elágozott. Kicsi Jula jobbra akart +térni. + +– Nem arra fiam, az a Tündérkapu felé megy. Nagy kerülő. + +– Messzi van ide az a… Tündérkapu… – dadogta kicsi Jula. + +– Fiatalnak közel van. Ez az ösvény majd odáig visz. Egyébiránt mindjárt +odalátunk. A fehér tündérszoknyák már bizonyára ki vannak aggatva +fölibe. + +Csakugyan, egy kopárabb helyre érve megpillantották jótávolra az +oszlopsort. Felette – felhők avagy kökényünneplők? – de mintha fodros +fehér leánykaváltozók volnának kiakgatva. + +– Ágota nénő… + +Nó mi az? + +– Mondja csak… ezek… ugyanazok a tündérek? + +– Hogy ugyanazok? + +– Hát… akik arra felénk… járnak? + +– Persze, hogy azok. + +Kicsi Jula mélyen, boldogan fellélekzett, aztán vidáman szedte tovább +lábacskáját. + +Ágota nénő kunyhóját sértetlenül találták. Nem mert ahhoz senki egy +ujjal is nyulni, mert Ágota „öntést“ csinált a kunyhó körül, aki abba +belelépett, azt nagy betegség vitte el. Másidőben kicsi Jula szemet +szájat tátott volna a sok száritott, gerendáról függő levélcsomón. Most +alig pihent, alig segitett a földet palaporral megszitálni, a tüzhelyt +megtapasztani, megmeszelni, a pókhálókat leseprűzni, a cserépcsuprokat +az ágasba tüzdelni: nyelte falatkáját, keresztbekötötte vállán kopott +hárászkendőjét és elköszönt. Az öregasszony jutalmul a segitségért egy +kis mázas, csorba csuprot adott neki. Jula sebesen ment visszafelé, de +azért közben kikitért az erdőbe; nagy, elkésett illattalan ibolyákat, +csillagszemű télizöldet, hólyagos gyöngyvirágokat szaggatva a csuporba. +A csorgónál vizet is csurgatott a virágok alá… Az elágozó ösvénynél +körülpillantott, aztán sebesen fordult be a Tündérkapu felé. A cserjésen +át csak úgy találomra törtetett: ruhája pár helyt megakadt, lábát +itt-ott meghorzsolta… Hirtelen, az utolsó bokron is áttörve elibelépett +a sziklakapu. Sima, sűrűn, gyertyaegyenesen egymásba rovátkozó oszlopok: +a föld valami ősi, tüzes hányadékának hideg csodává dermedése. A +kaputövét mohás, bársonyos fű lepte, fent azonban, túl az orgonasipszerü +kapuarcon a hófehér ingzászlócskák már nem integettek… Soha senki se is +látta azokat közelről, valahova csak visszahuzódtak a tündérek +ruhaszáritó bokrai, ha az ember a kapu aljába lépett. + +Kicsi Julának kevés ideje volt: a nap már erősen hajlott az Avas mögé. +Mégis: addig járt kelt, mig a sziklasorban egy kis odut talált, abba +beállitotta a virágos csuprot. Ahogy visszafordult, a rémült +boldogságtól szinte összeesett. A sziklakapu csipkés árnyékot vetett az +előtte zöldelő mohamezőre, a csipkés árnyékban most azonban egy karcsú, +csinos, görbeszarvu parányi lovacska árnya vetődött… Mire kicsi Jula +föleszmélt, fölpillantott a kaputetőre, a csoda kis állatnak csak +könnyü, tovairamló lépteit hallotta… + +Bizonyára a tündérhintók kis paripája, gondolta. + +Dobogó szivvel, ragyogó szemmel, hajnalló arccal lépegetett hazafelé. +Most már bizonyos volt, hogy ezidén telik be a százesztendő. Ettől +kezdve szünetlen, lázas némaságban élt. Mint egy álomjáró, végezte a +surlást, tapasztást, mosogatást… Enni alig evett. Régebb félt, most +szerette, ha nagyanyó egyedül küldte az erdőre. Kis kéregkosarával +gyakran látták – és utoljára is ugy látták, – hogy a Szurduk által +félrevetett fenyőtörzsek torlaszán, a hatalmas páfrányok között ülve +szemét a vizből felnyiladozó óriás nefelejtsek közt kristályló +vizfenékbe veszitette. Ha megszólitották, hát ugy összerezzent, mintha +álomból verték volna fel. + +Péter-Pál utáni holdtölte éjszakáján kisurrant a kertbe és leszakitotta +a legteljesebb, bóditóan erősillatu liliomszálakat. Cseppet se félt: a +falubeli kutyákat mind ismerte. Mégis nem az utcán, hanem a kertek alatt +ment, vigyázva, hogy patyolatra mosott, keményitett, gondosan +kifoltozott fehérruháját be ne csatakozza. + +Az éj halkan lélekzelt: a tejut millió olvadt szikrában folyt át az ég +kék taván. Mire az erdőig ért, az utra rongyos, torz árnyékot hányt a +kapaszkodó hold. Lábához úntalan gömbölyü sünök gördültek. Itt-ott a +fenyőtű rengő szőnyeget teritett alája, máshol metsző kövekbe verődött a +körme. A cserjésben véresre karmolta karját, lábszárát. A kapuba érve +kicsi Jula fáradságtól, áhitattól egyként rogyott le. Kezében +kinyujtotta a liliomot, ajkáról hosszu, hangtalan, rimánkodó ima +folydogált: + +– Ti szépséges, jóságos tündérek, oh, hogyne hinnék bennetek, hogyne, +szentül! Tudom, ti jártok akkor a földön, mikor a hó olvadni kezd, ti +töltitek meg éjjelente ezüsttel fönt a holdat, ti szurkáljátok tele a +réteket virággal… Mi ott lakunk a hegyhorpadásban, a fehér nyirfák +alatt, ahol most a liliomok nyilnak. Hiszen ti nyitjátok ki őket. Ti +jöttök hozzánk, hát szerettek, én ezt hiszem, szentül hiszem. Én vagyok +itt, oh ismerjetek meg, ismerjetek rám a fehér liliomokról. Büneimért +megvezekeltem és imádkoztam sokat, nagyon sokat, reggel is, este is, +ebéd előtt is… Rendülj meg te rengeteg kő, csendülj meg te csoda kapú, +nem kelek fel addig a földről, mig meg nem nyilsz nekem… + +Az éj tiszta volt és némaságos, a liliomok illata felhőként terjengett +benne és bóditó, áthatlan fátyolba göngyölte a gyermek érzékeit. Fáradt +feje mind mélyebbre lankadt bele az imádkozó kezébe zárt virágbokorba, +kis teste a térdeplésből szédült elterülésbe nyult el. Úgy hitte, elalél +a meddő könyörgésben, mikor hirtelen, világosodó szemhéjain át a hold +ezüstáradatában tisztán látta a csodát: az oszlopkapu középen gyengén +meghasadt és lassan, mintha százesztendő alatt sarkai berozsdásodtak +volna: fordulni kezdett… + +Egyszerre eltünt a gyermek aléltsága: mintha fölemelnék, könnyedén kelt +fel és virágait magához ölelve indult az elibenyiló széles, +aranyhomokkal hintett uton befelé. Az út mellett bársonyos, messzi mező +huzódott: a mezőt csodálatos virágok himezték, aminőket kicsi Jula csak +a boltosnál árult virágképecskékről ismert: oroszlánszájak, sarkantyúk, +boglárok, krisztusszemek. S a virágok közt olyan gyönyörü, horgosszarvu +lovacskák legeltek, amilyennek egyszer az árnyékát megpillantotta. A +háttérben gyönyörü kis falu állott, csupa csinoska, aranyszalmás, +korállcserepes tetejü ház, ragyogó falaikat rózsa kúszta be. Az +ablakokból csipkefüggönyök integettek, az ereszek alól tarka-barka +madarak szálldostak. Ragyogott a sok tulipánágy a kiskertekben, a +háztetőkre pedig bibor meg mézszinü gyümölccsel rakott fák hajtották +koronájukat. Mindezt pedig valami csillogó fény öntötte el, a holdnál +szelidebb, a napnál mosolygóbb világosság. Kicsi Jula az égre nézett: +hát akkor látta, hogy csak csillagok vannak, de akkorák, mint az ökle és +mindenféle szinüek: kékek, vörösek, sárgák, rózsaszinüek. + +Valami nagy ijedtség lepte meg a gyermeket. Végig nézett saját kis +köntösén, megtapogatta egyszerü fekete pertlibe szorosan befont haját… +Ha a gyönyörü liliomok nem lettek volna nála, bizony visszafutott volna +ilyen nyomorult-szegényesen. + +De már mindenkép késő lett volna, mert a függönyös ablakokban kandikáló +tündérlányok megpillantották és integetni kezdtek, azután pedig +seregestül rebbentek elibe, a virágok közül, a lugasokból, hintákról… +Háromféle ruhát viseltek: kéket, fehéret és rózsaszinüt, a hajukba is +ugyanolyan szalag volt kötve és a nyakukba ugyanolyan gyöngysor. +Mindeniknek fátyla volt, amivel pajzán játékot üztek, ide-oda lobogtatva +azt. Csak a legszebbik viselt piros ruhát és a fején gyémántos koronát, +ebben az évben ő volt a királyné. Ez kivált a többiek sorából és a +földresütött szemü, szepegő kicsi Julához lépett; bizony a leánykának a +könnyei is hullottak, a boldog ámulattól, vagy hogy szégyelte magát oly +kopottasan? + +A tündérasszony hangja merő egy muzsika volt és mégis parancsoló mint a +királynéké: + +– Te a liliomoskunyhóbeli kicsi Jula vagy, rád ismerünk, s mert hittél +bennünk és mert ártatlan vagy, magunk közzé eresztünk egy esztendőre, de +tovább egy napig se. Azért mielőtt közénk vegyülnél, gondolj mégegyszer +haza, a szegény kis kunyhótokra, a gyérlombu nyirfákra, az ereszalatti +pőre fecskefiakra… Fog-e izleni a málé és lesz-e álmod a szalmapárnán, +ha itt megszoktad a marcipánt, a ringó piheágyat? + +Kicsi Jula megdöbbent, azt hitte: elkergetik. Térde megrogyott, keze +összekulcsolódott, ajka elhalón suttogta, hogy hangja alig ért fel a +parányi tündérfülekbe: + +– Te szép, te jó tündérasszony, s ha majd akármi vár reám… csak most +maradjak itten! + +A tündérasszony intett, hogy fölkelhet. + +– Milyen ruhát kivánsz magadnak? A rózsaszin a legpajzánabbaké, a fehér +a legártatlanabbaké, a kék a legigazabbul szeretőké… + +Szeretni… ez a szó megütötte a gyermek fülét. Mintha lelke titkos, +névtelen szomját most néven nevezték volna… + +– Kéket… + +A tündérasszony megérintette vállát: egyszerre lehullott róla a +foltozott fehér köntös, helyette kék fátyol folyta be tagjait. Nyakán +ott gyöngyözött a hüvös türkizsor, fején ott repkedett a fátyol. + +– Szedd össze földi ruháidat, kösd őket kis batyuba, tedd mellé azt a +kis csuprot, amit nekünk áldoztál és állitsd belé liliomodat. Mikor +hervadni kezd, visszaöltözöl földi leányzónak és kimégy a kapun… Addig +azonban velünk örülsz és az üdvöd teljes leszen. Játszótársat is kapsz, +egy kis tündérlovagot. Mit remegsz össze? Azt hiszed, a tündérfiuk is +cibálják a lányok haját, kővel hajigálnak és nyelvet öltögetnek, amért a +lányok nem másznak a jegenyék tetejére? Nálunk a kisfiuk jók és +kedvesek, abban telik az örömük, ha minket mulattatnak. Ők találják ki a +legpajzánabb, leggyönyörüségesebb játékokat. + +S megsuhintva királyi pálcáját, egyszerre a tündérfalu téres piacáról, +az ezüstpatak csolnakaiból, a piros almafák tetejéről kedves kisfiusereg +verődött össze, de ezek olyan kópé arcu kacagó teremtések voltak: csupa +jókedv és csupa kezesség. Mindenik egy kis szalagvéget viselt a süvegén, +mindenik szalagvég valamelyik tündérlány barátságának záloga volt. + +– Melyitek akarja ezt a földi lánykát – most testvérünket – +játszótársul? + +A hetyke kis selymák rámutattak egy társukra: + +– Ennek az élhetetlenkének nincs párja! + +– Akarod? – kérdezte a tűndérasszony a fiucskát. + +Az egy pillantást vetett kicsi Julára. A kicsi Jula azt hitte, nagyon +rútnak fogja találni őt és nemre fogja rázni a fejét. De nem ugy volt. A +fiucska igent intett és odajárult a leányka lábához és kicsi Jula +kitalálta, hogy most a szalagjából oda kell adnia egy darabot zálogul. +Közben pedig ugy rémlett neki, hogy lovagja a Bondáék Janikájához +hasonlit, aki ugyan sohse csufolta őt, de viszont nem is nézett reá, +mintha nem egy világban volnának. Most pedig előtte térdelt. + +A tündérek sorba álltak és bemutatták magukat az uj párnak: ellebegve +előttük szebbnél szebb neveket mondogattak feléjük. Kit Gyöngyvirágnak +hivtak, kit Hajnalnak, Napsugárnak, Pillének, Patyolatkának; a kis +fiukat Pajtikának, Játszinak, Leventének, Pajzánnak… Utoljára saját +pajtása is bemutatkozott: Őzikének hivták. Kicsi Jula megrettent, hogy +most neki is meg kell mondania a nevét. Istenem, milyen rút neve van! +Még a földi nevek közt is a legszegényesebb… Őzike azonban megfogta a +kezét: + +– Téged mi Gyönyörünek hivunk, mert te gyönyörü vagy. + +Oh, kicsi Jula szinte összeesett a boldogságtól. Ha ezt látnák, hallanák +a falubeli rátartós gazdaleányok! Bizony, most nem fintorgatnák az +orrukat, ha véletlenül melléjük ülne a templompadba! + +Azonban nem sok idő volt az odahagyott földiekre gondolni. Kezdődött az +örömünnep. Körbeálltak és lánc-lánc-hosszúláncot, érik-a-meggyfát, meg +bujj-bujj-zöldágat játszottak. De nem ugy, mint a földön, ahol, mikor +egyszer kicsi Jula nagyanyó biztatására a játékba keveredett, hát senki +se fogta szivesen az ő lúgtól, mésztől cserepes kezét, hanem mindenik +máshoz kérezkedett volna szomszédul; s ahol őt egy álló délután senkise +kapta a kör közepébe soha, mikor azt fujták hogy: + + Kapd bé szivem, kapd bé + Akit szeretsz, kapd bé… + +Most Őzike mindig csak őt választotta, neki énekelte hogy: + + Ezt szeretem, ezt kedvelem, + Adjon Isten eztet nékem – + +És aztán úgy tartotta a kicsi Julát a táncban, mint Jula azt a +porcellánbabát, amit egyszer a gazdag Bonda Tercsi a kezébe adott +„kivántatni“ egy pillanatra… Olyan gyöngéden, puhán, olyan féltő +szeretettel és amig forogtak, egyre azt sugta a fülébe: + +– Gyönyörü, gyönyörü, gyönyörü… + +A tánc után lakoma jött és kicsi Jula életében először lakott jól +azokból a gyönyörü tésztákból, cukorkákból, amiket a vásárosok bódéiban +látott, mikor egyszer a szekeresék bevitték a nagyvásárra. S mig +eddegéltek, fejük fölött a tarka madarak egyszerre hangos emberi szóval +kezdtek énekelni, de csengő szépen, akár a templomi ének; s nem olyan +makogva, ahogy a vásári beszélő madarak… + +És ez igy ment, nap-nap után. Mindig új és szebb mulatságok következtek: +erdőkre kocsikáztak, igazi hintón, csolnakáztak, arany meg bibor +gyümölcsöt szüreteltek, hintáztak és virágokkal csatáztak… És ami a +legjobb volt, hogy soha, senki se bántotta a másikat, soha egy szót se +veszekedtek, egy könnyet se sirtak, hanem csak daloltak, csacsogtak, +mosolyogtak. A fehér ruhások voltak a legigazibb tündérgyermekek; ha a +rózsaszinek nagyon pajzánok, a kékek kicsit elmélázók voltak, akkor ők +amazokat csititották, emezeket viditották… Hányszor, ha kicsi Jula +Őzikével kéz a kézben, fej a fejhez hajtva elmerengtek muló +boldogságukon, egy kis fehér ruhás, akit Ezüstkének hivtak, és aki úgy +tudott nézni, mint a sánta Marika, a kovácséké, odajött és megcirógatta, +játékba vitte őket. Mert az is igaz, hogy az egész üdvösséges +tündéréleten – kicsi Julának úgy tetszett – valami bübájos +szomoruságfátyol lebegett: hogy föl kell ébredni belőle… + +Mi történt ezalatt a földön? Szegény nagyanyó felverte a házat, a telket +aztán a falut-erdőt keserves sirással, kereséssel. Mikor már egy teljes +nap telt el a jajveszékelésben, estefelé, árnyék – nyuláskor +összetalálkozott a falun tul az öreg pakulárral, a hegység csendes +remetéjével, akinek családját valamikor szemeláttára temette el a +hófuvás, s aki azóta csak a juhaival meg kecskéivel tudott beszélni, +emberi szavát elveszitette; és sohse járt a népek közé, mert a mások +öröme a szivét hasogatta. + +– Jaj öreg pakulár apó, nem látta valamerre az én kicsi Julámat? + +Az öreg ember bólintott a fejével és mindkét kezével nagyanyó kunyhója +felé mutogatott, aztán tovaballagott. + +Nagyanyó gyorsan hazacibikelt. Hát igaza volt a pakulárnak. Kicsi Jula +ott feküdt: küszöb volt a derékalja, húnyó napfény a lepedője, hervadt +liliomág a párnája. Csak a szenesviz hidege téritette magához, amit +nagyanyó úgy, ahogy Ágotától tanulta, sebtiben vetve a homlokára kent. + +Kicsi Jula felnyitotta álomfátylas szemét és ocsúdozva körülnézett. Csak +nehezen eszmélt a gerendázott mennyezetre, nagyanyó ráncos arcára… + +– Hol voltál, te kósza? + +A gyermek szivszaggatóan kezdett sirni. Szegény nagyanyó megijedt, +rimánkodásra fogta: + +– Lelkem gyermekem, nem feddeni akarlak, dehát csak tudnia kell +öreganyádnak, hol kószáltál egy teljes napig? + +Kicsi Jula tágra nyitotta szemét. + +– Egy napig? + +– Honnan kerülsz elő, monddsza hát! + +De kicsi Jula csak tovább sirdogált. Az öregasszony megdöbbent. Ezt a +gyermeket megigézték, s az igézet – úgy látszik – nem szünik a +szenesviztől. Sőt rosszabb jött: kicsi Jula a sirásban elfáradva, konok, +szomoru hallgatásba merült; szemét a mennyezetre függesztve meg se +moccant, csak néha gördült szeméből egy-egy nehéz könnycsepp, csak néha +rándult össze sovány válla. A herbateára rá se nézett, a friss málét +elengedte a kezéből, a melegitett kendőt leejtette lábáról. Minden +izetlen volt, kopott volt, szomorú volt… + +Hajnalban öreganyó elfuttatott Ágotához. Az illatos füstfürdőt csinált, +aztán odaült az elkábult gyermekhez, megfogta a kezét a saját sovány +pókkezével, ráparancsolt, hogy üljön fel és mondja el, hol volt. Ezalatt +a pitvarba sokan begyültek, az egész falut izgatta a kicsi Jula eltünte +és titokzatos hazakerülése. A gyermek Ágota parancsára mintegy lebüvölve +engedelmeskedett. Szemét egyetlen pontra meresztve, mint aki előtt +sorban elevenen bukik fel mindaz, amit elmond: eleinte nehezen, +szégyenlősen, aztán az ujraátélés mohó extázisába lendülve, szakgatott +nehéz lélekzetet merve kis tüdejébe, beszélt, beszélt. + +Künn a leselkedő asszonyok lélekzetvisszafojtva, mozdulatlanul +figyeltek. Csak néha-néha néztek össze, bólingattak döbbent ámulásban… +Képzeletük annál jobban szürcsölt, mert nem hallottak mindent és maguk +eszelték ki az összefűggéseket. Mikor a kicsi Jula odáig ért: hogyan +vette vissza földi foltos ruháit, a hervadó liliomokat; hogyan kisérte +Őzike zokogva a kapuig, hogyan fogadták egymásnak, hogy soha többé +kacagni nem fognak… a pitvarbeli asszonyok szemüket, orrukat törülgették +és mikor kicsi Jula sirásba tört ki, az egész pitvar hangosan zokogott. + +Azután pedig nekipirulva, lelkendezve jártak házról házra, kicsi Jula +csudája lázba hozta az egész falut. Még a bergengóciás legény se mert +egyelőre kételkedni, mert hogy a kicsi Julát szellemkezek hozták haza, +az bizonyosnak látszott. + +A tündérországot járt gyermek azonban nem akarta lábát a földre tenni. +Egész napokon, éjjeleken az őt ért nagy élmény foglalkoztatta, lelkének +minden izét, testének minden parányát. Nem evett, nem ivott, nem is igen +aludt, nem érdekelte semmi egyéb a világon. Pedig a kiváncsi népség most +sokmindent hordott a házba: mákot, kölest, mézzel gyurt pogácsát… +Nagyanyó eleinte örvendett is: lám a kicsi Jula csudája még szerencsét +hoz a házra. Hiába, a szegénység… + +Ágota nénő nem igen mozdult a gyermek mellől. Mintha a kicsi Jula +mostmár az ő titokzatos birodalmába tartozna. Most kacagjon a Bonda fiú, +most huzódjanak el tőle a pap előtt a rátartibb asszonyok. Hallgatta, +szinte szította a gyermek vallomásait, mig az átalvetővel érkező +kiváncsiaktól nagyanyó átvette a hozott jókat. + +Végül a lelkésznek is a fülébe jutott kicsi Jula története, s hogy hivei +seregestül járnak a tündérkapuhoz és állandóan a liliomos kunyhó körül +ólálkodnak, sápitva, tóditva, esküdözve. Elindult hát világosságot +gyujtani örök, gyógyíthatlan pogányságtól mételyezett gyermekei lelkébe. +A máskor oly csendes liliomos kunyhó táján most ácsorgó alakokat talált, +még a szomszéd falukból is. A tűzhelytől az ajtóig mindenütt és mindenen +űltek, legtöbben az agyagból vert, palaporral megszitált földön. Olyik +asszony kigombolt mellén gyermeket szoptatott, másik altatott, vagy +pólyált. De mindez olyan csendesen ment, mintha valami pogány +szertartáson volnának. A szeme mindnek a kis kamrán függött, alig +huzódtak el, a papnak utat engedve. De aztán egyik a másikat +megrántotta-lökte figyelmeztetőn és egyszerre valamennyin szégyenkező +zavar vett erőt. De azért nem mozdultak. Tudták: most lesz valami. + +Odabent a kamrában kicsi Jula párnákkal feltámasztva ült. Mellette az +öreg Ágota, és faggatta a gyermeket. Az elrévedő szemmel beszélt… Bár +ajka néha mosolygott az emlékezés fényében, egészben véve végtelenül +szomorú látvány volt csontvázzá aszó testével, csillaggá növekvő +szemével. Talán volt benne – most már – valami hiuság is, hogy igy +csudájára járnak a népek. + +A papban felforrt a vér. Még fiatal volt, még nem jutott el – s nem is +akart eljutni soha – elődje csöndes megadásáig, aki örült, ha népei +eljártak a templomba és nem éltek hitetlenül együtt. Nem, a fiatal pap +még hitt önmagában és szenvedélyes józansága most türelmetlen és +kiméletlen fellépésre ragadta. Odalépett az öreg Ágotához és megfogva a +vállát, a pitvarba vonta. A kiskamra ajtaját behajtotta… + +– Farkas van a nyájban, Ágota anyó! És mereven az asszony bennülő +szemébe nézett. Az földre szegezte szemét, konokul hallgatva. + +– Vigyázzon, mert én a nyájamnak hű és szigoru pásztora vagyok. Tudja, +hogy végződik az ige, az a bizonyos? „Haragomat forditom ama személy +ellen és kiirtom őt népe köréből…“ A lábát nem fogja többé a templomba +betenni, de még a faluba se, ha tovább üzi mesterségeit. + +Az öreg szemefehére odavillant a pap haragtól sápadt arcába. Nagy szó +esett: mert Ágota hitt a papban, csak a pap volt neki ellenlábasa, ő nem +volt a papnak. Vallását szigoruan tartotta és hitte, csak éppen többet +is hitt annál. Annyi mindennel találkozott, amit nehéz hagyományokkal +terhelt lelke egyedül a menybéliekből megmagyarázni nem tudott… Hirtelen +látta saját magát a karácsonyi hócsikorgós, a husvéti hóolvadós +ösvényeken; az idegen templomokban, az utolsó helyen görnyedezve, vagy +csak állingálva a templompitvarban; s látta az idegen asszonyfejeket, +amint összesugnak felette… + +Valamit ő is tudott volna mondani, azt, hogy ő jó keresztyén, vagy azt, +hogy soha az ő „mestersége“ senkit a templomtól el nem riasztott, +(hiszen a vallást szorosan beleszőtta a maga tanácsaiba) hogy az ő +igazainak élő bizonysága, tanuja ott fekszik a kamrabeli ágyon… De +szembeszállani először is nem a babona fegyvere, másodszor nyilt +csatavesztést jelentett volna, nem az igazságára, hanem a látszólagos +eredményre nézvést. A nép nyiltan a papnak hajolna meg, sőt ha azt +látná, hogy Ágota szembeágaskodik a mennyek képviselőjével, az épen +botránkozást szülne a lelkekben. A babonának fejhajtva kell járni, +alattomban, ő olyan mint a viz: enged a belenyuló kéznek, mert tudja: ha +a kéz elhuzódik, ő megint visszafoly az ütött mélybe… + +Ágota egy szó nélkül köszönt és kiment. Nem nézett az ácsorgó +asszonyokra, akik előtt ugy meg volt szégyenitve. Azonban azok se +büszkélkedtek, csak úgy hordták el magukat. Mintha a pap Krisztus +ostorát suhogtatná. Mikorra a háztáj elcsendesült, a pap megpillantotta +a tüzhely hátán hagyott ajándékokat. + +– Orsolya anyó, maga kölesen árulja az unokája egészségét? Hát nem +látja, hogy az a gyermek beteg? Szégyelje magát: haszonért mutogatni az +unokája nyomoruságát, haszonért taszitani még beljebb a nyomoruságba! +Mán tul, mig a gyermek felépül, a küszöbén rajtam kivül más a lábát be +nem teszi! + +Most belépett a gyermekhez. Megdöbbent annak kiégett mivoltán. +Megsimogatta, megfogta hervadt kezecskéjét. Érezte, hogy az aszott kis +test reszket és kuporog, mintha nagyon félne. + +– Gyermekem, mondta neki gyöngéden, hiszel te a pap bácsinak? + +A gyermek szomoru szemmel nézett. Talán hallott is valamit az Ágotára +mondott itéletből s ez névtelen rémületbe taszitotta. + +– Nos látod, pap bácsi eljött, hogy megmagyarázza neked, ami véled +történt. El fogod-e szépen mondani, hogy volt? + +A lányka ajka megrándult. Szivében megbolydult a sejtelem, hogy ez az +ember nem hisz az ő történetében. És ez vaskapoccsal szoritotta össze +torkát. Egy-két szót próbált rebegni, de a hang csak kinosan sajgott fel +kebléből. A pap azt hitte: a gyermek a gyöngeségtől nem bir szólani. + +– Jöjjön be Orsolya anyó, mondja el maga a dolgot. + +Nagyanyó az ágy lábához ült és engedelmesen mesélni kezdett. Mindent +ugy, ahogy tudta. Közben szünetlen a gyermekhez fordult: + +– Ugyé lelkem? Ugyé galambocskám? + +A leányka csak a fejével intett, néha a szeme is felragyogott. Csaknem +elfelejtették, kinek mesélnek… a végén aztán a gyermek lehunyt, +áttetszően kék szemhéja alól nagy, ragyogó könnyek eredtek. + +A pap szigoru arccal figyelt. Imént ugy hitte, kicsi Julából a hiuság +szól, most azonban megdermedt a babona hatalmától; soha a templomban +ilyen hittel, ilyen meggyőződéssel, ragaszkodással nem találkozott. + +– Gyermekem, szólt a végén, jól figyelj. A tündérkapu egy régi +tüzhányóhegy maradványa, nem nyilhat az meg soha, mögötte csak fekete kő +van, mint maga a kapu. Ágota nénő meséjét csak mulatságnak találták ki +az emberek, szép azt hallgatni, de nem szabad utána indulni. Te úgy +megtöltötted a kis lelkedet azzal a babonával, hogy a liliomok nehéz +illatától elalélva beleálmodtad magad a tündérvilágba. Valami jó lélek +aztán megtalált a földön és hazahozott öreganyád küszöbére. Érted most +már? + +A leányka behunyta a szemét, mintha hideg záporverést türne, amit el +kell türnie. Semmi életjelt nem adott, a paraszti félelem és tisztelet +nem engedte. + +– Nyugodj meg ebben gyermekem, főleg pedig végy táplálékot magadhoz. +Ágota anyó, én ma ide fehér buzalisztet és óbort küldök, etesse, +erősitse ezt a gyermeket, majd akkor a lelke is megépül. Egy biblia is +jó lesz. Az öreg Ágotát pedig hozzá ne engedje többet, mert én magát +mint boszorkánycimborát kiprédikálom a templomból. + +Mikor a pap kiment, kicsi Jula felült az ágyon és hevesen tiltakozva +megrázta a fejét, egyszer, tizszer, sokszor; csak rázta a fejét. + +Vasárnap délelőtt a pap harmadszor is – ezuttal egészen nyiltan – +kiprédikálta Ágotát. Az öregasszony ugyan nem volt a templomban. Nem +mert, vagy talán épen dacolt? A lecke ezuttal már nem is annyira neki, +mint a gyülekezetnek szólt. A pap a babona szörnyű kártételéről beszélt, +mely valamikor egy leánykát a kóbor cigányok kezére juttatott, egy +másikat megnyomoritott s most ezt is a legborzasztóbb sorba juttathatta +volna: gonoszindulatu férfiak, marcangoló fenevadak körmére. Csak az a +fentvaló egyedüli Ur védte meg, adta jó ember útjába a szegény kis +leányt, igy is sorvasztó betegség néz ki hideg földön hált testéből… És +a babona – tette hozzá – még egyre terjed, mert nem akad értelmes ember +a házakban, aki szétüssön az igével: „én és az én házam népe az Urat +szolgáljuk.“ + +Az asszonyok egymásra néztek, mintha a pap a másiknak beszélne, a +férfiak pedig templom után ököllel csaptak az asztalra: + +– Adta fehérnépei, lehúzzák az ember orcájáról a bőrt. + +Igy a templom után. De amikor a bergengóciás Bonda fiu odáig +hetvenkedett egy esti iddogálás közben, hogy ő bizony bele vág +csákányával a sziklakapuba, hadd világoljon már ki az igazság, akkor +nehány férfitorkon megakadt a pipafüst és senki se ajánlkozott társul. +Az öreg Bonda (aki a legnagyobbat ütött volt az asztalra) otthon, a késő +éjszakában a legény vállára tette a kezét: + +– Fiam, fiam… nem jó kisérteni se Istent, se mást – + +S a fiu nagymersze el is párolgott a borral. + +A kedélyek lassan lecsillapodtak. Senki se mert többé csodájára járni a +liliomos kunyhónak. De titokban tovább kúszott a rege, mint az +alattomban harapózó mezőtűz. A babona megkapta az igazi tenyészőtalaját: +az üldözést, a sötétséget. + +Kicsi Jula azonban ugy érezte: hogy egészen magára maradt. Csak a pap +látogatta. A gyermek mukkanni se mert, még nagyanyja előtt se, akit a +pap szünetlen megjelenése nagy kordában tartott. Később kicsi Jula azt +állitotta, hogy neki nincs semmi baja, fel is kelt és szünetlenül a +küszöb előtt, a napon didergett. Ugy tett, mintha mindent elfelejtett +volna, akármiről inkább beszélt, mint tündérországi utazásáról. +Megreszketett, ha valaki emliteni merte, mintha sebéhez nyulnának. A pap +megnyugodott, hogy végre is eszére tér és ritkábban látogatta. + +Mikor azonban az ősz tördelni kezdte a száraz galyakat s a Szurduk vize +szennyesen törtetet, a szél pedig marékkal csapta ablakhoz a sárgult +nyirlevelet, kicsi Jula visszakuporgott az ágyba és ott napokig +hallgatagon meredt valami láthatatlanba. Hiába kinálta nagyanyó bubáit, +hiába vett neki – Istenem, beh nagy áron – uj kötényt, hiába sütött +mákosmálét. Kicsi Julának nem kellett semmi, semmi. Ha pedig magára +volt, akkor felült az ágyban és kitárt karral Őzikét könyörögte. + +Egy keserves, hidegrázós éjszaka, mikor már az esze se látszott helyt +lenni, egy jobb percében felült és magára eszmélve, nagy komolyan +mondta: + +– Nagyanyó, tudja mit… + +– Mit, édes kis üdvösségem, mit? + +A leányka reszketve sugta: + +– Hivja el… + +A boldogtalan nagyanyó titkon a kertek alatt futott érte. Csaknem elibe +térdelt, ugy rimánkodott, adja vissza kicsi Julát az életnek, adjon neki +enyhitő italt, földi kedvet… + +Ágota nénő a fejét rázta: + +– Orsolya anyó, én sok mindent tudok, de azt az egyet is tudom, hogy +akit a tündérek egyszer maguk közibe eresztettek, az a földön többet +helyét nem leli… De azért megyek, nagyon is megyek. + +És jött. Diadalmas, alattomos fájdalommal ült az ágyhoz. Kicsi Jula +átölelte és a fülébe sugta: + +– Ágota nénő… ugye igaz volt… ugye nem csak álom? + +Ott is nyult ki az öreg boszorkány karjaiban, ő, az öreg boszorkány +hitének szegény kis vértanuja. + +Reggel, mikor Ágota a nyujtóztatást végezvén vissza akart surranni +ángyához, épen összeütközött a belépő pappal. Első szempillantásra +megijedt, lesütötte a szemét és parasztos alázattal akart elosonni; de +aztán diadala mégis a fejébe szállt. Ő, a nyájból kivert farkas, miután +övé lett a bárány, dacosan szembenézett a tehetetlen pásztorral. + +– Engem hivatott; mormogta, mintha mentegetőzne, pedig nem +mentegetőzött; a pap sokáig töprengett, melyik szóra tette a hangsulyt, +mert bizonyos, hogy egyiken sajátságos, gúnyos nyomaték volt. + +A padkán, a gyermek aszott kis teteme mellett ott feküdt a fehércipó, az +óbor, meg a biblia: a pap megváltó szerei. + +Azonban mégis az öreg Ágotának lett igaza, a tündérek értejöttek annak, +akit maguknak eljegyeztek. + + + + +Borzhistória. + +Alig hüvös, szellőtlen reggel. Körül az aranyszinü égbe alacsony, +gömbölyü, ugaros dombok ivelnek bele; a dombok ölében, a tágas, sárgára +égett udvar akáccal árnyalt oldalán a ház fehéren vakit, mintha izzana. +Pedig a hosszu, függőkertnek tetsző tornác pazar virágpárkánya még +hajnalian üde: a gardéniák merev piros meg rózsaszin gömbjei, a lenge +flokszok, a ledéren elomló lusta petúniák harmatban szineskednek. + +A verandán rövidszoknyás fruska áll: frissebb mint a körűle ébredő +virágok, se nem merev, se nem omlatag. Arca napcsókolt szinü, vállig se +érő rövid haja egyetlen sötét bronztömeg; nagy barnazöld szeme kacagva +köszönti az uj napot, még a fogát is kivillantja a lány, mintha éppen +bele akarna harapni a ma támadó uj életbe. + +Egyet-kettőt füttyint. + +– Csokoládé, Bársonyka, Barbarossa! + +És hirtelen az előügető kutyasereg közé ront, és körültáncoltatja, +udvaroltatja magát; velük együtt hancurozva végig a sárgaföldü udvart. A +haja göndör kigyókba csavaródik, ágazik szerte, valóságos kis Meduzává +zilálódik a feje. + +– Borzi, holla Borzi! + +A hancurozó fruska meghallja ezt, keresztül a gazdasági udvarokból +szürődő cséplőgép dobogáson, baromfikáricsáláson. Fejét felüti és arra +iramlik, ahonnan szólitják. + +Apja ott áll a munkások között. + +– Borzi, a telefonhoz, csengetett! + +A leányka lerázza magáról velerohanó kutyáit, felugrál a tornác +lépcsőin, beleütközik fehérkötős nénjébe – az épp a virágokat öntözi – +és az irodában terem. + +– Halló, itt Zentelky uradalom. + +– Bardócz intéző úr? + +– Nem, a leánya. + +– Anna vagy Rózsa kisasszony? + +– Nem, Borzi. És ott? + +– Zentelky gróf. Kérem közölni atyjával, hogy este érkezem s hogy a +kutyákra szükség lesz. + +– Igenis méltós… + +A telefon már lecsengett. + +Borzi bronzarca kihevül. + +– Hm, vadászat! Nyulra, rókára…? + +Apjához ront. + +– Apám, a gróf úr. Vadászni jön. Ma este itt lesz. + +Borzi a konyha felé tünik. Az ajtóban a másik nénjének megy neki: az +éppen a süteményes receptkönyvében böngész. A könyv kiesik Rózsa +kezéből, a lapok szétrepülnek. + +– Anyám, a gróf. Este itt van. Vadászni akar. + +– Helyes, akkor ma itthon ülsz és segitsz a tortában, feleli nénje. + +– Már megigértem apámnak, hogy ma elmegyek vele megnézni a Szabédyék +caterpillar szántógépét. Szabédy is ott lesz és mindent megmagyaráz +nekünk. + +– Mi közöd neked a szántógéphez? Az a férfiak dolga. És mit izgat föl a +vadászat? Az sem a szegény intézőlányok mulatságára van kitalálva, szól +az anya kicsit keserűn. + +– És egyáltalán, te nem szégyelsz Szabédy elé kerülni? Ezt a nénje +mondja. + +Borzi összeszoritja a fogát. + +– Ezt a nyarat még nekem igértétek. + +A kezével türelmetlenül int és már siet is kifelé. + +– Borzikám, segits nekem a takaritásnál. Mind a kilenc szobát rendbe +kell szednünk, a gróf úr bizonyára nem egyedül jő vadászni. + +Ezt Borzi másik nénje mondja, a szelid, a virágokkal foglalatoskodó. +Borzi hozzádörgölődik. + +– Oh, könyörülj. Tudod jól, hogy ezek életem utolsó szép napjai. + +A nénje mosolyog, de Borzi elkomolyul. + +– Ne nevess, Anna. Most már egész biztos, hogy fölvettek az intézetbe. +Ki fogok müvelődni. Istenem… milyen szomoru dolog! + +És Borzi szeme megfényesedik. + +– Tudom én, hogy ez nem tőled indult. Ezt Rózsa főzte ki. És anyánkat +rábeszélte. Azt is tudom miért, vagyis kiért… + +– De Borzi, igy nem élheted le az életed… Még ha gazdagok lennénk… + +– Miért nem leszünk gazdagok? Legalább én? Én gazdagnak születtem. +Szegényen, de gazdagnak… + +A nénje megint elmosolyodik. + +– Szegény kis Borzim. Erigy hát a szántógéphez. + +Borzi lerobban a lépcsőn, az istállókhoz. Hetykén osztogatja parancsait: + +– A kis szekérbe fogj, Dani. A rázósba. A ponykat. Magad itthon ülsz. A +kicsi kocsis jön. Én hajtok. + +Aztán a házba szalad a köpenyéért. + +* + +A mezőségi reggelt már átitatta az augusztusvégi naptüz, a lankás dombok +felett reszketve sugárzik a hőség, az utmenti napraforgók aranyfodros +fejeiket mind délnek forditották, egész aranyfelhő verődik a porból a +zörögve rohanó kis szekér után. + +Borzi haján is mint aranyháló ül a nap, a leányka hátraveti a fejét, +amint félmarokkal a gyeplőt tartja, féllel a rövid ostorát. + +Egy távolabbi dombon már látja caterpillart. Mint valami otromba fekete +szörnyeteg gördül az nyolcekés lábával, feketére hasogatva maga után a +kiégett, sárgult gazzal benőtt tarlót. Fent a dombtetőn Szabédy áll. + +Borzi nem szégyell elébe kerülni. Egy kicsit talán igen, de egészen +kicsit. Először is az ismerkedésük miatt. + +Borzi a tavaszon lovagolni tanult és semmit se tudva róla, hogy a +szomszéd fiatal földesúr, végezve a monostori akadémiát, hazatért; hát +gondtalanul poroszkált naponként Tóhát felé, ahol a Szabédy kuria állt. +És mert néha a ló makrancos is volt és udvariatlankodott Borzival, hát +egyszer éppen az utszélen ülve a felhorzsolt lábát nézegette a leányka, +mikor Szabédy arra lovagolt. + +– Pardon, a kisasszony, mint látom, megsebesült. + +– Igen, és nincs nálam se zsebkendő, se flastrom. + +Szabédy akkor kölcsönadta a zsebkendőjét és személyesen jött el érte +másnap. + +Azonban Bardóczné nem a zsebkendőnek, hanem a két nagyobb lányának +tulajdonitotta Szabédy ama látogatását és még inkább az utána +következőket. Mintha Borzinak semmi köze sem lenne az ismeretséghez, +egyenest kiküldték a kertbe, ha Szabédy belovagolt az udvaron. Ellenben +Rózsa kisasszony – ő volt a legidősebb, huszat töltött – szebbnél szebb +uj ruhákat kapott és egész napokon teasüteményt készitett, a miből aztán +Szabédynak kellett a legtöbbet fogyasztania. + +– Ez mind a Rózsa remekmüve, büszkélkedett ilyenkor Bardócz intézőné. + +De csak ezután történt az, amiért Borzinak „szégyelnie kellett magát“. + +Egy alkonynak is beillő késő juniusi délután Rózsa kisasszony Szabédyval +meg Annával a kertben andalgott. Már előre ráparancsolt Annára, hogy a +mályvabokroknál maradjon el tőlük. Ez nem lesz feltünő, Anna ugyis +imádja a virágokat. S a virágos kert ezerszin pompában állott. + +– A nyulnak ma ki kell ugrania a bokorból, dicsekedett Rózsa. + +Azután előre ment Szabédyval a pirosló cseresznyefák alá. + +Rózsa akkor megállott és Szabédyre nézett. + +– Nemde, kies kis rejtekhely ez itt? – kérdezte ábrándosan. Én ide +szoktam elvonulni… gondolataimmal… álmaimmal… + +(No most ha van esze, megkérdi Szabédy, mik azok az álmok.) + +De mielőtt Szabédy kérdezett volna, egy marok cseresznye repült a fáról +kettejök közé, még pedig egy biborbogyó szétfeselve épp a Szabédy +ajkára, mintha lepecsételné azt. Borzi fölnevetett a lomb között, ez +sikerült. + +Rózsa kisasszony elfelejtette, hogy ő itt ábrándozni szokott és +fölsziszegte a pirosbogyós lombsátorba: + +– Majom! + +Hát ezért kellett magát… nem Rózsának, hanem szerinte Borzinak +szégyelnie. + +És való, hogy Szabédy a nyáreleji pár látogatás után nem igen jött. +Talán akkor is csak az a sok „Legyen szerencsénk“ hozta a házhoz, amivel +Bardóczné bucsuzott tőle mindig. + +Borzi nem szégyenkezett a gyönyörü augusztusvégi reggelen. A domb alá +hajtva, a gyeplőt a kocsisnak dobta és perc alatt fönntermett az +idomtalan csodagépnél. Összevissza kérdezte Szabédyt, mindent +megvizsgálva, megtapogatva. + +– Istenem, sóhajtott azután, ha én egy ilyen gépet vehetnék magamnak. + +Szabédy nevetett. + +– A hölgyeknek igazán másfajta kivánságaik szoktak lenni. Mit csinálna +vele? + +– Oh, maga nem ért engem. Ha ilyen gépem volna, akkor volna hozzá sok +földem is és nem kellene egy hónap mulva a tömlöcbe mennem. + +– Hova? + +– Intézetbe. Tizenhétéves létemre. És ennek félig maga az oka. Mióta +cseresznyével megdobáltam… Anyám azt mondta akkor, hogy neveletlenségem +a házunk szerencséjét kockáztatja. Folyamodtak… A gróf úr eljárt benne… +Istenem, ha caterpillar gépem lenne… + +És Borzi szemébe könny lopódzott, ugy nézett a csunya fekete óriásra. + +Szabédy meghökkenve pillantott a lányra. Valami vadul kezdett tiltakozni +benne. Hogy ezt a pompás vad csikót hámba fogják. + +– Szegény gyermek. És ezen már nincs változtatás? + +– Óh manapság már nem történnek csodás fordulatok! + +És Borzi hirtelen elszaladt, mert szégyelte feltörni fenyegető könnyeit. + +Bardócz intéző csak most kapaszkodott fel Szabédyhoz. Mikor a géppel +készen voltak, Szabédy hirtelen megszólalt, a tarló szélén gubbasztó +Borzira mutatva: + +– De intéző úr, csak nem akarja ezt a gyermeket megölni? + +– Önnek is panaszkodott? Ah, bajos dolog ez kedves Szabédy. A leányt +mégsem lehet fiunak nevelni. Én pedig ugy neveltem eddig ezt az egyet. +Mostanig. Legalább az anyja azt veti szememre. Most aztán azt mondja a +feleségem, hogy szégyent hoz a házra. + +– Milyen szégyent? + +– Tudom is én. Én nem találok benne semmi szégyelni valót. Hogy lovagol, +hajt, kutyákat nevel, hogy csak parancsolni tud. Azt mondják, +elrontottam. Istenem. Ő az én egyedüli kis rózsabimbóm… Szabédy talán +nem hallotta még a rózsabimbóim történetét?… Mikor én Hunyadból +kijöttem… Azt talán tudja, hogy az apám „végzett“ földbirtokos volt. +Mikor aztán mindent elvégzett szegény, az életét is, hát én csak három +rózsabimbót téptem a kis kertünkből – akkor már a máséból – azt a +kalapomba tüztem. Majd kiviritanak nekem valahol a rózsabimbók, azt +gondoltam. Meg azt, hogy én ezentul is úr leszek. Ha nem a magaméban, +hát a máséban. Igy kerültem én gőgös Hunyadhazámból a Mezőségre. Látja, +ezért nem járunk mi sehova. Nem a magunkéban ülünk s talán lenéznének… +No de hová jutok. A rózsákról akartam szólni. Amint látja, ki is +viritottak nekem: a három kisasszony leányom képében. De csak Borzi az +igazi pünkösti rózsa. A másik kettőt az anyjuk kényes üvegházi virágnak +nevelte. + +– S most… ez is üvegházba kerül. + +Ezt Szabédy mondta és tekintetét ismét Borzi felé küldte. A leányka már +nem szomorkodott. Vidoran, versenyezve követte az óriás körökben haladó +vasszörnyeteget. Fölborzolt göndör bronzhajának sürüjéből arca, ajka +idáig biborlott. Imént, mialatt könnyeit takargatta, a tarlószélen +néhány rikitó buzavirágot tépett s a fehér matrózbluzába tüzte. + +– Valóban rózsa, moharózsa… szólt Szabédy hirtelen, minden meggondolás +nélkül. Borzi… nagyon találó név. + +Bardócz elmosolyodott. + +– Különben Borbála. De mert mindig borzas… Borzi! szólj a kocsisnak! A +grófot ma estére várjuk, fordult Bardócz ujra Szabédyhoz. + +A fiatalembernek eszébe jutott, hogy az idén már harmadszor jő a gróf az +uradalmába. + +– Vadászni jön, – magyarázta Bardócz. + +– A gróf úr… még mindig nőtlen? kérdezte Szabédy hirtelen, látszólag +minden logika nélkül. + +– Az. De talán most már… + +Bardócz elhallgatott. Az örök szabadban vassá kovácsolódott arcán némi +zavar tükrözött, mintha elszólta volna magát. + +Mikorra Bardócz meg Borzi hazaértek, az intézőlak a szokottnál is +ragyogóbbá vált. A tornác, a veranda padlója aranysárgára surolva, a +virágokról minden sárguló levél lemetszve, a szobákban friss csokrok +illatoztak. + +Rózsa a konyhából jött, óriás tál teasüteménnyel. + +– Szép kisasszony, szólt oda Borzinak, a házi dolog elől mindig +megszökik. + +– Meg bizony, felelt vissza Borzi dacosan. + +Mindjárt ebéd után megjött a gróf vadászlegénye. Estefelé a gróf is, de +csak egyedül. Bardócznak mindjárt előadta vadászterveit. + +– Szó sincs valami nagy dologról. Borzvadászni jöttem. Remélem vannak +bőven borzaink? Mellesleg persze a gazdaságban is körülnézünk. + +– Sajnos, borz van bőven s igy róka is. A nyul ellenben mindig ritkább. + +– Na igen, ez a dolgok logikus sorrendje. A borzlyukba vonul a róka s a +róka eszi el a nyulainkat. + +– Különben is égető szükségünk van borzzsirra. Nincs miben puhitanunk a +lószerszámokat. A legény már kinn járt és fölállitotta a szalmaszálakat +a borzlyukak elé. Még hajnalban meg kell néznie, el vannak-e ütve a +szalmaszálak. + +– Jó volna ha társasággal mennénk. A kedves leányai…? + +Bardócz kicsit utánagondolt. + +– A kicsi, az jönni fog. A másik kettő, az nem biztos. Mindig főznek +vagy virágot öntöznek. + +– No, akkor hát a kis Borzi. És talán meghivhatjuk az ezerholdas +szomszédot. Szabédyt. + +– Hogyne. Nagy Nimród őkigyelme. + +Bardócz a telefonhoz lépett. + +– Intéző ur, a gróf, Borzi őnagysága, meg én?… Jó… Mikorra +parancsolnak?… + +– Hajnalra. Ez hosszu komédia. + +* + +Hajnal feslik. + +Borzi most bujt ki ágyából és előre is kipillantott az égre. Jaj, ha a +jó Isten is ellene esküdött és felhőbe hunyta a fényes napszemét: akkor +életének utolsó vig napjaiból ez a legvidámabbnak igérkező elromlott. De +miért haragudna rá a jó Isten? Azért, mert szereti az ő ragyogó, szabad +világát? Dehogy haragszik, olyan tündöklő arccal tekint be hozzá, hogy +Borzi hármat penderedik, mig a tükör elé jut. Zöldbarna lódenruhát ölt, +szeggel kivert nehéz cipőt, a haját fátyollal köti le. + +Mindez nem megy minden zaj nékül, sőt! Anna fölébred, Borzira kukkint. + +– Te, egész csinos vagy. + +Rózsa megtoldja: + +– Vigyázz meg ne hóditsd… a grófot! + +– És hátha nem reá pályázom? + +Borzi ezt egész hetykén vágja oda. + +Rózsa kipirul. + +– Tőled minden kitelik, mormogja. Csak ajánlom a tisztességes +magaviseletet. Ebédre mi is kimegyünk, addig te is itthon maradhatnál. + +Borzi ezt már nem is hallja. Már a kutyákkal kergetőz. Puki, Pufi, Mufi, +Muki és a kis barna Csokoládé lesznek a nap hősei. + +A kapunál ott áll Szabédy. Lóháton. Karcsu testén zöld vadászruha; +kicsit kemény vonásu arca napégett, akár a Borzié. Tekintetét nem veszi +le a játszó leánykáról. + +– Jó reggelt Borzi. + +– Nekem már kitünő reggelem van. Mit gondol! Vadászni fogok egy valódi +gróffal! + +– Na, és minek örül jobban, a vadászatnak vagy a grófnak? + +– Legjobban örülnék egy caterpillarnak, oldja meg Borzi a gordiusi +csomót. + +A kis vadászkocsi már előállt. Borzi fölszáll és föladatja magának a +kutyákat. + +Most jön a gróf. Borzi hirtelen érzi, hogy nem őt illeti az elsőnek való +kocsibaszállás. Le akar ugrani. + +– Pardon, a hölgyek mindig elsők. + +És a gróf visszatartja Borzit, megragadva a leány karját. + +Szabédy nagyot nyel. Ah… borzvadászat. Utóvégre még Borzi lesz az a +borz. + +Amint a vágtató kocsi után léptet, mindenféle furcsa gondolatai kelnek. +Már libapásztorlányt is vettek el grófok. És Borzi… micsoda pompás +teremtés. Nem az, hogy szép. Szép leány garmadában terem Erdélyország +kuriáin. Hanem különös, izzó és ártatlan. Egy forró mennyországot fog +adni öntudatlan annak… Kinek? Aki a kezét kinyujtja érte. Dehát mit +izgatja őt ez? Minek töpreng rajta? Fájdalma neki egy ilyen édes +teremtés szerencséje? Hát mióta irigy ő? Irigy a maga fajtájára: egy +elszegényedett uri familia jobb sorsára? + +– Szégyeld magad, mondja egész hangosan. + +Vagy nem rájuk irigy? Hát kire… Aha… A grófra! A grófra. Hogy Borzi +mellett ül a homokfutón és hogy a leánykához hajolva, elbeszélget vele. +Szabédy nemcsak irigyli ezt, nem, egészen felbőszül rá. + +A kocsi most elhagyja az országutat. Nekihajt az uttalan mezőknek, borz +uraimék nem laknak a forgalmasabb helyeken. A tarlókban nehány keréknyom +mutatja, hol lehet valahogy keresztülvergődni. A kocsi inog, dölingéz: +Borzi ujjongva viháncol. Dombokra kell fölkapaszkodni: most már +árkon-bokron át iramlanak. Borzi föláll az árkok előtt és tapsol, mikor +beléjükruccannak. + +A gróf nem sajnálja lovát, kocsiját. És ez csak Borziért van igy. + +Szabédy dühös. Utánaugrat a kocsinak, de senki se ügyel rá. Borzi előre +néz, mit érdekli őt, az, ami már elmaradt? Egy zökkenőnél majdnem +kirepül a kocsiból, a gróf megragadja, szinte átöleli. + +– Dőljünk fel, ah dőljünk fel! ujjong Borzi. + +A gróf nevet, a kutyák kicsit rémülten csaholásznak. + +Fönt, a meredek tetején már kitetszik a sürü bozóterdő. + +A borzok hazája. + +Az oldalban zsellérház lapul, ott megállanak, a kocsi meg a lovak +ottmaradnak. Most már gyalog kell fölkaptatni. Pillanatra minden oly +gyönyörü: fiatal diófák árnyalta tisztás előttük, a barnuló füvek közt +csillagszemü kikiricsek. Visszatekintve a falu mosolyog: bentről rút +vályograkás, innen kedves, zöld bársonyba himzett gyöngyszem a sok +parányi ház. + +A diófás tisztáson tul kezdődik a bozót. Pista, a vadászlegény előremegy +és négykézlábra esve csuszik be a sürübe. + +– Utánam méltóztassanak! szól hátra konfidens fontossággal. + +– De Borzi, szól hirtelen Szabédy, csak nem fog maga is… ily módon?… + +– Miért ne? Gyermek vagyok. Most megyek intézetbe. És smaragdszemét +dacosan veti Szabédy szemébe. Mintha azt mondaná: + +– Ne hagyj elmennem! + +De Szabédy nem érti meg. + +És akkor Borzi a földre fekszik, az apja meg a gróf után és mint egy kis +zöldbarna gyik, besurran a galagonyarengetegbe. Hogy kúszik! Vissza se +néz többet. + +Mikor Szabédy is rászánja magát: már csak a nevetését hallja jó bentről. +A nevetése fáj, sebez: Szabédy hanyatt fordul. Nem akar tovább. Nincs +kedve semmihez, fölbámul a galagonyalomb között azurló égre. Mi ez… Feje +fölött, a tüskékbe akadva aranybarna pókháló… Nem. Darabka fátyol. A +Borziéból. Lekapja onnan, és a kezébe szoritja… magához rejti. Ugy +kuszik tovább. Mintha drága talizmánt lelt volna. + +– Holla! hangzik Bardócz hangja a sűrűből. + +A kutyák izgatottan, szinte rikácsolva csaholnak. + +A földigtüskés bozótban ott ásit a borzlyuk, körüle hatalmas földhányás: +a borzok lapátolták azt ki. Mily mélyre furhattak! + +Az ásólegények munkára készen állanak. Pista, a nyalka vadászfiu csak a +nyilást őrzi, hogy kereket ne oldhasson a borz. Ho-hó… de vajjon otthon +van-e egyáltalán? + +A kutyák még láncon vannak. Pukit most eleresztik. + +Mint a nyil furódik a borzlyukba. Morog, csahol, szinte sikolt… Hivják, +csalogatják, nem jön ki többet, mig Pista ki nem húzza. + +– Hurrá! + +A Puki orrából csorog a vér. Borz urfi otthon van. + +Puki vergődik, tekeredik a Pista kezében. Vissza akar bujni, az első +vágás felbőszitette. Mufit is elengedik. A másik kettő nyöszörög, üvölt, +felébredt bennük a vadászkedv. És láncra vannak verve. + +A gróf a kutyák után kúszik, bevilágit a borzlyukba. + +Borzi Csokoládét, a kedvenc dakliját ölben tartja. Majd rá is sor kerül, +mégpedig fontosabb szerepben. Csokoládé, a párnára szokott becekutya +azonban nem mutat semmi izgatottságot. Sőt mintha nagyon barbár dolognak +tartaná Pukiék lelkesült üvöltözését, rosszalóan mormog néha-néha. + +– Vesszőt faragni! + +Pista nekilát. + +A hosszú pálcát a gróf az odúba sülyeszti. + +– Hm. Fölfelé megy a hegynek. Bajos lesz utánaásni. + +Bardócz nézegeti, hol ássák az első gödröt. Mert a borz egyre beljebb, +beljebb vonul várába, felülről kell hozzáférni. + +– Messétek le a galagonyákat! + +Csattog a fejsze, egy kis tisztás keletkezik az irdatlanban. + +– Ugy. Itt kezdhetitek. Itt nincs gyökér. Négyszögben ássatok! + +Omlik a föld, kemény, szijjas mezőségi agyag. + +A föld alól szörnyü csatározás hangja hömpölyög. Puki meg Muki +csaholnak, a borz mintha sirna, mérges, vonyitó hangot ad, de csak alig +kiszüremlőt. A földre kell feküdni, az odu elé, hogy az ember hallja. + +A gróf aggodalmaskodik. Vajjon jó helyt ásnak? Ha elhibáznák s a +földalatti üreg másfelé kanyarodnék! Jó egy órája, hogy az ásó nyesszen. +A legények derékon jóval felül vannak a gödörben. Bardócz lekúszik, +hallgatózik… semmi. + +Tovább! + +Most Borzi mászik be. Fülét a gödör aljára tapasztja. Mintha hallana +valamit… Hirtelen ölbeli kedvence nagyot vakkantva felugrik mellőle, +kisiklik a karjából. Meghallotta a földalatti riadalt! De csak nem fél? +Borzi örökre meggyülölné. + +– Hallom… hallom! ujjong Borzi. + +No, most vigyázni az ásással. Mert megeshetik, hogy a beszakadó nyiláson +át borz uram kereket old. + +– Kéznél tartani a kutyákat! kiált a gróf Pistára. + +Az is nagy kérdés, vajjon az eredeti bejárat meg a kiásott gödör közti +járatban lesz-e őkeme, mert akkor innenfelől az uj nyiláson át is rá +kell engedni a kutyákat. De ha még mélyebb a földalatti gang, akkor nem +kerülhet még két tüz közé a borz. Bevonul a mélybe, ha hirtelen el nem +bánnak vele. Akkor aztán uj gödröt kell ásni, mindig tovább, mig a +barlang végéig jutnak. + +Most Puki előtámolyog a föld alól. Vérbe van köpülve. Muki azonban +tartja magát. + +– A Puki, az meg van semmisülve, bölcselkedik Pista és láncot vet a +kidőlt harcosra. + +A többi kutya őrjöng, hogy bocsássák szabadon őket. Pufit elengedik. +Vén, kicsit szélütött jószág. Az orra csupa régi hegedés. A fejét +féloldalt lógatja. De mikor érzi, hogy szabad, diadalthorkantva rohant a +gödörbe. + +Szabédy Mufit tartja készen. Borzi Csokoládét. Most fog az ásott gödör +beszakadni, az uj nyilásba uj, friss harcosokat kell bocsátani. + +Az egyik ásó mélyen szalad a földbe. + +– Megnyilt! kiáltja Bardócz. A kutyákat! Gyorsan! + +A gróf a gödör szélén áll, a fegyvereket tölti. + +A nyilást kikerekitik. Szabédy el akarja engedni Mufit. + +Borzi elébeveti magát. Csokoládéé az elsőség. Odadobja a nyilásnak +kedves pajtikáját. Csokoládé bukfencet vet és usgyé! neki a gödör +meredekének, kifelé. + +– Csokoládé! Gyáva gazember! sikit Borzi. + +E pillanatban tüskés, csikos árnyék surran át a nyilásnál: a borz! Mire +Mufi nekiugrat, már elvillámlott, be, mélységes várába, a föld gyomrába. +Mufi utána. + +A gróf szivéből nevet, és kezet nyujt Borzinak. Csokoládé hőstettéhez +gratulál. A kis gyalázatos ott lapul a Borzi felöltőjén, egy galagonya +aljában. Bardócz ráhúz egyet. + +– Szép história! Neki az ásásnak! + +És már délre jár. Még egy ilyen baklövés: bealkonyul és ott kell hagyni +az egészet. Holnapra pedig Borz uram kereket old. + +Borzi ki van pirulva a haragtól. + +– Szégyentelen, semmirekellő! Takarodj! + +Lehengeriti Csokoládét a köpenyéről. + +Tulnan, a bozót aljából kiáltozás foszlik arrafelé. Pista megszólal: + +– A többi nagysádok. + +Borzi kivergődik a galagonyásból. A tisztáson rőzserakás ég: ott +melegszik az ebéd. Rózsa a teasüteményeket rakosgatja. A szobalány a +földreterit, a zsellérné a tűz körül foglalatoskodik. + +– Nem jöttök be? kérdi Borzi. + +– Én irtózom a vértől. Az egész borzvadászat rémes állatkinzás. Egyetlen +szerencsétlen állatra ráuszittok öt-hat kutyát. És reggeltől estig +gyötritek a szegényt. + +Ezt Anna mondja. + +– És hogy festesz, Borzi, ha látnád! A fátylad egy rongy. A hajad tele +sárga galagonyalevéllel. A kezed… + +Borzi keze össze van karmolva. A galagonyatüskék. + +Rózsa még hozzáfüzi: + +– Nem valami hóditó! + +– Oh, ki gondol affélére abban a forró izgalomban odabent! jelenti ki +Borzi, és ez Rózsát kellemesen nyugtatja meg. + +Most az urak is jönnek. A borzlyukat Pista, meg a kutyák őrzik. Bármily +pompás az ebéd, a négy vadász sietve, tempózás nélkül költi el. Majd +jóllaknak este: bálmossal, szalonnában pirult galambbal, párnafánkkal. +Most minden: a borz! + +Vissza a sürűbe! + +Az uj gödör már embernyi mély. De nem hallani semmit a föld alól. +Próbakép a gróf beledobja Csokoládét: de az nem iramlik el semerre. Az ő +gyávasága ezentul a próbakő. Borzi rá se néz többet. + +A gödör egyre mélyül. Megkopogtatják az alját… mintha kongana. + +– Az alját ássátok! Vezényel Bardócz. + +– Az oldalát! Az oldalát! kiált a gróf. + +A legények nem tudják, kire hallgassanak. + +Az izgalom nőttön nő. + +A kutyák kettesével furakodnak a nyilásba, a láncon lévők tombolnak. +Hirtelen az oldal beszakad. No most! Ha ujra elszalasztják, vége. Uj +gödröt ásni már nincs idő. Az öklömnyi sötét üreg kikerekedik az ásók +nyomán. Benntről a kutyák őrülten csaholnak, maguk előtt hajtják a +borzot, innenfelől reszketve tombol Mufi. + +Az ásitó oduból keskeny, csíkozott fej ütődik ki; Mufi odakap. Kiserked +a vére, a borz orron harapta. De a borz is menekül. Vissza. Vissza? +Mögötte a tulnan szorongó kutyasereg. Két tűz közt van és úgy látszik, a +vára nincs tovább. Nincs hova huzódnia bellebb. És a kutyák mégsem +birnak vele. Talán körben forog, hogy olyan sebeket osztogat? Üldözői +vonitanak, de nem tágitanak. + +– Ki a gödörből! Bardócz kiáltja ezt az ásóslegényeknek. + +– Félre mindenki! Ez a gróf. + +A borz feje ismét kinn van. + +– Ne lőjjön méltóságod: a kutyát sebzi meg! + +– Bánom is én a kutyát, van elég! + +– A kutyáim! + +Bardócz megragadja a gróf kezét. A borz Mufival együtt kihengeredett a +gödör aljába, utána Pufiék, mind. Össze vannak gabalyodva. + +Puki, a láncravert, irtóztató csaholásba kezd, táncol, hempereg, el +akarja harapni a láncát. + +Borzi lángoló arccal áll a gödör szélén. Szabédyval senki se törődik. Az +kedvetlenül tekint oda: a fegyverrel célzó, marcona, fiatal főurra, s a +hozzáhajló pompázatos kis Dianára, Borzira. Ah, ezeket csak a borz +érdekli most! Együtt ujjonganak. És ő, ő nem tud ujjongani. Keserü és +levert. Az ebéd alatt a gróf folyton Borzival évődött. És neki azalatt +teasüteményt kellett ennie. Hogy gyülöli pedig a teasüteményt! + +Most megdördül a kétcsövü. A borz hátából piros forrás eredez. De azért +él: vergődik, marakodik. Bardócz leugrik a gödörbe, hogy elválassza a +viaskodókat. A gróf utána. A kutyákat alig lehet a borzról letépni. + +Olyan zürzavar támad, hogy senki se veszi észre az uj szenzációt: a borz +éltepárja most üti ki orrocskáját a nyilásból. Rémülten gurul kifelé és +nekiveti magát az oldalnak. Igy, ezért győzték a harcot két felé, ketten +voltak. + +– Még egy, még egy! kiáltja el magát Borzi. + +De senki se hallgat reá. + +Borzi odarántja Szabédyt a gödörhöz. + +– Löjjön! parancsol rá türelmetlen lázban. + +Szabédy vállán érzi a leányka meleg kacsójának nyomát. A karja +megreszket. + +Fegyvere elsül, a lövés egy galagonyatőbe furódik. A borz visszanéz +reájuk, mintha fügét mutatna, s eliramlik a sürübe. + +A kutyák esze sincs helyt. És Borzi meg Szabédy elfelejtik uszitani +őket. Mialatt mindenki a másiknak, a haldokló borznak tombol, ők +hirtelen, az elszalasztott borz feletti ámultokban egymásra tekintenek. +De aztán szétrebbennek. + +A hangulat tetőpontja lejárt. + +Bardócz kimászik a gödörből: a kutyáit hozza. A gróf a borzot. Sejtelmük +sincs, hogy egyet elszalasztottak. A kutyák se vették észre: a hátukon +futott végig az eliramló kis szökevény. Úgy vivtak a párjával, hogy meg +se szimatolták a másikat. + +Pista azonban kacskaringósan vágja ki: + +– Ahajt szalad őkigyelmének a hites felesége. A Szabédy uraság +elhibádzta. + +A gróf odadobja a borzot a kutyáknak. + +Hadd legyen jutalmuk: marcangolhassák a zsákmányukat. Szegény borz! A +hátán sötétpiros, lucskos, borzalmas seb; de még él: apró szeme olyan +szomoruan akad fenn, a csalit közt betekintő égen. A teste csupa +verejték: egész nap viaskodott. S a párja, az kereket oldott, itthagyta. + +– Pedig ez a nőstény, állapitja meg Pista. + +– Igen. Néha mi vagyunk a bátrabbak. A férfiak pedig… + +Borzi elhallgat. Szabédy mámoros, bámuló szemmel nézi őt. + +– Gyávák…? sugja hirtelen. Ne higyje. + +Künn a tisztáson ezalatt Anna kikiricset gyüjtött. Rózsa a +teasüteményeket pakkolta vissza. Volt miért hoznia. Szabédy mintha +robotból ette volna. A sürübe egyikük se kivánkozott. Patyolatruha volt +mindkettőn, rongyra tépődött volna. + +Most jönnek a vadászok. Pista a borzot lóbálja, a kutyák majd letépik +őt, vérző orrukkal folyton nekikapnak. Még a szélütött Pufi is. Agyon +van pedig fáradva, tántorog. A gróf meg Bardócz nyakig agyagba vannak +maszatolva. Borzi szoknyaszéle is meghurcolódott a sárga földben, a +füléhez galagonyabogyókat tűzött; galagonyabogyónyi ajka el van nyilva, +mintha most már, nemsokára, ahelyett, hogy tömlöcbe kerülne, szabad +volna beleharapnia az életbe. Hogy csillognak az éles gyöngyfényű +fogacskái! A szemére aranyfátyol ereszkedett. + +* + +Az intézőlakra koraesti holdfény leng alá. + +A konyha felől pompás vacsoraillat terjeng. Rózsa kisasszony a +szalonnában sült galambokat forgatja. Belátta, hogy a teasütemény nem +célravezető. Anna virágokat rak az ebédlőben fölteritett asztal vázáiba. + +A gróf most öltözik át. Bardócz a borzot nyúzatja. Szép, kövér jószág. + +Borzi, a kis semmittevő a verandán ül. A veranda gardéniái hallgatózva +tartják magasba fejecskéjüket. A rezedák mámort lehelnek. A leányka izzó +arcát gyengéden cirógatja a holdfény, haja homlokába hull, mint a +bronzfátyol. + +Lódobogás. Most jött meg Szabédy. Imént hazament, ruhát cserélni. Lassan +jön fel a lépcsőkön a verandára. + +– Borzi… szól gyengéden, mikor a leánykát megpillantja. + +Borzi kicsit fölemeli a karját. Szabédy hozzáhajol. + +– Nos… meg van elégedve a mai nappal? + +– Meg. Nagyon szép volt. + +– És még nincs vége. Még jöhet egy csodás fordulat benne. Bár maga +szerint ma már nincsenek csodás fordulatok. + +– Hát vannak? + +– Például nagy csoda lenne az, ha maga… ma este egy caterpillart kapna +ajándékba? + +– És vele együtt… leheli a lányka. + +– Vele együtt… ezer holdat. + +Borzi fölveti nagy, drága szemét. + +– Oh nem… hanem… téged! + +Karja átkapcsolja a fiatalember erős nyakát. + +– Vacsorálni! Nem illik mindig elkésni az asztaltól, pláne mikor +őméltósága itt van; szól föl egy csipős hang az udvarról. Rózsa +kisasszonyé. + +Borziék az ebédlő felé mennek. + +– No gróf, most már nem félek tőled! + +Szabédy fölemelt fejjel lép az ebédlőbe. + +A társalgás a vadászat körül forog. Mindenki nyert valamit benne. Anna +egy zsák kikiricset hozott haza. Rózsa kisasszony a borzprémet ajándékul +kapta a gróftól a sok jó teasüteményért. Bardócz másfél liter borzzsirt +remél a nyergeinek. A gróf… na, ő meglőtte a borzot, egy vadásznál ez a +főnyereség. Hát Szabédy? Rajta mindenki nevet, hogy a maga borzát +elszalasztotta. + +– Ki tudja? szól Szabédy titokzatosan. Hátha megfogtam… elevenen? + +És szeme beleragyog Borziéba, és megszoritja az asztal alatt a leányka +meleg kacsóját. + +Kimondhatatlan boldog. Sejtelme sincs, hogy a gróf maga is vőlegény, +Erdély legszebb főuri kisasszonyának jövendőbelije. Ha sejtette volna, +nem gondolt volna ma oly képtelenségekre, nem lett volna oly ostobául +féltékeny; és ha nem lett volna féltékeny, nem bolondult volna bele +halálosan Borziba, és nem is lenne most a világ legboldogabb embere. +Lám, lám, a balgaság néha a mennyország kapujába vezérel. + + + + +TARTALOM. + + A tükör 3 + Szegény kicsi Jula 33 + Borzhistória 69 + + + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76088 *** |